Ben Salisbury, Geoff Barrow: Annihilation
Hogyan komponálsz zenét valamihez, aminek az a lényege, hogy ismeretlen, mi több, megismerhetetlen, és ijesztően, érthetetlenül, sőt lehetetlenül más, mint mi, és a világ, amelyben élünk? Ugyanez a kérdés nyilván a vizualitás kapcsán is felmerült Jeff VanderMeer horrorba hajló sci-fijének adaptálásakor – de megkockáztatom, hogy hangzásilag könnyebb a néző tényleges elidegenítése nélkül előállni valami felkavaróan idegennel, mint képileg. A látványvilág a legvadabb elképzelésekhez is inkább csak gyakran vagy akár hétköznapi rendszerességgel észlelt dolgokból (esetünkben: növények, állatok) tud kiindulni, egy hangzásvilághoz azonban zenei megoldások, zörejek, zajok olyan kombinációja áll rendelkezésre, amelyhez hasonlót az ember nem hogy naponta, de akár sosem hall, hacsak meg nem merítkezik bizonyos művészeti stílusokban.
Az Annihilation score-ja (az Ex Machinát is jegyző Salisbury-Barrow párostól) egy melankolikus gitárszólóval igyekszik valamiféle emberi kapaszkodót nyújtatni az ismeretlenhez – ez rögtön az első számban, a What Do You Know?-ban felcsendül. Ezen túl egyébként nem sok elő hangszert fogunk hallani – van élő hangszer, csak hallani nem nagyon fogjuk, mert szét van digitalizálva, torzítva, bele van döngölve az egész zenét alapjaiban meghatározó szintetizátoros ambientbe (a dallamot mint koncepciót felejtsd el). Az Ambulance Chase, amely kezdetben mintha Jóhann Jóhansson (RIP) Érkezésére rímelne, például beleveszik egy fülnek cseppet sem balzsamos, alattomos, ütemes morajlásba, az Approaching the Shimmer baljós kürt(?)szólama után pedig jön a The Alligator, amely a maga nem kifejezetten élvezetes módján kifejezetten kreatív: a vadon sűrűjében járunk, a szerzőpáros mégis felkavaró indusztriális zörejekkel riogat. Így teremtik meg a természet és az azt mutációkkal felforgató idegen erő bizarr kontrasztját.
Ez az egyórányi morajlás-zörgés-zúgás nyilván nem kellemes délutáni (vagy bármikori) hallgatni való (az ötperces The Bear remekül illik véres körmökkel falat kaparáshoz), de nem is célja, hogy az legyen – a film alatt nagyszerűen működik, az önálló fogyasztása pedig személyes perverzió függvénye. Mindenesetre érdemes legalább egyszer végigmenni rajta, mert megoldásai legalábbis kreatívak és tiszteletre méltóak, bizonyos részei pedig még akár meg is szerethetőek: így például a The Beach túlvilági éterisége vagy a The Alien (12 percnyi agytágítás-idegtépés) borzongató mássága.
Ludwig Göransson: Black Panther
Ludwig Göranssont még akkor írtam fel magamban a legtehetségesebb fiatal filmzeneszerzők listájára, amikor először hallottam a Creedet. Hozott anyagból sosem könnyű dolgozni, főleg, ha olyasféle ikonikus elődnek kell megfelelni, mint Bill Conti score-ja, Göransson azonban nem pusztán maximális hűséggel és tisztelettel állt a klasszikus zenéhez, de tovább is fejlesztette, bővítette, gazdagította azt, mind hangzásvilágában, mind tematikájában. A Fekete Párduchoz ellenben senkihez sem kellet igazodnia: hiába része a film a Marvel-univzerumnak, egyben annak egyik leginkább önálló darabja, így a franchise amúgy is suta, szegényes hangzásvilágát bátran cserélhette fel valami sokkal eredetibbre és vérpezsdítőbbre. A Fekete Párduc még az MCU kevés igazán jó score-ján (Doyle: Thor, Giacchino: Doctor Strange) is magabiztosan túltesz.
