Az idei Golden Globe-díjátadó legemlékezetesebb pillanata volt, amikor a The Disaster Artist főszerepéért kitüntetett James Franco felhívta a színpadra a valódi „katasztrófaművészt”, Tommy Wiseau-t. Egyszerre vicces és kissé szomorú jelenet volt, amikor a köszönőbeszédre készülő Wiseau-t a mosolygó Franco finoman, de határozottan eltolta a mikrofon elől. Valószínűleg a The Room című trash-alapvetés teremtő antigéniusza arra vágyhatott titkon, hogy az ő kezébe nyomják a szobrot. Bár a franc se tudja, hogy mi járhat valójában Wiseau fejében. Egy különös zóna az sajátos (il)logikával. Útmutatót is csak egyet írt hozzá a Maestro cimborája, Greg Sestero Tom Biskell-lel közösen, amelyen a Franco által rendezett vígjáték is alapul.
A szobába tartó mozgóképes utazásunkon sztalkerünk Sestero (Dave Franco), aki még egy San Fransiscó-i színitanodában haverkodik össze Tommyval, a titokzatos ripaccsal, aki se életkoráról, se múltjáról nem hajlandó semmit se megosztani. Úgy döntenek, hogy Los Angelesbe mennek szerencsét próbálni a filmiparban, ám meghallgatásról meghallgatásra járva csak kudarcok érik őket. Radikális lépésre szánják el magukat: ha egy filmben sem látják őket szívesen, akkor hát leforgatják a sajátjukat! Tommy néhány nap alatt meg is írja a The Room című dráma forgatókönyvét, és ki tudja honnan, de a pénzt is elővarázsolja hozzá, így hát kezdődhet a forgatás! Tommy viszont korántsem akkora mágus, mint amilyennek hiszi magát. Rendezői és színészi dilettantizmusa folyton csak abszurd helyzeteket és balhékat szül, ráadásul a projekt szép lassan próbára teszi Sesteróval való barátságát is.
James Franco valóban Tommy Wiseau-vá változik annak minden gesztusával, hanghordozásával és kancsalságával együtt, ráadásul úgy, hogy fizimiskában nem is állhatna távolabb tőle (kb. ahogy Margot Robbie hasonlít Tonya Hardingra). Pedig könnyen torkollhatott volna olcsó gúnyba is az egész, azonban - még ha nyilván közel hozni a nézőkhöz ő se képes egy ilyen extrém karaktert - sikerült az emberi oldalát megmutatnia annak a személynek, akit eddig mindenki a pojácaság két lábon járó paródiájaként könyvelt el. Franco értelmezésében antihősünk egy saját kis világában élő magányos különc, és így a The Room is kicsit más fénytörést kap: a maga bárgyú módján, de egy bogaras elme vágyait és félelmeit fejezi ki. Ez az empátia akkor is fennáll, amikor Wiseau nem egyszer komplett hülyét csinál magából, vagy amikor pitiáner zsarnokoskodással igyekszik palástolni rendezői inkompetenciáját.
Hajlok arra, hogy az egyik meg nem értett művész valamennyire magára ismert a másik meg nem értett „művészben”. Franco hiába elismert színész (még ha nem is választ mindig jól filmet magának), rendezőként korántsem kedvező a megítélése. Legyen az kis költségvetésű indie mozi (The Ape, The Broken Tower), kísérleti meta-dokumentumfilm (a Portyán kivágott meleg szexjeleneteinek újraforgatását dokumentáló Interior. Leather Bar) vagy nagyívűnek szánt történelmi dráma (a Késik a szüret című John Steinback-adaptáció), a kritikusok és a nézők egyaránt csak álművészi önkielégítésként tekintettek kamera mögötti tevékenységére. Ezúttal viszont egy félig-meddig konvencionális vígjátékkal mindkét réteget sikerült levennie a lábáról, amiben persze oroszlánrésze volt a Scott Neustedter - Michael H. Weber írópáros (500 nap nyár) forgatókönyvének is, amely az eredeti alapanyagot játszi könnyedséggel helyezi műfaji keretek közé. Talán nem véletlenül érdemelte ki a szkript az Oscar-jelölést.
Minden bizarr momentuma és abszurd humora ellenére ez egy ízig-vérig bromance comedy, az alműfaj szokásos bonyodalmaival és karakterdinamikájával. Utóbbi mit sem érne, ha nem volna a két főszereplő között kémia, most az egyszer azonban kénytelen leszek áldani a nepotizmust. A legfiatalabb Franco testvér szimpatikus Sesterója remekül kiegészíti a filmbeli extravagáns Wiseau-t. Nemcsak ő, de a teljes színészgárda (Seth Rogen, Jackie Weaver, Alison Brie, sőt még Zac Efron is) kitesz magáért, sőt még a csupán egy-egy jelenetben felbukkanó Bryan Cranston, Melanie Griffith és Sharon Stone jelenléte is erős. Ha ez nem lenne elég, még Wiseau is cameózik egy jót.
A The Disaster Artist leginkább a karakterekből és a szituációkból hívja elő a groteszket, és a rokon darabnak tekinthető Ed Wooddal ellentétben képi stilizációhoz csak ritkán folyamodik, ami nagy kár. James Franco messze nem egy Tim Burton, viszont több olyan jelenetet is elbírt volna a film, mint pl. a Faith No More-ral aláfestett bevonulás az első forgatási napra, az ugyanis tényleg kibaszott epic lett. Mintegy kárpótlásként, a stáblista előtt láthatunk tíz percnyi újraforgatott jelenetet a The Roomból, amelyet elnézve olyan érzésem támadt, mint amikor az Óriás zenekar feldolgozta az Ossian „legendás” 2000-es debreceni koncertjén részegen elénekelt Pokolnál hangosabbat (nem hivatalos címén: Márhívó): jópofa gesztus, de kevésbé vicces reprodukálni olyasvalamit, amelynek humora éppen egyszeri elbarmoltságából fakad.
Ha rosszmájúak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy Franco ezúttal tutira ment, hisz a szintén szakmabeli rokonok és haverok játékában megbízva, valamint egy erős forgatókönyvre alapozva nehéz lehet hibázni. Ugyanakkor az tényleg komoly teljesítmény, hogy úgy röhöghetsz végig egy életrajzi filmet, hogy közben a főszereplőt magát nem teszik totál nevetségessé. Hiányosságai ellenére a The Disaster Artist az elmúlt évek egyik legjobb és legemberközelibb vígjátéka, amelyet nyilván a The Room rajongói fognak a legjobban szeretni, de azoknak is ajánlott, akik értetlenül állnak az egész kultusz előtt. Ami Tommy Wiseau-t illeti, a lehetetlennel egyenlő, hogy ki tudjon törni a bohóc skatulyájából, bár legutóbbi produkciója okán egyesek szívesen látnák Jokerként egy komolyabb DC-filmben.
Végül is ki tudja? Egy katasztrófaművészek által uralt világban bármi előfordulhat.