Rögtön tisztázzunk egy alapvető félreértést: ez a Sógun orgyilkosa nem az a Sógun
orgyilkosa. Ami nálunk (és Amerikában) annak idején elterjedt, és amit így
a legtöbben láttak és ismernek, az 1970-es évekbeli mangából készített hat
filmadaptáció (kisebb részt) első és (nagyobb részt) második darabjának
1980-as, nyugati piacra szánt, főleg az akciót és az erőszakot kihangsúlyozó összefércelése,
amely eredetileg Shogun Assassin
címen futott (gyalázatos angol szinkronnal). Olyasféle abomináció, mint az
őseredeti Godzilla ámerikai verziója,
az 1956-os King of the Monsters
(kivéve, hogy ahhoz még külön jeleneteket is hozzáforgattak egy amerikai
színésszel). Ha az igazira, a romlatlanra, a dicsőségesre vagy kíváncsi, az
1972-es Sógun orgyilkosáig kell
visszamenned (Kozure Ôkami: Ko wo kashi ude kashi tsukamatsuru/Lone Wolf and
Cub: Sword of Vengeance). Érdemes. (A továbbiakban az angol Sword of Vengeance címet használom,
egyrészt a félreértések elkerülése végett, másrészt azért, mert a magyar cím seggostoba:
a főhős nem a sógun orgyilkosa, hanem
kivégzője, aki róninkorszaka előtt kegyvesztett
daimjók seppukujában segédkezett.)
Az 1970-es évek egyik leghíresebb és legnagyobb hatású mangáját az a Kenji Misumi vitte vászonra, aki addigra tucatnyi szamurájfilmet levezényelt, köztük öt Zatoichit (beleértve a legelsőt) és a remek óriásszörnyes chanbara-trilógia, a Daimajin második részét. A japán filmgyártásba ekkorra új életet lehelt az 1960-as években kicsúcsosodó újhullám, de most sosem látott új fenyegetéssel nézett szembe: a tévé elterjedésével. A mozifilmesek egyik válasza erre nyilvánvalóan az volt, hogy: több vér és több cici! Ekkor már tíz év telt el Kurosawa Sanjurójának meghatározó artériaspricce óta, úgyhogy az erőszak önmagában senki sem lepett meg, ugyanakkor az 1960-as évek fekete-fehér chanbaráihoz képest a színskála teljes terjedelmében pompázó Sword of Vengeance-ben olyan látványosan vöröslött a vér, mint még soha. És bár az 1980-as nyugati verzió (Tarantino egyik kedvence) tényleg az eredetik egyfajta lebutítása, azért már utóbbiak is látványos lépést tesznek az addigi méltóságteljesebb, tradicionálisabb stílusú szamurájfilmektől az exploitation irányába.
A Sword of Vengeance hűen veszi át a mangasorozat első kötetéből az egyik tipikus vándorlós sztorit és a főhős, Ogami Itto eredettörténetét: miután politikai machinációk és árulás következtében elveszíti kivégzői pozícióját és feleségét, bosszút fogad, és totyogó kisfiával elindul a metaforikus „pokol útján”, hogy bérbe adja kardját és gyilkos tehetségét. A szokásos rónintörténetekhez képest ennek a sorozatnak a gügyögő gyerek-sidekick adja a bukéját, aki látszólag gyengesége, hátráltatója a főhősnek, valójában azonban – spéci babakocsijával együtt – mocskos, aljas és véres kis trükkök egész sorának cuki forrása. (A The Mandalorian Baby Yodája nagyon finoman szólva is kurva sokat köszönhet ennek a filmnek/mangának.)
A mangához képest Ogami Itto karaktere jelenti a legszembeszökőbb eltérést – bár látszólag ugyanúgy viselkedik, és ugyanaz hajtja előre, mint képregényes eredetijét, Kazuo Koike író és Goseki Kojima rajzoló értelmezésében igazi félőrült pszichopataként, állandóan mosolyogva kaszabolja le ellenségeit, mint aki kifejezetten örömét leli a vérfürdőkben. A filmben Tomisaburo Wakayama sokkal visszafogottabban, urambocsá, tipikusabban, a yojimbós/névtelen férfis hagyományoknak megfelelően alakítja a főhőst: rezzenéstelen arcú, ritkán beszélő, még ritkábban mosolygó és nevető, többnyire roppant tekintélyes alkatával, kifejező testbeszédével kommunikáló komor istencsapásaként.
Bár Itto képes szimpátiát és együttérzést tanúsítani az elesettek és védtelenek iránt, távol áll attól, hogy gáncstalan lovagnak nevezzük: előfordul, hogy tétlenül néz végig szörnyű atrocitásokat, például egy fiatal nő megerőszakolását és meggyilkolását, valamint tiltakozó apja megölését. A pokol útja nem morális felsőbbrendűséggel van kikövezve, és Itto nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, fiával hátrahagyják a társadalom törvényeit. A chanbarák egy jellegzetes toposzának megfelelően a Tokugawa-sógunátus Japánja becstelen és korrupt hely, ahol a bushidó csupán a kiváltságosok eszköze – ürügy, hogy azt tehessék, amit akarnak, álca, amellyel elleplezhetik tisztességtelen törekvéseiket és hatalmi visszaéléseiket. Az Itto vándorlásai során elénk táruló vidék így a szegénység, a szenvedés és az erőszak melegágya, Itto pedig úgy döntött, kívül helyezi magát és fiát ezen a képmutató világon.
A renegát kivégző és a romlott közeg találkozása ezért vezet mindig, törvényszerűen öldökléshez – és a néző maximális elégedettségéhez. Merthogy Misumi virtuóz, vérbő, patentosan vágott, veszettül lendületes akciókat rendez látványos, jól kialakított helyszíneken, legyen szó akár egy folyóról, akár egy banditák és gyilkosok által sanyargatott város lehangoló kulisszáiról. A sorozat mind a hat része kötelező (a manga természetesen szintén erősen ajánlott), de legalábbis az elsőt illik elfogyasztania mindenkinek, akit kicsit is érdekelnek a szamurájfilmek.