Godzilla: Planet of The Monsters – A titán meg a többiek

Szinte hihetetlen, hogy egészen 2017-ig kellett várnunk arra, hogy Godzillát végre animében is láthassuk. (Ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, akkor itt megemlíthetnénk a Godzilland című gyerekeknek szánt oktató rajzfilmsorozatot. Ha lenne nyugati megfelelője, akkor az a Dóra, a felfedező Halálcsillagon játszódó epizódja lehetne, ám ez szerencsére csak az én elcseszett fantáziavilágomban létezik. Remélem, a Nickelodeon írói részlegében senki sem tud magyarul.) A Toho és a Netflix együttműködésével tető alá hozott Godzilla – Planet of The Monsters ráadásul annyit csavar még a képleten, hogy a szörny ámokfutását egy posztapokaliptikus környezetbe helyezi, és ha ez még nem lenne elég, egy trilógia első részéről van szó.

A 20. század végén a Föld felett az óriásszörnyek vették át a hatalmat, közülük is a legnagyobb pusztítást Godzilla végezte, kiszorítva az emberi fajt a bolygóról. A túlélők kénytelenek a világűrbe menekülni, azonban a kataklizma után évtizedekkel sem sikerül új, lakható égitestet találniuk, ezért úgy döntenek, visszatérnek az anyabolygóra, és egy fiatal, elszánt katonatiszt, Haruo Sakaki által átadott információk birtokában megkísérelik visszahódítani otthonukat a Szörnyek Királyától.

Nos, előrebocsátom, hogy aki fontosnak tartja az olyan úri huncutságokat, mint az eredeti ötletek, annak nem ezt a filmet ajánlom. A Kong: Koponya-szigettel ellentétben, amelynek kifejezetten jót tett, hogy elkanyarodott a bevált recepttől, a Planet of The Monsters alkotói a vékonyka történet köré egy olyan világot építettek, amely habár szépen meganimált, csak azon nézők számára szolgál újdonságokkal, akik nem láttak vagy olvastak semmit az elmúlt 15-20 év sci-fi terméséből. Közönséges bőrlenyúzás ez, mondhatnánk némi wannabe kultúrkritkus antikapitalista éllel, amely csupán a Shin Godzilla és az Attack on Titan sikerét akarja meglovagolni, azonban a készítők – Weöres Sándor után szabadon - megpróbáltak nagyobbat szarni, mint ami a seggükön kifér, ez esetben valamiféle mondanivalóval exkluzívvá varázsolni terméküket. 

Mindez nem idegen a Godzilla franchise hagyományaitól, elég csak az 1954-es alapfilm atombomba-ellenes példázatára vagy a Shin Godzilla bürokratikus gépezetet kipellengérező szatírájára gondolni. Ezúttal viszont megelégedtek néhány mitológiai ízű közhellyel kiválasztottságról, valamint a Természet Embere elleni bosszújáról, mindezt egy Ashtar Sheran klónokból álló idegen faj, az Exifek szájába adva. Mondjuk utóbbi tétel a kaiju-eiga zsáner lényege, de hát minek is a szájbarágás, ha már ott van maga a Szörny is?!

A Godzilla elleni csatajelenet izgalmas és jól komponált, egyértelműen a film fénypontja. A szörny fenségessége animációs filmben sokkal inkább kidomborodik, mint az élőszereplős mozik rémjelmezes pusztításaiban vagy CGI effektjeiben. Darabos mozgása lehet, hogy első látásra kilóg a film egészéből, de éppen ez a stilizáltság ad valami nem evilági aurát Godzillának és ruházza fel egyfajta isteni atribútummal. A bestye felbukkanására azonban a játékidő kétharmadáig várnunk kell, addig a humanoid szereplők elmélkedéseit és egymással való csatározásait vagyunk kénytelenek követni. Ez még akár jót is tehetett volna a Planet of The Monstersnek, kár, hogy átgondolt üzenet és rendesen kidolgozott karakterek híján minden konfliktus és dráma súlytalannak hat, hiába a nagy komolykodás. Ráadásul még fizimiskára is nehéz megkülönböztetni az egyes figurákat. Egyedül a főszereplő, Haruo tekinthető viszonylag összetettnek, de ő meg jellemvonásait és motivációit tekintve egy az egyben az Attack on Titan Erenjére hajaz.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kedvet kaptam a további epizódokhoz. Igaz, hogy a cím és a filmbeli prológus előre jelzi, hogy majd a Toho egyéb híres-neves kaijui is vendégszeretetüket teszik a következőkben, pusztán rájuk alapozva azonban még nem lesz emlékezetes ez a trilógia, lehet akármennyire vagány Mechagodzilla,  Rodan vagy Hedorah animeformátumban. Bár a stáblista utáni cliffhangerben kétségkívül akad potenciál, az tényleg maga lenne a csoda, ha a folytatások a közepesnél jobb minőséget ütnének meg. Mindenekelőtt viszont egy olyan összetevőre lenne szükség, ami a nyitó etapból fájóan hiányzott, ez pedig nem más, mint a fantázia.

Hiába zajlott le a nagy csata, a neheze még csak ezután következik.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!