A 2011. március 11-i földrengés és szökőár, valamint a fukusimai atomerőmű ezek miatt bekövetkező katasztrófája a közelmúlt legismertebb japán történelmi eseménye. Mégis közel 9 évnek kellett eltelnie, hogy elkészüljön az első filmes feldolgozása - persze már korábban is voltak kísérletek, ahol egy-egy szál, vagy mozzanat erejéig megemlítették a történteket (például a sokk élménye a Riverben, a hosszabb távú kilátástalanság érzete a Side Jobban, vagy a Homelandben), valamint nyilvánvalóan ez az esemény ihlette a Shin Godzillát is.
Hogy mi miért és hogyan történt az atomerőműben, annak többek között egy oknyomozó újságíró, Kadota Rjúsó járt utána, kutatásait pedig könyvben adta ki még 2012-ben (angol nyelven tavaly karácsonykor jelent meg). Kadotát szinte kizárólag az erőműben történtek és a katasztrófa hatásait minimalizálni igyekvő azon dolgozók érdekelték, akiket a nemzetközi média már néhány nappal a történtek után csak Fukushima 50-ként emlegetett, arra utalva, hogy a munkások többségét a vezetés hazaküldte, és csak a kemény mag, az 50 legtapasztaltabb, egyben legidősebb ember maradt a kármentésre. A könyv megfilmesítésének jogaira a Kadokava csapott le, a promotálást pedig maga az igazgató, Kadokava Cuguhiko vezette.
Vérbeli katasztrófafilmhez méltóan a film fő helyszíne az erőmű belseje mellett az irányítóközpont, ahol rengeteg ember rohangál fel és alá, idegesek és ordítanak, amikor valami balul üt ki, illetve vigyorogva gratulálnak egymásnak, ha sikerrel jártak - ráadásul nem egy, nem kettő, hanem egyenesen három irányítóközpontot láthatunk. A legfontosabb helyszín az erőmű területén van, a másik valahol Tokióban, a Tepco (Tokyo Electric Power Company) székházában, ahol a cégvezetők és a politikusok osztják az észt meg a parancsokat, a harmadik pedig a reaktor közvetlen közelében, ahol a főszereplők küzdenek az elemekkel, és még áram sincs. A drámai pillanatokat a székház és a helyi irányítás közötti konfliktusok okozzák, mert Tokióból akarják megmondani a tutit, illetve csak feltartják a munkát, például a rettenetesen ideges miniszterelnök érkezésével.
A nyitány a modern japán filmekben megszokott minőségű CG használatával mutatja be az atomerőmű találkozását a földrengéssel és a szökőárral. A történet lineárisan halad előre, aprólékosan, dokumentarista módon tálalva a főbb mozzanatokat, mindegyiknél percre pontosan jelezve, hogy mennyi idő telt el a szökőár óta. Egy snitt erejéig még azt a két fiatal munkást is megmutatják, akiket elsodort a szökőár, valamint kínos részletességgel ábrázolják a logisztikai nehézségeket (pl. ahogy akkumulátorok használatával igyekeznek áramhoz jutni) és a legelborultabb megoldási kísérleteket (lásd a helikopteres hűtési próbálkozást). Mindezek elgondolkodtató aspektusa az, hogy még a leginkább megalapozottnak hitt óvintézkedések is csődöt mondhatnak vészhelyzet esetén.
A legjobb, egyben legnyomasztóbb jelenetek egyértelműen azok, amelyekben a munkások bemennek a töksötét, sugárzó épületbe, ahol szelepeket kell átállítaniuk, nehogy a reaktor felrobbanjon. A film azt sem felejti el megmutatni, hogy ezek az emberek valódi helyi hősök, akiknek már a szüleik is az atomerőműben dolgoztak (egy röpke flashback erejéig megjelenik a 70-es évek boldog tudatlansága a tiszta energiáról), ezért az evakuáltak között is vannak rokonok, családtagok. Szintén erős pillanat, amikor kiválasztják, hogy kik maradjanak hátra, merthogy az öregek már éltek eleget, a fiatalok előtt meg még ott a jövő, így nyilvánvaló, kinek kell kockáztatnia. Ez olyannyira megmaradt a japánokban, hogy például még az idős japán előadó egy budapesti előadáson pont ugyanerre hivatkozott, miközben bemutatta a környékről készített saját felvételeit.
Mindeközben azonban a Fukushima 50 kínosan ügyel arra, hogy csak az 50 munkással és az erőműben történtek rekonstruálásával foglalkozzon. Nem keres felelősöket (a végén, a virágzó cseresznyefák alatt elhangzó banális konklúzió legalábbis erre utal), mindössze egyetlen snitt erejéig említi, hogy mi lenne a legrosszabb forgatókönyv, illetve csak érintőlegesen, egy elhaló hangú fukusimai újságíró figuráján keresztül jelenik meg a hírek és az információ hiánya - arról szó sem esik, hogy a Tepco miért nem tájékoztatja a lakosságot. Ez kritikus hiba: annak idején a Tokióban élő japán ismerősök mindegyikének az volt a jellemző megjegyzése (amellett, hogy rettegtek a folyamatos utórengések miatt), hogy az a rohadt Tepco nem mond semmit, folytonos bizonytalanságban tartja az embereket. Szintén elnagyolt az evakuálás bemutatása: egyrészt nagyon kevés embert látunk, kizárólag a közeli Tomioka városból, és a film még akkor is csak a főszereplők családtagjaira koncentrál - így egy kicsit olyan érzést közvetít a film, hogy nem is történt akkora katasztrófa. A Fukushima 50 tehát sikeres abban, amit vállal, de az nem sok. A komplexebb hatások nem érdeklik, a szereplőket jellegzetes pátoszossággal heroizálja.
A tomiokai hősök egyébként tényleg emberfeletti munkát végeztek, tehát teljes joggal jár nekik a tisztelet és az elismerés, viszont immáron sokadszor mondják fel a jó japánhoz méltó leckét, jelesül, hogy ha összetartanak és nem hátrálnak meg, akkor mindent meg tudnak oldani (nagyjából ugyanezt sulykolták például az Umizaru mentőbúvárjai is annak idején). Nem meglepő módon a fikció bevállalósabb, mint a valóság, a Shin Godzilla szatirikus politikai szála a folyamatosan alakuló bizottságokkal és a hülyeségeket beszélő elnökkel ugyanis sokkal jobban, sokkal érthetőbben mutatja be például, miért nem tájékoztatta a Tepco megfelelően a lakosságot.
Azt is mondhatnánk tehát, hogy a Fukushima 50 olyan, mint egy Godzilla-film - Godzilla nélkül.