Horror! A Doctor Strange az őrület multiverzumában bejelentése óta arról harsog a marketing, hogy ez bizony horror lesz, a nagy kérdés így természetesen az volt, hogy mégis mennyire tud tényleg horror lenni. Sam Raimi rendező személye tekinthető lett volna a szaftos műfaji kilengés egyfajta garanciájának, de hát mégiscsak egy több százmilliós szuperhősfilmről van szó, ráadásul pont a Marvel több százmilliós szuperhősfilmjéről, és ha valami az utóbbi években bebizonyosodott a Marvelről, akkor az éppen az, hogy Feige és társai minden esküdözése ellenére Hollywood leginkább uniformizált stúdiója, mely nehezen viseli az egyéniségeket. Kivételek persze akadnak, ráadásul 2014-ben A galaxis őrzői és A tél katonája (két drasztikusan más hangvételű Marvel-opus) példáján mintha épp az látszott volna, hogy lehet azért itt diverzifikálni. Aztán mégis inkább ennek az ellenkezője bizonyosodott be.
De jó híreim vannak: Raimi le se tagadhatná a Doctor Strange 2-t.
A Marvel/blockbuster-karámban manapság már rövidfilmnek számító, alig két órás játékidő első fele (a sztori kiindulási pontja a WandaVision, anélkül bele se kezdj) még kicsit szedett-vedett… illetve jó, hát cselekményvezetési szempontból végig kicsit szedett-vedett, de egyrészt az a sajátos Raimi-energia, amit a Gonosz halott óta ismerünk és szeretünk, kezdettől jelen van. Másrészt pedig nagyjából félúton a nyakadba szakad egy valószínűtlenül arcátlan és gonosz szekvencia a PG-13 és a hagyományos szuperhős-konformizmus korlátait erősen ostromló gyilkolászással, és onnantól megállás nélkül halmozódnak egymásra a vizuálisan és tematikailag is ötletes, erősen horroros jelenetek, démonos, boszorkányos, sőt slasheres elődök sejlenek fel – természetesen Raimi sajátosan harsány, öntudatos komikumával, mely némileg meglepő módon nem is áll annyira távol a Marvel-humortól.
A Doktor Strange az
őrület multiverzumában Raimi kézjegyének köszönhetően jóval szórakoztatóbb,
elevenebb, hogyismondjamcsak, filmszerűbb
az átlag hollywoodi terméknél – még akkor is, ha közben a forgatókönyv nem tudja
kellőképpen kiaknázni a karakterívekben rejlő dámai potenciált, és még akkor
is, ha Raimi stílusjegyei azért érezhetően visszafogottak szokásos, főleg
legjobb önmagához képest (ehhez még csak nem is kell a Gonosz halottig visszamenni, elég a mozgóképes szuperhős-horror
kombót megalapozó Darkmant elővenni).
És ez azért elég lehangoló képet fest a mai Hollywoodról. Mármint szeretném azzal zárni a cikket, hogy Raimi szimpatikusan veszett iramú, pimaszul horrorisztikus szuperhős-őrületét dicsérem, de talán még fontosabb felismerni: annyira azért nem jó ez a film, hogy igazán kivételes teljesítményként emlegessük. Inkább: a közeg süllyedt olyan szintre, hogy abból kiemelkedni látszik. Múltkor az egyébként középszerű Moon Knight-sorozatot, illetve a sötét, de markáns Batmant nézve lepődtem meg, hogy de hiszen ebben vannak színek, kontrasztok, stílusok – merthogy az átlag hollywoodi/Marvel-blockbuster látványvilága Gunnon és Waititin innen olyan leszedált, uniformizált, beszürkített kreatív nihil, tele drága, de unalmas akciójelenetekkel (még akkor is, ha egyébként karakterszempontból olyan fényes siker, mint a legutóbbi Pókember), hogy ahhoz képest egy ügyes Raimi-ujjgyakorlat már vizuális magasművészet.
De talán… Tudom, valószínűleg csak áltatom magam, de talán van még remény. Raimi nyilván szabadabb kezet kapott, mint sok sorstársa, alig fél éve pedig láthatóan Chloé Zhao is megvalósíthatta a maga vízióját – és gondoljon bárki akár jót, akár rosszat a Doktor Strange 2-ről és az Örökkévalókról, az elvitathatatlan tőlük, hogy a saját útjukat járják. Hollywoodban erre lassan ki kellene találni valami különdíjat.