Ember legyen a talpán, aki képes közhelymentes bevezetőt írni egy év végi listához. Mint hamarosan meglátjátok, nekem például nem jött össze. Legtöbb ismerősömtől meglepődve hallom, milyen siralmas év volt ez a filmrajongóknak. Én inkább azt mondanám, semmi különös, általában kellemesen szórakoztam. Kaptunk korrekt sci-fiket (Elysium, Oblivion), vállalható szuperhősmozikat (Vasember 3, Thor: Sötét világ), a látványfilm fogalma konkrétan új értelmet nyert (Gravitáció). Az örök kedvencek közé csupán egy alkotás nyert felvételt (bár ritkaságuk ugye sajátosságuk az örök kedvenceknek), de az atombiztosan bebetonozta magát, a fájdalmasan rossz filmek pedig szerencsésen elkerültek. A tűrhető, de nem kiemelkedő alkotások voltak többségben idén, ami nagyjából minden év filmtermésére jellemző, ezzel pedig el is érkeztünk a közhelyekig, úgyhogy inkább be is fogom. Talán csak annyi még, hogy az alább következő filmek nem feltétlenül az év legjobbjai, mivel súlyos (és szégyenteljes) elmaradásaim vannak, így ide azokat a mozikat igyekeztem összegyűjteni, amik számomra ilyen-olyan okból emlékezetesek maradtak. Ez tehát véletlenül sem egy toplista, csupán privát élménybeszámoló, amivel természetesen lehet vitatkozni, csak nem biztos, hogy van bármi értelme.
Django elszabadul
Nem tartozom Tarantino feltétlen csodálói közé, általában ugyan bírom a filmjeit, de soha nem tudtam rajongani értük. A Django azonban simán az egyik kedvencemmé vált az idei felhozatalból, leginkább QT parádésan megírt, sziporkázó dialógusai, és az azokat prezentáló, kiváló színészgárda jóvoltából. Kettétagolódása kétségtelenül felróható neki, de nem fogok panaszkodni, amiért két ennyire fasza filmet kaptam egy jegy áráért. Bár Christoph Waltz szokás szerint zseniális, furcsa, hogy Oscar bácsi hozzá vándorolt mellékszereplői teljesítményéért, lévén több szöveges jelenete van, mint a címszereplőnek, Samuel L. Jackson és DiCaprio pedig bizony nála is jóval többet nyújtanak. Nem tud zavarni az sem, hogy a filmnek körülbelül húsz perccel a stáblista előtt véget kellene érnie, hálát adok, amiért végre westernt nézhettem mozivásznon.
Gyilkos Joe
Idén nem volt gonoszabb film a moziban (igen, alapból 2011-es, de a magyar bemutató miatt itt a helye). Velejükig romlott, vagy egyszerűen csak fájdalmasan ostoba figurák otthonukba invitálják a Matthew McConaughey képében megjelenő Sátánt, hogy azt tegye velük, amit megérdemelnek. Sötét, nyomasztó, kiút nélküli rémálom, ha maradt még benned remény az emberiséget illetően, örökre búcsút mondhatsz neki. Annyit mondanék: akadt néző, aki végigröhögte a csirkecomb-szopatós jelenetet. Remélem, hogy csak kínjában.
Itt a vége - Világvége
A világvége soha nem volt olyan vicces, mint idén, ráadásul mindkét, a témát boncolgató alkotás emlékezetesre sikeredett. Seth Rogen, James Franco, és egy rakás hollywoodi elmebeteg csinálják, amihez a legjobban értenek: lemennek kutyába, kezelhetetlenül, szégyentelenül viselkednek, a felnőtté válásnak még az esélyétől is elzárkóznak (nagyon helyesen). Edgar Wright, Simon Pegg és Nick Frost ellenben úgy tűnik, hajlamosak megkomolyodni, amiért szintén hálásak lehetünk, trilógiájuk záródarabja kifejezetten érett, okos, az előzményeknél azonban egy cseppet sem kevésbé szórakoztató film, testrabló-invázió köré írt életbölcselet. Nem tudok választani közülük, ti se tegyétek: mindkét apokalipszis rettenetesen röhejes.
Pain & Gain
Bocsánatot kérek, nagyon sajnálom, tényleg, de ez bizony bekerült. Az egyetlen film, ami történetével, figuráival, világával tökéletesen indokolttá teszi Michael Bay máshol tolerálhatatlan, kártékony, irritáló tevékenységét. Ez a sztori egyenesen könyörög Bay ízléstelen lassításai, túlesztétizált beállításai, idióta testkultusza iránt: konkrétan ezekről szól. Azért ha három órás lenne, valószínűleg nem örülnék ennyire. Ambivalens érzéseim vannak: egyrészről sírva röhögtem Wahlberg Calvin Klein alsógatyáján, bamba arroganciáján, a The Rock bekokózott, vicsorgó-izzadó, mindent leszaró menekülésjelenetén, az amerikai álom cinikus paródiáján, ugyanakkor nem tudtam elfojtani magamban a kellemetlen érzést, miszerint az alkotók nem velem nevetnek, sokkal inkább rajtam. Sértettségem még inkább indokolttá válna, ha rajongója lennék Bay filmjeinek, mivel pont azt az életformát gúnyolja végtelen élvezettel, amit minden egyes korábbi munkájában büszkén propagált. Cinikus köcsög, de most elszórakoztatott.
