A társasjátékok piacának fejlődése 2018-ban is töretlen volt, habár úgy tűnik, a trendek itt is (akárcsak a filmeknél) a kevesebb kísérletezés, nagyobb produkciós érték, összességében nagyobb garantált hozam irányába mutatnak.
Mivel egy gyors BGG-s keresés alapján a tavalyi évben 500 új játék jelent meg, kiegészítőket és egyéb megjelenéseket is beleértve, és mivel egy társasjáték kipróbálását megszervezni (felnőtt, dolgozó emberként) jóval nagyobb erőfeszítés, mint mondjunk megnézni egy filmet, ezért toplistánk nem csak a szigorúan legjobbakat tartalmazza, hanem minden izgalmasabb megjelenést - akár, mert újdonságot hozott, ha nem is tökéletesen megvalósítva, akár fordítva, akár mert méltó adalék egy régebbi kedvencünkhöz.
Csapjunk is bele a lecsóba!
7th Continent
(Serious Poulp - Ludovic Roudy, Bruno Sautter)
Két jóbarát gyerekkorában saját Kaland-Játék-Kockázat típusú társasjáték fejlesztésébe fogott, és bár eleinte csak egymás szórakoztatására szánták, a projekt jócskán kinőtte magát, így felnőtt fejjel úgy gondolták, tesznek egy próbát a közösségi finanszírozás fellegvárában. A közönség vevő volt a lapozgatós könyveket megidéző 7th Continentre, amelyben a kártyalapok grandiózus térképpé állnak össze, ahol az ismeretlen terep mesés csodáinak és halálos veszélyeinek felfedezésén túl a hangsúly a túlélésen és a készleteink ésszerű felhasználásán van. És amikor azt mondom, hogy a játék gigantikus méretű és nerdgazmust okozó mennyiségű tartalommal van tele, egy cseppet sem túlzok. Pusztán a bónusz kiegészítők nélkül is hosszú hetekre odaláncolhat az asztal elé, főleg, ha kajálod a “choose your own adventure” típusú játékokat, mert ennél brutálisabbat még nem láttam. (Nagylaki András)
Arkham Horror (Third Edition)
(Fantasy Flight Games – Richard Launius)
Ha nem évült volna el réges-régen a szerzői joga, Lovecraft örökösei több kisebb szigetet vásárolhattak volna a Fantasy Flight Cthulhu-mítoszon alapuló játékaiból befolyt összegekből. Az eredeti Arkham Horror zsánerújító ősklasszikus, a kooperatív játékok nagyatyja, egy hatalmas, hely- és pénzzabáló szörnyeteg, amely szinte akkorára hízott már, mint egy Mérhetetlen Vén, viszont ebben a formájában sokak számára teljesen élvezhetetlenné vált. Ezt próbálta megreformálni az Eldritch Horror, majd a Mansions of Madness (az olyan vadhajtásokat, mint az Elder Sign, inkább hagyjuk), több, de inkább kevesebb sikerrel. Ugyanazokkal a rákfenékkel küszködtek, elsősorban a túlságosan hosszúra nyúló játékidővel. A legújabb próbálkozás az Arkham Horror harmadik kiadása, amely moduláris táblával, csökkentett ( ám még így is tekintélyt parancsoló) mennyiségű különböző kártyapaklikkal és a zseniális (ám feneketlen pénznyelőként funkcionáló) Arkham Horror: The Card Game narratív rendszerével felszerelkezve próbál újra (sokadszor) a játékosok kegyébe férkőzni.
Akinek tetszett az eredeti Arkham Horror, ahol csak sokszori nekifutásra, az adott szörnyistenség képességeire optimalizált csapattal, nagy türelemmel lehetett győzni, annak ez kötelező vétel, a többiek azonban jobb, ha tudják: ha a Clue tokeneket úgy próbálják begyűjteni, hogy közben folyamatosan tisztítják Arkham utcáit a mindent elárasztó Doom tokenek tömegétől, akkor NAGYON hosszú játéknak néznek elébe. Hogy sikerült-e karcsúsítani az eredeti játékot? Abszolút. Hogy ez elég lesz-e új játékosok megnyeréséhez? Az már kétséges. (Nagy Krisztián)
Álmodj velem!
