Lassan az utolsókat rúgja a nyár legdöglesztőbb időszaka, de azért még mindig egész nap izzadnak a szabadságuk végére jutott,
munkahelyük ablakán kifelé pislogó
emberek, és semmi kedvük ragacsos, depresszív háborús filmeket meg méla szociodrámákat nézni. De szerencsétek van, mert van gyógyírunk a nyárvégi mélabúra! Öveket becsatolni, agyakat eldobni, söröket megröffenteni, obskúrus torrentoldakat izzítani: itt a Geekz kedvenc béfilmjeinek listája!
Braindead
Peter Jackson sajnos már csak árnyéka régi önmagának, pedig ő az a rendező, akinek a blockbusterek, a művészfilmek és a B-kategória területén is egyaránt sikerült zseniálisat alkotnia. Egy jó B-film igazából a kreativitás, a fantázia és a gyermeki játékosság ünnepe, amelynek csak a pénz szabhat határt, semmiképpen sem a művészi megalkuvás. Ennek egyik legszebb példája a Hullajó, amely számomra az egyik legtökéletesebb fim, mondhat bárki bármit! Gátlástalan és vériszamos brutálburleszkjét mindmáig nem sikerült túlszárnyalnia senkinek, még ha jelentkezők voltak is szép számmal. Jacksonnak és csapatának másfél órába sikerült annyi ötletet és őrült poént összesűríteniük, amennyi akár öt filmre elegendő lett volna, mégsem érezzük túlzsúfoltnak a végeredményt, mivel
olyan karneváli iramban pörög, mint egy fél emberi fej egy turmixgépben.
Minden újranézése során olyan gyermeki öröm lesz úrrá rajtunk, hogy szinte észre se vesszük, hogy valójában a Psycho zombifilmes újragondolását látjuk, amelynek szimbolikáján még Freud és Jung is összeakasztanák a bajuszukat. (T. Iván)
Tokyo Gore Police
Ha egy borderline-szindrómás tudattalatanjában lakozó összes démont megidéznénk egy sötét alkimista szertartás során, és egy sci-fi akcióhorrorba transzmutálnánk őket, ez a film lenne a végeredmény. A speciális effektusok és maszkok japán guruja, Yoshihiro Nishimura leghírhedtebb rendezésében a(z ön)csonkítást és a poszthumán fantazmagóriákat kötötte össze a
levágott testrészeikből szörnyszerű biofegyvereket növesztő vérnökök
(a magyar felirat készítőjének jár a pacsi) képében. Bár a posztere és előzetesei alapján csupán egy átlagosnál gyomorforgatóbb japán trash agymenésnek tűnhet, a Tokyo Gore Police valójában egy szürrealista rémálomba csomagolt kapitalizmus- és technológiakritika. Nem véletlenül utalgat folyamatosan a Robotzsarura a tematikájától (privatizált rendőrség) kezdve egészen a reklámparódiákig („Falcolj trendin!”), csak a stílusa még Verhoevenénél is radikálisabb.
(T. Iván)
Starcrash
Star Wars rajongásom oly’ határtalan, hogy egy ideig a koppintásaira is úgy vadásztam, mint Luke a buckapatkányokra. Így botlottam bele a már-már a nézhetetlenség határát súroló török utánlövés mellett az olasz Starcrash-be, amelyet utólag inkább a Flash Gordon, a Barbarella és a Boogie Nights különös koktéljának éreztem, semmint Star Wars klónnak.. Trükkök terén az alkotók, ha akartak, se tudtak volna versenyre kelni az ILM-mel, így a pénzbeli és technikai hiányosságokat gyakran eszement szürrealitással és glitteres pszichedeliával igyekeztek pótolni, ezért pl. a végső űrcsatában X-szárnyúak helyett kapszulákban kilőtt katonákkal támadják meg a gonosz Gróf bázisát.
