Egy képregényrajongónak lehetetlen a kedvére tenni. Ha nem készül film a kedvenc karakteréről, az baj – milyen dolog már, hogy tele van minden Batmannel meg X-Mennel, és sehol egy Wonder Woman/Flash/Dr. Strange-mozi? Ha pedig mégis készül? Na, akkor aztán Isten meg az Ördög óvja az alkotókat. Miért nem ugyanolyan a jelmeze, mint a képregényben? Miért nem ugyanúgy kacsint? Miért más az övének a színárnyalata? Miért nem ugyanannyi szőrszál van a seggén? MI A FASZT KERES MŰMELLBIBMÓ A RUHÁJÁN? Szerencsétlen Supermant mindig azért savazták, mert micsoda idiótaság, hogy kívül hordja az alsógatyáját. Most, hogy a képregényben és a filmben is megfosztották ettől, megy a picsogás, hogy de hát hogy mernek belekontárkodni a karakter ikonikus kinézetébe! Talán a gamerek szubkultúrája lenne a másik, ami hasonlóan tudná verni az asztalt, csak szegényeket a rettenetes játékadaptációkkal már rég rákondicionálták arra, hogy az elvárásaikat csatornaszintig eresszék. (Acélember – és TDKR, Vasember 3. – spoilerek lesznek.)
A filmadaptációk törvényszerűen (szótárazd ki: „adaptáció”) mások, mint az eredeti művek, bármelyik médiumról beszéljünk is. Jelmez-, viselkedés-, háttértörténetbeli stb. eltérések mindig lesznek, ráadásul az „eltérés” meglehetősen szubjektív fogalom egy olyan karakter esetében, ami 50 vagy akár 75 éve létezik a képregények lapjain (plusz egyéb formákban), és ezer író/rajzoló ezerféleképpen értelmezte már. De tény, hogy mindegyikük esetében van egy esszencia, amiből az összes változat, jellemvonás és nüansz ered, és amit nem lehet megváltoztatni, mert különben a karaktert megfosztják önmagától. A szuperhősadaptációk hagyományosan késélen táncoltatták ezt az esszenciát.
A zsáner alfája, a ’78-as Superman még megúszta a debil idővisszaforgatós vadbaromságot, ami abból a szériából egyszer s mindenkorra kipurgált minden tétet és feszültséget, mert akkoriban az Acélember (nagyjából az ’50-es évek közepétől egészen 1985-ig) a képregényekben is utazott az időben, plusz puszta kézzel bolygókat tologatott, és a fénysebességnél gyorsabban repült (csak lazán, Szupi). A ’89-es Batman esete már húzósabb. Mindig is szerettem volna megverni az írókat, amiért a sötét lovag és nemezise önmagában egyébként jól hangzó „kölcsönös teremtés” koncepciójával a bűn elleni keresztes hadjáratot egy pitiáner személyes bosszúvá degradálták.
Vagy ott van a Thor, amiben a főhős eredettörténtét szimplán legyerekmesézik (és ez még csak enyhe fájdalmat okozhatott a képregényeseknek ahhoz képest, amit az irodalmárok élhettek át az egész norvég istenpanteon diznis szintre rántása miatt: mitológia = Hófehérke és a hét törpe). Raimi Pókemberei, amikben Peter Parker ős-clark kenti lúzerségig süllyed? Rozsomák, akiből teljesen kiölték mind a benne élő bestia elleni küzdelmét, mind becsületorientált szamurájtermészetét? (Talán az új film majd tesz valamit utóbbi érdekében.)
Ezek azok a változtatások, amik az adott karakterek elevenét érintik. A műmellbimbó meg a „falújjáépítő szuperlátás” (anyád) szimplán külsőségi röhej, és különben is, olyan átfogó, lehengerlő filmkatasztrófa csupán EGYETLEN része mindkettő, hogy annyi a hatásuk, mintha valaki elfingná magát egy nagy trágyadomb mellett. És vannak pozitív esetek is: Tony Stark karaktere pl. meglehetősen más a filmekben, mint a képregényekben, sokkal lazább, vagányabb, cinikusabb és viccelődőbb, és ez része a sikerének. A comicos inkarnáció szinte száraz hozzá képest, az írók és Robert Downey Jr. jól ráéreztek, hogy a film médiumában kell ennyi plusz löket a figurának. De már hallom is, ahogy mindenki sír, hogy „Mandariiiiin”. Várjatok, hozom a hegedűt.
