A szobalány - Minden idők legszebb fogreszelése és egyéb finomságok

Már 12 éve, hogy Park Chan-wook gurított egy elég jelentőset. Az Oldboy letarolta a világot, győzött Cannes-ban, még a zsűrielnök Tarantino füle is kettéállt tőle, és azonnal kérvényezte is a koreai kolléga felvételét a kultrendezők nemzetközi klubjába. Parkra ezek után csak egy egészen apró feladat várt volna: überelni az Oldboyt, ami persze – spoiler – nem sikerült neki. Bukásról nem beszélhetünk, de tény, hogy amikor 2013-ban a három legjobb koreai műfaji filmes mind külföldön próbálkozott (Kim Jee-woon: Erőnek erejével; Bong Joon-ho: Snowpiercer), akkor Park dolgozatáért (Vonzások) rajongott a legkevésbé a közönség.

Ha ekkor esetleg azt gondoltuk volna, hogy a koreai fenegyerek végleg kiiratkozott az elitből, akkor most itt az idő újragondolni. A szobalánnyal nemcsak Koreába tért vissza, de a csúcsformájához is.

Csak azért nem írom le, hogy ez a legjobb filmje az Oldboy óta, mert nálam a Bosszútrilógia mindhárom tétele ugyanazon a polcon van (szó szerint, ebben a díszdobozos kiadásban). A Mr. Vengeance a legnyersebb, legrealistább, az Oldboy a tökéletes kultfilm (maradjunk annyiban, Tarantino nem véletlenül izgult rá), a Lady Vengeance pedig egy gyönyörű, stilizált vérbalett. Utóbbi mutatta meg legjobban, Park mennyire hajlamos az előre megfontoltan, esztétikai okokból megvalósított túltolásra, ami itt még jól is állt neki. Később már nem sikerült belőnie az arányokat, először a színekből és a cukiságból adagolt sokat (Cyborg vagyok, amúgy minden oké), aztán a másik végletbe esett (Szomjúság), a Vonzásokat pedig mintha nem is ő, hanem egy ügyes Park-epigon rendezte volna (egyedül ennél a filmnél nem működött közre íróként, ami adhat neki némi felmentést.)

A szobalány sem saját történet, de Park tökéletesen a sajátjává tette. Sarah Waters 2002-es kosztümös-leszbikus krimijét (Fingersmith) a viktoriánus Angliából a 30-as évek Koreájára írta át, úgy, hogy a film első harmadában még precízen követi a regény cselekményét, a folytatást viszont teljesen átdolgozta. Az alaphelyzet ugyanaz (egy magát nemesnek kiadó szélhámos felbérel egy zsebtolvajlányt, hogy álljon be cselédnek Hideko úrinőhöz, és segítsen megszerezni az örökségét; komplikáció: a két nő egymásba szeret), de amíg a dickensi ihletésű eredetiben csak osztálykülönbség van a szereplők közt, addig Park a nemzetiségi szállal tovább komplikálja a helyzetet.

A koreai filmnek az 1910 és 45 közötti japán megszállás az, ami Hollywoodnak a kutya és a gyerek: nem nagyon lehet vele mellélőni, ráadásul bármilyen műfajjal kombinálható. Csak 2015-ben készült ebben a periódusban játszódó akciókémfilm (Assassination), mutánshorror (The Silenced) és drámai kalandfilm (A tigris). A ziccert Park se tudta kihagyni, de ő az elnyomás és lázadás szokásos témái helyett, illetve mellett, a megalkuvás és az asszimiláció kérdéseit is megpendítette. A zsebtolvaj koreai, az úrnő japán, a szélhámos pedig japánnak adja ki magát, ez eddig tiszta helyzet, de Park behozza még a képbe Hideko perverz nagybácsiját is, aki koreai létére japánabb akar lenni a japánoknál. Ha ehhez még hozzávesszük a feminista felhangokat, vagy azt, hogy a férfifantáziák milyen formában jelennek meg, és hogyan kapcsolódnak a szexuális elnyomás (és később a felszabadulás) motívumához, akkor egy meglepően réteges filmet kapunk.

Abban persze mindig van valami ironikus, amikor egy (férfi) rendező úgy mesél a nők férfiak általi tárgyiasításáról, hogy közben kéjesen legelteti a kamerát a nők testén (tessék az Adéle élete negyedórás, pornófilmes esztétika mentén forgatott szexjelenetére gondolni.) Park sem szemérmeskedik (eleve azért döntött az adaptálás mellett, mert erősen megragadta a fantáziáját a regényben is szereplő fürdőkádas jelenet), megmutat majdnem mindent, de tudja, hol a határ – egyáltalán nem tűnnek öncélúnak ezek a jelenetek (legfeljebb a legutolsón lehet – talán – vitatkozni), cserébe viszont csöpögnek az érzékiségtől.

A szobalány természetesen akkor is merő vizuálorgia, amikor nem a szexről szól. Park gyönyörűen megkomponál minden egyes képkockát, és ezúttal az arányokat sem véti el. A korábban történteket újra és újra átértelmező csavarok, illetve nézőpontváltások is hibátlan tempóban érkeznek, a regénytől való eltéréseket pedig csak üdvözölni lehet (Park nem bonyolította, hanem épp ellenkezőleg, lenyeste a felesleges sallangokat a szappanoperás fordulatokkal operáló eredetiről.) Egyedül az epilógus sikerült talán a kelleténél hosszabbra, de A szobalány így is hibátlan stílusgyakorlat – olyan moziélmény, amiből évente alig néhány adatik meg.

Üdv újra a klubban, Mr. Park.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!