Wostry Ferenc összes cikke

A faszom tele a hommage-filmekkel. A faszom tele a posztmodern baromkodással, azzal, hogy lusta agyak azzal mentegetik a kreativitás hiányát mellvértjükön viselő, korábbi filmekből motívumokat, jeleneteket, egész történeteket kölcsönvevő "alkotókat", hogy ez bizony művészet. Nem, ez deficit. Ez kreatív zsákutca. És gyerekes. És ez az infantilizmus nem vezet sehova. Nyilván senki nem dolgozik vákuumban, a kultúra ide-oda hat: de ha saját kreatív politikaként vállaljuk fel az ilyesmit, művészként nem sok szart érünk.

Ezt még akkor is ki kell mondani, ha egy olyan, számomra igazán szimpatikus filmes, mint Neil Marshall bicsaklik meg. A Doomsday-nek nincs egyetlen olyan jelenete sem, amely ne más filmekből lenne átemelve, Marshall csavar rajtuk cseppet, hisz ha egy az egyben másolná őket, az azért a cikiség netovábbja lenne. Csakhogy az összes változtatása tompít az átvett részeken, kiheréli, urambocsá dögunalmassá teszi a korábban brilliáns ötleteket.

Rhona Mithrát (félszemű, mint Snake Plissken) beküldik a fallal körülvett, halálos betegséggel fertőzött Skóciába (Escape from Trainspotting), hogy túlélők vagy vakcina után kutasson. Megy vele egy kommandó, akiket, az Aliens koreográfiáját követve, letámad egy csomó punk. Persze az Aliens-ben alienek jöttek, itt helyettük a punkok hót hülyén hatnak. Eleve ez a punkokból eredő anakronizmus óriásit ránt lefelé a filmen: manapság már csak totálidióták rohangálnak kakastaréllyal. A film főgonoszai nevetségesek. Ilyen hiba felett nem lehet elsiklani. Tudom hogy ezzel Marshall a Mad Max meg az olasz poszt-apokaliptikus cuccok iránt érzett imádatának ad hangot, de egyszerűen nem működik. Hülyén néz ki, na.

A kommandó egyik oszlopos tagja a Sean Pertwee. Ez egy plusz. De megsütik és megeszik.

Eleve az expozíció, mielőtt még bemennének Skóciába, túlságosan bombasztikus és túlságosan elsietett. Ráadásul a csaj messze nem olyan érdekes, mint Snake Plissken. Még bele sem injekcióznak semmit, hogy legyen a sztorinak valami időlimite. Ehelyett a kezébe nyomnak egy GPS-t, hogy a kormány nyomon tudja követni. Érezzük a különbséget?

Eddig volt Escape from New York, Aliens, poszt-apokaliptikus-punkos, most jön az Excalibur. A csaj meg aki még a kommandóból megmaradt, beveti magát a Malcolm McDowell várába, aki szó szerint úgy él ott, mint valami kiskirály. A nagyközönség számára a filmnek ez a valószinűleg leghülyébben ható része tetszett a legjobban, mert megmutatja, hogy Marshall aztán tényleg a végletekig hajlandó elmenni a szeretett filmjei előtt való tisztelgésben. Ez számomra becsülendő, még ha - lásd a második bekezdést - elpazarolt időnek, pénznek és tehetségnek is tartom.

A film minden idők legjobb autós üldözésének koppintás-próbálkozásával, a Mad Max 2 fináléjának erőtlenre sikeredett lemásolásával zárul (Marshall nem igazán tud akciót rendezni, túl sokat vág és túl gyorsan, hogy ezt leplezze. Fejem szétmegy.) Neil, a jóisten áldjon meg, a Descent után ez? Szeretem én is ezeket az olasz cuccokat, Castellarit meg a többieket, de ez most két elbaszott év volt az életedből, miközben jó filmet is csinálhattál volna. A Doomsday viccesnek nem elég vicces, és akciószinten nem elég izgalmas vagy innovatív ahhoz, hogy szórakoztató legyen.

De lagalább faszán véres. Viva la gore!

Jelen esetben a kapocs elég könnyedén kikövetkeztethető: a film három sztorija egyaránt wuxia (az istenért, ejtsd úgy: vú sá!) A Trilogy of Swordsmanship némi lexikális kutatómunkát igényel: bár az összes nyomtatott és online szakmunka Yueh Fenget jelöli meg az első sztori rendezőjeként, a kópián egyértelműen Chang Cheh és Cheng Kang (Ching Siu Tung apukája) kap megosztott direktori kreditet. Hogy a Yueh Fenget egyesek honnan szedték, csak a Jáde Isten tudja...

Szóval a legelső történet egy Chang Cheh-Cheng Kang koprodukció, és mint minden filmnél, amelynél Chang Cheh hagyta, hogy odamásszon valaki a neve mellé, ennél is valószinüsíthető, hogy a nagy újítónak kurvára semmi köze nem volt az instruáláshoz, csak ott szunyált valamelyik sarokban, és kegyes kreditjével próbálta elősegíteni kollégája karrierjét.

Az Iron Bow esetében ez majdnem biztos: túlságosan összeszedett, vizuálisan magabiztos ez a kis majdnem-farce, amelyben a helyi gazdaggyerek erőszakkal próbálja feleségül venni a fogadósné gyönyörű lányát. Szerencse, hogy arra jár az egyszeri kóbor lovag (Yuen Hua) és rendet tesz.

Érdekes módon a fináléra ő már réges rég a fővárosba szökik, és az ellennel a csecse lánynak, az anyjának és a tízéves pincérgyereknek kell leszámolnia (természetesen mind harcművész mesterek). Manapság botorság lenne bármilyen filmtől elvárni, hogy egy belezős kiskölyköt tegyen meg principális karakterré, de természetesen a hetvenes évek elején járunk Hngkongban, akkor és ott minden lehetséges... Az, hogy két érett, okos nő a protagonista, még kétségesebbé teszi, hogy Chang Cheh-nek bármi köze volt a történethez.

Hát még a másodikhoz, amelynek a címe The Tigress (szintén megosztott Chang Cheh-Cheng Kang rendezői kredittel bír)! Egy szuperkurtizán szó szerint hülyét csinál a helyi katonai elöljáróból, bár a lány szándékai valahol tisztességesek: csak szerelmét, az egyik tisztet szeretné kirántani a slamasztikából. Végül, hogy a fickót a halálbüntetés alól (kuplerájba járni katonáéknál nem illendő? Mióta?) felmentse, vállalja, hogy undercover (no pun intended) beépül a helyi banditafőnök (a halhatatlan Lo Lieh) pereputtyába, és elhozza a fejét.

