top_2013

2013 top 10 társasjátéka

Társasjátékok szempontjából ragyogó évet hagytunk magunk mögött. Bebizonyosodott, hogy nem túloznak a szárnyaló aranykorszakot kikiáltó megállapítások, hiszen soha az életben ilyen magaslatokban nem volt még a társasjáték-ipar, és hasonlóképp mi, Homo Ludensek sem voltunk még így elkényeztetve. Természetesen nem eszik forrón a kását, ha picit bekukkantunk az ominózus „szakma” szoknyája alá, ott már fedezhetünk fel réseket a pajzson – de hát ez mindennel így van, nincs is mit csodálkozni rajta. Rengeteg új játék jelent meg, a Print and Play játékok, köszönhetően az otthon is rendelkezésre álló mini-nyomdának (képszerkesztő progi plusz színes nyomtató), a berkeken belül külön elismerésnek örvendenek, a BoardGameGeeken például rendszeres versenyek keretében mérkőznek meg a kreatív elmék, ráadásul nem kevesen, és látványos eredményekkel. A nagytestvérek háza táján sem kell félteni senkit, köszönik, megvannak, habár egyre kevesebb az egyedi, eddig sosem látott ötlet, vagy mechanizmus, ezeket lassan nagyítóval kell keresni. A játékok nagy része újrahasznosított, vagy „kölcsönvett” ötletekből nőtt ki, amit gyorsan leszögeznék, nem kell rossz néven venni – mindig van hova fejlődni. Ez a fejlődés egyértelműen látható, elég egy pillantást vetni a jelenleg is futó, vagy sikerrel zárult Kickstarter projektekre: tucatszámra készülnek a miniatúrás játékok, a határ pedig lassan a csillagos ég, pillantsunk csak a Cthulhu Wars kétszázötven dolláros árára (persze ennyi pénzért nem kevés cucc jár). Az idei év bejelentései eme tendencia töretlen menetelését jelzik előre, kérdés, vajon meddig tart ki a lendület? De ne legyünk borúlátóak, használjuk ki, és lubickoljunk a földi örömöket nyújtó kínálatban, amiből jócskán nehéz volt 10 játékra rábökni, hogy „toptízes”. A szabályok a tavalyiak, vagyis a lista próbál átfogó lenni, széles képet nyújtani, persze elkerülhetetlenül szubjektívan. Íme.

CARNIVAL ZOMBIE

Első áldozatunk egy kooperatív gyöngyszem. A stílus népszerűsége mit sem csökkent, így aztán a tervezőknek bőven van lehetőségük zsonglőrködni az újításokkal. Erre remek példa a Carnival Zombie, aminek a háttérsztorija is elég egyedi: a velencei karneválból kell kis csapatunknak menekülnie, ugyanis az évszázadok óta szunnyadó Leviatán, aminek a hátára Velence felépült, ébredezni kezd, egyszersmind élőhalottak légióját zúdítva a városra. A karakterek éjjel szedett-vedett búvóhelyeken húzzák meg magukat, nappal pedig óvatos előrehaladással igyekeznek kiutat találni az őrületből. Többféle útvonal és különböző finálék teszik még változatosabbá a játékot, amit egy picinyke ügyességi rész is feldob: a leölt zombik bábuit egy apró platformra kell leejtenünk, és amelyik lepotyog onnét, az rögvest fel is támad. Piszkosul jól eltalált grafikája hab a tortán, kóstolása ajánlott.

RELIC

A Fantasy Flight Games már jó ideje csücsül a Warhammer 40.000 jogokon, ám az ultra-nehézsúlyú és kétszemélyes Horus Heresyn, no meg egy könyvtárra elegendő szerepjáték-könyvön kívül nem izgatták magukat, hogy bármi érdemlegessel előrukkoljanak. Tavaly aztán megtört a jég: a népszerű és egyszerű Talisman rendszerét felturbózva kiadták a Relicet, ami ugyan alapjait tekintve egy roll&move (kábé Ki nevet a végén?), ám sikerült annyi plusz mechanizmust és egyéb szórakoztató jelleget belepakolni, hogy egy rendkívül jópofa játék szülessen belőle. Az Istencsászár Birodalmának egyik közismert „katonáját” irányítva igyekszünk legyűrni az aktuális főküldetést, ám ahhoz előbb számtalan kalandot és harcot kell megvívni, szerepjátékszerűen fejlődni karakterünkkel, jobbnál jobb cuccokat zsákmányolni, hogy a többiek előtt érjünk be a Káosz szemébe, és így egyedüliként váljunk bajnokká. Mindezt a W40k überhangulatos világában. Könnyed kikapcsolódás, változatos küldetések, helyzetek, és a megszokott FFG-minőség. És nem győzöm hangsúlyozni, Warhammer 40.000!

LEGACY: THE TESTAMENT OF DUKE DE CRECY

Egy holland-kanadai úriember első játéka, ami végre kiadót talált magának (2009-ben Nobles of Paris néven már díjat nyert). Különlegessége okán került a topba: a tematika mérnöki pontossággal és játszi könnyedséggel simul a mechanizmusra, szinte elválaszthatatlan egységet alkotva, az ilyen összhang pedig becsülendő a játékoknál. A forradalom előtti Franciahonban alakítunk arisztokratákat, akik minél nagyobb vagyont harácsolnának össze, azt pedig minél biztosabb örökösök kezében szeretnék látni. A három generáción átívelő családfaépítés, presztízs-szerzés és szociális kapcsolatok ápolása munkás-lehelyezős és kézből gazdálkodós szisztéma keretében valósul meg, egy roppant élvezetes és előretervezős játékot eredményezve.

 
QUANTUM

A Quantum gyönyörű iskolapéldája az egyszerű alapötlet remek megvalósításának. Eric Zimmerman sakkszerű űrjátéka az állhatatos tesztelés két-három éve alatt kiforrott, egyedi stratégiává nőtte ki magát, mindezt úgy, hogy absztrakt magját képes volt megtartani. A Quantumban hagyományos dobókockák jelképezik az űrhajóinkat, az egyes oldalú pici, de gyors felderítő, míg a hatos már nagy böhöm pusztító. Célunk a háromszor hármas táblán lévő bolygókon elnyerni az irányítást, amit a dobókockáink, na meg a quantum-kockáink minél rafináltabb felhasználásával érhetünk el. A kidolgozásra sem lehet panasz, a szabályok nem bonyolultak, meg úgy összességében a maga merészségével üde színfolt.

SPYRIUM

William Attia neve minden boardgame geek számára ismerősen cseng, ám az úriember nem éppen a legsikeresebb tervezők táborát erősíti, sőt, sokáig úgy tűnt, a Caylus szerzőjét az egyslágeres előadók közt tartjuk majd számon. A Spyriummal, ha nem is oly zajosan, de sikerült végre kitűnnie. A játék a letisztult, minden sallangtól mentes eurogame kategóriája, azon belül pedig a még jelenleg mindig slágernek számító munkás-lehelyezős szisztéma egyik élharcosa. Steampunk tematikája ugyan bő gatyaként lötyög rajta, ám ezt nem rójuk fel hibaként, mivel a dizájn remekül adja vissza a hangulatot. Mechanizmusát tekintve a T’zolkin újító hullámait lovagolja meg, ám attól sokkal elegánsabban, logikusabban, noha zavarba ejtően steril módon. A Spyrium megosztó játék, vagy nagyon bejön majd, vagy többet látni se akarod. 

AMERIGO

Stefan Feld, aki eurogémer körökben félig atyaúristennek számít (nem véletlenül), a tavalyi évben négy olyan játékkal is villantott, amik mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Közülük - Bora Bora, Rialto, Brügge, Amerigo - az utóbbit emeltem ki, mivel jellegzetes játékmenete erősen megkülönbözteti más euróktól. A játékban Amerigo Vespucci segedelmére leszünk, a moduláris terepen szigetek közt hajókázva fedezzük fel az ismeretlent, győzelmi pontokra hajtva. A Wallensteinből megismert kockatorony kavarja fel az állóvizet: abba dobáljuk a különböző akciókat jelképező kockákat, amik nem mind érkeznek le, de persze a bennragadtak későbbi körökben a rájuk eső társaik miatt lepotyognak majd. Emiatt a tervezésbe aprócska kiszámíthatatlanság is vegyül, amitől még izgalmasabb lesz a játék.

NATIONS

A svédek is beindulni látszanak, ezt igazolja a Nations sikere. Habár a civilizáció-építő típus az egyik legismertebb, a relatív nehézsúly és összetettség miatt elvétve pottyan csak közénk egy-egy darab. A Nations egyesek szerint az Agricola és az Eclipse házasságának tűnik: komplex játékmenet absztraktabb megközelítése ameritrash-jellegű tematikával nyakon öntve, résztvevőnként 40 perces játékidővel (a készítők szerint, ám ez már az Eclipsenél is sántított). A Nations-ben öt ókori kultúra felemelkedését vihetjük végbe az antik kortól egészen az iparosodásig, és az csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba terelgetjük népünket, ám ha időközben meggondolnánk magunkat, viszonylag hamar profilt tudunk váltani, nem erőltet ránk semmit a játék. A Through the Ages képzeletbeli trónját valószínűleg nem veszélyezteti, bár az biztos, hogy felkészült kihívóként érkezett a civ-játékok ringjébe.

A STUDY IN EMERALD

Neil Gaiman, Martin Wallace, Sherlock Holmes, a Nagy Cthulhu és a Kickstarter. A Study in Emerald az ugyanezen a címen futó Gaiman-novellából nőtte ki magát, nem is akárhogy, a Kickstarteren szép sikert aratott ez az alternatív, a Mérhetetlen Vének uralta vernei világban játszódó euro-ameri hibrid. Sokan Wallace legnagyobb alkotásának tartják, amiben lehet valami, hiszen nem könnyű magáról a játékról csupán pár szóban írni. A játékosok két, ellentétes csapatot alkotnak, ám senki nem tudja, ki-kivel van valójában, lévén az identitásunkat titokban kell tartani. Akár a Cthulhuék örökös kormányzását fenntartó Lojalistákkal, akár a régi rendet visszaállítani akaró Megőrzőkkel legyünk, célunk a világ nagyvárosaiban való ténykedés általi pontszerzés, illetve pakliépítés. A játék végén az a csapat veszít, ahová a legkevesebb pontot gyűjtő játékos tartozik. A tematika őrületesen jól eltalált (szó szerint), a megvalósítás maga a nagybetűs hangulat – csak rá kell érezni az ízére.

PATHFINDER ADVENTURE CARD GAME

A Dungeons & Dragons-gyilkosként aposztrofált Pathfinder üstökösként tűnt fel az asztali szerepjátékok egén pár évvel ezelőtt, és habár nem minden tekintetben felelt meg az elvárásoknak, azóta is töretlen a sikere és a játékosbázisa. Látva az MMORPG-k miatt visszaesett hagyományos RPG-k piacát, illetve a társasjátékok térhódítását, több kísérlet irányult már arra, hogy hidat képezzenek a leginkább játékra fogékony gémerek és a szerepjátékok között. A Pathfinder Adventure Card Game kártyák formájában igyekszik végigmesélni egy fantasy kalandot, a Paizo kiadványaiból már megismert karakterek bőrébe bújva. Itt nincs szükség az Odalent moduláris terepére, annál inkább a fantáziára, hiszen mindent kártyák jelképeznek. A játék nagyon könnyen bővíthető, és szemmel láthatóan kedvező fogadtatásra talált. Aki egy kis RPG-lightra vágyik, próbálja ki.

