robot

2018. június 2.
2010. április 12.

Robowar

A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is.

Sőt, legtöbbjüknek sikerült az eredeti filmhez mérhető kultikus magasságokba is emelkednie. A pár éve jobb létre szenderült Bruno Mattei is egy ilyen igazi szargyáros zseni volt, aki számos hasonló low-budget replikát készített, sőt, karrierje jelentős részét tulajdonképpen ilyen filmek tették ki. 88-ban egy sajátos Predator utánérzést készített Robowar címen, amiről sok mindent el lehet mondani, de hogy jó, azt csak maximum részegen, az hogy szórakoztató viszont már vállalható. Meglepő módon a koppintás nem váratott sokat magára, és a Robowars már egy évvel az eredeti film után bemutatásra került. A film sztoriját jegyző Rosella Drudi és Claudio Fragasso (Mattei rendszeres alkotótársai) valószínűleg már a moziban megvilágosodott, és a filmet elnézve a stáblista végére már a komplett forgatókönyv is összeállhatott a fejükben. Mind a 10 oldal.

A dzsungel és az izomagyú kommandó maradt, de egy olyan földönkívüli lény megvalósítása, ami nem vált ki azonnal röhögő görcsöt a nézőből, nyilván sokba került volna, ezért lecserélték egy robotra, amihez viszont elég volt egy bukósisak és némi fekete bőrszerkó, meg valamelyik korábbi sci-fiből kimentett lézerpityu.
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
A Predator nyúlást nem nagyon próbálták leplezni, karaktereket és komplett jeleneteket vettek át, mint pl. a már említett gerillatábor felszámolás, de visszaköszön az is, amikor Sonny Landham karaktere egyetlen macsétával bevárja az ellent, és persze a géppuskával való bozótstuccolás is látható. Omega-1 viszont már messze nem hasonlít a Ragadozóra, inkább olyan, mint egy motoros, akinek a fejére szorult a sisak, és ezért csak Stephen Hawking beszédszintetizátorával tud kommunikálni, de úgy is csak érthetetlenül. Így aztán kb. annyira is félelmetes, mint a prof. Érdekesség, hogy a sisakot egyébként maga Fragasso viselte, magyarán ő volt a mikrobi.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
A zene még mindenképpen említést érdemel, Al Festa elektroindusztriális score-ja kellemes meglepetés, a KMFDM-et idéző riffek működnek is, de a szerencsére csak egy alkalommal felcsendülő nyálas 80’s rock dal megbocsájthatatlan, és totál felesleges is, mert mindössze csak azt a jelenetet kíséri, hogy mennek a dzsungelben és közben nem történik semmi.
A Robowar nem jobb, nem rosszabb a hasonló jellegű koppintásoktól, igazán mulattató együgyűsége miatt természetesen nagy kedvenc lehet kultfilmes vetítéseken, házibulikon, de összességében azért inkább fárasztó, és a műfaján belül messze nem számít klasszikusnak.

2009. július 1.

Robo - Geisha - előzetes

Noboru Iguchi a Machine Girl után most robotgésákat szabadít rá a gyanútlan nézőkre. Az új japán exploitation nagymestere minden alkalommal sikeresen felülmúlja önmagát a vér és az elborult ötletek mennyiségét tekintve, mint látható, ez most is sikerült. De a trailer mindent elmond helyettem (a lánctalpas gésamobil azért már tényleg durva): 

2009. június 24.

Transformers: A bukottak bosszúja

Michael Bay filmen meglepődni nem menő. Az explosion porn (most találtam ki) nagymestere sosem házalt zsákbamacskával, Roland Emmerich kollégához hasonlatosan csak nagyon nagyban bír gondolkodni, vagyishogy gondolkodásról végképp nincs szó, csak látványról és nagyon nagy robbanásokról, ütközésekről, üldözésekről, meg röhejes túlzásokról. Nevezhetnénk az ő művészetét akár exploitationnek, merthogy a legelemibb nézői ösztönök kielégítésére pályázik, és ezt tulajdonképpen mesterien műveli. Bevallom, a Bad Boys egyik-másik poénján egészen jól szórakoztam, de a Sziget is a guilty pleasure kategóriába tartozott nálam, a Transformers első részét viszont már sehogy se vette be a gyomrom, hiába mondták tanult Geekzes kollégáim, hogy ezt tulajdonképpen vérbeli camp, és mint ilyen, baromi szórakoztató. A Transformers második részében Bay és bűntársai a hollywoodi folytatások esetében megszokott módszert követték: megtripláztak mindent, kezdve a robotok számától az infantilis poénokon át a Megan Fox bájain legelésző beállításokig. Utóbbi fejleménynek ugyan felettébb örülünk, minden egyéb vonatkozásban viszont továbbra is igaz a South Park emlékezetes paródiája: Bay nem tudja, mi a különbség a speciális effektusok és az ötletek között, viszont nem is érdekli.

