Geekzaj #16: Drágább, mint az életed, A hobbit: Váratlan utazás, Az óriásölő, Zero Dark Thirty

scorediehard5.jpgMarco Beltrami: A Good Day To Die Hard

Régóta mondom, hogy Marco Beltrami nem kapja meg a neki kijáró elismerést. Nagyjából a Hellboy óta a titkos kedvenceim listáján van, és sokkal ritkábban okoz csalódást, mint a nagy, sztárolt komponisták. Igaz, attól függetlenül, hogy szeretem a zenéit, nem is támasztok felé akkora elvárásokat, mint egy Zimmer, Silvestri vagy Newton-Howard felé, és az is igaz, hogy leginkább az ügyes iparosok közé sorolható – de a legügyesebbek közé. Már az előző Die Hardhoz is ő komponált, és az is egy pofás kis zene volt, az pedig egyenesen lenyűgöző, amit McClane ötödik rohangálás-lövöldözéséhez összehozott. Nem azért, mert annyira zseniális a zene, mert nem az, az túlzás volna, hanem egyrészt azért, mert képes volt élvezetes, lendületes score-t szerezni ehhez a katasztrofális, dögunalmas, mocskosul kínos mítoszgyalázáshoz, másrészt meg azért, mert erre mindössze másfél hónapja volt, és úgy kellett dolgoznia, hogy közben a stáb még új jeleneteket forgatott, hogy tényleg a lehető legszarabb filmet nyújtsák, amit tudnak. Beltrami átveszi, és szépen variálja a Die Hardot zeneileg leginkább meghatározó motívumokat, vagyis az Örömódát, és Michael Kamen akciójelenetekhez használt, hat hangjegyből álló, roppant disztinktív McClane-témáját (ezek már az első trackben megjelennek), és azt a brutális erejű, agresszív klimaktikus hangorkánt, amihez hasonlót Kamen a Halálos fegyverekben is alkalmazott, és ami itt a helikopteres finálét tetőzi be. Ezek mellett persze saját, új témákkal is dolgozik, köztük a legfontosabb a McClane családi motívum (Father & Son), aminek kellemes meghittsége himnikus-heroikus magasságokba emelkedik az albumvégi It’s Hard to Kill a McClane-ben. És amikor a komponista a lovak közé csap, amikor akció van, akkor dübörögnek a hangszerek rendesen (néha, de szerencsére nem túl gyakran, egy kis elektronikával kiegészítve): a moszkvai autósüldözést aláfestő, kétrészes Truckzilla pl. nevéhez híven hengerel le brutális erejével, ugyanakkor bőven van benne annyi nüansz (és itt-ott egy kis bondos beütés), hogy ne maradjon egy ostoba, üres zenekari dühöngés szintjén. Remek kis adrenalinpumpáló score ez, nem egy mestermű, de így is bőven, bőven jobb, mint ami a filmnek kijárt volna.

Howard Shore: The Hobbit: An Unexpected Journey

scorehobbit1.jpgMég nagyon is élénken emlékszem, milyen hatalmas élményt jelentett annak idején A Gyűrűk Ura (mindhárom rész), és milyen hatalmas élményt jelentett a zenéje – külön hallgatva és a film alatt is. Ebből kiinduló túlzott elvárásaimat szerencsére már jó előre lehűtötte A hobbit langyos fogadtatása, de még így is kijutott a csalódásból. Hogy a film vagy a zene átlagossága fájt jobban, azt máig sem tudom eldönteni – a score-t azóta is meg-meghallgatom, hátha megszeretem, hátha felfedezek benne valamit, amit korábban nem, de hiába. Ugyanazok a problémák nyomják agyon, mint a filmet. A nyitány, a nyolcperces My Dear Frodo ezeket rögtön össze is foglalja: megkapjuk az ismerős hangzást, az ismerős témákat, és egy pillanatra úgy érezzük, mintha kinőtt volna körülöttünk Középfölde – de az illúzió hamar eloszlik. Amikor tízedszer fogalmazódik meg bennünk, hogy „ezt már hallottuk, csak akkor jobb volt”, elkezdjük komolyan unni a zenét, és inkább nyúlunk a polcra a LOTR-lezemezekért. És ekkor még az első 10 percen sem vagyunk túl. Ráadásul Shore-nak sehogy sem sikerül összehangolnia a gyerekmesét a hatalmas(sá dagasztott) fantasyvel, olyan felfújtnak tűnik minden, mint maga a film. A törpök érkezésének és a vacsorának a komikus aláfestése sokkal jobban kilóg a monumentálisnak szánt kalandzenékből, mint kellene neki. A Misty Mountains és a The World is Ahead aztán feléleszti a reményt – az előző a törpök lírai hangzású, de grandiózus szóképeket festő dala, az utóbbi az utazás kezdetének gyönyörű, eposzi témája. Csakhogy ezzel kis túlzással hallottunk mindent, ami a LOTR-hoz képest markánsan új a bő kétórás albumon. Mert igaz, hogy van rengeteg egyéb friss motívum (ld. Radagast, Fehér tanács), de legtöbbjük kidolgozatlan ötletcsíra marad. Lehet, hogy Shore ezeket később kibontja majd, ahogy a maradék két filmben mélyül a sztori, és az is igaz, hogy nehéz lehet „visszafelé” komponálni, vagyis utólag megírni egy már befejezett sztori prológusát (mert ez A hobbit: prológus a LOTR-hoz, és ezt sem a film, sem a zene nem képes lemosni magáról), de ez a tudat még nem fogja emelni a befogadói élményt.

