(Halálcsillag-méretű spoilerek lesznek)
Most, hogy nagyjából elvonulóban van a Skywalker kora körüli gigászi felhajtás első hulláma, talán ideje visszatekinteni az utóbbi négy évre, és feltenni a kérdést: hogyan működik a három új rész egy kerek történetként, egy teljes trilógiaként, és ez az új trilógia hogyan illeszkedik bele a bő négy évtizede hömpölygő saga egészébe, az előzménytrilógia és az eredeti trilógia folytatásaként, kiteljesítéseként, lezárásaként? (Az egyszerűsítés kedvéért a továbbiakban: prequel, vagyis előzménytrilógia: PT, eredeti (original) trilógia: OT, sequel, vagyis folytatástrilógia: ST).
For over a thousand generations...
A PT egy tragédia. Mármint nem minőségi, hanem történeti szempontból (illetve minőségi szempontból is, de ezt most hagyjuk). Anakint elcsábítja a sötét oldal, Obi-Wan elveszíti a barátját, és Yodával együtt száműzetésbe kényszerül, Padme elveszíti a szerelmét, és meghal, a Jediket szinte teljesen kiirtják, a demokratikus Köztársaság elbukik, megszületik az elnyomó Galaktikus Birodalom. Győz a Gonosz. Sőt, a PT a struktúrájában is tragédia: Palpatine nem csak úgy hirtelen kerekedik felül a sztori végén, eleve elrendeltetett az egész. Fokozatosan viszi előre a tervét a három film alatt, szinte minden pontosan az elképzelései szerint történik, futó kellemetlenségek is alig érik. A Köztársaságnak és a hősöknek esélyük sincs ellene.
Az OT egy hőstörténet. Az első (negyedik) rész klasszikus mesedramaturgiát követ, lépésről lépésre halad a hős útja (ld. Joseph Campbell) szerint: az egyszerű parasztfiú felkerekedik egy nagy kalandra, találkozik segítőkkel, tanítókkal és ellenségekkel, végül pedig szembeszáll a zsarnokokkal, és legyőzi őket. A trilógia során végig csetlik-botlik, megkísérti a gonosz, és többször is kudarcot vall, mind fizikailag (az egyszerű kocsmatölteléktől a császárig mindenki folyamatosan felmossa vele a padlót), mind szellemileg (arrogancia, forrófejűség). De tanul a hibáiból, fejlődik, és végül nem azért győz, mert ő a legtökösebb és legvagányabb csávó (mi több, A Jedi visszatér végén megtagadja a harcot), hanem azért, mert: jobb ember. Teljes a hős külső-belső utazása.
Az ST egy… na igen. Mi az ST? Mi a vezérelve? Mi az identitása? A legtöbb, amit el lehet mondani róla, hogy az OT nyomdokain halad, vagyis ez is egy hőstörténet, amelyben Luke-ot Rey helyettesíti. De olyannyira, hogy Rey útja szinte egy az egyben Luke útja. Sehonnai parasztlány kalandokba keveredik, csábítja a sötét oldal, kitanítja egy száműzetésben élő idős mester, és végül hőssé válik. Még a finálé is teljesen ugyanaz: az menti meg a főszereplőt a tényleges főgonosztól (mindkét esetben Palpatine), akit mindaddig az első számú nemezisének hitt (Vader/Kylo), és aki aztán meghal.
I will not be the last jedi
Lehet utálni a PT-t (teljes joggal, mert szörnyen megírt és megrendezett filmek, legalábbis az első kettő mindenképpen), de Lucas legalább valami mással próbálkozott, és tudta, honnan hová akar eljutni (persze ott eleve adott volt a végpont). Az ST ehhez képest összességében csak szégyentelen nosztalgiafacsarás, amelyben a nagy elődök túlságosan nyilvánvaló másolását J.J. Abrams azzal próbálta leplezni, hogy mindent a tőle megszokott rejtélyek (fogalmazhatnánk úgy is: bullshit) köré épített fel. Kicsoda Rey? Kicsoda Snoke? Kicsoda Kylo Ren? De a Star Wars sosem a rejtélyekről szólt (a saga legnagyobb revelációjára – „én vagyok az apád” – úgy kerül sor, hogy mindaddig nem is sejted, van egyáltalán mit leleplezni; ahogy mellesleg maga Lucas sem sejtette, amíg fel nem vázolta A Birodalom visszavág sztoriját), hanem a varázslatról, a kalandról, a Jó és a Gonosz örök harcáról. A rejtélyek ebben a felállásban csak elmaszatolták a lényeget, a biztonsági játék pedig megpecsételte a trilógia sorsát. A PT egy tragédia, az OT egy hőstörténet, az ST: egy utógondolat.
