A kilencvenes évek elején egy sereg jobb-rosszabb akciófilmben figyeltem fel Dennis Hopperre. A Speed, a Waterworld vagy éppen a Super Mario Bros. gonosztevőjeként rutinos, de unott színésznek tűnt, aki olyan sok filmben játszott, és olyan sokszor játszotta ugyanazt a rosszfiú / pszichopata-szerepet, hogy az arca elhasználódott, devalválódott - Hollywoodban és a nézők szemében is. Érdekes jelenségnek tartottam, egy percig sem unalmasnak, de rögtön feltűnt, hogy hajlamos a túljátszásra, és egész lénye, karaktere valahogy az önparódia határán táncol. Különösen igaz volt ez, mikor a kilencvenes évek végén végleg átnyergelt a B-mozikra (Űrkamionosok, Tycus, a halál üstököse, A fegyverek dallama stb.). Rengeteget dolgozott (minél jobban elértékelendett az arca, annál több filmben), de számomra a kétezres években maradandót nem alkotott.
Csak később esett le (a Bilincs és mosoly nézése közben), hogy Hopper az ötvenes években kezdte karrierjét, James Dean, Marlon Brando és Paul Newman partnereként (Deanre - akiért rajongott - külsőre is hasonlított), a method actor-ok nagy generációjának tagjaként (szinte gyerekként) - s hogy valaha fiatal, ígéretes, jó színész volt. Első mozija a Haragban a világgal volt, karrierje tehát 55 évet ölel fel. Bevallom, nem sok alakítását láttam az ötvenes-hatvanas évekből, de ez minden bizonnyal számára is egy statikus és frusztráló periódus volt, mert 1969-ben, 33 évesen úgy döntött, hogy megírja és megrendezi első filmjét, és megmutatja, hogy - a dohos hollywoodi mozikkal ellentétben - milyennek látja a valódi Amerikát. Ez volt a Szelid motorosok (bizony, Hopper rendezte), egy európai hatás alatt született, kísérletező film, mely hihetetlen kasszasikerként új korszakot nyitott Hollywoodban, és egy generáció meghatározó alkotásává vált. A rendező-főszereplő pedig az új korszak egyik legnagyobb ikonjává.
A Szelid motorosok után Hollywood és Európa szélesre tárta előtte kapuit, gurunak tartották, sámánnak, aki észrevett valamit világunkról, amit mások nem - neve bekerült a lexikonokba, filmkritikusok és fesztiváligazgatók szajkózták, motorosok és hippik ragasztották a falra a képmását. Sztár lett, nagy ember, akitől sokat vártak. Hopper ezzel nem tudott, vagy nem akart élni. Második rendezése, az 1971-es The Last Movie (tudtommal nálunk nem forgalmazták) - immár Peter Fonda nélkül - óriási kínlódások árán született meg, s mivel a Universal stúdió zavarosnak - vállalhatatlannak - találta Hopper végső vágását (egy évig dolgozott rajta), be sem mutatták rendesen. A teljes képhez tartozik, hogy hősünket a forgatás és a vágás idejére - de igazából a teljes hetvenes évekre - beszippantotta egy feneketlen alkohol- és kábítószerörvény, amelynek egészen a nyolcvanas évek elejéig rabja maradt. (Saját bevallása szerint napi 28 üveg sört ivott, meg rumot, aztán rádobott három gramm kokót... bizony, mindennap.)
A hetvenes elveszett évtized Hopper karrierjében. Hollywood a költséges fiaskó és sorozatos botrányai után nem állt vele szóba, de Európába még hívták. Említésre méltó Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című filmje, melyben a címszerepet játszotta Bruno Ganz oldalán. Két évvel később Coppola kamerája elé állt az Apokalipszis most-ban. Egy szétszívott, félnótás fotóst keltett életre - valószínűleg hű lenyomata ez annak, hol tartott éppen saját életében.
A nyolcvanas évek közepére Hopper kijózanódott, és rendezőként, színészként karrierje legtermékenyebb korszakába lépett. Hollywood is megbocsátott neki, bár - mintegy vezeklésül - sokszor osztották rá a piás rosszfiú szerepét. A Rablóhal-ban (1983, szintén Coppola) Matt Dillon és Mickey Rourke apját játszotta, amit 1986-ban két nagy alakítás követett: a piás edző A legjobb dobás-ban (ezért Oscar-díjra jelölték), egy meglepően megejtő figura, illetve Frank, A kék bársony pszichopatája - Hopper legmerészebb, legfélelmetesebb alakítása, "a kisbaba, aki baszni akar."
Ahogy színészként visszatért az önbizalma, Hopper újra kedvet kapott a rendezéshez, és hat év alatt négy filmet készített. Ebből a Backtrack (1989) totális kudarc (Alan Smithee álnéven) - hiába vetkőzik benne Jodie Foster; a Díszkíséret (1994) ártalmatlan móka (két tengerész a dutyiba kíséri Erika Eleniakot); a Forró nyomon (1990) és a Színek (1988) viszont egészen jó filmek. Előbbi szexi, stílusos film noir Don Johnsonnal, utóbbi urbánus zsarufilm a faji feszültségekről - Sean Penn és Robert Duvall párosával.
Hősünk a kilencvenes években ötödszörre is megnősült, s hogy kiterjedt családját eltartsa, s költséges szenvedélyét, a műgyűjtést kielégítse, sok-sok munkát vállalt. Szerencséje volt, Hollywood zsíros szerződéseket kötött vele. Nem balhézott, így a stúdiók bíztak benne - s bár sokszor kapott rosszfiú-szerepet, őszbe forduló hajával, mélyülő ráncaival immár nem fenegyereknek, hanem konszolidált karakterszínésznek tűnt a hollywoodi pénz- és szereposztók szemében. Sokszor játszott felületesen, rutinból (mint a Red Rock West bérgyilkosát), vagy vérlázítóan (mint a Super Mario Bros. gyíkkirályát), de remekelt is, mint a Tiszta románc-ban (1993) Christian Slater apjaként, a Waterworld (1995) füstölő Hook kapitányaként, vagy a Forráspont (1993) Rozsdásaként - számomra ez a legemlékezesebb szerepe.
Hopper meghalt. Nagy figura volt kiterjedt életművel. Fogalom. Egyéniség. aki bátran kiállt, és bármit csinált, azzal magára vonta a figyelmet. Ha jó volt, nagyon jó, s ha rossz, akkor nagyon rossz - de a mozi főbűnét sosem követte el. Nem untatta a közönséget. Ezért minden geek nevében meghajtom főmet előtte. Isten nyugosztalja.
Milyen szépek voltak mobiltalan napjaink, mikor a ránk törő kaszabolós sorozatgyilkos elől csak vonalas telefonunkhoz rohanhattunk segítségért... hogy aztán sikítva szembesüljünk az elvágott telefonzsinórral! Hiába, no, a forgatókönyvírók akkor is lusták voltak, most is - ezért az elvágott zsinór-klisét mobilokra is adaptálták a frappáns "nincs térerő" rigmussal. Íme egy irigylésreméltóan kimerítő és illumináló válogatás egy fárasztó horrorközhelyről, és továbbfejlesztett verziójáról: az eltört / elveszett mobilról, ami még Haneke mestert is megihlette (a videót John August remek blogján találtuk).
Akkor győzödtem meg róla végérvényesen, hogy a magyar a büszke nindzsa nemzet leszármazottja, amikorÁrpád vezérünkbenfelismertem a fehér nindzsát. Régóta sejtem, hogy magam is nindzsa lennék. Általánosban mindaddig mániákusan seriffnek öltöztem farsangkor, amíg a Puskin Moziban le nem vetítették Menahem Golan A nindzsa színrelép című klasszikusát. Onnantól fekete nindzsának. A jelmezem a harmadik helyezést érdemelte ki az iskolai farsangon, amit gyermekkorom fénypontjaként is ünnepelhetnék, ha bánatomra a győztes nem öltözik szintúgy fekete nindzsának.
A bátyám surikeneket gyártott. Az egész nindzsalétből valahogy asuriken(gyengébbek kedvéért: dobócsillag, csatacsillag) izgatott minket a legjobban, ezt rögtön második helyen Bruce Leenundzsakujakövette. Abból is volt házi gyártmány. Addig dobáltuk a surikent az ajtófélfába, amíg a szüleink el nem kobozták. A bátyámat ekkor kényszernyaralásra küldték a nagymamához, hogy kigyógyuljon nindzsaságából.
De abból kigyógyulni nem lehet. Mi, magyarok mindnyájan nagy nindzsa harcosok leszármazottai vagyunk, magunk is puhaléptű, rezzenéstelen arcú gyilkológépek. Ha tetszik, ha nem. Például itt a híres-neves magyar nindzsás vicc: Michael Dudikoff bemegy a boltba. (Több verzió is ismert. „Bruce Lee / a szamuráj / a cigány stb. bemegy a boltba…)
Nindzsa és magyar többezer éves rokonságára a nyolcvanas években derült fény, amikor két izraeli unokatestvér, Menahem Golan és Yoram Globus gondolt egy merészet, és Amerikába költözött, hogy kommandós és nindzsafilmekkel árasszák el a világpiacot. Kommandós oldalon olyan klasszikusokat forgattak, mint az Ütközetben eltűnt és a Delta kommandó, közben pedig jött A nindzsa színrelép (1981), amelyet maga Golan rendezett.
A nindzsa színrelép gyerekkorunk egyik nagy filmje volt. Az újdonságát az adta, hogy a főszereplő nindzsa fehér jelmezt viselt a szokásos feketével szemben (Franco Nero volt ez a nagy fehér nindzsa). A főgonoszt Mr. Venariusnak hívták, és annyira jól megtestesítette a rosszfiú karakterét, hogy a bátyámmal az összes hollywoodi film összes rosszfiúját azóta cinkos mosoly kíséretében Mr. Venariusnak nevezzük.
A nindzsa színrelép nemcsak a mi kettőnk gyerekkorára gyakorolt ekkora hatást. Megnéztem a korabeli statisztikákat: Magyarországon az 1987. január 15-i premiert követően 1,3 millióan váltottak rá jegyet csak a moziban, tehát gyakorlatilag egy nemzedék nőtt fel rajta. Nemrég újranéztem, és nagyot csalódtam: rém primitív, Dallas-szinten kivitelezett marhaság, csak tized olyan szórakoztató, mint folytatása, A nindzsa bosszúja.
A nindzsa bosszúja 1983-ban készült, s mivelFranco Nero lelépettFassbinderrel, a főszerepet a japán Sho Kosugi kapta, az első rész fekete nindzsája, aki Golan és Globus kezei között igazi nemzetközi szupersztárrá nőtte ki magát a nyolcanas években. A rendezői székbe Golan egykori asszisztense, a másodfilmes Sam Firstenberg ült, akinek honlapján igen szórakoztató anekdotákat olvashatunk a film készítéséről (és más emlékezetes B-mozikról).
A történet szerint „worst haircut ever” Sho (a filmben is Sho) családját nindzsák mészárolják le Japánban (az indítékra sosem derül fény). Barátja, Braden (Arthur Roberts) tanácsára túlélő családtagjaival: kisfiával és anyjával L.A-be költözik, és galériát nyit. Megfogadja, hogy örökre távol tartja magát az erőszaktól, és „a nindzsa útjától.” Ám a sors közbeszól, amikor Braden drogügyletei balul sülnek el. Sho amerikai barátja nindzsajelmezt ölt, és egyesével kezdi levadászni a konkurens maffiacsalád tagjait. Amikor pedig szerettei is veszélybe kerülnek, Sho kénytelen felvenni a harcot legjobb barátja ellen.