John Ottman: Jack the Giant Slayer

scorejackgs.jpgJohn Ottman már a kezdetektől fogva az Bryan Singernek, aki John Williams Steven Spielbergnek (illetve több, ő ugyanis vágóként is közreműködik), de dacára annak, hogy a rendezővel együttműködve több blockbusterhez is volt alkalma komponálni (X2, Superman visszatér), máig inkább feszültséggel teli zenékkel, thrillerekkel és horrorokkal asszociálják őt – és nem véletlenül, mert az e műfajok iránti szeretete még az eposzi zenéiben is átüt. Vagy legalábbis átütött. Az óriásölőben már hiába keressük ezeket a muzikális jegyeket, ami érthető, hiszen sokkal inkább egy oldschool kalandfilm, mint bármi, amihez Ottmannek eddig köze volt – talán innen nézve érthető, hogy a komponista szerényen kölcsönvesz zenei megoldásokat több nagy elődjétől és kortársától is. Rögtön a nyitányban (Jack and Isabelle – Theme from Jack the Giant Slayer) felsejlik John Williams és Jerry Goldsmith is, de ezek a hangszerelési hasonlóságok azért kényelmesen messze esnek a plágiumtól – egyébként pedig ez a szám az első pillanatától kedve lehengerel: szűk négy percében is tucatnyi ötlet van, nagy, merész, hangos, erős, ambiciózus. Ezek a jelzők pedig szerencsére az egész score-ra igazak, Ottman a klasszikus kalandfilmek hatalmas, eposzi hangzását idézi meg, és van benne annyi tehetség, hogy a próbálkozása ne pukkanjon ki lufiként. Ami azt illeti, a zene sokkal grandiózusabb, elemibb erejű, mint maga a film – bár paradox módon ez csak megtekintés után, külön hallgatva tűnik fel, a film alatt, annak minden hiányossága ellenére, a rendezés, a lendület, elsimítja a képek és a hangok „méretének” inkonzisztenciáját. Az óriásölő egy minden erőlködés nélkül monumentális, fantasztikusan élvezetes zene, aminek hagyományos hangszerelését masszív kórusok és többek közt hárfa egészíti ki, nem is beszélve az igen hangzatos és mókás óriásmondókáról (Kitchen Nightmare). És amikor a zenekar csörtébe kezd, akkor állak fognak leesni – az akciószámok kétségkívül az album legnagyobb csúcspontjai (Roderick’s Demise/The Beanstalk Falls, Chase to Cloister, The Battle), tele harsogó rezesekkel, erőteljes ütősökkel, kifogyhatatlan energiával. Ez is egy jobb filmet érdemelt volna.

Alexandre Desplat: Zero Dark Thirty

scorezd30.jpgDesplat néhány év alatt a legkeresettebb és legkörülrajongottabb komponistává vált a bizniszben, akinek megbízhatósága nem csak az elvégzett munka színvonalára, de annak gyorsaságára is kiterjed – irdatlan mennyiségű filmet vállal, tavaly például 8 produkcióhoz szerzett zenét, anélkül, hogy ez a minőség rovására ment volna. Ezek közül leginkább az Oscarra is jelölt Argo-akciónak jutott a reflektorfényből, és a Zero Dark Thirty kissé elsikkadt mellette – pedig legalább olyan jó, csak persze kevésbé figyelemfelkeltő. Mert, igazodva a film szikár, szenvtelen, dokumentarista stílusához, a score, annak ellenére, hogy egy meglehetősen nagy zenekar adja elő, nagyon csendes, minimalista és visszafogott. A film alatt remekül működik (és ez a lényeg), de otthon az egész album lejátszódhat a háttérben, anélkül, hogy egyszer is felkapnád rá a fejed. Ha viszont nem a háttérben futtatod, hanem veszed a fáradságot, hogy odafigyelj rá, feltűnnek a nüanszok, amik olyan jól szolgálják a cselekményt, és Jessica Chastain erősen megszállottságba hajló, nyughatatlan, buzgó, kizárólag a munkája által meghatározott karakterét. A zenekart már a nyitánytól kezdve (Flight To Compound) közel-keleti hangszerek és duduk egészíti ki, és ezek a szintetizátorral együtt egy sötét, folyton pulzáló, kényelmetlen hangzást teremtenek. A score az akciók alatt sem tolakszik a hallgató arcába, bár a CD legemlékezetesebb darabja így is a sötéten, baljósan lüktető SEALs Take Off. Desplat munkája összességében nagyszerű, érzékletes zenei leképezése egy komplikált, de tragikus és némileg abszurd módon hétköznapivá vált konfliktusnak, aminek nincs vége, aminek nem lehet megoldása, amiben nincs változás, amiben hosszú távon a nagynak tűnő győzelmek sem jelentenek semmit.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!