Transz
Danny Boyle munkásságának nagy rajongója vagyok, ez a film valamiért mégsem keltette fel egyből az érdeklődésemet, viszonylag sokáig távol tartottam magam tőle. Mikor végül sort kerítettem rá, kénytelen voltam durván megfedni magam óvatoskodásomért. Másodpercek alatt beszippantott, elvarázsolt, magával rángatott egy labirintusba, amiből úgy igazán azóta sem keveredtem ki. A sztori nem csak túlbonyolított, hanem egyenesen agyzsibbasztóan szétfacsart, ennek ellenére egy percig sem fárasztó vagy unalmas: olyan elme-hullámvasút, amiből nem akarsz kiszállni akkor sem, mikor már darabjaidra szedett. A vizuális megoldások Boyle munkásságához képest is pazarul komponáltak, a színészi játék pedig egyenesen hibátlan: Vincent Cassel ugyan csak a papírformát hozza, de ez tőle bőségesen elegendő, James McAvoy figurája viszont sajnálatra méltó, kiszolgáltatott, és veszélyesen őrült egyszerre, simán az év egyik legnagyobb alakítása. Szerettem az Eredetet, de ezt annál is sokkal jobban.
Tajtékos napok
Remélem, nem kockáztatom Geekz-tagságomat ezzel a filmmel, de muszáj szerepelnie: Gondry messzire gurította gyógyszereit, hogy Boris Vian szürrealisztikus, komikus, félelmetes fantáziavilágát egy az egyben vászonra ültesse, és hiába tűnik teljesíthetetlennek a vállalása, a gátlástalan francia bizony sikerrel járt. Lehetett sejteni, hogy ha filmadaptáció készül a Tajtékos napokból, azt Gondrynak kell rendeznie, a végeredmény azonban még így is megdöbbentően hitelesre sikeredett. A regény majd' minden apró részlete megelevenedik, a szédületes ötletekkel telezsúfolt filmet nézve csak az jelenthet problémát, hogy első megtekintésre egyszerűen befogadhatatlan. Gondry egy pillanatra sem kíméli a nézőt, a látványbombák folyamatosan robbannak, lélegzetet venni sincs idő két fergeteges, már-már betegesen eredeti vizuális geg között. Ha nem tudod, mire számíts, már a kezdő képsorok földre visznek, ha azonban kíváncsi vagy, milyen filmet rendezne Boris Vian napjainkban, nem hagyhatod ki.
A Field in England
Bár az összegzés eddigi tagjait nem rangsorolnám, ezt vegyétek egy toronymagasan kiemelkedő első helynek. Ha minden, eddig látott meghatározó filmélményemet kellene összegyűjtenem egy listára, egész biztosan azon is szerepelne, ráadásul első kritikámat erről a remekműről volt szerencsém írni a Geekzre, szóval nem magyaráznám túl: a legtöbbet ettől a filmtől kaptam idén.
ÉS KÉT NAGY CSALÓDÁS:
Farkas
Látszólag minden adott: egy népszerű karakter rejtélyes múlttal, feldolgozatlan traumákkal, menő képességekkel, Hugh Jackman személyében korunk talán legjobban sikerült szuperhős-castingjával. Mégsem képes működni. A viszonylag sűrűn előforduló, és egész korrekten levezényelt akciójelenetek ellenére a mozi feszültséget nyomokban sem tartalmaz, története feleslegesen nyújtott, túlbonyolított, fordulatai nevetségesen kiszámíthatóak, aki szerint pedig a mutáns képesség kiszívható, tegye ugyanezt egy bivalycsorda mosdatlan hímtagjaival.
Z világháború
Az év csalódása. A személyes érintettség leginkább ezen film megítélésére nyomta rá bélyegét. Ha akarnám, sem tudnám pártatlanul nézni, ráadásul eszem ágában sincs: volt szerencsém részt venni az egy hónapos magyarországi forgatáson statisztaként, és az ottani tapasztalatok alapján ez bizony egy kurva jó mozinak ígérkezett. A filmből teljes egészében kimaradt oroszországi szál a zombiapokalipszis utáni, leginkább a Mad Maxre hajazó világban játszódott, a túlnyomórészt magyar sminkes-és jelmezes csapat pedig kiváló munkát végzett. A lepukkantságuk ellenére hipercool bőrcuccok, a kreatív megoldásokkal hétköznapi használati tárgyakból átalakított fegyverek (százas szögekkel kivert golfütő, felkarra erősíthető autógumi-pajzs), és a zombik napi három órai sminkes munkát igénylő, félelmetesen gusztustalan maszkjai mind okot adtak a bizakodásra. Igen, eredetileg úgy tűnt, a zombiknak látható arcuk lesz, nem csak elmosódott CGI-masszaként hömpölyögnek majd, megszemélyesítőik profi táncművészek voltak, hihetetlen mozgáskultúrával és lényegesen hatásosabb megjelenéssel, mint a kész film néhány, beazonosítható élőhalottja. Ehhez képest megkaptuk a történelem első vértelen zombifilmjét, epilepsziás kameramunkával, buta dramaturgiai megoldásokkal, és egy, a film körüli hercehurcába látványosan belefásult Brad Pittel. Szomorú. Mindenesetre az élményt, hogy egy kedvesen mosolygó, rothadó arcú, agyvelejének nagy részét a koponyáján kívül hordó élőhalottal cigizhettem, kávézhattam a forgatási szünetekben, senki nem fogja elvenni tőlem.
Köszi, hogy itt lehetek, és köszi mindenkinek, aki olvas minket.
Jövőre, veletek, ugyanitt (mondtam már, milyen nehéz elkerülni a közhelyeket?).
