Shoot First, Die Later: A korrupt zsaru balladája

A ’70-es évek poliziescói, a nagy amerikai zsarufilmek olasz utánzatai (amelyek nem egyszer jobbak, mint ihletőik) pofátlanul explicit módon játszottak rá az iszonyatos méreteket öltő nagyvárosi bűnözéstől fásult és dühödt nézők sajgó igazságérzetére. A műfaj tipikus hősei olyan nyomozók voltak, akik a bürokratikus és korrupt igazságszolgáltatási rendszer kiskapuit és töketlenkedéseit megunva saját brutális kezükbe vették a törvényt, és kegyetlenül ledózerolták az alvilág mocskos, aljas féregnyúlványait. Vagyis ezek a keményfiúk (mint Maurizio Merli Tanzija vagy Franco Nero Bellije) csak azért szegték meg a szabályokat, hogy érvényt szerezzenek az igazságnak. Az szóba se kerülhetett, hogy a saját zsebükre játszanak, és a rosszfiúk oldalára álljanak.

A Shoot First, Die Later (Il poliziotto é marcio, 1974) azért is olyan markáns, emlékezetes darabja a poliziescók akkori áradatának, mert a főhőse pontosan ezt teszi: Malacarne hadnagy bizony korrupt, mi több, mosolyogva vágja zsebre a gengszterektől kapott pénzt, ha meg a szokásosnál húzósabb feladatot bíznák rá, még van pofája többet kérni. (Luc Merenda egyébként a film legnagyobb gyenge pontja, olyan kifejezéstelen faarca van, hogy Steven Seagal is színészi mesterkurzust tarthatna neki.)

Pedig ő a kapitányság aranyifjúja, a sajtó kedvence, a szintén rendőrként dolgozó, de nála alacsonyabb rangú apja büszkesége: úgy halmozza a letartóztatásokat, mintha nem lenne holnap. Közben azonban biztosítja, hogy a helyi nehézfiúk, Pascal (Raymond Pellegrin) és Mazzoni (Richard Conte) zavartalanul folytathassák piszkos, mi több, egyre piszkosabb üzelmeiket. A kényelmes élet két oldala akkor kezd rondán, hullákat termelve súrlódni egymással, amikor a gengszterek kiterjesztik a tevékenységüket a drogokra és a fegyverekre is – ehhez pedig Malacarnénak már kevésbé fűlik a foga, ő csak kisebb bűnök elsuvasztását vállalta. Csakhogy a pénz illata még mindig túl kellemes…

Fernando Di Leo a poliziesco egyik keresztapja, akit főleg a klasszikus Milieu trilógia (1, 2, 3)rendezőjeként jegyeznek – de talán mégis a Shoot First, Die Later a legjobb filmje. Nem a nyers tűzpárbajok, a gyors autós hajszák, a sötét, cinikus hangvétel vagy a kíméletlen erőszak miatt, mert ezek eleve sajátjai a műfajnak, hanem azért, mert szokatlan komplexitással és érettséggel kezeli a karakterét és az igazságszolgáltatási rendszer visszásságait. Míg az átlag poliziesco előbb-utóbb a csikorgó kerekek és a dörgő fegyverek vad exploitatonjévé válik, Di Leo végig hű marad filmje drámai tematikus elemeihez.

A cselekmény érzelmi középpontjában Malacarne és az apja kapcsolata áll – amikor előbbi körül kezdenek összezárulni a falak, és kénytelen beismerni az őt valósággal bálványozó apja előtt, hogy mindkettejük hivatását meggyalázta, az a poliziescók hosszú és dicső történetének egyik legszívszorítóbb és legfelkavaróbb jelenete. Nem csak a családi emocionális vihar miatt, hanem azért is, mert amikor megérzi apja dühét és megvetését, Malacarne visszavág: az talán nem korrupció, hogy ártatlanokra húzzák rá a vizes lepedőt, vagy hogy gyanúsítottakat vernek? Az álszentség vádja a komor hallgatás alapján nagyon is betalál, és Di Leo ezzel az egész közegre kiterjeszti a főhős romlottságát. A rendszer, mint mindig, el van baszva – csak Malacarne, ahelyett, hogy színtiszta erővel átverné rajta az akaratát, ahogy azt az említett Tanzi vagy Belli teszi, inkább szépen belesimul a közegbe, és elfogadja annak kétarcú szabályait.

A Shoot First, Die Later nagy trükkje, hogy a néző folyton azt várja, Malacarne térjen végre észhez, és vágjon véres rendet a gengszterek között, ahogy az egy igazi, tökös poliziesco-zsarutól illik. Di Leo természetesen szembemegy ezekkel az elvárásokkal. A főhős meghasonlik, összetörik, mindent és mindenkit elveszít, a törvény két oldala közti manőverezése hullák és tragédiák sorához vezet – de már túl régóta játssza a korrupt rendőrt, és mintha egy ponton ő maga is megérezné, hogy nincs kiút számára, hogy többé nincs már joga egy tisztességes ember felháborodott bosszújához sem. Úgyhogy amikor azt hiszed, az utolsó fél óra veszett iramú revansthrillerré válik – ezzel együtt pedig, pár robbanásért és vagány leszámolásért cserébe búcsút mondhatsz a film addig gondosan épített komplexitásának is –, Di Leo fordít egyet az események irányán, és megadja azt a lezárást a karakternek, amely a leginkább méltó hozzá és a filmhez is.

Már a Milieu trilógia is részben a kegyetlenségéről és az illúziómentességéről híresült el, de a Shoot First, Die Later végleg belenyom mindenkit a romlottság bűzös pöcegödrébe – itt senki sem teljesen tiszta és becsületes, álljon a törvény bármelyik oldalán (a minimum az, hogy némaságában cinkos), és a korrupt gyilokjátszmák első áldozatai mégis mindig azok, akik kívülállóként, viszonylagosan ártatlanul és tudatlanul keverednek bele a vérontásba. Csak őket legalább megsiratja majd valaki. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!