A három történet közül ez a legjobban megrendezett és megírt, ennek ellenére az első intenzitását inkább preferálom. A sztori lezárása egy meglehetősen gonosz csavar, amely a kalandsztorinak induló hacacárét melankólikus, meglepő erejű tragédiává emeli. A főszereplő Shih Szu a hetvenes évek elejének egyik legszemkápráztatóbban ragyogó csillaga volt, és jelenlétének, szépségének ma is megvan a hatása.

Az utolsó epizódot (White Water Strand) már csak Chang Cheh jegyzi, és hogy valóbn ő rendezte, egyértelmű. A sztori straight up, egyenes vonalú, eccerű minda pofon, a végén egy jófajta többszázas összecsapással, amelyben a legtöbb főszereplő kivérzik. Persze útközben is van belezés rendesen - a mester kéznyoma nyilvánvaló. A főszerepekben csupa sztár: David Chiang, Ti Lung, Ku Feng és Li Ching osztják egymást.

Bár igazán szórakoztató koktél a Trilogy of Swordsmanship, a portmoné-filmekre jellemző átok ezt sem kerüli el - mélyebb tartalma nincsen, a történetek rövidsége miatt komolyabb figuraépítésre nincs lehetőség - ahogy vége, már meg is feledkezel az egészről (na jó, a Tigress azért rezonál), a gyönyörű díszletek, a kiontott Shaw-vér és a sztárparádé ellenére is.

Az első Terminátort (az akkor még csak feltörekvő Arnold Schwarzenegger) pont a megfelelő helyre (Los Angeles) és időpontba (1984) hozta az időgép: virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, negatív utópiák, atomháború söpört végig a Földön (Mad Max 1-2-3), ill. amerikai metropoliszok váltak romhalmazzá (Menekülés New Yorkból). Az akkor még kevéssé ismert, B-kategóriás horrorokon (Piranha 2) edződött James Cameron filmje azonban - egy időutazós csavarral - az utópiát a mába helyezi, de a Terminator jelenjének Los Angelese nem sokban különbözik a túlnyomórészt a jófiú Kyle Reese (Michael Biehn) visszaemlékezéseiből megismert romvárostól, hiszen az emberi civilizáció amúgy is halálra ítéltetett, a katasztrófa árnyéka ott lebeg a város Szárnyas fejvadász-ból visszaköszönő koromsötét égboltján. Kyle a jövőben gerillaharcos, és ezt a szerepet 1984-be érkezvén sem kell levetnie, csak a harctér ezúttal egy nagyáruház raktárépülete, üldözői rendőrök, menedéke szemeteskonténer.

Hál'istennek Cameron nem tudott, és valószínűleg nem is akart elszakadni B-filmes gyökereitől: a Terminator kellemesen alacsony költségvetésű, eredeti helyszíneken forgatott mozi, megismételhetetlenül fenyegető hangulattal, még a '80-as évek kötelező borzalmai (Linda Hamilton frizurája és szintipop betétdalok) ellenére sem. Az akkoriban - orwelli év! - kötelező jellegű hidegháborús paranoiának megfelelően a Hatóság, mint funkcióját vesztett intézmény fokozottan jelen van a filmben, és folytatásaiban is - eloször csak buta, a hősöket félreértő, fogva tartó rendőrök képében, majd maga az egyenruha lesz az ellenség álcája. Az első rész terminátora - a Halloween visszajáró réméhez hasonlóan - rendőrautóval cirkálva kutat a parkolóházban elrejtőzött hősök után, a folytatásban T-1000 pedig rendőrré változva próbál célpontjához közel kerülni, a kamera közben ironikusan közelít szolgálati kocsijának "szolgálunk és védünk" matricájára. A Kormány természetesen titkos fegyverépítési projektben érdekelt, pedig hol vagyunk még az X-akták világméretű összeesküvés-elméleteitől… A hősök két frontos háborút vívnak, egyrészt a gyilkos kiborgok, másrészt a veszélyt fel nem ismerő emberiség ellen, paradox módon annak megmentéséért.

Hősök. Sarah Connor (Linda Hamilton) az Idegenek ellen irtóhadjáratot indító Ellen Ripley és a Mélység titka kutatónőjéhez hasonló, mondhatni tipikus cameroni hősnő, jellemfejlődése, fizikai-lelki átalakulása mintaszerű. Adott egy butuska pincérnő, aki történelmi kulcsszerepét csak vonakodva hajlandó felismerni, és csak a szeretett férfi önfeláldozása után lényegül át igazi harcossá. Az első film végén még csak elszánt tekintetét látjuk, ahogy Mexikó felé autózik, a második részben azonban már - az Aliens Vasquezéhez hasonlóan - erősítő gyakorlatokat végezve látjuk viszont, majd ketrecbe zárt vadállatként támad az orvosokra, majd kudarcaiból tanulva magába zárkózva, hideg fejjel (még amikor a tanácstalan rendőröktől tudomást szerez a második terminátor felbukkanásáról, akkor sem veszti el gépies önkontrollját) tervezi szökését. Mikor elhatározza Miles Dyson (Joe Morton), az atomháborút kirobbantó szupercomputer, a Skynet megépítéséért felelős kutató meggyilkolását, maga is elszánt és kérlelhetetlen terminátorrá válik - Cameron előszeretettel mutatja ezután az első film terminátorának pózaiban, ezzel is érzékeltetve a törést személyiségében. Sarah azonban több egyszerű gyilkológépnél: poszt-modern szűzanyaként (ő is az emberiség megváltójának anyja, aki ismeretlen, jövőből érkező apától esik teherbe), anyatigrisként száll harcba fiáért. Csúcspont, amikor a T2 fináléjában "Állj el az útból, John!" felkiáltással támad a T1000-re, és lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot a fogadott kislányát az idegenektől védelmező Ellen Ripley-vel.