Ha egész életed során egyetlen nindzsás filmet tervezel megnézni, az mindenképpen A nindzsa bosszúja legyen. Mindent ötvöz és egyesít, amit egy nindzsás filmtől elvárhat az ember, és olyan szinten szórakoztat, ami már a legalitás határait feszegeti. Firstenberg filmje a grindhouse és a kalózvideó találkozásánál született, ennek megfelelően a kivitelezés low-budget, Los Angelest Salt Lake City helyettesíti (az adókedvezmények miatt), a forgatókönyv említésre sem méltó, a színészek gyatrák, és az egész önmaga paródiájaként is felfogható… mégis az Airplane és a Kobra óta nem röhögtem ennyit. Pontosan úgy érzek, mint az IMDb egyik kommentelője:
„I cannot relate to you, dear readers how amazingly perfect this movie is. It's intention was serious and the fact that it aimed so high and hit so low, yet still touches me as one of the most amazing films of all time is just mind boggling. This is a BAD movie; the acting is terrible, the costumes are laughable, the story is fluff and the stunts redefine sub-par. I have no reason for liking this movie at all yet it is easily the most entertaining movie I have ever seen. I'm perplexed.”
Firstenberg már a nyitójelenetben leteszi névjegyét, amikor Sho három egyidőben kilőtt nyílvesszőt kap el: egyet a bal kezével, egyet a jobbal, egyet pedig a fogaival. Elugrik a golyó elől, lefutja a minibuszt, szöget köp… amit csak akartok. Suriken? Fejbe dobnak vele egy félszemű hajléktalant, aki lassítva borul a szökőkútba. Nundzsaku? Sho fia, a zseniális Kane Kosugi pörgeti-forgatja Braden henchmanje ellen. Kane amúgy is a film titkos aduja. Az is térdcsapkodóan röhejes, amikor a nagyi karatéjozni kezd, de amikor Kane megküzd a szőke ribivel, és alkalmazza ellene az ősi pinánrúgás módszerét, az überelhetetlen. (Merthogy van karatés szőke ribi, és kellően sokat meztelenkedik.)
Hát ilyen film A nindzsa bosszúja. Keményen megdolgozik a pénzéért, úgy vágtat előre, mint a gyorsvonat, és két percet nem enged akciójelenet nélkül eltelni. Non-stop pure fun, ahogy a művelt angol mondja, és még sokkal több. Változatos, bizarr karakterek (Joe Pescit utánzó maffiafőnök, parókás nyomozó, feka társ, balfék sidekick, skalpoló indián, a Village People… mint egy Rejtő-regény!), fantáziadús gyilkolási módok, lelkes kaszkadőrmunka, és annyi hulla, amennyi még A nagy durranás 2. rekordját is felülmúlja. Elhangzik a filmben, hogy a nindzsák a halál ezer arcát ismerik, hát Firstenberg meg is mutatja nekünk mind az ezret, és még egy tízperces,epikus finálérais telik az erejéből. Gyűjtsd össze a haverokat, és induljon életetek egyik legélvezetesebb estéje.
Hollywood egyik féltve őrzött titka a Wilhelm Scream, egy ún. stock hangeffekt, közelebbről férfisikítás. Egy Sheb Wooley nevű harmadosztályú színész sikoltotta-üvöltötte fel a Distant Drums című 1951-es westernhez (a karaktert hívták Wilhelmnek), és azóta minden hangmérnök segítségül hívja, ha a színész / kaszkadőr csúnya véget ér a vásznon, de hiányzik hozzá az on-set (forgatási) hangsáv. A Wilhelm Scream legnagyobb rajongója Ben Burtt, a Star Wars és az Indiana Jones kétszeres Oscar-díjas hangmérnöke, aki minden filmjében legalább egyszer elsüti a poént, amely egészen mostanáig ugyanolyan bennfentes poén volt, mint a rendezők Alan Smithee-álneve. A titok azonban nem titok többé: a következő videó megtekintése után garantáltan ezer közül is felismered majd az elnyújtott, dallamos wilhelmi sikolyt.
A babakék szemek örökre lezárultak: Paul Newman, a mozgókép történetének egyik legjobb színésze és legnagyobb egyénisége 83 évesen rákban hunyt el. Rövid elmélkedés ötven évnyi karrierről.
Newman az Elia Kazan és Lee Strasberg-féle Actors’ Studio növendéke volt, Brando kortársa: method actor. A vágy villamosa és A rakparton sikere után, a Sztaniszlavszkijon nevelkedett új színészgeneráció színre lépésével Hollywood égen-földön kereste az új Brandót. Newman akkor, harmincévesen kapott lehetőséget a bizonyításra, mikor James Dean, a jövő nagy reménysége tragikusan fiatalon meghalt, a kivételesen tehetséges Montgomery Clift pedig elvesztette arcát egy autóbalesetben.
Ha végigtekintünk Newman karrierjén, az első, ami szembeötlik, hogy mennyi ikonikus szerepe volt. Ben Quick a kalapjában (Hosszú, forró nyár); „Fürge” Eddie Felson a billiárdasztalnál (A svindler és folytatása: A pénz színe); Luke, ahogy legyűri a tojásokat a börtönben (Bilincs és mosoly, személyes kedvencem); Butch, ahogy Sundance oldalán előront rejtekéből (Butch Cassidy és a Sundance kölyök); Frank, ahogy a bíróság előtt áll (Az ítélet)… Mind-mind emlékezetes pillanat, ami örökre beivódott a kollektív filmtörténeti emlékezetbe.
Az öt évtizeden átívelő filmográfiából az is kitűnik, hogy Newman az első filmje (Valaki odafent) óta szinte kizárólag főszerepet játszott (néhány kivétel akad, mint A nagy ugrás, vagy az Üzenet a palackban, ahol Kevin Costner apjaként tűnt fel). Mégis: egyszerre volt leading man és karakterszínész. Ritkán vállalt egysíkú hősszerepeket (mint az Exodus parancsnoka vagy a Hitchcock-féle Szakadt függöny titkosügynöke), sokkal jobban izgatták a szürke-fekete árnyalatok, a kétes, svindler karakterek (vagy mint a Macska a forró bádogtetőn Brickje, aki homoszexualitásával küszködik). Mert bármilyen jóképű is volt Newman, bármilyen erősen világítottak is azok a babakék szemek, mindig elhittük neki, hogy szenved, hogy marcangolja magát, hogy boldogtalan. Pokolian tehetséges színész volt, széles érzelmi amplitudóval, és igazi sztár: nagylelkű kollégáival és a közönséggel egyaránt.
És ez a harmadik tanulsága Newman karrierjének: filmjei is karakterközpontúak, mindig a jellem a lényeg, nem a cselekmény. Minden alakítása igényes; a rendezők névsora tekintélyparancsoló: Martin Ritt, Richard Brooks, Hitchcock, George Roy Hill, Altman, Sydney Pollack, Sidney Lumet, Scorsese, a Coen fivérek, Sam Mendes… Talán egyetlen említésre méltó mellényúlása Az idő szorításában, egy igénytelen katasztrófafilm, amelyet a Pokoli torony-féle Irwin Allen felkérésére vállalt.
Newman fénykorát 1956 és 1973 között élte. A hatvanas évek legnagyobb sztárja volt, népszerűségben csak Steve McQueen vetekedett vele. Nem csoda, hogy egész életükben rivalizáltak, és a Pokoli torony forgatásán szóba sem álltak egymással. A nagy balhé után Newman önkeresésbe kezdett, és az elkövetkező éveket amolyan átmenetben töltötte, s csak keveset forgatott (az 1977-es Jégtörők nagy siker volt). Newman – immár „nagy öregként”, megbecsült intézményként – 1982-ben, Az ítélet főszerepében tért vissza. Jobb volt, mint bármikor, és 1986-ban A pénz színé-ért végre elnyerte élete egyetlen Oscar-díját (egyébként tízszer jelölték). Utolsó moziszerepét 2002-ben, A kárhozat útjá-ban játszotta – egy megfáradt keresztapát, ami egyáltalán nem illett hozzá… de a Pénzt és életet (2000) még a régi, cinkos mosolyú Newmant állította csatasorba.
Akárhogy is nézzük, az Actor’s Studio első, nagy generációjából Newman filmográfiája a legteljesebb és legkielégítőbb – amolyan átkötő kapocs Gregory Peck és Clint Eastwood között. Sosem élt kicsapongó életet, kerülte az önpusztítást, és (hihetetlen!) öt évtizedet élt mintaszerű házasságban Joanne Woodward, szintén Oscar-díjas színésznővel. Még öt-hat, mifelénk ismeretlen filmet is rendezett, a legtöbbször felesége főszereplésével (aztán a Mr. és Mrs. Bridge-ben együtt is tűntek fel 1990-ben - jutalomjáték volt). Egész Hollywood tisztelte és szerette – s valljuk be: irigyelte - kiegyensúlyozottságáért, sokoldalú tehetségéért, hosszú karrierjéért, erkölcsi tartásáért… s persze babakék szeméért, melyek fényét örökre őrzi a celluloid.
Egy évvel a Rambo 2. egetverő sikere után Sylvester Stallone forgatókönyvíró / népfia / megasztár és George Pan Cosmatos rendező újabb bődületes baromságot forgatott, egy szórakoztató csúcs-trasht, amely a nyolcvanas évek akciófilmjeinek összes kortünetét magán hordja, ezért valamennyi geek számára kötelező darab. Spoiler-hegyek.
Mint ahogy azt a ma már klasszikus, hatásvadász felütésben megtudjuk: a mocskosan imperalista Amerikában 24 percenként megölnek egy embert, illetve 250 nőt erőszakolnak meg naponta. Ezzel összefüggésben, egy fasisztoid szervezet a Föld lakosságának kiirtására törekszik. Mottójuk tiszta és világos: "csak az erősek maradhatnak." Munkájukat módszeresen végzik, két kalapácscsapkodós szeánsz között minden éjszaka megölnek egy, azaz egy embert, akik őt testületileg gyengének ítélnek. De sajnos nem számolnak M. Cobretti felügyelővel (vajon ki játssza?), aki a dauerolt hajú svéd modell, Ingrid (a dán Brigitte Nielsen) védelmében jól seggbe rúgja édes mindnyájukat. Az emlékezetes felütésben Kobra közli a film mottóját:
„Dögvész vagy, és én a gyógyszer.”
("You're a disease and I'm the cure.")
Miközben a tehetetlen rendőrség úgy véli, egyetlen sorozatgyilkossal, a titokzatos Night Slasherrel van dolguk, aki egy hónap alatt 16-szor ölt (!), Cobretti egy megejtően izgalmas kórházi jelenetsor után vidékre csempészi védencét. Egy motelben szállnak meg, ahol végre következhet a várva várt szexjelenet. Cosmatos ezt kihagyja, hogy filmje ne hasonlítson olyan szemtelenül a Terminátorra. Helyette motoros-furgonos banditákat vet be a kész arzenállal rendelkező Kobra ellen. És Kobra lő. Ötből ötször talál, őt azonban mágikus erőtér védi a rá záporozó golyók elöl. Ha úgy véli látványos jelenetnek kéne következnie, nem lézeres irányzékú gépfegyverét, hanem egyik kézigránátját használja.
(Egy barátom szerint azért kellett a vallási-náci szektának ezen a ponton motorosbanda jelleget is magára öltenie, mert a méltán hírhedt Menahem Golan és Yoram Globus producerek diszkont áron jutottak motoros kaszkadőrökhöz.)
