Először jött a One More Day, amiben a Marvel agytrösztjei kukába hajítottak húsz évnyi Pókember-történelmet (élen a főhős és Mary Jane házasságával), aztán meg a Brand New Day, aminek új írógárdája fél évig próbált valamit kezdeni az új status quo-val, és szánalmasan kudarcot vallott. Úgyhogy a szájaló hálószövő már rég hat láb mélyen volt, amikor Dan Slott ásót fogott, és a New Ways to Die című hatrészes sztorijával, mint valami megváltó, hántolta ki a sáros földből. Annyi idő után, mikor a remény már szinte teljesen elveszett, végre újra kaptunk egy élvezetes Pókember történetet, egy szakajtónyi gonosszal, egy rakás mellékszállal, régi és új karakterekkel, kellő mennyiségű humorral, csavarral és akcióval. Jobbkor nem is jöhetett volna.
A korábbi részekben egy rejtélyes alak egy rakás gyilkosságot kent rá Pókemberre, akit ennek következményeként most köröznek a hatóságok. Itt jön be a képbe az ősellenség, Norman Osborn, az egykori Zöld Manó, aki egy ideje a rehabilitációba kényszerített ex-szupergonoszok hivatalos csapatának, a Thunderboltsnak a vezetője (tagjai többek közt Célpont és Venom is), és aki nyakába veszi New Yorkot, hogy kellemes kötelességének eleget téve, levadássza Pókembert. A játszmába azonban belekeveredik az egykori Venom, a haldokló Eddie Brock is, aki furcsa, csodával határos felgyógyulása után különös átalakuláson megy át, és persze a város új gaztevői (Mr. Negative, Menace, Freak) is ilyen-olyan módon kiveszik részüket a kiadós haddelhaddból.
Dan Slott legnagyobb teljesítménye, hogy mesterien fogja össze a Brand New Day fél év alatt hanyagul, látható koncepció nélkül papírra kent, aztán szanaszét szaladt, sehová nem tartó, ostobaságokkal teli, és minden jel szerint teljesen értelmetlen szálait, és kiváló érzékkel gyúr belőlük össze egy szórakoztató történetet. Igaz, ezt leginkább azok tudják csak értékelni, akik voltak vagy elég fanatikusak, vagy elég mazochisták, hogy a One More Day után is kitartóan figyelemmel kövessék a hálószövő pályafutását. Ők meg fognak lepődni például azon, hogy az utóbbi évek egyik legborzalmasabb új Marvel-karaktere, a sokadig Manó-klón Menace (az antitálentum Marc Guggenheim agy(?)szüleménye), aki mindeddig csak reménytelenül kínosan pillanatokat hozott magával, most egészen pofás és ötletes szerepet kap – de ez csak egy a sok példa közül, amiket a lap aljáig lehetne sorolni.
A sztori maga meglehetősen egyszerű, hiszen kis sarkítással pusztán annyi történik benne, hogy a jófiúként parádézó rosszfiúk el akarják kapni Pókembert, aki egy ideig menekül, aztán végül felveszi a kesztyűt, és visszavág. De a közben felbukkanó új karakterek (na és Brock átalakulása az idióta nevű, de ügyesen kitalált Anti-Venommá), a cselekmény végig nem szűnő dinamikája, az újabb és újabb, bár nem egetrengető, de a sztorit magabiztosan, újabb adag feszültséggel továbblökő fordulatok könnyűszerrel fenntartják a figyelmet, és akkor a karakterekről még nem is beszéltünk. Slott kiválóan írja Pókembert, reakciói logikusak, beszólásai viccesek, jól működnek kapcsolatai a többi szereplővel is (főleg az Anti-Venommal), a szituációkban pedig, amikbe kerül, végre nyoma sincs a Brand New Day-t tönkrevágott kínos erőlködésnek. Ehhez már szinte csak adalékok a szintén nagyszerűen ábrázolt gazemberek, élükön Osbornnal, és két fő csatlósával, Célponttal és Venommal. Történik még egy-két, a kontinuitás szempontjából fontos dolog a képregényben (pl. Peter átigazolása az egykori Daily Bugle-tól Ben Urich újságjához, a Frontline-hoz), és talán érdemes megjegyezni, hogy bár nem zárja le a Brand Naw Dayben elindított szálakat, így sem a gyilkossági vádakat, sem a Pókember világából egyébként otrombán kilógó politikai kavarást, a New Days to Die egy minimális utánanézéssel érthető és élvezhető önmagában is.
Szóval, Slott nagyon jól ért hozzá, hogy a körülményekhez képest a lehető legtöbbet hozza ki az egyébként tipikus, és semmi újat nem mutató szuperhősdramaturgiából, így azt ugyan mondhatjuk, hogy ilyen sztoriból tizenkettő egy tucat, azt viszont nem, hogy nincs kivételesen jól megírva. Igaz, a vége előtt a New Ways to Die elfárad kicsit, méghozzá pont az akciójeleneteknél (ahogy Songbird és Radioactive Man részletesen, hangosan kommentálják támadásukat az Anti-Venom ellen, az már 10 éve is idejétmúlt volt, Célpont és Pókember összecsapása pedig sem hosszát, sem kreativitását tekintve nem sikerült közel olyan kielégítőre sem, mint vártuk), de a fináléra megint teljes fényében tündököl. A történet képi világáért John Romita Jr. felelt, és tudjuk, hogy neki meglehetősen sajátos stílusa van, ami az évek, évtizedek múltával nem hogy finomodott, hanem egyre markánsabbá vált – vonásai nyersebbek és szögletesebbek, mint a ’80-as években voltak, és ezt a stílust valaki vagy szereti, vagy nem. Bármelyik eset forogjon is fenn, azt nehéz lenne tagadni, hogy a New Ways to Die az egyik legjobb munkája a közelmúltból. Hangulatosabb, részletgazdagabb és kifinomultabb, mint a World War Hulk, vagy mint a magyarul is megjelent, Mark Millar által írt, 12 részes Rozsomák sztori volt. (Ebben egyébként alighanem szerepe van szintén öregróka kihúzójának, Klaus Jansonnak is.)