 
ELDRITCH HORROR

Az Eldritch Horrort nevezhetnénk akár az Arkham Horror látens második kiadásának, mivel voltaképpen ugyanaz a nóta, mint a nagy előd esetében: Cthulhuék megint mozgolódnak, persze szigorúan egyesével, őket megállítani pedig néhány 1920-as évekbeli szerencsétlen hivatott. Még a játékmenet is nagyban hasonlít a faterra, ám annál jóval fiatalosabb, lendületesebb, csinosabb és nem utolsósorban kevésbé körülményes. Ezúttal azonban Arkham városát elhagyva kilépünk a nagyvilág színterére, ahol nyomok után kutatunk, expedíciókat vezetünk, földöntúli szörnyekkel csatázunk és persze szívunk, mint a torkosborz, mert ez a Kutulu már csak ilyen. Az Eldritch Horror remekül sikerült, minden téren hozza a formáját, a játék komponensei baromi jól néznek ki, a játékmenet változatos, egyszóval a Fantasy Flight Games má’ megin’ megcsinálta.

És mivel mindig van egy +1, következzék a ráadás:

RAMPAGE

A végére egy unortodox játék! Gyerekes grafikai stílusa mögött egy nagyon is szórakoztató társas lapul meg: kaijukkal kell lerombolnuk egy várost és minél több polgárt felfalni. Mini-Godzillánk véletlenszerűen húzott céllal, képességgel és egyszer használatos szuperképességgel rendelkezik, ami egyrészt a taktikusságot, másrészt az újrajátszhatóságot szavatolja, már ha pusztán a móka-faktor nem elég, hogy új menetet kérjünk. És mitől is olyan marha jó buli a Rampage? Attól, hogy féltenyérnyi méretű szörnyetegünket nemes egyszerűséggel ráejtjük a szintekből álló épületekre, pöckölgetjük a korongját, amin áll, a fejére rakott autókat elpöccintve becélozhatunk bármit, sőt, állunkat a fejére tapasztva elfújhatjuk ellenfeleinket. Leírva lehetséges, hogy bénán hangzik egyeseknek, de a gyakorlatban remekül működik, korrekt szabályok gondoskodnak a zavartalan és taktikus játékmenetről, mindamellett strapabíró és szép kivitelezésű.

2013 legjobb magyar könyvmegjelenései

TOP 10 (sorrend nélkül)

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
A krimiirodalom egyik legemlékezetesebb femme fatale-ját Turow írta meg ehhez az 1987-es könyvhöz – pedig a nő még azelőtt meghal, hogy a sztori elkezdődne. Az ügyész főhősnek a törtető perszónával való félrelépése súlyos és végeláthatatlan lelki, erkölcsi, pszichológiai és jogi következményekben gyűrűzik – a szerelmi tragédia, a bírósági thriller és a korrupciós dráma tele van komplikált karakterekkel és morális ambiguitással, ami pont az ellentéte John Grisham egyértelmű, fekete-fehér világának. (Agave)

James Ellroy: Fehér jazz
Durván és nyersen szubjektív szempontból, lehengerlő erővel és eszköztelenséggel előadott noir-pokoljárás az ’50-es évek Los Angeles-ében. Bár az LA Quartet legjobb darabja marad a lélekpusztítóan gonosz és mocskos A nagy sehol, a Fehér jazz stilisztikai bravúrja szoros második – ideje volt, hogy itthon is megjelenjen. (Kritika hamarosan.) (Jaffa)

China Miéville: Konzulváros
A népszerű sci-fi toposzok szerint, ha valaha földönkívüliekkel futunk össze, akkor vagy azonnal egymás karjaiba borulunk, vagy szintén azonnal irtani kezdjük egymást (általában utóbbi, mert az izgalmasabb). Miéville nem lenne önmaga, ha nem látná sokkal komplexebben a helyzetet: a Konzulváros kérdése nem az, hogy ellenségek leszünk vagy barátok, hanem hogy egyáltalán képesek leszünk-e felfogni egymás szándékát, és el tudjuk-e kerülni, hogy egy civilizáció akaratlanul, a puszta létezésével és természetével elpusztítson egy másikat. Intelligens, gondolatébresztő és katartikus könyv. (Agave)

James S. A. Corey: Leviatán ébredése
Az év egyik meglepetése volt az álnév mögé bújó Daniel Abraham és Ty Franck Térség-sorozatának első kötete. A Leviatán ébredése egy tökös, grandiózus, noirba és horrorba is belekapó űropera, két jól megírt, egymással jól felépített morális konfliktusba kerülő főhőssel, észveszejtően jó fináléval. Külön bravúr, ahogy az űroperát a cselekmény terének korlátozásával (Naprendszer) „kicsivé” (és ezzel realisztikusabbá) teszi, ugyanakkor megtartja a zsánerre jellemző monumentalitást. (Fumax)

Richard Stark: Mindent vagy mindent
Bár nem ez a legjobb regény, ami a metodikus, kérges lelkű antihős, Parker félresikerült balhéit meséli el (eleve, a csaknem fél évszázadig futott, briliáns sorozat második, alapvetően kevésbé erőteljes etapjából származik), mégis muszáj szerepelnie a listán. Már csak azért is, mert a kiadó azóta két újabb részt is piacra dobott (és jól tudjuk, hogy egyetlen ország krimikultúrája sem lehet egészséges a Parker-könyvek nélkül). Ha ehhez az kellett, hogy ebből a sztoriból egy középszar adaptáció készüljön Jason Stathammel, legyen, együtt tudok élni vele. (Sorozat Könyvek)

Neil Gaiman: Óceán az út végén
Gaiman legjobbja (igen, jobb, mint az Amerikai istenek), és az év könyve. Csak így, lazán. (Agave)

John Scalzi: Szellemhadtest
A Vének háborúja folytatása, ha nem is olyan jó, mint elődje (bár paradox módon tömörebb, kiegyensúlyozottabb szerkezetű), mesterien zsonglőrködik az abban felvetett témákkal, és mélyíti el az annak utolsó harmadában feltett kérdéseket. Faji arrogancia, kozmikus háborúk végtelen sora, égető morális dilemmák és súlyos identitászavarok: akinek a teste mesterséges, a tudata pedig egy halott árulóé, az mennyire lehet önmaga? Scalzi sorozata azóta még két (hasonlóan remek) résszel gazdagodott itthon (Az utolsó gyarmat, Zoe  története). (Agave)

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken
Akik azért ölnek, mert az szórakoztatja őket, és mert megtehetik: Scudder, New York magányos, sötét lelkű, kérlelhetetlen magándetektíve/bosszúálló angyala ezúttal a város snuff-filmes alvilágának undorító mocskában merül el. Mert megint csak ő hajlandó tenni a fertő ellen, az ugyanis mindenki más számára rég része a Nagy Alma természetes közegének, és már és észre sem veszik – vagy ha igen, elfordítják a fejüket. Scudder nyomoz, öl, aztán inna, hogy könnyebb legyen; de persze, nem lenne az. Mesteri, esszenciális noir, akárcsak a korábbi részek. (Agave)

Christopher Moore: Te szent kék!
Vicces, őrült, pokolian szórakoztató történelmi fantasy-komédiás háttér Vincent Van Gogh 1890-es öngyilkosságához. A Te szent kék! nagyjából úgy viszonyul a XIX. század végi Franciaország festő- és művészparadicsomához, ahogy a Biff evangéliuma viszonyult Jézus Krisztus életéhez. Hol pofátlan és profán, hol kifinomult és intelligens humorral, izgalmas és ötletes természetfeletti szálakkal, szenzációs főgonosszal, ritka érzékletesen megrajzolt femme fatale-lal, illetve a korszak és a hely iránti hatalmas odaadással. (Agave)

Mark Lawrence: Tövisek császára
Már az első könyv, a Tövisek hercege is egészen pofás, szokatlanul véres és kemény fantasy volt, de a második (Tövisek királya) és a harmadik résszel a trilógia látványosan szintet lépett, és a kezdetben öncélúnak tűnt erőszakorgiát kifuttatta egy történetszövésileg, műfajilag és morálisan is komplex, izgalmas és zavarba ejtő karaktertanulmánnyá. Vérzuhatagból megváltástörténet, fantasyből sci-fi. Szép. (Fumax)

Plusz, az év…
…magyar regénye: Egyszervolt, mert vicces, frappáns, ötletes urban fantasy, és mert a lehető legjobb értelemben magyaros.
…visszatérése: Finoman szólva nem vagyok oda azért, amit Stephen King az utóbbi huszonegynéhány évben írt (nem, a Doctor Sleepért sem), de a Minden sötét, csillag sehol végre tényleg egy remek sztorigyűjtemény: gonosz, félelmetes, sorsszerű és főleg: érett és bölcs.
…hiánypótlása: A Pusztító színre lép. A XX. század második felének egyik leghíresebb amerikai ponyvasorozata még csak alig 43 éve startolt el, úgyhogy nem is értem, hová sietnek vele annyira, de azért jó, hogy van.
…csalódása: A másik szárnysegéd. Jó, a Budapest-sorozat sem volt hibátlan, mégis, a Szent Korona második világháború alatti hányattatásait az alapján is illett volna jól megírnia Kondornak. Sajnos a stílus (lassú, nyögvenyelős, mesterkélt) tönkrevágta a választott műfajt (kalandregény). Nagy kár érte.
…újrakiadása: Sok-sok igényes újrakiadás volt idén, a háromkötetes, keményfedeles, Alan Lee illusztrációival ellátott Gyűrűk Urának mégsincs vetélytársa.

2013 legjobb képregényei

Mielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!

ONGOING SOROZATOK

B.P.R.D. (Dark Horse)

Amióta az anno a Hellboy spinoffjának indult sorozat Hell on Earth alcím alatt fut, Arcudi és Mignola mindent megtesznek azért, hogy ezt az alcímet illő tartalommal töltsék fel. Az iroda félig romokban, Hellboy a pokolban, Liz felszívódott, Abe szintúgy (ld. lent), a Földet lovecrafti óriásszörnyek járják; rémseregek, apokalipszis, vallási fanatikusok, félelmes hangulat, közel a vég. Mintapéldája annak, hová lehet upgrade-elni egy egyébként is remek sorozatot tehetséggel és vízióval. (rcs)

Deadpool (Marvel Comics)

Mikor már kezdtem azt hinni, hogy manapság csak mellékszereplőként tudják jól írni Deadpool karakterét, jött a Marvel NOW!, és a Gerry Duggan/Brian Posehn duó. Végre: a sorozat veszettül vicces, harsányan illetlen és őrületesen pörgő, de ha nagyon muszáj, még drámai is tud lenni az elszállt komédiázás szüneteiben. Ha egyszer elkészül az a Ryan Reynolds-féle Deadpool-adaptáció, remélem, ilyen lesz (biztos nem). (rcs)

Fatale (Image Comics)

Apropó, vízió: Ed Brubaker és Sean Phillips párosát már többször is volt alkalmunk dicsérni a Geekzen, de nagyon úgy tűnik, hogy Fatale című, két éve futó horror-noirukkal a Criminal és a Sleeper sikerét is megfejelik. A halhatatlan, a férfiakat a puszta létével bűvkörébe vonó végzet asszonya véres, mocskos, szexi és szövevényes, évtizedeken átívelő történetfolyama az első betűtől az utolsó ceruzavonásig lenyűgöző. (rcs)

Hawkeye (Marvel Comics)

