A Geekz kedvenc társasjátékai top 20-as listája közös szavazataink átlaga szerint rendezve alakult ki. Vannak azonban bőséggel játékok - hiszen sok a fóka és kevés az eszkimó... -, amelyeket érdeklődés vagy idő hiányában csak egy-egy próbált ki közülünk, vagy esetleg többen is, de csak egyikünk zárta a szívébe. A toplista zárásaként következzenek hát egyéni kedvenceink!
Desrix kedvencei
Battlestar Galactica
Nem csupán a sorozatot, a belőle készült társast is imádom. Az árulós játékok dobogóján minden bizonnyal sokak számára foglalja el valamelyik helyet, és ez így van jól. Önmagában az alapjáték is nagyon élvezetes (bár hosszú, ezt elismerem), azonban a kiegészítők már orbitális pályára katapultálják a játékélményt, ráadásul minden benne van, ami BSG: a szereplők, az események, a feszült bújócska cylonok és emberek közt, mindez egy remek “szavazós” rendszerbe ágyazva. Való igaz, hogy aki nem látta a sorozatot, annak nem nyújtja ugyanazt a nagybetűs élményt, de a játékot dicséri, hogy mindenféle előzetes ismeret nélkül is remekül bele lehet merülni az árulókeresésbe és a krízisek elhárításába.
Blood Bowl: Team Manager
Áldom az eszem, hogy a Bookdeporól még idejében, pofátlanul kedvezményesen beszereztem a kiegjeit, mert az FFG-GW szakítás óta aranyárban mérik a Vérfoci kártyás verzióját. A debil humorral operáló Vérfoci kvázi menedzserjátékká változtatása meglepően jól sikerült, minden benne van, ami miatt komáljuk a Blood Bowlt: a csalások, az extrém játékosok, az amerikai focit parodizáló hülyeségek, és mindez egy nagyon taktikus, de gyors, élvezetes játék formájában. Kincseim egyike, kár, hogy nem lesz hozzá több kieg.
Lords of Waterdeep
Még a végén lebukom, hogy titokban eurofan vagyok, és csak a levegőbe hirdetem az ameri-igét, de egyszerűen nem tehetek róla, belezúgtam a LoW-be - persze szigorúan csak a Scoundrels of Skullport kiegjével együtt! Ismervén valamennyire a Dungeons & Dragons-játékok Elfeledett Birodalmait, számomra nagyon kellemes órákat jelent gyűjtögetni és különböző küldetésekért cserébe beadni a kalandozóknak hazudott fakockákat. Annyira egyben van az egész és annyira játszatja magát, hogy valószínűleg bitangul sokat kell majd villantania egy esetleges csábítónak, hogy szakításra kerüljön a sor.
Scythe
Minden festmény társasjáték szeretne lenni, főleg ha Scythe-szintű átlényegülésben lehet része: kőkemény euro-vonulat, mély és elsőre nehezen átlátható, de annál nagyobb sikerélményt biztosító stratégiai mechanizmusok költészetté egybegyúrása. Külön szívlövés, hogy a hadszíntér egy alternatív, dieselpunkos, első világháborús Kelet-Európa, acélszürke, döngő léptű mechekkel, medvés lengyel hölgyeménnyel és ártatlanságát tigrissel óvó ruszvjet szöszivel. Kötelező!
The Resistance: Avalon
Á, az árulós játékok egyik legszebb ékköve! Piszkosul egyszerű szabályai - no és a tény, hogy akár francia kártyával is lehet játszani, ha nem zavar a minimalista áttitűd - miatt a nagyobb (5-10 fős) társaságok legalkalmasabb összeugrasztója. Sértődések, berágások, agyeldurranások garantált okozója, és ezt csak tetézi a klasszik cyberpunkos kiadás Artúr-mondakörrel megbolondított verziója, amely léptékekkel érdekesebbé teszi az egyébként sem unalmas játékot, mivel a különböző szerepek képességei kiküszöbölik azt a problémát, ha már unásig ismerik egymást a játékosok. Imádom!