A New Ways to Die olyan, mint egy kellemes, meleg fürdő a többórányi hideg sárban dagonyázás után. Felemelő érzés volt olvasni, de félreértés ne essék: nem csak azért jó, mert több mint fél évnyi, tragikusan pocsék Pókember előzte meg. Bármikor állja az összehasonlítást korábbi élvezetes képregényekkel is.
Megjelenés: 2008 (Amazing Spider-Man 568-573) Történet: Dan Slott Rajz: John Romita Jr.
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége.
Battle for the Cowl: The Underground
Történet: Chris Yost Rajz: Pablo Raimondi Kiadó: DC Comics
Aki nem unja még az elvileg (persze gyakorlatilag nem) halott Batman utódlásáért folyó, minisorozatok és one-shotok armadájával körülvett küzdelmet, annak itt egy újabb adalék – sőt, aki unja, annak is. Merthogy a The Underground a múlt havi Arkahm Asylum után megint egy olyan, meglepően kiváló képregény, amit mindenkinek érdemes elolvasnia. Már tudjuk, hogy a Battle for the Cowl következményeként jó pár új sorozat indul majd: így például a Batman and Robin Grant Morrisontól és Frank Quitleytől, a Gotham Central nyomdokain a rendőrségre és az alvilágra koncentráló Batman: The Streets of Gotham Paul Dinitől és Dustin Nyguyentől – és ami számunkra most a legfontosabb, a Macskanő, Méregcsók és Harley Quinn hármasát szerepeltető Gotham City Sirens szintén Dinitől és Gulliem March rajzolótól. Chris Yost új képregénye ez utóbbi sorozatnak a felvezetése, noha középpontjában még nem annyira a három szirén, hanem csak egyikük, Macskanő, és a szupergonoszból az utóbbi időkben magánnyomozóvá avanzsált Rébusz áll. Szóval, mint tudjuk, Batman távollétében Gothamen eluralkodott a káosz, a város fele lángokban áll, a másik felében Pingvin és Kétarc harcol a kakasdomb ura címéért – mindkettejük ellen pedig az új, titokzatos Fekete Maszk folytat háborút szupergonoszokból álló hadseregével, miközben a „denevércsalád” tagjai próbálják menteni a menthetőt. Rébuszt megbízza a Pingvin, hogy találja meg neki Fekete Maszkot, s mivel a név korábbi viselőjét Macskanő ölte meg (még anno, saját sorozatában), a szálak az épp Kétarc és Pingvin nyomában járó (anti)hősnőhöz vezetnek. Éveket kellett várni, hogy kiderüljön, a magát és történeteit sokszor túlságosan is komolyan vevő (bár szinte minden más szempontból abszolút megbízható) Chris Yostnak van humorérzéke – ez ugyanis a Marvelnek írt számos, halállal, tömeggyilkosságokkal, sötét hangulattal és hipertökös pózolásokkal teli képregényeiből nem derült ki. És most itt van nekünk a The Underground, ami alapján elmondható, hogy akkor van igazán elemében, ha felenged kicsit, és könnyedebbre veszi a figurát (pedig a káoszba zuhanó város koncepciója szinte kiált egy komor, tőle megszokott, durva atmoszféráért). Yost itt kitűnő érzékkel egyensúlyoz a történethez szükséges hangulati és műfaji elemek között: van itt finom humor, dinamikus akció, szépen ábrázolt érzelmi vihar, remek karakterrajzokra, és nagyszerű narrációra alapozva, egy epikusabb, sötétebb hangulattal a háttérben. És ami a lényeg, hogy fantasztikusan jól írja Rébuszt, de főleg a küldetését, harca értelmét megkérdőjelező, Bruce után rezignált melankóliával sóvárgó Macskanőt. Szépek Pablo Raimondi rajzai is: az arcok kifejezők, az akciók lendületesek, a városképek hatásosak (lásd a nyitóoldalt), a színezés pedig végképp felteszi a pontot az i-re. Magára vessen, aki kihagyja.
Ha már múltkor kaptunk egy ízelítőt az új, június elején induló Buck Rogers képregényből a nulladik résznek hála, akkor ideje, hogy szemügyre vegyük Warren Ellis új, nem meglepő módon az Avatar Pressnél indult sorozatát is. Az Ignition City ugyanis a ’20-as, ’30-as évek örökzöld ponyvahőseinek világát idézi meg (és helyezi egyben 1956-ba, egy olyan alternatív világot teremtve, amiben a második világháborúnak marslakók inváziója vetett véget), természetesen azzal a sajátos plusszal, amit Ellistől elvárunk. Lássuk kicsit részletesebben, mivel is van dolgunk: a címbeli város egy sziget, ami jó úton jár afelé, hogy az egyetlen olyan hely legyen a világon, ahonnan lehetséges az űrutazás – az egyes országok kormányai ugyanis egymás után hoznak törvényt a Föld elhagyása ellen. Iginiton City így tele van egykor dicsőséges tetteket végrehajtott, szép múltú űrpilótákkal, akik most félőrülten, csontrészegen, szarban, mocsokban és kilátástalanságban gázolva, cinikusan sóvárognak a csillagok után. Ide érkezik Mary Raven, egy legendás, frissen elhunyt pilóta lánya, hogy apja erőszakos halálának körülményeire fényt derítsen – kerül, amibe kerül. A képregény legfőbb vonzereje kétségkívül az atmoszférája. Ellis ügyesen ragadja meg a sziget hangulatát, és szép sorban bemutat egy rakás karaktert, akiknek mind megvan a maguk defektje, de akik szerencsétlenségükben legalább annyira komikusak, mint tragikusak. Ez a fanyar humor menti meg az Ignition City-t attól, hogy időnként unalomba süppedjen, mert a cselekmény maga egyébként szinte kínos lassúsággal csordogál csak. Két szám után tartunk ott, ahol átlagos esetben egy bevezető rész után tartanánk – azt viszont máris tudjuk, hogy ki Mary apjának gyilkosa, és részben azt is, hogy miért kellett a férfinak meghalnia. Vagyis a lehetőség, hogy a képregény lényegében egy retro sci-if környezetbe helyezett „ki a tettes” krimi lesz, most kiszállt az ablakon. És egyelőre nehéz elképzelnem, hogy mi lép a helyére. Az apagyilkosság, legyen bármilyen erős karaktermotiváció (és persze sablon is egyben, bár ez ebben a stílusban nem jelent problémát), szerény, alulméretezett mozgatórúgónak tűnik egy egész alternatív világ bemutatásához (bár vannak jelek arra nézve, hogy a történet egy kis idő múlva epikussá szélesedhet, csak a tempót kéne gyorsítani kicsit). Szerencsére Ellis tényleg remek, sokoldalú karaktereket ír (nála még egy gyilkos is lehet emberi és szánalomra méltó), így azok, és jellegzetesen brites, humorral, cinizmussal, ízes káromkodásokkal és virtussal teli dialógusai elviszik hátán az egész sztorit, még a kevésbé érdekes pillanatokban is. Sajnos Gianluca Pagliarani rajzairól korántsem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Az arcok csúnyák, kidolgozatlanok, vagy épp karikatúraszerűek, a hátterek egyszerűek, a részletek elvesznek (ami egy alternatív univerzum esetében sosem szerencsés), és a panelkezelés is csak a szürke átlagot hozza. Érdemes követni a karakterek és a remélhetőleg jó irányba tartó sztori miatt, de a képi világ bizony húz az értékéből rendesen.