Hawkeye az én szememben a szuperhősmitológia egyik legtúlértékeltebb figurája volt, amíg bele nem kezdtem Matt Fraction sorozatába, ami rövid úton atomjaira robbantotta minden ellenérzésemet Clint Bartonnal szemben. A csökönyös, veszélyesen túlfejlett igazságérzettel rendelkező, nagyon emberi Clint Bartonnal, nem Hawkeye-jal, hiszen hősünk egy történetben sem húz maszkot, és többször végződik a kalandja a kórházban, mint a Bosszúállók főhadiszállásán. Hab a tortán David Aja vizuális virtuozitása, mely a 11. számban tetőzik: főhőse Pizza Dog, Barton teljesen átlagos kutyája, akinek ezúttal a szemein és az orrán(!) keresztül láthatjuk a korábbi füzetek fontosabb eseményeit. (nk)

Locke & Key (IDW Publishing)

Minden kétely nélkül az utóbbi évek LEGJOBB sorozata, ami a Transmetropolitan, a League of Extraordinary Gentlemen, a Watchmen és a Sandman mellé fog kerül a polcomra, gyönyörű keményfedeles kiadásban. (nk)

Nowhere Men (Image Comics)

Science is the Rock n’ Roll! Négy ragyogó koponya, a World Corp alapítói alapjaiban változtatják meg a hatvanas éveket, létrehozva egy alternatív történelmet, amit a képregényben könyvrészletek, reklámok, televíziós showműsorok és magazinborítók dokumentálnak elképesztő részletességgel. A cég egy űrbéli kutatóbázisán egy titokzatos baleset az ott dolgozó csapat több tagját is végzetesen átalakítja, és egy másik világon (vagy időben?) szenvednek hajótörést. Ezalatt az egyik alapító hosszú kómából arra ébred, hogy társai nem egészen arra használták közös művüket, amire ő elképzelte. Eric Stephenson múltba, jövőbe és világok között ugrálva egyszerre tizennégy-tizenöt karakter szálát vezeti, amiből lassan és fokozatosan kezd kialakulni a teljes történet. Az év leginnovatívabb, legokosabb képregénye. (nk)

Saga (Image Comics)

Brian K. Vaughan valami olyasmit vitt véghez, ami nagyon-NAGYON ritka manapság: mindenféle divatos geektémákat gyúrt össze elképesztő természetességgel, csodálatos érzékű történetmeséléssel, hús-vér karakterekkel, humorral, drámával, szerelemmel, akcióval és szenzációs ötletekkel. (rcs)

Superior Spider-Man (Marvel Comics)

Nagyon mély és szinte vallásos meggyőződéssel kellett hinnie Dan Slottban annak, aki a Superior Spider-Man sorozat indulásakor azt merte volna állítani, hogy a hálószövő egy újabb dicsőséges korszaka következik. A Peter Parker fizikai testébe költözött Doktor Oktopusz, a mindenki által rettegett, kényszeresen tökéletességre, elismertségre törekvő  volt szupergonosz azonban olyan irányokba terelte Pókember életét, hogy csak a fejünket kapkodtuk. Az egész alapkoncepció zseniális húzás, minden következményének parádés levezetésével, és nagy szerencsénkre egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Slott nem tervez a közeljövőben véget vetni ennek a rendkívül élvezetes hullámvasútnak. (nk)

The Walking Dead (Image Comics)

Túl a 100 részen, túl a 10 éven, és még mindig dübörög, még mindig megállíthatatlan, még mindig megunhatatlan. Szinte már várom, mikor fogy ki a szufla Robert Kirkmanből, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy sorozatot ilyen színvonalon ilyen sokáig lehessen vinni. (PS: ez a szuflafogyás az aktuális sztoriszál, az All Out War eddigi számai alapján nem a következő pár hónapban fog bekövetkezni.) (rcs)

Ultimate Comics Spider-Man (Marvel Comics)

Miles Morales, aki a kezdetekkor egy rendkívül ügyes és átlátszó marketingfogásnak tűnt politikailag korrekt származásával, jelenleg a Marvel legizgalmasabb és legjobban kidolgozott tinédzserhőse, aki mellé Bendis meglepő összetételű, távolról sem mesterkélt (ellentétben a Marvel Now! újabb csapatalapú füzeteivel), ám nagyszerűen működő csapatot verbuvált. A sorozat eddig is nagyon gondosan épített a karakterei közötti viszonyokra, és a jelenleg zajló Cataclysm univerzumrengető eseményei alatt sem veszíti el a fókuszt az emberi léptékről, ahogy éppen egy kozmikus hatalmú lény, Galactus pusztítja el lassan, de biztosan a Földet. (nk)

MINISOROZAT/GRAPHIC NOVEL/ONE-SHOT

American Vampire Anthology (DC/Vertigo)

Az év sajnálatos távolmaradója Scott Snyder és Rafael Albaquerque American Vampire-e volt, ami bő egyéves szünet után (ami alatt Snyder dolgozhatott a The Wake-en) idén márciusban tér majd vissza. 2013-ban is kijött azért két különszám. Akár a The Long Road to Hell is megérdemelné a helyezést a listán, de különlegessége, és alkotóorgiája (Aaron, Ba & Moon, Lemire, Francavilla, Rucka stb.) mégis az ősszel megjelent Antológiának kell itt állnia, még ha – antológiától szokásosan – nem is minden sztorija mozog ugyanazon a magas színvonalon. (rcs)

Baltimore: The Infernal Train (Dark Horse)
A háromrészes miniben (aminek előzménye egyébként a The Inquisitor című one-shot, és fogalmam sincs, miért nem egyszerűen egy négyrészes minit csináltak belőle) a címszereplő Budapesten harcol a vámpírok hordája ellen, miközben meg kell küzdenie egy nyomában járó, fanatikus inkvizítorral is. Vad és iszonyú lendületes képregény, Mignola Baltimore-univerzuma pedig egyre tágul és izmosodik. (rcs)

Battling Boy (First Second)

Haggard West, Arcopolis védelmezője halott. Lánya és a családi hősüzlet örököse egyedül kell, hogy szembenézzen a várost rettegésben tartó szörnyek seregével. Szerencsére ekkor pottyan szó szerint az égből a Földre Battling Boy, a tizenhárom éves félisten, akinek be kell bizonyítania egy másik dimenzió ünnepelt bajnokának - történetesen az apja - hogy képes a nyomdokaiba lépni. A két gyerek összefog, és ebből az év egyik legbizarrabb és -abszurdabb battle royalja alakul ki, ami egyben a hetvenes évek Kirby-érájának állított fantasztikus hommage. Paul Pope még mindig egy zseni! (nk)

Fairest: In All the Land (DC/Vertigo)

A képregény, ami visszaadta a hitemet a Fables sorozatban. Ugyan vizuálisan is gyönyörű (31 fejezetét 23 tehetséges illusztrátor rajzolta), de ez végre újra az az ötletsziporkákkal tömött Willingham-remek, amit már olyan régen hiányoltam. Miután a Fables a 150. részével véget ér (addig még azért hátra van több, mint egy év), az ígéretek szerint minden szál gondos lezárásával, lesz végre okom bepótolnom a lemaradásomat. (nk)

Happy! (Image Comics)

Karácsony szenteste a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, ami egy, csak az ő számára látható kis szárnyas, kék színű egyszarvúban testesül meg. Happy a képzeletbeli barátja egy Hailey nevű kislánynak, akit csak Nick menthet meg, mert egy eszement sorozatgyilkos fogságában már csak ötvenkét órája van hátra. Cinikus és briliáns karácsonyi mese Grant Morrisontól, katartikus fináléval. (nk)

Hellboy: Midnight Circus (Dark Horse)

Egyszerűen az év legszebb képregénye. Duncan Fegredo és Dave Stewart abszolút csodát műveltek, képi világuk fantasztikus, izgalmas, magával ragadó, az pedig külön nagyszerű, ahogy a „valóság” és a cirkuszbeli események vizuálisan elkülönülnek. Mignola meséje ártatlanságról, megkísértésről és a sors és a jövő fenyegetéséről nem különben megkapó. (rcs)

Hit (Boom! Studios)

A filmes összegzés kapcsán azon keseregtem, hogy úgy látszik, senki nem tud már manapság jó, korabeli környezetben játszódó noirt csinálni (Gengszterosztag, Mob City) – de legalább a képregényesek még nem felejtették el, mitől döglik a légy az ’50-es évek Los Angelesében. A Hitről üvölt, hogy James Ellroy nyomdokain akar járni, és ugyan annyira bőven nem jó (hát persze, hogy nem, jesszus, hogy is lehetne?), de izgalmas, csavaros és dögös – teli hullákkal, korrupcióval, szexszel és bűnnel, ahogy kell. (rcs)

Infinity (Marvel Comics)

Szinte euforikus élmény, hogy az egyik nagy kiadó éves mega-crossoverét betehetem az év legjobbjai közé – ez nem gyakran esik meg, ráadásul pont Jonathan Hickmantől nem vártam, hogy na, majd miatta, tekintve, hogy – egyéb sikerei ide vagy oda – nem valami ügyesen kezdte a pályafutását az Avengers címeknél. Mégis, azok szálait remekül fonta össze egy hatalmas, sodró lendületű, eposzi űroperává. Ugyan a műfajban még mindig az Annihilation a csúcs, de szép próbálkozás volt a trónfosztásra. (rcs)

Nemo: Heart of Ice (Top Shelf Productions)

Alan Moore visszatért haló poraiból és végre letett az asztalra egy kvázi-folytatást a legendás League of Extraordinary Gentlemen című remekművéhez. A közvetlen folytatások minősége a The Black Dossier-tól a Century: 2009-ig rohamosan és meredeken romlott a teljes érdektelenségbe fulladva, de Nemo lányának utolsó kalandjával sikerül némileg kiköszörülni a csorbát. Minden megtalálható itt, amiért az eredeti művet szerettük, a Lovecraft-rajongók pedig vélhetőleg házi oltárt fognak állítani neki, ha már Del Torónak le kellett mondania az Őrület hegyeinek megfilmesítéséről. (nk)

The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice (DC Comics)

A fikció és az írott szó hatalma: erről szól Mike Carey sorozata, és ennek eredettörténete ez a graphic novel, ami nem csak hogy önmagában is tökéletesen élvezhető, de teljesen belesimul a The Unwritten mitológiájába, kitöltve az eddig üresen hagyott részeket is. Nagyszerű ugródeszka, hogy valaki nekilásson a jelenleg 54. füzeténél tartó képregénynek. (nk)

ÚJ SOROZATOK

Abe Sapien (Dark Horse)

Míg a B.P.R.D. a világ romjainak nyomasztó panoptikumát nyújtja, az Abe Sapiennel Mignola egy személyesebb, drámaibb kontextusba helyezi az apokalipszist. Ahogy anno Hellboy, most egykori társa és barátja járja saját útját, értelmet keresve az életében, felette saját múltjának és bizonytalan jövőjének árnyékával. Már csak egy Liz Sherman sorozat kéne. (rcs)

Black Science (Image Comics)

Az első résztől mindenki összefosta magát, a második ehhez képest pici visszalépés volt, de ez természetes: egyszer a tényleges történetmesélést és karakterbemutatást is el kell kezdeni, nem lehet minden egy iszonyúan látványos és pörgős akciójelenet. Az év legdurvább debütálása után építkezés, karakter-, háttér- és konfliktusfelvázolás. Helyes. Remender és Scalera tudják, mit csinálnak. (rcs)

Jupiter's Legacy (Image Comics)

