Az ázsiai film európai rajongóinak Mekkája már 18. éve
Udinében van. Lefordítjuk: ebben az olasz kisvárosban rendezik meg a Far East
Film Festivalt, ahol a hagyományos április végi-május eleji időpontban az előző
év ázsiai filmterméséből vetítenek orrvérzésig. A FEFF különlegessége, hogy itt
nem a hardcore szerzői filmekből mazsoláznak, hanem a mainstreamből; azokat a
vígjátékokat, akciófilmeket, horrorokat, drámákat láthatjuk, amiket Kína,
Japán, Hongkong, Dél-Korea és a többi távol-keleti ország népe is nagy számban
fogyaszt.
A Geekz stábja már többször elzarándokolt ide (Budapestről autóval mindössze 7-8 óra az út), először 2008-ban, aztán 2010-ben, 2011-ben és idén is. A város gasztronómiai és turisztikai feltérképezése mellett filmekre most talán kevesebb időnk jutott, de röviden azért naplózzuk a három és fél nap alatt látott jobb és kevésbé jó filmeket.
Assasination
Nehéz olyan történelmi filmet készíteni, amely egyszerre elégíti ki a valós eseményeket jól ismerő szigorúbb, illetve a pusztán máshol-máskor játszódó sztori egzotikuma iránt érdeklődő, ugyanakkor szórakoztató, könnyen követhető cselekményre számító nézőket. Az Assasination 1933-ban, a japánok által megszállt Koreában játszódik, ahol az ellenállás három különböző személyiségű, hátterű és elszántságú tagja összeáll egy igen nehéz küldetésre: egy politikai gyilkosság elkövetésére.
A közel két és fél órás filmbe az egyszerűbb történetvezetésű popcornmozikhoz szokott nézők már a (még húsz évvel korábban játszódó) nyitány után könnyen belezavarodhatnak, és a későbbiekben sem lesz könnyebb dolguk (ikerpárok, árulások, beépített ügynökök, európai szemnek igen hasonló arcvonású színészek), mindezek ellenére a film sokkal inkább pörgős kalandfilm, mintsem komoly történelmi mű. Egyes fordulatok kiszámíthatóak, de könnyed játékossága és a legnehezebb pillanatokban felpörgő pimasz ritmusa még a nézők dél-koreai nemzeti érzelmeire játszó jelenetek alatt is megmenti a szájbarágósságtól. Az utóbbi évek számomra egyik legjobb ázsiai filmélménye! (Bővebben itt.) (Borbíró Andris)
The Bodyguard
Sammo Hung csaknem húsz év után rendezett újra filmet, és így a hatvanon túl mi mást is tehetett volna, mint hogy beszáll a nagypapa-akció műfajába. Stallonéval és (kor)társaival ellentétben azonban ő nem fiatalabbnak, hanem ténylegesen öregebbnek és lestrapáltabbnak mutatja magát a vásznon, mint amilyen a valóságban (erről saját szemünkkel győződhettünk meg, mivel személyesen is megjelent a díszbemutatón), nemcsak szellemileg (karaktere demenciával küszködik), hanem fizikailag is.
A The Bodyguardban egykori különleges katonaként védelmez egy szomszéd kislányt a gengszterek hordájától (á la Tűzben edzett férfi): a százperces játékidőbe csak két akciójelenet fért, ráadásul az első elég rövid; a második viszont szép hosszú, és brutális kézitusától autós hajszán át sántikálva üldözésig minden van benne. A film egyszerre akar akció, dráma (a főhősnek tragikus múltja van) és vígjáték lenni (kapcsolata a kislánnyal csupa báj és komédia), és bár kétségkívül szórakoztató (a csúcsjelenetekben az egész mozi ujjongott), azért mindegyik téren küzd komoly problémákkal is a giccses montázstól a kínai hatóságok durván propagandaszagú ábrázolásán át az elmosódásos effektekkel rontott bunyójelenetekig és az elnyújtott, túlzottan szentimentális befejezésig. (Rusznyák Csaba)
Creepy
Kiyoshi Kurosawa a kedvenc japán művészeim közé tartozik: úgy képes jellegzetes szerzői műveket létrehozni, hogy egyáltalán nem ódzkodik a műfaji elemektől, de még zsáneridegen húzásait, merészebb stiláris megoldásait is az erős történetnek rendeli alá. Korábbi remekműveihez hasonlóan a kis költségvetéssel itt is jól bánik, a sztori belefér néhány visszatérő helyszínbe, ahol is egyre groteszkebb jeleneteken keresztül tekeredünk le az ex-zsaru főhős hátborzongató (“creepy”), öreg szomszédja pincéjének mélyére, és mindehhez még a mimikára nagy hangsúlyt helyező Kiyoshi Kurosawa-i színészdirigálás is illenék.