Cobretti, a boldog nyolcvanasok letűnt hőse mai szemmel szánalmasan nevetségesen néz ki túlméretezett napszemüvegében (ami most megint divat), bőrdzsekijében, az örökösen a szája szélén lógó gyufaszállal, kezén fekete kesztyűvel. A munka megszállottja nem a szavak embere, érzelmi téren meglehetősen félénk, ja, és kesztyűben, ollóval eszi a pizzát (ez nekem nagyon tetszik). Van egy lerobbant, régi vágású kocsija, amit egy kapcsoló felkattintásával turbóra lehet állítani. Csoda, hogy ez az okos járgány nem beszél.
Stallone minimálisra redukálja a jellemrajzot és a love storyt. Ő maga egyébként a Rocky 4. forgatásán találkozott Nielsennel, akit rögtön feleségül is vett. Egy emlékezetes jelenetben Kobra így udvarol Ingridnek, miután az megtudta, hogy nevében az M. nem más, mint Marion Cobretti:
Kobra: "Hozott mentőövet?"
Ingrid: "Miért?"
Kobra: "A krumplijai megfulladnak a kecsöpben."
Mivel Cosmatos érezte, hogy a sovány sztori a legjobb esetben is csak tíz hullával kecsegtet, az utolsó fél órában kábé ötven embert legyilkoltat hősével, hogy a Rambo 2. arányszámait tartsa. A fasisztoid, egyházi színezetű motorosbanda két kalapács-összecsapkodás között egy emberként vetődik a gyűlöletes Cobretti felügyelőre, az pedig jó rendőrként végez is velük. Tárgyalás? Ugyan minek:
„A bírók kiengednék az összeset”.
illetve:
"Think a maniac who blew a kid's heart out for nothing should have rights?"
Mintha csak Dredd bíró korai felszólamlását hallanánk.
A végső leszámolás egy kohóban játszódik, ahol a legellenszenvesebb képű gonosztevő (Brian Thompson, hatalmas kultarc) brutális véget ér. Kobra egy percre elbizonytalanodik, vajon az önbíráskodás a megfelelő eszköz-e, azonban hamar rádöbben, ezen az országon már csak egyedül ő segíthet. Miután az ellenséggel végzett, hősünknek gondja van rá, hogy megsebesített kollégáját feldobja némi viccelődéssel, egyúttal régi hivatalbeli konkurensének behúzzon egy hatalmasat. Mi marad hátra? Cobretti motorra pattan álmai asszonyával, előtte a lenyugvó nap, aláfestésként szörnyű zenei alapok a Mozartos Sylvester Levay repertoárjából...
Hát csoda, hogy a Kobra gyerekkorom egyik kedvenc filmje? Nem elég, hogy számtalanszor láttam az elmúlt években - és mindig rettentő lelkesedéssel -, deképregénybenis megvolt Fazekas Attila zseniális rajzaival és Cs. Horváth Tibor szövegével, ami még inkább kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Fontos, hogy mindenképp az eredeti szinkront keressük (felteszem, Schéry András remekműve), bár a Warner-féle DVD-kiadás feliratában olyan rejtett gyöngyszemekre bukkanhatunk, mint a "gyere, te szopósmajom!"
Fun fact: Joel Silver producer 1994-ben bejelentette, hogy Paula Gosling Tiszta játszma című regényéből filmet forgat, a főszereplő pedig Sylvester Stallone lesz. Csak eztán jöttek rá, hogy - a stáblista szerint - a Kobra is ugyanezen a regényen alapul. Stallone gyorsan kiszállt, a helyére William Baldwin érkezett.
Minden idők legrosszabb filmje: vita nincs. Cirka háromezerben a Földet a pszikló faj tartja rabigában. A megszállók kormányzója (Travolta, a képen középen) maga mellé vesz egy hegyvidéki parasztfiút (Barry Pepper), de az hamar ellene fordul, és az idegenek elleni felkelés élére áll. L. Ron Hubbard, a tehetségtelen író, ám annál tehetségesebb egyházalapító csodálatosan ócska történetéből Roger Christian, az egykori Oscar-díjas csodagyerek gyalázatosan rossz, lassított felvételekkel teletömött szcientológia-reklámot forgatott. Valamennyi beállítása olybá tűnik, mintha Giles Nuttgens operatőrnek erősen oldalra húzna a feje, vagy mintha egy technikus állandóan a kamerán könyökölt volna forgatás közben. Az idegesítően vinnyogó Travolta a Rés a pajzson legfárasztóbb modorában vezeti elő rasztafrizurás, kutyafejű tatárját, a mindig kiváló Forest Whitaker (a képen jobbra) vele tart ezen a szörnyű kálvárián egy botrányosan rossz szerepben. Pepper pszikló maszk nélkül is gyötrelmes alakítást nyújt. Vegyük a Dr. Moreau szigete leggyötrelmesebb percét; itt ez a perc ismétlődik száztizenhétszer egymás után.
CHARLIE KETTŐS ÉLETE (The Truth About Charlie, 2002) Az Amerikai fogócska (1963) nézhetetlen, idegesítő remake-jét csak azoknak ajánljuk, akik perverzül vonzódnak a nagy rendezők katasztrofális bukásaihoz. Csak indokolt esetben hivatkozom a Háború a Földön-re, ezt most ilyen. Jonathan Demme filmje minden képzeletet alulmúlóan rossz, rossz, és csak egyre rosszabb. A forgatókönyv meglehetős hűséggel követi Peter Stone eredetijét, és egy hagyományosabb tálalásban gyenge közepesként muzsikálna. Ami igazán borzalmassá teszi a darabot, az a színészi játék, a casting és a színészvezetés: Mark Wahlberg önirónia és meggyőződés híján játssza Cary Grant szerepét, míg a mellékszereplők leginkább az utca emberére emlékeztetnek. Mindenért Demme a felelős, aki a párizsi helyszíneket ürügyül használja arra, hogy kamaszos Kifulladásig-rajongását kiélje (jump cut-ok vannak, akciójelenetek nincsenek). A máskor oly remek Tak Fujimoto kézből operálja végig a filmet, spontaneitás és energia helyett amatőr, művészkedő hangulatot teremtve. Sajnáljuk Thandie Newtont: Audrey Hepburn szerepében ő az egyetlen őszinte ember a stábban.
FÜGGŐSÉG (Twisted, 2004) Tökéletesen elbaltázott sorozatgyilkos-thriller, a műfaj mélypontja. Ashley Judd (aki kicsit sokszor játszotta már ugyanezt a szerepet), a frissen kinevezett nyomozó esténként filmszakadásig felönt a garatra, reggel pedig saját magát (!) gyanúsítja a San Fransiscót rettegésben tartó titokzatos gyilkosságokkal. Ez a nevetséges dramaturgia egészen a végkifejletig kitart, amikor is a forgatókönyv végleg elborul, és minden addigi történést negligál. Samuel L. Motherfuckin' Jackson és Andy Garcia ennél mélyebbre nem is süllyedhetne a megbízható mellékszereplésben. Az elgyötört ábrázatú Judd próbálkozik valamiféle férfiasan tökéletes jellemábrázolással, de a szerepe mérhetetlenül ellenszenves (nincs olyan pasi a cselekményben, akivel le ne feküdt volna). Szinte hihetetlen: ezt az emberiség elleni merényletet Az igazak rendezője, Philip Kaufman követte el.
MENNYDÖRGŐ ROBAJ (Sound of Thunder, 2005) A kétezres évek egyik legelátkozottabb produkcióját előbb a prágai árvíz, majd a gyártó cég (Franchise) csődje sújtotta – előbb Pierce Brosnan főszereplő, majd Renny Harlin rendező is új projekt után nézett. A film végül elkészült, két évvel később be is mutatták, és éktelenül megbukott – teljesen megérdemelten. Már a sztori is problémás (hiába Ray Bradburytől ered): egy futurisztikus szafari beleavatkozik a múltba, és ezzel olyan időhullámokat (ha-ha) szabadít el, melyek Roland Emmerich-féle katasztrófákat keltenek a modern Los Angelesben. Legalábbis papíron. A trükkökre ugyanis elfogyott a pénz. A T-Rex még csak röhejes, de a felbőszült dínómajmok felháborítóak. A díszletek, kosztümök, párbeszédek mind-mind szánalmasak; Peter Hyamstől nem is várnánk mást A muskétás után. A legszánnivalóbbak a színészek (Edward Burns, Ben Kingsley és a Braveheart szépsége, Catherine McCormack), akik itt tették végleg taccsra karrierjüket.
EGYEDÜL A SÖTÉTBEN (Alone in the Dark, 2005) A mérsékelten népszerűtlen komputeres játék hipnotikusan szar filmváltozatában egy okkult régész (Christian Slater, ki más?) egy rég letűnt faj üzenetét fejtegeti, melynek saját árvaházas múltjához és egy titkos kormánykísérlethez is köze lehet. Khm. Dr. Uwe Boll (irodalomból doktorált) nem is érti, miért bántják, hiszen amit letett az asztalra, az külsőre pont olyan, mint egy film. Csakhogy a steadicam és az avid felhasználói szintű ismerete rendezővé nem, legfeljebb operátorrá teheti az embert. A nyitó felirat olyan hosszú és értelmetlen, hogy fetrengve röhögtük végig. A röhögés sajna alábbhagy, mikor a három felvillantott szál (á la X-akták) végül sehová sem vezet – legfeljebb A bolygó neve halál huszad rangú koppintásába. A lényeg, hogy szörnyek legyenek benne. Slater és Stephen Dorff mínuszba viszik át lenullázott karrierjüket; Tara Reid gyötrelmes antropológus. EGY GYILKOS AGYA (Mindhunters, 2005) Ebben a katasztrofálisan félresikerült, nézhetetlen sorozatgyilkos-thrillerben maroknyi FBI-gyakornok érkezik a kihalt szigetre, hogy átessen a kiképzés utolsó fázisán. Ám mikor egyikőjük gyilkolni kezd, a játék iszonyúan komolyra vált. Renny Harlin (mi lett veled?) fércműve, a Beavatás és a Stallone-féle D-Tox rokona két évig állt dobozban, végül újraforgatva, újravágva, röhejes speciális effektusokkal került a mozikba. Rendezőnktől egyetlen értelmes akcióra sem telik, az idióta forgatókönyvnek a világon semmi értelme, a színészek egyöntetűen csapnivaló alakítást nyújtanak. Christian Slater (már megint) és Val Kilmer alig pár percre tolja be a képét, ezzel is növelve a film B-faktorát, LL Cool J karrierje mélypontjára jut a belső ellenőr szerepével.
KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)
Olcsó, igénytelen szörnyfilm „a pofátlanság határa” kategóriából. Egy FBI-ügynök (Samuel L. Motherfuckin' Jackson) repülőre ültet egy szemtanút – a gépen azonban mérgeskígyók szabadulnak el, hogy megakadályozzák a vallomástételt. Ez a minősíthetetlen Z-film a címe okán hamar az amerikai film Uhrin Benedekje lett. David R. Ellis (aki Ronnie Yu helyére ugrott be) az internetes rajongáson felbuzdulva még néhány véresnek-viccesnek szánt jelenetet is hozzáforgatott, de az összképen ezek sem javítanak. Az első néhány jelenet még szórakoztatón szar, a többi már csak szimplán szar – az alkotókból hiányzik az a gyilkos humor, amely Peter Jackson vagy Joe Dante korai zsengéit naggyá tette. A fényképezés, vágás, díszlet, forgatókönyv – rosszabb, mint egy nyolcvanas évekbeli tévésorozatban; a színészek idegborzolóak. Jackson autopilótán nyomja le azt a három-négy mondatát, egyébként nem sok vizet zavar.