Ez a meglehetősen sporadikus megjelenésű sorozat az utóbbi idők legjobb munkája Mark Millartól, és ebben nem kis része van annak, hogy a rendkívül egyedi stílussal rendelkező Frank Quitelyt kérte fel rajzolónak. Két generáció és világnézet feszül egymásnak, amikor a világ első szuperhőseinek példaképe, a beszédes nevű The Utopian szembekerül családjával és gyermekeikkel, mert igazi amerikai hazafiként és a régi értékek védelmezőjeként nem hagyja, hogy a saját kezükbe vegyék a világ irányítását. Az idő azonban eljárt felette, a harmincas évek ideáljai értelmüket vesztették a kétezres évek válságspirálba jutott Amerikájában, és saját, mindenben csalódást okozó fia fordul ellene a többi „hős” támogatásával a háta mögött. Nagyon ígéretes felvezetés, amiből, ha továbbra is ilyen ügyesen alakul, az egyik legjobb nem Marvel és DC szuperhőstörténet kerekedhet. (nk)

Manifest Destiny (Image Comics)

Kicsit az az érzésem, hogy a Black Science rakétastartja elterelte a figyelmet Chris Dingess és Matthew Roberts történelmi fantasyjéről, ami kár, mert az első két rész alapján (amiben egy amerikai expedíció fut különös és rémisztő lényekbe a XIX. században) még az is lehet, hogy ez bizonyul jobbnak közülük. Kiforrott, érett, átgondolt, jól megírt, szépen rajzolt sztori, tele izgalmas lehetőségekkel. (rcs)

Rat Queens (Image Comics)

Ez csak úgy a semmiből bukkant fel, különösebb hírverés és ajnározások nélkül, pedig a Deadpool mellett az év legviccesebb, legpofátlanabb képregénye. Egy kváziközépkori zsoldoscsaj-banda (köztük törpével, varázslóval) frenetikus körülmények közt harcol összeesküvésekkel, trollokkal, feketeruhás gyilkosokkal és mindenféle jómodorral. Nagyszerű karakterek (jól megformált, nem feleslegesen túlszexualizált női hősök – Joss Whedonnak kihívója akadt), remek poénok, csupa kreativitás, frissesség és sziporka. (rcs)

Pretty Deadly (Image Comics)

Mágikus vadnyugati chambara, Csontnyúl és Pillangó előadásában, olyan kard- és pisztolypárbajokkal, amit a Kill Bill is megirigyelhetne, saját, ám mégis ismerős motívumokkal dolgozó mitológiába ágyazva. Johnny Prérifarkas mesterkedésének köszönhetően a Halál Lányát megkötő bilincsek lehullanak, és egy ártatlan lélek megidézi egy már feledésbe merült mondókával: most Rókának és fogadott lányának menekülnie kell a múltja és egy véres bosszú rájuk vetülő árnyéka elől. Költői, mesés, gyönyörű történet egy női szerző tollából, Emma Rios fantasztikusan hangulatos rajzaival. (nk)

Rocket Girl (Image Comics)

Dayoung a jövőből utazik vissza a nyolcvanas évek New Yorkjába, hogy megakadályozza egy olyan technológia feltalálását, ami az ő idejében példátlan befolyással és hatalommal ruházza fel a rendőrállamot létrehozó Quintum Mechanics óriáskonszernt. Az egyetlen probléma, hogy Dayoung a New York-i Tinédzser Rendőrosztag tagja, és senki nem vesz komolyan egy tizenöt éves lányt, ha a világot akarja megmenteni, még akkor sem, ha történetesen egy high-tech jetpackkel van felszerelve. Ha kíváncsi vagy, mi történne, ha kereszteznék a Terminator és a Vissza a jövőbe filmeket, akkor ez a te sorozatod! (nk)

The Private Eye (Panel Syndicate)

Képzelj el egy olyan világot, amiben a globális információs lufi kipukkadt, és válogatás nélkül ömlött a világba minden eltitkolt adat, családokat, cégeket, országokat, globális piacokat összeomlasztva, és életek millióit tönkretéve. Most nincs többé internet, és a legszentebb kinccsé az emberek privátszférája vált, mindenki álarcok és maszkok mögé rejti a személyazonosságát. A paparazzik és magánnyomozók e világ bűnözői és terroristái: Patrick Immelmann pedig éppenséggel ezzel keresi a kenyerét, be is állít hozzá egy 22. századi femme fatale egy megbízással, hogy aztán annak rendje-módja szerint röviddel ezután el is intézze valaki. Brian K. Vaughan és Marcos Martin nagyszerű páros, ráadásul ezt a csak digitálisan létező képregényt fizess-amennyit-akarsz módszerrel itt azonnal el is olvashatod. (nk)

Velvet (Image Comics)

Úgy néz ki, az utóbbi idők egyik legjobb képregényes döntése az volt, hogy Brubaker otthagyta a Marvelt. Nem mintha náluk rosszakat írt volna, és hanyagolta volna egyéb, független munkáit, de már akkor is megérte a váltás, ha csak a Velvet lett a gyümölcse (amit Steve Eptinggel, korábbi marveles rajzolójával közösen csinál). ’70-es évekbeli kémthriller egy ronda ügybe csöppenő főszereplővel (középkorú nő, exügynök): jéghideg, stílusos, vagány, a korhangulat fantasztikus. (rcs)

Wraith: Welcome to Christmasland (IDW Publishing)

Joe Hill, Stephen King középső fia a Locke and Keyjel örökre elfoglalta a helyét a saját, személyes képregénypanteonomban, és örömteli, hogy nem pihen a babérjain: legutóbbi könyve, a NOS4A2 univerzumában játszódó sorozatot indított, ami szerencsére ismét hozza a saját maga által felállított minőséget (korábbi minije, a Thumbprint, ugyanis egyenesen pocsék volt). Fejezeteit és szereplőit egy Rolls-Royce Wraith köti össze, ami a megfelelő sofőrrel és elegendő mennyiségű elkeseredéssel és vágyakozással táplálva képes áthatolni a valóságot és a személyes ábrándképekből szőtt másik világot elválasztó hártyán. Az alapötlet nagyszerű, és eddig a kivitelezés is parádés, borzasztóan kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a történet.

Amit még szívesen olvastunk 2013-ban: Prophet, The Manhattan Projects, Lazarus, Brain Boy, Numbercruncher, Daredevil, Clone, Harvest, Revival, The Wake, Thor: God of Thunder, Batman, 47 ronin, Animal Man, Swamp Thing, Hellboy in Hell, Invincible, Uber, Uncanny Avengers, The Black Beetle

BÓNUSZ LEGEK

Az év

…kiadója: Image. Mert szinte nagyiparban gyártják a minőséget, ami önellentmondásnak tűnik, de náluk nem az.
…trendje: Egyre nagyobb figyelmet és hype-ot élveznek a szerzői képregények, egyre több fogy el már előrendelésben, egyre több jel mutat arra, hogy a jövőben még hangsúlyosabb lesz a jelenlétük.
…ostoba marketinghúzása: Villain’s Month. Tényleg, DC, komolyan? Apropó…
…legbénább kiadója: DC. Miközben a képregényeik színvonala egyre kevesebb kivételtől eltekintve meredeken megy lefelé, segghülye marketingfogásokkal és botrányokkal égetik magukat, ráadásul több alkotó beszámolója szerint példátlan gusztustalansággal szipolyozzák ki (nem szupersztár) íróikat és rajzolóikat.
…szörnye: A nagy G. Két remek sorozattal is képviseltette magát: Godzilla és Godzilla: Half Century War.
…szuperhőse: Doctor Octopus. Na, bazmeg!
…visszatérése: Ki kell mondani: Alan Moore már rég csak árnyéka egykori önmagának. De a Nemo: Heart of Ice, az igen, az nem az árnyék, hanem az egykori Alan Moore.
...feltámadása: Úgy tűnt, hogy a régóta gyengélkedő Vertigónak a Hellblazer kaszája az utolsó szög a koporsójában, de a kiadó most végre kezd új erőre kapni (Trillium, The Wake stb.)
…legszerencsétlenebb rajzolóváltása: Ten Grand: Straczynski és Templesmith isteni páros voltak, nagyon nagy kár, hogy utóbbinak mennie kellett.
…átlagosodása: Kick-Ass. Jó ez még mindig, de egykori arcátlanságából, frissességéből, tökösségéből már nem sok maradt.
…megkönnyebbülése: Oké, Scott Snyder mégiscsak ember. Tud ő szart is írni (Superman: Unchained).
…horrora: The Wake. És még csak most jön a java.
…nosztalgiája: Star Wars. Kevesen tudták Brian Wood  előtt így megidézni a klasszikus trilógia hangulatát.
…béna karakterrel is lehet jó sztorikat írni díja: Holtversenyben Geoff Johns (Aquaman) és Rick Remender (Captain America).
...cliffhangere: "After that, things got action-packed."  Thank you, Brian! Fuck you, Brian! (Saga)
(rcs)

...képregénybloggere: Boulet (szemléletes példa ITT és ITT)
...legbetegebb ingyenes webhorrorsorozata: Crossed: Wish You Were Here, Vol. 3
...leghosszabb harci jelenete: Shaolin Cowboy #2 (33 oldalnyi megállás nélküli zombikaszabolás)
...Hellblazere: Ten Grand
...legkellemesebb meglepetése: Epicline magazin
(nk)

2013 legnagyobb és leglazább legjei!

Hogy kicsit feldobjuk a szokásos, urambocsá', unalmas listaformátumot a mindenféle toptenekkel meg besztofokkal, és a szintén rég bejáratott évértékelős szózuhatagot, csináltunk nektek egy teljesen szabálytalan, laza és esetleges szempontok szerint összehegesztett "leg"-cikket. Kiderül belőle pl.,  hogy ki volt a legkurvapecérebb nagypapa, mi volt a legfeleslegesebb film, a legnagyobb mindfuck, vagy a legkínosabb marketing. És persze, hogy melyik volt az év legjobb Riddick-filmje!

A 2013-as év...

Borbíró Andris

…legjobb B-filmje: több kollégához hasonlóan én is bizalmatlan vagyok a found footage stílussal kapcsolatban, a gore-pornó filmeket meg kifejezetten utálom. A Frankeinstein's Army, habár a két említett vonulat eszközeit használja, mégis működik egyszerűsége, őszintesége és a szívmelengető, szakadék kelet-európai hangulata és humora miatt.

…legijesztőbb sick fuck karaktere: Paul Dano az amúgy felejthető Fogságban című filmben, illetve az a kép, amin csakis kimeredt szeme látszik a nagy sötétben. És mindez még úgy is ijesztő, hogy igaziból maga a karakter végig milyen töketlenül viselkedik... Én már a Vérző olajban is hátborzongást kaptam ettől a csávótól, de most rátett egy lapáttal. Kéne neki egy Hannibal Lecter jellegű szerep!

…legnagyobb régifilm-pótlása: Megáll az idő. Ugyan nem épp Geekz-profilba vágó mű, de muszáj megemlítenem, mert egyrészt a szocializmus átkos örökségét jelentő magyar szenvedős lelki mocsár filmektől való irtózásom ellenére állatira tetszett, másrészt ilyen varázslatos, művészfotókat és álmokat idéző képi világot eddig egyedül Christopher Doyle-tól láttam (a világ legszebben lőtt filmje a Vadító szép napok). Örök hála a cimborának, aki némi érzelmi zsarolás árán leültetett elé!