(Repos Production - Chris Darsaklis)
Az Álmodj velem! ugyan már nem mai csirke, de a magyar kiadás tavaly látta meg a napvilágot, és mivel szenzációs partijáték, semmiképp sem maradhat ki. Az alapötlet egyszerű, nyomokban hasonlít a Fedőnevekre és a Dixitre, azzal a különbséggel, hogy itt egyszerre egy ember - az Álmodó - próbál fogalmakat kitalálni, ráadásul egy alváshoz használatos szemfedőben. A csapat egyik fele jóságos tündérként igyekszik megkönnyíteni a dolgát, míg a mumusok próbálják leterelni a helyes megfejtés álomösvényéről. Hogy még nehezebb legyen, egy álommanó is beszáll a játékba, kiegyenlítendő a hol ide, hol oda billenő esélyeket. A rendelkezésre álló idő leteltével az Álmodónak össze kell raknia egy álmot az általa bemondott (helyes, vagy helytelen) fogalmakból, és ha nem sikerült mindenre visszaemlékeznie, máris értékes pontoktól esett el. A játék addig tart, amíg mindenki helyt állt egyszer Álmodóként, ezután a legtöbb pontot begyűjtő játékos lesz a nyertes. Megfelelő társaságban emlékezetes és örömteli móka (még ha Álmodónak lenni kicsit stresszes is), ráadásul szép és mutatós. (Nagylaki András)
Everdell
(Starling Games - James A. Wilson)
Az Everdell James A. Wilson bemutatkozó darabja a nagyszínpadon. És lám, elsőre közönségsiker! Ezen nagyon nincs is mit csodálkozni, mert az Everdell a látszólagos cukiságával és Micimackót megidéző meséskönyves grafikájával (Andrew Bosley rajzai elképesztően jópofák!) ellentétben egy pazar enginebuilder játék. A tömény hangulat mellett a 51st State-ből és a Birodalmi telepesekből ismerős “birodalomépítésé” a főszerep: az eurókra jellemző “nyersanyagokat váltok át győzelmi pontra” rendszere során az erdő kisállatkáit és a hozzájuk illő létesítményeket vásároljuk meg tablónkba, egyre nagyobb és hatékonyabb gazdasági szisztémát kialakítva, hogy a végén a legtöbb pontot bezsebelve nyerjünk. Ötletes, szép, magával ragadó és elgondolkodtató játék. (Nagylaki András)
Firefly Adventures: Brigands and Browncoats
(Gale Force Nine - Aaron Dill, Andrew Haught, John Kovaleski, Sean Sweigart)
A Firefly az egyik örök kedvenc sci-fi sorozatunk, mely remek karaktereivel, epizodikus felépítésével és persze masszív rajongóbázisával régóta magas labdát jelentett a társasjáték-fejlesztők számára. Habár korábban is készültek belőle társasjátékok (a Firefly: The Game például nekem máig kedves tulajdonom: kevés interakciója és hosszú játékmenete dacára zseniálisan megidézi a sorozat világát, és frappánsan ülteti mechanikai megoldásokba annak jellegzetességeit), a Firefly Adventures abszolút indokolt, könnyen szerethető darab.
