neil_gaiman

Neil Gaiman: Amerikai istenek

„Miért nem hiszel Istenben?” Az ateizmusát büszkén vállaló Ricky Gervais-nek szokták nekiszegezni ezt a kérdést (és különféle változatait) a twitteren. A jeles komikus válasza: „Pont azért, amiért te sem hiszel az összes többi istenben.” És tényleg: miért pont abban az istenben hiszünk, amelyikben? Más népek vagy a letűnt korok istenei mennyivel kevésbé érvényes istenek, mint a sajátjaink? És mi történik akkor, ha egy nép, egy közösség országot vagy akár kontinenst vált? Magukkal viszik saját isteneiket, vagy új otthonukban, új isteneket teremtenek maguknak?

A fenti kérdéseken Neil Gaiman is alaposan elmorfondírozhatott, miután 1992-ben maga is hazát cserélt, és Amerikába költözött. A sajátos road movie-ként is olvasható Amerikai isteneket részben ez az élmény inspirálta, na meg az ötlet, amely szerint az istenek épp olyanok, mint a nyelvek: ha nincs, aki higgyen bennük / beszélje őket, megszűnnek. Így aztán az istenek élete sem éppen játék & mese, nap mint nap meg kell küzdeniük  a létben maradásért, hiszen a hálátlan halandók rendre új istenségek felé kacsingatnak; a Média, az Internet, az Autók és a Pénz urait bálványozzák Odin, Anubisz, Loki, Anansi, vagyis a régi iskola képviselői helyett.

Gaiman több mint 600 oldalas műve egy mondatban összefoglalva ennek a két világnak az összecsapásáról szól, amelyben mégis egy halandónak, bizonyos Árnyéknak jut a főszerep. A börtönből a történet elején szabaduló, tagbaszakadt, mégis végtelenül jámbor férfit egy rejtélyes, Szerda néven bemutatkozó idegen béreli fel, hogy testőreként és mindenes segítőjeként dolgozzon. A páros körbeutazza egész Amerikát, hogy – mint menetközben kiderül – felkeressék a régi isteneket, és megpróbálják őket besorozni Szerda seregébe.

Az Amerikai istenek azonban távolról sem annyira együgyű regény, mint amennyire a szinopszisa sugallja. Az előszóban maga a szerző is elismeri, hogy egy „fura, csapongó” könyvet írt, ami lehetne akár hátrány is, de nem az, mert éppen ez a kötetlenség és szabálytalanság biztosít megfelelő kereteket arra, hogy Gaiman milliónyi szellemes ötletét megvalósítsa. És nem mellesleg ennek a csapongó, kaotikus(nak tűnő) történetbonyolításnak köszönhető, hogy a regény fejezetről fejezetre képes meglepni az olvasóját, és újra és újra rácáfolni az elvárásaira.

Az egyszeri olvasó példának okáért joggal feltételezhetné, hogy az istenekben van valami istenszerű. Gaimant viszont nem izgatják a konvenciók, nála a mítoszok és legendák alakjai köztünk élnek, nagyjából úgy, mint mindenki más. Esznek, isznak, basznak, és ha úgy hozza a sors, még meg is halnak. Gaiman a lehető legtermészetesebb módon hozza vissza a halálból Árnyék feleségét is (akihez történetesen orális szex közben, egy száguldó autóban köszöntött be a kaszás), anélkül, hogy tisztázná, Laura hullája kikelt a sírból, mint egy zombi, vagy személyében egy szellemet tisztelhetünk.

A végeredményt illetően mindegy is, mert Gaiman az Amerikai istenekben is éppolyan, a realitás és a fantázia peremvidékén lévő világot teremtett, mint amilyet a Sandmanben vagy a Tükör és füst novelláiban; vagyis egy olyan univerzumot, ami minden olvasó számára ismerős lehet, mégsem vonatkoznak rá a hétköznapi valóság szabályai. Az Amerikai istenek egyik különlegessége mellesleg épp az, hogy akkor is működne, ha kivonnánk belőle a fantasztikumot, vagy legalábbis a minimálisra redukálnánk. Ennek egyik oka az, hogy a felvonuló istenségek – sőt maga a történet alapját képező konfliktus – eleve erősen metaforikus szerepet töltenek be (a „hagyományos”, vérkomoly fantasy kedvelői ezért akár neheztelhetnének is a szerzőre), a másik pedig az, hogy a helyrajzi részletek, a karakterek és a dialógusok annyira precízen ki vannak dolgozva, hogy az egy kisrealista szerzőnek is dicséretére várna. Az eposzi méretű finálénál így aztán sokkal izgalmasabbak – legalábbis számomra – a Lakeside kisvárosában zajló események (Szerda ebben az istenháta mögötti településen helyezi el Árnyékot, amíg neki másfelé akad dolga), ahol hősünknek dermesztően hiteles kulisszák közt, hús-vér emberek körében kell magát normálisnak tettetnie. (Ebből a történetszálból amúgy az is kiderül, hogy ha ráunna a fantasyre, Gaiman akár „skandinávkrimik” írójaként is boldogulna.)