Nincs még egy olyan űropera, amely ennyire fülledt diszkóhangulatot árasztana magából
sok lenge öltözetű amazonnal. Igaz, hogy a Starcrash-t David Hassefhoff nagy belépőjeként szokás emlegetni, az agyunkba azonban mégsem ő, hanem a korábbi Bond-lány, Caroline Munro (A kém, aki szeretett engem) ég bele, akinek játéka egy olyan sci-fi szoft pornóról árulkodik, amelynek pont a szexjeleneteit felejtették el leforgatni. Bárgyúságai ellenére vagy pont azok miatt is kétségkívül egy egyedi élmény, és tökéletes esszenciája az egyszerre imádott és gyűlölt hetvenes éveknek. (T. Iván)
Action Jackson
Ha félig eresztett redőnyök mögötti punnyadásról van szó, én az Action Jacksont bányászom elő a D meghajtó fertelmes mélyéről. A film készítői nyilvánvalóan nagy mennyiségű drogpénzt mostak tisztára ezzel a mozival, és még a látszatát is igyekeztek elkerülni annak, hogy a stábból bárki komolyan vette a forgatást. A főhős (a korábban Apollo Creedet alakító Carl Weathers) névválasztása beszédes: a történet elemei úgy épülnek egymásra, mintha egy cukorral túlpörgetett kisfiú improvizálta volna a forgatókönyvet egy akciófigurával a kezében. Ez nem meglepő annak a fényében, hogy az Action Jackson a korábbi kaszkadőrkoordinátor, Craig R. Baxley rendezői debütálása.
A szereplők rövid időközönként emeleteket zuhannak, felrobbannak vagy lángba borulnak,
de komolytalanságuk ellenére is feszültségkeltőek a koreográfiák. Hogy ideológiai háttérben se szenvedjen hiányt, a film rádob egy lapáttal a fekete öntudatra: a negatív karakterek mind fehérek és szőkék (esetleg távol-keletiek), mindez persze egy fehér rendezésében. A zenéket jegyző Herbie Hancock (Michael Kamennel) nemcsak kiváló sodrást ad a történetnek, de váratlan hanghatásai abszurd közeli élménnyé teszik a bevett akciófilmes kliséket. És ha mindez nem lenne elég, a tesztoszteron szint emelése érdekében megcsodálhatjuk a femme fatale karakterjegyeit itt még csak óvatosan bontogató Sharon Stone, és a Prince üdvöske, Vanity idomait is. (Laci)
1990: The Bronx Warriors
Egy igazi gyöngyszem az olasz filmipar egyik legcsodálatosabb időszakából, amikor az olasz rendezők kezüket-lábukat törték, hogy minél előbb meglovagolhassák a Mad Max-filmek sikerét. A Bronx harcosai a legelsők egyike volt, és tökéletesen fémjelezte az eljövendő filmek minőségét: a jó kiállású, de színészi kvalitásokkal legkevésbé sem rendelkező főszereplőt egy edzőteremben találták, a bajba jutott hölgyet a rendező lánya, a főgonoszt a rendező testvére alakította,
a kaszkadőrmutatványok egy része pusztán baleset volt, amelyet benne hagytak a filmben,
a végső összecsapásban feltűnő motorosbanda tagjait a valódi Hell’s Angels zord arcai prezentálták, a forgatókönyvet pedig a Menekülés New Yorkból (Escape from New York) és A harcosok (The Warriors) sztorijából vagdosták össze. A szuperalacsony költségű film mégis igen szórakoztatóra sikerült, köszönhetően az ihletett kosztümöknek, a túljátszott jeleneteknek és a karizmatikus amatőröknek. Szerencsére ez csak egy trilógia nyitófilmjének bizonyult (felkészül: Escape from the Bronx és a The New Barbarians), így Enzo G. Castellari még minimum két posztapokaliptikus remekkel örvendeztethet meg minden vállalkozó szellemű geeket. (Nagy Krisztián)
Spacehunter: Adventures in the Forbidden Zone
Aki annak idején a Nulladik órában (The Breakfast Club) belezúgott Molly Ringwaldba (mint oly sokan), annak óriási felfedezés lehetett a két évvel korábban, 1983-ban készült Űrvadászok. A be nem álló szájú, hebrencs bajkeverőt játszó színésznő karaktere egy szőrös tökű, szófukar fejvadásszal (Peter Strauss) áll össze, hogy megmentsen három űrhajótörött nőt, akik balszerencséjükre pont a Terra XI tiltott zónájában zuhantak le. A jutalom busás (3000 megakredit!), így hát szembeszállnak a nyolcvanas évek egyik legfoglalkoztatottabb főgonosza, Michael Ironside, azaz Overdog, a
félig robot, félig ember bandavezér
aljas terveivel. Van itt minden, ami szemnek-szájnak ingere: mutánsok támadása, vízisárkány, emberi életerővel táplálkozó kiborg (maga Overdog), és még Ernie Hudson is beugrik egy rövid szerepre, mielőtt belevetné magát a Szellemirtók forgatásába. Ugyan a korai 3D-s próbálkozások közé tartozott, nyilván nem ezért fogjuk szeretni.