Ticket to Ride
Ha lenne panteonja a társasjátékos szubkultúrát meghatározó Ősjátékoknak, a Ticket to Ride lenne az egyik görög isten, aki letaszította uralmukból a gigászokat. Bárkinek megtanítható öt perc alatt, és mégis olyan élmény vonatozni a világ számos vidékén, hogy sok-sok túlbonyolított játék igencsak példát vehetne róla. Oké, egy megkérgesedett szívű geek számára már nem nyújt akkora revelációt, mint egy kis családnak, de elvitathatatlan fegyverténye, hogy még nem találkoztam olyannal, aki ne akart volna rögtön még egyet játszani az első menet után. Csak tud valamit ez a Ticket to Ride!
Twilight Imperium
Gigászi nagyágyú a porondon! A Twilight Imperium a sci-fi stratégiák alfája és ómegája, minden túlzás nélkül igazi viszonyítási alap. A csúcsokon túlra harmadik kiadásával jutó TI annyira grandiózus, olyan összetett, de a szabályai mégis olyan letisztultak, hogy ha egy picit is stratégia-fannak tartod magad, akkor muszáj tenned vele egy próbát. Hátránya, hogy ez a próba szinte egy egész napot igénybe vesz, mert nem csak a doboza és az általa nyújtott élmény, de a játékidő hossza is óriási.
Elmeboy kedvencei
Gyanítom, már a listás bejegyzésekből is kiderült, hogy a stábból én vagyok a leginkább koca társas-fogyasztó: sok mindennel szórakoztam, de egyrészt földrajzi-gazdasági okokból nincs nagyon kivel játszanom (vagyis a „társas” rész bukta), másrészt a napnak sajnálatos módon csak 24 órája van. Innentől személyes ajánlásaim nyilván fabatkát sem érnek hardcore-abb arcoknak, annyi létjogosultságuk azonban lehet, hogy rávilágítanak, mikkel játszik (vagy szeretne játszani) az egyszeri, kezdő boardgamer.
Tegyük még hozzá, hogy szerepjátékos irányból érkezem, így talán nem meglepő, ha az alábbiakat a figurás, labirintusos, történetmesélős játékok dominálják: így például minden bárgyúsága ellenére eléggé szeretem a Dungeons & Dragons hivatalos Adventure Systemjét (Castle Ravenloft, Wrath of Ashardalon, Legend of Drizzt...), mert marha jól lehet bennük haverokkal, vagy akár egyedül randomgenerált útvesztőkben kalandozni. No meg persze ott van a már említett Descent második kiadása, amelyet a maga jól kitalált fordulataival és motorjával egyenesen a műfaj koronázatlan királyának tartok.
Ennél a témánál maradva nem lehet nem megemlíteni a figurás-harcolós műfajt a családi társasokkal ötvöző Mice & Mysticset, amit csak azért nem ajánlok kora tizenéves gyerekek szüleinek, mert nincs magyar változata, vagy éppen a lovecrafti ihletésű Mansions of Madness második kiadását, amit meg azért nem ajánlok senkinek (egyúttal mindenkinek), mert témájához méltóan kibaszottul frusztráló és nehéz, egyúttal (és részben pont ezért) azonban roppant hangulatos is. Az, ahogyan a mesélőt appra felcserélve menekülünk Innsmouth csőcseléke elől, és csaknem óhatatlanul megszívjuk, gyönyörűen visszaadja Lovecraft eredeti novelláinak nyomasztó hangulatát.
Ugyanakkor ha egyetlen játékot kellene ajánlanom, akkor - hiába határeset, hiszen rengeteg szállal kötődik a gyűjtögetős-modellezős, stratégiai wargame-ekhez - habozás nélkül a Blood Bowlt, azaz Vérfocit mondanám. Volt belőle több számítógépes játék, meg egy felemás Team Manager kártyajáték is, a Games Workshop pedig a szokásos paraszt üzletpolitikájával most támasztja fel a frencsájzt, miután egyszer már megölte, de a Blood Bowl örök. Ha el is tekintünk a sakkot a kockadobálással elegyítő, roppant élvezetes játékmenetétől (egyszerre kell megfontoltan taktikázni és a véletlen szerepét bekalkulálni), hol máshol csinálhatsz olyat, hogy a trollod áthajítja a tünde védők feje felett a labdát szorongató, láncfűrészes goblinodat, hogy gólt szerezzen? Amatőrként is ki merem jelenteni: a Vérfoci a “táblás” játékok egyik legjobb és legszórakoztatóbb darabja, és csak remélni tudom, hogy a GW hamarosan érkező rebootja méltó lesz az eredetihez.