Sajnos azonban az érzelmi csúcspontok és a mitikussá növelt karakterek értelmetlenné torzítják az eseményeket, a logika elmenekül, az összhatás eleinte szándékosan(?) komikussá, majd bosszantóan értelmetlenné válik, hiába a revelációt célzó, a film nagyjához képest - bár nem vérességével - igen explicit zárlat. Így a film maximum a keményvonalas rajongóknak nyújthat örömet, és nekik is főként csak a Cure-ból és a Kairóból átemelt ötletek felismerése, levadászása miatt. (Borbíró Andris)
Honor Thy Father
Aki látta a fülöp-szigeteki Erik Matti egyik előző filmjét, a szép nemzetközi figyelemmel kísért On the Jobot (rabokról, akiket időnként kiengednek a börtönből, hogy korrupt politikusok bérgyilkosaiként tevékenykedjenek), az tudja, mire számíthat. Lassan csordogáló cselekmény, kimért, szenvtelen stílus, kitartott képek, nyers, mindenféle hatásvadászattól és szenzációhajhászástól mentes történetmesélés. Sajnos ez egyben azt is jelenti, hogy sosem hág tetőfokra a feszültség, nincsenek igazán emlékezetes jelenetek, sem karakterek, csak egy tisztességgel kivitelezett bűndráma egy kétes múltú férfiról és egy pénzügyi csalás kényszerű rablásba torkollásáról, megfűszerezve némi vallás- és (főleg) szektakritikával meg egy szimpatikus bankrablócsaláddal. (Rusznyák Csaba)
Inside Men
Manapság már Dél-Korea sem az a felderítetlen filmparadicsom, amely egykor volt, de azért még mindig tartogat meglepetéseket. Woo Min-ho bő kétórás opusa az országra jellemző, szimpatikusan furcsa műfaji eleggyel támad: politikai korrupciós drámaként indul, majd bűnthrillerbe fordul, az akciófilm elemeivel kacérkodik, és egy ügyész meg egy gengszter (Lee Byung-hun) kapcsolatán át végül vidáman belegázol a szellemes megjegyzésekkel, poénokkal és kötekedésekkel teli buddy-cop zsánerébe. Eleinte kicsit nehéz nyomon követni a rengeteg szálat és karaktert, de a film meghálálja a figyelmet: okos, izgalmas, csavaros és elegáns, nem utolsósorban pedig jól aknázza ki és variálja a műfajokat és a hangulatokat is. Szerkesztőségi közmegegyezés szerint az egyik legjobb, amit Udinében láttunk. (Rusznyák Csaba)
The Master
Gyerekkoromban rojtosra néztem azt a néhány értékes VHS kazettát, amelyeket sikerült Bruce Lee- és Jackie Chan-filmek rögzítésére és megőrzésére szüleim készletéből kikönyörögnöm, később ezekhez csatlakozott néhány vaktában megnézett klasszikus (Sonny Chiba, yeeaaaahhh!, meg egy-két újabb wuxia), alapvetően azonban az utóbbi években nem igazán követtem a műfajt – csak fél füllel értesültem a kínai propaganda beszivárgásáról, a filozófiát háttérbe szorító látványmozikról. Ezen okokból félek, a kortárs kínai harcművész filmek rajongói számára nem is tudom kontextusba helyezni a The Grandmaster rendezőjének új filmjét, melyet Udinében The Master címmel vetítettek, de az imdb-n már The Final Master címen fut (szóljon, akinek még nem zsong a feje a “master” szótól, master master Master MASTER!!!).