Northlanders 16 Történet: Brian Wood Rajz: Ryan Kelly Kiadó: Vertigo
Lassan nem lesz GeexKomix vikingek nélkül – ami persze egyáltalán nem baj! Brian Wood Northlanders című sorozata még 2008 elején indult, és egymástól független történetek laza füzérét kínálja az olvasóknak – ezekben az a közös, hogy a középkorban játszódnak, és vagy vikingekről szólnak, vagy olyanokról, akik valamilyen módon kapcsolatba kerülnek velük. Az első sztori 8, a második 2, ez a harmadik pedig, ami a The Cross and the Hammer címet viseli, 6 részes volt – és ez a 16. szám a befejezése. Wood ezúttal egy ír exkatonáról, Magnusról mesél nekünk, aki lányával, Brigiddel járja vikingek által megszállt hazáját, és kíméletlenül, egyszemélyes partizáncsapatként öldösi az ellenség katonáit, ahol csak éri, miközben a király megbízásából egy Ragnar nevű nyomozó, kisebb sereggel jár a nyomában, hogy elkapja és megölje. Mindezt 1014-ben, a clontarfi csata idején, amiben az ír csapatok végre kiűzték a vikingeket a földjeikről. Az író az egész történet során szépen tartotta fenn az egyensúlyt a két karakter között. Első ránézésre ugyebár Ragnar a „rosszfiú”, ő pózol a megszállók színeiben, akik sanyargatják az ír népet, Magnus pedig jogos magánháborút folytat ellenük, s öldöklő karakterét ráadásul ügyesen árnyalja a lányához fűződő, gyengédséggel és szeretettel teli viszonya. Csakhogy semmi sem igazán az, aminek látszik. Ragnar képviseli ugyanis a haladást, a civilizációt, a racionalitást, Magnus pedig a vad, esztelen és megszállott gyűlöletet: nem több egy maga után vércsíkot húzó vadembernél, akinek mészárlásai ráadásul értelmetlenek, hiszen túlságosan jelentéktelenek ahhoz a történelem nagy színpadán, hogy bármit is változtassanak. Irracionális, szigorúan érzelmi alapú, bosszúszomjas szélmalomharca így avatja őt tragikus karakterré, és e tragikusságát csak fokozza az utolsó két rész, ami bár kissé sablonos és talán erőltetett, mégis hatásos, és az egész karaktert átértékelő fordulattal változtatja meg a közte és Brigid közti kapcsolatot. És ha már tragikum: a végkövetkeztetés (amiért Wood a személyes események mögé odaszőtte epikus háttérnek a clontarfi csatát, aminek egyes eseményei reflektálnak Magnus történetére, illetve előre jelzik annak fordulatait) az, hogy mindennek semmi értelme nem volt. Magnus hadjárata ugye eleve hiábavaló, a viking vereség fényében pedig Ragnar erőfeszítései is elenyésznek. Csak halál és vér marad, minden valamirevaló eredmény nélkül. Ezt pedig nagyszerűen érzékeltetik Ryan Kelly rajzai. Igaz ugyan, hogy emberalakjai szinte szuperhős-képregénybe illően robosztusak, mimikái pedig sokszor meglehetősen egyhangúak – de tájképei, totáljai lenyűgözőek, történetvezetése mesteri, sőt akkor van igazán elemében, ha Wood mellőzi a szöveget, és hagyja rajzolóját érvényesülni. Az első öt oldal hatásmechanizmusát, azt, ahogy a clontarfi csata utóképeitől (érintetlen természet kontra folyóban gyűlő hullák) eljut az ellenség elől egy híd alatt megbújt Magnushoz, tanítani lehetne.
