Szerző: Szép Eszter
Elérkeztünk sorozatunk utolsó részéhez: rajzokban és kompozíciókban, és nem pusztán a történetekben keressük, hogy mitől kelnek életre a Batman-történetek az olvasó fejében. Immár elérhető A képregények titkos élete podcast legújabb adása is, amelyben a Batman: Az első év című képregényről beszélünk.
Mazzuchelli, Adams, Miller és Quitely oldalai, amelyek kapcsán a sorozat eddigi részeiben a vizuális történetmesélés egyes elemeiről elmélkedtünk, egyetlen egy közös tulajdonságot mutattak: vízszintesen elnyújtott paneleket használtak. Láttuk, hogy a négy alkotó mennyire eltérően viszonyult ahhoz, hogy ebben a keretben cselekményt, motívumot, mozgást, statikusságot elhelyezzen: a formai kötöttség egyben lehetőség is egy-egy árnyalat kifejezésére, és minden alkotó mást tartott kiemelendőnek. Azt is láttuk, hogy egy-egy oldal vizualitása végtelen módon tudja támogatni a cselekményt és a karakterábrázolást, és hogy az olvasók a képet, a szöveget és a cselekményt együttesen értelmezik - egyéni, kreatív módokon.
De mivel ez a sorozat utolsó része, itt az ideje, hogy felrúgjuk ezt a kötött formát, a vízszintes panelek zsarnokságát.
(A mai oldalra rápillantva reflexszerűen Esterházy Péter hangján kérdezzük magunkban: hova jutottunk, ha a függőlegesen elnyújtott panelek jelentik a változatosságot?) A mai oldal ismét egy klasszikussá nemesedett képregényből való: Dave McKean rajzolta/karcolta/festette/montírozta/álmodta meg Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét (Arkham Asylum, 1989). McKean különböző textúrák, például csipkék és kivágások egymás mellé helyezésével éri el, hogy oldalai egyszerre legyenek ismerősek és ismeretlenek. E különféle anyagok felhasználásán túl még két jellemző stratégiával dolgozik azon, hogy képregényeiben a látvány útján a tapintás érzékszervére is hasson: egyrészt a vonalak élességével, karcosságával, elmosódottságával játszik, másrészt egyetlen panelen belül is változó vonalminőségeket és felületeket alkalmaz. Amikor ezeket a sejtelmes, olykor árnyalatokra, olykor éles kontrasztokra épülő oldalakat nézzük, a nézés gyakorlata mozgósítja az érintés feldolgozásáért felelős agyi területeket, ezt hívják taktilis vizualitásnak. Így ezt a képregényt nem csak a szemünkkel látjuk, hanem a testünkkel is érezzük. (Ez egyébként mindig így van, természetesen, a látás nem különül el a testünktől, a tértől, a testi tapasztalatainktól, McKean egyszerűen csak különösen érzékenyen vezeti az olvasót, és tudatosan építi egymásra a testi hatásokat.)
McKean az Arkham Elmegyógyintézetben igen sokszor támaszkodik a választott oldalhoz hasonló függőlegesen tagolt, széttöredezett oldalakra, amivel (többek között) traumatikus, töredezett hatást ér el. Ezen az oldalon az Arkham Elmegyógyintézet ősatyja az egyik pácienséről, Mad Dogról beszél - Mad Dog mészárolta le Arkham családját. Az első panelben a narrátor, azaz maga a pszichológus, arról számol be, hogy milyen megszállott mámorral henceg a gyilkosságokról Mad Dog, és hogy az emberek őt, mármint Arkhamot dicsérik a bátorságáért és az együttérzéséért, amit Mad Dog kezelésével tanúsít.
Az ábrázolás azonban mást mond, mint az emberek: a panel távolságtartó, ráadásul többszörösen is. Egyrészt távolról látjuk a két alakot, mintha mi lennénk a szemben lévő fal. Másrészt ezek az alakok is meglehetősen távol vannak egymástól. Nincs köztük kapcsolat: nem néznek egymásra, elválasztja őket egy nagy asztal. Arkham hátat fordít a páciensnek, és az ablakon kifelé bámul. Csodálatos ennek a panelnek a csendje, üressége és feszültsége - mintha ez a fehér sarok Arkham elméje lenne: elnyomott érzelmek érzékeny egyensúlyában, a húr elpattanását várva.
Ez a távolság és viszonylagos nyugalom átmenet nélkül csap át őrjöngő indulatba egyrészt verbálisan (Arkham: “rászíjazom az elektromos székre és megégetem a mocskos fattyút”), másrészt vizuálisan, a Mad Dog arcára közelítő panelekben. A következő három panel megnyúlik, megnő: Mad Dog fájdalomtól üvöltő szája széthúzza a panelt is. McKean a formákkal játszik: az ordító Mad Dog szája, ez a fekete lyuk, visszavetül a korábbi, pimaszul néző Mad Dog fejére, sőt az asztal ívelt lábaira, és előrevetül a következő képre. A korábbi Mad Dog provokatív nyugalma visszamenőleg egyre inkább feszült nyugalommá válik, mert már tudjuk, hogy ordítani fog a fájdalomtól.
Képregényolvasáskor az értelmet, megfejtést, asszociációt mindig visszük magunkkal ide-oda, az új megértéseket visszaolvassuk az előző képekbe, és ugyanígy a korábbi képek árnyalják az aktuális paneleket. (A klasszikus képregények közül talán a Watchmen játszik rá a legtudatosabban erre a keresztbe-kasul értelmezési hálóra.) A kivégzés pillanatában az utolsó Mad Dog-arc kiégett, mintha röntgenkép vagy túlexponált fotónegatív lenne - az elektromos áram villanásának megjelenítése olyan képkészítési eljárásokat idéz, amelyek maguk is villanáson - és annak rögzítésén - alapulnak. Mintha az első panel napfényes ablakain át is csak Mad Dog őrületét és Mad Dog halálát lehetne látni.