Sarah a görög mondák vak jósnőjéhez, Kasszandrához hasonlóan prédikál a világvége eljöveteléről, egyetlen kincse elátkozott tudása, nem véletlen, hogy a második rész végén T-1000 pont a szeme világától akarja megfosztani, akárcsak a saját végzetére egy pillanat alatt ráeszmélő kórházi biztonsági őrt, Lewist. A Terminator 2 egyszeri és megismételhetetlen mainstream akciófilm, akkor készült, amikor a közönség buta feketerendőr/fehérrendőr/kutya típusú krimi-vígjátékokon tengődött, a hong-kongi filmnyelvet még nem importálta John Woo, és Michael Bay is csak reklámfilmeket rendezett. Szakmai szempontból James Cameron legjobb filmje: zseniálisan megírt forgatókönyvvel, üresjárat nélkül, a történet pörög, mint a Duracell-nyuszi, minden mondat a helyén van, az idézhető párbeszédek és bemondások száma végtelen, gondoljunk csak a klasszikussá vált "Hasta la vista, baby"-re és társaira. A történet szórakoztatóan eljátszik az időutazás-paradoxonával, Vissza a jövőbe-módon ismétel az első filmből jeleneteket, párbeszédeket és ügyesen kihasználja a lelketlen gépemberben rejlő jellemfejlődési potenciált ("Nem öldökölheted csak úgy az embereket!" - "Miért nem?"). A mellékszereplőnek szánt alakok, még ha csak pár percre bukkannak is fel, de akkor olyan intenzitással vannak jelen, hogy az ember újra és újra fel tudja idézni John nevelőszüleinek (az Aliens Vasquez-e szakadt proletárasszony szerepben!) vagy Silberman, a rendőrségi pszichiáter mimikáját. A forgatókönyvnek többek között ez az egyik olyan bravúrja, amit a harmadik rész írói képtelenek voltak megismételni. Cameron döbbenetesen letisztult formanyelvvel és színvilággal dolgozik, radikálisan eltér az első rész realista, néha kézikamerával felvett képeitől, itt nincs nagyvárosi szemét és por, a környezet még a sivatagban is videojáték-szerűen steril, többnyire sárga, fekete vagy gonoszul kék szűrőkön keresztül látjuk a világot. Tetszetős.

A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.

A T2 gonosza, a T-1000-t megformáló Robert Patrick hajlékony, kecses, és egyébként is, arcszerkezetében van valami határozottan macskaszerű, tekintete folyamatos fenyegető figyelem, a legkisebb rezdülésre is reagál - megismételhetetlen figura, nem csoda, hogy egy életre hozzánőtt a T-1000 szerepe. Edward Furlong szintén telitalálat, a 90-es évtized emblematikus tinédzsere, poszterre való MTV-kölyök, motorozik, fehér létére a lázadó fekete zenekar (Public Enemy) pólóját viseli és egyébként is az akkor trendi botránybandát, a Guns N' Roses-t hallgatja, sőt, a számítógépes bűnözéshez is ért egy picit (hihetetlen, hogy volt idő, mikor menő volt hackernek lenni). Szerepe borotvaélen táncol a "cool" és az "idegesítő" között, bár utóbbi felé billen az egyensúly, amikor a poszt-hidegháborús, politikailag korrekt történelemleckét mondja fel szájbarágósan ("Az oroszok a szövetségeseink!"). Egyáltalán, ez a folytatás már gyökeresen eltér elődje sötét, reménytelen világképétől - a 90-es évek optimista világszemlélete szerint a világvége elkerülhető, az emberiség megmenthető, csak a majd tudtán kívül tömeggyilkossá váló Dyson önfeláldozása szükséges hozzá. Az eredetileg tervezett befejező képsorokon még maga a futurisztikus Fehér ház is feltűnt volna, hintázó gyerekekkel és egy békésen megőszült Sarah Connorral, de ennyi édesség már a készítők gyomrának is sok volt, úgyhogy a dvd-kiadás "törölt jelenetek" fejezetében végezte.

Cameron mindkét filmben maximálisan kiélheti a gépek iránti már-már perverz vonzalmát, és ezúttal (az Aliens-szel és a Mélység titká-val ellentétben) ez nem megy a nézhetőség rovására, sőt. A jövőben játszódó jelenetekben feltűnő gép-szörnyek megfelelően érzékeltetik a jövendő háború szörnyűségeit, a jelen gépei pedig egyszerűen "csak" ellenségesek. A T1 halálosztója először gépzenére, a Tech-Noir nevű klubban csap le Sarah Connorra, a hősöket kétszer is telefonok-üzenetrögzítők árulják el, ez a szál T2 hazatelefonálós-jelenetében is újra felbukkan. A célpontok robogókon, rozoga autókon menekülnek, a terminatorok pedig nagyságrendekkel fenyegetőbb és gyorsabb kamion-monstrumokkal vagy helikopterekkel üldözik őket, Brad Fiedel fülbevágó szintetizátor-témájára.

Mit lehet mindezek alapján elmondani a nagyszabású marketinggel (T3-sátor a Szigeten, például) körített harmadik részről? A T3 Akhillesz-sarka nem más, mint James Cameron távolléte, és ezen nem segít sem a Vajna/Kassar producerpáros holywoodi rutinja, vagy Schwarzenegger már jól bevált manírjai. A film forgatókönyve izzadtságszagúan több szálra próbál koncentrálni, de rögtön az első 10 perc után darabokra hullik, mint a lefagyasztott T-1000-es. A jelenetek legalább 5 perccel hosszabbak, mint amilyennek lenniük kellene, hiányzik az a feszes szerkezet, ami miatt a T2 annyira hibátlanul működött. Az új figurák - a felnőtt John, barátnője, Katherine, vagy maga TX - kidolgozatlanok, mondhatni egydimenziósak. A pozitív karakterek azonosulásra alkalmatlanok, még szurkolni is nehéz értük. A film okosan meg is kímél minket a felesleges érzelmi munkától - valahogy sosem érezzük veszélyben a szereplőket, nincsenek éles szituációk, csak öncélú akciózás, ez legjobban az amúgy profin megcsinált daruskocsis üldözésnél derül ki - hiába a látvány és a pirotechnika, ha hiányzik a feszültség.

