Figyelem! Egy helyütt jelöltük azt a részt, ahol spoiler található a szerző Text című új regényével kapcsolatban.
Geekz: Az önnel készített interjúkból tudható, hogy az első Metró-regényt egy cikk inspirálta, amely azt taglalta, hogy a moszkvai metrót egyben a világ legnagyobb óvó/menedékhelyének is szánták. Mi inspirálta a Textet?
DG: Elsődlegesen az a gondolat, hogy a technikai fejlődés mennyire megváltoztatott bennünket. Vegyük a telefonunkat, amelynek eredeti funkciója már csak egy a sok közül. Ma hozzáférhetünk vele az emberiség által felhalmozott teljes tudásanyaghoz, és ha akarjuk, bárkivel kapcsolatba léphetünk a világ bármely részén, akár az arcát is láthatjuk. Mi más ez, ha nem szuperképesség? Az én generációm nem ezzel született: még emlékszem azokra az időkre, amikor sorban álltunk az utcai fülkéknél, amikor memorizálni kellett a fontos apróságokat, amikor nem volt magától értetődő, hogy egy adott helyet keresve melyik irányba induljunk – a telefonok egy másik fajjá, tulajdonképpen szupermanekké alakítottak bennünket. Ezzel persze együtt jár a kommunikációs függés, hiszen már nem tudunk meglenni nélkülük, no meg az is, hogy túlságosan elkényelmesedtünk általuk.
A másik dolog, hogy a telefonok, ha a személyiségünket nem is, de annak lenyomatát mindenképp tartalmazzák, mivel szinte az egész kommunikációnkat ezen keresztül bonyolítjuk. Ha pedig valamit meg akarsz őrizni, fotót vagy videót készítesz róla, főleg ha vannak már gyerekeid, mert akkor ezer százalék, hogy minden napjukat dokumentálni akarod. A lényeg, hogy ha valaki megszerzi a telefonunkat, többet fog megtudni rólunk, mint a saját anyánk vagy mondjuk az orvosunk, de hogy a barátnőnknél többet, az egészen biztos (nevet). Mi van, ha egy idegen megszerzi a telefonunkat, meddig lehet képes megtéveszteni a szeretteinket ezen az eszközön keresztül? Ez a sztori egyik szála, míg a másik egy társadalmi kérdés. Néhány évtized relatív egyenlőség után Oroszországban megint kasztokban élünk - akik kiszolgálják és fenntartják a rendszert, szinte bármit megtehetnek, míg a többieknek nem jut semmi. A jó és rossz közötti különbségtétel értelmét veszítette, mert azok, akik felül vannak, egyedül az erősebb jogában hisznek. Ebből aztán az következik, hogy valahányszor két különböző kasztbéli ember ütközik, az átlagember mindig veszíteni fog, attól függetlenül, hogy kinek van igaza.
Geekz: Az Ön életét mennyire lehetne rekonstruálni a telefonja tartalma alapján?
DG: Legfeljebb a felét, mert két telefonom van – egy privát és egy üzleti. Sohasem keverem a kettőt.
Geekz: Szerintem ez az eddigi legnyomasztóbb regénye, abból a szempontból mindenképp, hogy a megelőzőeknél, ha más nem is, de ott volt a tudat, hogy a környezet csak fikció - ez a történet viszont minden további nélkül megeshetne a valóságban is. De akár ezt, akár a korábbiakat nézzük, mindegyik elég sötét hangvételű. Lehet, hogy csak amatőr pszichologizálás, de mennyire fogható fel terápiának, hogy ír?
DG: Ez nem terápia, ez a valóság. A regényeim talán a Futu.re kivételével kifejezetten Oroszország-centrikusak de korábban disztópikus, elképzelt környezetbe helyeztem a cselekményt, miközben mai problémákról írtam, mintha legalábbis még mindig a szovjet időkben élnénk. A Texttel egy nagyon átfogó 3D-lenyomatát akartam megírni a jelennek, mégpedig kifejezetten az orosz jelennek, melyet gond nélkül elhelyezhetnénk egy időkapszulában – korunk hangulatáról, arról, hogy hogyan éltek és gondolkodtak ekkor az emberek, miről beszéltek a villamoson, ilyesmi. Elég a sci-fi metaforákból! Egyébként is, én sosem tekintettem magamat sci-fi írónak – mindig a szabadságnak azt a fokát tartottam ideálisnak, amelyet pl. Stephen King élvez: ha úgy tartja kedve, horrort ír, ha meg úgy, akkor pszichológiai thrillert vagy fantasyt. Az a legfontosabb, hogy ne azért olvassanak téged, mert egy bizonyos zsánerben írsz, hanem azért, ahogyan írsz. Szerencsére az én olvasótáborom jelentős része ilyen, de engem ettől függetlenül is végtelenül untatna, ha mindig ugyanarról kellene írnom. Mindig is az izgatott, hogy kipróbálhassam magam új dolgokban is. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha többé nem fogok sci-fit vagy techno-thrillert írni, de például a Metró-korszakot biztosan lezártam.