…legnagyobb kihagyott ziccerjei egy filmben: Gravitáció. Unom, hogy mennyire lazán elfogadja mindenki mentségként egy film mellett, hogy "de hát jól néz ki". Nem érdekel! Se csecses színésznőben, se legújabb gasztroőrületben, se söröscímkében, se semmi másban nem elég, hogy "jól néz ki", kell mögé a tartalom, különben pillanatok alatt megcsömörlik tőle az ember, megunja, eldobja! Ez a film sok gondolatot ígért, időt merengésre, filozófiai kérdéseket, lassú és bevonó hangulatot, ehelyett rángatott kamerát kaptunk, over-the-top akciót, kidolgozott ívű forgatókönyv helyett pedig sablonos vázat (rendszeres időközönként beígért és teljesülő akciójelenetek! fejkapkodás és hűha-élmény!), néhány, pontosan felmért piaci elvárások és anyagi megfontolások mentén megtervezett könnyfacsaró jelenettel. A másik kihagyott ziccer pedig Sandra Bullock lapos mellei: ha már mainstream, ha már látványorgia és wáó-háromdé, miért nem találtak egy olyan színésznőt, akivel el lehetett volna játszani, hogy a melleinek eleje másik 3D-síkba kerül, mint hátulja? (P.S.: Mindenkinek javaslom e film helyett a Planetes című anime sorozat bármely három epizódját - értelmesebben eltöltött másfél óra lesz.)

…legjobb Riddick-filmje: Riddick (2013)!

…szopása: Lakásfelújítás. (Tudom, szoros értelemben semmi köze a bloghoz, de egyrészt mások is tettek ilyet a listájukba, másrészt ez az oka, hogy idei filmekből gyakorlatilag alig láttam párat...) Utálom Tom Hankset, és a Pénznyelő mint film is ócska, mégis végigröhögtem, mert annyira igaz: egy idős (100+ év, 10+ éve lakatlan) budapesti belvárosi lakás felújítása közben elképesztő mennyiségű csontváz bukkan elő a szekrényből (képletes értelemben is, haha), minden rosszul sül el, ami el tud, minden tisztelt mester úr legalább egy korábban nagy nehezen befejezett munkafázist tönkretesz, és mindenki lop, csal és hazudik. Ja igen, és miért is várná el az ember, hogy felvegyék a telefonjukat vagy olvassák a leveleiket?

Dr. Sick Fuck

…jósága: érzéki örömöket okozott, hogy ebben a blockbuster szempontból mérhetetlenül köcsög évben a Gravity simán Box Office Top 10 lett. Egy intelligens high concept movie, ami 652 millió dollárt termelt világszerte. Mintát, modellt, utat mutatott, kereskedelmi és kreatív szempontból egyaránt. Tessék komolyan venni ezt a jelenséget.

…blockbustere: Tűzgyűrű

…drámája: Mud, Fruitvale Station

…krimije: Fogságban. Alakul ez a kanadai vonal, szépen alakul.

…legalulértékeltebb filmje: Byzantium. Rettentően kikapott a kritikától, kutya nem nézte meg, pedig dermesztően szép. Nem ezt érdemelte.

…legszeretetreméltóbb filmje: Mielőtt éjfélt üt az óra. Ezeregy módon okozhatott volna csalódást, és mégsem. Ez már önmagában is listára kívánkozó teljesítmény volna.

…sci-fije: Europa Report. Talán mégis van értelme ennek a found footage formátumnak, bár ebben még nem vagyok biztos.

…mindfuckja: Upstream Color. Nulla pénzből ekkorát forgatni, őrület, őrület.

…horrorja: mérhetetlenül fájdalmas leírni, de olyan most nem volt. Vagy nem figyeltem eléggé. Kommentben kérek ajánlatokat az olvasóktól.

…legkínosabb jelensége: a Neuromancer film még mindig áll. Szedjék már össze magukat!

…adaptációja: CBGB. Végre filmre vitték a zseniális Please kill me-t, még ha nem is lett olyan átütő, mint amilyennek lennie kellett volna.

…legmenőbb popfilmje: Rurouni Kenshin, The Thieves. Dél-Korea továbbra is a színvonalas közönségfilmek királya.

…sorozata: Sons of Anarchy

…iparági jelensége: a kereskedelmi adatok szerint visszaszorulóban van a 3D mánia. Örömteli fejlemény.

…legérthetetlenebb jelensége: A hobbit és az Éhezők viadala faszomtudja hányadik részének sikere minden vitát kizáróan bizonyítja, hogy a nyugati civilizáció megérett a pusztulásra. Eszményi volna, ha a kijáratnál megjelenő jegyvásárlókat egyenesen egy észak-koreai munkatáborokba transzportálnák. Vagy már a pénztáraknál megtörténne az őrizetbe vétel, ki tudja.
 
…vesztesége: Lou Reed halála. New York királya eltávozott, hogy örökre itt maradjon. Bezzeg Steven Spielberg él és látványosan virul – ennyire mocskosul nagy kurva tud lenni az élet.

...várakozása: bukjon már meg egy Marvel-film, mert különben sohasem lesz vége ennek az egésznek.

…gusztustalansága: Coming out. Válságban volna a magyar film? A mocskos kritikusok gyilkolnák a hihetetlenül jelentőségteljes és nagy hagyományokkal bíró és szépreményű hazai filmipart? Dacára a lesújtó recenzióknak, valami 50 ezren nézték meg ezt a kidumálhatatlan audiovizuális félreértést. Hagyjuk már, de tényleg, a sok szöveget: a magyar film továbbra is sokkal, de tényleg sokkal nagyobb támogatottságot élvez, mint amit valóban megérdemelne.

…embere: Sandra Bullock. Sohasem hittem volna, hogy ezt így leírom. Aki green screenben ilyet játszik, azt nem lehet nem szeretni.

…magyarja: Rácz Miklós Tamás, és neki tényleg semmi köze nincs a filmekhez. Ő ugyanis borász; erről jut eszembe, ha a magyar filmgyártás az elmúlt tíz évben csak ötödannyit fejlődött volna, mint a borászatunk, akkor most konkrétan beszarás listát lehetne összerakni csupán hazai filmekből. Szakértelem, fegyelem, szenvedély, áldozatvállalás, kreativitás – olyan kvalitások, amiket jelenleg is nélkülöz ez a „szakma”, bármilyen forrásokat is bocsássanak a rendelkezésére.

Nagy Krisztián

...legkarakteresebb főgonosza: A Banshee első hangzásra egy újabb, kevesebb (a megtévesztő cím ellenére hamar kiderült, hogy zéró) mitológiával felhabart True Bloodnak tűnt Alan Balltól, ehhez képest egy tesztoszterontól és ösztrogéntől habzó, inverz hard boiled sztorit kaptunk az arcunkba egy magát kisvárosi seriffnek álcázó elítéltről. A legkiemelkedőbb az egyébként is véresen-zsigerien szórakoztató sorozatban viszont az amish közösségéből száműzött Kai Proctor (a dán Ulrich Thomsen nagyszerű alakításában), Banshee rezzenéstelen arcú, kegyetlen kiskirálya, aki a közeli indián rezervátum kaszinójára akarja rátenni kapzsi, ám elegánsra manikűrözött kezét. A városka többi lakójához és amish rokonaihoz fűződő viszonya és sajátos erkölcsi kódexe az év legjobb főgonoszává tette (egy hajszálnyival Arby előtt, aki azonban sajnos nem indulhatott az end boss kategóriában, de éppen ezért az Utopiára még vesztegetek pár keresetlen szót lentebb).

...legkurvapecérebb nagypapája: Természetesen a Jon Voight által játszott Mickey Donovan, aki húsz év börtön után tér vissza, miután a fia, Ray (Liv Schreiber) feldobja a hatóságoknak bosszúból és önvédelemből (pontosabban a családja védelmében). A korábban zsarnoki, számító és érzéketlen apa megjelenése természetesen újra felkavarja a teljesen szociálisan diszfunkcionálissá nevelt-vert Rayt, valamint Bunchyt, a lelkileg, és Eddie-t, a fizikailag rokkant testvéreit. Mickey mindent bevet, hogy újra közelebb férkőzzön nem csak a saját, de középső fia családjához is, már amennyire egy mocskos szájú, minden illúziójától és fiatalságától (de legalábbis két évtizedétől) megfosztott old-school csirkefogó képes rá. Voight jutalomjátéka a Ray Donovanben, 12 felvonásban.

...legelborultabb mindfuckja: A brit minisorozatok (bár nekik a hat rész per évad teljesen normális) mindig is a szívem csücskei voltak, elég ha a nem annyira frissek közül csak olyan címeket említek, mint a No Heroics, a The Fades, a Vexed, a Fresh Meat vagy a Misfits. Az Utopiára azonban még így sem voltam felkészülve. Ez a minden jelenetével paranoiát, kiszámíthatatlanságot és bizarr atmoszférát árasztó műremek olyan összeesküvés közepébe pottyantja a teljesen átlagember szereplőit, és olyan valószerűtlenül embertelen üldözők erednek a nyomukba, hogy elsőre köpni-nyelni nem tudunk. Rendkívül ügyesen egyensúlyozik a paródia és a kőkemény összeesküvéselmélet határán, éppen ezért a fekete humor sem áll távol tőle, ráadásul Arby, a Mazsolafiú képében sikerül felmutatnia az év legveszedelmesebb és kiszámíthatatlanabb gyilkosát is. Abszolút telitalálat a maga nemében (és egyelőre úgy tűnik, hogy egynemű a biológiai besorolását tekintve).

...legnagyobb meglepetése: Teljesen kizártnak tartottam, hogy a Z világháború emészthető alkotás lesz, nemhogy méltó a forrásműre, ami könyves fronton az utóbbi idők legjobban megírt zombiregénye volt: egy különböző dokumentumokból összerakott mozaik, az élőholtak ellen vívott globális és a témához képest realisztikus harc krónikája. A húzónévnek bedobott Brad Pitt, a többször újraírt forgatókönyv, az ide-oda tologatott premier és a CGI zombihegyek mind-mind egy irtózatos zakó előszelének tűntek. Ehhez képest, bár ugyan a könyvhöz vajmi kevés ponton kapcsolódott, sikerült egy épkézláb forgatókönyvet összehozni, de legfőképp némi eredeti ötletet csempészni a zombi zsánerbe: a zombik átalakulása és viselkedése (nem használják a kezüket, nem táplálkoznak, vírusként csak a szaporodásra koncentrálnak), az apró, de okos húzások (kézre ragasztószalagozott telefonkönyv, kerékpár használata) és a talán kissé kiszámítható, de frissnek ható megoldás az élőholtak ellen az év legnagyobb meglepetésévé avatták a szememben.

...legnagyobb csalódása: A hobbit házi pénzverdévé alakítása. A mesekönyv, mely a saját helyén kezelve a mai napig igazi klasszikus, nem csak az óceánon túl, hanem idehaza is, semmiképpen nem az a hőseposz, amivé koronázni akarják, a Gyűrűk ura után szabadon. Nagyon szabadon, körömszakadva: ami a könyvben három sor arról, hogy az égzengés a szóbeszéd szerint óriások küzdelme a hegyekben, az a trilógia első részében negyedórányi akciójelenet, amint hőseink egyik szédítő mélységbe zuhanó sziklától a másikig menekülnek és valódi viharóriások csatáznak felettük. Ez rendkívül jól példázza a filmeket átitató megalomániát, és bár megértem Jacksont, hogy ha már újra megkapta játékszernek Középföldét, akkor alaposan kiélvezi a helyzetet, ez számomra elég sovány vigasz. A legnagyobb csalódás címért sikeresen versenyzett az Elysium is szörnyen buta, faék egyszerűségű sztorijával, de erre A hobbit gond nélkül rátriplázott (bár még csak a duplázásnál tart) szimbolikus főgonoszával és sztárjával, a kapzsi sárkánnyal.

