[Ebben a jelenlegi járványhelyzetben a magunk nagyon aprócska és szerény módján próbálunk segíteni otthonmaradásra kárhoztatott geektársainkon: új, remélhetőleg hetente négyszer jelentkező rovatunkban rövid ajánlókat teszünk közzé, hogy tippeket adjunk a fölös idő minőségi elverésére. Vigyázzatok magatokra és egymásra, nézzetek/olvassatok/játsszatok jó dolgokat, amíg elvonul ez a rohadt vírusvihar - és persze jöhetnek hasonló ajánlatok a kommentekben!]
Az alábbi válogatásban minden cím megfelel két feltételnek (már azon túl, hogy megéri kézbe venni őket): antikváriumok honlapját kell felkeresni értük, cserébe viszont mindegyik párszázas ajánlatnak tekinthető.
Daniel F. Galouye: A szimulátor: A semmitmondó cím ne riasszon el senkit: A Szimulátor az egyik legjobb Philip K. Dick regény, amit nem Dick írt. Igaz, sokkal kevésbé egzaltált a stílusa – hiába, a kevesebb amfetamin néha több –, de ezen túl nyugodt szívvel be lehet suvasztani a Mester életműve mellé, mondjuk közvetlenül A halál útvesztője után. Nem mellesleg annak is érdemes egy próbát tenni vele, aki látta a regényből adaptált filmet (a 13. emelet), mert még folytatódik azután is, ahol a film cselekménye véget ér. Szimulált valóság, magányos főhős a rendszer ellen, és persze paranoia a négyzeten – hát kell ennél több egy unalmas délutánra?
Somerset W. Maugham: Ashenden, a hírszerző: Maugham az első világháborúban maga is az angol hírszerzésnél dolgozott, azaz abban az időszakban, amikor az efféle tevékenység még úgyszólván fél-professzionális keretek között mozgott. Ha már minden John Le Carrét olvastál, tégy egy próbát ezzel az elbeszéléskötettel – és nem csak azért, mert Maugham amúgy is eggyel magasabb ligában játszik. Nem ismerek még egy szerzőt, aki ilyen finoman tudna ilyen mélyre szúrni, ha emberi gyarlóságról van szó, szóval ha értékeled a szarkazmust, már most szólok, hogy teljesen rá fogsz kattanni, miután végigolvastad az úriemberből botcsinálta kémmé avanzsáló főhős történeteit. Pro tipp: Az ördög sarkantyúja (az egyik legjobb regény, amelyet a megszállott önkifejezési vágyról írtak, Gauguin élete után szabadon) a Sör és perec (finalista a legcinikusabb zárómondat ranglistáján) és a Színház (a színészeknél talán csak a színésznők bonyolultabb lelkek, Szabó István is forgatott belőle filmet)
Mario Puzo: A szicíliai: Puzo nevét leginkább a Keresztapa forgatókönyvéről ismerni – a saját regényét adaptálta, így talán nem is csoda, hogy alig változtatott benne valamit –, de azt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy helyette egy másik művét citáljuk ide, melynek kerettörténetét amúgy Michael Corleone szicíliai száműzetése képezi. Itt ismerkedik meg Salvatore Giuliano nevével, aki a világháborút követő zűrzavarban meglehetősen nagy hírnévre tett szert mint bandita. A regény az ő felemelkedésének és bukásának romanticizált története, tele cselszövéssel és erőszakkal, nem mellesleg pedig ugyanazt az illúziót adja, mint mondjuk Clavell Sógunja: hogy közelről megismerhetünk egy tőlünk nem is olyan messzi, mégis egészen másfajta világot.
Norman Lewis: A Tiszteletre Méltó társaság és Nápoly, 1944: Ha Puzo regényét elolvastad, úgyis kíváncsi leszel rá, hogy a történetből mennyi a valóság, és mennyi az írói képzelet szüleménye. Norman Lewis az angol hadsereg tagjaként teljesített szolgálatot Olaszországban, és iszonyú olvasmányosan foglalta össze a szicíliai maffia kialakulásának és a világháborút követő korszakának történetét (fun fact: létezett abban az időben egy mozgalom, amely halálosan komolyan gondolta, hogy a szigetet belobbizzák az USA tagállamai közé). Ha már úgyis lecsapsz a könyvre, érdemes rögtön megvenni mellé a Nápoly, 1944-et amely pedig naplószerűen rajzolja meg – értelemszerűen egy angol tiszt szemszögéből, kicsit szarkasztikusan, de alapvetően szimpátiával – a háborús Olaszországban uralkodó állapotokat: a nyomort és az életörömöt, az erőszakot és az ügyeskedést.