Nagy Krisztián kedvencei
Az érdekesség kedvéért nem a saját személyes kedvenceimet fogom elővenni (amik, csak a rend kedvéért, szigorúan ábécésorrendben: Dogs of War, El Grande, Kemet, Smash Up, Troyes), hanem öt olyan játékot, amelyek mindegyike rendelkezik egy-egy bocsánatos bűnnel, de ettől eltekintve remek szórakozást nyújtanak. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindegyikkel szemben van egy-két személyes fenntartásom, ami azonban teljesen szubjektív, ezért másoknál könnyen bejuthatnak a kedvenc játékaik közé.
Carnival Zombie
Tudomásom szerint az egyetlen euro-jellegű zombis társasjáték, melyben a Commedia dell’arte állandó archetípusaival kell felvennünk a harcot a steampunkosított reneszánsz Velencét ostromló fertőzöttek hordáival szemben. A klasszikus trenddel ellentétben a zombikat nem jól kidolgozott és drága műanyag figurák, hanem a Carcassone-ból és társaiból ismert színes fakockák személyesítik meg, amint éjszakánként gyűrűbe fogva a játékosokat és több hullámban próbálják legyőzni a barikádok mögé szorított hőseinket. A mechanika zseniális, szögre pontosan ki tudjuk számolni mennyi ellenfelet pusztítunk el, és mire számíthatunk a következő támadási hullámban. A hullahalom (Pile of Dead) ötletével pedig eddig még soha nem találkoztam: apró ügyességi játék az euróban, abszolút paradoxon és mégis működik (részletes leírás ebben a kritikában). A klasszikus olasz nyegleséggel megírt szabálykönyv és a három éjszakai támadás repetíciója (aminek a célja az, hogy egyre kevesebb erőforrással és több sebbel harcolj meg újra az élőhalottakkal) azonban rendkívül lelassítja a játékot, és ez volt az, ami a mi társaságunkban megpecsételte a sorsát. Készül azonban a Carnival Zombie második kiadása (habár ugyanilyen latinos ráéréssel), ahol ezeket a hibákat orvosolni fogják: ez már viszont biztosan kötelező vétel lesz a számomra.
A Game of Thrones LCG (2nd ed)
Az első olyan pakliépítős kártyajátékom, ahol szakítanak a már unalmas “csökkentsd nullára az ellenfél életerőpontjait” nyerési feltétellel, és ennél sokkal több taktikai lehetőséget adnak a támadónak. Fegyveres támadással az ellenfél hőseit, intrikával a kezében tartott lapokat lehet megtizedelni, a politikai manőverekkel pedig a nehezen megszerzett győzelmi pontjait lehet elorozni. Mind a játékmenet, mind a formátum, mind az illusztrációk a tökéletesség felé tendálnak, számomra viszont két aspektusa vétózta meg, hogy bekerüljön a legjobb játékok listájába: alapesetben kétszemélyes, és versenyszerű játékra van pozícionálva. Akit ezek nem zavarnak, az egy remekül átgondolt, rengeteg lehetséges paklifelépítéssel rendelkező, tematikailag hangulatos, izgalmas játékkal ismerkedhet meg.
Ekö
Az absztrakt játékok a halálom, nekem kell valami tematika, ami érdekessé teszi a szememben, de ez az egyetlen dolog, amiért nem került be a gyűjteményembe. Az Ekö egy borzasztóan vékony máznyi sztorit kapott, ami megátkozott és viszálykodó testvérek harcáról szól, de valójában nem más, mint egy továbbfejlesztett és újabb taktikai lehetőségekkel felturbózott dámajáték. A játéktábla alakítható, épületek felhúzásával, megvédésével és a többi játékos korongjainak a visszatérését megakadályozó taktikákkal nyerhetünk. Nyersen őszinte, meglepően szórakoztató, rendkívül ajánlott móka mindenkinek, aki nem feltétlen igényli, hogy vikingekkel, zombikkal vagy szörnyekkel harcoljon egy sztorival is rendelkező játékban.