Pedig Jonathan Mostow, ez a másodvonalbeli iparos egyszer már forgatott idegtépően izgalmas mozit, a méltatlanul alacsony nézettségű A félelem országútján-t (Breakdown), a remek Kurt Russell foszereplésével. A Terminator 3-ban egyedül Schwarzenegger figurája működik, mert a tőle megszokott gesztusokkal és mondatokkal dolgozik, sőt, egy-két kifejezetten humoros önparódia-pillanatot is megenged magának - bár a napszemüveges poénok túlsúlya miatt néha azt gondolhatjuk, hogy a jövőből ezúttal egy betegesen narcisztikus fetisisztát küldtek az emberiség megmentésére, aki taktikai hibát taktikai hibára halmoz - figyeljük meg a benzinkút-jelenetet, a T2 hátborzongatóan racionális cyborgja vajon mit csinált volna ilyen szituációban?

Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.

Az alkotók vitán felül legeredetibb húzása a zene teljes hiánya, pedig a stáblista szerint van zeneszerző, ennek ellenére én zenét egyetlen, drámainak szánt jelenetben fedeztem csak fel. A Brad Fiedel-féle Terminator-téma csak a záró stáblista aláfestéseként hallható. A történetben éktelenkedő lyukaknál (a T2-ben a kis csapatnak még több táskányi fegyverre volt szüksége, hogy betörjenek a Cyberdine irodaházába, a hősök itt csak úgy ki-be járkálnak szupertitkos katonai bázisokba) csak az erőltetett politikai korrektség bántóbb, a jó terminator természetesen nem öl embert, de még a minimális, az életszerűséghez azért elengedhetetlen durvaság is hiányzik a filmből, ennél a vasárnap délelőtti Cartoon Network felhozatal is fröcsögősebb. Kis tisztelettel és tehetséggel ha nem is az első két rész színvonalát megközelítő, de legalább nézhető-szórakoztató mozit forgathatott volna Mostow és csapata, csak sajnos nem így történt: az égbekiáltó hibák és butaságok elvonják figyelmünket a valóban szórakoztató jelenetekről, például a mindhárom filmben felbukkanó Doktor Silberman vicces beugrójáról, vagy Arnold még mindig büntető egysoros beszólásairól.

Az első két rész rajongóinak olyan ez a folytatás, mintha valamelyik kedvenc gyerekkori kisautójukat festették volna át. Szép-szép, de rondább, mint volt, és már nem ugyanaz. A fentebb már dicsért reklámkampánynak köszönhetően a film sikeres lett, de ez akkor sem feledteti a tényt, hogy itt valakik egy valaha átütő és kultikus akciófilmről, illetve egy öregedő, egykori megasztárról próbálnak újabb bőröket lehúzni, pedig ha a T2-vel nem csak a stáblistán ("készült James Cameron karakterei alapján") találkoztak, tudhatnák: az élő szövet után már csak a belső fémváz marad.

A halálosztó (The Terminator). USA, 1984. Rendezte: James Cameron. Producerek: John Daley, Derek Gibson és Gale Anne Hurd. Írta: Gale Anne Hurd, William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Michael Biehn, Lance Henriksen és mások.

Terminátor 2: Az ítélet napja (Terminator 2 - Judgement Day). USA, 1991. Rendezte: James Cameron. Producerek: Gale Anne Hurd, Mario Kassar, B. J. Rack, Stephanie Austin és James Cameron. Írta: William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger. Linda Hamilton, Edward Furlong, Robert Patrick és mások.

Terminátor 3: A gépek lázadása (Terminator 3 - Rise of the Machines). USA, 2003. Rendezte: Jonathan Mostow. Producerek: Vajna András, Hal Lieberman, Joel B. Michaels, Gale Anne Hurd és Colin Wilson. Írta: Michael Ferris és John D. Brancato. Fényképezte: Don Burgess és Bob Seresin. Vágók: Neil Travis és Nicolas De Toth. Zene: Marco Beltrami és Brad Fiedel. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Nick Stahl, Claire Denes, Kristanna Loken és mások.

Elsőként íme a Sergio Martino-féle Hands of Steel (Vendetta dal Futuro) japán borítója, amelyen az eredeti posztermotívumot a szokásosan állat japán kandzsik borítják. A hátoldalon Daniel Steel... ja elnézést, Daniel Green és John Saxon emocionál egyszerre, egyik kínjában, a másik fegyverlóbálás-keltette orgazmusában. És a domináns szín a kék - always cool!

Míg az első két részt Zhang Xinyian (A sárga folyó harcosa, The Patriotic Knights, stb.)
rendezte, és meglehetősen korlátozott anyagi lehetőségek álltak rendelkezésére, erre a harmadik részre a kungfufilm-rendezők istenét, Lau Kar Leungot importálták át Hongkongból, akinek az elkövetkező években ebből a komcsi kiruccanásból kifolyólag több kellemetlensége is adódott. A korábbi két Shaolin Temple-filmtől eltérően a büdzsé ezúttal jóval magasabb, és mivel a kínai hatóságok az óhajtott összes emlékműjellegű pagoda, templom, nemzeti park és firlefranc lefilmezéséhez hozzájárultak, a Martial Arts of Shaolin látványvilága ezen meglepő engedékenységnek köszönhetően lenyűgöző.

A történet meglehetős dramaturgiai vehemenciáról tesz tanubizonyságot, és ez megnehezíti kissé a figurák motivációjának nyomonkövetését. Megkönnyítem a logikai kátyú betemetését: az a császári tiszt, akit a legelső jelenetben kivégeznek, az a Jet Li apja (a filmben), és ezért akar a srác később a kormányzón bosszút állni. A családi kapcsolatra az egész filmben egy félmondat erejéig utalnak, figyelni kell.

Sem LKL-nek, sem Jet Linek nem ez a legjobb filmje, de ettől függetlenül szórakoztató fluff az egész - a magas költségvetésnek, a színpompás díszleteknek, a statiszták százainak és a látványos helyszíneknek köszönhetően szinte epikus jelleget ölt. LKL sajnos nem tudja megállni, hogy pár bárgyú vígjátéki betéttel meg ne toldja a sztorit - vajon hányan fognak röhögőgörcsöt kapni a pásztorlánykának öltözött Jet Li láttán? -, de a dolog nem olyan vészes, mint pl. a Mad Monkey Kung Fu-ban vagy a My Young Auntie-ban.