De mint mondottam, ezen meglepődni körülbelül olyan, mint sajnálkozni azon, hogy Woody Allen legújabb filmje már megint nem a Marsról érkezett leszbikus űrmongúzok inváziójáról szólt. Akinek tetszett az első rész, és a bevételi adatok alapján nem egy szűk baráti társaságról beszélünk, annak nincs joga panaszkodni A bukottak bosszúja alcímen futó projektre, ez ugyanis egy teljesen következetes folytatás. A történet váza ugyanaz, most is egy McGuffin után folyik a hajsza, a tét persze az egész univerzum sorsa, ami az immár egyetemista Sam kezében van, ismét. (Tekintve, hogy Shia LaBeouf nemrég még ifjú Indiana Jones-ként akciózott, az egyiptomi sivatagban játszódó, kincskeresős jelenetek alatt olyan érzésünk lehet, mintha az Indy 4 hi-tech változatát látnánk – a hasonlóság nyilván nem a véletlen műve.)

Bár ez az első részben fokozhatatlannak tűnt, a robotok még idétlenebbek, mintha csak gyerekeknek készült akciófigurákról mintázták volna őket – és tényleg. A hivatalos marketingszöveg szerint 40 új robot lép színre, de az akciójelenetek során Bay annyira rövidre veszi a snitteket, hogy felismerni se nagyon lehet, ki gyepál éppen kit. Némileg sajnálom a szerencsétlen CGI-szakmunkásokat, azért görnyedtek hónapokon át a monitorok előtt, hogy a millió részletből megtervezett robotok látványa csak villanásnyi időre jusson el a nézői agykérgekbe? Apropó CGI: mondhat bárki bármit, ez a film is arra bizonyíték, hogy a digitális effektek nem tudják igazán pótolni a valós robbanásokat, hiába amortizálódik le fél Párizs, hiába dőlnek le súlyos tornyok, repülnek levegőbe épületek, robotok, nem érezni a látvány valódiságát, anyagszerűségét azt, hogy a filmben is ugyanolyan gravitációs törvények hatnak, mint a vászon másik felén. És amikor hiányzik a valóság illúziója, könnyen elunja az egyszeri néző a grandiózus akciókat, legyenek azok bármilyen jól megkoreografálva. (A Transformátors-nak csúfolt Terminátor: Megváltás esetében kevésbé éreztem ezt a problémát.)

A film ráadásképpen 150 perces, ennyi időn át zúdul ránk az infantilis viccelődésekkel súlyosbított effektorgia. Ami a humort illeti, Bay és írói olyan mélységekig süllyedtek le, amit nehéz lesz a készülő harmadik részben alulmúlni (azért sikerülni fog, bízzunk bennük). A csúcspont, amikor Megan Fox lábát egy öleb méretű robot megerőszakolja, de emlékezetes az a pillanat is, ahol egy óriásrobot hereszerű (!) fémgolyói majdhogynem belelógnak szerencsétlen Turturro arcába. Bayéknek egyébiránt egészen sajátos – fogalmazzunk így: primitív – világképük van. Ahogy egy blogger kolléga megállapította, itt minden nő szextárgy (még Sam anyja is), a katonaság csupa jószívű legényből áll, míg a kormány ügynöke a patás ördög, tobzódnak a sztereotípiák (Párizsban pantomimes zaklatja Sam szüleit), és az enyhén rasszista szubtextusok, kezdve a „fekete hangú”, aranyfogú (!) robotokkal, akik történetesen nem tudnak olvasni, folytatva a törpe egyiptomi határőrrel vagy a "vicces néger" kliséjére redukált fekete parancsnokhelyettessel. 

A világért se akarok senkit lebeszélni a filmről, akik szerették az első részt, úgyis megnézik a folytatást, a trailer és Bay eddig munkássága alapján mindenki tudhatja, mire számítson. A magam részéről viszont csak akkor leszek kíváncsi a Transformers 3-ra, ha Shinya Tsukamoto vagy Chris Cunningham rendezi, és Megan Fox végre nem csak playmate pózban pózolgat, de vetkőzik és szexszel is, mondjuk egy tökös robottal (a nyámnyila LaBeouf-karakterre hiába is várunk), olyat még úgysem látott az IMAX-mozik közönsége.