Nemes András

...legdöbbenetesebb színész-feltámadása: Mr. Hasizom, a "Minden idők legirritálóbb hollywoodi bájgúnárjai" listák örökös, szörfdeszkán parádézó napbarnított éllovasa, az ember, akinek puszta feltűnése egy film plakátján évekig garantálta, hogy jó ízlésű néző messzire kerülje az alkotást (feltéve, ha hímnemű: csajok, nektek érteni vélem, és elnézem esetleges szimpátiátokat), polgári nevén Matthew David McConaughey valamikor 2011-ben rádöbbenthetett, hogy tulajdonképpen egész tehetséges figura ő, ideje volna, hogy színészi kvalitásairól végre a nagyközönség is értesülhessen. Azóta látványosan, és rendkívül sikeres módon dolgozik karrierje újraértelmezésén, a nyálban tocsogó romantikus szépfiúszerepeket teljes mértékben hanyagolja, olyan filmekben tűnik fel és alakít egymástól gyökeresen különböző karaktereket, hogyaszongya': Gyilkos Joe, Dallas Buyers Club, A Wall Street farkasa, plusz jön még a True Detective Woody Harrelson oldalán, és Christopher Nolan Interstellarja. Ezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy a csávó végleg letette voksát a minőségi filmek mellett, ráadásul könnyedén helytáll, kiemelkedően teljesít a közegben: nem tudom, mit szed, de remélem, többé nem áll le vele.

...legfeleslegesebb filmje: The Last days on Mars. Ez a film minek van? Nagy a kísértés, hogy csak ennyit írjak róla, de egye fene, megindokolom: teljesen érthetetlen, mi járhatott a készítők fejében, amikor nekiláttak a munkálatoknak, érthetetlen, miként nem jöttek rá forgatás közben, hogy amit csinálnak, tökéletesen céltalan, indokolatlan és ostoba, felfoghatatlan, kinek jutott eszébe egy harmatgyenge zombifilm helyszínéül pont a Marsot választani. A vörös bolygó egész egyszerűen funkció nélküli, ezt a "történetet" (elnézést kérek minden valódi történettől) változtatások nélkül el lehetne mesélni Hódmezővásárhelyen is, ugyanolyan céltalan, indokolatlan és ostoba maradna, leszámítva, hogy a szkafanderek és űrjárművek látványával nem ringatná nézőjét abba a hamis illúzióba, hogy amit lát, az sci-fi. A szereplők folyamatos, programszerűen illogikus döntései a legtürelmesebb nézőt is kihozhatják a sodrából, az akciók dinamikátlanok, a minimális cselekmény is vontatott, a rejtélyesnek beállított sztorielemek (Liev Schreiber karakterének pofátlanul semmitmondó látomásai) nevetségesek, az érthetetlenség csúcsa pedig, hogy ezt a rakás fost a forgalmazók hamarosan nálunk is nagy vászonra fröcskölik. A Riddick ehhez képest maga a grandiózus, monumentális űropera, pedig azt gondolnád, annál nehéz lejjebb menni.

...legbénább főgonosza: Jim Caviezel a Szupercellában. A film eleve több, igen súlyos sebből vérzik, kegyelemdöfését mégis hiteltelen, cseppet sem fenyegető, röhejes főgonoszának személye adja meg: bár Caviezel egyáltalán nem rossz színész, a forgatókönyv esetlensége, karakterének motiválatlansága lehetetlenné teszik számára, hogy bármit megvillantson képességeiből. Ráadásul ott töketlenkedik a filmben rajta kívül Sam Neill és Vinnie Jones is, az Arnie-Sly páros mellé minden épeszű castingos közülük választott volna rossz fiút. Caviezel sem igazán érti, miért alakult így a dolog, de azért becsülettel felmondja szövegét, összeszűkült szemekkel néz, dühöng, idegeskedik, csak éppen nem hisszük el neki egyetlen megmozdulását sem.

...legmeglepőbb moziélménye: Metallica: Through the Never. Mint kritikámból is kitűnhetett, távolról sem vagyok rajongója a metál legendáknak, koncertfilmet soha nem néztem még végig megszakítás nélkül, egyedül Antal Nimród személye vonzott a filmhez, ami kétségkívül hatásosra sikeredett trailere ellenére a hollywoodi fejesek által hazánk fia elé vetett csontnak tűnhetett: nem valódi nagy film, de "hadd rendezzen már valamit ez a lelkes magyar gyerek". Én döbbentem meg a legjobban, mikor a hozzám hasonló, az együttes munkásságát csak felületesen ismerő "kívülállók" számára is élvezhetően, gondosan összeválogatott, hibátlanul elővezetett slágerek úthengerként gyalulták le az agyamat, csákányozták a dobhártyámat, miközben magasról leszartam, hogy a kerettörténet bámulatosan bárgyú, az egész show pedig körülbelül annyira spontán, mint a random celebek megdöbbenése a Kész Átverésben. Gyermeki örömmel vetettem magam a porondra, kikerekedett szemekkel bámultam a lángoló, szikrázó forgatagot, és mérhetetlenül büszke voltam Nimród munkájára, mivel felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy jelen pillanatban nincs még egy ember az Álomgyárban, aki ezt a projektet ilyen hitelesen, tökösen, dögösen és vérkomolyan képes lett volna végigvinni.

...legnosztalgikusabb pillanata: Robert Downey Jr. és Don Cheadle a Vasember 3 fináléjában kuporognak a fedezékük mögött. Downey Jr. felugrik, kikémlel, visszaguggol. "- Mit láttál?" "- Gyors voltam. Semmit." Bár maga a film maximum korrektként értékelhető, ebben a pár másodpercben ott van minden, amiért Shane Black klasszikus munkáit olyan végtelenül lehet szeretni. Nem véletlen, hogy a rajongók egy része párosukat látva azonnal Halálos fegyver remake-et követelt a főszereplésükkel. A pillanat egyrészt felemelő, amiért eszünkbe juttatja Black nagy pillanatait, másrészt elszomorító, mikor rájövünk, ennek a filmnek valójában milyennek is kéne lennie. 

Rusznyák Csaba

…WTF-ja: az Orci-Kurtzman páros mit keres még mindig a filmiparban? És David S. Goyer, ha már itt tartunk? Ezek mindenkit szopnak arrafelé?

…csalódása: Mob City, Gengszterosztag – már tényleg nem tudja senki odaát, milyen egy fasza noir? Ráadásul ezeknek az elkészítése csak arra volt jó, hogy a bukásuk miatt egy ideig senki ne akarjon pénzt adni hasonlóra.

…faszomkivanja: Elég volt az ilyen csinos, kimért trendhorrorkból, mint a Démonok között. Nem azért, mert annyira rosszak, hanem mert csak hideg profizmus van bennük, semmi zsigeri élmény, a horror lényege hiányzik belőlük.

…(és minden idők) sorozata: Breaking Bad. Nem mintha indokolni kéne.

…kínos marketingje: Benedict Cumberbatch karaktere nem Kahn. De tényleg nem.  Komolyan, viccen kívül, abszolút nem. Ígérjük. Esküszünk. Hányszor mondjuk még el??? Cumberbatch. Nem. Khan.

…képregényfilmje: Batman: A sötét lovag visszatér, 2. rész – a képregény meglepően merész és kompromisszummentes adaptációja, simán ráver Nolan Felemelkedésére.

…kellemes meglepetése: Frankenstein’s Army: Mert unom már az ilyen erőltetetten posztmodernes geekbaromságokat, de ez kivételesen jó lett.

…leg(legleglegdemesszeleg)szarabb jelenete: Costnert viszi a tornádó.

…akciófilmje: Erőnek erejével. Először éreztem, hogy Arnold talán nem teljesen feleslegesen tért vissza.

…csatája: kaijuk és jaegerek Hong Kongban.

…nyissátok már ki a szemeteket, és vegyétek észre, hogy ez kurvajó-ja: A jogász (szoros második: Csak Isten bocsáthat meg).

…máris három órával hosszabb a kelleténél-je: A hobbit: Smaug pusztasága

…facepalmja: a realizáció, hogy még három óra hátravan.

…sci-fije: Europa Report (sci-fi éve a lófütyit)

…leggyorsabban kiosztott „ez egy rakás szar” ítélete: Az elnök végveszélyben (cirka 3 perc után)

…legviccesebb jelenete: a drogoktól szanaszét csúszott DiCaprio heroikus küzdelme, hogy beszálljon a Lamborghinijébe (klasszikus lesz)

...legnagyobb bulija: a geekz karácsonyi sörözése. Nem voltatok? Így jártatok!

Nemes András: 2013 legjobb filmjei

Ember legyen a talpán, aki képes közhelymentes bevezetőt írni egy év végi listához. Mint hamarosan meglátjátok, nekem például nem jött össze. Legtöbb ismerősömtől meglepődve hallom, milyen siralmas év volt ez a filmrajongóknak. Én inkább azt mondanám, semmi különös, általában kellemesen szórakoztam. Kaptunk korrekt sci-fiket (Elysium, Oblivion), vállalható szuperhősmozikat (Vasember 3, Thor: Sötét világ), a látványfilm fogalma konkrétan új értelmet nyert (Gravitáció). Az örök kedvencek közé csupán egy alkotás nyert felvételt (bár ritkaságuk ugye sajátosságuk az örök kedvenceknek), de az atombiztosan bebetonozta magát, a fájdalmasan rossz filmek pedig szerencsésen elkerültek. A tűrhető, de nem kiemelkedő alkotások voltak többségben idén, ami nagyjából minden év filmtermésére jellemző, ezzel pedig el is érkeztünk a közhelyekig, úgyhogy inkább be is fogom. Talán csak annyi még, hogy az alább következő filmek nem feltétlenül az év legjobbjai, mivel súlyos (és szégyenteljes) elmaradásaim vannak, így ide azokat a mozikat igyekeztem összegyűjteni, amik számomra ilyen-olyan okból emlékezetesek maradtak. Ez tehát véletlenül sem egy toplista, csupán privát élménybeszámoló, amivel természetesen lehet vitatkozni, csak nem biztos, hogy van bármi értelme.

Django elszabadul
Nem tartozom Tarantino feltétlen csodálói közé, általában ugyan bírom a filmjeit, de soha nem tudtam rajongani értük. A Django azonban simán az egyik kedvencemmé vált az idei felhozatalból, leginkább QT parádésan megírt, sziporkázó dialógusai, és az azokat prezentáló, kiváló színészgárda jóvoltából. Kettétagolódása kétségtelenül felróható neki, de nem fogok panaszkodni, amiért két ennyire fasza filmet kaptam egy jegy áráért. Bár Christoph Waltz szokás szerint zseniális, furcsa, hogy Oscar bácsi hozzá vándorolt mellékszereplői teljesítményéért, lévén több szöveges jelenete van, mint a címszereplőnek, Samuel L. Jackson és DiCaprio pedig bizony nála is jóval többet nyújtanak. Nem tud zavarni az sem, hogy a filmnek körülbelül húsz perccel a stáblista előtt véget kellene érnie, hálát adok, amiért végre westernt nézhettem mozivásznon.

Gyilkos Joe
Idén nem volt gonoszabb film a moziban (igen, alapból 2011-es, de a magyar bemutató miatt itt a helye). Velejükig romlott, vagy egyszerűen csak fájdalmasan ostoba figurák otthonukba invitálják a Matthew McConaughey képében megjelenő Sátánt, hogy azt tegye velük, amit megérdemelnek. Sötét, nyomasztó, kiút nélküli rémálom, ha maradt még benned remény az emberiséget illetően, örökre búcsút mondhatsz neki. Annyit mondanék: akadt néző, aki végigröhögte a csirkecomb-szopatós jelenetet. Remélem, hogy csak kínjában.

