Szerző: Szép Eszter
A sorozat elmúlt három részében klasszikus Batman-sztorikból vett oldalak segítségével igyekeztünk megfejteni, hogy mire képesek a rajzolók néhány vonallal. Hogy mennyire mást ér el Mazzuchelli, Adams és Miller azzal, hogy azokat a bizonyos vonalakat hova és hogyan húzzák. Még két rész van a sorozatból, amely A képregények titkos élete podcast legújabb adását kíséri, és amelynek legújabb részét jelenleg bőszen szerkeszti műsorvezető-társam, Mráz István, hogy holnapra kész legyen. (Hajrá, István!) Az adás egy Batman-képregényről szól majd, és annyit elárulok, hogy nem a mairól.
Ez az oldal végre egy olyan történetből származik, amely az elmúlt tíz évben jelent meg, és amelyet Frank Quitely rajzolt, és Grant Morrison írt. Hogy teljesen őszinték legyünk, Frank Quitelyről két dolgot mindenképp kell tudni. Az első, hogy neki van a világon a legjobb művészneve. Ezt a quite frankly kifejezés tulajdonnevesítésével hozta létre, és én tízből tíz pontot adok érte. A második, hogy Quitely nagyon jól tud középre komponálni. Millerrel ellentétben neki nagyon fontosak a részletek, és fontos az is, hogy térben elhelyezze a szereplőit. A vékony vonalai miatt van ezekben a rajzokban, v alamiféle letisztultság valamilyen béke. (Aki nem hisz nekem, kérem, gyorsan keresse vissza a Miller-oldalt az előző részből, mert egyből nyilvánvalóvá válik, mire képes pár vékony vonal, és mire pár vastag. Nyugodtan nézzék vissza. Megvárom.)
(Tényleg megvárom.)
Azt az állítást, hogy Quitely előszeretettel komponál középre, a mai képpel szeretném illusztrálni, bár ez nem egy tipikus eset. Minden elnyújtott panelen középre van súlyozva a cselekmény, a szövegbuborékok és a díszletelemek pedig e közép felé levitálnak: az ívek és árnyékok a csodajárgányra mutatnak, Batman fekete foltja középen oson, Batman és Robin a harmadik panel közepére néznek, végül pedig az utolsó panel közepében áll Batman. Ez a középre súlyozás nem alakít ki tengelyt, mint ahogy ennek a sorozatnak az első részében láttuk. Sokkal inkább érezzük azt, hogy a szereplők egy tér részei, hogy használják a teret. De aki még tökéletesebb középre súlyozott paneleket akar látni (mert ki ne akarna, ugye), az lapozza fel a Batman: Újjászületés azon részeit, amelyeket Quitely rajzolt. Ha a középre pakolt alakokról nem is, az emberek bőrére vékony vonalakkal vésett árnyékokról azonnal fel fogja ismerni, melyik részekre gondolok.
A mai oldalon egyébként alig történik valami: Batman koszorút visz arra a helyre, ahol Bruce Wayne szülei meghaltak. Szokatlan, hogy ezen az oldalon mennyire világos van - persze nem napfénytől, de mesterséges fényből is túlzottan sok jut. Az utcalámpák fényköre meghatározó, a legsötétebb igazából az első panel. Az árnyékok alatt suhan közepén a kicsike, de annál dizájnosabb jármű, szövegbuborékok visszhangja pattog a híd alatti sötétségben.
Maga a koszorúzás és az emlékezés Wayne szüleire már ebben a műfényben történik. Az első elemzésben boncolgatott traumától ismét nem tudunk elszakadni, de igazából nem is akarunk. Azonban minden más, mint ahogy megszoktuk, nem csak a fények: ez a Batman nem az a Batman. Nem Bruce Wayne van a denevérruhában, Robin azonban Bruce fia. Ebben az értelemben pedig már generációkon átöröklődő traumáról és utóemlékezetről (postmemory) is beszélhetünk: továbbadott, nem első kézből származó emlékek határozzák meg az új generáció életét és döntéseit. Olyan tapasztalatokból és traumatikus élményekből táplálkoznak, melyeknek a következményeit olyan sokszor látták egy ember életén, hogy akár velük is megtörténhetett volna. Az új hősök nemcsak Batman küldetését, hanem sebeit is továbbviszik.
(A kép a Time and the Batman című 2011-es kötet Today c. fejezetében található. Írta: Grant Morrison. Rajzolta: Frank Quitely és Scott Kolins. Színezte: Alex Sinclair és Tony Aviña. Beírta: Jared K. Fletcher.)