wuxia

A sokadszorra felmelegített kínai kísértethistória már nem az igazi

Chinese Ghost Story 2020: Human Love

GeexKomix 67.

All-New X-Men #18

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Nagyon nem vagyok kibékülve azzal az iránnyal, amit az X-Men franchise az utóbbi időben vett. Pedig a borzalmas Avengers vs. X-Men crossover után úgy tűnt, jót tesz a mutánsoknak, hogy Brian Michael Bendis veszi kézbe őket. Az Uncanny és az All New X-Men is konkrét, világos koncepciók mentén indult, érdekes felvetésekkel, jó sztoriszálakkal, remek karakterrajzokkal, és Brian Wood saját, a mindenféle aktuális kontinuitási elmebajoktól kevésbé terhelt X-Menje és Jason Aaron teljesen elszállt Wolverine and the X-Menje is egész jónak tűnt (bár utóbbi hamar elkezdett kifogyni azokból a szimpatikusan őrült ötletekből, amik szórakoztatóvá tették). De úgy látszik, az éves kötelező X-crossover, a Battle of the Atom tönkretett mindent a maga röhejesen túlpörgetett időutazásos agyrémével – mert noha az Avengers Vs. X-Men mesterkéltsége is rajta hagyta valamennyire a bélyegét a franchise-on, az utána született sztorik viszonylag jól zsonglőrködtek az örökölt hülyeségekkel. Mostanra azonban minden természetesség, minden spontaneitás kiveszett a sorozatokból, és a legjobban ez pont az All-New X-Menen érezhető. Izzadságszagú minden dialógus a jelenben ragadt múltbeli X-ekkel kapcsolatban, erőltetettek a konfliktusok, nem érezni a karakterek közti problémák súlyát és tétjét. A 18. szám nagyrészt arról szól, hogy a szereplők állnak, és arról dumálnak, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy majd jól a sarkukra állnak, megváltják a világot, és megmutatják az embereknek, hogy nem kell félni a mutánsoktól, blablabla – komolyan azt hinné az ember, hogy Bendis ennél valami eredetibb, hatásosabb koncepcióval is elő tud állni. Ja, van itt még egy szerelmi háromszög is (Scott, Jean, Bestia), ami, úgy látszik, kibővül négyszöggé (+Angyal) – pont amire szüksége van a franchise-nak: tini szappanopera. Az ég óvja az X-Men rajongókat, mert a Marvel nem teszi. (Rusznyák Csaba)

Cataclysm: The Ultimates’ Last Stand

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley
Kiadó: Marvel Comics

Ha származni fog bármi jó az év egyik nagy csalódásaként kipukkant crossoverből, az Age of Ultronból, akkor az az lesz, hogy a téridő szövetének átszakadása miatt az Ultimate univerzumba pottyant Galactus felzabálja az egész mindenséget, és a Marvelnek ez a régóta felesleges mellékága végre megszűnik létezni. (Tényleg csak Bendis Pókemberét, meg egy-két másik karaktert kéne átmenteni a mainstream univerzumba, azokat, akik ténylegesen érnek valamit, és egy szép nagy durranással lezárni ezt az egész szerencsétlenséget.) Persze ez nyilván hiú remény, még ha a Marvel becsülettel dolgozik is rajta, hogy elhitesse az olvasókkal, hogy az Ultimate világvége simán lehetséges (ugyebár az *köhh, fúbazmeg, de rosszul esik leírni ezt a címet* Ultimatum kapcsán is ilyesféle pletykák röpködtek anno). Akármi lesz is, a beszédes című Cataclysm első számában felbukkan a Földön a nagy G (hol máshol, mint New Yorkban?), és szépen elkezd zabálni, és népet irtani (volt egyszer egy New Jersey…). Pókember tisztes távolságból nézi a pusztítást, fogalma sem lévén, hogy tudna véget vetni neki, az Ultimates tagjai viszont a SHIELD teljes tűzerejével megtámogatva rögtön és minden erejükkel és keményen és durván rávetik magukat a bolygóevőre, hogy annyi kellemetlenséget okozzanak neki, mint egy légy egy elefántnak. És ennyi az első rész. Egy Pókember és Ganke közti nyitó dialógust leszámítva elejétől a végéig, faltól-falig akció, és kissé meglepő módon ez jól is áll neki: nincs különösebb felvezetés, nincsenek előjelek, kiemelt karakterpillanatok, Galactus egyszerűen felbukkan, és a következő oldalon már pusztít is. Veszettül lendületes és grandiózus képregény (Mark Bagley rajzai jók, de a színezés lehetne kevésbé tarka, kicsit kevesebb lila pl. kifejezetten jót tett volna a szépérzékemnek), amivel kapcsolatban persze az a nagy kérdés, hogy mi lesz belőle később. Mert ezt az iramot nem lehet fenntartani a sorozat végéig, az nem szólhat arról, hogy a hősök részeken át feleslegesen püfölik az ellent, majd a fináléban hipp-hopp elűzik valami kényelmes deus ex machinával (vagy nem). Szóval, jó kezdet, de egyelőre nem több, nem mondhatom róla, hogy csak duzzad a potenciáltól – normál esetben azzal nyugtatnék mindenkit, hogy Bendisben lehet bízni, de… X-Men, ugyebár. (Rusznyák Csaba)

Protectors, Inc. #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Gordon Purcell
Image Comics / Joe’s Comics

Szeretném állítani (és életem egy pontján legalább egyszer szerintem teljes bizonyossággal állítottam is), hogy Straczynski kezében minden arannyá válik, mint a legendás Midász királyéban, ám legnagyobb sajnálatomra elérkezett az a pillanat, amikor be kellett lássam, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Az Image Comics égisze alatt indított imprintjében (Joe’s Comics) olyan ígéretes címmel indított, mint a már általunk is dicsért Ten Grand, majd nagy lelkesedéssel jelentette be második sorozatát, a középszerű Sidekicket, most pedig megjelent a trió harmadik tagja, amely a leggyengébb mindhárom közül. Nem csupán Straczynskihoz képest gyenge, nem. A Protectors, Inc. betagozódik a jellegtelen, se íze-se bűze, végeláthatatlan alkalommal megrágott, megemésztett, majd kiköpött, ismeretlen, wannabe írók produktumai közé, amelyekkel Dunát, mit Dunát, Atlanti-óceánt lehetne rekeszteni. Pont attól az írótól fájdalmas ezt látni, aki olyan címeket tett le a szuperhős zsáneren belül az asztalra, mint a Supreme Power és a Rising Stars, vagy az ezeknél valamivel frissebb The Twelve és az újra a germán mitológiában teljesen megmerítkezett (ám azóta sajnálatosan magára hagyott) Thor. Ezek mindegyike friss vért fecskendezett egy megfáradt zsánerbe és jobbnál-jobb ötleteket vonultatott fel, új megvilágításba helyezve addig magától értetődőnek tűnő dolgokat. Ezek után a Protectors, Inc.-ben kapunk egy alternatív világot, amelyben a második világháború során titokzatos meteoritok révén egyre több különleges képességgel rendelkező hős bukkan fel, az első közülük, The Patriot pedig természetesen megfordítja a háború menetét. Az új szuperhős galerit csak a hírnév és a pénz érdekli, szponzorok versenyeznek a kegyeikért, az ettől megcsömörlött Patriot pedig lekapcsolja a képességeit és elvegyül az átlagemberek között. Minderről eddig üvölt a középszerűség és ezen Purcell elnagyolt, átlagos rajzstílusa sem segít, sőt, úgy általában ront az összképen. Egyetlen apró reménysugár csillan csak meg, az utolsó oldal cliffhangerében, de gyanítom ez kevés lesz hozzá, hogy belátható időn belül újra próbálkozzak ezzel a sorozattal.
(Nagy Krisztián)

Shaolin Cowboy #2

Történet és rajz: Geoff Darrow
Dark Horse Comics

Ahogy már többször emlegettem, számomra mindig a történet viszi el a hátán a képregényt, a filmeket és a sorozatokat, sokkal nagyobb súllyal esik latba a végső verdiktnél: ha a sztori érdekes, nagyon sok mindent elnézek ezeknek a médiumoknak. Fordított esetben, nos, nagyon ritkán élvezem őket, így nem véletlenül olvastam annak idején olyan kevés Top Cow címet és annál több Vertigót, mostanában pedig Image Comics képregényeket. Hogy miért is fontos ez? A (szó szerint) újra feltámasztott Shaolin Cowboy második füzete kapcsán, melyben 33 oldalon keresztül az összes szöveg a főhős által forgatott hosszú bambuszbot két végére erősített motorfűrészek zúgása és az első kivételével minden dupla oldalon két panelben aprítja Sammo Hung-alkatú harcművészünk a ráözönlő élőholtsereget a tűző sivatagi napon. Mindez teljes csendben, dialógusok és monológok nélkül: csak repkedő testrészek, kiloccsanó agyak és csontszilánkok kíséretében szétrobbanó szívek szegélyezik a halálos forgószél középpontja körül keringő kamerát. Történetet lehet mesélni szöveg nélkül is (lásd a klasszikus Menő Manót, de hogy frissebb példát hozzunk, csak tessék fellapozni a Dan Slott-féle Amazing Spider-Man 655-ös számát), na de itt egy képregényfüzetnyi hosszúságú harcjelenettel kerülünk szembe. Leköthet-e egy folyamatos, pillanatra sem megtorpanó agyatlan mészárlás? Már hogy a viharba ne, ha Geoff Darrow van a rajzolóasztalnál a szinte követhetetlenül részletes, többkamerás, kompromisszumokat nem ismerő stílusával! A hat éves hiatust követő négy részes mini (mely ha megfelelő sikert ér el, akár ongoing sorozattá is avanzsálhat), folytatja a 2004-ben a Burlyman Entertainmentnél megkezdett ámokfutását, ameyben olyan abszurd és over-the-top jelenetek voltak, mint például amikor szűkszavú hősünk egy cápa szájában lévő élőholt fejéből kiálló szamurájkarddal méri össze a pengéjét egy Godzillányi méretű sivatagi gyík emésztőcsatornájának gyomorsavában szörfözve. A rendkívül rendszertelenül megjelenő presztízsformátumú sorozat összesen hét számot ért meg (három év alatt) és egy rendkívül kegyetlen cliffhangerrel adta meg az utolsó döfést az olvasóknak. Örömmel jelenthetem, hogy a várakozásnak vége, ugyanis a sosemvolt Weird West szótlan vándora visszatért, hogy újra felhőtlen és felelőtlen szórakozásban részesítsen minket.
(Nagy Krisztián)

Three #2

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Ryan Kelly
Image Comics

Az Image Comics talán az utóbbi évek legjobb kiadója, ami nem csak azt jelenti, hogy remek szerzőkkel és rajzolókkal dolgoznak, hanem zsáner és téma tekintetében is a legváltozatosabb címekkel rukkolnak elő, ráadásul ebből következőleg egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a rövidebb, feszesebb tempójú minisorozatokra. Ezúttal egy hősi eposz, a Frank Miller által megénekelt 300 antitézisét kapjuk tőlük: Kieron Gillen (Phonogram, Young Avengers, Über) Spárta kevésbé ismert, nem annyira dicső oldalát tárja elénk és szétoszlat pár híres tévhitet, ami mára a 300-ból készült blockbuster hatására bevette magát az általános műveltség berkeibe. Csak hogy egy példát említsünk, a híres háromszáz spártai, ha valóban ennyien voltak, teljes menetfelszerelésben vonult a thermopülai-szoroshoz, lándzsa, kard, pajzs, mellvért, ahogy azt illik. Csakhogy a spártai katonák sosem maguk cipelték a pajzsukat, vagyis minimum még háromszáz helóta tartott velük, akik a krüpteia intézményét leszámítva mindig is láthatatlanul lapultak meg a spártai történelem árnyékában. A Three három ilyen helótáról szól, akik akaratukon kívül is egy spártai rendszert aláásó felkelés kirobbantói lesznek és menekülni kénytelenek a belőlük példát statuálni kívánó üldözőik elől. Gillen egy Spárta-specialistához fordult, aki negyven éven keresztül tanulmányozta az ókori görög történelem rájuk vonatkozó korszakát, így akkurátus részletességgel és korhűséggel mutatja be az akkori életet, aminek állóvizét szereplői elég alaposan felkavarják, Ryan Kelly (Local, Saucer Country) realisztikus rajzai pedig nagyszerűen szolgálják ki a témát.
(Nagy Krisztián)

Revenge of the Corpse

Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.

A Revenge of the Corpse is ilyen. A Celestial az ötéves, a Shaw Brothers produkciókat dvd- és tv-forgalmazásba bocsátó periódus végén egyszerűen megvonta a céges vállát, és úgy döntött, ezt már nem adja ki dvd-n. A többi Shaw filmhez hasonlóan ugyan ezt is újramaszterelték, de közszemle, az már nem jutott neki, max. obskúr kínai kábeltévék tűzték műsorukra – és ezek egyikéről rögzítette valaki szemfüles, így jutott el végre az ázsiaifilm-őrültek sárgás gyűjteményeibe.

A filmet Sun Chung rendezte, aki a Shaw Brothers egyik, ha nem a legjobb rendezője volt. Chu Yuanhoz és Hua Shanhoz hasonlóan munkásságának filmtörténeti jelentőségét az újramaszterelt dvd-kiadások rángatták napvilágra. Ma már tudjuk, hogy az újító tehetségű, de a történetmeséléssel meglehetősen vaskos hadilábon álló Chang Cheh-n kívül is voltak a Shaw Brothersnek tehetséges filmrendezői. Sőt, tehetségesebbek.

Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).

Nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy minden idők valószínűleg legleterheltebb forgatókönyvírójának, Ni Kuangnak a szkriptje nélkülöz minden eredetiséget. Már a címből sejthető a történet menete, és egyetlen olyan fordulat sincs a filmben, amely a hullának meg az ő bosszúállásának a történetét kiszámítható ösvényéről eltérítené.

Du csendbiztost Jason Pai Piao alakítja, akit a Shaw Brothers a korai nyolcvanas években, a cég lejtmenete során sztárként szeretett volna eladni, sikertelenül. Böcsületes, őszinte módon játszott böcsületes, őszinte pancsereket, akik szinte mindig tragikus hősként végezték. Piao tehetséges színész és remek harcművész, az arca meg a cérnabajsza azonban inkább tömeggyilkosok megformálására predesztinálja, nem csoda, hogy rövid ideig tartó tévés tündöklését a mozis karrierje képtelen volt megújrázni. Mondanom sem kell, az egyik kedvenc színészem a Shaw Brothers karámjából.

Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...