Itt a vége - Világvége
A világvége soha nem volt olyan vicces, mint idén, ráadásul mindkét, a témát boncolgató alkotás emlékezetesre sikeredett. Seth Rogen, James Franco, és egy rakás hollywoodi elmebeteg csinálják, amihez a legjobban értenek: lemennek kutyába, kezelhetetlenül, szégyentelenül viselkednek, a felnőtté válásnak még az esélyétől is elzárkóznak (nagyon helyesen). Edgar Wright, Simon Pegg és Nick Frost ellenben úgy tűnik, hajlamosak megkomolyodni, amiért szintén hálásak lehetünk, trilógiájuk záródarabja kifejezetten érett, okos, az előzményeknél azonban egy cseppet sem kevésbé szórakoztató film, testrabló-invázió köré írt életbölcselet. Nem tudok választani közülük, ti se tegyétek: mindkét apokalipszis rettenetesen röhejes.

Pain & Gain
Bocsánatot kérek, nagyon sajnálom, tényleg, de ez bizony bekerült. Az egyetlen film, ami történetével, figuráival, világával tökéletesen indokolttá teszi Michael Bay máshol tolerálhatatlan, kártékony, irritáló tevékenységét. Ez a sztori egyenesen könyörög Bay ízléstelen lassításai, túlesztétizált beállításai, idióta testkultusza iránt: konkrétan ezekről szól. Azért ha három órás lenne, valószínűleg nem örülnék ennyire. Ambivalens érzéseim vannak: egyrészről sírva röhögtem Wahlberg Calvin Klein alsógatyáján, bamba arroganciáján, a The Rock bekokózott, vicsorgó-izzadó, mindent leszaró menekülésjelenetén, az amerikai álom cinikus paródiáján, ugyanakkor nem tudtam elfojtani magamban a kellemetlen érzést, miszerint az alkotók nem velem nevetnek, sokkal inkább rajtam. Sértettségem még inkább indokolttá válna, ha rajongója lennék Bay filmjeinek, mivel pont azt az életformát gúnyolja végtelen élvezettel, amit minden egyes korábbi munkájában büszkén propagált. Cinikus köcsög, de most elszórakoztatott.

Transz
Danny Boyle munkásságának nagy rajongója vagyok, ez a film valamiért mégsem keltette fel egyből az érdeklődésemet, viszonylag sokáig távol tartottam magam tőle. Mikor végül sort kerítettem rá, kénytelen voltam durván megfedni magam óvatoskodásomért. Másodpercek alatt beszippantott, elvarázsolt, magával rángatott egy labirintusba, amiből úgy igazán azóta sem keveredtem ki. A sztori nem csak túlbonyolított, hanem egyenesen agyzsibbasztóan szétfacsart, ennek ellenére egy percig sem fárasztó vagy unalmas: olyan elme-hullámvasút, amiből nem akarsz kiszállni akkor sem, mikor már darabjaidra szedett. A vizuális megoldások Boyle munkásságához képest is pazarul komponáltak, a színészi játék pedig egyenesen hibátlan: Vincent Cassel ugyan csak a papírformát hozza, de ez tőle bőségesen elegendő, James McAvoy figurája viszont sajnálatra méltó, kiszolgáltatott, és veszélyesen őrült egyszerre, simán az év egyik legnagyobb alakítása. Szerettem az Eredetet, de ezt annál is sokkal jobban.

Tajtékos napok
Remélem, nem kockáztatom Geekz-tagságomat ezzel a filmmel, de muszáj szerepelnie: Gondry messzire gurította gyógyszereit, hogy Boris Vian szürrealisztikus, komikus, félelmetes fantáziavilágát egy az egyben vászonra ültesse, és hiába tűnik teljesíthetetlennek a vállalása, a gátlástalan francia bizony sikerrel járt. Lehetett sejteni, hogy ha filmadaptáció készül a Tajtékos napokból, azt Gondrynak kell rendeznie, a végeredmény azonban még így is megdöbbentően hitelesre sikeredett. A regény majd' minden apró részlete megelevenedik, a szédületes ötletekkel telezsúfolt filmet nézve csak az jelenthet problémát, hogy első megtekintésre egyszerűen befogadhatatlan. Gondry egy pillanatra sem kíméli a nézőt, a látványbombák folyamatosan robbannak, lélegzetet venni sincs idő két fergeteges, már-már betegesen eredeti vizuális geg között. Ha nem tudod, mire számíts, már a kezdő képsorok földre visznek, ha azonban kíváncsi vagy, milyen filmet rendezne Boris Vian napjainkban, nem hagyhatod ki. 

A Field in England
Bár az összegzés eddigi tagjait nem rangsorolnám, ezt vegyétek egy toronymagasan kiemelkedő első helynek. Ha minden, eddig látott meghatározó filmélményemet kellene összegyűjtenem egy listára, egész biztosan azon is szerepelne, ráadásul első kritikámat erről a remekműről volt szerencsém írni a Geekzre, szóval nem magyaráznám túl: a legtöbbet ettől a filmtől kaptam idén.

ÉS KÉT NAGY CSALÓDÁS:

Farkas
Látszólag minden adott: egy népszerű karakter rejtélyes múlttal, feldolgozatlan traumákkal, menő képességekkel, Hugh Jackman személyében korunk talán legjobban sikerült szuperhős-castingjával. Mégsem képes működni. A viszonylag sűrűn előforduló, és egész korrekten levezényelt akciójelenetek ellenére a mozi feszültséget nyomokban sem tartalmaz, története feleslegesen nyújtott, túlbonyolított, fordulatai nevetségesen kiszámíthatóak, aki szerint pedig a mutáns képesség kiszívható, tegye ugyanezt egy bivalycsorda mosdatlan hímtagjaival.

Z világháború
Az év csalódása. A személyes érintettség leginkább ezen film megítélésére nyomta rá bélyegét. Ha akarnám, sem tudnám pártatlanul nézni, ráadásul eszem ágában sincs: volt szerencsém részt venni az egy hónapos magyarországi forgatáson statisztaként, és az ottani tapasztalatok alapján ez bizony egy kurva jó mozinak ígérkezett. A filmből teljes egészében kimaradt oroszországi szál a zombiapokalipszis utáni, leginkább a Mad Maxre hajazó világban játszódott, a túlnyomórészt magyar sminkes-és jelmezes csapat pedig kiváló munkát végzett. A lepukkantságuk ellenére hipercool bőrcuccok, a kreatív megoldásokkal hétköznapi használati tárgyakból átalakított fegyverek (százas szögekkel kivert golfütő, felkarra erősíthető autógumi-pajzs), és a zombik napi három órai sminkes munkát igénylő, félelmetesen gusztustalan maszkjai mind okot adtak a bizakodásra. Igen, eredetileg úgy tűnt, a zombiknak látható arcuk lesz, nem csak elmosódott CGI-masszaként hömpölyögnek majd, megszemélyesítőik profi táncművészek voltak, hihetetlen mozgáskultúrával és lényegesen hatásosabb megjelenéssel, mint a kész film néhány, beazonosítható élőhalottja. Ehhez képest megkaptuk a történelem első vértelen zombifilmjét, epilepsziás kameramunkával, buta dramaturgiai megoldásokkal, és egy, a film körüli hercehurcába látványosan belefásult Brad Pittel. Szomorú. Mindenesetre az élményt, hogy egy kedvesen mosolygó, rothadó arcú, agyvelejének nagy részét a koponyáján kívül hordó élőhalottal cigizhettem, kávézhattam a forgatási szünetekben, senki nem fogja elvenni tőlem.

Köszi, hogy itt lehetek, és köszi mindenkinek, aki olvas minket.

Jövőre, veletek, ugyanitt (mondtam már, milyen nehéz elkerülni a közhelyeket?).

2013 a távol-keleti filmiparban

Idén kicsit lusta (más nézőpontból: elfoglalt) voltam, nem sikerült eljutni a 200 megnézett filmig, ráadásul ezek java része is még a 2012-es felhozatal idén elérhetővé vált termését takarta, ezek pedig nem képezik részét a mostani írásnak. Azért mintegy 50 filmet így is sikerült letudni, amiből már egy relatíve információdús cikket össze lehet állítani, ám  ahogy a korábbi évek összefoglalóiban is leírtam, rengeteg izgalmasnak ígérkező cím csak később lesz hozzáférhető. Általánosságban  a tavalyi postban leírtak most is megállják a helyüket, néznivaló van bőven, ám a legtöbb távol-keleti produkció nem képes átlépni az európai néző ingerküszöbét, megmaradnak a filmfesztiválok egzotikus érdekességeinek, leszámítva persze az utóbbi időben kissé érthetetlen módon hihetetlen népszerűségre szert tett koreai tévésorozatokat.

Hong Kong

Kezdjük az értékelőt az örök szerelemnek számító hongkongi filmekkel, amik ugyan egyre inkább súlytalanná válnak még a kínai nyelvterületen belül is (a nagy pénzt a mandarin nyelvű, cenzorok által lebutított blockbusterek hozzák), ám továbbra is megvan bennük egyfajta sajátos, sehol máshol nem érezhető hangulat. A hongkongi mozira gondolva mindenkinek egyből az akciófilmek jutnak eszébe, nem véletlenül. Tudják ezt a helyi filmesek is, ahogy azt is, hogy a 90-es évek legendás akcióinak ötleteire még mindig lehet építeni.

A jó 20 évvel ezelőtti hangulatot igyekezett megidézni Donnie Yen a Special ID-ben, egy kő egyszerű, mama kedvence beépített zsarut alakítva, akit az új idők szeleként egy mandarin dialektusban hadováló szépség segít. Van benne minden, ami kell, leginkább persze a nagy Donnie által koreografált csetepaték és a mindig vicces product placement, aminek köszönhetően mindenki Volvo-val közlekedik. A Ip Man: The Final Fight révén teljesen más vonalról lovagolta meg a nosztalgiafaktort Herman Yau, aki Wong Kar-Wai-jal ellentétben nem csak egy újabb bőrt húzott le Yip Manről, hanem a japán Always filmekhez hasonlóan egy nosztalgikus, idealizált múltat festett meg a nagy mester életútját követve. Anthony Wongot mindig élmény nézni, Yip Manként is nagyszerű! Nem maradhat el év úgy, hogy ne jönne ki egy újabb Dante Lam mozi, az Unbeatable ráadásul ezúttal ténylegesen az év egyik legjobbja. A rendkívül eredeti sztoriban egy egykori, mára lecsúszott bokszbajnok (Nick Cheung) egy fiatal fickó (Eddie Peng) trénere lesz, aki mindenképpen MMA meccseken akar bizonyítani. Aztán persze az edző is beszáll. A látványos bunyók és a jópofa poénok mellett az ügyesen tálalt drámai rész miatt szíve is van a filmnek. Sajnos a többi akciót a nosztalgiafaktor sem menti meg a középszertől, mind Wong Jing Young and Dangerous Reloadedje, mind a Jet Li nevével fémjelzett Badges of Fury hatalmas csalódás, Oxide Pang Conspiratorsa csak Nick Cheung és Aaron Kwok párosa miatt érdemes a figyelemre (több járna nekik ennél), Wong Kar-wai The Grandmastere pedig szépnek szép volt, de semmi több.

A korábbi évekkel ellentétben nem sok CGI-ban tobzódó fantasy blockbuster került ki a stúdiók kezei közül, illetve többségüknél már nem vették igénybe a kínaiak a hongkongi mesterek segítségét. Így aztán mindössze Stephen Chow Journey to the Westje és Tsui Hark Young Detective Dee: Rise of the Sea Dragonja érdemes a figyelemre, mind a kettő jó kis szövevényes sztori a maga módján, ám könnyen lehet, hogy a nem bennfentes néző számára nem minden lesz érthető bennük. A harmadik nagy csodát, a Switch-et viszont mindenki kerülje el messzire, elképesztően illúzióromboló benne a gyatra számítógépes trükkök használata (rajzolt Dubaiban törnek a rajzolt Audi Q7-esek). Persze ez talán a legkisebb probléma a teljesen széteső, önmaga paródiájává silányult filmmel, ami nyugodt szívvel nevezhető az év legrosszabbjának.