ULTRAVIOLA (Ultraviolet, 2006) Végzetesen félrecsúszott képregény-adaptáció A kaptár nyomdokain. A tisztavérűek uralta steril világban egy fertőzött forradalmár (Milla Jovovich) oltalmába vesz egy kisfiút (Cameron "Spooky" Bright), aki génállományával új reményt hozhat a kilátástalan küzdelembe. Vagy ilyesmi. Kurt Wimmer a kultikus Equilibrium után ezzel a nézhetetlen, zéró büdzséjű Z-filmmel lepett meg minket, amely a Penge és az Underworld mellett éppen saját korábbi munkájából lop a legtöbbet. A komputeres animáció siralmas, a cselekmény átláthatatlan, a párbeszédek felmondhatatlanok – az egész olyan, mint egy pornófilm szexjelenetek nélkül. Jovovich rutinból hozza a cool csajszit, körötte a rent-an-actor ügynökség legtehetségtelenebb tanulói kapnak szerepeket – Nick Chinlund és Sebastian Andrieu mint rosszfiúk már Háború a Földön-mélységeket érnek el. Wimmer szerint a kudarc oka, hogy a stúdió elvette tőle a filmet, és kivágott belőle 30 percet. A BARBÁR (Pathfinder, 2007) Az 1987-es, Oscarra is jelölt norvég kalandfilm nézhetetlen remake-jében egy Amerikában nevelkedett viking (Karl Urban) saját népe ellen fordul, mikor a partraszálló norvégok lemészárolják indián barátait. Marcus Nispel (aki A texasi láncfűrészes-remake-kel hívta fel magára a figyelmet) alacsony költségvetésű filmje sötét, monoton és érthetetlen: egy érzelemmentes analfabéta műve katasztrofális operatőri munkával, kivehetetlen akciójelenetekkel és ellenszenves szereplőkkel. Clancy Brown és Ralph Moeller arcát az összes jelenetben sisak fedi (ez nagy mínusz!); Urban kifejezéstelenül rohangál.
FOGSÁGBAN (Captivity, 2007) Felháborítóan kretén Fűrész-koppintás A misszió és A skarlát betű hajdan nagy nevű rendezőjétől; igazi szemét. Egy nyávogó Paris Hilton-imitátort (Elisha "24" Cuthbert) elrabol, és fogva tart egy „titokzatos” rajongó, aki tényleg annyira szörnyen titokzatos, hogy egy újszülött is rögtön leleplezné. Közben mintha kínozná is, de mégsem. És mintha a Tortúra… de végül az sem. Joffé nyilván örült, hogy legalább munkát kapott, mégha ebben az igénytelen orosz-amerikai thrillerben is. A forgatókönyv unintelligenciája arra nem fogékonyaknál is epilepsziás rohamot válthat ki. Cuthbert siralmas, nála csak a cellaszomszédját játszó Daniel Gillies rosszabb.
A nyolcvanas évek egyik legrosszabb filmjében, amely F. Paul Wilson regényén alapul, a nácik túlvilági „erődre” bukkannak Románia szívében, és segítségül hívnak egy zsidó professzort (Ian McKellen), hogy annak lakóját felderítsék. Michael Mann második mozija (az első Az erőszak utcái volt) annyira amatőr módon fényképezett, játszott és levezényelt, hogy az szinte összeegyeztethetetlen későbbi filmjeivel – egyedül a nagyképűség köti össze őket. Az alapötlet kitűnő (a Hellboy ügyesen újra is hasznosította), egyébként minden röhejesen szar, élén a hírhedt gumiszörnnyel és a tévelygő színészi alakításokkal. Jürgen Prochnow és Gabriel Byrne (nagyon fiatalon) a nácik, Scott Glenn a görög parafenomén (sírni fogsz!), miközben McKellen karrierje legszégyenletesebb alakítását nyújtja a tolókocsis tudós szerepében. De Palmának volt egy hasonló ezoterikus leégése, a Dühöngés (1978) – érdemes vele összevetni.
A TŰZGYÚJTÓ (Firestarter, 1984)
Már Stephen King önlopásokban gazdag regénye is kétes színvonalú volt, de a belőle készült filmváltozat egyértelmű szemét. Mark L. Lester rendező a Dallas legócskább epizódjainak színvonalán, béka segge alatti költségvetéssel, minden stílus vagy elgondolás nélkül vitte színre a telekinetikus kislány (Drew Barrymore, az egyetlen jó dolog a filmben) történetét, akit apukájával (David Keith szánalmas Kurt Russell-imitációban) együtt foglyul ejtenek a gonosz kormányügynökök. George C. Scott pályája mélyén játssza a félszemű fejvadászt, aki ravasz Farkasként belopja magát Piroska kegyeibe. Néhány díszlet lángra kap, egyébként ultragagyi az egész.
GYILKOS ROBOTOK (Runaway, 1984)
Gagyi, lapos sci-fi a Feltámad a vadnyugat rendezőjétől. A közeli jövőben a robotok a mindennapok állandó tartozékai, olyannyira, hogy egy különleges rendőri egység vigyáz a zavartalan működésükre. Ezt vezeti Tom Selleck, aki egy ultragonosz programozó (Gene Simmons) nyomába ered. Michael Crichton (mint író-rendező) a nyolcvanas évek zsarutematikáját hitchcocki rémisztgetésekkel (robotpókok a zuhanyzóban) és olyan-amilyen speciális effektusokkal színezi, de 12 év feletti közönségét ezzel legfeljebb csak kacagásra ingerli. Selleck rutinos, Simmons (a Kiss frontembere) elképesztően mulatságos. Itthon nagy siker, odakint nagy bukás volt. Gyerekkoromban én is élveztem.
MACSKASZEM (Cat's Eye, 1985)
Stephen King három béna rémtörténetének vállalhatatlan filmváltozatában előbb James Woods kísérel meg leszokni a cigiről egy szokatlan módszereket alkalmazó cég segítségével, aztán Robert „Pájnacsősz” Hays mászik körbe egy toronyház párkányán, végül Drew Barrymore (igen, már megint) küzd meg egy hálószobájában lakó manóval. A sztorikat egy vándorló macska köti össze. Lewis Teague (Cujo) filmje – akárcsak King saját rendezése, a Maximális túlhajtás (lásd alább) – fekete komédia szeretne lenni, de sehogy sem találja a megfelelő hangvételt. Az operatőri munka igényes, minden más katasztrofális, kezdve King forgatókönyvével és a tévelygő színészi alakításokkal. Kerülendő.
MAXIMÁLIS TÚLHAJTÁS (Maximum Overdrive, 1986)
Stephen King a nyolcvanas évek közepére olyan mélyen alámerült a drog, az alkohol és a siker tengerében, hogy rendezőnek is kikiáltotta magát. Egyetlen filmje, mely a Kamionok című remek novelláján alapul, egy csapat átlagemberről szól, akik az önálló tudatra ébredt gépek elől egy benzinkúton rejtőznek el. A forgatókönyv is baromi lusta, de a rendezés kriminális. Hiába van a vásznon minden, mit pénz megvehet (robbanások tömkelege), ha King egyszer érzéketlen mind a kamerakezelés, mind a színészvezetés iránt. A színészek – Emilio Estevezzel az élen – csúnyán túljátsszák szerepeiket. A film végül akkorát bukott, hogy Kinget nem engedték többet a rendezői szék közelébe.
A HORDA (Nomads, 1986)
John McTiernan írta és rendezte ezt a zavaros, amatőrszagú fantasy / thrillert, amelynek legfőbb ihletője Az éhség (1983) lehetett, de Ridley Scott, De Palma és Argento hatása is érződik rajta. A sztori egy francia antropológusról (Brosnan a Remington Steele utáni első főszerepében) szól, akit Los Angeles utcáin üldözni kezd, és az őrületbe kerget egy túlvilági motorosbanda - valami eszkimó átoknak megfelelően (ezt nem teljesen értettem). McTiernan elsőfilmje a misztikus körítés ellenére unalmas és ötlettelen; a végső fordulat hatásos lehetne, ha a célját értenénk (talán az amerikai társadalom kritikájaként kellene értelmeznünk?). Brosnan helytálló, Down szépséges – mindenki más csapnivaló.
A SÖTÉTSÉG FEJEDELME (Prince of Darkness, 1987)
Két kitűnő mozi, a Nagy zűr Kis-Kínában és Az elpusztíthatatlanok közé ágyazva forgatta John Carpenter ezt a végtelenül semmitmondó, gagyi horrort, amelyben A dolog dramaturgiáját variálja tovább – idegenek helyett sátáni zombikkal. Hipnotikusan szépen indul, de a hosszú főcím után – akárhogy várjuk - semmi érdemleges nem történik. A színészi játék csak erősíti a B-filmes asszociációkat. Nagy csalódás Carpentertől, a film helyett csak a kísérőzenéjét ajánljuk.
A VILÁG URAI (Masters of the Universe, 1987)
A Csillagok háborúja, a Conan, a barbár, a Terminátor, A Beverly Hills-i zsaru és a Vissza a jövőbe találkozik (de tényleg!), mikor Eternia népét leigázza a koponyafejű Skeletor (Frank Langella); He-Man (Dolph Lundgren), a felkelők vezére pedig a nyolcvanas évek kisvárosi Amerikájába teleportál egy legendás kulcs nyomában. Goddard elsőfilmje (Golan-Globus produkció) amatőr és nagyon olcsó. A forgatókönyv jelzőt sem érdemel; a kosztümök, díszletek egy gyengébb iskolai színielőadást is alulmúlnak. Sok az akció, de unalmas – béna kaszkadőrmunkával. Lundgren kifejezésmentes, jellegtelen hős, Chelsea Field gung-ho felkelőlány, Courtney Cox (első főszerepében) Bambi-szemű tinédzser.
A MASSZA (The Blob, 1988)
Az 1958-as eredeti csak Steve McQueen miatt maradt fenn a köztudatban – ez a felesleges, fantáziátlan remake Chuck Russell és Frank Darabont neve ellenére sem méltó a figyelmünkre. A forgatókönyv a Kisgömböc tökéletesen kiszámítható dramaturgiáját követi: egy űrbéli amorf massza végighömpölyög az álmos kisvároson, és közben mindent és mindenkit magába olvaszt. A trükkök egész jók, a Massza izgalmas főgonosz, de a „jók” dögunalmasok, a párbeszédek röhejesek. Az összképen Erika Eleniak felbukkanása sem javít.
Nagy szavak nélkül: elhunyt, hirtelen. Az angol beteg és A tehetséges Mr. Ripley nekem tetszett. Nagy filmek nagy árnyékkal, gazdag részletekkel és kitűnő muzsikával. A Mr. Wonderful-t is szerettem. A Hideghegy-et nem. A Szívből, igazán-t nem láttam. A Bűnös viszonyok-at ma este nézem. Ki mit mond? Ki szerette, ki nem? Beszéljük meg, ahogy Bolgár György mondaná.
A Time Warner médiakonglomerátum 2008. február 28-án bejelentette, hogy a tulajdonában lévő New Line Cinemát, A gyűrűk ura-, a Csúcsformában- és az Austin Powers-sorozatok gyártóját beolvasztja a Warner Bros struktúrájába, s ezzel megválik Bob Shaye-től, aki negyven évig vezette a céget. Sorozatunk a ministúdió történetének áttekintésével próbál választ találni a miértekre és a hogyantovábbokra.