A sok játékban jól bevált, körökre osztott, figurákat mozgató, wargame gyökerű játékmechanikát itt "extra light" megfogalmazásban tálalják, így meglehetősen véletlenszerű, de éppen ezért könnyed, görcsmentes szórakozásra ad lehetőséget (lásd még: Betrayal at House on the Hill). A pörgős események során az újdonságot azon stratégiai döntésünk adja, hogy mikor viselkedünk látványosan harciasan (ilyenkor az őrök folyamatosan támadnak minket, ha tudnak rólunk, vagy ránk látnak - viszont harcolni csak így lehet), illetve mikor próbálunk meg inkább beolvadni (hekkelni, zárakat feltörni így is tudunk). A játékszabály sajnos elég gyengére sikerült (Gale Force Nine-jellegzetesség), ám az alacsony ár ellenére igen látványos tartalom (egyedi minik!, épületként viselkedő minidobozok!) és gyors tanulhatóság miatt így is élveztük. (Borbíró Andris)
Lords of Hellas
(Awaken Realms – Adam Kwapiński)
Nagyon ambiciózus vállalás attól a lengyel kiadótól, ami
éppen most kaszált hatalmasat az Artúr király legendák köré szőtt
Kickstarterükkel (Tainted Grail: The Fall of Avalon). Ebben az esetben a görög
mítoszokat vették alapul, de az egészet átcsomagolták egy science-fiction
köntösbe, helyenként igen ötletes újragondolásokkal. A játék ambiciózus annyiban,
hogy három különböző út vihet a győzelemhez: a hagyományos területfoglalás a
mechanizált hoplitaseregeink segítségével, a küldetések végrehajtása a
folyamatosan fejleszthető héroszainkkal, és a három itteni főisten (Zeusz,
Athéné és Hermész) templomainak és szobrának felépítésével. Az akciókat egy
előre megadott tábláról használhatjuk, a sorrendjük rendkívül fontos, a harchoz
pedig kártyákat használunk, hasonlatosan a klasszikus Kemethez. Egyetlen kocka
található a játékban, az is a táblán tomboló mitológiai lények irányításához
szükséges, melyeket csak a héroszok pusztíthatnak el egy külön
miniszabályrendszer használatával. A hangulat átütő, a mechanikák újszerűnek
hatnak, a „minik”, mint például a három elemből összerakható óriási
istenszobrok lenyűgözőek. Az egyetlen nehézség, hogy ha már elköteleztük
magunkat a győzelem egyik útja felé, akkor onnan nehéz visszatáncolni.
(Nagy Krisztián)
Mountains of Madness
(IELLO - Rob Daviau)
Itt egy picit csalok: a Mountains of Madness 2017 végén jelent meg, és kipróbálás híján lemaradt az év végi listáról, azonban van annyira különleges gyöngyszem, hogy mindenképpen muszáj megemlítenem. Rob Daviau többnyire a Legacy stílusról lehet ismert, viszont a Mountains of Madnessnek semmi köze a maradandó változásokhoz, sőt! A játék H. P. Lovecraft Az őrület hegyei című novellájából meríti témáját, illetve alapötletét, ami, első olvasásra legalábbis, százszor lerágott csontnak hangzik. Kooperatív expedíciónkkal mezőről mezőre haladva kell megadott színű és számú kártyákból beadni az adott terep legyőzéséhez szükséges mennyiséget, hogy a jeges északi hegyeket átkutatva minél több idegen ereklyét szedjünk össze. Uncsi? Az lenne, csakhogy...! A Mountains of Madness a doboz hátulján elrejtett pingvin figyelmeztetésén kívül sehogy sem jelzi, hogy egy őrült hangulatú, dilis, kacagtató játékkal van dolgunk. Ugyanis a karakterek közt elharapózó őrület a játékosok kommunikációjának akadályozásában nyilvánul meg: véletlenszerű, szemetebbnél szemetebb megkötések gondoskodnak róla, hogy az egyszerű feladatok se legyenek gond nélkül teljesíthetőek. Csak pár példa: suttogva kell beszélned, folyamatosan dúdolnod kell, utánoznod kell valakit, csak kérdésekben beszélhetsz, pacsiznod kell egyfolytában; mindenféle vicces szituációt előidéző szociális akadály miatt érzed majd azt a játékról, hogy teljesen okés így, és ugyan mit számít, hogy nem nyer a csapat, amikor alig várod, hogy legközelebb milyen dilis hülyeséggel fogod végig vigyorogni a Mountains of Madness egy-másfél óráját. (Nagylaki András)
