Benicio Del Toro az egyik jelenetben levedli kartell-bérgyilkos
hacukáját, és magára ölt egy DEA-egyenruhát, hogy megmentőként lépjen fel egy
mexikói tinilány előtt, akit nem sokkal korábban – álarcot viselve – ő maga
rabolt el. A szerepet épp oly könnyedén cseréli, mint az öltözéket, és ez sokat
elmond annak a közegnek a mocskosságáról, átláthatatlanságáról és korrupciójáról,
amelyben a film játszódik. Egy másik jelenetben amerikai katonai terepjárók száguldanak végig
egy sivatagi földúton a mexikói rendőrség kíséretében, és a szereplők a saját
orrukig is alig látnak a felvert portól, mégsem enyhítik a nyomást a
gázpedálon, pedig mind bennük, mind a nézőben egyre nő a bizonyosság, hogy
valami szörnyűség fog történni. És ez egy újabb erős képi-hangulati metafora a
drogháború poklára: kardcsörtető rohamozás (á la ámerikai kávbojok) aláaknázott
terepen, egy veszélyesen zavaros szituációba.
Essünk túl a nyilvánvaló megállapításon: a 2015-ös Sicario egy kerek, egész film volt, egy rendkívül hatásos és kompakt, rémálomszerű thriller, amelynek a világon semmi szüksége nem volt semmiféle folytatásra. Denis Villeneuve rendező nem is vett részt a második részben, Taylor Sheridan azonban, aki az azóta eltelt három évben az egyik legizgalmasabb amerikai forgatókönyvíróvá nőtte ki magát (lásd itt és itt), szerencsére maradt – a direktori székbe pedig a Gomorra tévésorozattal és a Suburrával elhíresült Stefano Sollima (Sergio Sollima poliziesco- és spagettiwestern-rendező fia) ülhetett. És tűnjön bármily feleslegesnek a folytatás gondolata, kicsi volt a valószínűsége, hogy ez a páros valami rosszat főzzön ki – ráadásul Sollima ragaszkodott hozzá, hogy A zsoldos nem annyira folytatás lesz, mint inkább egy önálló, saját lábán álló film. És valóban az.
Ezúttal nincsenek szabályok – ez A zsoldos cselekményét beindító fejesek mottója (bár úgy rémlik, az első részben sem nagyon voltak, de ezen most ne akadjunk fenn), a keménykedő hozzáállás pedig abból ered, hogy a drogkartellek immár az embercsempészésből szerzik bevételük nagyját, és újabban terroristáknak is segítenek átjutni a mexikói határon. Miután az Iszlám Állam néhány tagja öngyilkos merényleteket követ el Amerika szívében, a védelmi miniszter összeszorítja a seggét, és kiadja Gravernek (Josh Brolin) a tűzparancsot: ugrassza egymásnak a mexikói kartelleket. Graver a még mindig bosszúszomjas Alejandro (Del Toro) segítségével elrabolja az egyik kartellvezér tinilányát, hogy kirobbantsa a háborút. Meglepetés: az akció nem a tervek szerint alakul, hiszen a határon túl már semmi sem az, aminek látszik. FUBAR! FUBAR! (Ajánlott néznivaló a témában: Scott és McCarthy méltatlanul megtaposott remeke, A jogász).
A Sicario velejét anno Emily Blunt nézőpont-karaktere adta, ahogy a végig megvezetett, sötétben tapogatózó Kate Macer idealizmusa egyre durvább kontrasztban állt környezete (beleértve saját szövetségesei) romlottságával. A zsoldosban azonban már nincs helye Kate-nek, vagy bármilyen más hangsúlyos külső szemlélőnek (leszámítva az elrabolt mexikói tinilányt – de a történet nem róla szól), vagyis mankó nélkül merülünk el Graver és Alejandro amorális világában. Hogy elkerülje a kétórányi monoton mocsokban gázolást-fuldoklást, Sheridan viszonylag meglepő módszerhez folyamodik: emberibb arcot rajzol Gravernek és Alejandrónak, erkölcsi válaszút elé állítja őket. Trükkös, sőt veszélyes dolog megjátszani ezt olyan emblematikus jó rosszfiúkkal, akik kizárólag azért „jók”, mert a közmegegyezés szerinti jó oldalon állnak (nem is minden kritikusnak vette be a dolgot a gyomra), de a forgatókönyv ügyesen zsonglőrködik a karakterek motivációival.