Robert Shaye a semmiből teremtette a New Line Cinemát, amely a hatvanas évek végén egyszemélyes, kézi vezérlésű filmforgalmazó vállalatként lépett színre New Yorkban. Az akkor 27 esztendős Shaye egy volt a korszak exploitation kizsákmányolói között: horrort, szexet, polgárpukkasztást bevállalt, hogy midnight movie közönségét kiszolgálja. A filmeket olcsón vette, elsősorban Olaszországból (pl. spagetti-westerneket), Franciaországból (Alain Delon-krimiket is), majd Bruce Lee halála után Ázsiából is (lásd: Sonny Chiba Street Fighter-sorozata), és viszonylag kevés amerikai független produkciót vitt a mozikba.
Shaye már a hetvenes évek elején kitűnt a többiek közül keleti parti ízlésével. Pasolinit, Godard-t, Herzogot, Rohmert, Fassbindert, Bunuelt és Chabrolt kezdett forgalmazni a campusok közönségének, de szégyenérzet nélkül bevállalt melegebb témákat is. Első nagy felfedezettje John Waters volt, aki a Multiple Maniacs (1970), a Rózsaszín flamingó (1972) és a Female Trouble (1974) triászával lenyűgözte az éjféli mozilátogatókat, és állandó bevételi forrást jelentett a New Line-nak is. A cég első saját gyártású filmje a Stunts (1977), egy felejthető akciófilm volt Mark L. Lester (Kommandó) rendezésében.
A nyolcvanas évekre a New Line szinte teljesen befejezte a művészfilmek forgalmazását, és minden erejével arra koncentrált, hogy kielégítse az újonnan megnyílt videópiac óriási felvevőerejét. Olasz apokaliptikus sci-fik, tini szexkomédiák és nindzsás kalandok töltötték meg a New Line éves forgalmazási naptárát (amelybe valahogy becsúszott Makk Károly Lily in Love című filmje is).
Ma leginkább a horrorral azonosítjuk a New Line-t, pedig Shaye csak a hetvenes évek végén, a Halloween elképesztő sikerét látva kezdett érdeklődni a műfaj iránt, amikor nagy dobásként megvásárolta Az élőholtak visszatérnek és A texasi láncfűrészes re-run jogait, majd 1983-ban mozikba vitte az Evil Dead első részét. A három film olyan kirobbanó sikert aratott, hogy Shaye gyorsan megalapította a New Line gyártó részlegét, és ráállt a horrorok sorozatgyártására.
A saját gyártású horrorok első darabja volt az Alone in the Dark (1982), Jack Sholder filmje, amelyen Shaye írói kreditet is kapott. Ezt követte a Rémálom az Elm utcában (1984), amely mindent megváltoztatott a New Line számára. Wes Craven horrorja, mely szerény 1,8 millió dollárba került, 25,5 milliót hozott a konyhára. A folytatás már egy évvel később megérkezett Sholder rendezésében, a további, elképesztően népszerű epizódok pedig menetrendszerűen: 1987-ben, 1988-ban és 1989-ben. A Rémálom-sorozat így korának Fűrész-e lett, az addigi legnépszerűbb független filmes széria. Amellett, hogy tengernyi pénzt termelt, tucatnyi olyan tehetséget indított útjára, mint Frank Darabont, Chuck Russell, Renny Harlin, Stephen Hopkins, Johnny Depp, Patricia Arquette vagy Brian Helgeland.
A Rémálom-sorozat mellett a New Line lokomotívja John Waters maradt, aki a nyolcvanas években karrierje csúcsára ért az „odoramás” Poliészter (1981), majd a Hajlakk (1988) című remekeivel (amelyeket immár a New Line gyártott). Ugyancsak szépen muzsikált a Rémecskék-sorozat is (Critters), de A rejtőzködő (1987 – ma kultfilm) és a 976-EVIL (1989 – Robert Englund rendezésében) megbukott.
A nyolcvanas évek végére a New Line tehát új imázst alakított ki: irodát nyitott Los Angelesben, részvénytársaságként bevonult a Wall Streetre, és művészfilmesből horrorspecialistává vált. Piacra lépett a ministúdió, amelyet Freddy Krüger épített.
Tegnap, pénteken elindult az amerikai mozikban Neil Marshall (Descent - A barlang) új filmje. Az általunk is várva várt Doomsday - melyet rendezője a Mad Max és a Menekülés New Yorkból keverékeként ír le - mindössze 1,6 millió dollárt hozott az első napon.
Az utóbbi hetekben már sejthető volt, hogy a Doomsday alulteljesít. A tesztközönség reakciói jobbára negatívak voltak, így a forgalmazó Sony úgy döntött, nem invesztál túl sokat a promócióba. A mozisok sem komálták a filmet: az ilyenkor szokásos háromezerhez képest csak 1936 amerikai mozi vette műsorára Marshall posztapokaliptikus akcióját.
Speciális problémát jelentett a Sony számára, hogy február 12-én elárasztotta a torrent trackereket egy 2012 Doomsday című szánalmas sci-fi, melynek 1,6 pontot sikerült begyűjtenie az imdb látogatóitól. Sokan azt gondolták, hogy a mozikba kerülő Doomsday megegyezik ezzel az olcsó B-filmmel.
Cikkünk írása idején az imdb Doomsday-lapján még nem elérhetők a user ratingek, így arról nincs infónk, hogy annak a csekély közönségnek, aki végül is eljutott a moziba, hogyan tetszett a film. A Sony úgy döntött, nem kockáztat, nem vetíti le a filmet a kritikusoknak - ez is mindig a bukás biztos jele. Abból a 26 kritikusból, aki a rottentomatoes tanúsága szerint vette a fáradtságot, és jegyet váltott rá, 19-nek nem tetszett. Roger Moore (a filmkritikus!) egyenesen Uwe Bollhoz hasonlítja Marshallt.
Az 1,6 millió dolláros első napi eredmény - és az ebből következtethető kb. 4,5 milliós első hétvége - kifejezetten rossznak számít, minden negatív várakozást alulmúl. Összehasonlításul a Descent (ami aztán távolról sem volt kasszasiker) kétszer erősebben, 8,9 millióval indult, a hasonló zsánerű Resident Evil 17,7 millióval, az Underworld pedig 21,7 millióval.
Számomra mégsem ez a legmeglepőbb, hanem az, hogy a Doomsday-nek a mai napig nincs otthoni, tehát brit forgalmazója, s premierdátuma (egyes infók szerint május 9-én indul majd). Szeretnék pozitívan csalódni, de ez a tény sajnos csak aláhúzza, hogy valami gond lehet a filmmel.
Vigasztalásul annyit, hogy nem csak a Doomsday hasalt nagyot tegnap az USA-ban, hanem a Funny Games 2008 is. Michael Haneke ön-remake-jének 289 moziból pitiáner 180.000 dollárt sikerült összegyűjtenie.
Most induló új sorozatunkban a filmtörténet nagy klasszikusait közöljük gyengébbek kedvéért rövidített formában. Kicsit olyan ez, mint amikor a Kretén megjelentette a Háború és béke egyoldalas képregényváltozatát. Első alanyunk Osvárt Andrea várva várt kínai-olasz bérgyilkos-thrillere, a Two Tigers!
FADE IN:
BELSŐ. FERIHEGY. NAPPAL
Osvárt Andreát rajongói búcsúztatják.
OSVÁRT ANDREA Elhagylak titeket egy szebb életért, de ne sírjatok. Görög Zita örökre megmarad nektek.
RAJONGÓK Légy te Magyarország új Dobó Katája!
OSVÁRT ANDREA Úgy lesz, ígérem!
Andi felszáll a római gépre.
KÜLSŐ. SHANGHAI. REPTÉR. NAPPAL
A futurisztikus városképen felirat tűnik fel a vásznon:
„Három évvel később”
Andi immár nemzetközi bérgyilkos.
RAJONGÓK Ez aztán a karrier!
OSVÁRT ANDREA Csak várjatok, amíg bemutatom legjobb Kate Beckinsale-nézésemet!
RAJONGÓK Ez már az?
BELSŐ. HOTEL. NAPPAL
Andi elfoglalja a szobáját. Trikóra vetkőzik, hogy előnyösebb színészi tulajdonságai érvényesülhessenek.
RAJONGÓK Ez aztán a karrier!
OSVÁRT ANDREA Csak várjatok, míg meghalljátok az angol kiejtésemet!
BELSŐ. LAKÁS. NAPPAL
Két római angol nyelvtanár próbálja elhitetni legjobb Headway-kiejtésével, hogy nemzetközi szuperzsaruk. Andi után erednek Shanghaiba. Sosem érnek oda.
ANGOL NYELVTANÁR I’m fed up with the stupid leisure center!
BELSŐ. HOTEL. NAPPAL
Andi mit sem sejt a nemzetközi bonyodalmakról. Hotelszobáját ritkán vagy sosem hagyja el.
OSVÁRT ANDREA Disz iza lóbadzset prodáksön.
RAJONGÓK Mint az Emmanuelle - csak szex nélkül.
Andi kimegy az erkélyre. Innen épp átlát a szomszéd lakosztályba, ahol egy kínai prostitutált fogadja francia akcentusos vendégét.
KÍNAI PROSTI Ha bandzsítok, kicsit úgy nézek ki, mint Lucy Liu!
OSVÁRT ANDREA Ha teleszívom a tüdőmet, minden jelenetben látszik a mellbimbóm!
Andi kilesi a szeretkezést.
BELSŐ. HOTEL. ÉJJEL
A felizgult Andi felrángat a szobába egy helyi statisztát, és megerőszakolja.
HELYI STATISZTA Bjutiful hángerien csöcsök!
Közben a másik szobában Lucy Liu a franciát döngeti.
OSVÁRT ANDREA Ám horni! Horni, horni, horni tunájt!
BELSŐ. HOTEL. NAPPAL
Még mindig a hotel.
Andi és Lucy jót beszélget az élet nagy dolgairól.
OSVÁRT ANDREA Áj em de moszt fémusz eszesszin in de vörd. Áj em szed end lónli.
KÍNAI PROSTI What the fuck? Someone please dub her!
Egy normális filmben most jönne az obligát leszbijelenet. Itt nem.
Andi inkább megint összefekszik a helyi statisztával. Most más pózban.
RAJONGÓK Hé, takaró nem kell! Így nem látunk semmit!
BELSŐ. HOTEL. NAPPAL
Konfliktus! Andi ennyi trikóban eltöltött eseménytelen nap után megkapja küldetését: meg kell ölnie a szomszéd kínai prostit!
OSVÁRT ANDREA Azt már nem! Nekem is van lelkiismeretem!
RAJONGÓK Micsoda karrier!
Andi lekaratéjozik pár kínai / olasz statisztát, megmenti Lucyt, és ketten beállnak a népszerű Charlie angyalai-pózba.
OSVÁRT ANDREA Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon!
Hogy lett megint hétfő? A förtelmesen népszerű Indy-sorozat negyedik, ám mégsem utolsó felvonásában a Frigyláda forgatásáról kotyogunk ki soha, sehol, senkinek elő nem adott titkokat. A DeLorean* száguld tovább, és meg sem áll május 22-ig!