A faluban bóklászó három csavargó, bár tisztelte Dut, a hulláját mégiscsak kiássa - szokás, hogy a holttest alá a rokonok mindenféle értéket tömködnek, hadd legyen magas az életszínvonala a túlvilágon. Sun Chung ebben a temetői jelenetben képes, a film folyamán egyetlen alkalommal, félelmetes atmoszférát teremteni. Az a pár másodperc, mikor az egyik hullarabló a nyakába akasztott kötél segítségével kiemeli a kimondottan szottyos halottat a sírból, miközben társai a koporsóban kotorásznak, frenetikus. A hulla ekkor természetesen elszabadul, és elkezdi gyakni mindazokat, akik két méter mélyre juttatták. Hongkongi horror-szokáshoz híven csak a taoista papok állhatnak útjába (Lo Lieh úgy importálja őket a faluba), de ők is csak rövid ideig...

Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.

Flying Swords of Dragon Gate

A hongkongi fantasy aranykorában forgatott legendás darabok új keletű feldolgozásai eleddig kivétel nélkül valahol a borzasztó rossz és a felejthető kategóriák között ingadoztak. Hiába a nagy hype (Sex & Zen 3D), a nagy nevek (The Sorcerer and the White Snake), vagy éppen az elronthatatlannak hitt sztori (A Chinese Fairy Tale), a felújítások alkotóinak kissé öntelt, „ezeknek így is jó lesz” hozzáállása igencsak meglátszott a produkciókon. Mindebből kiindulva a felemás várakozások teljesen érthetőek voltak a ’92-es New Dragon Gate Inn alapjain nyugvó Flying Swords of Dragon Gate esetében, ám Tsui Hark és Jet Li párosa némi reménykedésre is okot adott.

Az A Chinese Fairy Tale-t jegyző Ching Siu-Tung-gal ellentétben Tsui az elmúlt években is meglehetősen aktív volt és több műfajban kipróbálta magát. Részt vett a jópofa játékként felfogható Triangle megvalósításában, leforgatott egy teljesen elrontott és leginkább a Pang bratyókat majmoló horrort (Missing), volt alkalma kitapasztalni, hogy nincs érzéke a romantikus vígjátékokhoz (All About Women), így újra rátalált a neki talán leginkább testhezálló műfajra, a wuxia-ra. A 2010-es Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-ben már bemutatta, hogy hogyan kellene szerinte egy XXI. századi wuxia filmnek kinéznie, ezt pedig csak tovább fokozta a Flying Swords of Dragon Gate-ben.

A sztorit eredetileg a Shaw Brothers egyik legendája, King Hu álmodta először vászonra még 1967-ben, de Hark a ’92-es változatot újította fel, aminek annak idején a producere volt. A maga korában a látvány és technikai kivitelezés teljesen rendben volt és a felvonultatott sztárok mennyiségére se lehetett panasz (Brigitte Lin, Tony Leung Ka-Fai, Maggie Cheung, Donnie Yen, stb.). Ugyan az akkori igen erős konkurencia miatt a Hong Kong Film Awards-on egyetlen díjat se zsebelt be, mind a mai napig az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb wuxia produkciók egyike. A díjakkal az utódnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a most lezajlott HKFA-n 5 kategóriában is győzni tudott, igaz, a legfontosabbakban az a produkció kaszált, amit még senki se látott.

A 2011-es felújítás legnagyobb erénye, hogy Hark nem csak gyorsan összedobott egy remake-t a „bármit elfogyasztó” mandarin nyelvű piac számára, hanem valóban mindent ki akart hozni önmagából és a ma rendelkezésre álló technikából. Ez utóbbi miatt némi keserűség maradhat a klasszikus kínai fantasyért rajongókban, mert a számítógépes grafika és a mágikus 3D felirat túlságosan is előtérbe lett tolva, de még így is bőven maradtak érdekességek és említésre méltó apróságok, amik miatt megéri rászánni a filmre a szűk két órát.

A sztori, amiről igen hamar kiderül, hogy nem másolata a ’92-esnek, a Ming dinasztia idején játszódik, amikor az eunuchok az oszd meg és uralkodj elv alapján keleti és a nyugati „irodákra” lettek bontva és mással sem foglalkoztak, mint egymás aprításával. Teljhatalmukat előszeretettel használták ki és csak néhány fura alak mert ellenállni nekik. Egyikük a titokzatos Zhao Huai’an, aki után a keleti „iroda” vezetőjének lecsapása miatt a nyugatiak hajtóvadászatot indítanak. A szálak pedig (jópár mellékszereplőn keresztül) a Dragon Gate fogadóba vezetnek, ráadásul egy mesés kincs is bonyolítja őket.

A történet vezetése magán viseli Tsui Hark összes jellegzetességét, világosan látszanak az erősségei és a gyengeségei. Helyenként elveszik a részletekben, helyenként nagyokat ugrik, emiatt időnként nehezen követhető, ki kicsoda, vagy mi miért történik. Kicsit esetlenül bánik a figuráival, Zhao Huai’an például 10-20 percekre is el-eltűnik időnként, a többiek pedig papírvékonyságú, eléggé egyoldalas karakterek. A más sztorikban (pl. Hős) igen erős érzelmi töltet abszolút hiányzik, ugyan megtalálható a szerelmi szál, de finoman fogalmazva sem túl hiteles. A karakterek interakciói alapvetően humorosra vannak véve és szerencsére egész jól sikerültek, főleg a fogadón belüli hosszas szájkarate idején. Rengeteg szereplő, akik több csoportra oszlanak, sokáig senkinek sem derülnek ki a valós szándékai, ráadásul még két hasonmás is bonyolítja a helyzetet. A mellékszereplők közül a barbárok (mint kiderült, tatárok) a legjobbak, remek (és Tsui-re jellemző) a csoportbeli viszonyuk megvalósítása.

A látvány abszolút CG orientált, szinte nincs olyan jelenet, amit valódi helyszínen forgattak volna. A hátterek és a kevés mozgást tartalmazó képek gyönyörűek, lenyűgözőek, főleg a történet legelején a kikötő megvalósítása, de a feszültséget egyre csak fokozó, közeledő vihar fellegeinek kidolgozása sem rossz. Mindezekkel gyökeres ellentétben sajnos a csatáknál is alkalmazták az animációt a hagyományos huzaltechnika kiváltására. Ezek a jelenetek (a klasszikus wuxia rajongójaként) fájnak a szemnek, mintha egy közepes, verekedős számítógépes játék sután animált karakterei köszönnének vissza bennük, semmi élethűséget nem tartalmaznak. Ennél sokkal jobb lett volna, ha megmaradnak a drótoknál és kevesebbet pörgő, lassabb, de végig élethű mozgást végző hús-vér szereplőkkel forgatták volna le őket. A HKFA zsűrijét mindez nem zavarta, úgy látszik, ott nem a klasszikus wuxia rajongói ülnek, így a legjobb vizuális effektek és a legjobb akciókoreográfia díját is Harkéknak ítélték. Sajnos valószínűleg ez lesz a trend a továbbiakban, ráadásul nem csak a csatáknál és a tömegjeleneteknél használták a CG-t, hanem olyan, ránézésre minden további nélkül hús-vér szereplőkkel felvehető jeleneteknél is, mint például amikor hőseink lovagolnak a sivatagban. Azon szerencsések, akik moziban látták a filmet, áradoznak a 3D minőségéről is, ami Hark maximalizmusát ismerve igaz is lehet, ráadásul még a műfajhoz is illik, valószínűleg feldobja itt-ott a csatajeleneteket.

A szereplők közül hiába Jet Li a húzónév, mivel relatíve keveset szerepel, tulajdonképpen elveszik a többi sztár között, szinte biztos, hogy nem ez a szerepe lesz a legemlékezetesebb. A rendező korábbi filmjeiben már megszokott módon az erős és határozott női karakterek sikerültek a legjobban. A barbárok vezetője, az eddig csak cuki és törékeny szerepekben alkalmazott Kwai Lun Mei egyszerre menő és elragadó (főleg, amikor tartar nyelven hablatyol), akárcsak az egykorvolt szerelmét kereső, jéghideg Zhou Xun, aki a szöges ellentéte. Egyikük sem képzett harcművész (ahogy Li Yuchun és Mavis Fan sem), így a csatákban a kaszkadőrök mellett érthető a sok animáció használata is. A férfiak közül a kettős szerepben látható Aloys Chen-t érdemes kiemelni, aki remek boy wonder-ként és a könyörtelen eunuchként is, kisebb szerepekben pedig olyan régi ismerősök is feltűnnek, mint Fan Siu-Wong és Gordon Liu.

Mindezekkel együtt a Flying Swords of Dragon Gate a kortárs hongkongi mozi kevés, nemzetközi figyelemre is méltó darabjainak egyike, ami végre nem csak a klasszikusok tollaival próbál ékeskedni, hanem igyekszik irányt is mutatni a műfaj további evolúciója terén. Messze nem tökéletes produkció, sőt, a hibái között vannak kifejezetten lehervasztóak is (a CG-vel butított csaták), de mind a hangulatát, mind a látványvilágát, mind a humorát, mind a zenéjét tekintve méltó folytatása Tsui Hark korábbi munkáinak. Csak így tovább, Mester!

(ha kevesled az ázsiai filmeket a blogon, nézz szét a filmnaplóban)

The Sorcerer and the White Snake

A legújabb, színes-szagos, gyönyörű(?) hongkongi-kínai koprodukcióban készült wuxia csodáról, azaz a The Sorcerer and the White Snake-ről tulajdonképpen nem is érdemes kritikát írni, hiszen elég csak belinkelni hozzá az A Chinese Fairy Tale-ról írottakat és az abban olvasottak betűről betűre igazak rá. Szerencsére azért annál a remekműnél jobban sikerült, bár azért ez nem túl nagy eredmény.

Papíron Ching Siu-tung legújabb rendezése nagyon jól mutat. Már maga Ching is egy legenda, akinek a 80-as és 90-es évekből sok felejthetetlen klasszikus (pl. a Chinese Ghost Story trilógia, a Swordsman filmek, stb.) fűződik a nevéhez. Hozzá kell tenni azonban, hogy az elmúlt 10 évben alig rendezett valamit (Naked Weapon, An Empress and the Warriors) és azok sem lettek túl nagy dobások. A szereposztás sem akármilyen, hiszen Jet Li-t sikerült megnyerni a szerzetes szerepére, a mellékszereplők között pedig Vivian Hsu, Charlene Choi, Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet is feltűnik, míg a mandarin vonalat a popsztár Eva Huang és Wen Zhang képviseli.

A fehér kígyó története az egyik legtöbbször feldolgozott kínai legenda, aminek különféle variációit szinte minden kínai ismeri. Érdekes módon a filmes feldolgozások közül az egyik legelső a japán Toho nevéhez fűződik 1956-ból és az első színes anime 1958-ban is ezt a történetet dolgozta fel. A leghíresebb feldolgozás azonban egyértelműen Tsui Hark 1993-as Green Snake-je, ami abból a szempontból is különleges, hogy nem a fehér, hanem a zöld kígyó szemszögéből mutatja be a történetet. Sajnos óhatatlan, hogy az ember az új változatot is a Green Snake-hez hasonlítsa és akárcsak a többi felújított mozi (Chinese Fairy Tale, Sex & Zen 3D) esetében volt, sajnos ez is csalódás.

Ennek persze több oka van. Az első és legfontosabb a koncepció. Valójában a sztori csúnyán háttérbe van szorítva a számítógépes animációkkal feltuningolt látványvilág mögött, azaz sokkal inkább kap a néző egy kissé kétes minőségű technikai bemutatót, mintsem egy korrekt történetet. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy valójában a számítógépes trükkök színvonala jóindulattal is csak közepesnek mondható, semmi újat, vagy rendkívülit nem vonultatnak fel közöttük. A fantázialények kidolgozottsága felemás, a repülő lények mintha különféle amerikai fantasy mozikból lennének importálva (egyikükkel ráadásul Jet Li egy az egyben Gandalfot idézve harcol), a csábító rókadémonok teljesen korrektek, a kígyók kivitelezése viszont gyenge, egy pillanatra sem vetül fel a nézőben, hogy valódi lényeket lát. Ezeknél is illúziórombolóbbak azonban a debil beszélő kisállatok, amik mintha valamelyik Disney rajzfilmből keveredtek volna ide. Cuki nyuszi, béna teknős és nagyon lopottnak tűnő patkány (L’ecsó) színesíti ezeket a figurákat, amik beemelése a történetbe csak annyi értelmet hordoz, hogy néhány hongkongi sztár cameo szerephez jusson.

Modern wuxia történethez méltóan(?) valódi akciójelenetet nagyon keveset lehet látni a mintegy 100 perc során. Látványos kungfu helyett levegőben végzett karkörzésekkel irányított kövekben, kardokban, gerendákban lehet gyönyörködni, azonban ezek közül a leglátványosabbnak hitt kardos jelenetet már lelőtték a tavalyelőtti Storm Warriors-ban, a többi pedig nem sokkal látványosabb, mint a ’98-as Storm Riders hasonló jelenetei voltak. Nem túl hízelgő a filmre, hogy az évekkel ezelőtti koprodukciók CG trükkjei (pl. Hero, House of the Flying Daggers) jócskán felülmúlják az itt durrogtatott arzenált.

A kevés igazi akció ellenére felettébb érdekes Jet Li azon véleménye, hogy még sosem fáradt el forgatáson úgy, mint itt. Ez persze simán igaz lehet, hiszen a CG trükköknél is kellett ugrálni, valamint a tényleges bunyók felvételekor figyelnie kellett arra, hogy kellően visszafogja magát, hiszen legtöbbször harcművészetet nem tanult lányokkal kellett bunyóznia. De olyan külföldi forrást is találni, ami szerint egyszerűen csak kezd öregedni...

A meglehetősen háttérbe szorult történet sajnos szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ahogy a Chinese Fairy Tale esetében tették, úgy itt is megváltoztatták a hangulatot és a szirupos romantikus drámát erőltették, ahol csak lehetett. Főhőseink fájdalmas arccal, könnyekkel a szemükben töltik idejük nagy részét, még kígyóként is. Persze igyekeztek a forgatókönyvírók poénokat is beleszőni a történetbe, nem sok sikerrel (a debil beszélő kisállatok debil vicces kisállatokként is rettenetesen irritálóak voltak). Egyedül Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet cameo-ja volt valóban szórakoztató.

Talán az eddig írtakból is látszik, hogy a The Sorcerer and the White Snake ebben a formában csak egy szükségtelen felújítás, amivel egyrészt a mandarin piacból szeretnének pénzt kitermelni, másrészt elsősorban a fiatalabb korosztályt igyekeznek megnyerni. Az ő számukra talán nem annyira zavaró a sztori sekélyessége és a trükkök különféle nagy mozisikerekből való összelopkodása (a fentebb már említettek mellett pl. a szerzetes segédjének metamorfózisa a Chinese Odyssey-t idézi).