Ezeken kívül még talán a Pang bratyók kirándulása a katasztrófafilmek világába, azaz a Pokoli torony Guangzhou-beli változata, az Out of Inferno lehet említésre érdemes. Lau Ching-Wan és Louis Koo nem csak Johnnie To mozijaiban nagyon menő! A többi film elsősorban a helyi nézők számára lehetett érdekes, Jonnie To Blind Detectiveje, Aaron Kwok nyomozósdija a Christmas Rose-ban, vagy éppen Simon Yam Gangnam Style-ozása a Tales from the Darkban nem valószínű, hogy felkelti az itteni nézők figyelmét, ahogyan az olyan pornográf vígjátékok sem, mint a Hardcore Comedy, a Sex Duties Unit, vagy a The Midas Touch.

Minden valószínűség szerint lesz még pár nagyobb durranás, ami helyet követel majd magának a legjobbak között. A leginkább hype-olt darab természetesen Jackie Chan Police Story 2013-ja, de Dennis Law The Constable-ja, Ho Hong Doomsday Partyja, Benny Chan The White Stormja is "várós".

Japán

Az ázsiai mozi talán legnehezebben emészthető, számomra mégis legkedvesebb darabjai mindig a szigetországból érkeznek. Nincs ez másképp most sem, ráadásul náluk vannak talán leginkább elcsúszva a DVD/BR megjelenések a mozis bemutatókhoz képest, így egyelőre nagyon kevés idei filmjük hozzáférhető. Ami biztos, hogy mostanában nagyon rákaptak a misztikus thrillerekre, köszönhetően a szorgos detektívregény-íróknak. Higashino Keigo, Kiuchi Kazuhiro, Shudo Urio, Abiko Takemaru, Arikawa Hiro neve errefelé teljesen ismeretlen, arrafelé viszont versengenek a regényeik és mangáik megfilmesítési jogaiért. Ennek a vonulatnak az eredménye a Kankin Tantei, amiben egy szexi lányka és egy gátlásos fickó egyenlőtlen(?), de nagyon szórakoztató párbaja zajlik nyomozás közben, a Platinum Data, amiben a genetikát igyekeznek a bűnüldözés szolgálatába állítani, a The Brain Man, ami a pszichiáterek munkáját illeti kőkemény kritikával, a Library Wars, amiben a központi cenzúra ellen felfegyverzett könyvtárak harcolnak, illetve Miike Takashi Shield of Straw-ja, amiben a rendőrség legjobbjai kapnak kegyetlen leckét, miközben egy gyilkost szállítanak át Fukuokából Tokióba. Ezeken kívül évről-évre kitermelődnek a komolyabb hangvételű, vagy éppen keserédes drámák is, az idei felhozatalból a jobbak közé tartozik az A Story of Yonosuke, a Minasan, sayonara!, a The Great Passage és a The Last Chance: Diary of the Comedians.

Nem lehet elfeledkezni persze a jellegzetes japán B-filmekről sem, Hentai Kamen messze a legpoénosabb szuperhős volt idén, az ötletes humorral ábrázolt Bushido Man viszont sajnos a saját korlátainak esett áldozatául, sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.

Itt van talán a legtöbb nagyon várt alkotás, kezdve az Aragure-től a Tsuya no yoru-n, a Why Don't You Play in Hell-en, a Tantei wa bar ni iru 2-n keresztül egészen a The Eternal Zero-ig, de a lista meglehetősen hosszú.

Kína

A legtöbb potenciállal rendelkező és leggyorsabban fejlődő filmipar egyértelműen Kínában van. Fura módon a fejlődés gátja a többi országgal szemben nem a pénzhiány, hanem a cenzúra és a korhatár besorolás hiánya, ami miatt néhány műfaj (pl. horror) kis túlzással nem létezik arrafelé. Vannak viszont "népnevelőnek" szánt sztorik szép számmal, meg többségében sekélyes romantikus történetek. Ezek közül nekem azok tetszenek, amik az ottani vadkapitalizmust állítják pellengérre, már-már szájbarágósan a néző képébe tolva, hogy a pénz nem mindig boldogít. Ezt mutatja be, az amerikai középosztály életterét pokolként láttatva a Finding Mr. Right, aminek nem véletlenül színhelye Seattle, illetőleg az A Young Girl's Destiny, amiben egy tévésnek készülő lány kerül válaszút elé két világ között. Mindezeknek tökéletes ellenpéldája Zhang Ziyi igencsak "amerikaiasra" sikeredett bohóckodása a My Lucky Starban, ami a James Bond jellegű mozik paródiája.

Idén is rengeteg kosztümös-háborús csoda készült, de a tájékozott néző már csak legyint rájuk, mert szinte kivétel nélkül bűn rosszak szoktak lenni. A hongkongiakkal közösen forgatott Saving General Yang emelkedik ki talán egy kicsit közülük, köszönhetően annak, hogy a még mindig lehengerlő Ekin Cheng játszik benne, illetőleg az Angel Warriors, ami annyira rossz, hogy az már jó. A többi általam látott filmjük pedig abszolút középszer, legyen akár horrornak álcázott pszichothriller (Lift to Hell, Nightmare, The Chrysalis, The Incredible Truth), akár vígjáték (Fake Fiction, Angry Kid, Scandals, stb.).

Dél-Korea

Az egykoron vezető ázsiai filmhatalom mára teljesen beleszürkült a "koreai hullámnak" nevezett tömegtermelésbe. Irdatlan mennyiségű, főként női rajongót szereztek mind a "tökegyforma" popzenéikkel, mind a főként romantikus tévésorozataikkal. Ezek mellett viszont a filmjeik teljesen háttérbe szorultak, bár ez annak is köszönhető, hogy a többségüket érthetetlen okokból angol felirat nélkül adták ki. Őszintén szólva szinte egyáltalán nem követem már őket, a legtöbb filmjük a poszternél elbukik, ránézésre is teljesen érdektelennek tűnnek. Összesen négy 2013-as produkciót láttam tőlük, egyik sem igazán említésre méltó. A maga műfajában amúgy nem rossz Very Ordinary Couple-ra a női főszereplő (Kim Min-hie) miatt került sor, a Secretly Greatly állítólag az egyik legsikeresebb mozi volt idén arrafelé annak ellenére, hogy borzasztó unalmas. Hasonló okokból lett a legnagyobb csalódás a The Berlin File, egyedül az egyébként nem túl eredeti Killer Toon horrorba oltott pszichothriller percei voltak csak szórakoztatóak. Valaki látott jó idei koreai filmet?

Rusznyák Csaba: 2013 legjobb filmjei

Az előző évekkel ellentétben könnyű volt egy hagyományos toplistát felállítani: nem volt olyan kevés jó film, hogy ne tudjak tízet összeszedni, és nem volt olyan sok, hogy különösebben vérezzen a szívem bárminek a kihagyása miatt. Geekkörökben persze 2013-ból sokaknak az marad majd meg leginkább, hogy Hollywood még saját magához képest is drasztikus töketlenkedéseket produkált, és itt nem csak a gigászi bukásokról van szó, amikről már első látásra üvöltött, hogy csak két kokócsík felszívása közben kaphattak zöld utat az illetékes barmoktól (R.I.P.D.-től a 47 roninig), hanem a ténylegesen ígéretesnek tűnt projektek elcseszéséről is. Még az álomgyár, khm-khm, auteurjai is felsültek (Shane Black, Neill Blomkamp), a szuperhősöknek pedig még sose volt ilyen szar évük. A tipikus blockbusterek közül csak a Tűzgyűrű és a Halálos iramban volt fasza, de egy best of listától azok is messze vannak. Viszont idén legalább két olyan rendező is óriásit alkotott, akikről, legendás múlt ide vagy oda, már kezdtem letenni – és szerencsére vannak azok, akik most sem okoztak csalódást. Összességében: not bad. (A lista abc-sorrendben van.)

Csak Isten bocsáthat meg
Horrorisztikus, szürreális, rémálomszerű és teljesen elborult neo-noir, csodálatos és rettenetes, hipnotikus és félelmetes. Sokkal jobb és kiforrottabb, mint az oda-vissza ajnározott Drive.

Django elszabadul
Tarantino talán legambiciózusabb filmje, nem csak a spagettiwestern és a blaxploitation rá jellemzően tökös összekombinálása miatt, hanem azért is, amilyen merészen és drámaian viszonyul a rabszolgatartás intézményéhez a véres neo-exploitation felszíne alatt.

Drug War
Gonosz, cinikus és jéghideg, kimértnek tűnő, de a végére iszonyatos, vérgőzös, ultrakegyetlen öldöklésorgiába (olyanba, amihez foghatót nyugaton egyszerűn nem tudnak) torkolló police procedure thriller. Johnnie To abszolút csúcsformában.

Gravitáció
Az év legizgalmasabb és leglátványosabb filmje. Őrületes adrenalinexpressz. Sandra Bullock óriási. Baszki, ebben még a 3D-nek is van értelme.

A jogász
Cormac McCarthynak sose voltak illúziói, és öregkorára sem lett szentimentális. A jogász büdös, mocskos, kegyetlen neo-noir lázálom, abszolút reménytelenséggel, totális nihillel, bravúros színészgárdával, Cameron Diaz puncijának és egy autó szélvédőjének meghitt találkozásával. A legtöbb kritika szétszedte a filmet, de leszarom. Welcome back, Ridley!

Mielőtt éjfélt üt az óra
Linklater Before-trilógiája tökéletes, katartikus, gyönyörűen és keserűen életszagú. A harmadik rész a korábbiakban valóra vált álom szertefoszlása, olyan lehengerlően igazi és megkapó, hogy a legtökösebb macsóból is reménytelen romantikust farag.

A nagy Gatsby
A kritikusok gyomra nem vette be a szépirodalmi klasszikus audiovizuális orgiába oltását, pedig Fitzgerald  Nagy Amerikai Regénye másról sem szól, csak a kurvanagy excessről és a mögötte lévő ürességről, az pedig rimánkodik Luhrmann stílusáért. Az év legnagyobb bravúrja? A rendező multiplex-látványosságot tudott csinálni A nagy Gatsbyből úgy, hogy közben megtartotta az értékeit és a komplexitását.

A vadászat
Thomas Vinterberg kőkemény drámája ostobaságról, csordaszellemről, hisztérikus gyerekféltésről és elhanyagolásról (és még sok másról) azért olyan mocskosul felkavaró és kényelmetlen, mert nincs mumusa, nem lehet benne ujjal mutogatni a rossz emberre, aki saját érdekében és/vagy rosszindulatból keveri a szart.

A Wall Street farkasa
Az év összes többi vígjátékán nem röhögtem annyit, mint ezen a teljesen őrült, két órának tűnő három órán, ami alatt DiCaprio csak akkor nem pufogtat briliáns szövegeket, amikor kokózik. Tele a film olyan karakterekkel , akiket tucatnyi okból kéne zsigerből gyűlölni – és nem megy. Welcome back, Marty!

Zero Dark Thirty
Az év legtökösebb filmjét már megint Kathryn Bigelow rendezte. Szenvtelen, minimalista és iszonyúan feszült dráma arról, hogy milyen elbaszott egy világban élünk, és hogy ezt milyen ijesztően könnyen el tudjuk fogadni.

+1: az idei sekélyes és szánalmas horrorfronton a V/H/S 2 Safe Haven című szekciója az egyetlen, ami méltó a kiemelésre. Gareth Evans szektás agyréme brutális, apokaliptikus, vicces, kegyetlen iramú és teljesen őrült.