(* = Kedves kötekedni vágyó Olvasó!** Nagyon jól tudom, hogy a DeLorean egy másik klasszikus Spielberg-filmben szerepel, amelynek Spielberg ráadásul csak producere - na jó, executive producere -; a DeLorean előcitálásával pusztán arra kívánok ráutaló magatartást tenni, hogy a geekzblogot olvasva időgépben érzi magát az ember.)
(**= Akinek nem inge, ne vegye marhára.)
A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).
Bár a cselekmény Egyiptomban játszódik, Lucas hosszas huzavona után a Csillagok háborúja forgatási helyszíne, Tunézia mellett döntött. A kairói jeleneteket egy Kis Kairó nevű tunéziai városban vették (vagy mondhatom: vettük) fel, ahol egy totál kedvéért több mint háromszáz antennát szedettek le velünk a tetőkről. A hatszáz helyi statiszta folyton megtréfálta a stábot, amennyiben előszeretettel felejtették el, hol is kéne állniuk. "Vantu ugalu embör!" - röhögtek össze gyakran (ez tuniszul annyit tesz, hogy "sztupid szakállas fehérembör!").
A honvágynál jobban csak az ötvenfokos forróság, a „tüzes levegő” és a szúnyogok gyötörték a filmeseket. Mint minden turista, mi is folyamatos hasmenéssel küzdöttünk. Spielberg úgy tudta elkerülni a gyomorbántalmakat, hogy nem volt hajlandó mást enni, csak a Londonból hozott konzervjeit. Egy nap megmutatta nekem, hogy sokszor fel se melegíti, csak kinyitja, és belapátolja őket. Ettől úgy meghatódtam, hogy összetegeződtünk. (Spielberg kedvence egyébként a hagymás-babos Globus volt.)
A legcudarabbul John Rhys-Davis (alias Glóin fia, Gimli) járt. Ezt az (akkor még) életerős színészt akkor szerződtették, mikor Danny DeVito, az eredeti jelölt tévészerződésére (Taxi-sorozat) hivatkozva lemondta Sallah szerepét. Rhys-Davis, aki - surprise, surprise - Afrikában nőtt fel, máig tisztázatlan, koleraszerű betegségbe esett, és hetekig negyven fokos lázzal nyomta az ágyat. (Felépült. Múlt héten találkoztunk, jól van. A koleraszerű betegség kolera volt.)
Ford - akit mi viccesen csak "Hannibálnak", néha "Han"-nek szólítottunk -, ragaszkodott hozzá, hogy a kaszkadőrmutatványok többségét saját maga hajthassa végre. Ezzel szinte naponta beszerzett egy újabb sérülést. „Egy húszmilliós mozi főszereplőjét azért csak nem ölik meg - szólt gyenge érvelése. Aztán persze rá kellett jönnie, hogy a filmezés legnehezebb része, hogy menőnek kell tűnni akkor is, mikor egy repülő átgördül az ember a lábujjain. Han legalábbis azt mesélte (ezt saját szememmel nem láttam), hogy rágurult a lábára egy repülőgép (!), de mivel Frank (Marshall, a producer - A szerk.) nem merte helyi orvoshoz vinni, férfiasan folytatta a forgatást, mintha mi sem történt volna.
Akár így, akár úgy, Ford vitán felül szívét-lelkét kitette a filmért. Meg sem fordult a fejében, hogy a közönség egy kalap alá veheti Indiana Jones és Han Solo figuráját, mivel: „Solo űrhajós kapitány. Néha benyög valami szellemeset, de mint a Star Wars minden szereplője, ő is egydimenziós (Harrison Ford téved, és ezért lakolnia kell - A szerk). Csak annyiban hasonlít Dr. Jonesra, hogy ő is zsoldos, kalandor. Indy összetettebb, kidolgozottabb, emberibb karakter. Érzékeny, sebezhető, jó humorú. Felkelti a nézők érdeklődését, szeretnénk többet megtudni róla.”
A klasszikus piactéri jelenet az eredeti tervek szerint gondosan kimunkált harci koreográfiára épült volna, de mivel a fél stábbal együtt Hannibalt is kínozta a tunéziai étrend, képtelen volt bonyolult testmozgásra. Óránként kellett a vécére rohannia. Így hát mikor a „csapó!” elhangzása után ismét szólította a természet, hosszas küzdelem helyett egyszerűen csak keresztüllőtte a helyi vagányt. Steven persze úgy meséli, hogy az egész az ő ötlete volt, hogy két napi forgatást megspóroljon magának és a stábnak. Lehet, hogy neki van igaza, mert az eredetileg hat hétre tervezett észak-afrikai forgatást a stáb végül négy és fél hét alatt abszolválta.
Spielberg szerint „a filmtörténet három legjobb kaszkadőre” dolgozott a Frigyládán: Glenn Randall, Terry Leonard és Vic Armstrong (utóbbi neje, Wendy Leach volt az összes női szereplő dublőre). Armstrong - Harrison Ford dublőre, kiköpött mása (akkor még legalábbis) – csakis szuperlatívuszokban beszélt nekem a közös munkáról, mikor új filmje munkálatai 2006-ban Budapestre szólították: „A Frigyláda-ban minden elképzelhető kaszkadőr-mutatvány terítékre került, méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon. Az akciófilmek hosszú évekig nem tudták felülmúlni, amit ott alkottunk.” Aztán jött a Szabadság, szerelem.
A legbonyolultabb jelenethez Spielberg a second unit rendezőjét hívta segítségül. Ez volt karrierjében az első eset, hogy egy komoly, komplett feladatot a másodstábra bízott. A veterán Michael Moore (nem a kólás, puskás, sültkrumplis) Glenn Randall és Terry Leonard közreműködésével 6-8 hétig forgatta a teherautós üldözést, a film legemlékezetesebb jelenetét. Leonard ötlete volt, hogy Indy átmásszon a mozgó autó alatt. Míg Randall vezetett, ő többször is végrehajtotta ezt az öngyilkos manővert. Moore és társai a teherkocsi haladási irányába kilométer hosszú árkot ástak, hogy Leonard elférjen a kocsi alatt, de így sem úszta meg sérülés nélkül (tulajdonképp azóta is kórházban fekszik).
Lucas csak elvétve tűnt fel a tunéziai forgatáson (mint előszeretettel hangoztatta, ő "nyugdíjba ment"). Nem követelőzött, nem utasítgatott – az alku úgy szólt, a forgatáson Spielberg a főnök, az előkészítésben és a vágásban pedig Lucas. Adott esetben szívesen segített, például leforgatta a másodstáb néhány jelenetét. Lucas szerint a közös munka titka, hogy „Stevennel a véleményünk sosem tér el homlokegyenest egymástól.” Spielberg: „A producer és a rendező közti egészséges kapcsolat híve vagyok. És néha bizony ráfér a rendezőkre egy erőskezű producer.” Ámen.
Spielberg életében először forgatott Angliában. A hollywoodi produkciók a hetvenes-nyolcvanas években előszeretettel választották a jól képzett brit stábot és a kötetlenebb munkaügyi előírásokat. Spielberget a patinás Pinewood stúdió híre vonzotta, hiszen ott készültek a James Bond-filmek, de Lucas javaslatára végül az Elstree, a Csillagok háborúja és a Superman műhelye mellett döntött. Itt, az Elstree stúdióban rögzítették a klasszikus nyitójelenetet (a hatalmas kőgolyó Spielberg ötlete volt), itt építette fel Norman Reynolds látványtervező a belső tereket, itt engedték szabadjára a kígyókat, tarantellákat, patkányokat.
A frigyláda rejtekhelyéül szolgáló gigászi csarnokdíszletben szinte elveszett az a kétezer kígyó, amelyeket a padlón szórt szét a stáb. Spielberg összefüggő, tekergőző „kígyószőnyeget” képzelt el, így Frank Marshall további négyezret kígyót hozatott Dániából (CGI? Ugyan már!). Ezt az egyetlen jelenetet tíz napig forgattuk, tonnányi valódi kígyóval. (Egy kígyót eltettem emlékbe, az e-bayen árulom, ha valakit érdekel.)
Otthon, Los Angelesben Karen Allen olyan felkészülten érkezett az olvasópróbákra, hogy Spielberg rendre őt hozta fel pozitív példaként a hozzám hasonló hanyag kollégák előtt. De Allen (akit mi Karennek hívtunk) még soha korábban nem forgatott akciófilmet. Nem küzdött rosszfiúkkal egyiptomi piactéren, nem lovagolt a sivatagban, nem vonszolták a hajánál fogva (vagyis mi nem tudtunk róla), és nem lakott tíz napig kígyók között. Spielberg így vigasztalta, mikor egy hosszú nap végén sírva omlott a vállamra: „Karen, itt és most vége az Al Pacino-féle drámatagozatnak. Isten hozott Sam Peckinpah akcióiskolájában!” Karen válaszul lezúzta az arcát (nem is igaz - A szerk.).
Spielberg a rendelkezésre álló 85 helyett 73 nap alatt fejezte be a négy kontinenst érintő forgatást, és ezzel egy valag pénzt megspórolt a Paramountnak. „1975: Cápa. 1977: Star Wars. 1981: Az elveszett frigyláda fosztogatói” – így szólt a stúdió marketingszlogenje. A filmet 1981. június 12-én mutatták be kiemelkedően sok: 1708 amerikai moziban. A Frigyláda három nap alatt 8,3 millió dollárt hozott a konyhára, s végül meg sem állt 242,4 millió dollárig. Ezzel a Csillagok háborúja és a Cápa mögött minden idők harmadik legsikeresebb filmje lett.
A cikket írván felhívtam George-ot és Stevent (akit mi csak Steve-nek szólítottunk), hogy így, 28 év távlatából, ugyan már, dobjanak meg egy-egy exkluzív quote-tal, hogy Wostry Ferenc főszerkesztő uram is örülhessen. George egy hosszú percig gondolkodott, aztán így szólt: "A Frigyláda azon ritka esetek egyike, mikor a forgatókönyv és a film is jobb lett a vártnál." "Nem úgy, mint a Howard, a kacsa?" - kérdeztem vissza reflexből, de George skype-ját megtámadhatta valami vírus, mert a válaszra hiába vártam.
Steven (nekünk csak Steve) nagy rohanásban volt, mikor felvette a telefont. Nemrég újra megnézte a filmet a lányaival, és azt tapasztalta, hogy a Frigyláda "azon kevés filmjeim egyike, melyeket objektíven végig tudok nézni, és nézőként is végig tudok szórakozni." "Nem úgy, mint a Terminál?" - kérdeztem vissza reflexből, de Steve ekkor kapott egy hívást Hu Jintaótól. Azt ígérte, visszahív.
(Következik: Így készült A végzet temploma! Soha, sehol, senkinek infók egyenesen George szájából! Hannibal hátát töri! Steve szerelmes lesz! Akció, kaland, romantika elsőkézből second hand!)
Újabb hétfő, újabb epizód. Észre se vesszük, úgy rohannak a hetek május 22-ig,A kristálykoponya királysága premierjéig. Persze jó társaságban ez nem meglepő...
1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek.
Az ártalmatlan sütés-főzés tizennégy hosszú héten át zajlott, a rengeteg fölös süteményt nap mint nap a Lucasfilm száz dolgozója kényszerült elfogyasztani. Spielberg egyetlen dologban volt biztos a kezdetektől: hogy a női főszerepet (melyet Lawrence Kasdan - useless fact: - a felesége nagyanyja után nevezett el Marionnak) akkori barátnőjére, Amy Irvingre fogja osztani - aztán ez a szilárd meggyőződése is elpárolgott, amikor váratlanul szakítottak. (Irving annak idején Leia hercegnő szerepére is jelentkezett, Lucas túl fiatalnak találta, és tovább passzolta De Palmának a Carrie-hez. Spielberg ekkor kezdett el vele randizni. 1980-ban szakítottak, aztán 1983-ban megint összejöttek. 1985-ben gyerekük is született, rá négy évre elváltak.)