Raptor
Raptoranyuka és kicsinyei a fegyverekkel felszerelt tudósok csapata ellen: egyszerűségében nagyszerű, aszimmetrikus, kétszemélyes stratégiai játék. Teljesen kártyavezérelt, a két játékos által egyszerre felfedett lapok közül az alacsonyabb értékű a rajta szereplő speciális hatást süti el, míg a nagyobb értékű a két szám közti különbségnyi akciót biztosít. Mivel a két játékos látja, hogy a kilenc lapból miket használt már fel a másik, komoly dilemma elé kerülnek, amikor választani kell a kezükben lévők kijátszásakor. Kábítópuskák és terelőtüzek a villámgyors és halálos anyaraptor ellen: remek szórakozás, de mégis, az összes eredeti ötlet ellenére, ha már egyszer leülök játszani, akkor azt lehetőség szerint nagyobb társasággal teszem, így ez a játék nálam vajmi ritkán kerülne elő. Pároknak vagy ikreknek azonban abszolút ajánlott!
Merchants & Marauders
A játék, aminek minden pórusából árad a tematika és a hangulat. A kalózkodás aranykorának tökéletes szimulációja, elképesztően részletekbe menő menedzselési lehetőségekkel. Ugyanakkor az egyetlen játék, aminek három órán keresztül tanultuk a szabályait, és amelyben három órányi játék erőfeszítését kettő kockadobás le tudta rombolni - amelyben egy lélekvesztő képes, ha nem is elsüllyeszteni, de órák munkájával visszavetni egy teljesen felszerelt hadihajót. Abszolút ameri élmény, abszolút ameri rajongóknak, én viszont sajnos nem tartozom ebbe a kategóriába.
Borbíró Andris kedvencei
Eclipse
A maga 7-8 órás játékidejével a leghosszabb társas, amelyhez eddig szerencsém volt, megverve a Through the Agest és a Twilight Struggle-t is. De hát egy galaxis méretű űrbirodalom kiépítéséhez kell is az idő, és egy hozzám hasonló sci-fi bolondnak, aki heteket töltött az Imperium Galactica 2. előtt, ellenállhatatlan a csábítás!
A játékban bolygókat derítünk fel és kolonizálunk, építkezünk-gyarapszunk, különböző technológiákat fejlesztünk - nem utolsósorban hadászatiakat -, valamint természetesen sunyin egymásra pillantgatva hadsereget és tömegpusztító fegyververeket gyártunk ("csak védekezésképpen!"), majd a végén a végső pontszámítás közeledtétől megrészegülve egymásnak esünk. Remekül bele lehet merülni, elröppen az idő - de azért az asztaltól felállva kerülgetett egy olyan érzés, hogy elő lehetett volna adni ugyanezt tömörebben, az élmény jelentős csorbulása nélkül is, valamint a diplomácia modellezése túlegyszerűsített, elbírt volna még néhány féle státuszt, lehetőséget.
Eldritch Horror
Ősétől, az Arkham Horrortól ugyan relatíve kevés elemében különbözik, számomra mégis mindegyik változtatás egyértelműen javítja a játékélményt, és a százféle fantasztikus minisztori is jobban működik globális skálán. Kritikusai szerint hosszadalmas, vacakolós, monoton és szerencsefüggő - ami mind igaz, én (sok rajongójával együtt) mégis imádok időről időre alámerülni a világában.