Nemesis
(Awaken Realms - Adam Kwapiński)
Úristen, mit művel az Awaken Realms a társasjáték-piaccal! A varsói székhelyű srácok páros lábbal rúgták be motorjukat, amellyel azóta is megállás nélkül száguldanak a boardgame-sztrádán, elég csak a This War of Mine-ra és a Lords of Hellasra gondolni (de a legfrissebb projektjük, a Tainted Grail: The Fall of Avalon is nyálcsorgató). A Nemesist kimondva-kimondatlanul az Alien-filmek ihlették, csak a jogok hiányában ugye nem ildomos odabiggyeszteni a hivatalos logót. Ettől függetlenül a játék elismerésre érdemes bravúrral varázsolja asztalra az Alien sorozat klausztrofób, paranoid és rettegéssel teli sötét atmoszféráját. A játékosok karakterei hibernációból ébrednek egy űrhajón, ahol rajtuk kívül senki nincs már életben, céljuk pedig… nos, a célja mindenkinek más és más, önös érdekek által vezérelt titkos motiváció. Az idő fogy, a xenók a falak mögött rejtőznek, és senki sem tudja, jó irányba tart-e a hajó, vagy, hogy egyáltalán nem fog-e szétrobbanni. És miközben mindenki óvatosan, sarokról sarokra oson, hogy kikaparja a saját gesztenyéjét (vagy elvegye másét), lassan és óhatatlanul kialakul a bizalmatlanság légköre. Hatalmas élmény, az év egyik kétségtelenül legjobb befutója! (Nagylaki András)
Rising Sun
(CMON Limited - Eric M. Lang)
Nos, ha valaki az utóbbi pár évben egy kicsit is komolyan vette, hogy boardgame geekké kupálja magát, akkor Eric M. Lang - és ebből kifolyólag a Cool Mini Or Not kiadó - neve elkerülhetetlenül szembejött vele (ha más nem, a Blood Rage magyar kiadása kapcsán). A többség zseninek tartja, mások óvatosabban fogalmaznak, egyvalami azonban biztos: a Kickstarter nagy eséllyel robban fel Lang úr új játékainak beharangozásakor. A Rising Sun 2017 márciusában rekordot döntő kampányt zárt, rá egy évre kézhez is kaptuk a játék dobozait. Hogy a Rising Sun felért-e az óriási hype-hoz, attól függ, kitől kérded: ugyan nem váltja meg a világot, de félreismerhetetlenül profi módon illeszt egybe minden olyan játékelemet, ami a területfoglalós, szövetségkötős, hátba szúrós stratégiai játékok legjobbjait jellemzi. Áramvonalas szabályok, egyedi, az egymás kicselezését ösztönző harcrendszer, gyönyörű minik, látványos külcsín és a játékmenetre kiható testre szabhatóság garantálják az élményt a műfaj szerelmeseinek. (Nagylaki András)
TIME Stories: Brotherhood of the Coast
(Space Cowboys - Ulric Maes, Manuel Rozoy)
Mit is mondhatnék? Nincs toplista TIME Stories nélkül! Gyűlöld vagy szeresd eme tapasztalataink szerint megosztó szériát, két dolgot el kell ismerned:
- A játék nagyméretű kártyáin megjelenő valamennyi illusztráció igényes, aprólékos, szemet gyönyörködtető munka.
- A Brotherhood of the Coast a széria eddigi egyik legújítóbb, legkomplexebb darabja, vicces minijátékokkal (kalózhajós ütközetek!), morális dilemmákkal (a küldetésünk exkollegáink levadászása, akik a kalózok idővonalában egymás testvérei, és sejthető, hogy egyáltalán nem egyszerű gazemberek...), és végre, VÉGRE: a jövőben játszódó hatalmi harcot illető első valódi, potenciálisan jelentőségteljes döntésünkkel...