Sherlock Holmes 1 Történet: Leah Moore, John Reppion Rajz: Aaron Campbell Kiadó: Dynamite Entertainment
Nagy divatja van manapság a rebootoknak és a klasszikus történetek új, a kor igényeinek megfelelőbb köntösbe öltöztetésének – elég, ha csak a Batman, a James Bond, vagy legújabban a Star Trek franchise újraindítására gondolunk. Vagy akár Guy Ritchie év végén érkező új Sherlcok Holmes adaptációjára, ami a pipázó mesterdetektívet minden eddiginél divatosabb, fiatalosabb, akciódúsabb keretek közt szabadítja rá ismét a világra (végülis Holmesról hosszú évek óta nem készült valamirevaló mozifilm). Azt hihetnénk hát, hogy a Leah Moore-John Reppion házaspár (Moore? Bizony, Moore, és bizony, annak a Moore-nak a lánya…) valami hasonló irányba tereli a Dynamite Entertainmentnél most indult sorozatát, de nem: az alkotók a gyökerekhez hű, régimódi, klasszikus stílusú, jellegzetesen brites krimit írtak, dacára annak, hogy a borítón mindjárt egy böszmenagy robbanással, és egy Clint Eastwoodnál is szúrósabban néző Holmesszal találja szembe magát az olvasó. A történet szerint Londont robbantásos merényletek tartják rettegésben (na igen, manapság mindenhol ott van a terrortól való félelem), a titokzatos elkövető pedig megfenyeget egy visszavonult rendőrtisztet is: közli, hogy pontosan milyen időpontban fogja megölni a saját házában (igen, ez bizony kísértetiesen úgy hangzik, mint a Batman bő 60 éves első része, amiben Joker tett és váltott be efféle fenyegetéseket). Holmes, Watson, és a fél londoni rendőri erő is kivonul a jóember védelmére, de hiába: mire az óra elüti a beígért időpontot, az egykori rendőr halott, és csak egyetlen ember áll a holttest mellett, füstölgő pisztollyal a kezében. Maga Holmes. Moore és Reppion ebben az első részben tisztességgel elvégzik feladatukat: felépítik a sztori alapjait, megteremtik annak remek, jellegzetes hangulatát, és a végén hozzánk vágnak egy olyan rejtélyt, amitől egy krimiszakértő is megnyalja mind a tíz ujját. Nem csak azért, mert érdekes és izgalmas, hanem azért is, mert egészen nagy lehetőségekkel kecsegtet, többek közt egy nem éppen konvencionális holmesos történetvezetéssel: hősünk a rács mögül nyomoz majd, míg Watson kívülről segíti? Ezt a szituációt persze könnyű elrontani (leginkább elbagatellizálni) de amíg ez nem következik be, addig az írók engem megvettek kilóra. És miért is ne, hiszen minden más téren is remekelnek: a dialógusok elevenek, pörgősek, egyszerre modernek és kellemesen archaikusak, a karakterek jól eltaláltak, az elegancia csak úgy sugárzik minden képkockából. Az i-re persze az tenné fel a pontot, ha a képi világra sem lehetne semmi panaszunk. De Aaron Campbell rajzai sajnos képtelenek vizualizálni azt a hangulatot, ami az írók szövegéből árad, és ennek leginkább a kidolgozatlan, sőt sokszor teljesen üresen hagyott háttér és úgy általában, a részletek hiánya az oka (ami előtt egyébként értetlenül állok: ha a nyitányban Campbell képes több száz törmelékdarabot reptetni a levegőben, amikor a ház felrobban, később miért nem dolgozik hasonló alapossággal?) – ami egy ilyen jellegű képregényben meglehetősen kiábrándító tud lenni. Mégis, ez a sorozat mindenképpen megér egy próbát a műfaj, és főleg a karakter szerelmesei számára.
Star Wars: Legacy 35 Történet: John Ostrander, Jan Duursema Rajz: Jan Duursema Kiadó: Dark Horse Comics
A 130 évvel a Jedi visszatér után játszódó, és Luke Skywalker egyik leszármazottjáról szóló Legacy már indulása óta magasan kiemelkedik a Star Wars franchise képregényei közül, és úgy általában, a Dark Horse kiadványai közt sincs semmi oka a szégyenkezésre. John Ostrander, immár veterán star warsos, egy remek alapszituációt teremtett, amire több mint harminc, igazán nagyszerű képregényt fűzött fel. A szokásos jó-gonosz felállást megbolondította kicsit azzal, hogy belekevert a konfliktusba egy harmadik „félt”, így a Köztársaságból lett Szövetség és a galaxist uraló sith lovag, Darth Krayt közt ott van még a Birodalom, a magát jogos császárnak valló Roan Fellel és birodalmi jedi lovagjaival, akik ugyan nem feltétlenül a jó oldalon állnak, de az biztos, hogy semmiképpen nem a rosszon. Ez a fekete-fehér világba vitt szürkeség jellemzi a sorozat főszereplőjét, a már említett Cade Skywalkert is, aki jedinek tanult, de Krayt felemelkedése és a lovagok nagy részének lemészárlása után elhagyta ezt az utat, és most csempészként és zsoldosként tengeti életét – a kibontakozó konfliktus persze értelemszerűen magával ránt olyasvalakit, aki a Skywalker nevet viseli. Cade karakterében az a nagyszerű, hogy állandóan a Sötét Oldalhoz közel táncol, elsősorban a saját érdekeit nézi, és saját, akár önző céljaira használja az Erőt, vagyis semmiképpen nem igazi jófiú – de így vagy úgy, végül valahogy mindig oda lyukad ki, hogy helyesen cselekszik. Viszont Ostrander szerencsére sosem követi el azt a hibát, hogy igazi, egysíkú hőst csináljon belőle (persze ebben van gyakorlata, lásd még Quinlan Vos remek karakterét a Star Wars: Republicból). Pár hónapja, a Star Wars képregények közti crossover, a Vector fináléjában Cade barátja, Azlyn Rae birodalmi lovag súlyosan megsérült, a sorozat eddigi főmumusa, Darth Krayt pedig meghalt – méghozzá saját, mindaddig hű jobbkeze, Wyyrlok által. Aztán jött egy nem túl érdekes tölteléksztori a Mon Calamaron elrendelt népirtással kapcsolatban, most pedig a kétrészes, Storms című történet befejezését olvashatjuk, ami a nagy változások utáni új status quot fekteti le. Azlyn egy Darth Vader-szerű életfenntartó ruhában, a jövőben és önmagában szokás szerint bizonytalan Cade útkeresésben, Wyyrlok Krayt trónján, Fel pedig a vele való háború küszöbén. A cselekmény kicsit lassan halad előre, de ez három okból sem jelent problémát. Egyrészt, mert a Legacy bő harminc részen át igencsak dinamikusan és határozottan haladt előre, így ráfér egy kis „lazítás”, másrészt mert ez végülis egy átkötő sztori a többé-kevésbé lezárt, és a remélhetőleg jövendő nagy történetszálak között, aminek tökéletesen meg is felel, harmadrészt pedig azért, mert Ostrander továbbra is roppant ügyesen írja Cade karakterét, és a többiekkel való kapcsolatát, nem is beszélve a sith-ek közti, intrikák és árulások ábrázolásáról. És persze Jan Duursema sötét, realisztikus, részletgazdag, rendkívül hangulatos képeit is öröm nézni – ahogy mindig.