Geekz: Képregényfronton is?
DG: Több sorozathoz is voltak ötleteim, de egyikből sem lett semmi, mégpedig a kibaszott rajzolók miatt. El sem tudják képzelni, mennyi fáradtsággal jár, hogy az ember munkára bírja őket. Esküszöm, soha nem ismertem fegyelmezetlenebb bandát –lehet, hogy Stan Lee képes kordában tartani őket, de nekem nem sikerült. A Metró-univerzum a játékokban él tovább, ha minden igaz, idén ősszel jön majd a harmadik rész, Metro Exodus.
Geekz: Ha felkérnék, hogy írjon forgatókönyvet egy új Fallout vagy Stalker részhez, elgondolkodna rajta?
DG: Kizárt. Ne értsék félre, nagy rajongója vagyok mindkét sorozatnak, de jobb szeretek a saját agyszüleményeimmel foglalkozni.
Geekz: Számon tartja, hogy hány címnél tart most a nemzetközi Metró-univerzum? Mennyi a kontrollja fölött, mennyire vesz részt az építkezésében?
DG: Nyolcvanvalahány regénynél járunk, azt hiszem. Az első harminc kiadásába még eléggé belefolytam, de mostanra már nélkülem is megy a dolog.
Geekz: A rajongókkal való kapcsolattartásra, a közösségi médiában való jelenlétre a kezdetektől iszonyatos energiát fordít, de mi a helyzet a netes jelenlét árnyoldalaival: a trollokkal, a wannabe-szerzőkkel vagy simán csak azokkal, akiknek más a világnézete, mint az Öné?
DG: Felhagytam a kommentek olvasgatásával, legfeljebb azokat olvasom el, amelyekhez még nem kell továbbkattintani. Plusz mindenki tudja rólam, hogy nem rajongok a putyinizmusért, és ha felkerül a netre egy politikai tárgyú cikkem, borítékolható az azonnal masszív trolláradat. Csak egy példa: amikor híre ment, hogy egy ellenzéki rádió egyik műsorában fogok szerepelni, még a műsor alatt befutott tízezer dislike - úgy, hogy ugyanez a műsor máskor átlagosan kétezer like-ot és mondjuk száz dislike-ot szokott kapni.
Geekz: Az Orosz népellenes mesékből várható-e még egy újabb csokor? Az alapjukat képező helyzetek most is adottak.
DG: Bonyolult kérdés. Amikor írtam, egészen izgatott voltam, úgy éreztem, hogy lehet hatása annak, ha a szatírán keresztül az olvasók elé tárom, mi folyik az orruk előtt. Ezek az idők elmúltak: manapság az emberek tökéletesen tisztában vannak a sok szarsággal, de nem érdekli őket, egész egyszerűen még az sem éri el az ingerküszöbüket, ha szégyenkezés nélkül és nyíltan a szemükbe hazudnak. Pont emiatt a fásultság miatt a hatalmat sem lehet megsebezni, még a szatíra eszközeivel sem.
Geekz: Oroszországban egyébként hol a határ a tűrt és a tiltott között?
DG: Tapasztalatom szerint általánosságban szidhatod a rendszert, de nem szidhatod személyesen Putyint. A nagy vagyonok eredetét firtató, oknyomozó típusú újságírás nagyon nagy veszélyekkel járhat, de ha általánosságban írod le, hogy a rezsim korrupt, az nem érdekli őket, nem igazán érzik fenyegetve magukat. Az én álláspontom az, hogyha van lehetőséged kritikusan gondolkodni, és nevén nevezni a dolgokat, akkor tégy úgy, annál is inkább, mert az öncenzúra mindig sokkal súlyosabb dolog, mint a direkt cenzúra.
Geekz: Úgy tudom, Oroszországban minden eddigi műve elérhető az interneten free-to-read jelleggel, illetve a Vkontaktén már kint van a Text is, vagy annak csak egy része.
DG: Egyelőre csak egy része, fejezetenként töltjük fel, és ha elég like összejön, jöhet mindig a következő.
Geekz: Mennyi ideig készült egyébként? A szöveg koherenciájából ítélve szinte egy szuszra íródhatott.
DG: Három hónap alatt lett kész. Előtte hat évig érlelődött bennem, és amikor összeállt, csak leültem, és kijött belőlem az egész.
Geekz: Megosztana velünk néhány dolgot az írói módszereiről? Könnyen vagy nehezen ír, előkészül-e bármilyen vázlattal, vagy csak nekifog, és hadd szóljon?
