Lucio Fulci, az exploitation európai ezermestere karrierje során számos műfajban alkotott, egyetlen alkalom erejéig még a 80-as években második virágkorát élő sci-fi világába is tett egy kirándulást. A műfaj akkoriban (valószínűleg még a hidegháborús hangulat hatására) elég lehangoló jövőt jósolt az emberiség számára. Az irodalom és a filmipar többnyire egy poszt-apokaliptikus, vagy egy fasiszta irányítású disztópikus társadalmat képzelt el, ahol az erőszak globális méreteket ölt, és ahol a fejlett technika ugyanannyira szolgálja az emberi faj épülését, mint pusztulását. Mivel az európai filmesek már akkor is az amerikai szuperprodukciók költségvetésének csak szánalmas töredékével rendelkezhettek, ők a látványos külsőségek helyett inkább a mélyebb tartalomra és a mögöttes mondanivalóra helyezték a hangsúlyt. De a zsánerfilmesek némelyike jó szokás szerint megpróbált épületet felhúzni az ürülékből, és az elgondolkodtató helyett, inkább csak simán szórakoztató filmeket forgatni. Fulci is erre törekedett, amikor leforgatta a Menekülő Ember című filmet. Akarom mondani, a The New Gladiators-t.
A hasonló témájú filmeken edződött (Exterminators of the Year 3000, 1990: The Bronx Warriors, Vendetta dal futuro) Elisa Briganti sztorija ugyanis nagyon erősen emlékeztet a 3 évvel később készült Schwarzenegger filmre, melynek történetét eredetileg Stephen King vetette papírra. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojása, abba most nem mennék bele, mert a két film komolyanvehetősége között azért akad némi különbség. A média örökérvényű kritikája a Menekülő Embernél sokkal nyilvánvalóbb, míg Fulci filmjénél ezt aligha találjuk meg, és kétlem is, hogy a mester bármi ilyesmit szeretett volna a filmjébe beleláttatni.
A jövőben két nagy világméretű televíziós vállalat harcol egymással a nagyobb nézettségért, méghozzá úgy, hogy minél erőszakosabb tartalom sugárzásával próbálja meg a vérre szomjazó nézői igényeket kielégíteni. Az egyik vállalat úgy próbál meg az élre törni, hogy olyan modern gladiátorjátékokat szervez, ahol a harcoló felek lovasfogatok helyett motorbiciklikkel csapnak össze, és amihez az emberanyagot elítélt bűnözők szolgáltatják. A show sztárjának a Kill Bike című műsor bajnokát, a felesége meggyilkolásával megvádolt Drake-et akarják megtenni, de a kékszemű főhős igencsak ellenálló magatartást mutat, és folyamatosan szökni próbál a börtönszerű kiképzőbázisról. Gladiátortársai sem igazán kedvelik őt eleinte, de később a dolgok mégis úgy alakulnak, hogy végül cinkostársakká válnak. A tévétársaság egyik munkatársnője ugyanis meglepő dolgokra bukkan a műsort irányító számítógép rendszerének mélyén. Ebből nemcsak az derül ki, hogy Drake valójában ártatlan, és hogy a gladiátoroknak a műsor végén mindenképpen szevasz-tavasz, de egy kis nyomozás során fény derül a show hátterében álló szörnyű titokra is, ami olyannyira szörnyű, hogy inkább le se írom.
Nekem olybá tűnik, hogy nemcsak a színészek, de maga Fulci sem tudta igazán, hogy a végén mi fog kisülni ebből az egészből. Az amúgy nem túl komplikált történet a legvégére alaposan magába gabalyodik, és mire odáig jutunk, hogy megpróbáljuk megérteni az aktuális történést, rájövünk, hogy már nem is igazán érdekel minket. Mégpedig azért, mert a kissé vontatott első óra után már végre akciót akarunk, meg vért, beleket, és ha egy mód van rá (Fulci-ról beszélünk!) akkor legalább egy szemkiszúrást is minimum. De akcióból sajnálatosan kevés van, és bár az utolsó fél órára spórolt motoros gladiátorharc kimondottan szórakoztató lett, a „jön a motor, falnak megy és felrobban” rutin hamar unalmassá válik. Ami pedig a gore-t illeti, a rendező tisztában volt vele, hogy ez a műfaj mennyit bír el, de azért így is akad itt például egy torokszorító toroknyiszálás és egy pofás pofaleolvadás is. A főszerepben látható szépfiú, a Dallasból ismert (már akinek) Jared Martin teljesen kimeríti az antimacsóság nem is létező fogalmát (a neten valaki azt írta róla nagyon találóan, hogy ő a szegény ember James Caan-ja), a nála jóval ismertebb kultsztár Fred „The Hammer” Williamson pedig ezúttal még másodhegedűsnek is túl jelentéktelen és szürke. (Olyannyira, hogy a film végén a többi gladiátorral együtt egész egyszerűen nyoma vész, és azt se tudjuk meg, hogy egyáltalán él-e vagy hal?). De hogy valami jót is mondjak: Riz Ortolani egyszerű, ám nagyon hangulatos főtémája számomra sokkal maradandóbb élmény volt, mint maga a film.
De az az igazság, hogy a korához képest is gyengének számító trükkök (technocol rapiddal ragasztott, és led diódákkal kivilágított Blade Runner utánérzés díszletek, utólag odarajzolt bénítósugár, római látkép mögé vetített futurisztikus háttér), a színészi tehetség teljes hiánya (mesterkélt dialógusok és erőltetett gesztikulációk), valamint a forgatókönyv időnként megmosolyogtató megoldásai (a lenyelt mikrochip hatására hősünk a gondolataival olvasztja meg a rácsokat. Wtf?!) ellenére sem tudjuk ezt a filmet teljes szívből utálni. Sőt! Teljesen érthető a kultikussá válás miértje.
A The New Gladiators a legtöbb spagetti-sci-fi-hez hasonlóan rendelkezik ugyanis egy olyan sajátos naiv bájjal, ami miatt nem válik az egész egy idegesítő marhasággá, és nem esik át az „annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába sem. Megfelelő hozzáállással a film bénaságai könnyen elnézhetőek, melyek amúgy is sokkal inkább a pénz, mintsem a kreativitás hiányának számlájára írhatóak. A Menekülő Ember nélkül talán sokkal nagyobb klasszikus is válhatott volna belőle, így viszont csak egy hülyeség, de legalább szórakoztató hülyeség. Talán nem ez Fulci legrosszabbja, de azért vigyázat, csak úszóknak!
A film még az alábbi címeken is fut: Fighting Centurions, Rome, 2072 A.D., Warriors of the Year 2072, I Guerrieri dell'anno 2072