Eeeeeejnye már! Nem sokkal feljebb méltattam Chis Yostot a The Underground kapcsán, és ezt kapom cserébe? Egy 32 oldalas eredettörténet Rozsomákról, ami sokkal inkább tűnik egy gyorstalpaló karakterbiográfiának, amit egyes történetek végére vagy az univerzumot leíró különkiadásba szoktak rakni, mint egy tényleges, történetet mesélő képregénynek? De kezdjük a kételyek eloszlatásával: ennek a comicnak a cím ellenére semmi, de tényleg semmi köze nincs a mozikban mostanság azonos címmel futó Rozsomák (izé, Farkas) filmhez. Az X-Men Origins egy egyrészes képregényeket jelölő „sorozat”, ami még jó egy éve indult, és eddig Kolosszust, Jean Greyt és Bestiát vette górcső alá – hol több, hol kevesebb, de sosem ilyen kevés sikerrel, mint most. Mi is a gond? Először is, Rozsomáknak nem könnyű az életét belesűríteni 32 oldalba, tekintve, hogy egész sorozatok és minik foglalkoztak már (illetve foglalkoznak most is) a múltjával. Így Yostnak annyi maradt, hogy sokadszorra elhadarja a legalapvetőbb információkat, aminek csak egyetlen célja lehet: hogy az X-képregényekben nem jártas olvasót, aki esetleg a filmnek köszönhetően érdeklődik e világ iránt, nagyjából képbe hozza a karakter itteni verziójával kapcsolatban. A baj csak az, hogy egy új olvasónak a sztori túlságosan elnagyolt és összecsapott, a régi olvasóknak meg nem mond semmi újat – és még a régit is csak rosszul. Rozsomák szülei meghalnak, Rozsomákot elrabolják, és beleültetik az adamantiumot, Rozsomák megszökik, és befogadják Hudsonék, Rozsomák csatlakozik a kanadai titkosszolgálathoz, Rozsomákért eljön Xavier, és besorozza az X-Menbe – miután szeme láttára karomra hány egy kisebb hadsereget. Szóval magával a koncepcióval van itt a baj. Egyes oldalakkal éveket ugrunk előre (vagy éppen vissza), X professzor narrációja erőltetett és hihetetlenül sablonos, a dialógusok laposak és élettelenek, a karakter hosszú lelki szenvedéseiből pedig minden erőlködés ellenére sem jön át semmi. És a rajzok? Durvák, elnagyoltak, kidolgozatlanok, tele robosztus, túlzó emberalakokkal és dinamikátlan akciókkal. Nincs itt semmi, ami alapján ezt az egészet akár csak egy kicsit is szeretni kellene. Na jó, talán egyvalami. Logan múltjának újraregélésekor Yost bölcsen és kényelmesen megfeledkezik arról a nyögvenyelős, haszontalan és ostoba retconokkalt teli baromságról, ami Wolverine: Origins címen forralja a rajongók agyvizét Daniel Way „írónak” köszönhetően. Bár a Marvel egész szerkesztősége így elfeledkezne arról a képregényről… és ha már úgyis benne vannak, akkor erről is.
The Astounding Wolf-Man 15
Robert Kirkman iszonyúan jól felépített, szuperdinamikus, állandó fordulatokkal teli műfaji mixében (horror, dráma, szuperhős) farkasemberré váló hősünket nemrég feleséggyilkosság vádjával bekasznizták. Miután megtudja, hogy lánya eltűnt (valójában az ellene való bosszúra készül a vámpír Zechariah, az igazi gyilkos segítségével), szövetséget köt a szökést tervező, The Face nevű szupergonosszal. A pörgős sztori ebben a részben egy picit leül (mármint az eddigi eseményekhez képest – amúgy még mindig elég lendületes), köszönhetően főleg egy nem különösebben indokolt kitekintésnek a szerző Invincible című sorozatában folyó történésekre, amiknek nagyjából semmi jelentőségük az itteni cselekmény szempontjából. De a várakozás kifizetődik: a cliffhangerben végre szemtől szemben áll egymással a főhős és Zechariah, úgyhogy biztos lehetünk benne, hogy a következő rész egy pokoli szórakoztató, véres, brutális, kőkemény küzdelemmel telik majd – és alighanem apa és lánya nem éppen szeretetteljes találkozásával. Szóval Kirkman továbbra is ügyesen, izgalmasan ír, Jason Howard rajzai pedig továbbra is szépen szolgálják ezt a sajátos műfajkeveréket. A The Astounding Wolf-Man még mindig az Image egyik legmegbízhatóbb címe.