Warhammer Quest: Blackstone Fortress
(Games Workshop - Jervis Johnson)
A Games Workshop az utóbbi időben újra magára talált, és főnixmadárként tör egyre magasabbra - rengeteg példát lehetne hozni, elég csak a tavalyi Kill Teamre, vagy a Warhammer 40.000 világába ellátogató új Warhammer Questre, a Blackstone Fortressre vetni egy pillantást (de a W40k “történelme” is fordulópontjához érkezik, Cadia után a Vigiluson lesz nemsokára akkora csihipuhi, hogy abba beleremeg a Birodalom). Jervis Johnson neve talán csak keveseknek mond valamit, de azoknak mindent. A WQ: BSF a nyolcvanas évek Warhammer Questjének felújított, modern változata, amely mai “szakszóval” egy dungeon crawler, vagyis az asztali szerepjátékok egy lebutított (a SZEREP részétől megfosztott), taktikai harcokra kihegyezett figurás, kockadobálós, szörnygyakós, kincsgyűjtős változata. És azok közül is az egyik legjobb: azt nem mondanám, hogy egyszerű, de nem is bonyolult; kezdőknek ugyan nem ajánlott, de aki játszott már az Odalenttel, annak nem fog nehézséget okozni. A lényege, hogy a Warhammer negyvenegyedik évezredének jellegzetes alakjaival pályáról pályára járva felderítsük és megtisztítsuk a titokzatos Blackstone Fortress folyosóit és csarnokait. Gyors, élvezetes, taktikázós játékmenete és a GW-től megszokott eszméletlen jó minőségű modelljei nem fognak csalódást okozni. (Nagylaki András)
World of Smog: Rise of Moloch
(CMON Limited – Christophe Medura, David Rakoto)
A CMON egyik meglepően kevéssé reklámozott és Kickstarteren is alulteljesítő játéka (már természetesen az igazi sikereihez képest, mint például: Zombicide Green Horde – 5 millió dolcsi és 27k támogató; Moloch – 1 millió dolcsi, 7k támogató), amely ugyan alapvetően egy itt-ott megcsavart Imperial Assault-klón, látványvilága és koncepciója azonban igazán kivételes. A viktoriánus kor irodalmi hősei elevenednek meg, amolyan League of Extraordinary Gentlemen mintájára egy olyan Londonban, ahol az eget állandóan a gyárakból előgomolygó fekete köd sötétíti be, a munkásosztályt lecserélték a gyártószalag mellett robotoló, egyiptomi mágiával feltámasztott zombiseregre, az utcákat a Tündérvilágból átszivárgó rémségek járják nemcsak éjjel, de nappal is, a holdbéli szelenitáknak pedig nagykövetségük van a város legjobb negyedében.
A 3-6 küldetésből álló minikampányokban négy hőssel (mint Sherlock Holmes, Willy
Fogg, Nemo kapitány vagy akár Erzsébet királynő testdublőre) vesszük fel a
harcot a Nemesis irányította rémségekkel (mint Moloch kultistái, a szörnyhibrid
szeleniták, Gepetto elszabadult fogaskerekes játékserege vagy maga Baba Yaga).
A négy játékosnak specifikus feladatokat kell teljesítenie, melyet több oldalas
sztorielemek támogatnak meg, és a karakterek típusát (Knight, Dilettante,
Mekamancer, Arcanist és Monster) nem csak egy szereppel (Leader, Bruiser,
Executioner, Bouncer, Samaritan és Scout), hanem különféle tárgyakkal és
személyre szabott, egyedi képességekkel és fejlődéssel lehet variálni. A
cselekvés sorrendje titokban, előre programozással történik, a hősöknek pedig
nagyon meg kell fontolniuk, mikor használják a speciális képességeiket: az
ezeket működtető Ether ugyanis a Nemesis játékosához kerül, aki a legnagyobb
örömmel fogja felhasználni ellenük. Amint előkerülnek a kockák, tudjuk, hogy
klasszikus, narratívával megtámogatott ameriről beszélünk, ezért az eurók
szerelmesei jobban teszik, ha nagy ívben kikerülik, mindenki másnak azonban
remek szórakozást nyújthat. (Nagy Krisztián)
Futottak még...