A film két igazán kiemelkedő harcjelenetet tartalmaz: Jet Li és a déli-shaolin kolostorból érkező szövetségeseinek (a film eredeti címének jelentése Északi- és déli-shaolin) a kormányzó elleni első merényletpróbálkozása, amelyre az elöljáró akrobatáktól, oroszlántáncosoktól és mindenféle harcművész-freaktől rogyadozó születésnapján kerül sor, illetve a finálé, amelyet egy gyönyörűen feldíszített, emeletes folyami dzsunka fedélzetén vívnak meg. Laikusok számára is nyilvánvalóvá teszik, miért Lau kar Leung a világ legjobb akciókoreográfusa.

Jet Li alakítása mellett érdemes megemlékezni a karizmatikus Yu Hairól, aki mindhárom Shaolin Temple-filmben előfordul: az első részben és ebben a harmadikban Li mesterét, a másodikban az apját játssza. Yu Hai korábban a shantungi wusu egyesület vezetőedzője volt, néhány évig pedig Mao Ce Tung külögyminiszterének, Csao En Lajnak a testőreként védte (szó szerint) a kommunizmust.

A dvd-ről:

Extrák nyista, hacsak a kiadó egyéb Shaw Brothers-filmjeinek előzeteseit (Shaolin templom (nem a tárgyalt film előzménye, hanem az 1976-os Chang Cheh-klasszikus!), Öt nindzsa elem, Repülő tőr) nem tekintjük annak.

A képminőség elfogadható, még akkor is, ha az eredetileg Hongkongban dvd9-en kiadott filmet dvd5-re tömörítették. Annyira nem éles, mint az eredeti, nyilván.

A szinkron elmegy. Az eredeti mandarin és a magyar hang dolby digital 5.1 és dts változatban található meg a lemezen. Az ideális a mono lenne, bár azt már a hongkongi kiadásról is lehagyták.

A kritikaírás céljára kapott dvd, ha az asztali lejátszómba tettem, a magyar feliratok 90%-át nem adta ki. A számítógépen a dolog hiba nélkül ment. Lehet hogy csak szar az asztali gépem.

Az összes jó szörnysztorira jellemző némi gyermeki rácsodálkozás: hogy még a legnagyobb veszélyben, az életünk potenciális elvesztésének határán is ott van bennünk az ismeretlennel való találkozáskor érzett izgalom; az újjal, az óriási megmagyarázhatatlannal való szembekerülés eufóriája.

King kisregényében szintén tetten érhető valami ilyesmi: legyenek bármekkora szarban, bármennyire kilátástalan helyzetben is hőseink – ezúttal egy ábécében rekedt túlélőcsapat -, az átláthatatlan, titokzatos ködben kóricáló borzalmak látni vágyása felülkerekedik a néző a figurák iránt érzett szimpátiáján (vagy ellenszenvén). A szörnyisteneket akarja csodálni, nem a kétdolláros konzerven való szarakodást hallgatni.

Darabont filmje sajnos teljesen áthelyezi a hangsúlyokat. Nem is a Cloverfield, hanem a Mist az első igazi poszt-9/11 popcorn traumafilm, a társadalmi alapokat megrázó tömegtragédia, és az ezáltal a hisztérikus módon vágyott civilizációs védőháló-nosztalgia alá befurakodó kólaszagú szonda. King regénye egy szociális áthallásokkal megfűszerezett b-film irodalmi hamburgerváltozata volt, Darabont adaptációja viszont egy kellemetlen hangulatú, túlságosan hosszú és ebben a formájában nem is a legszerencsésebb, gyakran megbicsakló látlelet. Ami nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amikor tiszta műfaji megoldásokat kell alkalmazni, Darabont a suspence-hez és a horrorfogásokhoz nagyon is konyító rendezőnek bizonyul.

Mrs. Carmody, a vallási téboly mcguffinja a regényben a csúcspont irányába történő narratív hajtás eszköze volt, Darabontnál azonban erős és elég triviális szimbólum lesz, központi alak – a film főszereplője szinte -, az egyértelmű keresztényellenes meszidzsbe fejünket beletunkoló szörny. A kelleténél sokkal de sokkal többet időzik vele a kamera, szép lassan kiszívja az összes funt a filmből.

Amely eleve egy lehangoló darab, megvallom őszintén, és ezen nem segít éppenséggel a Darabont által a történethez hozzáfűzött lezárás. Erőltetettsége, illetve bizonyos keserű áthallások nyilvánvalóvá tétele által egyértelművé teszi, hogy a Mist még véletlenül sem tisztán horrorfilm, mert hát az ciki. Több akar lenni, még ha belegebed is. És belegebed.

Az effektek se nem túl tetszetősek, se nem borzasztóak (a CGI-t természetesen azonnal ki lehet szúrni, és szinte csak CGI-t alkalmaztak), mindenestre még dolgozhattak volna rajtuk pár évet. Még az óriásszörnyet is sikerül elbaszniuk, ami pedig számomra a regény csúcspontja. Ilyen rák-polip-mamut keveréket csinálnak belőle, atomszar. És nem is olyan nagy, mint elképzeltem.

Erre a filmre várt, kimondva-kimondatlanul, az európai-horror rajongók tömege majd három évtizede. Ha az első kettőhöz igazított elvárásokkal ülünk be rá, vagy óriásit csalódunk, vagy minimum el kell ismernünk, hogy a Terza Madre bizony másmilyen film, mint elődei.

Argento öregszik, méghozzá a világ szeme láttára. A tehetsége, látványosan. Az utolsó igazán jónak nevezhető filmje az Opera (1988) volt, minden szokásos illogikus kifacsarodásával egyetemben. Azóta elviselhetetlenebbnél elviselhetetlenebb (Fantasma della Opera, Il cartaio), vagy szerencsés esetben csak ciki (Non ho sonno) filmeket csinált, úgyhogy húsz évnyi szivola után felkészülten vártam, mekkora erővel rúgja ki öröksége tartópillérét: a Három anya-trilógia befejező része mennyire lesz okádni való.

Na most vannak sokan, akik nem látnak javulást, akik szerint a Terza madre gyönyörűen beleillik Argento újkori filmes abortuszainak sorába. Ahogy fentebb írtam: tényleg nem lehet a Suspiria-hoz, de még csak az Inferno-hoz sem hasonlítani. A Suspiria egy remekmű. Az Inferno viszont eleve, több szempontból rokkant, és ez a nagyon másmilyen Terza Madre éppen azokból a bizonyos szempontokból übereli. Az egyszerűségében rejlő koherenciája ez a fór.