DG: A legnagyobb kihívás számomra az, hogy belevágjak. Ilyenkor még szinte semmit sem tudok a karakterekről, plusz nem szeretek vázlatot írni sem, mert akkor elveszne számomra a felfedezés öröme. Általában megvan a fejemben a fő konfliktusforrás, és ennyi. A Textnél pl. annyi volt fix, hogy Ilja egy diák, de hogy milyen a személyisége, milyenek a családi körülményei, mi motiválja, és hogyan cselekszik egy adott szituációban, az csak menet közben alakult ki.
Geekz: Azért előbb-utóbb minden regényben eljön az a pont, ahol ez A karakter már nem tehet meg mindent, amit előtte megtehetett.
Spoileres részek!
DG: Pontosan! Ilját például megpróbáltam megmenteni, de lehetetlen volt. Egy pici reményt menet közben adhattam az olvasónak, de amikor befejezi, mindenki rájön majd, hogy igazából sohasem volt esélye. Nem azért, mert technikailag lehetetlenné vált lelécelnie, az okok mélyebbről, a személyiségéből fakadnak.
Geekz: Az tuti, hogy az egérút lehetőségének felvillantása roppant mocskos húzás volt.
DG: (nevet) Pici reményt mindig muszáj adni, különben senki sem bírná elolvasni. A végét is kifuttathattam volna hepiendre, de az már nem orosz regény lett volna, hanem amerikai. Próbálhattam volna erőszakot tenni Ilján és a cselekményem, de az nem lett volna hiteles: mindazért, amit tett, a műfaj szabályai szerint csak egyetlen módon fizethetett
Spoiler vége
Geekz: Újságírói pályafutása során járt többek között az Északi-sarkon, a csernobili zónában és a Bajkonur űrállomáson. Melyik útjáról fog a legtöbbet mesélni az unokáinak és miért?
DG: Elsőre az északi-sarki túrát mondanám, ahová tengeralattjáróval jutottunk el, és a pillanatot, amikor letűzik az orosz zászlót. Aztán persze ott van Csernobil is, ahová most is van egy meghívásom, de azt hiszem, egyszer elég volt – meg amúgy sem lenne jó, ha úgy könyvelnének el, hogy én vagyok a gázmaszkos csávó (nevet). Amúgy néha úgy érzem, az egész életem utazással telik.
Geekz: És az a sztori a Lenin Könyvtárról?
DG: Melyik? Mert arról két jó sztorim is van. Az első még a Metró 2033 idejéből: annál a résznél tartottam éppen, ahol Artyomnak a könyvtárba kell eljutnia. Na mármost, a Lenin Könyvtárnál kevés tekintélyesebb kulturális intézmény van Oroszországban, az utcáról nem is lehet beesni, csak ha diák vagy kutató vagy. Én meg akkor már újságíró voltam Németországban, úgyhogy muszáj volt trükközni egy kicsit: a könyvtárigazgatót azzal kerestük meg, hogy írnánk egy terjedelmes cikket az európai társintézményeikkel való együttműködésről. Kis habozás után igent mondtak, én meg a testvéremet vittem magammal az interjúra, akinek volt egy profi fényképezőgépe. Két órán keresztül értekeztünk a nagy semmiről (sóhajt), és amikor befejeztük, megkérdeztem, hogy csinálhatnánk-e néhány fotót. Ez egyébként szintén tilos, de egyből rávágták, hogy mi sem természetesebb, úgyhogy mindent lefényképeztünk, ami ahhoz kellett, hogy hiteles legyen Artyom útja a könyvtáron át. Azt már maguktól kérdezték meg, hogy az archívumot is akarjuk-e látni, ami végképp mindentől elzárt terület, de a fotóknak hála sikerült hitelesen lemodellezni még a játékokban is.
Aztán évekkel később éppen a csúcsán volt a Metró-őrület, de a hivatalos berkekben senki sem akart tudomást venni a könyvekről, mondván, hogy ez nem valódi irodalom, így elhatároztuk, hogy alapítunk egy irodalmi díjat saját magunknak. És akkor felmerült valakiben az ötlet: mi lenne, ha a Lenin Könyvtárban lenne a díjátadó? Úgyhogy írattunk egy szívhez szóló levelet a kiadónkkal, hogy lenne ez a díj az "Univerzum legjobb könyvéért" - persze itt a Metró-univerzumról volt szó - ami borzasztó módon hozzájárulhatna a fiatalok olvasási kedvének növeléséhez, szóval nagy tisztelettel kérjük, engedjék meg, hogy ott tartsuk a díjátadót. És ingyen odaadták a helyszínt! (A telefonján megkeresi annak a videónak a linkjét, amelyet alább mi is beágyazunk.) Volt minden, ami kell: ceremónia, vörös szőnyeg, fotósok hada, meg egy csomó gázmaszkos rajongó, akik előtt kiválasztottuk a három legjobb regényt – abból a néhányból, ami abban az évben megjelent. A legszebb az egészben, hogy szerintem ma sem sejtik, hogy miért akartuk pont ezt a helyet.