War of Kings 3
Mióta 2006-ban az Annihilation című, kirobbanó erejű Marvel crossover a színvonalát tekintve szabályosan földbe döngölte az azzal párhuzamosan futott Civil Wart, a kiadó űrrészlege reneszánszát éli. Két szenzációsan jó sorozat (Nova és Guardians of the Galaxy), és egy újabb nagy „space-event”, az Annihilaton Conquest után most itt van az újabb crossover, a War of Kings, ami részben a Secret Invasion eseményeiből nőtt ki, és a Kree uralkodó népévé vált Inhumanok és a Shi’arok mindent elsöprő háborújával foglalkozik. Dan Abnett és Andy Lanning (az említett szenzációsan jó sorozatok írói…) minije immár félúton jár, és továbbra is erőteljes, lendületes, fordulatos, és szerencsére nem csak a nagy csatákkal, hanem az azok mögötti stratégiával, illetve a karakterekkel is bőven foglalkozik. A fókuszpontban ezúttal a régi X-Men figura, a Shi’ar birodalmi gárda vezetője, Gladiator áll (a Marvel egyik Superman-szerű képességekkel felruházott nagyágyúja), aki a roppant hatásos cliffhangerben átértékeli lojalitását, és szénné égeti egyik embere fejét (az aktuális Smasher kinyírása lassan kezd Kenny-szintű poénná válni). Paul Pelettier rajzai rendben vannak, bár nem nagyon emelkednek az átlag felé, a színezés pedig kicsit túl élénk, de még bőven tűréshatáron belül van. Akárhogy is: ez egy baromi jól megírt, epikus képregény, amit mindenek érdemes elolvasnia.
Superman: World of New Krypton 3
A Földdel azonos pályán, de mindig a Nap másik oldalán keringő Új Krypton 12 részes története elérkezett első csúcspontjához. James Robinson és Greg Rucka képregénye az előző részben kialakult túszhelyzet feloldásával és következményeivel foglalkozik. Supermannek, aki ideiglenesen elhagyta a Földet (a helyére lépő metropolisi rendfenntartók kalandjairól a Supermanben és az Action Comicsban olvashatunk), és kryptoni katonának állt, hogy apja ősellenségén, Zodon tarthassa a szemét, sikerül egy csepp vér nélkül véget vetnie a válságnak, de az egyes kasztok köztik feszültség ezzel nem múlt el, és persze az is csak idő kérdése, hogy Zod kimutassa foga fehérjét. Eltekintve egy meglehetősen következetlen és összecsapott merénylettől, ez egy újabb szórakoztató, jól megírt comic, amiben az a legjobb, hogy a szokásosnál sokkal nehezebb kikövetkeztetni, milyen irányba is tart, és mikor pattan majd ki a fő konfliktus. Ezúttal például megjelennek a füzet végén a földi Zöld Lámpások, akik egy újabb érdeket, egy újabb oldalt képviselnek a szépen kitalált szituációban. Az írók tehát jól építik a sztorit, kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle, és még ha Pete Woods rajzai hagynak is kívánnivalót maguk után (Gary Frank, hová tűntél?), ezt a sorozatot akkor is határozottan megéri követni.
Most, hogy J.J.Abrams új Star Trek filmje feldübörögni készül a mozikban, vessünk egy gyors pillantást nagyszerű és csapnivaló elődeire, minden még soha nem szexelt, anyukájával élő, kapitányi hídként berendezett szobában alvó hardcore ősgeek örömére. Térhajtómű üzemképes, tachyon részecskékkel vigyázni, indulás!
Star Trek: Űrszekerek (Star Trek: The Motion Picture, 1979)
„Mind a saját képmásunkra teremtjük meg Istent.”
Vajon volt olyan Star Trek rajongó, aki nem nyúlt magához, amikor ült a moziban 1979-ben, és a kamera szép lassan, méltóságteljesen, percek (!) alatt körbejárta az Enterprise csillaghajót, miközben fenségesen zengte himnuszát Jerry Goldsmith feledhetetlen, Oscar díjra jelölt (és sajnos csak jelölt) zenéje? Kötve hiszem. Robert Wise, korának egyik legnagyszerűbb rendezője volt, és bár rengeteg műfajban kipróbálta magát (annál többen talán csak Stanley Kubrick tette – vagy még ő sem), de szíve mindig visszahúzta a sci-fihez. Tessék csak megnézni A nap, amikor megállt a Földet (természetesen az eredetiről van szó, nem a keanus hányadékról), Az androméda törzset és persze a Star Treket – ami egyébként egy soha meg nem valósult, 1978-ra tervezett második Űrszerekek sorozatból, a Star Trek: Phase II-ből nőtt ki. Az akkor már rég legendás sorozat Willard Decker parancsnokkal kiegészült legénységének első mozis kalandjában az Enterprise-nak egy Földhöz fenyegetően közelgő, teremtőjét kereső, óriási engergiafelhőval akad össze fotonbajsza: a sztori ravasz fonákjaként az emberiséget saját egykori kreálmánya veszélyezteti (ez az ötlet akkoriban még nem volt annyira elhasználva, mint manapság), a megoldás pedig az ember és a gép (akkoriban szintén eredetinek számított) egybeolvadása. Vérbeli science fiction ez a javából (még inkább, mint a korábbi sorozat), erőteljes, epikus atmoszférával, és egy igencsak lassú (a mai közönségnek talán túlságosan is) folyású cselekménnyel, amiben a hangsúly az intelligencián, kreativitáson és gondolatokon van, nem pedig az akción. Megvan benne minden, ami egy Star Trek filmhez elengedhetetlen – és talán egy kicsit még több is.
Star Trek 2: Khan haragja (Star Trek: The Wrath of Kham, 1982)
„Sosem néztem szembe a halállal. Átvertem a halált.”