Mice & Mystics
Imádom a sztorimesélő játékokat, így a Mice & Mystics annak ellenére mágnesként vonzott, hogy kissé féltem, túlságosan gyerekmeseszerű lesz. Nos, voltaképpen tényleg az, viszont azt alábecsültem, mennyire vagyok felnőtt… Szerencsére még mindig könnyen tudok ámulni kabátgomb-pajzsos egérhercegek és varázslók kalandjain, és rettegni hatalmas pofonokat osztó, akár az egész partit egy támadással kitörölni képes macskáktól. A jeleneteket átkötő, nem ritkán rövidebb novellának beillő prózai betétek egyetlen másik figurás taktikai játékban sincsenek akkora szívvel-lélekkel megírva, mint itt, és valóban minden küldetés hoz valamilyen új mechanikai ötletet is. Ezen erényei mellett pedig hátrányai (legfőképp a kócos, ellentmondásokkal és ködös foltokkal teli szabálykönyve, illetve szigorúbb játékosoknak a mára kissé egyszerűnek, elavultnak ható harcrendszere) eltörpülnek. Ráadásul kampánnyal működő, teljesen kooperatív, figurás társasból máig szégyenletesen kevés van a piacon - már csak ezért is hálás vagyok a Mice & Mysticsnek.
Race for the Galaxy, Roll for the Galaxy
Szinte azonos mechanikára épülő játékpáros, a keményvonalas eurójátékokra jellemző pasziánsz-jelleggel (relatíve kevés egymásra hatás lehetséges), de remek mechanikával és komplexitása ellenére tömör játékidővel. Előbbi elegánsabb és pörgősebb, utóbbihoz viszont a gyermeki örömöt okozó, millió, színes, miniatűr kockák nem csak vizuális tuningot és kissé hosszabb játékidőt adnak hozzá, de izgalmas adalékot is jelentenek, mert növelik ellenfeleink fázis-választása helyes megtippelésének jelentőségét.
Saltlands
Különleges említést érdemel mint a magyar fejlesztésű játékok közül számomra legizgalmasabb tematikájú (poszt-apokaliptikus sósivatag) és mechanikájú (szélfüggő mozgási lehetőségek, harc mint tápolási/ellenfél-éheztetési módszer) darab, amellyel játszottam. Kritikámban bővebben is írtam róla.
Sherlock Holmes Consulting Detective
Idén 35 éves, ennek megfelelően régimódi társasjáték, faék egyszerűségű mechanikával, dobókockák, kártyapaklik és gazdag illusztrációk nélkül. Akkor mégis miért merem személyes (mindenképpen dobogósnak számító) kedvencemnek nevezni? Mert ennyire aktív agymunkára, jegyzetelésre, vitára és (félsiker esetén) utólagos önmarcangolásra még semmilyen társasjáték nem késztetett, ennyire totálisan semmi nem vont be, ekkora kihívással semelyik nem mert elém állni. Egy-egy kalandja több A4-es papír teleírását, tucatnyi régies brit kifejezés kiszótárazását és legalább négy órányi játékidőt igényel, de minden percet megér - hibái eltörpülnek erényei mellett. Sajnos a játékot lemásoló, de egy alternatív valósági helyezett Mythos Tales, mely a Cthulhu-mítoszt és klasszikus rémtörténeteket egyaránt felhasznál, nem sikerült sokkal jobbra: hiába a néhány apró pofozás a mechanikáján, ha a fikción belül nem eldönthető, hogy mi számít elvártnak és fantasztikusnak, és mi is a tétje a nyomozásunknak.
Through the Ages (Korokon át)
Az efféle hosszadalmas (legalább 4-5 órával érdemes számolni már két játékosra is), fakocka-tologatós giga-euróktól alapvetően távol tartom magam, de egyrészt a gazdasági komponenst itt izgalmas politikai lehetőségek, tudományos fejlesztések és meglehetősen agresszív játékmódra lehetőséget adó katonai erősödés egészíti ki, másrészt igen kellemes volt felidézni vele a fiatalabb koromban heteken át nyúzott Sid Meier örökbecsűket (voltak teljes hetek, amelyek során a Colonization-beli kolóniámba beköltözve töltöttem az összes szabadidőmet...). Meg különben is, lehet tudósokat toborozni, meg mozik kifejlesztésével nyerni! Igazi kultúrgeek csemege.
A cikksorozat korábbi részei:
- A Geekz kedvenc társasjátékai: #20-11.
- A Geekz kedvenc társasjátékai: #10 - 1.