Tény, hogy Abramsnek nem volt könnyű dolga: A Jedi visszatér semmilyen folytatást nem igényel, sőt, szinte nem is igazán tesz lehetővé – ahhoz túlságosan alaposan varr el minden szálat. A hősök győztek, Luke Jedi lett, Palpatine meghalt (valahol a távolban felröhög egy J.J. Abrams), Vader szintén (de Anakin megváltást nyert), a Birodalom elbukott. Koncepciózusan az első hat film egy lezárt, kerek egész, szinte semmit sem lehet úgy hozzátenni, hogy ne lógjon ki, ne érződjön feleslegesnek (még azt sem). De a pénz és a vállalati érdek nagy úr, és a Disney nyilván nem azért vette meg a Lucasfilmet, hogy aztán elégedett mosollyal üldögéljen a jogokon a Nap kihűléséig (abba most ne menjünk bele, hogy szerencsésebb lett volna rögtön más karakterekhez, más korszakhoz nyúlni az SW világán belül). A baj az, hogy a pénzszerzési szándékhoz nem társult semmilyen határozott elképzelés. Messziről üvölt Az ébredő Erőről, hogy nem úgy álltak hozzá, hogy „van egy remek ötletem a Star Wars folytatására, csináljuk meg”, hanem úgy, hogy „rohadt sok pénzt kereshetnénk a Star Wars folytatásával, találjunk ki valamit.” Abrams csak a nosztalgiával és a tempóval foglalkozott, a történettel és a karakterek lényegével egyáltalán nem – ezzel óriási terheket hagyott rá utódjára (valamint későbbi önmagára), ami, mint most már világosan látható, az egész trilógiára rányomta a bélyegét.
Itt akár be is lehetne fejezni a cikket – ha nem lenne Az utolsó Jedik. Amikor ugyanis azt mondtam, hogy az első hat filmhez szinte semmit sem lehet értelmesen hozzátenni, akkor a „szinte” Az utolsó Jedik (továbbiakban: TLJ) miatt került a mondatba. Ez a trilógia egyetlen része, amelynek van saját identitása, víziója – lelke. Ez persze nem az olyasmikben mutatkozik meg, hogy pl. mennyi logika van az űrcsatákban, vagy hogy mennyire jó/rossz poén a kék tejet vedelő Luke (ami miatt a csalódott rajongók annyit panaszkodtak). Itt most átfogó koncepcióról, üzenetről, mítoszteremtésről és –formálásról beszélünk. (Azt azért mellékesen megjegyzem, hogy vizuálisan a TLJ kis túlzással jobban néz ki, mint az összes többi SW együttvéve.)
Do or do not. There is no try.