A Terza Madre-ban már nincs architekturális fétis (jellemző módon a Harmadik Anya háza sem játszik különösebb szerepet, nincsenek jungeánus áthallások). Argento már nem kísérletezik a tér és a történet összeférhetőségével, a látvány már nem elsődleges. Az excessz kerül abszolút előtérbe, és a vizuális leképezés nem több, mint eszköz. Ez az anti-intellektualizmus, ami ebből a filmből árad, az, ami zavarba hoz egyeseket: Argento ennyire lejjebb adta volna? Ahogy mondtam: Fulci.

Mert a Terza Madre egy halott műfaj megidézése: a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének agyatlan, véres, beles, gennyes, tépős, zúzós, csonkolós, zabálós, fröcsögős, tocsogós, recsegős, zúzós európai horrorjához való visszatérés, ahol a művészi igény teljes egészében hiányzik, és csak az orgazmikus halál játszik, szépen, bután, tisztán.

Body in pieces. Good times.

Scott Pilgrim egy szimpatikusan átlagos huszonhárom éves srác: életének medrében az apró zátonyokat megkerülve folyik előbbre a sztori. Lassan egy éve szakított a barátnőjével, de az utóbbi pár hétben már egy tizenhét éves gimnazista kiscsajjal találkozgat - környezete meglehetősen rossz szemmel nézi a bimbózó kapcsolatot. A „környezete” a következő jó- és rosszakarókat rejti: szobatársát, a nyíltan meleg Wallace-t, a Szexbombák elnevezésű kutyaütő rockbanda tagjait (Scott a basszusgitárosuk), valamint Scott húgát, aki szereti mindenbe beleütni az orrát.

Scottot különösebben nem zavarja a többiek rosszallása, mert ő maga is tudja, hogy a gimnazista csajjal való kapcsolatának nincs különösebb jövője. Betonbiztos ebben csak akkor lesz azonban, amikor egy vad, görkoris lányról kezd álmodni, sorozatban. Megszállottja lesz az éjszakai nyugalmát agyonvágó amazonnak, és amikor egy bulin szemközt találja magát vele, Ramónával, idegességében sikerül is hülyét csinálnia magából.
Ám Scott csökönyös fajta, nem adja fel, és végül csak kikönyörög egy randit – amelyben nem kis szerepet játszik esetlen bája. Örömében teljesen megfeledkezik azokról az üzenetekről, amelyekben egy ismeretlen mindenféle bunyókkal fenyegetőzik, valamint az is kimegy a fejéből, hogy együttesének csodamód összekujtolt amatőrkoncertjére álmai nőjét és a gimnazista kiscsajt is meghívta. A kötet sztorija ezen a bizonyos koncerten kulminál, ahol Scottnak nemcsak a két lány között kell választania, de meg kell küzdenie Ramóna Hét Gonosz Ex-barátja közül az elsővel is… A szaga folyamán (hét kötetet tervez a szerző, gondolom ez világos) mindegyiküket le kell győznie, csak akkor járhat majd együtt nyugodtan a lánnyal. Az ilyen nőre mondják, hogy high maintenance…

O’Malley egészen elképesztően ügyes mesélő: a helyenként lehengerlően vicces sztori, a szappanopera és a misztikus szuperhős-történet motívumait lazán göngyöli egybe, úgy, hogy a karakterfejlődés és az akció kárára semmi ne menjen. Figurái mind életszerűek, kiválóan kibontottak – szimpátiánkat gyorsan elnyerik, és ebben a rajzok egyszerű, ám tetszetős, könnyed stílusa is közrejátszik.

Az un. slice-of-life történeteknek ez a fajta fantasztikus elemekkel való megbolondítása népszerű téma, de csak nagyon keveseknek megy hibátlanul. O’Malley „graphic novel”-jéről azonban nem tudok rosszat mondani.

Kinji Fukasaku Battle Royale-ja ilyen.

Persze társadalmi rétege válogatja. Japánban, sőt mondhatni minden olyan helyen, ahol moziforgalmazásba került - és kevés ilyen akadt, elhihetitek, a videó meg a DVD pedig nem számít, az túl intim, nincs demonstrációs vonzata -, a tiltakozók jobbára vagy olyanok voltak, akik egzisztenciális biztonságban érzik magukat, vagy pedig olyanok, akik az irányító establishment részei. Mint általában.

A Battle Royale ugyanis a jófajta, veszélyes fajta film.

Annak ellenére, hogy messze nem tökéletes. Némelyik figura motivációja erőltetett. Tombol benne a melodráma - minderről bővebben majd később. Mégis, ami jó a filmben, az olyannyira eltalált, hogy meg sem lehetett volna csinálni ügyesebben. Ezt nem pusztán a technikai és egyéb, hasonló aspektusaira értem, hanem az elviekre is. A Battle Royale éppen a megfelelő kérdéseket teszi fel, és ami a lényeg, a legjobbkor.

A közeljövő Japán kormánya tehetetlen (ez már a film). A társadalom megveszett. Erőszak minden szinten - és szinte minden. Hatalmas a munkanélküliség. Szelepként megszületik a Battle Royale-törvény, amely egyrészt a panem et circenses-elv utóbbi aspektusát, másrészt pedig az államhatalom mindenhatóságát hivatott jelképezni. Mi EZT IS megtehetjük, és ha sokat ugrálsz, te is erre a sorsra juthatsz. A BR-törvény előírja (és egyszer a valóságban is elő fogja, ezt lefogadom), hogy évente egy véletlenszerűen kiválasztott középiskolai osztályt deportáljanak valami közelebbről meg nem nevezett, néhány négyzetkilométer alapterületű szubtrópusi szigetre. A gyerekek mindegyike kézhez kap valamilyen fegyvert - már ha éppen szerencséje van, mert akár egy hajszárítót vagy egy teniszütőt is kioszthatnak neki -, illetve rájuk erősítenek egy robbanóanyaggal és detonátorral telitömött nyakörvet, aztán uccu, gyilkoljon, ki merre lát. Amennyiben a mészárlás megkezdése utáni harmadik napon egynél több résztvevő marad életben, a sziget agyközpontja távirányítással az összes túlélő nyakörvét felrobbantja.