(Nagy Krisztián)
Outlander
Az Outlander az egyik legjobb példája a következő tételnek: egy művészeti alkotás őszintesége és lelkesedése feledtetni képes gyakorlatilag bármilyen hibáját. Igaznak érzem ezt mindenre: zenére, filmre, regényre, festményre, táncra különösen, még versre is talán. E film cselekménye ugyanis már leírva sem üti meg egy mai átlagos videojáték összetettségét -
tökös hősünk űrhajós űrsárkányt üldöz a Földön a viking korban
(és el is mondtam minden fontosat) - megvalósítása során pedig a realizmus és a hihető jellemábrázolás hívószavai helyett a szőrös tökű, pacsuliszagú, dagadó muszklival pacsizó férfiasság karikatúraszerű, mégis komolyan vett ábrázolását tűzhették célul, el nem rettenve a szűkös anyagi korlátoktól és a színészi képességek hiányától. És mégis felvillanyozóan jó élmény, főleg haveri körben nézve! (Borbíró Andris)
Forbidden World a.k.a. Mutant
Ez a film olyan, mint amilyennek egy élénk fantáziájú srác elképzelhette az Alient, miután a haverja a suliban elmesélte neki a cselekményt, kicsit túl izgatottan és csapongón, az akciódús jelenetekre koncentrálva. Forrásanyagát a legkevésbé sem próbálja titkolni: gyakorlatilag Ridley Scott klasszikusának variánsát látjuk,
jóval kevesebb pénzből, szégyentelenebb hatásvadászattal és persze több pucér cicivel
(ez utóbbi mozzanat Roger Corman nevének olvasása után a rutinosabbakat nem is lepi meg), no és persze a főszereplőt maszkulin macsóra cserélve. Ez a film olyan, mint a dobozos Kőbányai: olcsó, de legalább nem hazudozik magáról, gyorsan fogyasztható, félúton el is hajítható, nem sértődik meg - de ha elszánjuk magunkat rá, benne van akár egy igazán szórakoztató este lehetősége is. (Borbíró Andris)
Dead Heat
A Dead Heat a '80-as évek buddy cop filmjeinek egyik imádni való, szaftos vadhajtása, amelyben zombizsaruk (!!) szállnak szembe élőhalott bűnözőkkel egy őrült tudósnak, egy pénzéhes vállalatnak és egy hullákat újjáélesztő gépnek köszönhetően. Roger Mortis (ez már majdnem rigor mortis, érted, hahah!) és Doug Bigelow szerepében Treat Williams és Joe Piscopo
pont olyan lazán lökik a menő egysorosokat, mint Riggs és Murtaugh, csak ők már halottak, és rohad a bőrük-húsuk.
Ha ez még nem lenne elég, itt van nekünk egyik utolsó szerepében a B-filmek pápája, Vincent Price (lehet tippelni, vajon jó- vagy rosszfiút játszik!), és persze nem múlik el öt perc anélkül, hogy valakit cafatokra lőnének vagy szétrobbantanának. De nem is pofázok tovább, inkább mutatok egy jelenetet - elég ezt a fél percet látnod, hogy azonnal meg akard nézni a filmet (a videó címe nem túloz!):
Na ugye. (Rusznyák Csaba)
Végezetül álljon itt néhány korábbi írásunk obskúrus, fasza béfilmekről: