Amikor kiderült, hogy Frank Miller, korunk egyik legnevesebb képregényzsenije (a másik nyilván Alan Moore), filmet kíván rendezi, nem csak a fanboyok meg a comics-geekek jöttek heves izgalomba, de a Rodriguez-féle Sin City rajongói is. Utóbbiak nyilván egy újabb kőkemény, CGI-vérbe és fekete-fehér vad-romantikába tunkolt neo-noirt vizionáltak, borostás übermacsókkal és dögös szexbombákkal. Miller ehhez képest – hogy is fogalmazzunk finoman – büszkén, bátran és egyenesen a trambulinról hugyozta szembe a nézői elvárásokat.
Kezdjük először is a témaválasztással, amivel kapcsolatban nagyon sokan értetlenkedtek, mondván, miért nyúl Miller más képregényéhez, miért nem saját munkásságából szemezget. A válasz pofonegyszerű: Will Eisner sorozatának adaptálására nem önként ajánlkozott, hanem egy felkérést fogadott el. És hogy miért mondott igent? Mert nem mondhatott nemet. Will Eisner neve ugyan nem sokat mond mifelénk – ami nem jelent semmit, tekintve, hogy pár hónapja, még Alan Moore is az ismeretlenség homályában leledzett –, viszont angolszász körökben őt tekintik a képregény műfaj egyik úttörőjének, és (többek között) az első komolyabb „grafikus regény” megalkotójának. 1940-ben indult, The Spirit című sorozatával pedig olyan történetvezetési, szemléletbeli és nem utolsó sorban kompozíciós újdonságokat vezetett be, amelyek hatással voltak az egész médium fejlődésére. Maga Miller is Eisner köpönyegéből bújt elő, így nem csoda, ha megtisztelőnek érezte a felkérést. A 2005-ben elhunyt legendát egyébként személyesen is ismerte, sőt barátok voltak, noha voltak szakmai vitáik is bőven.
A tiszteletből nem sok jutott a filmverzióba, már ami az eredeti történetet és hangulatát illeti. Szemben Snyderrel, aki precízen lemásolta a Watchmen figuráit és a sztori fontosabb elemeit, Miller különösebb aggályok nélkül nyúlt bele az alapanyagba. Tegyük hozzá, hogy az eredeti képregény, mivel egy évtizedeken át görgetett, több író és rajzoló által alakított sorozatról van szó, nem olyan egységes, mint Moore klasszikusa, de mégiscsak van egy sajátos hangulata és mitológiája. Az eredeti sztori szerint a képzeletbeli Central City-ben a gonosz Dr. Cobra megöli a Denny Colt nevű magándetektívet, aki azonban „feltámad” pár nap múlva. Ezt azonban csak Dolan felügyelő tudja, Colt régi énje ugyanis megszűnt, helyette megszületik az álarcot, öltönyt és kalapot viselő Spirit, a város önkéntes őrangyala, akinek egyébként semmiféle szuperképessége nincs, csak a kemény ökle, a csípős humora, meg egy Ebony White névre hallgató kisfiú, mint a segítője.
Hogy utóbbit már nem emelte át a filmbe Miller, az érthető, mivel a fiú a legdurvább, ’40-es évekbeli néger sztereotípiákat testesíti meg. De ugyanígy a többi karaktert is megváltoztatta, van, akit megfiatalított (Silken Floss), van, akinek új foglalkozást kreált (Ellen Dolan), van, akit újonnan hozott létre (Morgenstern), a főgonosznak pedig – akit a képregényben csak egy pár fehér kesztyű szimbolizált – új identitást talált ki. A főhős ruhatárát is update-elte: Spirit az öltönyhöz kapott egy rikító vörös nyakkendőt és egy hófehér tornacipőt. Ezek persze apró – és a legtöbb esetben indokolható – változtatások ahhoz képest, hogy az eredetileg szuperképességek nélküli Spiritnek itt Rozsomákhoz hasonló öngyógyító képessége van, és egy „földközeli” humoros fickó helyett egy öntelt, felszínes hólyag lett belőle.