A TLJ visszakormányozta a sagát a spiritualitáshoz, amellyel nemhogy Az ébredő Erő nem foglalkozott, de pár homályos bölcselkedést leszámítva a PT sem. E spiritualitással a TLJ jobban és tisztábban kommunikálja az Erő mibenlétét, valamint a Jedik és Sith-ek azzal és egymással való viszonyát, mint a vásznon korábban bármi. A film az Erő Egyensúlyát galaktikus törvényszerűségként kezeli – és Luke szavaiból egyértelmű, hogy az Egyensúly nem a Világos Oldal győzelmét jelenti a Sötét Oldal fölött. Nem, ezek a végletek ellenpontozzák, kiegészítik egymást (vö. Yoda szavaival A Sith-ek bosszújában: lehetséges, hogy félreértelmezték a próféciát, mely szerint Anakin azzal hoz egyensúlyt az Erőbe, hogy elpusztítja a Sith-eket). Egyik sem létezhet a másik nélkül (ld. a világos és sötét oldal egyidejű jelenlétét mind a Dagobah-n, mind az Ach-Tón), ugyanakkor állandó konfliktusban állnak egymással, és hol az egyik, hol a másik oldal győzedelmeskedik ideiglenesen – ezért ciklusok vannak, a Jó és a Gonosz uralma váltogatja egymást, anélkül, hogy valaha bármelyik végleg felülkerekedhetne a másikon. Ha a Jó oldal felé billen a mérleg, jön egy Palpatine, és minden felborul. Ha a Gonosz felé billen a mérleg, jön egy Luke, és megint minden felborul. Aztán jön egy Snoke (vagyis visszatér Palpatine), aki újabb váltást hoz, vele szemben pedig idővel megjelenik egy Rey. És ez nem csak találgatás, szabad értelmezgetés, ott van feketén-fehéren Snoke szavaiban is (amikor mondja Reynek, hogy előre figyelmeztette Kylót: előbb-utóbb felbukkan az „ellentétpárja” a világos oldalon). Tehát: háborúk örökös körforgása.
A TLJ teljes cselekménye és gondolatisága e koncepció köré szerveződik. Luke nem azért vonul el hobónak az ismert galaxis peremére, mert szomcsi Kylo átfordulásától, és gyáva szembenézni vele, hanem azért, mert felismeri, hogy ha harcol, azzal csak hozzájárul az Erőnek ehhez az örökös és erőszakos körforgáshoz – ahhoz a körforgáshoz, amelyet A Jedi visszatér végén egyszer már elutasított, amikor nem volt hajlandó levágni Vadert. (Minden rajongónak hálásnak kellene lennie, hogy Johnson talált egy ténylegesen értelmes indítékot Luke elrejtőzésére, miután Abrams/Lucas – ezt a szálat ugyanis még Lucas találta ki, tőle vették át – rákényszerítette erre a pályára). Luke gondolatait Kylo is tükrözi: előbbi a Jedi Rendet pusztítaná el (mert mint mondja, kudarcot vallottak*), utóbbi pedig egyéni és grandiózus szinten is eltörölné a múltat, leszámolna a régi beidegződésekkel. Természetesen egyiküknek sincs igaza, de erre csak Luke jön rá idővel – Yoda vezeti rá egykori tanítványát arra, hogy a megoldás nem a régi teljes elsöprése, hanem annak továbbfejlesztése, újrakalibrálása. Hagyniuk kell, hogy az új generáció túlnőjön rajtuk, és valami mást csináljon, valami újat hozzon létre. (Ez ijesztően úgy hangzik, mint a való élet, nem? A világ, és benne minden, folyamatosan változik, semmi sem marad örökké ugyanolyan, és minden generációnak megvan a maga kisebb-nagyobb lázadása.)
(*Érdekes belegondolni, hogy ez, mármint a Jedik teljes inkompetenciája a PT-ben – a három film alatt egyetlen szalmaszálat sem tudnak keresztbe tenni az orruk előtt ármánykodó Sith-nek –, szándékos volt-e Lucas részéről, vagy egyszerűen csak olyan pocsékul írta meg a sztorit, hogy logikusan végiggondolva ez jön le belőle.)
