Az amerikai és japán filmipar gigászi farokméregetése, más néven King Kong és Godzilla ellenségeskedése új állomásához érkezett. Csaknem hatvan évvel a két monstrum tokiói találkája után immár Hollywoodban is összemérték erejüket. Ez a fáziskésés az amerikaiak részéről nem egyedi, hiszen míg a japánok már 1933-ban, azaz az eredeti King Kong premierévében leforgatták a maguk remake-jét, addig Godzilla New York-i belépőjére is kemény negyvennégy évet kellett várni. Amíg azonban Roland Emmerich pusztításpornója csupán meglovagolni szándékozott a Jurassic Park által keltett össznépi őslényimádatot, addig a Godzilla vs. Kong kicsivel több ambícióval a Legendary Pictures által amerikanizált Toho kaiju univerzum csúcspontjaként igyekszik betörni a streamingre és szerencsésebb helyzetű országokban a mozikba is.
Godzilla váratlanul az emberiség ellen fordul. A tombolás okaira valahol az Üreges Földben rejlik a válasz, ahová egy kutatócsoport Kongot követve merül alá. Eközben egy nagyvállalat a saját módszerével készül pontot tenni az őrjöngés végére, talán még a haragvó Godzillánál is nagyobb veszélynek kitéve a bolygó már így is sokat szenvedő lakóit.
Igazság szerint a cím kissé csalóka, mivel Kong jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint riválisa. Már a japán King Kong vs. Godzillában is az óriásmajom töltötte be a kvázi “jófiú” szerepét, és ez valahol érthető, hiszen ösztönösen is a hozzánk közel állónak szurkolunk, még ha kreacionista olvasóink feltehetően vitatják is eme gondolat alapját. Természetesen ennél azért árnyaltabb a kép. A japán változat bumfordi médiaszatírájában Kong csupán annyira infantilis, amennyire a szórakoztatóipar kezeli hülye gyerekekként a fogyasztóit, akik persze örömmel vesznek részt a játékban, még ha eközben a D-listás pankrátorok módjára egymást csépelő szörnyek konkrétan az életüket veszélyeztetik. Mindez a lehető legtávolabb áll attól a Király Jenő filmesztéta által megfogalmazott “tragikus vadembertől", amelyet a klasszikus verzióban láthattunk és aki megrekedt valahol a káosz és a civilizáció közötti határmezsgyén.
A Koponya-sziget tiszteletet parancsoló titánjához képest a Godzilla vs. Kong óriásmajma is emberközelibb életforma. Egyszerre túlméretezett “vad gyermek” és egy ismeretlen vilâg ura, akivel egyedül csak egy süketnéma kislány képes kommunikálni. A szuperhősből hirtelen ellenség üzemmódba kapcsoló amerikai Godzilla a japánhoz képest látszólag fordítva bekötött, azonban lényegét tekintve megmaradt ugyanannak az oltalmazó, de ha muszáj, akkor büntetni is képes istenpótléknak, akivel bárminemű haverkodás nem pusztán elképzelhetetlen, hanem egyenesen blaszfémia (ld. a japán Godzilla univerzum Baby Yodához hasonló cukisággránátját, Minillát).
Ezekre az erőviszonyokra remekül ráéreztek a Monsterverse alkotói, még ha a Szörnyek királya hibáiból okulva immár nem bíbelődtek holmi komolykodással és a mondanivaló nézői agyakba passzírozásával, ennek megfelelően a családi drámát is a lehető legminimálisabb szintre redukálták (az előző rész kvázi főhőse, Kyle Chandler csupán jelképesen, egy-két jelenetben teszi tiszteletét, a helyét a lányát alakító Millie Bobby Brown vette át, mintegy meglovagolva a Stranger Things negyedik évada körüli hype-ot), valamivel több energiát fektetve a mitológiaépítésbe. A zavarosan összeálló fantasyelemeket még csak-csak elnézi a közönség kaiju eiga filmeket ismerő kisebbsége, legfeljebb a japán filmesekre jellemző, akár a röhejességig is lazán elburjánzó fantáziát hiányolhatják. Így nincs semmi, amivel a forgatókönyvírók kompenzálhatnák a karakterek ordító kidolgozatlanságát. Persze a kaiju eiga igazi hősei soha nem az emberek voltak, de amíg fajunk mellékszereplői státusza a kollektivistább lelkületű Japán filmkultúrájában a lehető legtermészetesebb, az egyéni teljesítményt ünneplő amerikai szellem számára mindez nehezen értelmezhető, és így átültetni sem igazán lehet a hollywoodi film nyelvére. A közösségi heroizmus kifejezéséhez a legközelebb talán Gareth Edwards Godzillája merészkedett, még ha nem is maradéktalanul sikeresen, de legalább kellő vizuális intelligenciával.
Nos, az a fajta realizmusra törekvés, amely Edwardsot jellemezte, a lehető legtávolabb áll a Godzilla vs. Kongtól. Ugyanakkor a fizikai törvényeket egy szatír huncut vigyorával meggyalázó akciójelenetekre (a Tűzgyűrű komótosan mozgó kaijui és mechái éppen az üdítő kivételt jelentették, nem pedig az új szabályt) nem igazán lehet haragudni. Dinamikájuk és monumentalitásuk éppen elegendő ahhoz, hogy kielégítsék legalantasabb pusztításvágyunkat. Igaz, egy csipetnyi fantázia és játékosság sokat dobott volna a bunyókon. Mindenesetre az jó pont, hogy a két címszereplő mellé sikerült még egy kultikus kreatúrát behúzni a buliba.
Bár Adam Wingard filmje közel sem stílustalan, de azért emlékezetesnek sem igazán mondható. Amit ígér, azt becsülettel teljesíti, még ha az már alapjáraton sem valami sok. Amilyen őrült iramban pörög, legalább olyan gyorsan ki is ürül a néző memóriájából. Kritikai és közönségsikere is inkább a járványhelyzet miatt beállt blockbusteréhségünknek köszönhető, semmint önnön érdemeinek. Nem is beszélve kizökkent biztonságérzetünkről, melyet röpke két órára elhessegethet az az illúzió, hogy “titánjaink”, bírjanak emberi vagy akár állati fizimiskával, megóvnak bennünket a fenyegetésektől, és egyúttal elkanászodott kollektív egónkat is helyre pofozzák egy kicsit.