Az Amerikai istenek időtálló zsenialitását az adja, hogy – mint a nagy műveket általában – nem lehet beskatulyázni, vagy egyetlen műfaj címkéjét rásütni. Nem véletlen, hogy annak idején egyszerre kapta meg a legrangosabb sci-fi- (Nebula, Hugo, SFX), horror- (Bram Stoker) és fantasy (Locus) díjakat. De aki mégis szeretné a kötetet a könyvespolc legmegfelelőbb pontján elhelyezni, tegye nyugodtan A Mester és Margarita mellé. Ott pont jó helyen van.

(A könyv 10 éves évfordulójára megjelent egy kibővített kiadás, amely 12 ezer szóval hosszabb, mint az eredeti verzió. Az Agave jóvoltából magyarul is megjelent kötetben található még egy interjú a szerzővel, egy esszé és egy apokrif fejezet, amelyben Árnyék Jézussal találkozik. A fordítás Juhász Viktor munkája.)

Agave Könyvek, 2012. 648 oldal. 

Sandman: Az álmok fejedelme – Prelűdök, noktürnök

A fentebbi karakterek pont e sorrendjén túljutva bizonyára vaskos kérdőjelek tornyosulnak az olvasó elé. Minek? Lehet erről bármi újat? Miért pont most? Gyilokpornó vagy tündérmese? Mindkettő vagy egyik se? És végül, de korántsem utolsósorban: miért pont olyasvalaki veselkedik a geeklélek mélyéből fakadó eme praktikus kétségek pökhendi mismásolásának mérlegelésének, akinek a legeslegfeleslegesebb nyelvi hancúr is fontosabb, mint a szövegegységre jutó információ tartalom, vagy minthogy évente egy péklegénynél (sic!) többet a kezébe vegyen?

42. (Tudok én tárgyilagos is lenni.)

A Sandman robusztus sikerét szemlélve azonban talán az előbbieknél is fontosabb dilemma, hogy ezeket a kritikai és fogyasztói babérokat minek köszönheti gaimani eklektika? Mire érzett rá, mit ragadott meg kivételes érzékkel ez az angol fantasy-szerző?

Joseph Campbell: „az álmok személyes mítoszok, a mítoszok kollektív álmok.”

Az ókori legendáriumok ismeretében a REM fázisok élményajándékainak egykori kulturális sőt, történelmi, politikai jelentőségét tételesen igazolni melós és indokolatlan. Az akkori ember álmokhoz való viszonyának megértése ma combos absztrakciót igényelne, ép ésszel fel nem érhető, hogy fajunk egykoron mennyire támaszkodott azokra a mikroszkóp alá tuszkolhatatlan izékre, melyek a reneszánsz vagy a felvilágosodás táján végleg kiszorultak a komoly és hitelt érdemlő dolgok köréből. A kifelé forduló ember ilyetén múltbeli – vélt – harmóniája, obszcén természetességű összefonódása a Túlvalóval beláthatatlan távolságba került, már senki és semmi nem üzen nekünk álmokon és látomásokon keresztül.

Jung hasadásként aposztrofálta ezt a folyamatot (középhaladó okosok ezt a bekezdést is ugorhatják), hogy azzal a lendülettel egyidejűleg rámutasson a visszafelé vezető útra. Őstípusai és álmos tanai, az akkoriban újra egyre népszerűbb okkult mozgalmak, illetve a lélektan racionalizáló tudománya, a perverzióknak, hisztiknek és neurózisoknak komplexusaival hellén méltóságot, ünnepélyességet kölcsönző Freud ültették el az empirikus és műszeres igazolhatóságba vetett kétely csíráit, ami aztán tripodként törte át az ésszerűség aszfaltját. Leginkább ennek tudható be, hogy illetve, ahogy a modernitás embere az értékek válságának századában (ami szám szerint a huszadik) felöklendezte a mitológiát, úgy cakkumpakk. Posztmodern fázisban ezt követően rácáfolt arra a bölcsességre, amivel még megboldogult nagyapám cukkolta a főztjére mindig érzékeny nejét ebédkor. „Egyszer meg lehet enni.”

Gaiman nem valami finnyás, bendője pedig aztán tényleg feneketlen.

