A NOS4A2 Joe Hill eddigi legjobb regénye (bár hozzá kell tenni, hogy eddig elsősorban a rövidebb lélegzetű prózai műveivel brillírozott - és ne felejtsük az immár magyarul is megjelent horrorképregényét, a Locke & Key című mesterművet), így aztán meglehetősen felfokozott elvárásokkal ültem le az AMC abból adaptált sorozata elé (melynek shwowrunnerével nemrég interjút is készíthettünk). Hill legnagyobb erősségét vélhetőleg apjától, Stephen Kingtől örökölte: nagyon komplex, érdekes, esendően emberi karaktereket képes írni, ugyanakkor nem esik nehezére az emberi természet legrusnyább arcának ábrázolása sem: egyetlen mozdulatára felfeslik az emberbőr, hogy előtüremkedjen a legalantasabb ösztöneinek engedelmeskedő szörnyeteg. De még ennél is rémisztőbb, amikor ez a szörnyeteg hideg fejjel, számító gonoszsággal cselekszik, teljes mértékben meggyőződve arról, hogy amit tesz, az helyes, sőt, szükséges, legfőképpen azért, mert mások korlátolt elméje és hályoggal fedett szeme nem ismerheti fel a követendő utat. Charlie Manx olyan ragadozó, aki épp e két véglet közé esik, de ennek a történetnek nem ő a dobogó szíve, hanem Vic McQueen.
A regényben az őt történetét ismerhetjük meg négy idősík váltakozásában elmesélve, így hát a sorozatnak már itt komoly döntést kellett hoznia: a nyolcvanas és kilencvenes éveknek búcsút intve egy tizennyolc éves Vicet látogathatunk meg napjaink Haverhilljében. A történet így lineárisabb lett, viszont köszönhetően annak, hogy a sorozatot eleve minimum két évadosra tervezték, rengeteg, a könyvben nem létező új karaktert kapunk, sokkal többet megtudunk Vic családi körülményeiről, a már létező mellékszereplők személyiségét és múltját pedig kibővítették és jobban kibontották, ami az eredeti mű kereteibe már nem fért volna bele. Bizonyos kulcsszereplők (mint Lou Carmody és Vic kisfia, Wayne) egyelőre nem, vagy csak sokkal később jelennek meg, cserébe viszont az új jövevényeket szorosan és szervesen beleszőtték a történet szövetébe. A Joe Hill által lefektetett mitológia alapjait is tovább építik: a regényben csupán pár mondatban megemlített erős kreatívok (strong creative, így hivatkoznak a Vichez hasonlóan az inszképük erejéből merítő különleges emberekre) itt flashbackekben is megjelennek, mert jelentős szerepet játszanak Manx háttértörténetének felelevenítésében.
Bár az új forgatókönyv is jól sikerült, mégis a casting viszi el a hátán a történetmesélés nehezének nagyját. Azt gondolnánk, hogy a kvázi főszerepet játszó, a többiekhez képest veteránnak számító Zachary Quinto viszi a prímet, de a kevésbé ismert Ashleigh Cummings még őt is lejátssza a képernyőről. Persze a zaklatott családi körülmények között élő, szegénységből és kisvárosi létből kitörni igyekvő tinédzser karaktere, aki természetfeletti képességének minden egyes használatával apránként forgácsolja szét a józan eszét egyben tartó pilléreket, meglehetősen hálás szerep. A másik szerencsés fogás Ólafur Darri Ólaffson, aki Manx Drakulájának Renfieldjét játssza: nem elég, hogy Bing már korábbról ismeri Vicet, de az ölelgetni való, gyermekien együgyű nagy mackó átváltozása (pontosabban előtűnése a barátságos álarc mögül) a bármire képes, fizikai erővel és józan érvekkel megállíthatatlan pszichopatává annyira félelmetes, hogy az már egyenesen gyönyörű. Bing egyszerre tud szánni valóan esetlen és nevetséges, ugyanakkor a maga rémisztően ártatlan módján kegyetlen is lenni - mindössze borzasztóan el akar jutni Karácsonyországba, ahol nyomorúságos múltját hátrahagyva örökre boldog lehet.
A képi világ méltó a Gabriel Rodríguez és Charles Paul Wilson III által megálmodott rémálomhoz, bizonyos díszleteket az AMC által ugyancsak megvásárolt Wraith című graphic novelből vettek át, ahogy Manx lányainak vérfagyasztó külsejét és Karácsonyország vidámparkjának halálos attrakcióit is. Szerencsére tudatosan kerültek minden értelmetlen rémisztgetést és vérben-belekben gázolást: egyik sem lett volna méltó a forrásműhöz. Van viszont következetes és lassú építkezés, minek köszönhetően pontosan látjuk lassan összezárulni a történet harapófogóit a megkedvelt karakter körül, ez pedig hatásosabb bármilyen vérszökőkutas darabolásnál.
Azért persze nem minden cukorkamáz és habos kakaó Karácsonyországban sem: azzal, hogy úgy döntöttek, felfedik Manx múltját, mi több, hosszú jeleneteket szentelnek azon szakaszának, amikor még csak egyszerű, halandó ember volt, bármennyire is kicsinyes és bosszúálló, pontosan azt a misztikumot és hideg, embertelenséget foszlatták szét, amelybe a címszereplő beburkolózott. Komoly döccenő és feleslegesen repetitív a történetben az is, amikor Bing másodszor kapja el Vicet, vagy amikor és amiért Maggie elfordul a minden kérdésére válaszoló Scrabble szütyőtől. Ám döccenők ide vagy oda, úgy tűnik, nem csak én szavaztam bizalmat a sorozatnak, mert ugyan a hétvégi Comic Con hírcunamijában kissé elsikkadt, de bejelentették a NOS4A2 második évadát is - így a lélekfaló Rolls-Royce Wraith megállás nélkül roboghat tovább a rémálmok lakott területek mögött megbúvó földútjain.