- Unlock kalandok - Ugyan a BGG szerint 2017-es megjelenések, mi a tavalyi évre tudtuk beszerezni és végigjátszani mindet. Nos, nincs köztük gyenge darab: mind kimunkált, gondolkodást igénylő, de koherens történetet is elmesélő játékok (utóbbi nagy gyengénk!), melyek mindig újszerű módon bővítgetik a szabaduló szoba mechanikájának lehetőségeit, így fér bele menekülés egy süllyedő tengeralattjáróról, vonatrablós és kincskeresős történet, de akár az Óz, a csodák csodájának újramesélése is. Brávó!
- Detective: A Modern Crime Board Game - Ez viszont sajnos a tavalyi év csalódásainak egyike. Bár a Sherlock Holmes: Consulting Detective egyikünk személyes kedvence, a Detective pedig ezt a játékmotort modernizálja 21. századi, CSI-t idéző közegre, több epizódon átívelő történettel, sajnos azonban a rettentő unalmas prózai szövegek (megint kávét főzünk... megint egy folyosón gyalogolunk... megint egy irattárban nyeljük a port...) és az illogikusnak tetsző nyomozati események miatt bukta az eredmény. Hiába az intelligens, aprólékos, több síkon játszódó, felderítésre váró háttérsztori, nem vagyunk biztosak benne, hogy befejezzük a játékot.
... és a kipróbálásra várók
Végezetül álljon itt az a szomorú lista is az idei évből kimaradt, de érdekesnek ígérkező játékokról, melyeket remélhetőleg előbb-utóbb ki fogunk próbálni. Ha van vele személyes tapasztalatotok, ne habozzatok a kommentekben megosztani őket (ez persze a fenti címekre vonatkozó élményeitekre is áll)!
- Stuffed Fables - Az extra cuki és komoly prózai betéteket tartalmazó Mice & Mystics tervezője egy ahhoz hasonló, de modernizált, pörgősebb folytatással jelentkezett, amelyben egy kisgyerek rémálmait kell legyőznünk a játékai bőrébe bújva. Mivel a M&M nagy kedvencünk, viszont a játékmenete mai szemmel nehézkes, szabálykönyve pedig az egyik legrosszabb a világon, mindenképpen szeretnénk kipróbálni!
- Western Legends - A vadnyugat menő, viszont igazán tematikus és jól sikerült westerntársasból egyelőre kevés van (a Bang!-et hagyjuk: mélysége szinte nulla, a játékmenet gépies, nagyon hamar megunható - a Colt Express ellenben remek darab a könnyebb, sokfős játékok között). A Western Legends sokféle életpálya bejárását és vetélkedést ígérő társas, mely - ha az eddigi beszámolók szerint nem is egy totálisan kiegyensúlyozott, precíz rendszerű játék - igazán jó szórakozást ígér egy tányér csilis bab után, némi Morriconét bömböltetve a haverokkal.
- Betrayal Legacy - A Betrayalt imádjuk, a Pandemic Legacy pedig egyenesen a top 20-as listánk első helyén végzett tavaly (bár akkor én még nem játszottam, azóta pedig félbehagytuk a csapatunkkal a felénél... - BA). A Betrayal Legacy ötlete erősen megosztotta szerkesztőségünket, mivel a Betrayal fő erejét a randomsága és a véres végkifejletbe fulladó pulp sztorijai adták, amely látszólag tűz és víz viszonyban van a Legacy hosszan építkező, összefüggő történetívével. Egyelőre tehát kétesélyes, hogy belevágunk-e - de az biztos, hogy izgat minket a lehetőség.
- Gen7 - A Legacy játéklehetőségeit űrhajósok több generációja történetének elmesélésére használni zseniális ötlet, kár, hogy a játék tartalmához képest nagyon drágának és ráadásul igen csúnyának tűnik. Erősen tipródunk rajta.
- Root - A Vast: The Crystal Cavern totálisan aszimmetrikus játékmenete izgalmas ötlet volt, de számunkra a hit-or-miss lehetőségek közül az utóbbi érvényesült: túl sok szabály, hosszúságához képest túl kevés döntést kínáló játék, túl véletlenszerű végkifejlet. Félő, hogy a Roottal is hasonló problémáink lennének. De hát milyen eszméletlenül szép ez a játék, te jó isten...!