Sok rajongó és kritikus egybehangzó véleménye alapján az eddigi legjobb Star Trek mozifilm. De az biztos, hogy az egyetlen, ami konkrét folytatása az eredeti, ’60-as évekbeli tévésorozat egyik epizódjának. A Space Seedről van szó (első évad, 22. rész), amiben az Enterprise hátrahagy egy bolygón egy rakás genetikailag felturbózott „supermant”, akiknek élén Khan áll (Ricardo Montalbán szenzációsan alakít a mozifilmben). Ez persze visszatekintve nyilvánvalóan nem volt egy bölcs döntés, minthogy a másfél évtizedig mostoha körülmények közt sínylődő emberek végül jó adag dühvel és bosszúvággyal fűtve szabadulnak el a börtönükké vált bolygóról, és más vágyuk sincs, mint hogy jó alaposan seggberugdossák az Enterprise utolsó útjára készülő Kirk kapitányt – még akkor is, ha az egész Univerzum belerokkan. Nicholas Meyer filmje már jóval akciódúsabb, kalandosabb hangvételt üt meg, mint elődje, ami nem véletlen: bár az első film idővel kivívta az őt megillető elismerést, bemutatásakor csúnyán leszedték róla a keresztvizet, olyannyira, hogy még a sorozat atyaúristenét, Gene Roddenberryt is páros lábbal rúgták ki a projektből. Szerencsére a dinamikus és látványos akciók mellett azért megmaradtak a Star Trek világában elengedhetetlen gondolatok, amik itt a halál, annak elfogadása és az azzal való szembenézés, illetve az újjászületés körül forogtak: ld. a katartikus finálét, ami Spock halálával, egy bolygó születésével és Kirk szellemi megfiatalodásával koronázza meg a robbanó torpedók és a kérlelhetetlen bosszúvágy vad kalandorgiáját. A Khan haragja egyben kiindulási pontként is szolgált a folytatásokhoz – hiszen a hegyesfülű vulkáni nem maradhatott igazán „halott”…
Star Trek 3: Spock nyomában (Star Trek III: The Search for Spock, 1984)
„A barátja voltam, és örökké az leszek.”
Ironikus, hogy Leonard Nimoynak olyannyira tele volt a töke Spock karakterével (már a tervezett második tévésorozatban, a Phase II-ben sem akart játszani), hogy csak úgy egyezett bele a második (egyébként igen szép sikert aratott) filmbe, ha a vulkáni elpatkol a végén – aztán ezután mégis úgy döntött, hogy visszatér a szerephez, sőt, még meg is rendezte a Khan haragja folytatását. A történet szerint a szinte ronccsá lőtt Enterprise-zal hazatérő legénység rájön, hogy az előző film fináléjában látott bolygó újjászületésével az oda koporsóban kilőtt Spock visszatért az életbe, ám teste csak üres burok, mert katrája (lelke) McCoy doktorba szállt, aki ebbe előbb-utóbb belehal. A testet egyesíteni kell hát a lélekkel, és mivel a Föderáció megtiltotta, hogy bárki a bolygó közelébe menjen, Kirkből és tisztjeiből lázadók lesznek, akik ellopják a leszerelésre váró Enterprise-t, és elindulnak, hogy megmentsék két barátjukat – és hogy megakadályozzanak egy klingon vezért az Univerzum talán legpusztítóbb fegyverének megszerzésében. A Spock nyomában lehetetlen feladatra vállalkozott: fel kellett támasztania egy karaktert, aki nagyon látványosan, és úgy általában, nagyon elhalálozott az előző rész végén, ez pedig mindig kínos téma (Nicholas Meyer épp azért nem vállalta újra a rendezést, mert szerinte hiba volt Spockot visszahozni). A stáb azonban tisztességgel megoldotta feladatát: a harmadik Star Trek mozifilm méltósággal kezeli a karakter halálát és újjászületését, nem válik nevetségessé, és egy újabb látványos, mozgalmas űrkalanddal gazdagítja a sorozat legendáriumát (nameg egy remek Christopher Lloyddal, klingon kapitányként). Ja, és gyönyörű, ahogy az Enterprise a film végén szénné ég a légkörben, nem beszélve arról, hogy ezzel a fordulattal lökik az írók a cselekményt a negyedik rész felé, ami végre lezárja a Khan haragjával kezdett laza történetláncot.
Star Trek 4: A hazatérés (Star Trek IV: The Voyage Home, 1986)
„Ez egy hihetetlenül primitív és paranoid kultúra.”
És íme, a Disney-Star Trek, amiben nincsenek csúnya-rossz klingonok, romulánok, vagy más rusnya, kevésbé barátságos földönkívüliek. A rendező maradt Leonard Nimoy, aki bevallottan egy könnyedebb hangvételt akart megütni Kirk és társai negyedik mozis kalandjával – és örömünkre vagy bánatunkra, ez sikerült is neki. A hazatérésben a legénység még mindig az előző részben zsákmányolt klingon hajóval utazik (mivel az Enterprise ugyebár tűzcsík lett egy bolygó egén), és össze is találkozik egy idegen életformával, ami a Föld légkörének (naná) elpusztításával fenyegetőzik – méghozzá a kihalt bálnák nyelvén. Hőseink visszautaznak hát a jelenbe (vagyis 1986-ba), hogy az akkor még élő állatok segítségével kommunikálni tudjanak az idegennel, és ismét elodázzák a kék bolygó megsemmisülését. Az alkotók minden korábbinál hangsúlyosabban ráfeküdtek a humorra, és lényegében egy időutazós vígjátékot készítettek, aminek helyzetkomikumaihoz (jövőből érkezett emberek tanácstalanul, csodálkozva botladoznak a jelenben) általában csak ürügyül szolgál az újabb végveszély szcenárió. Az erőszak-, fotontorpedó-, fézer-, és rosszfiúmentes epizód könnyed hangulatába persze szükségszerűen belekeveredtek a magvas zöld gondolatok, és végül az egészből egy természetvédelmi példabeszéd lett. A hazatérés sava-borsát az egész történet sajátos bája adja meg, bár ez a játékidő egy jelentős részében kevésnek bizonyul, főleg a korábbi okos, feszes és látványos kalandok után – így az első olyan Star Trek film, ami bár élvezetes, de bizony hagy kívánnivalókat maga után. Még akkor is, ha ebben kap a legénység először egy új Enterpise-t a sorozat történelmében (a geekeknek: NCC-1701-A).
Star Trek 5: A végső határ (Star Trek V: The Final Frontier, 1989)
„Nem akarom, hogy megszabadítsanak a fájdalomtól! Szükségem van a fájdalomra!”