Göransson maximálisan kihasználja a film fő helyszíne, Wakanda sajátos kettősségében rejlő lehetőséget: az afrikai ország rendkívül magas technikai fejlettségét dicsőséges rezesekkel bátran megtámogatott, klasszikus, mégis modernnek érződő szimfonikus nagyzenenkar képviseli, törzsi hagyományokon alapuló társadalmi-politikai felépítését pedig tradicionális kántálások, átszellemült vokálok, harci kiáltások és egzotikus dobszólók. Utóbbiak néhány kézenfekvő, hangsúlyos ponton (ld. Waterfall Fight) teljesen átveszik az irányítást, de az album legnagyszerűbb pillanatai azok, amelyekben az egymást alapvetően kiegészítő stílusok a cselekmény konfliktusait követve harcba szállnak egymással, mint a főhős és Killmonger első összecsapása során (Killmonger vs. T’Challa). E konfliktusok végül a finálét követő az A King’s Sunsetben simulnak el, a modern és az etnikumi hangzások itt kötnek egymással szép, de szomorú békét.
Göransson zenei diverzitásának szinte nincsenek határai: okosan megszerkesztett főtémáját bármilyen szituációhoz képes stílusban és hangszerelésben hozzáigazítani, hol adrenalinnal beinjekciózott akciózenét, hol melankolikus dallamokat csiholva ugyanabból a dallamból, de pl. a Killmonger mesterien visszafogott dühével és fájdalmával gyönyörűen érzékelteti a főgonosz karakterében rejlő konfliktust, az Ancestral Plane síró-fenséges hegedűi pedig egyenesen Rózsa Miklóst idézik. A Fekete Párduc nem csak az MCU-n belül, hanem úgy általában is kiemelkedő, friss és bátor score – fényévekre van attól a lapos egyen-hangzásvilágtól, amely Hollywoodot az utóbbi években sújtja.
James Newton Howard: Red Sparrow
James Newton Howard azon régi motorosok közé tartozik, akik mostanában egyre kevésbé tudnak kitűnni a tömegből. Hollywood az utóbbi években mind erősebben lejt Zimmernek és követőinek, az ő hangzásviláguk uralkodik, a klasszikusabb iskola képviselői közül pedig inkább csak a JNH-hoz képest még újonc Michael Giacchino tudott valahogy kényelmesen járható utat kitaposni magának. Az Éhezők viadalát leszámítva JNH-nak nem sok lehetősége volt rá, hogy ismertebb monumentális oldalát villogtassa, inkább visszafogottabb, morajló-hömpölygő zenéivel alkotott néha többé-kevésbé maradandót (Éjjeli féreg). A Vörös veréb viszont egyértelműen az ő asztala: a film egy nagy ívű, klasszikus stílusú kémthriller akart lenni, és ha Francis Lawrence rendező nem is tudott élni a lehetőséggel, Newton Howard igen.
Teljesen szimfonikus munkája rendkívül kifinomult és elegáns, lassan hömpölygő, sejtelmes és magával ragadó – egy-egy meghatározó pillanatban már-már horrorisztikussá válik (ilyenkor visszaköszönnek a komponista Shyamalan mellett töltött évei), máskor belopakodik a nyugtalanító titkokat rejtő sötét dallamok közé némi oroszos beütés, de legmeghatározóbb jellemvonása az a kortalan kvalitása, amelynek köszönhetően egy 30 évvel ezelőtti kémfilm zenéjének is simán elmenne. Sőt, olykor Hitchcockot és Hermannt is büntetlenül fel lehet emlegetni.
Könnyű engedni a csábításnak, és azt mondani, hogy aki meghallgatja az első (Overture) és utolsó előtti (Didn’t I Do Well) tracket, melyek együtt 20 percet tesznek ki, és szinte operaszerűen grandiózus csúcspontokkal szolgálnak, hallott minden lényegeset. Pedig oly sok finomság van még köztük: a One Night is All I Ask visszafogott balsejtelmessége, az Arriving at Sparrow School nyomasztóan elfojtott kórusa, a Blonde Suits You szexuális töltéssel párosuló veszélyérzete , a Ticket to Vienna már-már játékos, mégis feszült hegedűfutamai. De a főattrakció kétségkívül a finálé alatt felhangzó Didn’t I Do Well: az egész album e grandiózus katarzis felé építkezik, ahol a kémthriller feszültsége a karakterkapcsolat drámájának és románcának kérdéseivel egyszerre, egymást erősítve hág lenyűgöző tetőfokára. Az a fajta zene ez, amelynek mesterművet kellene aláfestenie.