Wars not make one great
Ezért dönt úgy Luke, hogy bár továbbra sem vesz részt a harcban, felhasználja státusát mint a Lázadás/Ellenállás hőse, az élő legenda, hogy inspiráljon másokat. Rian Johnson azzal a mesteri és átfogó, a maga módján egészen megdöbbentő üzenettel támasztja alá Luke gondolatmenetének igazát, hogy az egész filmben ő az egyetlen, aki végül eléri a célját. Mindenki más a régi beidegződések foglya (talán Rose tud még kitörni a körforgásból, amikor megmenti Finnt – ironikus módon a film egyik leggyűlöltebb jelenetében), és kivétel nélkül kudarcot vall. Rey kudarcot vall, mert nem tudja átállítani Kylót. Kylo kudarcot vall, mert nem tudja átállítani Reyt. Poe kudarcot vall, mert „robbantsunk fel mindent” attitűdjével nem ér el semmit (sőt). Finn és Rose duplán és extrém durván kudarcot vallanak, mert nem csak nem tudják elvégezni a küldetésüket, de ráadásul miattuk jön rá az Első Rend az Ellenállás menekülési trükkjére. Snoke kudarcot vall, mert félbevágva nehéz uralkodni a galaxison. Az Ellenállás kudarcot vall, mert alig pár tucatnyian maradnak, és senki sem jön a segítségükre. Az Első Rend kudarcot vall, mert nem tudják teljesen kiirtani az Ellenállást. (Ráadásul közben minden karakternek megvan a filmben a saját, következetesen végigvitt belső utazása, fejlődése: Rey elfogadja önmagát „senkinek”, nem él többé a múltban, Poe megtanul felelősségteljes vezetőként viselkedni, Finn nem menekül többé, végre vállalja a harcot az Első Rend ellen stb. – teljesen realizált karakterívek egytől-egyig.)
Ellenben Luke békés megoldást választ, mert tanult a múlt hibáiból. Akárcsak A Jedi visszatér végén, most is azzal győz, azzal menti meg a barátait és lényegében az egész galaxist, hogy: jobb ember. Gyönyörűbb karakterívet elképzelni sem tudok egy meseszerű űroperában.
Vagyis Rian Johnson célja az volt, hogy a lagymatag Az ébredő Erő után kreáljon egy markáns identitást az új Star Wars-trilógiának: a tragédia (PT) és a hőstörténet (OT) után ez lehetett volna a forradalom, vagyis a körforgás megszüntetése, a leszámolás a Jedik és Sith-ek „rendszerével”. Valami újnak, valami másnak a kezdete. (Sokan mondják, hogy ez akkor valósult volna meg, ha Rey elfogadja a TLJ-ben Kylo kinyújtott kezét, de nem: ha Rey átáll, azzal csak meggyengül, szinte megszűnik a világos oldal, márpedig a fenti logika alapján ez csak ideiglenes állapot lett volna, és előbb-utóbb felbukkant volna egy új hős, hogy szembeszálljon Kylo és Rey zsarnoki párjával.) Esetleg egy karakter (Rey), akiben valamiképpen egyesül, pontosabban egyensúlyba kerül a világos és a sötét oldal. Vagy két megtört, kétségektől gyötört, szörnyen magányos, helyét a galaxisban kétségbeesetten kereső ember (Rey és Kylo), akik a konfliktus két oldaláról érkeznek, és valamiképp kiegészítik egymást, amivel megváltoztatják a történelmet. EZT a tematikát, ezt a koncepciót kellett volna továbbvinni, hogy az ST szóljon valamiről, és ne csak az OT lusta felmelegítése legyen belőle.
I'll show you the dark side
De a Skywalker kora
teljes egészében semmibe vette a TLJ szándékait, és visszaterelte az ST-t a
jellegtelen fanservice-hez és a bevett formulákhoz (fontosnak tartom
megjegyezni: bár sokan ugyanezzel vádolták a TLJ-t, az egyáltalán nem vette
semmibe elődje – eleve alig létező – szándékait, egyszerűen csak más irányba
vitte a történetet, mint ahogy azt a rajongók
elképzelték). Megint itt van Palpatine, megint itt van egy ezer Halálcsillag
Halál-csillagromboló, megint ugyanazokat a köröket futja mindenki (állj át, nem
állok át, de állj át, TE állj át), az egyik oldal megint győz a másik fölött,
és nem változik semmi. Abrams még Rey származásának kérdésében is az
asztalra csapatott, és azt mondta: igenis VALAKINEK A VALAKIJE lesz, a rohadt
életbe is! Pedig a „You come from nothing” a TLJ egyik legkatartikusabb sora,
mely több ezer éves mesehagyományokkal cseng egybe, és ennek üzenete (a
nagyság, a különlegesség bárhonnan jöhet, nem kell hozzá nagynevű
vérvonal/dinasztia) sokkal megkapóbb, mint a kizárólag nosztalgiacélokat
szolgáló „elveszett királyi vér” koncepciója. Főleg, mivel a történet
szempontjából semmi, de tényleg, a széles
égegyadta világon abszolút semmi jelentősége nincs annak, hogy Rey
Palpatine unokája. (Bár az, hogy Rey a sötét oldal ivadékaként a világos oldal
szellemiségét teszi magáévá, szintén lehetne fontos, akár a TLJ ötleteihez hű
tematikai elem, de még csak minimálisan sincs átgondolva, nem épül rá semmi.)