Zárszóként annyit, hogy azért néhány pozitívumot is a film javára lehet írni, ha nem is túl sokat. Úgy látszik, Jackie Chan után Jet Li is rálépett az idősödő mesterek szerepeinek útjára, ami határozottan jól áll neki. A sztori elején látható fesztivál megvalósítása gyönyörű (amíg szét nem rombolják), valamint hatalmas dícséretnek tekinthető az is, hogy az aláfestő zenék alulról közelítik a Green Snake hihetetlen hangulatot árasztó dallamait. Ha pedig a fehér kígyó kalandja helyett a zöld kígyó és a szerzetes segédjének kalandjára helyezték volna a hangsúlyt, lehet, hogy egy sokkal érdekesebb történetet lehetett volna összehozni, míg ha a kissé szürke Eva Huang helyett a sajnos csak néhány percet kapó Vivian Hsu kapja a főszerepet, akkor a legendában szintén fontosnak számító nőiesség is sokkal erőteljesebb lenne.

A Chinese Fairy Tale

Parasztvakítás II, avagy hogyan lehet a modern technikával kiüresíteni egy legendát. Úgy látszik, Hongkong is kezd kifogyni az ötletekből és szép sorban kezdik a hatalmas mandarin nyelvű piacra rátukmálni a közepesnél is gyatrább felújításokat, gyönyörűen(?) újracsomagolva. Pedig az új keresztségben Chinese Fairy Tale címet kapott Chinese Ghost Story-ból ennél sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ami különösen annak tekintetében érthetetlen, hogy a Sex & Zen 3D-vel ellentétben nem jött-ment senkik, hanem valóban nagy nevek működtek közre a produkcióban.

A rendező, Wilson Yip az elmúlt pár évben látványos akciófilmjeivel keltett feltűnést, a wuxia és a fantasy terén azonban mindezidáig teljesen járatlannak számított. Nem úgy a főszereplők, akik között megtalálható a rutinos nagyágyú (Louis Koo), a megbízható karakterszínész (Fan Siu-Wong), a régi legendás nevek (Kara Hui, Elvis Tsui), valamint a mostanában felkapott cukiság, Liu Yi-Fei is. Mindannyian játszottak már ilyen filmekben, mégis, talán csak Louis Koo nyújt elfogadhatót.

Mégsem ők az okai annak, hogy a Chinese Fairy Tale úgy fog bekerülni a köztudatba, mint egy teljességgel felejthető, ráadásul abszolút szükségtelen remake. A fő probléma az eredeti változat hangulatának teljes hiánya, az eredetiséget abszolút nélkülöző, töményen giccses látvány és a rosszul megváltoztatott történet. Igen, hiába hangoztatta Wilson Yip, hogy nem remake-t forgat, hanem csak egy hasonlót, mint Tsui Hark remekműve, nagyjából annyi a különbség, mint az Infernal Affairs és a Tégla között, azaz amit megváltoztattak benne, azért mindért kár volt.

A történet két démonvadász harcát, a félénk adószedőt és a cuki démont állítja középpontba, főgonosznak pedig megmaradt az ezeréves fa-démon. Yip és stábja beillesztett egy gyatra szerelmi háromszöget a sztoriba, amit megspékelt az egyik démonvadász tépelődésével, továbbá szentelt egy kis időt a falusiak bajainak szemléltetésére is. Ez így leírva nem tűnik soknak, de a röpke másfél órába mégsem fér bele, igazán egyik szereplővel sem tud a néző rokonszenvet érezni.

Valószínűleg a zseniális ’87-es alkotás szeretete miatt elfogult vagyok, de az új változat egyszerűen semmiben sem ér fel hozzá, a sokat hangoztatott modern technika pedig különösen sokat ront rajta. Állítólag azért is szükséges volt újraforgatni, mert a több mint 20 éves trükkök mára elavultak, nem nyújtják már azt a hatást, mint annak idején. Ez elképzelhető, bár sosem fogom megérteni, hogy ezek a rajzfilmszerű, mindenfajta realitást nélkülöző (az a rókaszerű rózsaszín izé például), a történethez semmit hozzá nem adó effektek mitől lennének jobbak, mint mondjuk a hihetetlen kreativitást felvonultató, huzaltechnikával életre keltett fa-démon. De a CG csak a jéghegy csúcsa, ha csak ennyit változtattak volna a történeten, még megbocsátható lenne, de sajnos nem csak erről van szó.

Ching Siu-Tung és Tsui Hark klasszikusa alapvetően három karakterre épült. Az öreg démonvadász (Wu Ma) időnként szarkasztikus dumájára, a félénk adószedő (Leslie Cheung) jóakaratára és a démon (Joey Wong) drámájára, illetőleg kettejük románcára. Mindezt megtűzdelték zseniális poénokkal (Wu Ma részeg tánca ugye megvan mindenkinek?), lenyűgöző, egyéni látványvilággal, remek zenével és nagyszerű hangulattal. Kellett ennél több?

Úgy látszik, igen. Yip és stábja hozott még egy démonvadászt, a jócskán megfiatalított eredetit pedig némi lelki válsággal sújtotta. Kettejük harca miatt kiveszett a történetből a könnyedség és a remek hangulat, a behozott, elsősorban a tajvani popballadákra emlékeztető csöpögős romantikus dráma abszolút nem hiteles. Viszont, ha a történet középpontjába kettejük párharcát illesztik bele és azon polemizáltak volna, hogy jó, vagy rossz dolog démonokat irtani, még egy egész érdekes mozi is kikerekedhetett volna. Csakhogy, ahogy a film végén látható, a stáb Leslie Cheung emlékére igyekezett leforgatni a történetet, tehát be kellett valahogy zsúfolni az adószedő figuráját is a sztoriba. Ez még talán nem lett volna túl nagy baj, azonban egy olyan szürke és jellegtelen színészt sikerült találni a noname Yu Shao-qun személyében, aki képtelen azt a rokonszenvet kiváltani a nézőből, ami a nagy popsztárnak kisujjból ment annak idején. A démont alakító kínai üdvöske, Liu Yi-Fei szépnek szép, helyenként még szexinek is nevezhető, de hiányzik belőle Joey Wong vonzó eleganciája, aki egyszerre tudott visszafogott és kihívó is lenni, ráadásul még egy patakparti kő is jobb mimikával rendelkezik nála.

Egy vérbeli wuxia legnagyobb erénye a lenyűgöző harci jelenetek sokasága. A jó Wilson Yip igyekezett is megtenni minden tőle telhetőt, hogy így legyen a Chinese Fairy Tale esetében is, a végeredmény azonban több, mint felemás. A huzaltechnikás részek egész látványosak, bár sajnos sok közöttük a közeli felvétel, amin alig látszik valami. Az egyik nagy ugrást viszont már nem a hagyományos módszerrel, hanem a lusta emberek eszközével, a számítógépes grafikával készítették el, meg is látszik rajta. A természetfeletti erők felvonultatását az animékre emlékeztető, giccsesen túlfestett, színes ködökkel, energianyalábokkal igyekeztek szemléltetni, ahogy ezt már Andrew Lau The Storm Riders-e óta megszokhattuk. Biztos sokaknak tetszik, de nekem sose lesz a kedvencem ez a megoldás.

A Chinese Fairy Tale tehát egy modern, középszerű hongkongi wuxia, amit a mandarin dialektusból is következően alapvetően a mandarin piacra szántak. Úgy látszik, még mindig megvan a szigetlakók felsőbbrendűség érzete, mondván, az anyaországnak a gagyit is minőségként lehet eladni. A kasszasiker már csak a sztárok miatt is garantált, de a számítógépes trükkök tömkelege mögött eltűnni látszik az az eredetiség, ami miatt annak idején beleszerettünk a hongkongi filmekbe. Az új változat szépnek szép, látványosnak látványos, még vicces jeleneteket is pakoltak bele (a pösze falusi milyen kis hülye, ugye?), de kong az ürességtől és a minőségi humor teljesen kiveszett belőle. Ha továbbra is erre tart a hongkongi filmipar, akkor nem már nem sokáig lesz érdemes figyelni rá...

Kungfu Keddek a Toldiban - április 19: Beast Stalker

A Toldi mozi és a Geekz.blog.hu kooperációjában  vetítéssorozat indul, amely kizárólag ázsiai akció- és horrorfilmeket tűz műsorára: április 19-én este 7-kor a Beast Stalker című rendkívül izgalmas thrillert láthatjátok A film kínai nyelven, magyar felirattal kerül levetítésre.

The Lost Bladesman - második előzetes

Alan Mak és Felix Chong, akik többek közt az Infernal Affairs filmeket létrehozó kreatív csapatnak is oszlopos tagjai voltak, ezúttal kínai pénzből epikus wuxiát forgattak, a hős Guan Yun Chang legendáját vitték filmre. Hogy a filmtől mit várhatunk? Amit mostanában a nagy költségvetésű kínai produkcióktól: kiforrott koreográfiát, tömegjeleneteket és unalomba fulladó, nacionalista szavalatokat.

Videó a Flying Swords of Dragon Gate forgatásáról

Tsui Hark legújabb filmje Raymond Lee 1992 Dragon Gate című filmjének 3D remake-je, bár 92-es film is már egy remake volt, az eredetit az isteni King Hu készítette 1967-ben. A legújabb változat főszereplői Jet Li, Wu Jing, Fang Siu Wong (Story of Ricky) és Zhou Xun lesznek. A forgatás nemrégiben fejeződött be, íme egy rövid making-of.

Wuxia - az első hivatalos képek

Peter Chan (Warlords, Comrades - Almost A Love Story) rendezi ezt a nagyköltségvetésű harcművészeti filmet, amelyet már a forgatás során kismillió helyre sikerült eladni. A főszerepeket Donnie Yen, Takeshi Kaneshiro és a legendás Jimmy Wang Yu alakítják, utóbbinak 17 éve ez az első filmszerepe. Egyes sajtóhírek szerint a film Chang Cheh monolitikus mérföldkövének, a One-Armed Swordsman-nek lesz a re-make-je, bár a szinopszis ezt meghazudtolja: Kaneshiro egy detektívet alakít, aki két gyilkosság felderítése végett érkezik valami festői faluba, ahol első számú gyanusítottja a mindeféle sötét titkot takargató Donnie Yen lesz. Íme a minap a sajtó rendelkezésére bocsátott fotók - az összes közt nekem a második és az utolsó lúdbőrözteti végig a hátamat. Az ott Wang Yu, az eredeti One-Armed Swordsman...

The New Legend of Shaolin

Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.

Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.

1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.

A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.

Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.

Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendás Kozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.

Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...

A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...

A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.)  Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.

Detective Dee-előzetes

Vegyétek úgy, hogy most írásban ordítottam egyet... Tsui Hark visszatér a wuxiához, ráadásul egy Dee detektív-történet a jelek szerint fantasztikus vizualitású adaptációjával!, amely talán feléleszti a hetvenes évekig virágzó krimiwuxiák (pl. Gu Long-adaptációk) tradícióját. Dee detektív, eredeti nevén Di Ren Jie egy Tang dinasztiabeli igazságügyi hivatalnok volt, akinek ítélőképességéhez és nyomozati szaktudásához legendák illetve detektívhistóriák kötődnek. Ő volt a késő-ókori, kínai Sherlock Holmes. Nyugaton a Robert Van Gulik holland diplomata által lefordított Celebrated Cases of Judge Dee és a később Gulik által szerzett Dee-regények tették népszerűvé (utóbbiak közül kettő jelent meg magyarul: A kínai haranggyilkosság esete és a Gyilkosság Kantonban.) A filmet szeptember 9-én mutatják be Kínában.

Woochi-előzetes

Az udinei ázsiaifilmes fesztiválra (április vége) kilátogató magyar kontingens létszáma évről évre nő, idén már annyian leszünk, mint az oroszok - lesz is róla képes riport. A Woochi-t vetíteni fogják Udinében, az első kritikák a filmről pozitívak, jó hangulatú wuxia-szuperhősös sztorikeveréknek írják le, amely a koreai filmek állandó szépséghibájával küzd: húsz perccel, fél órával hosszabb a kelleténél. Maj mellássuk...

Media Asia 2010-es promók

Az alábbi un. promo reel a legnagyobb hongkongi filmforgalmazó, a Media Asia 2010-es potenciális sikerfilmjeit reklámozza. Lesz itt minden és mindenki, Johnnie To, John Woo, Donnie Yen, Michelle Yeoh, sőt, még Ekin Cheng és Jordan Chan is újra összeáll egy film erejéig, amely igencsak a Young and Dangerous-széria folytatásának tűnik.

Human Lanterns, A pofonok völgye, Haunted Tales - Kungfu kedd #11

Human Lanterns (1982) rendezte: Sun Chung

Ez egy mestermű, csak nehéz megragadni, miért is... A Shaw Brothers egyik legkáprázatosabb kivitelű, legötletesebben fényképezett filmje. A rendezője a fantasztikus Sun Chung, aki ezúttal Chu Yuan és Mario Bava (lásd majd még legalul) barokk burjánzását önti rá egy végletekig perverz, korrupt történetre. Már-már túl sok, amit be kell fogadnunk, úgy gőzölög a gonoszság a film bőre alól.

Ehhez persze hozzájárul, hogy a film összes figurája egy rohadék. Senkinek az oldalára nem tudunk odaállni, ergo a film semmiféle, a klasszikus értelemben vett narratív-szórakoztató jelleggel nem rendelkezik. A csodálatos díszletek, a lenyűgöző fényképezés bénító kontrasztban áll a karakterek romlottságával.

Nyugtalanító film, a kevés horror-wuxia egyike - stílusában lehengerlő, történetével és a figurák motivációjával azonban a sírba ránt. Sehol semmi humor, kőkomor, réteges film.

Kungfu Hustle (A pofonok völgye, 2004) rendezte: Chow Sing Chi

Stephen Chow Sing Chi, a komédia királya… nem, császára… nem, ISTENE ezzel a filmjével igyekezett valami maradandót alkotni 2001-es remekműve, a Shaolin Soccer után. A pofonok földje majdnem megüti, nomen est omen, elődje színvonalát.

Shanghai, a múlt század harmincas éveiben: Sing, a csavargó mindenféle stiklivel keresi a kenyerét, általában pénzt zsarol ki a még nálánál is agyalágyultabbakból – ebben Lam Tze-Tung a partnere, ő játszotta a kövér szerzetes/focistát a Shaolin Soccerben. Egyik ilyen akciójuk alkalmával a Szutyok köz lakóit akarják levenni egy nagyobb összegre, bár a nyomortanyán lóvéhoz jutni eleve hiábavaló próbálkozás. Bénázásuk során magukra haragítják a Baltás bandát, amelytől még a Szutyok köz mélyproli lakói közt megbúvó kungfu mesterek is tartanak. Bár vonakodva, e visszavonult harcművész-tudorok kénytelenek elővenni és leporolni tudásukat illetve fegyvereiket, a Baltás banda ugyanis egyre veszélyesebb és mind nagyobb tudású gyilkosokat küld a dzsuvás közösség felszámolására. Vajon sikerül-e ellenállniuk?