Teodor Parnicki: Aetius, az utolsó római: A nagy kataklizmák után játszódó regényeknél csak azokat szeretem jobban, amelyek közvetlenül előtte játszódnak: a véres zűrzavarban, amikor már csak a vak nem látja az írást a falon, de ez - az emberiségre jellemző ősi tradíciók szerint - mégsem akadályoz meg senkit abban, hogy maga kivájjon egy ásónyomnyit a közös sírgödörből. Flavius Aetius talán az utolsó igazán nagy formátumú alakja volt a majd száz évig agonizáló Nyugat-Római Birodalomnak, s a regényben olvasottakkal összhangban vélhetőleg csakugyan egy önző és erőszakos rohadék lehetett: ennek ellenére (vagy éppen ezért) mégis az egyetlen ember, aki ideig-óráig meg tudta állítani az idő kerekét. A regény 1937-ben íródott, de elképesztően jól öregedett, és kötelező vétel mindenkinek, aki kicsit is szereti a vesztett ügyekért síkra szálló (és persze elbukó) antihősöket.
Joseph Heywood: Hozd el nekem Hitlert: Günther Brumm ezredest – aki arra kap megbízást, hogy az ostromolt Berlinből menekítse ki a Führert – pirulás nélkül oda lehet illeszteni a Sas leszállt vagy a Halál ötven órája emlékezetes német főhősei mellé (és persze a nyomába szegődő, egymással is versenyt futó orosz és amerikai ügynök sem piskóta). A regény pontosan azt nyújtja, amit a címe is sugall: egy tesztoszterontól szagló, minőségi ponyvát egy Európát átszelő embervadászatról, amelyben mindenki kemény mint a vídia, és csak az amatőröknek vannak fenntartásaik, ha hátba kell lőniük valakit.
Asimov – Greenberg: Gyilkos idő: Ha nem lenne elég a két szerkesztő neve, akkor is bőven elég csak a szerzők nevét felsorolni ebből az (1953-as év terméséből válogatott) antológiából. Clarke, Dick, Sheckley, Bester, Leiber, Sturgeon és a többi, és a többi - ki vagyok én, hogy ennél többet merjek írni? Talán csak azt idézném, amit Asimov írt a személyes kedvencemről (Jerome Bixby: Élni jó): „megkérhetném Önöket, próbálják elképzelni, vajon mi lehet a világon a legrémisztőbb dolog, ami teljes és tökéletes kiszolgáltatottságba juttathatja az embert. Gondoljanak bármit (……) Jerry egészen biztos, hogy jobb megoldással szolgál". Utóirat: hasonló jóságokért érdemes ráguglizni a Szívélyes Fahrenheit és a Hadijátékok címekre.
Josef Skvorecky: Gyávák: A regény főhőse - Skvorecky többé-kevésbé állandó alteregója - a tinédzser Danny Smiricky, akit életkorából kifolyólag is két dolog érdekel igazán: a jazz meg a pina, de egyikkel sincs szerencséje, mert közbeszól a világháború, pontosabban annak utolsó pár napja, amikor a németek a szülővárosán keresztül terveznek visszavonulni. Skvoreckyt ezért a regényéért páros lábbal rúgták ki 1958-ban a könyvkiadótól, ahol szerkesztőként dolgozott, és ezen nincs is mit csodálkozni: Dannyban ugyanis magára ismerhet mindenki, aki egészséges ellenérzéssel viseltetik minden olyan ideológia ellen, amely a sajátját tartja az egyedül üdvözítőnek. Ha szereted Hrabalt, Skvoreckyt egyenesen imádni fogod.
Maurice Leblanc: Arsene Lupin Herlock Sholmes ellen: Maurice Leblanc nem írt ugyan rosszabbul, mint Leroux (Az Operaház fantomja) vagy a Souvester-Allain szerzőpáros (Fantomas), ám ettől még az Arsene Lupin-regények legtöbbje csak egy fokkal igényesebb ponyva, mint a futószalagon gyártott Nick Carter-füzetek. Két kivételt tudok jó szívvel ajánlani: A kivájt tűt (melynek bizonyos elemei átkerültek a 2004-es filmbe) és azt, amelyben a francia mestertolvaj a legnagyobb angol koponyát hívja ki maga ellen huszárcsínyeivel. A betűcsere nem véletlen, és nem is csoda a végeredményt tekintve : azt vétek lenne ugyan elárulni, hogy mi lesz a csörte végeredménye, de azt nem, hogy Sholmes sokkal kevésbé rokonszenves alak, mint az eredetije (gyakorlatilag csak a paródiája, s egyúttal persze tökéletes ellenpontja a könnyed francia szellemnek).
Martin Cruz Smith: Sötét titkok: Ha van égbekiáltó hiányossága a magyarul elérhető krimiknek, akkor az a Gorkij-park (és a többi Arkagyij Renko-regény) szerzőjének ignorálása. E lista apropóján már ömlengtünk róla, ezért nem is ragozom túl – lássuk inkább a másik magyarra fordított krimijét. A Sötét titkok tulajdonképpen viktoriánus noir, azaz nem a napfényes oldalát mutatja a kornak: a helyszín egy észak-angliai bányaváros, ahol a kultúra és a szórakozás legmagasabb fokát azok a fogadással egybekötött párviadalok jelentik, melyekben a nyomorúságos életet élő bányászok klumpával rugdossák egymást nyomorékra. A sztori magját egy eltűnés utáni nyomozás adja, amelynek nyomán aztán a magányos főhős sokkal, de sokkal mocskosabb dolgokkal találja szembe magát. Noirrajongóknak kötelező!