Mivel a TLJ durván megosztotta a rajongókat, és az elégedetlenkedők kemény magja hosszú, zajos és agresszív, sőt, olykor izzó gyűlölettől fűtött ellenkampányban szellőztette frusztrációját, a Disney és Abrams a folytatáshoz a biztonsági játék mellett döntöttek (legalábbis gyanítom, hogy ezért lett a Skywalker kora olyan, amilyen) – ezzel a megközelítéssel tudatosan lerombolták, figyelmen kívül hagyták Johnson szinte minden kezdeményezését. (A rajongói igényeknek, ad absurdum követeléseknek való megfelelni vágyás a kreativitás kínhalála – alapszabály, hogy a rajongónak nem azt kell adni, amit kér, hanem amire szüksége van. Szörnyű látni, hogy a 2010-es években egyre több alkotó lép mégis az önámító rajongósimogatás útjára: ott van egyértelmű példának Ridley Scott, aki egy az egyben kijelentette, hogy a Covenant azért lett xenomorph-film, mert a rajongók a lények hiánya miatt fordultak el a Prometheustól – pedig ez még csak nem is igaz, vagy legfeljebb nagyon buta leegyszerűsítése a Prometheusszal kapcsolatos kritikáknak és csalódásoknak). Így az eredmény egy szinte felfoghatatlanul és értelmetlenül inkonzisztens trilógia, amelyben az átfogó vízió hiányában ide-oda tolódnak a hangsúlyok, elfelejtődnek témák és karakterek, az író-rendezők pedig mintha aktívan egymás elképzelései ellen dolgoznának. Az alkotók állítása szerint egyébként megvolt Az ébredő Erő előtt a trilógia nagyjábóli íve, amelyhez végig tartotta is magát mindenki, de ez vagy nagyon nagyjábóli volt csak, vagy az egész nem több olcsó marketingdumánál (úgysem fogom soha senkinek elhinni, hogy Palpatine visszatérését már öt-hat éve eltervezték).
Lehetett volna jobb film a TLJ? Kommunikálhatta volna jobban a témáit? Lehet. Vagy akár biztos, ha azt vesszük alapul, hogy milyen sokan és milyen szenvedélyesen gyűlölik. De attól még tény, hogy a TLJ az új trilógia egyetlen olyan filmje, amely határozott vállalást fogalmazott meg, amelynek volt mersze újítani, kísérletezni és gondolkodni – lehet szeretni vagy utálni, de azt nem lehet mondani rá, hogy csak egy unalmas, az előzményeket kannibalizáló rutinmunka, mint a másik kettő. Ilyen szempontból pedig az egyetlen Star Wars-film a Disney-érában (na jó, talán a morális szürke zónával szintén némi újdonságot hozó Zsivány Egyes mellett), amelyet volt értelme elkészíteni.
/A címlapkép egy részlet Chris Skinner/@SkinnerCreative poszteréből./
A korábbi Star Wars-cikkekből okulva: a nem közvetlenül a filmmel, hanem PC-vel, gender-, rassz-, identitáspolitikai stb. témákkal kapcsolatos, valamint trollkodó, gyűlölködő kommenteket AZONNAL törölni fogjuk.