Hát persze, hiszen Stephen Chow nem hagyja a figuráit bajban! Minden rendelkezésére álló audiovizuális megoldást felvonultat, hogy a filmvásznon a létező leglátványosabb pusztítást rendezhesse meg. A harcművészettel átitatott kínai popkultúra összes előfordulási formájából (ponyva- és klasszikus regények, képregények, filmek) idézget, a nézőközönség meg csak a száját tátja a gyönyörűségtől, a látványvilág tényleg nem mindennapos (az akciókoreográfus Sammo Hung lett volna, de összeszólalkozott Chow-val a forgatáson, úgyhogy rövid úton helyettesítették Yuen Woo Pinggel). Chow telezsúfolja a filmet effektusokkal, és ezen a téren éppen olyan kreatív, mint komikusként: vizuális megoldásainak legtöbbje lehengerlő vagy csak szimplán gyönyörű. A tettek minden lehetségest meghaladnak, és elszakad a műfaji matéria: vicces kungfu-komédiából szép lassan szuperhősfilm lesz.

Chow ebben a filmjében némileg búcsút mond a mo lei tau-nak, a vígjátéki irányzatnak, amely őt naggyá tette. A mo lei tau (azt jelenti, hogy "nincs értelme" - a kantoni mo lei tau gau (se füle se farka) mondásból eredeztetve)  az abszolút posztmodern komikusi kifejezési forma; slapstick, verbális humor, paródia meg ezerfajta ázsiai sajátosság keveréke, amelynek hatásosságát jól jellemzi, hogy bevételi szempontból Jackie Chan filmjei szinte mindig elmaradnak Stephen Chow mozijaitól. Nos, A pofonok földjében már nincs sok mo lei tau: az egyes komédiafrontok kiegyenesednek, jól elkülöníthetőek, főleg Tex Avery-s rajzfilmhumor található a filmben dögivel. Állítólag erre azért volt szükség, hogy a film eladhatóbb, univerzálisabb (vö. amerikanizált) legyen.

Chow olyan szerelmi szálat hasznosít újra, amilyet már kétszer felhasznált, először a God of Cookeryben majd a Shaolin Soccerben: csóringer beleszeret a testi fogyatékos lányba (a Cookeryben Karen Mok emberi mértékkel volt mérhetetlenül randa, a Soccerban Vicki Zhao ragyás), és a végén – micsoda meglepetés – összejönnek. Az ilyen mértékű recycling esetén az alkotók pofaberendezésén kell hogy legyen bőr rendesen, hadd mondjam ezt, ráadásul a néma lánynak jelen filmben szinte semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. Na jó, Sing megváltását jelképezi valamennyire, de a csaj inkább csak lábjegyzet, mint kibontott figura.

Az elképesztő látvány és az ízlésfüggő humor mellett A pofonok földjének kungfufilmes idézetei jelenthetnek izgalmas csámcsognivalót a harcművész moziműfaj szerelmeseinek. Chow Tarantinósan nyomja itt magát, régi, elfeledett kungfuista színészeket alkalmaz, és minden második jelenet ismerősnek tűnhet azok számára, akik be szokták ásni magukat a hongkongi filmtörténet csodálatos rejtelmeibe. Szutyok köz Chu Yuan House of the 72 Tenantsét idézi meg, a filmet, amely újraélesztette a kantoni mozit a hetvenes évek elején, a finálé Chang Cheh Boxer from Shantungjának embertelen befejezését majmolja, bár mellőzve az előd vérbőségét, és így tovább. Filmlexikon, két órában, műfaji imádatba csomagolva.

Haunted Tales (1980) rendezte: Chu Yuan és Mou Tun Fei

(Csalok cseppet: ez nem kungfu-film, de ha már az írás pár régi Shaw Brotheres villámkritikám közt ott feküdt, nem hagyom parlagon.)

Meglepően jó omnibus-horror. Az első történetben egy fiatal pár egy feltehetően kísértetes házba költözik be. A sztori iránya és a taoista pap feltűnése egyaránt kiszámítható lesz azoknak, akik elég hongkongi horrorfilmet láttak, ettől függetlenül a film atmoszférája nagyszerű. A rendező, Chu Yuan filmjeinek elemzésekor gyakran felvetődik Mario Bava neve, ám a Haunted Tales vizuális megvalósítása esetében a legegyértelműbb Bava a hongkongi rendezőre tett hatása.

A második sztori már messze nem ennyire jó (a rendezője Mou Tun Fei, maga Mr. Men Behind the Sun!) Egy fickóról szól, aki egy ouija board segítségével megnyeri a lottót, és a pénznek köszönhetően még az addiginál is nagyobb seggfejjé válik. Mou állandó témája itt is jelen van, csak éppen ponyvásabb, komolytalanabb a hangulat: meddig képes elmenni egy ember? Relatíve steril film, kivéve az utolsó jelenetet, ami gyönyörű véres.

The Water Margin - Kungfu kedd #9

Potenciálisan sikeresebb alapanyagot választani sem lehett volna: a Water Margin (Shuihü Dzuón, angol nyelvterületen Outlaw of the Marshes címen is ismert, nálunk Vízparti történetként jelent meg), a kínai irodalom négy klasszikus nagyregényének egyike. Ráadásul ha a kungfufilmek doyen-je, Chang Cheh dönt úgy, hogy adaptálni fogja, a filmváltozat évtizedeken átívelő státusza is garantált.

A Shaw Brothers szokás szerint sztárrendezője rendelkezésére bocsátotta teljes kosztum- és díszlettárát, valamint az összes kungfu-sztárt is a filmbe terelte: egy olyan produkcióban, amelynek csak a főszereplői száznyolcan vannak, mindenkinek jutott szerep. Igazi filmes nagyeposz született. A regénynek mindössze csak egy részlete került adaptálásra, sőt, a választott töredék még egy folytatásra is elegendő volt, amely az All Men Are Brothers címet kapta.

Persze attól még, hogy részletről van szó, nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv ne lenne wuxiához méltóan komplex (a történetet a Shaw Brothers háziszerzője, I Kuang adaptálta): a Sung császár ellen lázadó tisztek csapata felbéreli a hírhedt Shi Wenggong-ot (Kuroszava Toshió), aki Arany Dárda néven is ismert, hogy gyilkolja meg a lian shangi 108 bandita egyik vezérét, akik ellenlépésként Lu Dzsun Ji-t, a Jáde Sárkányt küldik ellenük. Utóbbi előszörre nem akarja elfogadni a megbízást, ám miután a saját felesége börtönbe juttatja, és onnan éppen a lian shangi banditák mentik ki, élükön Jen Ching-gel, az Ifjú Sárkánnyal (David Chiang). A fináléban a hősöknek Shi Wengonggal és magánhadseregével kell összecsapniuk.

David Chiang a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb hongkongi sztárja, aki Ti Lung oldalán az egykori koronagyarmat akkori legsikeresebb filmjeinek főszerepét játszotta el – ők ketten voltak Chang Che protezsáltjai, a nyolcvanas években csúcsra futó, John Woo által berobbantott, férfibarátságra, testvériségre alapozó bloodshed-műfaj előhírnökei (Woo sokáig Chang Cheh rendezőasszisztense volt.) Sztárságát hangsúlyozandó, a film során, akárhányszor akcióba lendül, egy idegesítő, oda egyáltalán nem illő, ám végül is vicces kis melódia csendül fel. Ezek után már nem is lehet csodálkozni azon, hogy Chang Cheh az elvárhatónál valamivel több bizalmat invesztál sztárjába: az egyszálbelű Chiang a hihetőséget birizgáló könnyedséggel végez még a legnagyobb monstrumokkal is.

Tiszta szerencse, hogy a rendezőnek olyan akciókoreográfusok álltak rendelkezésére, mint Lau Kar Leung és Tong Gaai, akik többé-kevésbé képesek voltak még a Chiang-félékből is kicsikarni a szükséges minimumot. A koreográfia stílusa még nem olyan kiforrott, amilyen a hetvenes évek közepétől készülő filmekben (főleg Lau Kar Leung lesz majd híres a valós shaolin stílusokra alapozó koreográfiákkal teleszórt filmjeiről), ez még csak un. basher, ami azt jelenti, hogy mindenki lóbálja a kezét-lábát, aztán vagy eltalál valakit, vagy nem (na jó, ez azért túlzás, de a későbbi, mérnöki precizitással kivitelezett harcoknak ezek még csak előhírnökei.)

Kungfu kedd #4

Shaw-zok tovább! Jövő héten már pár Golden Harvest és independent is várható.

Hongkong Godfather (1985) **** rendezte: Wang Lung Lei

Egyike azoknak a Shaw Brothers filmeknek, amelyeket a Celestial nem hozott ki DVD-n. Újramaszterelt, legális megjelenése egyelőre bizonytalan. Addig is marad nekünk a vhs.

Tipikus, decens tempóval rendelkező, a nyolcvanas évek közepén készült triádfilm (benne egy két szuperhülye fordulattal) lenne, ám kb. feletájon olyan tombolássá változik, amilyen még a hongkongi mozi történetében is párját ritkítja. A nagyfőnököt alakító Sek Gin háza ellen indított támadás már eleve frenetikus (a film itt átlép egy tabut, nem árulom el mit, lásd meg magad, mindenesetre a hozzám hasonló beteglelkűek iskoláslány módjára fognak vihogni), de az igazi cseresznye a tortán a finálé, amely... nos, valószinűleg benne van minden idők 5 legvadabb, legőrültebb filmes befejezése között. Három csávó, akiknek semmi vesztenivalójuk, száz késekkel és bárdokkal felfegyverzett triád ellen. Proto-heroic bloodshed a legjobb fajtából.

Killer Constable (1980) ***** rendezte: Kuai Chi Hung

Az egyébként exploitationfilmes Hung belegyepálja az expó szokásos, sietős intenzitását ezitten wuxiába (az extrém vérbőségről már nem is beszélve). Filmje ráadásul vizuális szempontból sem hajaz a megszokott Shaw wuxiákra, több a külsős jelenet, a beállításai érdekesebbek - Hung kísérletező kedvű rendező, eleve a műfajhoz való hozzáállása eltér az elvárhatótól, szerencsére. A figuráira ez nemkülönben jellemző.

Nagyszerű film, kisebb hibákkal (a kövér comic relief, pl.) A Killer Constable alapjában sötét, már-már apokaliptikus set piece-ek sorozata, de fantasztikus csúcspontok ezek, és Hungnak sikerül őket egy remek történetté összefűznie. Bár a film szinte száz százalékban akció, mégsem érezzük, hogy hiányozna az expozíció, hiszen Hung az akció segítségével mesél. Az Intimate Confessions of a Chinese Concubine és a Sword of Swords mellett a legjobb Shaw wuxia.

Mercenaries from Hong Kong (1983) *** rendezte: Wong Jing

A Piszkos tizenkettő és a Mad Mission keverékének Wong Jing verziója, főszerepben egy karrierjét pánikszerűen a helyes irányba terelni igyekvő Ti Lunggal.

Big Bad Sis (1976) ***** rendezte: Sun Chung

Őrült mód robogó hetvenes évekbeli urbánus exploitation, rengeteg akcióval, vérrel és szexszel - a kedvenc fajta filmem. Chen Ping szokás szerint tökéletes a kőkemény szupercsaj szerepében, aki tisztességes útra szeretne térni. Sun Chung rendezése csúcs, mint általában. A finálé az a fajta kegyetlen, kaotikus erőszakrobbanás, amilyenhez igazán csak a hongkongi filmesek értenek. A japán lányexploitation-filmekhez képest (pl. a Sukeban-sorozat) a történet nem epizodikus, van összefogó dramaturgiája, sőt, még a mellékszálak is ugyesen lesznek eldolgozva. És Siu Yam Yam a legaranyosabb csaj, aki valaha Shaw-filmben feltűnt.

Kungfu kedd #3

Harcművészeti-filmes ámokfutásom folytatódik - kattints a "kungfu kedd" címkére a korábbi epizódok megtekintéséhez! Egyelőre még mindig a Shaw Brothers táján sertepertélek, de idővel Golden Harvesték felé is elzarándokolunk majd, sőt, később szó esik japán, thaiföldi, maláj és egyéb szuperprodukciókról is. Old school is good school!

TALE OF A EUNUCH (1983) ** rendezte: Hua Shan

Aú. Valószinűleg azok, akik nem rajongói Louis Cha (Jin Yong) munkásságának, még két csillagot sem adnának erre a filmre, én azonban olyannyira kedvelem a film alapjául szolgáló regényt, a Duke Of Mount Deert, és a könyv főhősét, Wai Siu Bót, hogy még ezt a renyhe adaptációt sem tudom teljesen leírni.

Az általam látott legkevésbé koherens ázsiai film a Three Swordsmen (1994) című újhullámos wuxia, de a Tale of a Eunuch már-már letaszítja kétes illatú trónjáról. El nem tudom képzelni, hogy olyanok, akik nem olvasták a regényt, követni tudnák a film sztoriját. Hua Shan egész fejezetekkel végez percek alatt. Wai Siu Bo egy éleseszű, bár sunyi opportunista - Wong Yu (nem Wang Yu!) alakításában azonban alig több egy bunkónál. A Duke of Mount Deer Louis Cha legviccesebb regénye, de ez az 1983-as film túlzásba viszi a poénkodást, ráadásul a gyenge poénkodást, néha az az ember érzése, hogy valami harmatgyenge Wong Jing-filmet néz (persze eme érvelésemnek némileg elveszi az élét, hogy a legjobb Duke of Mount Deer-adaptációnak éppen Wong Jing volt a producere - a 2000-es tévésorozatról beszélek, amelyben Dicky Cheung fantasztikus beleérzéssel adta Wai Siu Bót.)

ROVING SWORDSMAN * (1983) rendezte: Chu Yuan

Tíz perc után már gőze nincs az embernek, miről szól ez a Gu Long-adaptáció. Chu Yuan futószalagon gyártotta a bestsellerszerző regényeinek filmváltozatait, és több-kevésbé mind zavaros, de ez a csúcs. Még talán érthetetlenebb, mint az a bizonyos Three Swordsmen.

JUDGEMENT OF AN ASSASSIN (1977) **** rendezte: Sun Chung

Kiváló, követhető(!) történettel rendelkező wuxia. Sun Chung a Shaw Bros legjobb rendezője volt, remek érzékkel a narratív koherencia irányába, ráadásul a filmjeiben a harci jelenetek mindegyike intenzív, tele remek beállításokkal. Chung mindíg többet akart adni a nézőnek egy szimpla kalandsztorinál.

Az össze karakter érdekes - David Chiang először képes hihetően eljátszani azt a fajta wuxia archetípust, amelybe Chang Cheh filmjei korábban belekényszerítették. Ku Feng a Bak Mei-figurát csípőből hozza, bár ez a Bak Mei nem intrikus, sőt egyedül ő látja át a klánok harca mögött húzódó összeesküvést és ő képes fellépni ellene. Néha azt hiszem, elég Ku Fenges filmet láttam egy életre, és akkor előáll egy olyan alakítással, amely után még több Ku Fenget néznék!