Fanboytragédiák ide vagy oda, nekem az egyébként eléggé félresikerült film egyik fénypontja volt a Vasember nemezisével kapcsolatos fordulat, főleg Ben Kingsley játékával együtt. És nem érzem úgy, hogy bármit vesztett volna vele a Marvel Univerzum. Nem azért, mert a megalomán Fu Manchu-klón Mandarint már a képregényben is bajosan lehetett komolyan venni (azért néha sikerült: pl. Haunted), hanem azért, mert egy későbbi filmben még bármikor behozhatnak egy igazi Mandarint, mondván pl., hogy ezzel a mostanival egy róla elterjedt szóbeszédet használtak ki a rosszfiúk.
A lényeg (igen, ez eddig csak a bevezető volt): már Nolan Batmanjének finisével is rezgett a léc, de most, az Acélember után komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy a Warnernél kevesebb tisztelettel nyúlnak az ikonikus karakterekhez, mint kellene. És előre bocsátom: nagyon szeretem A sötét lovag-trilógiát. Még a harmadik részt is, pedig ezer dramaturgiai, stilisztikai, kohéziós sebből vérzik – de Bruce Wayne háromfilmes útjának emocionális ereje sokmindenért képes kárpótolni. Kivéve a befejezést, amit már nem lehet lenyelni. Önfeláldozás Gotham megmentése érdekében. Oké, rendben van. Átverés, és visszatérés az élők sorába. Eeeeehh, faszom, jó, mindegy, legyen. VISSZAVONULÁS. Na, nem. Nem, bazmeg. Batman NEM VONUL VISSZA. Tökmindegy, hogy azt hiszik, halott, tökmindegy, hogy megvan az utódja, tökmindegy, milyen lelkifröccsöt kapott Aflredtól, tökmindegy, mennyit hajtogatják a „Batman nem egy személy, hanem egy eszme” mantrát, tökmindegy, hogy holtodiglan összejött egy dögös nővel hárompercnyi on-screen kapcsolatalapozás után, akkor sem.
Hogy miért nem? AZÉRT, BAZMEG, MERT Ő BATMAN! És azért ő Batman, mert nem tud nem Batman lenni. Erről szól az egész Batman-mitológia, és erről szólt az egész Begins, ától cettig. Hogy ez az élet nem választás kérdése, hanem kényszer. Hogy a fájdalom, a gyűlölet, a harag, a tenni akarás annyira beléégett, hogy vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik, és nincs harmadik opció. Milyen gyönyörűen építették fel az egészet: Wayne odamegy a tárgyalásra, hogy megölje a szülei gyilkosát, hogy elégtételt vegyen, hogy csillapítsa a kínt, ami felzabálja az egész életét. De megelőzik. Először megfosztják a szüleitől, aztán megfosztják a revanstól is. Nincs többé egyetlen személy, akire a fájdalmát, a dühét irányíthatja: marad célpontnak maga a bűnözés, a deviancia, az „erősebb kutya baszik” elve, ami azt a személyt vezérelte. Ekkor születik Batman. A többi már „csak” a fizikai/szellemi belenövés a szerepbe, amit Batmannek el kell látnia a világban – és Bruce Wayne elméjében.
A sötét lovag húzott még egy lapot erre a koncepcióra. A főhős azzal hitegeti magát, hogy kiirtja a bűnözést a városból, és Rachellel új életet kezd, azzal, hogy Batmanre Gothamnek van szüksége, nem pedig NEKI. De Rachel átlát rajta, ismeri, érti a megszállottságát, és tudja, hogy soha nem lesz képes szabadulni tőle. És ezt közli is vele. És igaza van. Már azt sem nagyon veszem be, hogy Wayne A sötét lovag eseményei után remetét játszva rohad a kastélyában. Sérülés? Később két percbe kerül rendbe tenni (hagyjuk…). Közellenség-státusz? Ugyan már! Batmannek segítség, ha jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel, de hogy „á, akkor a picsába vele” felkiáltással sarokba vágja a köpenyét, mikor üldözni kezdik? Hülyeség. Megint csak: neki küldetése van, ami belső kényszerből fakad, vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik. Talán a gyásznak még betudható a viselkedése, de rezeg a léc (most komolyan: egy sérült lelkű, megszállottságtól fűtött, hajtott, űzött férfi hét éven át kushad a szobájában?). És a végén már nincs minimális apelláta sem. Wayne szimbolikus elhajózása a naplementébe egy súlyos karakterhazugság, és nem csak a képregényes kánon, hanem maga A sötét lovag-trilógia szempontjából is.
