Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...
A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.
A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.
A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).
A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.
Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.
Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.