THE PROUD YOUTH (1978) **** rendezte: Sun Chung

És akkor még egy kitűnő wuxia! Louis Cha Xiao Ao Jiang Hu című klasszikusát X alkalommal feldolgozták (a leghíresebb a Tsui Hark-féle verzió), ezt Sun Chung rendezte és Wong Yu alakítja Linghu Chongot, méghozzá meggyőzően. A történet kezdetben cseppet zavaros, főleg azoknak akik nem ismerik a regényt, de gyorsan "kitisztul". Chung rendezése szokás szerint első osztályú, az operatőri munka gyönyörű, Tang Chia akciójelenetei pedig fantasztikusak. Egyedül azért nem adok neki öt csillagot, mivel, a regény szerkezetéből adódóan, hiszen először folytatásos formában, újságban jelent meg, a film is kissé epizódikus. Ennek ellenére, a maga sűrített dramaturgiájával remekül visszaadja a gigantikus hosszúságú könyv esszenciáját.

KUNG FU INSTRUCTOR (1979) **** rendezte: Sun Chung

Sun Chung nem tudott rossz filmet csinálni. Dinamikus rendezés, szép kompozíciók, ütős akció, és mindennek tetejébe Ti lung egyik legjobb alakítása emlékezetes filmet eredményez. Egyetlen gyengéje a forgatókönyv, bár Ni Kuang, ez az emberi írógép mint mindíg, most is igyekszik több helyen kicsavarni a formulát.

Ti Lung ekkoriban ért ha nem is a karrierje csúcsára, de hetvenes évek végi szerepeiben adta tehetsége legtöbbjét. Már nem az a pretty boy volt, aki Chang Cheh filmjeiben, itt már férfi, akinek senki nem állhat az útjába, aki képes egyetlen karcolás nélkül átgázolni egy téglából épített szarodán.

Kungfu kedd #2

Ha Santito és Olorin péntekenként saját cikksorozattal jelentkezhet kedvenc témájában (elárulom, a képregényekről van szó), akkor én miért nem? Főleg azért érdekes ez a felvetés, mivel én vagyok a főszerkesztő. Szóval úgy döntöttem, megengedek magamnak egy külön bejáratú rovatot, ez lesz a Kungfu kedd, amely harcművészeti filmek villámkritikáit zúdítja majd rátok (az első részt lásd itt.)

The Vengeful Beauty (1978) *** rendezte: Ho Meng Hua

Többet vártam. Sokkal többet - főleg mivel a külföldi kritikák mindenféle vérontást és sleaze-t emlegettek. A Vengeful Beauty alacsony költségvetésű, akciódús folytatása a Shaw Brothers Flying Guillotine-filmjeinek. A koreográfia gyenge, ám szerencsére sok benne a megdöbbenésre okot adó jelenet (nem emlékszem olyan másik harcművészeti filmre, amelyben a hősnő a véres bugyiját mosná a patakban azután, hogy elvetélt). Ettől függetlenül a film messze nem olyan intenzív mint azt egyesek ígérték, bár már megvan benne a közelgő Category III ígérete.

The Sword of Swords (1968) ***** rendezte: Cheng Kang

Majdnem a legjobb Shaw Brothers wuxia. Cheng Kang, Ching Siu Tung apukája mesteri akciókoreográfus, a harcok vannak annyira véresek, sőt, szadista-mód kegyetlenek, mint Chang Cheh filmjeiben (ami szenvedést Wang Yunak ebben a filmben ki kell állnia, az felér akármelyik japán S/M videóval), de a rendezés nem olyan pongyola, mint Chang Cheh akkoriban készült munkáiban, és a figurák is kidolgozottabbak. Kedvencem a főgonosz, Tien Feng, ez a fantasztikus szinész, aki itt egy rendkívül intelligens és elvetemült alakot játszik. Bár az Intimate Confessions of a Chinese Concubine még mindig a kedvenc Shaw wuxiám, a The Sword of Swords nem sokkal marad el mögötte.

Martial Club (1981) **** rendezte: Lau Kar Leung

Az első fél óra kissé bárgyú, az ifjú Wong Fei Hung (Gordon Liu) és a haverja egyik gyerekes csínyt követi el a másik után, köztük egy olyat is, amellyel magukra haragítják a rivális harcművészeti iskola tulajdonosát. Ám amint ennek a fárasztó expozíciónak vége, a történet egyrészt az egyik legkomplexebb, harcművészetről és harci etikáról, másrészt a haragtartás miazmikus, mérgező voltáról szóló filmmé fejlődik. A Martial Club tele lélegzetelállító csúcspontokkal - a fantasztikusan megkoreografált tömegverekedés a Pekingi Operában kidolgozottságával már-már letaszítja trónjáról az Eight Diagram Pole Fighter fináléját. És ki hitte volna, hogy Wang Lung Wei cool is tud lenni? A klasszikus bunyó közte és Gordon Liu közt a sikátorban tökéletes. Hiába na: rendezte Lau Kar Leung.

Lady Assassin (1983) **** rendezte: Liu Jun Guk

Remek wuxia. Ez már a hongkongi new wave időszámításába tartozik, stílusa és koreográfiája az akkori hektikás wuxiáknak felel meg - az akciójelenetek nagyon fel vannak gyorsítva, de érdekes módon ez nem zavaró, hanem éppenséggel növeli a film intenzitását. Sok benne a drótozás (elkészülésének éve ezt adja), a sztori pedig rendkívül komplex, tele politikai intrikával. A szereplőgárdában megtaláljuk az ifjú Mok Siu Chungot, Ku Fenget (természetesen) és Norman Tsuit.

Sasori

A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!

A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak.  (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.

Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.

A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve  produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.

A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.

Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…

Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.

A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.

A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.

A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.

Sasori (2008)

Rendezte: Joe Ma
Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong
Fényképezte: Kwong-hung Chan
Zene: Lincoln Lo

Kungfu kedd #1

Gondolva a harcművészeti filmek után epekedőkre, az alábbi kritikzuhatag az ő étvágyukat igyekszik kielégíteni. Némi infó és minimális benyomás a tárgyalt filmekről, mindenféle minőségi igény nélkül - még régebben írtam őket egy amerikai fórumra. Lesz folytatása.

Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****

Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
 

Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **

Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.

Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***

Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!

Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****

Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!

Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)

Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.

Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)

Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.

Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****

Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.

The Flying Guillotine 2 *****

Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.

Szó szerint nincs egyetlen elvesztegetett perc sem a filmben, még a párbeszédes jeleneteket is állandóan mozgó kamerával vették fel, amely kamera mintha szünet nélkül támadná a szinészeket. Michael Bay film a hetvenes évekből! A párbajok, bunyók és repülő guillotine-os mészárlások következtében kipurcannak párszázan történetünk során - lefejezések, csonkítások napestig -, a vér meg, mint egy folyó zubog. Nagyon-nagyon intenzív, tomboló film, fantasztikus fináléval. Hua Shan munkáiban a tempó mindig brutális, itt nemkülönben. Sun Chung mellett ő a kedvenc Shaw rendezőm.

HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****

A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.

A kard mestere

(Előtanulmányként: Wuxia irodalomtörténet, 1. és 2. rész + Wuxia-filmművészeti áttrappolás. Plusz Chang Cheh is bejátszik.)

A Swordsman (nálunk a Kard mestere, beszthalivúdtól, dévédén) egy csodálatos katyvasz, egy gyönyörű torzszülött, köszönhetően a négy rendezőnek (bár Tsui Hark, Raymond Lee és Ching Siu Tung csak mint „dialóg-direktorok” vannak a főcímen feltüntetve, köztudott, hogy a párbeszédek instruálásán túl másban is helyettesítették a fejét a produceri (Hark) kívánságok előtt meghajtani nem hajlandó King Hut (állítólag még Ann Hui is be-be nézett a forgatásra).

A Kard mestere Jin Yong (művésznevén Louis Cha) több mint kétezer oldalas, először 1967-ben kiadott regénye alapján készült. Az eredeti címe Xiao Ao Jiang Hu (Büszkén nevetve keresztül a Jiang Hu-n - utóbbi a kalandok földje), és, mint Jin Yong összes könyvét, ezt is legalább tucatszor feldolgozták már, filmként és tévésorozatként egyaránt. Ez az 1990-es változat leginkább azért jelentős, mivel új lökést adott a tradicionális hongkongi harcművészeti filmeknek, amelyeket a nyolcvanas években háttérbe szorítottak a Jackie Chan kaptafájára készült un. „modern day action”-mozik. A recept viszonylag egyszerű volt: a nemzetközi viszonylatban is sikeres Kínai kísértethistória-széria, illetve a besült hongkongi „new wave” (hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje) vizuális motívumait, nyaktörő sebességét ültették át wuxia-, kungfu-területre (ebbe a Kínai történet-sorozat (Once Upon A Time in China) darabjai is besegítettek, azokról nemsokára ugyanitt.)

A Swordsman-nak két folytatása készült (1992, 1993), de össz hat órányi wuxia-őrület is kevés természetesen a gigantikus könyv hű adaptálására. A filmek általában egy-egy történetszálat ragadnak csak meg, és azt próbálják végigvinni, szerencsére a forgatókönyvíróknak meg sem fordult a fejében az egy-az-egyben átültetés. Ettől függetlenül, mint a wuxia filmek esetében általában, az európai történetvezetéshez szokott nézőnek még ezek a leegyszerűsített sztorik is szuperbonyolultnak tűnhetnek.

A Swordsman-trilógiát átkötő tematikus madzag valami olyasmi, ami rendkívül érdekessé teszi, és ebben a műfajban meglehetősen szokatlan témaválasztásnak hat: a nemváltoztatás, a transgender-problematika, de erről bővebben a harmadik film kritikájában, amikor majd valamivel tisztább a kép.

Az első két Swordsman-film főhőse Ling (az elsőben Sam Hui, a másodikban Jet Li játssza), a Wu-hegyen található harcművészeti iskola tanulója, aki mestere lányával, a fiúruhába öltözött Kölyökkel (az első filmben Cecilia Yip, a másodikban Michelles Reis) járja a Jiang Hut, és a mandzsu udvar szőtte intrikába keveredik. Egy gátlástalan, nagyhatalmú eunuchnak (Lau Shun, a kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb villain-je) arra a kéziratra fáj a foga, amelyben egy olyan harcművészeti technikát írnak le, amelynek elsajátításával állítólag természetfeletti képességekre lehet szert tenni. A kézirat kézről kézre vándorol, és már nemcsak az eunuch, hanem több rivális klán is fenni kezdi rá a fogát, sőt, Ling mestere is mindenre kész, hogy megszerezze…

A regény kiváló, 1978-as adaptációjában (The Proud Youth, rendezte Sun Chung, Shaw Brothers produkció), amely a könyv első néhány fejezetét hűen követi (ennél a 78-as film sem merészkedik többet markolni) központi szerepet kapott Jin Yong állandó fóbiája, a művein végigvonuló anti-autoriter szál. Jin Yong abszolút individualista, aki minden létező hatalmat megkérdőjelez. Csak az egyén és a tettei számítanak – aki másokon akár csak minimális hatalmat is gyakorol, az a hatalmát ki is fogja használni, és korrumpálódik. Mesterek, klánvezérek, politikusok: egyikben sem lehet megbízni.

Bár a Swordsman 2-t tartom a wuxia filmek csúcspontjának, ennek az első résznek is megvannak a maga kellemes tulajdonságai. Szegény Sam Huit látszólag senki ki nem állhatja, mindenki Jet Lit preferálja a folytatásban, pedig az az easygoing sárm, ami Huiból, színészként vagy énekesként árad, pontosan az a kisugárzás, amely predesztinálta őt Ling Wu Chung szerepére. A rendezés kissé kiegyensúlyozatlan (lásd fentebb) és a forgatókönyv cseppet zavaros (lásd fentebb), de némi odafigyeléssel követni lehet, bár nem árt, ha van valamennyi fogalmunk az irodalmi eredetiről. Egyébként látszik, hogy a szkriptet King Hura szabták: az összes nagyobb set piece valamilyen házban vagy fogadóban kap helyet, az ilyesfajta konfliktusok pedig Hu specialitásai (lásd pl. Dragon Inn (1967) vagy Fate of Lee Khan (1973), de még a Come Drink with Me (1966) csúcspontja is egy tavernában játszódik le.) A film legnagyobb erénye, hogy éppen ennek ellenére hat epikusnak, larger-than-life személyiségek csapnak össze világmozgató erővel, mindent beáldozva.

Peter Pau fényképezése szokás szerint érzékeny és látványos, még akkor is, ha a new wave wuxiákra jellemző alákrenkölt beállításokat túlzásba viszi. Ching Siu Tung irreális koreográfiája bámulatos, bár igazi tökélyre majd a Swordsman 2-ben fejleszti, amely egy minden létező értelemben lélegzetelállító film.

Xiao Ao Jiang Hu / Swordsman. HK, 1990. Rendezte: King Hu, Tsui Hark, Ching Siu Tung, Raymond Lee. Producer: Tsui Hark. Jin Yong regényéből a forgatókönyvet írta Lam Kee To. Fényképezte: Peter Pau. Akció: Ching Siu Tung. Szereplők: Sam Hui, Cecilia Yip, Wu Ma, Lam Ching Ying, Lau Shunn, Jacky Cheung és mások.

A Tiltott Királyság

Különös, több szempontból is kettős alkotás a Tiltott Királyság. Egyrészt stiláris (például a véres jelenetek árulkodó távolléte) és narratív (a történet egyes részei, jellemző fordulatok) elemeit tekintve két, nem éppen gyakran házasított műfajból lett kikeverve eme furcsa, világpiacra szánt celluloid portfólió, mely nem is elegyedik homogénen, hiszen sok jelenetre egyértelműen rá lehet mutatni: ez itt egy kung-fu-ba illene (illetve onnan kölcsönözték), annak ott viszont erősen Disney teadélután hangulata van…

Másrészt sajátos dualizmust csempész a filmbe a két főszereplő személye is, akik mágnesként vonzzák magukra a tekintetet a harmadik főszereplőről, szegény elveszett kissrácról: Jackie Chan és Jet Li talán a két legjelentősebb élő harcművész-színész (de legalábbis egész biztosan a legismertebbek), akiknek ez az első közös alkotásuk. Rajongóik remegve várták az első, egymásnak kiosztott pofonokat, és ezt az agyafúrt producerek pofátlanul ki is használták.

Huszonegyedik századi double feature ez: egy kor igényeihez igazított, nyugatiak számára is befogadható, de azért elsősorban a keleti közönséget célzó wuxia (vigyázat, ha „ksz”-szel ejted, Wostry Feri leharapja a fejed!) keveredik össze a vásznon egy klasszikus ifjúsági filmmel – ez utóbbi ízt a tizenéves főszereplő köré szerveződő sztori hozza. Nyilván ez a húzás hivatott beszippantani a célközönséget a könnyen emészthető, valóban nem túl cizellált történetbe, ami egyben azt is félreérthetetlenné teszi, hogy jómagam és vélhetőleg a blog olvasóinak túlnyomó része nem tartozik bele a célközönségbe, ha pedig így van, ugyanolyan kényelmetlenül ülik majd végig az ügyetlen romantikus jeleneteket, mint én, a többi, a kereskedelmi tévék vasárnap délutáni kínálatát idéző, családi vígjátékokba illő képsorról nem is beszélve.