A Marion szerepére jelentkező ismeretlen művésznők közül Sean Young (a Szárnyas fejvadász replikánsa) és Debra Winger (a Becéző szavak hősnője) egészen a próbafelvételig jutott - aztán egy bizonyos Karen Allen jött, látott, és győzött. Spielberg egyszerűen tökéletesnek találta a törékeny barna lányt, aki néhány éve a Party zóna csapatában tűnt fel, és aki - mitagadás - feltűnően hasonlított Amy Irvingre.
Indiana Jones figurája már jóval nagyobb fejtörést okozott az alkotóknak. Spielberg és Lucas fél évig kereste az ideális főhőst, akit - mint említettük - Steve McQueen és Humphrey Bogart keverékeként képzeltek el. Az eredeti koncepció szerint egy totál ismeretlen színészre osztották volna a szerepet (mint Bryan Singer nemrég a Superman-filmnél), de ahogy eredménytelenül teltek a hónapok, végül már minden potens fiatal színészt meghallgattak. Tim Matheson (a Meztelenek és bolondok nőcsábásza), Peter Coyote (az E.T. későbbi kulcsosa) és John Shea (akit leginkább Lex Luthorként ismerhetünk a Lois és Clark-ból) mind-mind az utolsó fordulókban véreztek el. A casting direktorok Jeff Bridgest javasolták, de a fenegyerekek róla valamiért hallani sem akartak. Aztán Marcia Lucas (George felesége) egy szép napon felvetette Tom Selleck nevét.
Jól-van-Tom-szelek-et a kutya sem ismerte akkortájt, talán bajsza sem volt még (na jó, volt). Legnagyobb szerepét a Kóma-ban játszotta, és kábé két percig volt a vásznon. Behívták, meghallgatták, és mindenki odáig meg vissza volt tőle. Spielberg ott helyben kész is volt rá osztani Hollywood legkapósabb szerepét. Csakhogy.
Ott volt a Magnum. Selleck még a meghallgatás előtt aláírt az új tévésorozatra, és szerződése tenyérnyi mozgásteret sem engedélyezett a számára. Esélye sem volt, hogy kiugorjon belőle, így kénytelen volt nemet mondani Spielberg ajánlatára. (Hollywood ironiája, hogy a színészek általános sztrájkja miatt 1980 nyarán le kell állítani a Magnum forgatását. Selleck csak lógatta a lábát, míg a Frigyláda munkálatai zökkenőmentesen folytak a sztrájktól érintetlen Londonban.)
Fent: Tom Selleck és Sean Young az egyik próbafelvételen
Magnum, P.I. távozásával Lucas és Spielberg elvesztette legkomolyabb jelöltjét, mindössze három héttel a forgatás megkezdése előtt. Spielberg azon volt, hogy feladja a kilátástalan kutatást, és inkább elhalasztja a forgatást, amikor is mágikus dolog történt vele. Beült a moziba, és - paff! - ott helyben megtalálta a tökéletes Indiana Jonest.
A mozi A Birodalom visszavág-ot játszotta.
Lucas már a forgatókönyv írásakor gondolt rá, hogy Harrison Fordot kéri fel Indy szerepére, de - később legalábbis úgy magyarázta - nem akarta, hogy Ford az legyen neki, mint De Niro Scorsesének. Hol is állt ekkor Harrison Ford a karrierjében? Sokáig asztalosként tevékenykedett, míg Lucas szerepet nem osztott rá második filmjében (American Graffiti). Aztán a Csillagok háborúja szereplőválogatásakor Lucas zsákutcába jutott, és az utolsó pillanatban Fordot kérte fel Han Solo megformálására.
Mint az űropera valamennyi szereplője, Ford is egy csapásra híres lett. De az ismertség átok is volt a Star Wars színészeinek. Mint Mark Hamill és Carrie Fisher kudarcokkal teli karrierje példázza, a sorozat hihetetlen népszerűsége skatulyába zárta őket. A Hanover Street és a Rabbi a vadnyugaton bukása után Hollywood erősen kételkedett abban, hogy Ford más szerepkörben is megállná a helyét.
Ekkor jött A Birodalom visszavág, és vele egy árnyaltabb, felnőttebb Han Solo-imázs. Ekkor, ott a moziteremben, három héttel a forgatás megkezdése előtt látta meg Spielberg Fordban azt a humort, emberséget, kvalitást, amelyet Indiana Jones figurája megkövetelt. A vetítés után rohant a telefonhoz, és tárcsázta Lucast. „Harminc-negyven éve nem termett Harrisonhoz fogható sztár Hollywoodban - lelkesedett barátjának. - Egyszerre könnyed, mint Errol Flynn és vagány, mint Humphrey Bogart. És én őt akarom a főszerepre.”
Május 22-én in a theater near you elszabadul az Indiana Jones-sorozat várva várt negyedik epizódja, A kristálykoponya királysága. Új, hétfőnként jelentkező sorozatunkkal a premierig hátralévő, fájdalmasan hosszú három hónapot szeretnénk legalább lélekben megrövidíteni...
Miután Lucas "nyugdíjba ment" (lásd cikksorozatunk első részét), és Spielberg elvállalta a Frigyláda rendezését (cca. 1978), a fenegyerekek két dologban állapodtak meg. Spielberg leforgatja Meztelenek és bolondok című filmjét, közben pedig egy közösen kiválasztott író dolgozni kezd a végső forgatókönyvön. Spielberg éppen akkoriban olvasott egy Modern szerelem című kéziratot. Átküldte Lucasnak, és bizalommal ajánlotta figyelmébe a szerzőt: Lawrence Kasdant. A szkript olyannyira elnyerte Lucas tetszését, hogy egyből két komoly munkára szerződtette a mindössze 30 éves írót: a Frigyláda, illetve A Birodalom visszavág megírására (a Modern szerelem 1981-ben került vászonra John Belushi főszereplésével).
Spielberg és Kasdan 1979 januárjában öt napra Lucas házába költözött, hogy kidolgozza a főhős figuráját és a cselekmény fő tartópilléreit. Amolyan James Bond-utánérzetre készültek a Dr. No nyomvonalán, de már az első este rá kellett döbbenniük, hogy tévúton járnak. Indiana Smith már most szemüveges professzor és ostoros kalandor egyben. Nem ölthet magára egy harmadik személyazonosságot.
Spielberg szavaival: „Indy nem lehet James Bond, nem lehet szmokingos playboy. Mindig is régimódi akcióhősként képzeltem el: romantikus, ravasz, keményöklű simlisként. Az első jelenetekben unalmas professzornak tűnik, aztán felölti a bőrzekéjét, a kalapját, és oda a makulátlan külleme. Ráadásul James Bond mindig nyer. Indy nem.”
Kasdan szenvedélyesen érvelt amellett, hogy felejtsék el az egész Bond-asszociációt, és a klasszikus kalandorok esszenciáját rajzolják meg Indiana karakterével. A hetvenes évek Bond-filmjei, magyarázta, amúgy is elszakadtak a valóságtól és a közönségtől. Néhány óra elteltével Lucas is beadta a derekát. Abban már mindhárman egyetértettek, hogy a főhősnek nem lehetnek természetfeletti képességei.
Spielberg és Lucas ugyanazokon az olcsó, pergő, trükkökkel teli kalandfilm-sorozatokon (Spy Smasher, Masked Marvel, Commando Cody, Tailspin Tommy) nőttek fel. A harmincas-negyvenes években közel kétszáz ilyen széria futott a mozikban, heti négy epizóddal, míg a tévésorozatok érthető módon halálra nem ítélték őket. Legfőbb gyártójuk, a Republic cég 1959-ben bezárta kapuit. (Spielberg kölyökként rendszeresen beszökött a korhatáros filmekre. A Scottsdale-i Kiva Filmszínházban ült minden szombaton, és végigizgulta a legújabb epizódokat.)
Míg Spielberg és Lucas tehát a Republic-szériákat és ezzel gyermekkoruk szombati matinéit szerették volna feleleveníteni, Kasdan inkább a klasszikus, Errol Flynn- és Clark Gable-féle kalandfilmekhez kívánt visszanyúlni úgy, hogy Humphrey Bogart és Steve McQueen szelleme is tetten érhető legyen a vásznon. A forgatókönyv végül is a két koncepció határán született meg.
Az ötnapos brainstorming végén Spielberg két dolgot javasolt. Az elsőt, hogy Indy legyen alkoholista, elvetették. A másodikat azonban, hogy a főhőst Smithről Jonesra kereszteljék át, elfogadták. Spielberg rámutatott, hogy az Indiana Smith név túlságosan emlékeztetett egy Steve McQueen-film (Nevada Smith) címére. Az „Indianát” azonban megtartották, hiszen így hívták Lucas hűséges alaszkai malamutját, azt a medveméretű kutyát, akiről korábban Csubakka figuráját is mintázta. A megbeszélés végén kezet ráztak, és Lucas emlékeztette társait: „Filmtörténelmet írunk.”
Lucas eredetileg arra gondolt, hogy saját maga fogja finanszírozni a filmet, de cash-flow problémái adódtak. Mikor rájött, hogy kénytelen társul hívni a nagy stúdiókat, elhatározta, hogy „Hollywood legnagyobb üzletét” csikarja ki belőlük. A fenegyerekek pontosan tudták, hogy közös produkciójuk olyasmi, amiért a stúdióigazgatók magányos estéiken imádkoznak az Úrhoz. Ezért olyan kemény feltételeket iktattak a stúdióknak küldött ajánlatukba, melybe még a rinocéroszbőrű veteránok is belesápadtak.
Végül a Paramount akkori feje, a kasszasiker-gyáros Michael Eisner (később a Disney teljhatalmú ura) vállalta, hogy a szokásos 35%-os részesedésnél kevesebbért is finanszírozza a méregdrága projektet. Cserébe kiharcolta, hogy a Frigyláda – és az esetleges folytatások - jogai örökre a Paramountot illessék. Lucas ebbe azzal a feltétellel egyezett bele, hogy nélküle nem készülhet egy folytatás sem. Az elveszett frigyláda húszmilliós költségvetése pontosan annyi, amennyibe a Cápa és a Csillagok háborúja együttesen került. Spielberg akkoriban hírhedt volt arról, hogy messze túllépi a költségvetést (ráadásul a Meztelenek és bolondok közben hatalmasat bukott), így Eisner komoly kötbér-rendszert iktatott bele a szerződésbe.
Hogy garantálják a forgatási ütemterv betartását, Spielberg és Lucas a produceri posztra egy olyan fiatalembert szerződtettek, akiről sok jót hallottak már. Frank Marshall másodosztályú filmek gyártásával kezdte karrierjét a legendás Roger Corman New World Pictures cégénél, majd Peter Bogdanovich és Walter Hill producereként lépett át a fősodorba. Spielberg a hetvenes évek közepén ismerkedett meg vele, és megtapasztalta, hogy Marshall B-filmes múltjának köszönhetően kitűnően bánik pénzzel és idővel. Marshall (aki később feleségül vette Spielberg asszisztensét, és maga is rendező lett) feladata producerként nem a kreatív folyamattal volt kapcsolatos (tehát pl. nem szólt bele a forgatókönyvbe), inkább gyártási szempontból felügyelte a forgatást.