A film első negyedórája a gyerekek eszméletre térésével (egy buszkirándulás során altatják el őket), megdöbbenésével, a pánik kiteljesedésével illetve a szabályok ismertetésével telik (Fukasaku és a forgatókönyvírók itt elkövetnek egy ordas hibát: bár rögtön a legelső jelenetben láthattuk, amint a tévé az előző év Battle Royale-jának győztesét az egekig magasztalja, az "idei" gyerekeknek még sincs még a leghalványabb fogalmuk sem arról, hogy egyáltalán mi is az a BR). Takeshi Kitano óriásit alakít Kitano (hihi), az osztály egykori tanárának szerepében, aki önként jelentkezett az idei BR levezénylésére. Ez az életunt, ám egyben bosszúvágytól fűtött karakter önparódiája (az igazi) Kitano a japán társadalomban és popkultúrában elfoglalt-elfogadott, lázadó, stand-up komikus, hatalomellenes, reakciós, mindig-a-fiatalok-pártját-fogó szerepének. A színész érezhető élvezettel játsza ezt a mindenféle pozitív jellemvonást nélkülöző, egyszerre félelmetes és nevetségesen szánalmas figurát.

Mikor az egyik lány visszabeszél neki, egy kést hajít a homlokába.

Ettől kezdve olajozottan halad a fegyverek szétosztása. Egyesével hajtják ki a gyerekeket a sötét éjszakába, és néhány perc múlva már egy másik lány hever holtan a füvön, nyíllal a nyakában - de ezt már nem Kitano lőtte ki...

Fukasaku a japán Spielberg (pontosabban valami nagyon hasonló volt, míg meg nem halt), karrierje során jórészt mainstream filmeket készített. Amerikai párjától abban különbözik, hogy ha társadalomkritikára adja a fejét, akkor az eredményt értő kézzel szövi a film anyagába, nem százas szöggel veri bele. A BR alapkoncepciójából adódó, a fasiszta állam felé haladásunktól való félelem mellett a mindenfajta generációs ellentétek feloldhatalanságába való belenyugvás - megoldásuk? csak erőszakkal! - is kiérződik a filmből.

Negyvenkettes osztálylétszám mellett, az összes gyilkosságot szigorúan bemutatva, a film nem húzza felesleges dolgokkal az időt. A Battle Royale nagy része azzal telik, hogy tizenéves gyerekek (és ezek tényleg tinédzserek, nem úgy mint az amerikai filmekben, ahol huszonéves ripacsok alakítanak náluk fiatalabbakat) a legkülönbözőbb módokon - általában jó véresen - elteszik egymást láb alól. Az eszközökben nem válogatnak; hideg fejjel, ravaszul cselekszenek. Ha születnek is szövetségek, azok vagy valamilyen félreértés okán, vagy pusztán hideg számításból gyorsan felbomlanak. A korábbi barátok helyén gyilkosok és áldozatok maradnak csak. Mindegy, hogy tipikus, agyatlan, a japán csajokra oly jellemzően kawaii lányokról, vagy önként a BR-ra jelentkező ifjú pszichopatákról van szó: ha elérkezettnek látják az időt, mindenki meghúzza a ravaszt, megsuhintja a baltát vagy húsba mártja a kést. Fukasakuéknak nincsenek illúzióik sem a fiatalokkal, sem az idősebb generációkkal kapcsolatban. Kitano és a katonák egyértelműen egy olyan idősebb korosztályt szimbolizálnak, amely nagyon is tisztában van azzal, hogy bizonyos fokig ők felelősek ezekért az ifjú, befolyásolhatatlanná és irányíthatatlanná vált, hidegvérű "cápákért". Ám az okok keresésével már felhagytak. Marad a beletörődés, és szórakozásképp a Battle Royale. It's no country for old men.

A film leggyengébb pontjai a szimpatikus(nak szánt) karakterek. A főhős szerelmespárt mintha valami ideggyenge shojo-mangából vágták volna ki, ráadásul nyálas melodráma-csíkot húznak maguk után: már attól is könnybe lábad a szemük, ha egyiküknek a retyóra kell kimennie. Fájdalmas klisé mindkettő. Azonosulni egyenesen lehetetlen velük: a fiú túl lányos, a csajnak pedig érezhető problémái vannak az összetett mondatokkal. A néhány, a sziget komputereit meghekkelő újkori Koji Wakamatsu-típusú tiniterrorista meg egyenesen nevetséges. Bár a BR többé-kevésbé szatíra, azért az effajta humortól megkímélhették volna a nézőt.

Az alapanyagként szolgáló, Magyarországon is kiadott könyv, illetve maga a sztori (amely minden, csak nem eredeti, lásd legklasszikusabb példaként a The Most Dangerous Game-et 1932-ből) azonban van annyira tabubreaker, hogy nem hagyja magát tönkretenni. Fukasaku vizuálisan letisztult, elegáns stílusának köszönhetően a film nem süllyed le exploitation-szintre - sajnos, teszem hozzá. Ez az alapötlet valamivel radikálisabb formát kívánt volna. Bár a vér hektoliter szám folyik, a kegyetlenség ábrázolása nem megy túl egy bizonyos határon, sőt, már-már multiplexesen tömegkompatibilis, így akár mint akciófilm is élvezhető lehetne, ha nem gyerekek gyilkolnák egymást benne. Viszont mivel gyerekek gyilkolják egymást benne, a néző feszeng kegyetlenül.

Már csak emiatt is emlékezetes alkotás.

The Flags of Our Fathers + Letters from Iwo Djima

„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.”
Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)

Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót állítanak a földbe - a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.

A háború „event”-ként való kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Ivo Dzsimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.

Az ivo dzsimai ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Arcuk láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt cincáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.

Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Szuribacsi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század tagjainak éppen hogy csak vázlatát nyújtja, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.

Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk reájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.

A csatajeleneteknél Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államokbeli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa enyhít a problémán, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.

--------------------------

Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.

Kuribajasi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.

Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene), hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, a The Flags of Our Fathers-ben, a Levelek Ivo Dzsimáról jobban sikerült. A film középpontjában Kuribajasi és Szaigó közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét (no pun intended), és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.

A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribajasi Ivo Dzsimára való megérkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribajasi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Szövetségesek túlerejének előrenyomulása a japán erőket egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti… A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen.