Hősünk ugyanis egy béna középsulis, amolyan geek light, aki biciklivel viszi haza az ázsiai kazettákat a közeli boltból, de aztán egy iszonyú hanyag megoldással hirtelen visszarepül az időben, izgalmas kalandokba keveredik és mellékesen (tényleg mellékesen – ezt még a készítők sem tartották vállalhatónak) kiderül róla, hogy ő a Kiválasztott (ki más? végül is egy fiatal srácról van szó, aki jóban van egy öreg bootleg VHS-eket áruló öreg sárgával a bostoni kínai negyedben – még szép, hogy a kis amerikainak kell rendet raknia Kínában!). A stáblista előttre pedig igazi hőssé válik, akinek aztán még a saját téridejében is le kell vernie a helyi alfa hímet – persze csak óvatosan, nehogy baja essen. Nem vészesen rossz, de nem is jó, tíz-tizenkét évesen talán még megkajálja az ember az ilyet (az első néhányat – aztán rájön, hogy jobban jár, ha inkább ezredszer is újranézi a Terminátort és a Különben dühbe jövünket).

Remélem aki idáig eljutott, mostanra legalább annyira türelmetlen már, mint a játékidő harmincadik percében lesz, mikor Jackie Chan még mindig nem villantotta meg igazi tudását, Jet Li pedig talán fel sem bukkant még. Mert valljuk be, úgyis mindenki miattuk ül be a filmre, és a nézők 90%-át csak az ő bunyóik érdeklik. (Na jó, ez így nem igaz: a nézők legalább egynegyedét eleve nem is érdekli más, csak a popcorn, a mobilja meg a közösségi szórakozás-fíling…) Láttuk Jackie otthon készült klasszikusait és bőven vállalható amerikai alkotásait. Láttuk Jet Li hazai örökbecsű műveit és kissé jellegtelen, de akciódús hollywoodi akciófilmjeit. Most látni akarjuk, ahogy egymást gyepálják! God VS God, megreped az ég!!!

És őértük tényleg érdemes. Igaz, hogy az égbolt a helyén marad, és semmi olyat nem fogunk látni, amit éppen ők ketten meg ne csináltak volna már, de akkor is érdemes megnézni a Tiltott Királyságot, mert igazi feelgood darab: harcstílusokat váltogató templombeli küzdelmük és utána az egymással incselkedő gesztusok önmagukban megérnek annyit, mint mondjuk a Trópusi viharért a Moziünnepen kifizetett fél jegy ára; amikor a srácot bábként rángatják, az igen ötletesre és viccesre sikerült. Igaz, hogy a rejtett utalást és poént úgyis csak a hardcore wuxia-rajongók fogják érteni (akik közé én sajnos nem tartozok, nekem csak a Bride With White Hair esett le, de az nem számít, mert konkrétan megnevezik a film elején), de azt hiszem, egy erős közepesnél jobbat ők sem adnának a filmre, és azt is csak a két Nagy Név kötelező, ünnepélyes, de kissé azért hakniszagú szereplése miatt. A lécet ők tették fel, úgyhogy azt is elnézzük nekik, ha ezúttal csak átsétálnak alatta.

De mégis: hiányérzetem van. Ez az a film, aminél sokkal érdekesebb lett volna egy egyszerű, jó minőségű kézikamerás felvételt látni - a forgatásról...

Ashes of Time: Redux - előzetes

Wong Kar Wai mesterművének némileg átszabott változata újra forgalmazásba kerül: íme a trailer.

Red Cliff - előzetes

Mostanában Ázsiában nagyon mennek ezek a hosszú előzetesek, ez is majdnem 9 perc. Persze John Woo monstre eposzának ez ki is jár: lássuk túl tudja-e gyűrűkurázni a Gyűrűk urát a Három királyság történetének ezzel a gigantikus megfilmesítésével. Kínában már bemutatták.

Storm Riders - Clash of the Evils (frissítve: 2. trailer)

TV-előzetes: LEGEND OF THE CONDOR HEROES 2008

Filmkritika: TRILOGY OF SWORDSMANSHIP (hongkongi, 1972) ***

Úgynevezett portmoné-film, bár egyesek az ilyet omnibusz-filmnek hívják. Akár így, akár úgy, elég hülye elnevezés. Az efféle mozinak a lényege, hogy a film futamidejét több, egymástól vagy teljesen különböző, vagy valamilyen keretmotívum álta összetartott történetek teszik ki.

Jelen esetben a kapocs elég könnyedén kikövetkeztethető: a film három sztorija egyaránt wuxia (az istenért, ejtsd úgy: vú sá!) A Trilogy of Swordsmanship némi lexikális kutatómunkát igényel: bár az összes nyomtatott és online szakmunka Yueh Fenget jelöli meg az első sztori rendezőjeként, a kópián egyértelműen Chang Cheh és Cheng Kang (Ching Siu Tung apukája) kap megosztott direktori kreditet. Hogy a Yueh Fenget egyesek honnan szedték, csak a Jáde Isten tudja...

Szóval a legelső történet egy Chang Cheh-Cheng Kang koprodukció, és mint minden filmnél, amelynél Chang Cheh hagyta, hogy odamásszon valaki a neve mellé, ennél is valószinüsíthető, hogy a nagy újítónak kurvára semmi köze nem volt az instruáláshoz, csak ott szunyált valamelyik sarokban, és kegyes kreditjével próbálta elősegíteni kollégája karrierjét.

Az Iron Bow esetében ez majdnem biztos: túlságosan összeszedett, vizuálisan magabiztos ez a kis majdnem-farce, amelyben a helyi gazdaggyerek erőszakkal próbálja feleségül venni a fogadósné gyönyörű lányát. Szerencse, hogy arra jár az egyszeri kóbor lovag (Yuen Hua) és rendet tesz.

Érdekes módon a fináléra ő már réges rég a fővárosba szökik, és az ellennel a csecse lánynak, az anyjának és a tízéves pincérgyereknek kell leszámolnia (természetesen mind harcművész mesterek). Manapság botorság lenne bármilyen filmtől elvárni, hogy egy belezős kiskölyköt tegyen meg principális karakterré, de természetesen a hetvenes évek elején járunk Hngkongban, akkor és ott minden lehetséges... Az, hogy két érett, okos nő a protagonista, még kétségesebbé teszi, hogy Chang Cheh-nek bármi köze volt a történethez.

Hát még a másodikhoz, amelynek a címe The Tigress (szintén megosztott Chang Cheh-Cheng Kang rendezői kredittel bír)! Egy szuperkurtizán szó szerint hülyét csinál a helyi katonai elöljáróból, bár a lány szándékai valahol tisztességesek: csak szerelmét, az egyik tisztet szeretné kirántani a slamasztikából. Végül, hogy a fickót a halálbüntetés alól (kuplerájba járni katonáéknál nem illendő? Mióta?) felmentse, vállalja, hogy undercover (no pun intended) beépül a helyi banditafőnök (a halhatatlan Lo Lieh) pereputtyába, és elhozza a fejét.

A három történet közül ez a legjobban megrendezett és megírt, ennek ellenére az első intenzitását inkább preferálom. A sztori lezárása egy meglehetősen gonosz csavar, amely a kalandsztorinak induló hacacárét melankólikus, meglepő erejű tragédiává emeli. A főszereplő Shih Szu a hetvenes évek elejének egyik legszemkápráztatóbban ragyogó csillaga volt, és jelenlétének, szépségének ma is megvan a hatása.

Az utolsó epizódot (White Water Strand) már csak Chang Cheh jegyzi, és hogy valóbn ő rendezte, egyértelmű. A sztori straight up, egyenes vonalú, eccerű minda pofon, a végén egy jófajta többszázas összecsapással, amelyben a legtöbb főszereplő kivérzik. Persze útközben is van belezés rendesen - a mester kéznyoma nyilvánvaló. A főszerepekben csupa sztár: David Chiang, Ti Lung, Ku Feng és Li Ching osztják egymást.

Bár igazán szórakoztató koktél a Trilogy of Swordsmanship, a portmoné-filmekre jellemző átok ezt sem kerüli el - mélyebb tartalma nincsen, a történetek rövidsége miatt komolyabb figuraépítésre nincs lehetőség - ahogy vége, már meg is feledkezel az egészről (na jó, a Tigress azért rezonál), a gyönyörű díszletek, a kiontott Shaw-vér és a sztárparádé ellenére is.

Filmbemutató: THE FORBIDDEN KINGDOM (Kína, 2008)

Na most ez a Nyugati utazás újrafeldolgozása, nem? Akkor hol a Majomkirály? Hol van Coca (olvassátok el a könyvet)? Mi a büdös francot csinál a filmben egy gvailó (fehér ember)? Kétségeim vannak... bár ha félreteszem őket, el kell ismernem, hogy ez a várva várt Jet Li-Jackie Chan haverfilm ígéretesen fest. Íme az ofisül tréler.

Filmbemutató: RED CLIFF (kínai, 2008)

Akik temették Woo-t, most szívhatják a fogukat. Az előzetes jobb, mint az összes 2000 utáni new-new wave wuxia együttvéve.

A hús barokk dekonstrukciója - Chang Cheh filmjei, 2. rész

SHAW BROTHERS-SOROZAT, 4. A cikk első része itt olvasható.

A ”millió dolláros rendező”

A Shaw Brothers rendkívül szigorú, munkatáborhoz hasonló forgatási rendszere (szinészeik nagytöbbségének kötelező volt a stúdió területén felállított „szállókon” lakniuk), illetve az a drákói szabályrendszer, amely még a főnökség által megkívánt viselkedést és életstílust is pontokba szedte, ha a jó hangulatot nem is, a totális kontrollt mindenesetre garantálta. A Shaw Brothers Színészképző Központjából sorra kerültek ki a saját nevelésű művészpalántáik, akik általában kaszkadőrként kezdték. Miután Wang Yu lelép Tajvanra, Chang Cheh kénytelen újabb, potenciális sztárok után nézni, és a friss arcok közt főleg kettő kelti fel a figyelmét: Ti Lung és David Chiang.

Bár valóban híressé, a hetvenes évek elejének legnagyobb sztárjaivá a közös filmjeiknek köszönhetően váltak, Chang először külön-külön szerepeltette őket, mintegy megalapozva azt a filmes személyiségüket, amelyet későbbi közös munkáikban, egymás segítségével bontottak ki sikerrel. Chiang a magányos, intellektuális hős perszónáját öltötte magára (Utazó kard, Vándor kardforgató, Az éneklő gyilkos), ám a karakterből igazi mélységeket csak a Ti Lung társ—főszereplésével készült, elsöprő sikerű kaland, akció- és wuxia filmjeikben tudott kihozni. Ti Lung a meggondolatlan fiatal erő megtestesülése, ám ami mindkettejükben közös, az a halál szakadatlan keresése, sőt, ez Chang Cheh összes figurájában megvan, náluk a kegyetlen elmúlás a transzcendencia lényege, egy orgazmikus, a földi szenvedéstől megszabadító pillanat. A hősi halál maga az akcionizált glamúr, általa a halandók mítoszokká lesznek. A hősi nirvánát elérendő, a figurák vakon rohannak a végzetükbe, mérlegelés, intellektuális sorsvetés nélkül. Emiatt gyakran támadják Chang Cheh filmjeit, anti-intellektualitást vetve a rendező szemére, ám ez a vád távolabb már nem is állhatna a valóságtól, sőt: Chang hősei a harcművészeti film talán leges-legárnyaltabbjai. Opresszív mikrokozmoszukból a legendává válás az egyetlen kiút. Radikális individualizmusuk, amely a hatvanas évek terméke, ezt az egyetlen megoldást adja kezükbe, a kiontott vér és az eksztatikus fájdalom végső apoteózisát, mégsem igazán romantikus figurák, inkább öngyilkos hajlamú önzők.

Ti Lung és David Chiang filmjei erre kiváló példák. Az új félkarú kardozó fiatal hőseit az establishment csalja tőrbe, elragadják tőlük értékeiket, elveiket, sárba tiporják az ifjú büszkeséget, és lezárásként még a testüket is elpusztítják. Hiába a Ti Lung által alakított szerencselovag megkérdőjelezhetetlen becsülete, kettéhasítva, torzóként végzi, barátja pedig az összes elvét és meggondolást félretéve rohan bosszút állni érte (bár ez nem egyértelmű, barátja halála lehet hogy csak ürügy a saját levágott kezéért indított bosszúhadjáratban?): egymaga végez kétszáz ellenféllel, vérbe borítva a Halál Hídját (a finálé a hongkongi filmipar máig leghíresebb utolsó húsz perce, és akkor John Woo Gyilkos-át is számításba vettem).

De a Boorman-féle Point Blank újrájaként értelmezhető klasszikus Bosszú! is ilyen alapokon nyugszik: Ti Lungot szó szerint széjjelszabdalja a kisvároson basáskodó gengszterbanda, álnok felesége ráadásul összeszűri a levet a bosszal. A férfi öccse (Chiang) a halál melankólikus angyalaként andalog vissza a városba, hosszú évek távolléte után. Talpig fehérbe öltözve, végtelen hidegséggel metszi el a torkát vagy belez ki mindenkit, akinek a bátyja kivégzéséhez köze volt. Lezárásképpen egymaga megrohamozza a banda főhadiszállását – egyedül több tucat ellen? Kit érdekel? Chang Cheh hőseit semmiképpen.

Hasonló orgiasztikus vágóhídfináléval rendelkezik Chang 1972-es remekműve, a Shantungi boxoló is (eredetiben Ma Yong Zhen, ez egyben a főhős neve. A főszerepet Chen Kuan Tai játssza, akinek ez a film indította be máig aktív karrierjét.). Ma a félórás szabdalkozás legelején baltát kap a gyomrába, és a hátralévő időt disznóként vérezve hörgi, püföli, csonkolja, dühöngi végig. A realizmushoz ennek persze semmi köze, ő már nem ember – ahogy korábban írtam: legenda.

Shaolin kulturgút

Hogy mennyire népszerű akkoriban a Ti Lung-David Chiang páros? Még Bruce Lee filmjeit is maguk mögé utasítják bevétel szempontjából. A hetvenes évek eleje az övék, nincs mese (egyik legnagyobb sikerüknek, a Vértestvérek-nek épp most készült el a re-make-je, Jet Livel és Andy Lauval a főszerepben). Ám Chang Cheh és a stúdió egyaránt váltani akar, ami 1974-ben meg is történik. A gyerekképű Alexander Fu Sheng a Shaw Brothers egyik legnagyobb sztár-reménysége, Chang Cheh pedig örömmel ad neki főszerepeket: a komédiához is konyító Fu Shenget a közönség jó szívvel fogadja, a srác először érdekes színfolt, később pedig már szupersztár: viccelődése felüdülésként hat a kőkomoly Lung-Chiang páros uralkodása után.