Lucas az executive produceri státuszt tartotta fent magának, noha egy másik executive producert is munkába állított volt osztálytársa, Howard Kazanjian személyében. „Nagy szükségünk volt valakire, aki mellettem eljátssza a rosszfiút. Nehéz ilyen helyzetben keménynek maradni. Tudtam, hogy Howardnak menni fog” – magyarázta döntését. Spielberg közben kiválasztotta Douglas Slocombe operatőrt és Michael Kahn vágót. Míg Kahn vágta Spielberg utóbbi két filmjét (és azóta az összeset), a nagy öregnek számító Slocombe csak felületesen ismerte rendezőjét: sok másik kollégája mellett két hetet dolgozott a Harmadik típusú találkozások felvételein (ez utóbbi film 12 operatőrt emésztett fel, de csak Zsigmond Vilmos kapott érte Oscart). A legfontosabb posztokat tehát betöltötték, ideje volt nekiállni a szereplőválogatásnak.
(A jövő héten kiderül, hogyan követte el élete legnagyobb baklövését Tom Selleck, és miért kellett meggyőzni Lucast arról, hogy Harrison Ford az igazi Indiana Jones.)
Május 22-én in a theater near you elszabadul az Indiana Jones-sorozat várva várt negyedik epizódja, A kristálykoponya királysága. Új, hétfőnként jelentkező sorozatunkkal a premierig hátralévő, fájdalmasan hosszú három hónapot szeretnénk legalább lélekben megrövidíteni...
Steven Spielberg 1967-ben egy diákfilm-fesztiválon ismerkedett meg George Lucas-szal. Mindketten szégyentelenül ifjak és tehetségesek voltak, egyformán fűtötte őket a becsvágy, és mindketten éltek-haltak a moziért. Egyszóval semmi sem menthette meg őket az életre szóló barátságtól... Spielbergnek felettébb tetszett Lucas rövidfilmje, a THX 1138:4EB című kísérleti sci-fi (a nagyfilm elődje).
Saját szavaival: „Halálosan irigy voltam. A THX jobb volt, mint az én összes rövidfilmem együttvéve. Többé nem John Ford, Walt Disney, Frank Capra, Federico Fellini, Alfred Hitchcock vagy David Lean volt a példaképem, hanem egy korombeli fiatalember, akivel akár versenyre is kelhettem.”
Spielberg és Lucas egyformán popularista szellemben gondolkodott a mozi szerepéről. Szemben Scorsese keleti parti urbánus vagy Coppola európai művészi indíttatásával, a nyugati part fenegyerekei minden tudásukkal és tehetségükkel a közönséget kívánták szórakoztatni, és „nem vették olyan komolyan magukat.”
A THX-ből három évvel később Francis Coppola támogatásával egész estés játékfilm készült. Lucas számára mégis az 1973-as esztendő – és egy másik műfaj - hozta meg a sikert, mikor nosztalgikus időutazásra invitálta az American Graffiti közönségét.
Lucas 1974-77 között Csillagok háborúja című főművén dolgozott. Az alkotási folyamat során többször is kikérte a fenegyerekek véleményét ("movie brats" - így hívják a hetvenes évek meghatározó rendezőnemzedékét). Több egybehangzó emlékirat szerint Spielberg volt az egyetlen, aki teljes mellszéleséggel kiállt az űropera nyersvágása mellett, miután a stúdió még az utolsó napon is azzal fenyegette meg Lucast, hogy elveszi tőle a filmet, és valaki mással vágatja meg. Maga Lucas olyan régóta volt a projekt rabja, hogy maradék objektivitását is elvesztette iránta. Számunkra hihetetlennek tűnhet, de olyannyira nem bízott a Csillagok háborúja sikerében, hogy az idegösszeomlás szélén, a premier előtt egy héttel szó szerint elmenekült az országból.
Mint minden májusban, most is rejtekhelyére, Hawaiira utazott, ahol Spielberg is éppen vakációját töltötte. Akárcsak Lucas, ő is épp akkor fejezett be egy gigantikus sci-fit (Harmadik típusú találkozások), így hát volt mit megvitatniuk. Különösen mikor május 25-én hívás érkezett Hollywoodból: szó sincs bukásról, a Csillagok háborúja mindent elsöprő blockbuster. Az emberek hosszú tömött sorokban várakoznak a mozipénztárak előtt. Mindenki erről beszél; Spielberg Cápa-ja óta nem látott ilyen kulturális fenomént az ország.
Lucas és Spielberg a strandon süttették a hasukat. Úsztak. Homokvárat építettek. És ahelyett, hogy kreativitásukat is szabadságra küldték volna, a tengerparti levegőn megalkották a nyolcvanas évek legnagyobb kalandorát.
- Hallottál már a Frigyládáról? – kérdezte egy nap Lucas.
Spielberg azt hitte, barátja Noé bárkájáról érdeklődik, hiszen az angolban mindkét bibliai ereklyének az ark a kulcsszava. Lucas elmagyarázta, hogy a Szövetség Ládája, amelyben a zsidók a Tízparancsolatot őrizték, máig az okkult tanok egyik mitikus ereklyéje. Hitler a harmincas években állítólag minden követ megmozgatott, hogy megszerezze, és általa növelje az erejét.
Mi lenne akkor, vetette fel Lucas, ha egy amerikai kalandor lenne a kibontakozó történet főhőse? Mondjuk Indiana Smith - nappal unalmas professzor, éjjel a régészet James Bondja, női szívek elrablója, műkincsek értője, keményöklű gazfickó, aki folyton keresztbe tesz a náciknak?
A James Bond-motívum azonnal megragadta Spielberg képzeletét. Mint évekkel később kifejtette: „Világéletemben James Bond-filmet akartam rendezni. Mikor a United Artists 1974-ben szerződést kínált, kapásból azt kérdeztem tőlük, rendezhetem-e én a következő epizódot. Azt mondták, nagyon sajnálják, de ilyen megtiszteltetés csak angolokat érhet.”
Lucas ekkor már négy éve küzdött a Frigyláda-projekttel, de nem jutott egyről a kettőre. 1975-ben egy tehetséges fenegyerekkel, Philip Kaufmannal három hétig dolgozott a forgatókönyvön, és neki ígérte a rendezés jogát is. De mikor nemrég rákérdezett, mesélte Lucas most Spielbergnek, Kaufman egyéb elfoglaltságaira hivatkozva nemet mondott a felkérésre.
Spielberg sem mondott rögtön igent, és a dolgot egyelőre annyiban is hagyták. Aztán hat hónappal később Lucas rácsörgött, és egyértelműen nekiszegezte a kérdést: „Van kedved megrendezni?” Volt. Nagyon is. Csak egyvalami nyugtalanította: „Miért nem te, George? Végül is a te sztorid. Rendezd te.” Lucas nagy levegőt vett, és lakonikusan így válaszolt: „Az nem lehet. Én nyugdíjba megyek.”
(Jövő hétfőn kiderül, hogyan lett Indiana Smithből Indiana Jones, és az is, hogyan lett Tom Selleckből Harrison Ford.)
A kilencvenes évek elején egy sereg jobb-rosszabb akciófilmben figyeltem fel Dennis Hopperre. A Speed, a Waterworld vagy éppen a Super Mario Bros. gonosztevőjeként rutinos, de unott színésznek tűnt, aki olyan sok filmben játszott, és olyan sokszor játszotta ugyanazt a rosszfiú / pszichopata-szerepet, hogy az arca elhasználódott, devalválódott - Hollywoodban és a nézők szemében is. Érdekes jelenségnek tartottam, egy percig sem unalmasnak, de rögtön feltűnt, hogy hajlamos a túljátszásra, és egész lénye, karaktere valahogy az önparódia határán táncol. Különösen igaz volt ez, mikor a kilencvenes évek végén végleg átnyergelt a B-mozikra (Űrkamionosok, Tycus, a halál üstököse, A fegyverek dallama stb.). Rengeteget dolgozott (minél jobban elértékelendett az arca, annál több filmben), de számomra a kétezres években maradandót nem alkotott.
A nyolcvanas évek közepére Hopper kijózanódott, és rendezőként, színészként karrierje legtermékenyebb korszakába lépett. Hollywood is megbocsátott neki, bár - mintegy vezeklésül - sokszor osztották rá a piás rosszfiú szerepét. A Rablóhal-ban (1983, szintén Coppola) Matt Dillon és Mickey Rourke apját játszotta, amit 1986-ban két nagy alakítás követett: a piás edző A legjobb dobás-ban (ezért Oscar-díjra jelölték), egy meglepően megejtő figura, illetve Frank, A kék bársony pszichopatája - Hopper legmerészebb, legfélelmetesebb alakítása, "a kisbaba, aki baszni akar."
HÁBORÚ A FÖLDÖN (Battlefield Earth, 2000)
KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)
AZ ERŐD (The Keep, 1983)
MAXIMÁLIS TÚLHAJTÁS (Maximum Overdrive, 1986)
A Time Warner médiakonglomerátum 2008. február 28-án bejelentette, hogy a tulajdonában lévő New Line Cinemát, A gyűrűk ura-, a Csúcsformában- és az Austin Powers-sorozatok gyártóját beolvasztja a Warner Bros struktúrájába, s ezzel megválik Bob Shaye-től, aki negyven évig vezette a céget. Sorozatunk a ministúdió történetének áttekintésével próbál választ találni a miértekre és a hogyantovábbokra.
A saját gyártású horrorok első darabja volt az Alone in the Dark (1982), Jack Sholder filmje, amelyen Shaye írói kreditet is kapott. Ezt követte a Rémálom az Elm utcában (1984), amely mindent megváltoztatott a New Line számára. Wes Craven horrorja, mely szerény 1,8 millió dollárba került, 25,5 milliót hozott a konyhára. A folytatás már egy évvel később megérkezett Sholder rendezésében, a további, elképesztően népszerű epizódok pedig menetrendszerűen: 1987-ben, 1988-ban és 1989-ben. A Rémálom-sorozat így korának Fűrész-e lett, az addigi legnépszerűbb független filmes széria. Amellett, hogy tengernyi pénzt termelt, tucatnyi olyan tehetséget indított útjára, mint Frank Darabont, Chuck Russell, Renny Harlin, Stephen Hopkins, Johnny Depp, Patricia Arquette vagy Brian Helgeland.
Tegnap, pénteken elindult az amerikai mozikban Neil Marshall (Descent - A barlang) új filmje. Az általunk is várva várt Doomsday - melyet rendezője a Mad Max és a Menekülés New Yorkból keverékeként ír le - mindössze 1,6 millió dollárt hozott az első napon.
Most induló új sorozatunkban a filmtörténet nagy klasszikusait közöljük gyengébbek kedvéért rövidített formában. Kicsit olyan ez, mint amikor a Kretén megjelentette a Háború és béke egyoldalas képregényváltozatát. Első alanyunk Osvárt Andrea várva várt kínai-olasz bérgyilkos-thrillere, a Two Tigers! 
A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).
1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek. 
Steven Spielberg 1967-ben egy diákfilm-fesztiválon ismerkedett meg George Lucas-szal. Mindketten szégyentelenül ifjak és tehetségesek voltak, egyformán fűtötte őket a becsvágy, és mindketten éltek-haltak a moziért. Egyszóval semmi sem menthette meg őket az életre szóló barátságtól... Spielbergnek felettébb tetszett Lucas rövidfilmje, a THX 1138:4EB című kísérleti sci-fi (a nagyfilm elődje).