Hogy miért pont 1916-ra teszi a történetfolyam origóját, kérdéses. Az első világháború borzalmának érzelmi töltetére apellál, önreflektíven utal (ebben az évben költöztek felmenői Angliába), vagy csak rátenyerelt az írógépre, talán mindegy, ami fontos: Roderick Burgess titkos szeánszon igyekszik megidézni a Halált, és hogy Gaiman igen nagyfokú tudatossággal választotta eme okkult módszert. Az okkultizmus mindig a tiltott, a rejtett tartalmak és fennhatóságok birtokba vételével kecsegtetett, tulajdonképpen minden okkult rítus a bűnbeesés dramatizálása. (Bizonyára nem véletlen, hogy a második fejezet házigazdái: Káin és Ábel…) A kétségbeesés és a telhetetlenség bizonytalan arányú elegye munkál az első oldalakon, ahol egy liturgiai gixer folytán végülis nem a kaszást, hanem testvérét, az Álmot csalják tőrbe.

Burgessék hiába próbálják szóra bírni a hermetikusan elzárt hatalmasságot: mágikus kellékeit ellophatják, de a titkaiból nem enged. (Érdekes megfigyelni, hogy a későbbiekben ugyan megered a nyelve, de száját mindösszesen három krízishelyzetben nyitja ki, és ekkor egy árva hangfoszlány sem hallik.) Az évtizedek múltán szabaduló Álom a második fejezetben indul útnak, hogy eltulajdonított holmijait újra magához vegye, és elkezdődjön Gaiman vásári mítoszkavalkádja.

Az eredetileg a harmincas évek DC hőse: Wesley Dodd, a.k.a. Homokember rebootolását szerényen megcélzó projekt túltelített magnum eposszá opusszá terebélyesedett. A szerző a görög mitológiától a klasszikus és kortárs irodalmon keresztül popkulturális ikonokig bezáróan minden olvasmányélményét hagyta beletüremkedni a Sandman világába. Alkalmanként olyan töménységgel téve mindezt, hogy szinte a jóleső hiányérzet önti el az olvasót, amikor két panel illesztési hézagából végre nem kapálózik elő egy újabb mitologéma.

Egyszerre bizarr és családias hangulatnak lehetünk élvezői, valószínűleg ez maga a legmágikusabb realizmus. A népszerűség egyik oka a karakterek ügyes, divatos eltávolítása a klasszikus előképeiktől. A Hajnalcsillagnak becézett Lucifer egy David Bowie (másik szögből Bruce Payne) hasonmásversenyen is megállná a helyét, a Halál nem üreges tekintetű hobbikertész az anatómia szertárból, hanem egy akár kedvtelésszerűen is sunázható goth spiné, aki szolidan affektál és végtelenül szívélyes. A Sandman határozottan megy szembe a nyugati keresztyén világ haláltagadó attitűdjével, amit szintén hálásan fogadott a közönség.

A hétköznapok és a túláradó misztikum ősi időkre erősen hajazó összeérlelése eltökélten üli meg a századvég transzcendencia igényét. Gaiman ugyan tisztelettel komponál és dekonstruál, fékezhetetlen habzású kollázs-univerzuma egészében mégis mutat némi hasonlóságot azokkal az ezoterikus pityputtyokból (sic!, sic!) és okosan propagált pszeudospiritualitásból tákolt ideológiai képződményekkel, mint amilyen például a New Age.  A túl sok tradíció iránti egyidejű tisztelet játszi könnyen eregeti a szinkretizmus érzetét.

Ez persze semmit sem von le a képregény technikai erényeiből. A nyolc részből álló antológia cselekménye, vonalvezetése elegáns változatosságot mutat, ha pedig a történet megfáradna, a gazdag kulturális merítés feszültségei, konnotációi tartják fenn az érdeklődést. Külön említsük meg a 6. epizódot („24 óra”), melynek hatásmechanimusai zavarba ejtőek. A felelősségtudat nélküli hatalom vágyteljesítő mámorát, valamint a magából egyre jobban kivetkőző ember egyre őszintébb alárendelődését folyamatában taglaló rész gyomorpróbáló szcénákban gazdag és rafináltan önmagába ágyazott. Gaiman pofátlanul messze megy a kölcsönösen generált kín és kéj ábrázolásakor egy olyan történetben, ahol tisztázatlan, mi a való és mi delírium, ki talál ki kit, ki az álom tárgya és ki az alanya. (Persze, hogy nem torture porn. Gyilokpornó meg pláne nem.) 

A megjelenítés kellőképpen kiforrott. McKean kissé művészieskedő borítói hangulatos felvezetései a Kieth, Dringenberg és Jones által rajzolt fejezeteknek. A hol provokatívan organikus, hol nyomasztóan geometrikus panelkezelés és az eltérő rajzstílusok jól formázzák meg Gaiman hallucinogén világát, ami vélhetőleg McKean őrületét - egy-egy kezdő oldalnál nagyobb terjedelemben - már nem bírta volna el.