Első nagyobb szerepét a vérforraló módon bárgyú Rendőrerő című akciófilmben kapja, amely inkább a fakabátok izzadtságszagú propagandája, mint koherens mozi – bár mivel már pár perc után elteszik láb alól, a karrierjére nem nyomja rá túlságosan a bélyegét.

Fu Sheng már főszereplője a Két hős-nek, amely az első film Chang Cheh úgynevezett Shaolin-ciklusában (Két hős, Férfiak a monostorból, Shaolin harcművészet, Az öt shaolin mester, Shaolin tanítványok, Új shaolin harcosok, Shaolin templom) a shaolin kolostor elűzött szerzeteseinek kalandjait bemutató filmsorozatában. Ezekben a filmekben inkább formai, műfaji újításokkal találkozni, mint tartalmi bővítményekkel, annak ellenére, hogy a shaolin hősök ugyanúgy nem rettennek vissza a kínoktól, mint a Chang ouvre-beli elődeik, ám céljaik nemesebbek, személyiségük tisztább.

Chang és akciókoreográfusai olyan komponenst visznek bele a Shaolin-ciklus filmjeibe, amelyet ezek után több száz olcsóbb, rosszabb (vagy éppen csak stúdiófüggetlen) kungfu-film másol majd le: ez az úgynevezett „tréning-szekvens”, amely szinte azután kell sorra kerüljön, miután a hőst az expozíció konfliktusának kibontásakor valamilyen megaláztatás éri. Ő önmagát egy új stílus vagy egy addig ismeretlen módszer segítségével általedzve néz végül szembe az ellenséggel. Természetesen valami hasonló már a Félkarú kardozó-ban is felbukkant, ám csak a Shaolin-filmekben válik rituálévá.

Chang Cheh ekkoriban nem tud bukni: a Shaolin-filmek is óriási sikert aratnak, ám miattuk a korábbi arany tojást tojó tyúkjait sem hanyagolja el, sőt, karrierjének e két szálát összehozza: Ti Lung, Chiang és Fu Sheng több közös filmben is felbukkan (pl. Az öt shaolin mester). Ennek a „mindent, mindenkit bele ugyanabba a produkcióba”-attitűdnek a kulminációja a Jin Yong klasszikus regényei alapján készült Bátor íjász-filmek.

Jin Yong a huszadik századi wuxia siaosuó legnagyobb mestere, a legolvasottabb ázsiai bestsellerszerző (angol nyelvterületen Louis Cha néven is ismert). A Bátor íjász-filmek Jin Yong A sasokra vadászó hősök legendája című monumentális regénye alapján készültek (amely könyv maga is csak része az író un. Kondor-trilógiájának). Természetesen oka volt annak, hogy Chang Cheh, aki egyébként ki nem állhatta az adaptációkat, egy regény megfilmesítésére adta a fejét (a forgatókönyvet természetesen nem ő, hanem már-már nevetségesen munkabíró íróöszvére, Ni Kuang hozta össze): a hetvenes évek második felében ijesztően visszaesett a mozik látogatottsága a televíziónak köszönhetően, és az emberek leginkább a wuxia tévésorozatok bámulása céljából maradtak otthon. A konkurencia legyőzése érdekében a Shaw Brothers nekiállt a négy egész estés filmből álló Bátor íjász-szériának, ám azt az apró tényt kihagyták a számításból, hogy a lendületes sztorikban gondolkodó Chang Cheh teljesen alkalmatlan a kismillió karaktert felvonultató, lépten nyomon más irányt vevő, állandó pöcsölést igénylő történet kifejtésére (ez neki magának is csak forgatás közben esett le). A Bátor íjász-filmek számomra teljesen nézhetetlenek: unalmas, összecsapott akciójelenetek próbálnak a narratív káosz felszínén maradni, sikertelenül.

A Shaw Brothers mentségére legyen mondva, hogy korábban már több kiváló wuxia siaosuó-adaptációt is legyártottak, Chu Yuan például a Gu Long-feldolgozásokból csinált karriert magának, de ez már egy másik történet.

Mérges emberek

„Poison clan rocks the world!” – minden becsületes kungfufilm-rajongó ismeri ezt az ismeretterjesztő csatakiáltást, az Öt venom örökérvényű kinyilatkoztatását (direkt nem fordítom le, angolul sokkal jobban hangzik). Hogy kikből áll ez a banda? Név szerint: Kwok Choi, Chiang Seng, Sun Chen, Lo Meng és Lu Feng – ők Chang Cheh karrierjének utolsó komolyabb truppja, a végső nagy szakasz meghatározó előadóművészei. Előadóművészek, és nem színészek, mert inkább akrobatáknak mondhatók, mint Thália kínai papjainak (és ha vannak Tháliának kínai papjai, akkor vajon a shaolin kolostorban kell keresni őket? Az agyam szétrobban…) Ám még így sem pontos a meghatározás, mivel Chang Cheh Tajvanról importálta át őket Hongkongba (az ottani kaszkadőrök közül válogatta őket), miután több, a saját független cége és a Shaw Bros által koprodukcióban készített tajvani munkája (pl. Marco Polo) megbukott.

Egyik-másik venom már a Bátor ijász-filmekben vagy a Haditengerészeti kommandó-ban (1977) is felbukkan. A Fu Sheng főszereplésével készült Kölyök a kínai negyedből című produkcióban (1977) már komolyabb szerepeket kapnak (ha valakinek van kedve, utóbbi fináléját hasonlítsa össze DePalma 1983-as Sebhelyesarcú-jának utolsó negyedórájával – lesz ám meglepetés!), ám az első olyan Chang Cheh mozi, amelyben mind feltűnnek, a klasszikus Öt venom, ez a máig talán legkedveltebb un. old school kungfufilm. A lelkesedést megértem, még ha nem is osztom: sajnos karrierjének ezen a pontján Chang már túlságosan is a különböző gimmick-ek segítségére támaszkodik, és egyre inkább lemond arról, hogy koherens, narratív gerincet fabrikáljon filmjeinek.

Persze éppen ilyesmitől indul be a fanboy: adva van öt tanítvány, akik mind különböző, állati eredetű stílusokat tanultak el ugyanattól a mestertől, jelesül a varangy-, a százlábú-, a kígyó-, a skorpió- és a gyík-stílusokat. A hatodik, zöldfülű tanítványnak kell rendet vágnia közöttük, mivel mióta elhagyták mesterüket, a klán egyes tagjai bűnözésre adták fejüket. Hogy pontosan kik közülük a véres kezű gyilkosok, azt az újoncnak kell kiderítenie – és máris kész a kungfu-krimi receptje!

Annak ellenére, hogy a venomok Chang Cheh összes felfedezettje közül a legkevésbé kiforrott színészi kvalitásokkal rendelkeznek, harcművészeti képzettségük agyzsibbasztó, és mivel az egészet Robert Tai hihetetlen koreográfiája segíti, nem csoda, hogy a rajongók máig megőrülnek értük (az itt-ott a Bava színsémaira hajazó világításról már nem is beszélve). A film bevételi szempontból közepesen sikeresnek bizonyult, amely elegendő volt további venom-filmek beindítására. Chang Cheh összesen tizenegyszer rendezte őket, ezen hagymázas, díszleteiben, kosztümjeiben totálisan irreális barokk szadi-víziók közül a Nyomorék bosszúállók (1978) a legemlékezetesebb.

Valaki fogjon le: Chen Kuan Tai feleségét a lábaitól, kisfiát a kezeitől szabadítja meg két ismeretlen. Az asszony belehal (és ezzel el is búcsúztunk a film egyetlen nőfigurájától – hiába na, Chang Cheh az Chang Cheh!), a kiscsávó azonban meglehetősen nyugodtan fogadja a történéseket. Chen egyszerre ér haza túl későn és mégis időben: a családi csonkítást már nem tudja visszacsinálni, de a két kellemetlenkedőt azért felkoncolja. Tíz évre rá apa és vaskezekkel kiegészült fia a város rémei: aki csak ferdén néz rájuk (és az Kínában elég gyakran előfordul), azt máris megszabadítják egy tartozékától. A vándor árust megvakítják, a kovácsot süketnémává verik, Sun Chiennek a lábait amputálják, Chiang Sengnek pedig addig szorítják satuba a fejét, amíg az összes IQ ki nem csordul belőle. Tiszta szerencse, hogy a kriplikommandót egy jó szándékú mester a szárnyai alá veszi, és kiképzi őket a hátrányos helyzetűek harcművészetére.

A Nyomorék bosszúállók, az valamilyen remekmű, csak nem a szokásos, orsonwelles-i, kuroszavai értelemben. Bizonyos szempontból Chang életművének epitómája: a morbiditás és a kegyetlenség már nem csak motívum, hanem világépítő erő. Az „ember embernek farkasa”-direktíva filmes alkalmazásánál tovább megy, végigviszi a kísérletet: a hús brutalitás általi átformálása filozófiává lesz. Mindez egy csiricsáré cukrospapírba öltöztetett világ által közrefogott, pszichopata tervezte jelmezekbe öltöztetett kísérleti nyulak által elmesélve. Grand guignol végállomás: későbbi, még ennél is extrémebb filmjei, pl. az Öt ninja elem már nem képesek hozni ugyanezt a morbiditást.

Függöny

Tiszta szerencse, hogy az utókor emlékezik: ha a rajongók lankadatlan szeretete nem létezne, ha Tarantino nem zengené szüntelenül Chang Cheh dícséretét, ha, ha… A kommersz rendezők feledésének pokla várná? Bár még az is jobb lehet annál a kínnál, amelyet dicsfénye leáldozta után megszenvedni kényszerült: a nyolcvanas évek vesszőfutását, bukást bukásra halmozva, az olcsó produkciókat, az isten háta mögötti független filmeket, ő, akinél valaha nem volt nagyobb. Utolsó filmjét 1993-ban rendezte, csak a lexikonok jegyzik.

Csakhogy szerencsére nem merül el a semmiben, Chang Cheh-revival van, a filmjei sorra jelennek meg dvd-n (nem nálunk), és kritikusok frissebbnél frissebb generációi értékelik újra az életművét. Megérdemli: kevesebb nála jelentősebb filmes forradalmár létezett.

Filmbemutatók: TANTEI MONOGATARI, ASTERIX AZ OLIMPIÁN, AN EMPRESS AND THE WARRIORS

Miike nem lassít, a Sukiaki Western Django elkészülte után kb. 2 perccel máris itt az új filmje, a Tantei Monogatari (Krimi), amely nem az azonos című, 1983-as, Juszaku Macuda főszereplésével készült klasszikus detektív-történet re-make-je, szerencsére.

Kinek tetszett az első két Asterix film? Nekem nem, bár a Kleopátrás valamivel jobban sikerült mint az első, az egy katasztrófa volt. A harmadik részt jövő év elején mutatják be, a látvány elsőrangú. Delon mint Julius Caesar? Inkább nézném már őt abban a Johnnie To-filmben, ami még márciusban be lett ígérve...

A nyolcvanas évek végének-kilencvenesek elejének egyik hongkongi csodagyereke, Ching Siu Tung (Chinese Ghost Story, többek között) az An Empress and the Warriors című nagyköltségvetésű eposszal igyekszik életet verni a karrierjébe - hogy mekkora sikerrel, majd elválik: lesz benne Donnie Yen, aki most Ázsiában nagyon megy, meg Kelly Chen, a cantopop egyik szupersztárja, de maga a film sajnos a túldíszletezett, lélektelen újmódi wuxia-eposzok sorába látszik beleilleni.

Filmkritika: ASHES OF TIME (Dong sié si du, Hongkong, 1994) *****

Az Ashes of Time-ot nagyon nehéz tartalmilag összefoglalni, főleg, mivel minden egyes jelenet egy külön történetet beszél el, hét különböző életutat, össze-vissza ugrálva az időben. Több helyzetek, figurák és a figurák kapcsolatainak elmesélésénél – természete különbözik tehát a klasszikus narratíváétól. Főhősei, Huang Yaoshi (másnéven Dong Sié, a Gonosz Kelet), Ouyang Feng (másnéven Si Du, a Mérgező Nyugat) és Hong Csi fiatalságának eseményei peregnek a szemünk előtt. Jin Yong irodalmi eredetijében (Sé Djiao Jing Sjong Dzuon, A sasokra vadászó hősök története), amelynek ez a film egyfajta prequel-je, már mind vének és legendák. Wong az ő fiatalságukat rekonstruálja, hozzáteszem, nagyon bátran élve a kreatív szabadság lehetőségével.

Már eleve a tény, hogy Jin Yong-adaptációt látunk, Wong avantgárd ízlésvilágát tükrözi: Jin Yong a wuxia siao-suó nagy megújítójának számít (és ebből következik, hogy a wuxia pian, mint filmes műfaj, is sokat köszönhet neki), aki elsőként csempészett be politikai, történelmi, mitológiai és pszichológiai jelentésszinteket a kínai kalandregénybe, és Wong interpretációja is egyértelműen egy pszichológiai-mitológiai világnézet felé tendál. A történetek, amelyeket a hősök elmesélnek, a szerelemről és annak elpusztulásáról, a lemondás szükségességéről és az ehhez kapcsolódó fájdalomról, valamint arról szólnak, ami a szerelem után/vagy előtt következik be: a férfiak barátságáról, amelynek szilárdnak kell lennie és szilárdnak maradnia, akkorra, mikorra a nőket elfeledték, vagy hagyták a feledésbe csúszni. De főleg magáról az időről mesélnek, a várakozásról, az elmúlásról.

A maga saját módján Wong Kar Wai egyfajta Antonioni-Angelopoulos-keverék, a filmjei hasonlóan absztrakt-gyorsak, és mégis mélyen, filmesen érzékiek. A Dong sié si du eseményei is villámgyorsan váltják egymást, ajánlott minimum kétszer-háromszor megnézni ahhoz, hogy az ember rendesen felfogja a komplex montázs- és narratív struktúrák mögötti tartalmat – és mégis, mintha semmi sem mozdulna a filmben. Wong többi munkájához, főleg a Höngkong Karmen-hez, az A-fei Zengz-huan-hoz vagy a Chong chin senlin-hez hasonlóan, a Dong sié si do is egy tisztán impresszionista alkotás, amelynek jelentése a képei között mozog. Ráadásul valószínűleg az egyetlen wuxia, amely az elmúlt húsz évben igazi újdonságot hozott a műfajba, az összes többi csak játszadozás meg hommage volt.

(Nem csak) ebből következik, hogy Wong Kar Wai egyrészt generációjának egyik legnagyobb rendezője, hanem a jelenleg dolgozó kevés valóban innovatív filmes egyike is a világon.

„- Sosem gyilkoltam – mondta Chu –, és remélem, sosem fogok.
- Csak azért mondod ezt, mert még nem ismered az ölés örömét. Ha ismernéd, nem éreznél így – válaszolta az orgyilkos Yi Dian Hong.
- Te pedig még sosem voltál halott – mondta Chu nagy nyugalommal -, hogyan tudnád hát felfogni a halál fájdalmát?”