Az Acélembert az elmúlt héten már száz helyen csócsálták Superman viselkedése miatt, és nem alaptalanul. Mark Waid képregényíró, a karakter egyik nagy rajongója, és egyik eredettörténetének elmesélője (Birthright) is hosszan ostorozta a filmet: vannak megállapításai, amikkel egyetértek, vannak, amikkel nem (érdemes elolvasni egyébként, persze szintén spoileres írásról van szó). A baj az iskolabuszos hősködés utáni dialógus „talán”-jával kezdődik. Jonathan Kent már ott elpusztul, a karaktere összeaszódik, feleslegessé, tömény ostobasággá válik. Kábé mintha Ben bácsi azt mondaná, Peter Parkernek, hogy nagy erővel nagy előnyök járnak, a világ az ő játszótere, ne érdekelje senki és semmi más, ha valami kell neki, vegye el, mert megteheti. Aztán jön a tornádójelenet. Nem veszem be, hogy Clark hagyja meghalni a nevelőapját. Értem a szituáció írói célját, de NINCS olyan körülmény, amiben ez a karakter hagyna meghalni egy emberi lényt, annak (apai) kívánsága és bizalmat kérése ide vagy oda. Ez Superman fundamentális jellemvonása. Az egész jelenet katasztrofális onnantól kezdve, hogy Kent papa megy be életet menteni a tornádó által ostromlott kocsisorba, odáig, hogy a vihar otrombán gagyi képi megoldással elragadja. Írjuk rá ezt az egészet annak a számlájára, hogy Superman itt még nem Superman, csak egy önmagával, sorsával, világban betöltött helyével kétségbeesetten tisztába kerülni igyekvő, tinédzser Clark Kent? (Annak ellenére, hogy mindennek ábrázolása, drámaisága durván elmaszatolt.) Oké, talán, TALÁN elfogadható érvelés. Nézzük el a „hadd vigye a tornádó az apámat a szemem láttára” szcénát, és lapozzunk.
A finálé pusztításpornója: minimum ezrek, de talán milliók hagyják ott a fogukat, amikor Zod beindítja a terraformáló berendezését Metropolisban. Meredek, hogy Superman mennyi (off-screen) halált hagy bekövetkezni (plusz, hogy mennyire nem törődik a bunyói közbeni járulékos anyagi- és személyi károkkal, már a smallville-i csatában sem), és értem, hogy a világ másik felére kell utaznia, hogy először az ott pusztító másik gépezetet semmisítse meg (ami közvetlenül nem veszélyeztet életeket), de MEG SEM PRÓBÁLJA előbb kiiktatni a metropolisi népirtó ketyerét. De oké, nagy harcok, komoly ellenségek, pusztítás itt is ott is, globális fenyegetés, túl nagy káosz, valahogy biztos ki lehet magyarázni Superman viselkedését. Mondjuk az ő első feladata nem a gazember leverése, hanem az ártatlan megóvása. De mindegy, lapozzunk.
Zod megölése: mielőtt ebbe belemegyünk, igen, ott van az a John Byrne-sztori 1986-ból, amiben Superman legyőzi és elfogja egy párhuzamos univerzum Zodját és csatlósait, miután azok az ottani Föld teljes népességét kiirtották – aztán büntetésből HIDEGVÉRREL KIVÉGZI őket egy kryptonittal. Ez volt az egyetlen kontinuitásbeli történet (a Whatever Happened to the Man of Tomorrow ugyebár nem számított annak), amiben Superman szánt szándékkal ölt (most már ez sem, mert a New 52 valószínűleg eltörölte). És hatalmas port vert fel, máig az egyik legvitatottabb Acélember-képregénynek számít. Plusz ott van a második Superman-mozifilm, amiben a főhős MOSOLYOGVA hajítja a halálába a kryptoni erejétől addigra megfosztott, tehetetlen Zodot – bár hozzá kell tenni, hogy eredetileg Zodnak a haja szála is alig görbült, utolsó jelenetében látni lehetett volna, hogy elvezetik a rendőrök, csak ez áldozatul esett a vágóollónak (Richard Donner későbbi rendezői változata viszont amúgyis semmissé tette az egész sztorit).