Odáig persze nem engedi a filmet eljutni Miller, hogy bármelyik karaktert, vagy akár magát a történetet egy pillanatra is komolyan vegyük. Rögtön az első komolyabb jelenetből (Spirit és a főgonosz Octopus összecsapása) egy olyan burleszk-szerű csete-patét kanyarít, hogy arra még Stephen Chow is elismeréssel biccentene. Óriási idézőjelek között van minden egyes mondat, dialógus, jelenet, de maga az egész film is, és akkor a millió utalásról még nem is esett szó. Mintha egyszerre akarná Miller kiparodizálni a képregényes és a képregény-filmes kliséket, úgy hogy közben azért demonstratíve szembemegy a most divatos realista vonulattal is (lásd: A sötét lovag, Watchmen).
Mindez ott bukik meg, hogy Miller, mint elsőfilmes (a Sin City rendezői kreditje inkább csak szimbolikus volt), nem akkora spíler még, hogy úgy zsonglőrködjön a stílusokkal és kikacsintó gesztusokkal, a komoly és a komolytalan határán egyensúlyozva, mint mondjuk egy Tarantino. Kéne például egy végig érdekes sztori, különben nincs mire felhúzni a kismillió vizuális geget, a színészeknek pedig fogalmuk se lesz, hogy mit kezdjenek a figuráikkal, és ez az alakításaikon is látszani fog. Itt kábé ez történik. Ráadásul épp a főhős a legérdektelenebb, egy üvegbetonnál is átlátszóbb, tenyérbemászó figura (alakítja: az eddig méltán ismeretlen Gabriel Macht).
Ahogy az jó előre borítékolható volt, a látvánnyal semmi gond, „képregényes-retrós” monokróm színek uralkodnak végig (hasonlóan a Sky Kapitány és a Holnap Világához), és ahogy a Sin City-ben, úgy itt is nagy hangsúlyt kapnak a fény-árnyék hatások, illetve egy két élénkebb szín, mint visszatérő motívum. Akad nem egy zseniális vizuális megoldás, ez persze nem akkora meglepetés, ismerve Miller tehetségét. Összességében mégis iszonyatosan zsibbasztó, mindenféle önkontrollt nélkülöző film a Spirit.
És emiatt mégse igazán Miller a hibás, ő ugyanis pont azt hozta létre, amit megálmodott. Fogta kedvenc szerzőjének alapmítoszát, összemixelte saját védjegyszerű stílusával, leszerződtetett egy csomó jó (színész)nőt (nyilván a személyes toplistájának az élbolyát: Scarlett Johansson, Eva Mendes, Jaime King, Paz Vega, Sarah Paulson, Stana Katic), és maszturbált egy egészségeset, mármint: vizuálisan. A producernek vagy a stúdiónak kellett volna szorosabbra húzni a szöges nyakörvet a póráz végén – no de, mi várható attól a Lionsgate-től, ami pont emiatt az – egyéb szempontból persze szimpatikus – rugalmassága miatt mehet hamarosan csődbe?
Így aztán, sokan fognak ugyanolyan kellemetlenül meglepődni, mint az újabb Blöff-ben reménykedő Guy Ritchi-fanok a Revolver esetében. Persze az, hogy az egyfajta Sin City-folytatásra számító átlagnéző milyen válogatott bazmegelések közepette fog felállni a mozifotelből, itt a Geekzen kevésbé fontos elemzői szempont. Elvégre furcsa lenne, ha pont itt döngölnék földbe egy vérbeli fanboy-filmet, amikor akár meg is dicsérhetném Miller tökösségét.
A Spirit pont olyan, mint a filmbéli félresikerült fejeslábas klón, amit vagy fél percig bámul Samuel Jackson Octopusa, miközben azt ismételgeti, hogy: „That's damn weird…That's just plain damn weird.” Igen, baromi bizarr ez az egész, mégis – pont ezért – nem lehet nem megbámulni.
Spirit - A sikitó város - amerikai, 2009. Rendező és író: Frank Miller. Zeneszerző: David Newman. Operatőr: Bill Pope. Szereplők: Gabriel Macht (The Spirit/Denny Colt), Samuel L. Jackson (Octopus), Scarlett Johansson (Silken Floss), Eva Mendes (Sand Saref), Jaime King (Lorelei Rox), Paz Vega (Plaster of Paris), Sarah Paulson (Ellen Dolan), Stana Katic (Morgenstern). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Budapest Film. 108 perc.