Gu Long: Chu Liu Xiang

Dong Sié Si Du. Hongkong, 1992-1994. Rendezte: Wong Kar Wai. Producer: Tsai Sung Lin. A forgatókönyvet Jin Yong figuráinak felhasználásával Wong Kar Wai írta. Fényképezte: Christopher Doyle. Vágók: Kai Kit Wai és Tam Ka Ming. Akciókoreográfia: Sammo Hung Kam Bo. Zene: Frankie Chan. Szereplők: Tony LEung Chiu Wai, Tony Leung Kar Fai, Maggie Cheung, Jacky Cheung, Leslie Cheung és mások.

Filmbemutató: WARLORDS (Kína, 2007)

Jet Li Liangjie, Andy Lau Tak Wa, Takeshi Kaneshiro - sokak szerint überelhetetlen ez a főszereplőgárda (hülyeség, persze, Kaneshiro kb. annyira karizmatikus mint egy kiló liszt, simán lecserélhették volna Chow Yun Fatra, akkor valóban igaz lenne az állítás.) Mindenesetre Peter Chan várva várt eposza, Chang Cheh klasszikásnak, a Blood Brothers-nek ez a remake-je decemberben bemutatásra kerül Ázsiában, és az előzetes hatalmas csatákat, lenyűgöző látványt ígér.

A hús barokk dekonstrukciója - Chang Cheh filmjei, 1. rész

SHAW BROTHERS-SOROZAT, 3.

Mert a hatás a lényeg: mindegy, hogy a műfajra, vagy a testre. Ám a végeredmény már koránt sem ennyire egál. A műfaj épül, míg a testnek pusztulnia kell. Chang szerint a világ.

A mai napig ő a legfontosabb, az akciófilmre (lehetne szőrözni, hogy inkább a harcművészeti mozira, de nem, tessék csak zsáner-globálisan gondolkodni) legnagyobb hatást jelentő auteur. Auteur, bár az életművében sem szintézispont, sem tematikai variációk nem találhatóak – nem, ő inkább az emblematikus, halál és erőszak iránt fetisiszta imádatot tápláló metteur en scéne.

Az akciófilmek elsősorban a düh filmjei, nem csoda hát, ha a változást, amelyet Chang Cheh előidéz, az elégedetlenség, a frusztráció hívja életre – a hatvanas évek forrongó multimiliőjéből áradó csak másodsorban; a főbűnös az évtizedek óta változatlan nőuralom a hongkongi akció/kalandfilmben. Chang pedig emezt személyes (tagadja) avagy szakmai (büszke rá) okokból nem tűrheti.

Vándor-kardforgató csajok Wong Fei Hung ellen 

A legelső hongkongi földön produkált filmnek programcíme van: Hogyan lopjunk el egy sült kacsát? (1909), és meg is mutatja. A korai kezdés azonban senkiben ne keltsen hiú reményeket: az első teljességében hazai befektetők hozzájárulásaiból realizált munkára (Rúzs) 1923 kell várni (a Sült kacsa egy amerikai producer pénzéből készült). Az úttörő, tizennyolc epizódból álló, serial-formátumú A Vörös Lótusz Monostor felégetése 1928-as évjáratú, egyben ez az első hongkongi harcművészeti film is – hogy már ez is, sőt az akkoriban legnépszerűbb kommerszfilmek mind wuxiák, annak egyszerű, pragmatikus okai vannak. Egyfelől kétezer évnyi feldolgozható legendakör illetve fikciós-irodalmi alapanyag állt a filmesek rendelkezésére (kincsesbánya!), másrészt pedig a tisztalelkű halálmegvetők kalandjainak felhasználásával voltak képesek nacionális profillal ellátni saját filmjeiket, mintegy szembeszállva az USA kulturfasizmusával.

A producerek először magától érthetődőnek vélték, hogy filmjeik főszerepére a legkeresettebb pekingi- és kantoni opera-sztárokat szerződtessék, ám próbálkozásaik kipingált, nőies falakba ütköztek: az ünnepelt művészeknek jobb dolguk is akadt annál, mint hogy mindenféle alpári, bunkó médiába, „filmekbe” vagy mifenébe menjenek vendégszerepelni. Ekkor jött a pénzembereknek kapóra a Csianlong császár 1772-es rendelete, amely megtiltotta a nőknek, hogy akár csak a lábukat is betegyék a színpadra. Az évszázadokon keresztül lefojtott, forrongó előadói késztetés eredményezte hát, hogy a hongkongi harcművészeti film legelső sztárjai mind lányok voltak: ugrottak a producerek hívására. Wang Hanlun, Hu Die, Xuan Jinglin, és mind közül a leghíresebb, Chin Tsi Ang filmtörténelmet írtak (utóbbi mellékállásban Sammo Hung nagyanyja, és még mindig, kilencvenvalahány évesen is aktív - legutóbb a Cinema Hong Kong című dokumentumfilm-sorozatban mutatott be olyan rúgásokat, hogy utána sem tudnám csinálni). A férfiak hülyesége folytán jött tehát létre a világ legemancipáltabb filmgyártása.

A hongkongi nődominancia a harmincas évek elejétől egészen a hatvanas évek végéig tartott, és egyetlen egy – időtálló, bár a várt paradigmaváltó hatást kiváltani elmulasztó – próbálkozás volt csak a megtörésére: az 1949-ben induló Wong Fei Hung-sorozat, amely a kantoni nemzeti hős köré szőtt mendemondákat vitte filmre, főszerepben a legendás Kwan Tak Hinggel, akinek személye mára elválaszthatatlanná vált Wong Fei Hunggal, legalább is a közönség szemében. Ez a széria nevezhető az első igazi filmes kungfu-próbálkozásnak – egészen addig a wuxiák uralták kizárólagosan a terepet, ám a mester több tucat epizódot magába foglaló kalandjai a kardozós fantasy helyett a realitásra (mesélésben és koreográfiában egyaránt) helyezik a hangsúlyt. Az alkotók a kínai harcművészetek promócióját is célként tűzték ki, a hongkongi filmiparban a Hung-sorozat forgatása során kapnak először hangsúlyos szerepet az akciókoreográfusok, akiket általában a kungfuhoz konyító kaszkadőrök vagy helyi harcművészeti iskolák mesterei közül verbuválnak.

Jet Li Lian Jie karrierjének meghatározó szerepében: mint master Wong Fei Hung (Once Upon A Time In China, 1990, rendezte Tsui Hark - a film eredeti címe csak "szimplán" Wong Fei Hung.)

Wong mester példája a legnemesebb kínai erények esszenciája: a becsület, a tiszta élet, a tudás és igazságosság mindenek fölé helyezése jellemzi, amely a filmekben a figurák megfestésének egyértelműségében csapódik le: a jók patyolat tiszták, az intrikusok a föld söpredéke. Egyszerűség egész vonalon, ez lehetett a jelszavuk – és ebben nem különböztek a – most már a hatvanas években járunk! – továbbra is nődomináns wuxiák karaktereitől. Természetesen, ha hosszú távon hülyére veszik a közönséget, attól egyes analitikus elmék felszívhatják a vizet, és ha épp filmrendező a lelkem, bosszúból épp a morális ambivalenciát helyezi majd a történetei középpontjába…

A sárkány közbelép

A kulturális forradalom elől az ötvenes években a sangháji filmbirodalom alattvalói jórészt Hongkongban kerestek menedéket (persze nem csak a filmes szakemberek: a migrációs hullám hatására nőtt többszörösére a városállam lakosainak száma), ahol nem ártott azonnal módosítaniuk a művészi hozzáállásukon, ugyanis a mandarin film egészen addig nagyban lenézte a kantoni film wuxia pian-jait, inkább ven ji pian-ban, „irodalmi művészfilmben” utazott, melodrámákat és regényadaptációkat készítettek.

A hongkongiaknak azonban egyikből is, másikból is elege volt: nem kellettek már nekik az unalomig ismert, egyszerű hősök, egy olyan korban, amikor nemzetek vesztették el politikai ártatlanságukat, a tündérmeséknek végképp leáldozott.

Azt az embert, aki nemcsak a nemzete filmgyártásán, a toposzokon, az elvárásokon és a hozzáálláson változtatott, hanem az akciófilm műfaját gyökerestül megváltoztatta, Chang Cheh-nek hívták (2002-ben hunyt el). Munkásságának jelentősége egy John Fordéhoz vagy Leonéjéhez mérhető: ahogy utóbbi kibelezte a westernt, és hullahegyek alá temette, úgy ad az akciófilmnek Chang új életet, paradox módon éppen ugyanazon attribútumok, többek között az extrém erőszak által: filmjeiben a hollywoodi eposzok naivitása keveredik a keleti ezoterizmussal, tudós harci koreográfiával és határtalan vérontással. (A modernizációs törekvés másik vezető alakja King Hu, akinek munkásságát esetleg egy későbbi cikkben kitárgyalom majd.)

Chang a karrierjét filmkritikusként és forgatókönyvíróként kezdi, majd 26 évesen lehetőséget kap megrendezni első filmjét (Viharfelhő Alishan felett). 1962-től a Shaw Brothers, a világhírű hongkongi stúdió forgatókönyvíró-osztályát vezeti, és az ötleteiből készülő filmek indítják el a kimondottan anti-feminista, a férfiakat középpontba helyező wuxiák dömpingjét. A Shaw Brothers égisze alatti első saját rendezése az 1966-os Tigrisfiú, amely ugyan még nem hoz átütő sikert, de annyi előnye származik belőle, hogy Chang a forgatás során összebarátkozik a film főszereplőjével, az úszóbajnokból színésszé avanzsáló Jimmy Wang Yu-val.

Nem is igazán tudom, hogy legemlékezetesebb együttműködésük, a Félkarú kardozó (1967) jelentőségét hogyan hangsúlyozzam ki kellőképpen. A film nem egyszerűen forradalmi, nemcsak a hongkongi akciófilmes attitűdöt változtatja meg, de az egész világét is, hiszen már akkoriban mindenki Hongkongra figyel (vagy ha akkoriban nem is, de néhány évvel később már mindenképpen.) A városállam filmgyártása és a wuxia pian műfaj története talán legfontosabb darabjának nevezhető.

Az árva Fang Kang (Wang Yu) megtűrt páriaként tengeti életét mestere dácsájában, egyaránt lenézi a mester lánya és a többi tanítvány. A megaláztatásoktól egy nap végképp besokall, szökne, ám nem jut messzire: a nő és két csatlósa beéri őt az erdőben. A lány, bár szexuálisan rendkívül vonzódik a fiúhoz, többre tartja a társadalmi különbségeiket holmi hancúrozásnál, és a frusztrációját némi csonkolásba fojtja: lemetszi Fang Kang jobb kezét. A súlyosan sebesült fiú egy szintén árva parasztlánynál kap menedéket, aki nemcsak ápolásában, de szellemi-testi továbbképzésében is fontos szerepet kap, elhunyt édesapja a félkarú harci technikákat (micsoda véletlen!) előtérbe helyező kézikönyvét ajándékozza Fangnak. A srác fáradhatatlan gyakorlásba kezd, és kardforgató tudását mesteri szintre fejleszti, épp idejében: a környéken feltűnik a legyőzhetetlennek látszó banditapáros, Mosolygó Tigris és a Hosszúkezű Ördög…

Chang Cheh a férfit helyezi az addig teljesen nőközpontú műfaj fókuszába, sőt, nemcsak hogy másodhegedűs pozícióba kényszeríti a lányokat, hanem bizonyos esetekben kimondottan unszimpatikus jellemzőkkel ruházza fel őket: a mester porontyára a film intrikusának szerepe hárul. Bár a Fangot az életbe visszaápoló parasztgádzsi rendelkezik a kedvesség erősen karakterisztikus nyomaival, Chang későbbi filmjeiben a nőfiguráknak még ennyi sem adatik meg, ráadásul az „ápolónő” inkább a hős ersatz testvérének, mint love interest-nek bizonyul. Nőgyűlölete a filmben egészen érdekes formát nyer: Hosszúkezű Ördög különleges fegyvere egy olyan kard, amelynek kampós vége foglyul ejti az ellenfél pengéjét – természetesen ezzel a vas vagina dentatával kénytelen a rokkantságát (kasztrált voltát? Changnál minden szimbólum) saját erejéből meghaladó Fang összecsapni. Szadizmus, pinafóbia, homoerotizmus – az örök chang cheh-i triász.

A Félkarú kardozó több más szempontból is újdonságot hoz az avas filmes állóvízbe: az erőszakhoz való, az eddig megszokottól radikálisan eltérő hozzáállása (vö. élvezettel dagonyázik a levágott végtagok, spriccelő artériás vér és hasonlók látványában) megtalálja a maga tomboló rajongóit, a forrongó urbánus fiatalság, a film potenciális nézőközönsége személyében, akik már eleve rendkívül hálásak Changnak a filmes nőuralom eltörlésének érdekében tett lépései miatt. Az akciójeleneteket a Shaw Brothers két, ezen a téren legkiválóbbja, Tong Gaai és Lau Kar Leung koreografálja – utóbbi minden idők legjobb kungfufilm-rendezője lesz, olyan remekművekkel életművében, mint az Eight Diagram Pole Fighter, de az ő kitárgyalása sem fér most ide…

A Félkarú kardozó sikere világ, vagy legalább is városállam-rengető: ez az első, az egymillió (ottani) dollárt meghaladó mozis bevétel Hongkong történetében, ráadásul botrányok, vad tömegjelenetek és káosz kíséri a vetítéseket, reprezentálva, hogy a hatvanas évek távol-keleti, városi fiatalsága rátalált arra a véres, dühös, reakciós filmes kifejezési formára, amely lelkéhez legközelebb áll.

Elkerülhetetlen folytatása, az 1969-es A félkarú kardozó visszatér legalább megháromszorozza a korábbi film kegyetlenkedéseit, vérbőségét – véleményem szerint ez az első olyan alkotás, amelyet un. body count-filmnek nevezhetünk. Ezzel a kifejezéssel elsősorban az olyasfajta horrorfilmeket illetik, amelyeknek fő célja a hullák halmozása (pl. a slasher), és a Félkarú kardozó visszatér-ben pontosan erről van szó, minden egyéb másodlagos. A trilógia harmadik epizódja 1971-ben készül el, a címe Az új félkarú kardozó, ám ennek már, bizonyos, a stúdióval való anyagi természetű összezördüléseik miatt nem Jimmy Wang Yu a főszereplője. Egyik utolsó közös munkájuk az 1969-es Arany fecske, Chang Cheh első remekműve, egy szénkomor, tömény reménytelenséget sugárzó wuxia, amelynek szadizmusa addig sosem látott vérmaszatos csúcsokat dönget. A film eredetileg King Hu 1966-os Gyere, igyál velem! (eredetiben Dá dzöj sá, Nagyivó hős a címe, ennek azért több értelme van) klasszikusa folytatásának készült, a két film hangulata azonban élesen eltér, mint ahogy a két rendező világnézete is: King Hu humanizmusa szöges ellentéte Chang Cheh fatalista nihilizmusának.

Folytatása következik.