Mindenesetre száz százalékos nézői figyelmet megkövetelő, de azt gazdagon megjutalmazó, roppant szórakoztató filmnek láttam a The Mastert, melynek rövid jelenetekre szabdalt, komikus túlzásokkal és modorosságokkal tarkított, de a komolytalanságtól újra és újra visszatáncoló mesélői stílusa igencsak meglepett. A cselekmény egyébként, modern előadásmódja ellenére, nagyon is tradicionálisnak, történelmi megalapozottságúnak hatott (Wing Chun stílust továbbörökíteni kívánó harcművész, helyi iskolák törvényeinek megfelelő kihívásos próbatétel, katonaság hatalomátvétele a színtéren). A pofátlanul és hangsúlyosan nyitva hagyott történet folytatást sejtet - én már előre benevezek rá! (Borbíró Andris)
The Mobfathers
A hongkongi és japán gengszerfilmektől – habár általában
ugyanúgy bukással, azaz halállal vagy börtönnel végződnek, mint legtöbb
amerikai társuk – sosem állt távol az alvilági lét romantizálása, kiemelve az
együvé tartozás és egymásért vakon kiállás testvériességét, a tűzön-vízen át
szellemiségét és a pillanatnak élést. Az eszetlen tékozlást és az önkontroll
hiányát azonban már nehezebb jó színben feltüntetni. A The Mobfathers meg sem
próbál így tenni: mindenféle figyelmeztetés nélkül kell váltogatnunk a
középiskolás srác vagánykodásra vevő, felelőtlen szemüvegét, aki szerint az
élet igazi királyai másra sem vágynak, mint parkolóházakban álló sportkocsikban
ismeretlen prostikat dugni, esetleg öltönyben machetével másokat aprítani az
utcán, egy kiegyensúlyozott – oké, unalmas kispolgár – felnőttével, aki mélyen
átérzi a film roppant eredeti ún. Mélyen Drámai Tartalmát(R), miszerint a
távollévő (ez esetben börtönviselt) apa hogyan találja meg újra a hangot
kisfiával.
Sajnos az ázsiai filmekre egyébként is jellemző hirtelen stílusváltásokat itt
nem fogja keretbe sem erős koncepció, sem meggyőző színészi játék, a történet
így súlytalanul, indokolatlanul csapkodva halad előre vicces bulijeleneteken,
gagyi CGI-véres (de azért így is elég ijesztő) bárdharcokon, valamint
szentimentális zenével és szájbarágós narrációval aláfestett szülő-gyerek
barátkozós epizódokon a kiszámítható befejezésig. Az elvesztegetett másfél
óráért talán csak Anthony Wong rutinosan előadott gengszterfőnöke kárpótol – őt
még haknizva is öröm nézni. (Az pedig teljességgel érthetetlen, hogy a vetítés
előtt színpadra lépő színész-producer miért beszélt (üvöltve) bátorságról a
film elkészítése kapcsán – hacsak valami nagyon direkt aktuálpolitikai
áthallásról nincs szó –, mert a filmben semmi olyan merészség nincs, amire a
felvezetés után számítani lehetett.) (Borbíró Andris)
The Silenced
Mi a fontosabb: a stílus, a hangulat vagy a sztori? A kérdés nyilván bárhol és bármikor feltehető, de a kortárs koreai filmek esetében különösen indokolt. Ezek többsége (legalábbis amelyek eljutnak hozzánk) jól megkomponált, hatásos képekben mesél, ami akkor is jótékony hatással van a moziélményre, legalábbis számomra, ha a produkció egyéb aspektusaival amúgy kevésbé vagyok elégedett.
Lee Hae-young horrorba oltott kosztümös thrillerénél sem volt ez másképp. A harmincas évek végén, egy bentlakásos lányiskolában játszódó történet flörtöl kicsit a kísértetműfajjal, de Lee olyan különleges atmoszférát kreált, hogy még a lejárt szavatosságú jump scare-eket is megbocsátottam. A film második fele váratlanul, olyan igazi koreai módra műfajt vált (minimális spoilerrel: ha az első felvonás a Két nővérre hasonlít, akkor a második a Carrie-re), amitől a sztori jóval zavarosabb lesz, és menetközben a cápaugrás is megtörténik. Ezzel együtt sem tudtam annyira utálni a filmet, mint a kollégák – a hangulata, a nagy fordulat és a kreatívan levezényelt akciójelenetek kárpótoltak az egyre kínosabbá váló a sztoriért. A rendező nevét érdemes felírni valahova, fogunk még hallani róla. (Baski Sándor)
