A legjobb korszakát élő Robert Rodriguezre (a Desperado és az Alkonyattól pirkadatig után, de még a Kémkölykök előtt) nagy hatást gyakorolhatott a Sikoly, mert a két évvel későbbi Az invázium (The Faculty, 1998) diákjai ugyanúgy beszélik meg egymással a rájuk leselkedő veszély horrorfilmes gyökereit, mint Sidney és társai Wes Craven kultklasszikusában. A középiskolát megszálló idegenek koncepciója a The Body Snatchers növényszerű, az embereket tökéletesen lemásoló „podjainak” és a Heinlein-féle The Puppet Masters emberi testeken és elméken eluralkodó parazitáinak sajátos keveréke (ahogy az a „szakértői” dialógusokban el is hangzik). Ezzel a filmmel nagyjából ki is merült a The Body Snatchers-adaptációkban rejlő diverzifikációs lehetőség, már ami az egymástól jól megkülönböztethető, egyedi jellemvonásokkal bíró közegeket illeti: kisváros, metropolis, katonai bázis, most pedig: a felnőtté válás hormonális menny- és pokoljárásának deklarált intézménye.
(Tudom, kicsit csalok: a Testrablók-sorozatot elvileg a 2007-es Invázióval mint Jack Finney regényének negyedik hivatalos adaptációjával kellett volna zárni, de mivel abban annyi a spiritusz meg az élet, mint egy marék hamuban, mi több, úgy érzem, már a puszta felemlegetéséért is bocsánatot illene kérnem, önhatalmúlag Rodriguez finom kis opusának karjaiba menekültem.)
Az invázium fő ütőereje éppen az, hogy horrorát a 80-as és 90-es évek jellegzetes tinifilmjeinek jellegzetes karaktereibe és szituációiba ágyazza bele. A szereplők bemutatása például - a suli területén drogot áruló vagánytól a félénk, de szexi tanárnőn és a különc csajon át a reménytelen lúzerig (Elijah Wood, pre-Frodó) - simán torkollhatna akár egy tipikus 90-es évekbeli iskolás romantikus/szexvígjátékba is. Külön plusz pont jár a Robert Patrick alakította fociedzőért, aki már azelőtt is irdatlan nagy abuzív seggfej, hogy átvenné fölötte az uralmat egy agresszívan terjeszkedő, rosszindulatú, földönkívüli parazita - igazából attól csak kedvesebb és udvariasabb lesz.
A film csúcs ötlete természetesen az, hogy az emberektől elvileg megkülönböztethetetlen idegeneket egyféleképpen lehet csak leleplezni: többé-kevésbé kipurcannak a suli önjelölt alfahímjének (Josh Hartnett) saját készítésű sufnidrogjától. Szippants illegális port, hogy bizonyítsd emberi mivoltodat! A tesztjelenet – á la A dolog – egyébként messze nem az egyetlen biccentés műfaji klasszikusok felé. (A koncepciót kisvárosi ír lúzerekre, piára és magas véralkoholszintre érzékeny csápos idegen szörnyekre alkalmazta a 2012-es horrorkomédia, a Csáposok).
Vagyis az invázió visszaverésének kulcsa az egyik legnagyobb intézményi kihágás, a kölykök rendszer elleni lázadásának bornírt megtestesítése: totál beállni az iskola területén. Naná, hogy a finálé előtt a Pink Floyd iskolaellenes himnusza, az Another Brick in the Wall (pontosabban annak feldolgozása) csendül fel. Mi más? Hiszen a megszállás a tanári karral kezdődik, mire a kényszerűségből szedett-vedett csapattá összeálló fiatal hősök feleszmélnek, a fociedző (a paraziták kiszáradásra való hajlama miatt) már rég arcából kinövő csápokkal veszi magához a városra hulló csapadékot.
Ha valaha bárki, bármi okból kételkedett volna benne: a diák számára a középiskola ellenséges terület.
A keretműfajhoz való hűség felől nézve még a meseszerű (és a The Body Snatchers-tematika DNS-ével szembemenő) happy end is megbocsátható, sőt szükséges: hisz a középiskolai tinivígjátékokban is előbb-utóbb mindennek rendbe kell jönnie, mindenki becsajozik/bepasizik, megjavul és kibékül, minden tisztázódik, a lúzerből menő lesz, és talán még a pöcsfejeknek is jut egy-két csont.
A film rövid és feszes, a felvezetés gyors és izgalmas, Rodriguez biztos kézzel rendez, a színészeken pedig érződik a sztori fesztelen élvezete. Az izgalmakba ugyan nem lehet beleremegni, például az A dologban oly nyomasztó bizalmi játék itt az említett drogteszt ellenére sincs a potenciáljának megfelelően kiélezve, de talán nem is baj: a középiskolai/tinivígjátékos közeg eleve könnyedebb keretet teremt, Rodriguez pedig egyébként sem volna Rodriguez, ha nem fricskázna, mosolyogna és kacsintana ki. Az invázium így nem egy komoly, vagy főleg „nagy” horror, hanem egy önfeledt, humorral, iróniával és műfaji játékokkal kibélelt, kellemesen ponyvás rémfilm, mely hagyománytisztelő és – a Sikoly farvizén – enyhén újszerű egyszerre. A lényeg, hogy: fun!
Sör és chips mellé bármelyik estére, akár többedik alkalommal és bő két évtized távlatából is.