Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One Teszteltve: PlayStation 4 Pro, Xbox One X
A Demon's Souls jókor volt a rossz helyen. Jókor, hiszen a technológia a From Sofware ezen kultikus szoftver-remekének megjelenése táján forrt ki annyira, hogy komplex, három dimenziós világot lehessen a segítségével építeni. Olyan világot, amely nem csak szimplán túlnyúlt a horizont peremén, de amely körülölelte a játékmechanika és a narráció szét nem választható gordiuszi csomóját. A tér felépítése, a harcok és a történet sosem látott végletességgel forrtak egybe, így teremtették meg ezt a játéktörténelmi jelentőségű ötvözetet. A Demon's Souls előtt is léteztek természetesen jó játékok és fontos játékok is, de ilyen alaposan, megalkuvás nélkül még sosem gondolkozott fejlesztő kizárólag a médium nyelvén.
A rossz helyről annyit, hogy a Demon's Souls az eladásokkal éppen küszködő PlayStation 3-ra jelent meg, így nem tudott nagyobb tömeget megszólítani. A fősodorba a multiplatform Dark Souls került be, és ebből a szempontból ennek a szoftvernek a jelentősége akkor is elvitathatatlan, ha a forradalmat nem ő robbantotta ki, és a képletet sem ő járatta csúcsra (ezt majd egy generációval később a Bloodborne teszi meg).
A Dark Soulsról pedig mindenkinek van véleménye. Érdemeit kevesen vitatják, nehézségét videójátékos közhely felemlegetni. Ez utóbbi talán nem tett túl jót a sorozatnak, hiszen eltántoríthatott tőle olyanokat, akiket maga a játék alapvetően érdekelt volna. Pedig a Dark Souls a klasszikus értelemben nem nehéz. Annyiban nehéz, mint megtanulni egy nyelvet, vagy még inkább: mint megismerni valakit. A Dark Souls szinte folyamatosan kommunikál, területeinek minden négyzetméterével, az ellenfelek minden suhintásával elárul magáról valamit. És miközben nem győzzük mutogatni a YouTube-on a vörösen izzó You Died feliratot, elfeledkezünk olyasmiről, mint a végtelen tárgylista, aminek köszönhetően nem kell folyamatosan a logisztikával vesződnünk, a fejlesztési lehetőségek, a behívható fantomok az egyes főellenségekhez és hasonló, jól átgondolt könnyítések: minden egyes szigorú nádvesszőcsapás után a szenszej ad hűs borogatást is. A Dark Soulst valóban gyötrelmes élvezet megtanulni, de nem különösebben nehéz játszani.
A most megjelent Remastered lehetőséget nyújt, hogy olyanok is fejest ugorjanak a trilógia nyitányába, akiknek ez különböző okokból kimaradt. A konzoljátékosok pedig végre technikai kompromisszumok, akadás nélkül élvezhetik ezt a címet. (Ha valaki lemaradt volna a hírről: Blighttown szaggatás nélkül fut minden kurrens gépen – habár a Switch verzióra még várnunk kell, szóval azzal kapcsolatban ez még nem jelenthető ki biztosan.) A felbontás is megnőtt, különösen a generáció szteroidozott készülékein, a One X-en és a PlayStation 4 Prón látványos a fejlődés. Túl a grafikai tupírozáson az sem elhanyagolható szempont, hogy az új kiadás örömére benépesültek a szerverek, tehát ez a sötét, magányos-közösségi élmény felfrissült, megtelt élettel.
Tartalmi szempontból akad némi multiplayer fazonírozás, és pár kényelmi funkció, de egyébként a legutolsó ellenséget, sőt a legutolsó közismert glitchet is kínos alapossággal pöccintették a helyére. Pedig talán nem lett volna ördögtől való elképzelés itt-ott újragondolni, akár bizonyos szegmenseiben újraépíteni a játékot. Illetve ha ez már elmaradt, legalább úgy újrafesteni a szoftvert, mint történt az a Shadow of the Colossus esetén, hiszen helyenként a látvány mára megbocsájthatatlanul elkopott, unalmassá szürkült (amin a gigafelbontás sem segít, sőt), és ez a cím többet ér annál, hogy a korosodást mutató foltokat ennyire kipakoljuk a kirakatba.
A Souls játékok mindig is a finom légtáncukról voltak híresek, és nincs ez másképp most sem, még ha nem is a From Sofware, hanem egy külsős stúdió felel ezért a változatért. Csak sajnos ezúttal a finom egyensúlyozás nem a mechanika, a világépítés vagy a narráció közt alakul ki, hanem az újrakiadás legitimását megteremtő adalékon. Magyarán a Remastered kiadásba pontosan annyi plusz került a hét évvel ezelőtti játékhoz képest, hogy ne szaladjunk öklöt rázva a kasszához – annyi, de annál fikarcnyival sem több. Ám ennek ellenére a Dark Soulsról beszélünk, videójátékos kötelező irodalomról, amit konzolon sosem élvezhettünk ennyire háborítatlanul. És ezzel szerintem el is mondtam, hogy végül érdemes-e megvásárolni.