De ezekkel igazolni azt, hogy az Acélemberben Superman elroppantja Zod nyakát, minimum súlyos demagógia. Ha holnap délben odaszarok a Hősök terére, azzal még nem legitimálom azok cselekedetét, akik úgy döntenek, követik a példámat. Superman nemhogy NEM ÖL, azt sem hagyja, hogy bárki, bármilyen körülmények közt meghaljon. Mindegy, milyen gonosz az illető. Karakterhatározó, első oldal. De legyen, hajlandó vagyok elfogadni, hogy talán, esetleg, elképzelhető, hogy tegyük fel, hogy mondjuk előfordulhat olyan szituáció, amiben Supermannek nincs más választása, mint elvenni valakinek az életét. Annak ellenére, hogy Superman pont arról szól, hogy MINDIG talál módot arra, hogy helyesen cselekedjen. MINDIG. Hogy Superman pont NEM arról szól, hogy kompromisszumokat köt. De oké, lapozzunk. Megint.
Tehát muszáj megtennie. De akkor kurvára ajánlom az íróknak, hogy olyan szituációt teremtsenek, amiről kétségkívül, abszolút, vitán felül üvölt, hogy csak egy kiút van belőle. És ez itt nem olyan. Hadd ne kezdjem fejtegetni: ha Supermannek van arra ereje, hogy eltörje Zod nyakát, akkor lenne arra is, hogy elfordítsa a fejét a veszélyben lévő emberektől (akik esetleg megpróbálhatnának elfutni… ja, bocs, a forgatókönyv nem engedi nekik). Vagy arra, hogy kiüsse, hogy megbénítsa. Vagy arra, hogy elrepüljön vele, távolra a járókelőktől. Mert ez ő: Superman finds a way. Az összes ilyen fordulaton, a tornádójelenettől Zod kinyírásáig az látszik, hogy David S. Goyer író egymás után izzadta össze az ostoba ürügyeket, amik segítettek elvonszolni a tehetségtelen seggét a következő coolnak vélt plot pointig (Mert az mekkora COOLság már, hogy Superman ÖL. Hú, de zseniális! Hahh!). De oké: a SZÁNDÉK megvolt, hogy olyan döntés elé állítsák a főhőst, amiben muszáj ölnie, próbáljuk ezt is elfogadni (csikorognak a fogaim), lapozzunk.
Az új oldalon az áll: Superman, a tömeggyilkos. És innen már nincs hova lapozni. Superman saját kezűleg ELPUSZTÍTJA azt az eszközt, amivel a kryptoni faj feléleszthető lenne (ezért olyan mérhetetlenül zabos rá Zod a fináléban, ugye), és igen, pontosan tisztában van a tette jelentőségével. Gondolom, el lehet mismásolni a dolgot, hogy de hát ez nem igazi gyilkosság, hiszen ezek a kryptoniak még csak elméletben léteztek, de a lényeg akkor is az, hogy a megingathatatlan moralitású főhős gondoskodik róla, hogy egy kihalás szélére sodródott faj (mellesleg a sajátja) tényleg majdnem teljesen kihaljon. Tömeggyilkos? Ne aprózzuk el. Fajirtó! És miért? Mert a forgatókönyv szerint döntenie kell a Krypton és a Föld között. Ezzel nincs is semmi baj, természetes, logikus konfliktushelyzet a karakter számára. De Goyer úgy vélte, a döntés demonstrálásához nem elég a dialógus, nem elég a szembeszállás Zoddal és csatlósaival, nem elég az eposzi akciózúzda, nem. Supermannek ki kell irtania a saját népét, hogy a hülye is felfogja, hogy DÖNTÖTT. És lássuk csak: Zod a gonosztevő, mert el akarja pusztítani az emberiséget, hogy a kryptoniak élhessenek. Superman pedig a hős, mert elpusztítja a kryptoniakat, hogy az emberiség élhessen. Lehet egy író ennél ostobább? (És akkor még jófej vagyok, hogy a Föld teljesen feleslegesnek tűnő terraformálásába, Zod hányaveti motivációiba bele se megyek.)
A film pedig közben hasít a pénztáraknál. Az átlagnézőt (és senkinek ne legyenek kétségei, a film nekik készült) nem érdekli, hogy a karakter mennyire felel meg önmagának, amíg percenként összeomlik legalább három felhőkarcoló, a rajongók hápogásai meg a belterjes képregényes, filmes fórumokat leszámítva senkit nem hatnak meg – de még ők is csak Zod kinyírását emlegetik fel, a népirtó Superman mellett mintha mindenki elment volna. Pedig ha valami, hát ez a karakter esszenciájának lábbal tiprása. És én még csak nem is vagyok Superman-rajongó.