Mintegy hat évvel ezelőtt majdnem sikerült megjelentetni az utóbbi évtized egyik legérdekesebb témájú magyar képregényét, a főszerepben Kittenberger Kálmánnal és két kalandor barátjával, akik a Kongói Szabadállamba utaznak, hogy felkutassanak egy különös orrszarvút. Az 1907-ben játszódó, komoly kutatómunkával megtámogatott történelmi kalandban összeütközésbe kerülnek a belga titkosszolgálattal, és olyan eseményeknek lesznek szemtanúi, amelyekre álmukban sem számítottak volna. Ugyan a projekt akkor kútba esett, most vasárnap végre mégis megjelenik a képregény a 12. Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztiválon, és ennek kapcsán beszélgettünk el a két szerzővel, először az író Somogyi Györggyel, majd a rajzolóval, Tebeli Szabolccsal.
Bár hat évvel ezelőtt már megtetted, de azért bemutatkoznál röviden a Geekz újabb olvasóinak?
Író, forgatókönyvíró, szövegíró vagyok: tehát hivatásos álmodozó. Három fiamat nevelgetem, Dunakeszin élek.
Mi történt a 2010-es Kittenberger kiadással? Nagyon úgy nézett ki, hogy sínre kerül egy karácsonyi megjelenés, de azután elhaltak az ezzel kapcsolatos hírek...
A 2010-es fantomkiadás csak egy volt a sok „majdnem-megjelenünk-aztán-mégsem” jellegű eset közül. Ennyi év után már nem is tudom megmondani, miért nem lett belőle semmi. Valami mindig hiányzott: vagy a színezés nem volt még kész, vagy épp pénz nem volt rá, vagy én nem hittem már benne annyira, vagy nem akartuk igazán elengedni a projektet, aztán Szabival is szem elől vesztettük egymást. Mindig volt valami, ami miatt nem sikerült a kiadás, így szép lassan tetszhalott állapotba kerültünk. De, mint a példa mutatja, végül nem haltunk meg teljesen.
Hogyan éli meg egy ilyen nagyreményű, rengeteg munkát felemésztő kiadvány eltűnését egy szerző? Mit csináltál, mivel foglalkoztál az elmúlt években?
Hű, erre most nem egyszerű válaszolni, hiszen jelenleg majd szétvet a boldogság, miközben arról az időszakról kellene beszélnem, amikor úgy nézett ki, nem lesz a Kittenbergerből semmi. Nyilván csalódott voltam, aztán dühös is, elvégre úgy éreztem, ez mindannyiunk számára egy igazán nagy dobás lehetett volna. Hittem, hogy ezzel a projekttel olyan sikereket fogunk elérni, amilyenre még Magyarországon nem volt példa. Ugyan még nincsenek olvasói visszajelzések, hiszen a kiadvány csak vasárnap debütál, de én már láttam a kész oldalakat nyomtatásban is, és egész egyszerűen elképesztően gyönyörű lett. Remélem, a sztori is rendben van, és akkor olyat teszünk le az asztalra, amit mindenki szeretni fog.
Szóval nekem nagyon nagy terveim voltak (és most, hogy restartoltunk, vannak is) a projekttel kapcsolatban, és amikor leálltunk, nem értettem, miért történik mindez. Magamban is kerestem a hibát, és bizony, találtam: lehet, hogy mégsem hittem benne ELÉG erősen. Most már hiszek. Ráadásul fura ezt ennyi idősen, negyven felett mondani, de sok mindent nem tudtam eléggé. Szerintem mind így vagyunk ezzel: Szabi is sokkal érettebb lett és én is.
Rengeteg mindent csináltam és csinálok is: head writerként dolgoztam több tévésorozatban; a kisfilmem, a Hetvenes is megvalósult, Dombrovszky Linda rendezte, fesztiválokon is nyert; sci-fi novellákat írtam az AdAstra kiadó antológiáiba, a legújabb most jelenik meg majd a könyvhétre, a Távoli kolóniák című kötetben. Írtam reklámokat, dolgoztam szerkesztőként, valamint jelenleg a Lakos Nóri alapította Filmjátszó foglalkozás egyik tanára vagyok: itt gyerekeket tanítunk sztorit írni, képregényt készíteni, filmezni. Ezt nagyon szeretem.
Mi az oka az egyébként rendkívül örömteli feltámadásnak? Új borító, francia alcím, egy trilógia első kötete: mire számíthatnak az olvasók?