Az operatőr által alkalmazott szűrőknek köszönhetően a színek elillannak a filmből, a figurák csak a múlt és a történelem kísérteteiként vannak jelen – ám ez a szaturáció mintha csak felerősítené a pszichológiai borzalmak erejét. Hiába a harc által szétvetett testek látványa, az igazi megpróbáltatást olyan pillanatok jelentik, mint mikor a japán osztagparancsnok elrendeli embereinek az öngyilkosságot, ők pedig egymás után hajtják azt végre, kézigránáttal. Eastwood olyan kulturális konvencióknak ered itt a nyomába, amelyeket nyugati filmekben nem nagyon szoktak kitárgyalni, főleg mivel nem értik őket. Maguk a figurák viszont nem maradnak idegenek a számunkra: Paul Haggis és Iris Yamashita forgatókönyve tiszteletet harcol ki nekik.

Watanabe és Nanomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchális értelemben, míg Nanomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.

Eastwoodnak sikerült iróniával és pátosszal teli filmet készítenie, tele az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.

Az amerikai horrornak nyerő éve volt 1985: Wes Craven A Nightmare On Elm Street–je kisebb műfaji reneszánszot indított el. Ekkor lépett a vértől mocskos színre Stuart Gordon, akit a horror legnagyobb reménységeként aposztrofáltak. Mint a legtöbb prófécia, ez is kipukkadt, ám ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy Gordon két legjobb filmje, a Re-Animator és a From Beyond (1986) friss szelet hozott az akkoriban (is) új ötletekre áhítozó műfajba.

A film azzal kérkedik, hogy Lovecraft Herbert West, Re-Animator című írása adta az irodalmi kiindulópontját. Ám ennél többet semmiképp: bár az alapötlet ugyanaz, a Lovecraft-rajongók általában mély megvetéssel kezelik a filmet. „Szinte az egészet megváltoztatta, modernizálta!”- mondják. Hál’ istennek – mondom én. Lovecraftnek sosem volt humora. Galaktikus szörnyvíziói szurok-komorak, arról már nem is beszélve, hogy mire testet öltenek, az embernek több tucatnyi oldal unalmon kell átrágnia magát. Gordon az Újraélesztő történetéből kivágta a mócsingot, leszűrte a zsírt: csak a hús maradt, gyönyörű vörösen. (Minden tiszteletem az – egyébként veszettül antiszemita – klasszikusé, de még Poe is gördülékenyebben írt nála.)

Gordon filmje káprázatosan vicces, ám szerencsére csak ott és akkor, ahol és amikor a vásznon tapasztalható szörnyűségek élét tompítani kell. Korábban filmbe ennél ügyesebben sosem építették még be a véres-béles fekete humort. Mert tompítani aztán van mit, hajjaj! A Re-Animator új értelmet ad a filmes groteszk fogalmának, a kései Hammer produkciók un. body-in-pieces fantazmagóriái lagymatag esti mesék Dr. West ügyködéséhez képest. Emitt elektromos csontfűrésszel lékelnek meg valakit, ott egy teljes vastagbél eszmél öntudatra és indul fojtogató útjára, sőt, egy levágott emberi fej orálisan szeretné kielégíteni a kikötözött medikát. Gordon, aki korábban a chicagói Organic Theater Company-t vezette (onnan indult többek között David Mamet és Joe Mantegna karrierje), mestere a fröcsögős grand guignolnak, melyet színházi karrierje során volt alkalma a tökéletességig fejleszteni. A film szó szerint úszik a vérben és tobzódik a káprázatosan beteg ötletekben: Everett Burrell, a film maszkmestere korábban a Day of the Dead forgatásán asszisztenskedett Tom Savini mellett – soha rosszabb tanárt! Persze nem lehet minden tökéletes: a Re-Animator főcímzenéje sokaknak – millióknak – csenghet ismerősen: Richard Band, Charles Band producer fia olyan gyönyörűen lenyúlta Hitchcock Psycho-jának főtémáját, hogy öröm – vagy éppen bosszúság, ki hogy áll hozzá – hallgatni, ettől függetlenül illik a filmhez.

Egyébként az ember nem hinné Gordonról, hogy ez az első filmje, mégis: ami a felsorolt érveken kívül műfaji mesterművé avatja a Re-Animator-t, az a fantasztikus fluiditása, lendülete. Egyetlen másodpercre sem unalmas, rendkívüli mesélőerő hajtja a sztorit, megvan benne a főleg a hetvenes évek exploitation filmjeire jellemző un. urgency, az a kényszer, hogy nem állhat meg, nem lassulhat le, mert akkor felfordul, mint egy celluloid fehér cápa.

A szereposztás tökéletes. Jeffrey Combs Herbert West szerepének köszönheti a kvázi-sztárságát, teljesen megérdemelten, mert amit itt összealakít, az felér egy Vincent Price vagy egy Lugosi legjobb pillanataival. Barbara Crompton az egyik legszexisebb nő, akit valaha horrorfilmben ki akartak nyalni – bár hozzáteszem, nem sok ilyen akad -, a már sajnos elhunyt David Gale pedig egyenesen szenzációs a főgonosz, Dr. Hill szerepében – főleg azután, hogy West egy ásóval lefejezi, és külön éleszti újra a testét és a búráját!

A Re-Animator, még most, elkészülte után több mint húsz évvel is csodálatos szórakozás – bár aki a horrorral hadilábon áll, papírzacskóval a kezében nézze, hogy legyen mibe belehánynia -, és bizonyos fokig még mindig újszerűnek hat, annak ellenére, hogy klasszikus alapokon nyugszik: a már említett lovecrafti kapcsolat mellett a film második felének szerkezete a hagyományos (bizonyára a Gordon által a grand guignolból magával hozott) „hős kimenti a szépséget a szörny karmai közül” dramaturgiai variánsra alapul. Hogy ennek ellenére (vagy inkább ezzel együtt) a nyolcvanas évek legjobb amerikai horrorfilmje, a fentebb elsorolt erényeinek köszönheti.

Rendezte: Stuart Gordon. Producer: Brian Yuzna. H. P. Lovecraft írásai alapján a forgatókönyvet Stuart Gordon, Dennis Paoli és William Norris írta. Zene: Richard Band. Fényképezte: Mac Ahlberg. Vágó: Lee Percy. Szereplők: Jeffrey Combs, Bruce Abbott, Barbara Crompton, David Gale, Robert Sampson és mások.