Geekz: A Textben fontos szerepe van a Narcos betétdalának. Mennyire számít sorozatfüggőnek, és mik a kedvencei?(Még végére sem érünk a mondnak, máris a telefonját babrálja, és felcsendül a Tuyo Rodrigo Amarantétól.)
DG: Ez a csengőhangom! Ami meg a többit illeti: épp most fejeztem be a Peaky Binderst, előtte meg a Valós halált, ami nagyon felidegesített,mert lényegében fogták a jövőkép leglátványosabb elemeit, és teljesen elrontották azzal, hogy csináltak belőle egy elég elbaszott Szárnyas fejvadász-klónt. Aztán ott van még a Fauda, egy izraeli politikai thriller, meg a spanyol La casa del Papel, egy heist-sorozat. Ja, amúgy még a Narcosnak sem értem a végére.
Geekz: Többször elmondta, hogy pályája elején olyan írók voltak önre a legnagyobb hatással, mint a Sztrugackij-testvérek és a latin-amerikai mágikus realisták, rajtuk kívül pedig jórészt a klasszikusok. A kortársai közül kik azok, akiket nagyra tart, illetve miket olvas mostanában?
DG: Nem tudom, mennyire kortársam, de a legutóbbi nagy olvasmányélményem Jonathan Littelltől a Jóakaratúak. Nagyon erőteljes regény, mindenkinek csak ajánlani tudom. Sok kortárs amerikai szerzőtől olvasok amúgy, és nagyon nagy hatást tett rám pl. Hanya Yanagiharától a Pulitzer-díjas A Little Life. Most éppen a Háromtest-problémát olvasom, nem rossz, de eddig nem tett rám olyan mély benyomást, mint ahogy beharangozták, kicsit lassúnak találom, úgyhogy ezzel párhuzamosan haladok Albert Speer emlékirataival és az Amerikai pszichóval, na és ott van még egy Viktor Frankl nevű, koncentrációs táborokat megjárt pszichiáter memoárja is (magyarul:…mégis mondj igent az életre - a szerk.).
Geekz: És a legnagyobb popkulturális brandekkel (Star Wars stb.) hogy áll? Van olyan, amelyik a rajongójának tudhatja?
DG: Bevallom őszintén, sosem voltam valami nagy SW rajongó, valószínűleg azért, mert már relatíve öreg voltam, amikor megismerkedtem az univerzummal, a filmeket meg amúgy is kicsit egysíkúnak és önismétlőnek tartom. Imádtam az első Falloutokat – teljesen berántottak, ha belekezdtem, nem tudtam abbahagyni, emlékszem, egy alkalommal a kontaktlencsém bánta a maratont, teljesen tönkrement (nevet) – azóta nagyon kevésszer éltem át hasonlót.
Geekz: Witcher III?
DG: Nem játszottam egyik résszel sem, amit amúgy sajnálok, mert az univerzuma nagyon király. Egyébként nagy Tolkien-rajongó vagyok, de a nyelvezete, és nem a cselekménye miatt, ami valljuk be, elég egyszerű és naiv…
Geekz: Trónok harca?
DG: Na ja, amiben csöcsök és erőszak is van, az már rossz nem lehet. Igen, talán ez a világ az, ami nagyon közel áll hozzám, és pont ellenkezőleg vagyok vele, mint Tolkiennel: a szövegben nincs semmi különleges, de az ötletek és a cselekmény, a realisztikus környezet nagyon eltalált – látszik, mekkora forgatókönyvírói rutin van Martin mögött. Ismerjük is egymást, a lányom annak idején kapott tőle ajándékba egy ezüstszarvast, ami valószínűleg csak részben ezüst, mert időközben elkezdett rozsdásodni (nevet). Ez, meg egy Tarantino által aláírt százdolláros képezi a rajongói gyűjteményemet.
Geekz: Jövőbeli tervek?
DG: Rengeteg ötletem van színházi show-k, filmek és könyvek terén is. Tavaly júniusban jött ki a Text, azóta tulajdonképpen mást sem csinálok, csak ezeket az ötleteket tesztelem az ismerőseim körében, mert az mindig nagyon fontos volt nekem, hogy ne csak magamnak írjak. Most már csak az kellene, hogy legyen időm leülni a fenekemre, fogni a laptopot, és tényleg belevágjak újra.
Geekz: Köszönjük az interjút! (és köszönjük a Helikon-kiadó munkatársainak segítségét annak megszervezésében!)
Szöveg: Nyerges Csaba
Fotók: Borbíró András