Még tavaly, 2015-ben elmentem a Szefantor táborba. Ez egy sci-fi tábor Szeged mellett, egy tanyán, ahol sci-fi írók, szerkesztők kellemes, lazulós környezetben napközben előadásokat tartanak egymásnak, bográcsolnak, este pedig tábortűz mellett iszogatnak. Nagyon jó buli. Itt, egy író-olvasó találkozó keretében adtunk elő Szélesi Sanyi barátommal az Írók legkellemetlenebb pillanatai témakörben. Nyilván szóba került a Kittenberger is, és megmutattam nekik a kész oldalakat a gépemen. Rettenetesen tetszett mindenkinek, nem értették, hogyhogy nincs ez kiadva. Mivel akkor hirtelen én se értettem, ráírtam Szabira, hogy mi lenne, ha így 3 év után újra csinálnánk valamit. Nekiálltam kiadót keresni (nem túl nagy elánnal), aztán kaptunk ajánlatot is, de csak fekete-fehér megjelenésre. Erre nemet mondtunk, és megint elült az egész.
Idén tavasszal összefutottam egy távoli rokonommal, aki azt mondta: „Figyelj, adjuk ki mi! Most épp van pénzem, befektetem!” Én meg: „Oké.” Újra ráírtam Szabira, akiről kiderül, hogy már akart keresni, mert közben megint dolgozni kezdett az anyagon, és majdnem kész lett az egésszel. Aztán még pár hét, és tényleg kész volt. Hát így történt.
Lehet, hogy a trilógia ténye meglepetés, bár számomra nem, mert eleve annak szántuk: a közvetlen folytatás oldalakra bontott sztoriváza már 2012-ben kész volt. A Kittenberger történetekből 6 teljes sztorink van kész szinopszis formájában. És még ott vannak az Ács&Baka füzetek is: ezek 36 oldalas fekete-fehér, spin-offszerű kiadványok lennének, amelyek a két kalandor extrém kalandjait mesélnék el. Ezekből kábé 10 sztori van összegyűjtve. Tehát amennyiben sikeres lesz az első kiadvány, készül majd a folytatás is.
Mi változott az eredeti forgatókönyvhöz képest, mennyi munkát kellett az újrakiadásba fektetni?
Maga a Kittenberger képregény már 2012-ben kész volt. A színezés nem készült el, így azzal volt még munka. Aztán a kiadásnál gondolkoztunk, hány oldalas legyen, és végül közösen döntöttünk úgy, hogy 60. A képregény számomra nagyon fontos részét adják a Jegyzetek, ahol a történet valós hátteréről tudhatunk meg sokat.
De még szükség volt plusz tartalomra, hogy nyomás szempontjából is működjön a kiadvány. Így jött az ötlet, hogy bekerül +2 oldal a már említett Ács&Baka spin-offból. Ez egy meglepetés, szuperül megrajzolt, frissen készült, laza kis sztori, tulajdonképpen előzmény. De ebből már látszani fog, hogyan képzeljük a 36 oldalas füzeteket. És a két karaktert, Ácsékat is jobban megismerjük. A Jegyzeteket kellett még rendbe tenni: a Kongói Szabadállamról szóló rész túl száraz és hosszú lett, ezt végül egy fiktív levéllel oldottuk meg.
Mennyire volt nehéz újra felvenni a ritmust a Brazillal való közös munkához?
Semennyire. Skype-on beszéltünk, ő most Szombathelyen él, feljött Pestre, találkoztunk a két oldal miatt, elmondtam, mit szeretnék, Szabi lerajzolta, átküldte, én megírtam hozzá a szöveget, ő kicsit belenyúlt, hozzátett, és kész. Ugyanaz volt, mint múltkor: a két oldalon volt egy-két erősebb kép, ami megvolt a fejemben: az olyan lett, ahogy kértem, és volt, ahol Szabi keresett képet, pl. a kávéház belsőt. A nyomdai leadásnál volt pár álmatlan éjszakánk, de kinek nincs olyankor.
Mennyire támaszkodtatok a korabeli feljegyzésekre, és mennyire a saját képzeletetekre? Mennyire pontosan idézitek meg az 1900-as évek Kongói Szabadállamát?
Köszönöm a kérdést. A Kittenbergerhez óriási kutatásokra volt szükség – főként ebben végzett hatalmas munkát írótársam, Dobó István. Ez az egyik, amit a legjobban szeretek ebben a projektben: a valóság és a képzelet összekeverését. A kétoldalnyi Jegyzetben majd olvasható lesz, mennyi valóságos adatot, tényt, korabeli irodalmi asszociációt rejtettünk el a képregényben. Nem is írtuk fel az összeset, csak a leglényegesebbeket.
Ez egy alternatív történelmes sztori. Vannak benne kitalált karakterek, valóságos karakterek, olyanok is, akiket valóságos karakterekről mintáztunk, de olyanok is, akiket irodalmi alakok ihlettek, ám a mi világunkban igaziak. Szeretem ezt a játékot: hitelessé teszi a sztorit.
A Kongói Szabadállamban elkövetett rémtettek valóságosak. Az őrület, az a népirtás, a csonkolások, minden, ami ott zajlott, mai szemmel nézve hátborzongató. Mint ahogy az is, hogy ez mennyire nem ismert szelete a történelemnek. Ezt igyekeztünk a lehető legpontosabban ábrázolni, pl. amikor Kittenbergerék beérnek a kongói faluba, és ott szembesülnek a rémtettekkel: az a kép egy holland misszionárius könyvében olvasott bekezdés alapján készült, ahol maga a jelenet így, szóról szóra le volt írva.