Mert lehet, hogy Graver és Alejandro bármilyen határt képes átlépni a kartellellenes céljaik érdekében, ám korántsem biztos, hogy hasonló határsértésre a seggüket fedező, választásokra teperő politikusok kedvéért is hajlandóak. Márpedig A zsoldos végül erre a konfliktusra fut ki: hiába dobálózik és izmozik „nincsenek szabályok” szlogennel a fehér házi bürokrácia, amint szembesül a potenciális politikai következményekkel, azonnal összeszarja magát, és kiokádja a parancsot a végleges szálelvarrásra. (A drogháború e viszolyogtatóan álságos és hazug bürokratikus-politikai hátteréről eszméletlenül jó és kíméletlen sztorikat írhatna mondjuk olyasvalaki, mint David Simon.)
Ebből nő ki A zsoldos hamisítatlanul neo-westernes főszála, ahogy Alejandro, a kartellügyvédből lett szívtelen gyilkos és az elrabolt tinédzser, az Alejandro családjának haláláért felelős kartellvezér lánya (Isabela Moner előtt nagy jövő áll, simán állja a sarat Del Toro partnereként) az amerikai határ felé igyekeznek régi ellenségekkel és szövetségesekkel a nyomukban. Itt, a grandiózus és szövevényes sztori személyessé szűkülésekor mutatkozik meg igazán Sheridan tehetsége. Ez a szituáció tálcán kínálja magát a kliséknek és a szentimentalizmusnak, és nem mondom, hogy a forgatókönyv egyszer sem botlik meg (egy-két fordulat is kissé erőltetett), összességében mégis nagyon szépen és éretten, vagyis képekkel, tekintetekkel, gesztusokkal és csupán kurta, a nagy érzelmi és intellektuális megfejtésekre épphogy célzó mondatokkal meséli el a két karakter össze ugyan nem növését, de legalábbis kényszerű összeszokását.
És véletlenül se hagyd, hogy megtévesszenek az akciófilmesre vágott előzetesek. Bár A zsoldosban tényleg jóval többet lőnek és robbantanak, mint elődjében, egyrészt az összecsapások ezúttal is jellemzően rövidek (nem harcok, mint inkább gyors kivégzések), másrészt Sheridan és Sollima a folytatásra is megőrizte a Sicario nyugtalanítóan-nyomasztóan lassú tempóját, valamint szinte horrorisztikus atmoszféráját. A fenevad továbbra is ott leselkedik minden sarok és domb és porfelhő mögött, minden ember szívében és lelkében, hogy időről-időre hosszan pásztázó képek (Dariusz Wolski nem egy Roger Deakins, de majdnem) és morajló, brutalista zenék (a tragikusan elhunyt Jóhann Jóhansson helyét egy a szintén izlandi Hildur Guðnadóttir vette át) elegáns, közönyös kíséretében elszabaduljon, és kő kövön ne maradjon.
És itt még nincs vége: A zsoldos nagyon (kicsit túlságosan is) látványosan és egyértelműen feldobja a labdát egy harmadik résznek. Biztos lesznek, akik azt mondják majd, hogy már ez a második is felesleges, hogy meg kellett volna állni az elsőnél. De hát a franchise-ok korát éljük, és ha a számolatlan szuperhősös-óriásrobotos-autópornós megalomániák közt jut hely egy szigorúan felnőtteknek szóló, kíméletlen, vérmocskos, nihilista drogháborús sorozatnak is, én annak csak örülni tudok.