Lovecraft korában élünk - ezt állítja, ezt a címet választotta néhány éve sokszerzős tanulmánykötetének két szerkesztője. Valóban, soha nem jutottak még el ennyi olvasóhoz H. P. Lovecraft művei - eredetiben, mémként vagy éppen feldolgozásként a lehető legkülönfélébb médiumokban. A Geekzen is gyakran írtunk a Cthulhu-mítoszt feldolgozó vagy általa ihletett társasjátékokról, videojátékokról, képregényekről. Ugyanakkor soha nem volt még ennyi kritikusa sem, akik e huszadik század első felében alkotó, különc, visszahúzódó figurát az írásaiban és levelezésében megjelenő rasszizmussal, nőellenességgel és általános embergyűlölettel illetik.
Sokat lehet erről beszélni, angol nyelven agyon is tárgyalják a témát lelkes bloggerek, újságírók és esztéták. Objektív, történelmi közegbe helyezett bírálatnál a fenti esszékötet többet foglalkozik Lovecraft munkásságának kortárs filozófiai irányzatokon keresztüli elemzésén. Az írások színvonala sajnos egyenetlen, olykor leplezetlenül önimádó, de főként laikus olvasónak csalódást nyújtóan szakmai (ez utóbbi miatt végül nem is írtam róla annak idején, habár nagy izgalommal vártam érkeztét).
A Fekete Tom balladája ellenben, ha is nem tökéletes, de élvezetes módon dolgozza fel Lovecraft hagyatékának terhesebb részét: érződik benne a tisztelet, de írója saját hangját és mondanivalóját is sikeresen bele tudta keverni az ismert történeti alapba. A Vellitt Boe álom-utazása ez utóbbihoz hasonlóan fikciós kisregény, mely szorosan kötődik néhány forrásműhöz (Álomföld-ciklus). Azok átdolgozása azonban jelentősen rosszabbul sikerült neki, ami attól függetlenül is érezhető, hogy az olvasó mit tart a szöveg-vámpirizmus posztmodern gesztusáról.
Pedig az alapötlet, azaz a női nézőpont beemelése a rém- és fantasztikus történetek alapvetően férfias világába izgalmas (még akkor is, ha Lovecraft nőgyűlöletének ma divatos vádja ingatag lábakon áll, és Kij Johnson is óvatosan fogalmaz a témáról interjúkban, így a szöveg-újraírásnak nincs olyan erős érzelmi töltöttsége, mint Victor LaValle esetében). A baj inkább az, hogy a regény gondolatilag üres: semmiféle markáns mondanivalója nincs ihletettségéről, és a cselekmény tükrözése sem nyúlt különösebb műfaji vagy intellektuális izgalmakat. A regény nagy részében a női nézőpontot csupán néhány ködös, panaszos megjegyzés képviseli a világ ellenségességéről a női utazókkal szemben. Világos, hogy ezek nem csak az álomvilágra értelmezendők, ám nincsenek beleágyazva a cselekménybe, nincsenek kifejtve, nem rejtőznek allegóriákba - annál is fájóbb ez, mert egyébként rengeteg érdekes történetet lehet(ne) mesélni erős akaratú, aktív, céljaikért "férfiként küzdő" nőkről - mind a valóságra alapozva, mind fikcióként.
Esetünkben azonban a cselekmény kimerül egy közel száz éves novella-ciklus (melyek közül a Zarándokút Kadathba a leghangsúlyosabb) átdolgozott újramesélésében, ahol a főszereplő nemén és az utazás irányán kívül a legfőbb változtatás az, hogy Vellitt Boe nem saját kedvtelésére, hanem egy (elejétől fogva elég erőltetett szükségességű) küldetés érdekében indul neki az álomvilágnak, melynek súlytalanságán a regény végi, erős érzelmi töltöttségűnek szánt, de inkább zavaros, komikus (az egész cselekmény, sőt az egész álomvilág komolyságát aláásó) zárlat sem segít. Mintha az írónő megijedt volna a saját, pimasz céljától, és azt feladva megelégedett volna az ifjúkori kedves fantasztikus tájak meglátogatásával, az eredetihez képest visszavágott leírásokkal és felduzzasztott cicás részekkel, melyek némi fan-fiction hangulattal ruházzák fel a regényt.
Ez a fajta alulinspiráltság önmagában még megbocsájtható volna, különösen annak fényében, hogy az alapművek - el kell ismerjem - nem tartoznak Lovecraft legjobb írásai közé. Abban a korszakban sokkal újszerűbb lehetett a szabadjára engedett fantázia féktelen burjánzása, mely eltompító intenzitással és mennyiségben (a fő inspirációnak számító Zarándokút Kadathba közel száz oldalon) zúdította az olvasóra kitalált népeket, fajokat, tájakat, növényeket és állatokat. Manapság azonban, a fantasztikus fikció területén született több száz remekmű (és több ezer, tízezer fércmű) után ez jóval kevésbé izgalmas, az ember pedig folyamatosan várja azt a drámai töltetet, ami az egész álmodozó, tévelygő fikciós tour-de-force-nak értelmet ad.
Az imént említett eredetiben a legizgalmasabb gondolatiság az utolsó néhány oldalra koncentrálódik, mikor is Randolph Cartert gyermekkori, új-angliai emlékei mentik meg az Azathoth általi pusztulástól. Meglepően szentimentális zárlat az embergyűlölőnek bélyegzett Lovecraft tollából, aki egész életében fantasztikummal teli rémtörténeteket írt. (Megérne egy misét az is, hogy ugyanitt Azathothot, a vak és idióta démonszultánt a szerző a modern fizikai tudomány egyik alapelvének számító entrópiával, azaz lényegében a természet kaotikus, folyamatosan enyésző jellegével azonosítja...)
Kij Johnson ugyanezt az ötletet variálja, tükrözi, lényegében újrameséli (egyedül a befejezés tér el markánsabban). Érdektelenből irritáló, kellemetlen élménnyé azonban az a néhány pillanat teszi a regényt, amikor az írónő úgy dönt, hogy mégiscsak kell pár erős, maradandó drámai töltet az eseményekbe, és artikulálni próbálja feminista üzenetét a nők erejéről és a világ alaktalan, általános érvényű nőgyűlöletéről. A didaxis egy olyan, előkészítés és kifejtés nélküli, súlytalanul odavetett megjegyzésben csúcsosodik ki, mely szerint Vellitt mindig is óvatosan rejtette szépségét utazásai alatt, ezért "csak háromszor rabolták ki és egyszer erőszakolták meg".
Ennél otrombább módon talán nem is lehetett volna leírni az egyetlen érdemben megismert szereplő múltjának vélhetően legtraumatikusabb pillanatát, mely - igaz - láthatólag semmilyen hatással nincs is jellemére és sorsára. Ha minden más szempontból sokkal erősebb is lenne, néhány efféle kamaszos húzása akkor is kegyes feledésre ítélné a regényt - a Nebula-, Hugo-, Locus-, John W. Campbell és Shirley Jackson-díj jelölésekről és World Fantasy Díjról pedig mindenki alakítsa ki saját véleményét.