Miért gondoltátok, hogy éppen a képregény formátumában kell elmesélnetek ezt a történetet?
Az eredeti ötlet, amely 2009-ben született, az onnan jött, hogy láttam egy újságban egy cikket, hogy az angolok képregényt készítettek Charles Darwin életéről. Nekem meg bevillant az a jelenet, amikor Kittenberger az oroszlánnal hadakozik, mert a puskája csütörtököt mondott. Szívesen megcsinálnám persze filmen is, ha valaki hozzám vágna egymilliárdot, de erre jelenleg kevés az esély.
Viszont Szabi képregényrajzoló, így adta magát, hogy képregény legyen belőle. Egyébként amikor látta a füzetet egy barátom, egyből mondta, hogy milyen szépen fel van plánozva. Tehát a Kittenberger egy szuper képregény, de valahol egy storyboard is. Ha kész lesz a trilógia, és sikert arat, remélem, animációs filmben is megcsinálhatjuk.
Nyilván nem teljes a kép, ha nem kérdezzük meg a képregény rajzolót, Tebeli
Szabolcsot, azaz Brazilt is (akivel egyébként már készítettünk interjút).
Most, hat évvel a Kittenberger kiadásának első próbálkozása után hogyan definiálnád magad: képregényrajzolóként vagy grafikusként?
Képregényrajzolóként természetesen, de ez sok mindent jelent. Azt mondanám, hogy amikor épp ezt csinálom, akkor 100%-ig az vagyok. Az összes többi munkával töltött időben napszámos grafikusnak álcázom magam.
Hogyan hatott ez a hosszú hibernáció a képregényre, mit változtattál, dolgoztál át rajta ennyi idő elteltével?
Őszintén szólva, amikor idén januárban újra megfordult a fejünkben a kiadás gondolata, a tartalommal már nem volt sok tennivaló. Azt mondod, hat év telt el? Szerintem maximum két hónap volt. Ezt éreztem akkor, amikor újra nekiálltam szerkeszteni februárban. Beláttam, hogy már nem tudok friss szemmel tekinteni az oldalakra, éppen ezért nem változtatnék rajtuk semmit. Ebben a történetben egyszerűen túl sok munka fekszik, és toldozni-foldozni ezen a ponton túl már zavaró lenne az olvasónak is. Persze van, amit már máshogy rajzolnék, hiszen közben is tanultam és azóta is. De ezt az erőfeszítést a folytatásba akarom befektetni.
Somogyi Gyuri szerint te sem feledkeztél meg a közös szerelemprojektről, volt más próbálkozás is korábban a feltámasztására?
Erről az ember nem tud megfeledkezni. Részemről teljesen tiszta volt, hogy nemsokára visszatér a hétköznapjaimba Kittenberger kalandja. 2013-ban megfordultunk az akkor már teljes anyaggal a Lengyel Ligatura képregényfeszten, ahol elég jól szerepeltünk, de végül nem kaptunk támogatást - szerintem ez volt a legutóbbi komoly próbálkozásunk. Azóta hullámlovaglás. A szabadidőn kívül hiányzott egy kezdőlökés, és az anyagi háttér. Mostanáig tartott, amíg a fentiekből legalább egy feltételt megteremtünk.
Mit jelent neked a Kittenberger, mennyit raktál bele önmagadból, a rajzstílusodból, munkamódszeredből, a kedvenc képregényszerzőidből?
Jó volt rajzolni Kittenbergert. Sokat jelent, és még annál is többet fog. Egyrészt ez az első megjelent képregényalbum, amit faltól falig telerajzoltam. Másrészt olyan számomra, mint egy ablak a múltra - belépőjegy a jövőbe. Igyekeztem alázattal viseltetni iránta és a téma iránt, épp ezért annyit raktam bele önmagamból, amennyit a forgatókönyv és a storytelling még elbírt. Értsd: lukakat tömtem be. Az oldalkompozíciók, az olvasó tekintetének vezetése, plánozás és egyéb apróságok - ez voltam én.
Ha most kezdeném rajzolni, a munkamódszerem csak annyit változna, hogy frissíteném a gépparkot (a teljes anyag elejétől végéig egy hp probook 4510s-en készült - úgy hallottam, gyártottak számítógépeket 2005 után is). Meg persze kell egy szakmabeli, aki állandóan jelen van és asszisztál. Bárány Áron barátom például, aki felkente az analóg színeket a nyers oldalakra. Azóta már dolgoztunk együtt pár rövidebb képregényen, és ő is lelkes a folytatást illetően.
A művészek akik tartósan hatottak rám nyomokban fellelhetők a képregényben. Akikben biztos vagyok: Giardino, Moebius, Hergé, Dave Gibbons, Zórád, Rosinsky... a finálé kavalkádját Tezuka ihlette.
