Néhány éve még senki sem sejtette, hogy a Másnaposok-filmek alkotói olyan fajsúlyos műveket fognak letenni az asztalra, mint a Joker vagy a Csernobil. Ugyanilyen elképzelhetetlennek tűnt 1987-ben az is, hogy egy emberevő péniszfejű idegenekről szóló trash-komédiával hírnevet szerző, isten háta mögötti amatőrfilmes valaha is Oscar-díjas rendező lehet.
Peter Jackson és a Bad Taste sztoriját talán még azok is kívülről fújják, akik csak A gyűrűk ura trilógiát látták (törékeny nyugalmam érdekében A hobbitról inkább nem teszek említést). A B-filmekért rajongó fiatal fotolitográfus négy éven keresztül arra áldozta minden egyes hétvégéjét és közepesen szerény keresetét, hogy barátaival elkészíthessenek egy belsőségekben tocsogó vicces splattert (gy.k. trancsírhorrort), és pénzszűkéjében nem volt rest magától az új-zélandi filmalaptól támogatást kérni. Nem a bátorsága az igazán meglepő, hanem hogy végül megkapta a kívánt összeget. Igaz, a végeredményt látva a becses állami szerv levetette nevét a stáblistáról és, a Hullajót már nem volt hajlandó szponzorálni. A mai magyar filmfinanszírozási állapotokra gondolván, egy ehhez hasonló projekt egész biztos elvérezne a mélymagyar keresztes kurzuslovagok pallosa által, kivéve talán ha liberálkommunista marsi zsiráfemberek vagy mutáns migránsok lennének a belezés tárgyai.
Egy új-zélandi kisvárosból ufóbejelentés érkezik a belügyhüz, másnap reggelre meg már szőrén-szálán eltűnik a birkákat kivéve minden polgár. A kormány rögvest ki is küldi űrlényvadász egységét, hogy iktassa ki az intergalaktikus betolakódókat, akik egy bolygóközi gyorsétteremláncnak tervezik eladni a homo sapiensek húsát.. A négytagú csapatból eleinte csak hárman tudnak szembeszállni a gonosz erőkkel, mivel egyiküknek szó szerint agyára megy az idegenekkel folytatott harc (Jackson kedvére ripacskodhat a kétbalkezes okostojás, Derek szerepében). Vajon dacolva a nehézségekkel, sikerül a srácoknak meghiúsítaniuk a földönkívüliek ördögi tervét, hogy emberhús kerüljön a hamburgerükbe?
Jackson igyekszik minél messzebb nyújtózni a takarója végénél, és heroikus küzdelmet folytat az anyagi korlátokkal. Szokatlan plánokkal és kameramozgásokkal kísérletezik, sokszor sikeresen, másszor viszont kiütköznek a 16 mm-es felvevőgép technikai gátjai. A vágás olykor profi és pörgős, máskor azonban ritmustalan. Láthatóan a trükkökre ment el a legtöbb lóvé, az idegenek maszkjai valóban jól kivitelezettek és utánozhatatlanul rondák, ráadásul a mimikájuk is odabasz, rendes művérre ugyanakkor nem futotta a büdzséből. Mindezek ellenére egyáltalán nem zavaró az összhatás, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a Bad Taste nem egyszer kiröhögi saját amatőrfilmes sutaságait. A metahumor keretbe foglalja a filmet, és itt ütközik ki a legjobban Jackson zsenije, legyen szó a negyedik fal áttöréséről vagy arról a pozitív értelemben agyzsibbasztó epizódról, amelyben a dupla szerepben feltűnő rendező gyakorlatilag saját magával viaskodik. Micsoda ars poetica! Ezek után már nem meglepő, hogy a szakmabeliek is felfigyeltek a produktumra, így az a cannes-i filmfesztiválra is kijuthatott. A cenzorok azonban sehol sem voltak kibékülve vele, az egyik kanadai államban ráadásul be is tiltották.
Apropó Kanada: a fiatal Jackson legalább akkora megszállottja a testnek, mint David Cronenberg, de amíg Toronto vérbárója darabokra szedi, aprólékosan megvizsgálja minden apró elemét, hogy aztán valami rémisztően idegen dolgot építsen belőle, addig új-zélandi kollégáját elsősorban az izgatja, hogyan lehetne azt a lehető legviccesebben elpusztítani. Csak egy kis ízelítő: egy ablakból kirepülő rakéta felrobbant egy sztoikus nyugalaommal legelésző bárányt; Jackson alakváltó űrlényként jóízűen kanalazgatja egy hulla agyát; az egyik főszereplő egy gépfegyverrel nyársalja fel ellenfelét, és rajta keresztül lő szét egy másikat. Mintha a valaha volt legbetegebb Bolondos dallamok epizódot néznéd, amelyben Tapsi Hapsi levágja Marvin, a marslakó fejét, mely addig gurul, amíg a Tazmán ördög fel nem kapja, ki nem tépi a szemét, és be nem falja azt, magában a rágás folyamatában pedig premier plánban, hosszú másodpercekig kitartva gyönyörködhetünk.
A Bad Taste űrlényeit ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a Galaxis útikalauz vogonjait, mindkét faj a modern barbarizmus egy-egy formáját testesíti meg. Douglas Adams torzszülöttei lomhák, hatalmaskodók és korlátoltak, hasonlóan a túlméretezett bürökráciához. Jackson a szó nemcsak nomád értelmében faszfej űrkapitalistái pedig übermaszkulin ragadozókként gázolnák át mindenen, ami csak az útjukba kerül. Még ha egy értelmes életformával kerülnek is szembe, az ő számukra az is pusztán hús és erőforrás, amely minden különösebb szívbaj nélkül lecserélhető és elfogyasztható.
Jacksontól mindazonáltal távol áll az adamsi lakonikusság és egzisztencializmus, az ő humora sokkal nyersebb és direktebb. A Troma-filmek hatása nemcsak a provokatív stílusban érhető tetten, hanem a trash-be csomagolt társadalomkritikán is, amely ha nem is olyan kiforrott, mint a rendező horror-trilógiájának következő két darabjában, ettől még bizony jelen van. Amíg a Meet The Feebles a szórakoztatóipart, a Hullajó pedig az ötvenes évek álszent konzervativizmusát állítja pellengérre, addig a Bad Taste a fogyasztói társadalomból csinál gonosz viccet.
Csak hogy még egy közös pontot említsek Cronenberggel: mindketten hagyományt teremtettek saját hazájuk filmkultúrájában. Míg Kanadában a biohorror, addig Új-Zélandon az önironikus horrorkomédia lett a meghatározó vonal. A Bad Taste köpönyege alól többek között olyan művek bújtak elő, mint a Housebound, a What We Do in The Shadows vagy a Black Sheep.
A Bad Taste tisztában van saját tökéletlenségével, és nem fél felvállalni azt, talán épp ezért olyan szórakoztató mind a mai napig. Na, meg azért is, mert tele van szemkápráztatóbbnál szemkápráztatóbb gusztustalanságokkal.
Viszlát, és kösz az agyakat!