Ebben a filmben Kirk kapitány szembeszáll Istennel, és legyőzi. Akartok tippelni, hogy ki rendezte? Mivel a negyedik rész igen szép sikernek bizonyult (133 millió világszerte), nem volt kérdés, hogy mielőbb érkeznie kell a következő felvonásnak. Az istenkeresési odüsszeia ötlete (Sybok, egy renegát vulkáni, nem mellesleg Spock féltestvére eltéríti az Enterprise-t, hogy megkeressen egy istenszerű lényt) magától Shatnertől származott, de már a forgatókönyv írásakor komoly problémák jelentkeztek. A színészeknek nem tetszett az elkészült szkript, át kellett hát írni, és persze a stúdió is beleszólt a dolgok menetébe. Érthetően vérszemet kaptak a könnyed hangulatú A hazatérés sikerétől, így aztán ebbe a részbe is több humort akartak, még akkor is, ha az esetleg a karakterek rovására ment (márpedig arra ment) – nem beszélve arról, hogy a meglehetősen komoly (és egyébként egészen érdekes) témához sehogyan sem illettek az állandó poénkodások. A végül roppant bután megírt, és még butábban kivitelezett főszálhoz, mely a galaxis, Isten, és úgy általában az élet titkainak megfejtésével kecsegtetett, még kínos erőltetettséggel becsatlakozik egy klingon parancsnok, aki természetesen az Enterprise elpusztítására tör, csak azért, hogy a dögunalmas metafizikus hablatyot kiegészítse némi hasonlóan dögunalmas, és mellesleg kritikán aluli trükkökkel életre hívott akció. De mi mást várhatnánk egy olyan filmtől, ami azzal kezdődik, hogy Kirk, Spock és McCoy egy tábortűz mellett énekelnek a Yosmite Nemzeti Parkban? Valaki lőjön le egy fézerpuskával…
Star Trek 6: A nem ismert tartomány (Star Trek VI: The Undiscovered Country, 1991) „Nem bízik bennem, ugye? Nem csodálom. Ha eljön ez a szép új világ, a mi generációnknak lesz a legnehezebb élni benne.”
A Star Trek, jó sci-fiként mindig is igyekezett reflektálni a jelen problémáira, így aztán nem csoda, hogy az 1991-es hatodik rész a két nagyhatalom, Amerika és Oroszország közti kapcsolatot választotta kiindulópontjául. A sztori szerint az egymással régóta konfliktusban élő Föderáció és Klingon Birodalom tűzszünetet készül kötni, ám egy, a harcos nép elleni támadás, melyért az Enterpise-t teszik felelőssé, újra szembefordítja egymással a hatalmakat, és a totális háború elkerülhetetlennek látszik – Kirkékre hárul a feladat, hogy tisztára mossák nevüket, és megharcoljanak a békéért. A Shakespeare-idézetekkel és utalásokkal gazdagon tarkított hidegháborús allegória mintha csak Andrew Davis 1989-es Kereszttűzben című filmjének forgatókönyvét vette volna kölcsön (még a fináléjuk is kísértetiesen hasonló), de ezt ne vessük a szemére. A rendezői székbe visszatért Nicholas Meyer, aki (többek közt) Leonard Nimoy sztorijából egy feszes tempójú politikai thrillert rendezett, kellő mennyiségű akcióval, csipetnyi humorral és ügyes trükkökkel (annak ellenére, hogy A végső határ kritikai és pénzügyi kudarca után bizony megnyirbálták a költségvetést). És minthogy a film témája a változás, és a változás elfogadásának szükségessége, az egyik jelenetben még az a kérdés is felmerül, hogy Kirk (illetve Shatner) és Spock (illetve Nimoy) nem túl öregeke-e már erre a feladatra. Mint eztán kiderült, azok, és a siker ellenére (csaknem 100 millió világszerte egy olyan évben, ami katasztrofális box office ereményeiről hírhedt) a hatodik résszel lezárult egy korszak, és már csak a stafétabot átadása volt hátra.
Star Trek 7: Nemzedékek (Star Trek: Generations, 1994) „És most bocsásson meg, kapitány. Randevúm van az örökkévalósággal, és nem akarok elkésni.”
A Nemzedékek internettörténelmet írt: ez volt az első mozifilm, aminek reklámozása céljából külön honlap jött létre – ehhez képest a vegyes fogadtatást kapott mű amerikai bevételeire a készítők csalódásként tekintettek (noha a világszerte összeszedett 118 millió nem hangzik rosszul a 35 milliós büdzséhez képest). Az új nemzedék című sorozat (majd később a Deep Space Nine, a Voyager és az Enterprise) írói és producerei, Ronald D. Moore és Brannon Braga előálltak egy szkripttel, ami egy Nexus nevű anomáliának hála összehozza a sorozat két nagy kapitányát, Kirköt és Picard-t, akiket amúgy csaknem nyolc évtized választ el egymástól. Az elsőfilmes David Carson kezébe adott Nemzedékek egészen a feléig kiválóan működik: gyors, ötletes, látványos, ügyesen használja az érzelmeket megélni vágyó android, Data karakterét, és szépen építi fel az ellentéteket Picard, és ellenfele, Soran (Malcolm McDowell) között, azzal, ahogy bemutatja, mennyire eltérően reagálnak személyes tragédiáikra. Aztán amikor a két főszereplő találkozik a boldog öröklétet biztosító Nexusban, minden darabjaira hullik. Vagy tényleg el kellene hinnünk, hogy a minden útjába eső nőt meghúzó, és minden útjába eső férfit pofánverő űrcowboy és vérbeli kalandor, Kirk, leghőbb vágya az, hogy kandallójához hasogasson tüzifát az erdő szélén – mellesleg tökegyedül? Kit néznek hülyének? És amikor a két kapitány egymás oldalán ellovagol a fénybe, hogy megvívják végső csatájukat Sorannal… na, ott már a legjámborabb és legelvakultabb Star Trek fan is önkívületben szórja a filmre a választékos klingon átkokat. A legrosszabbul pedig William Shatner járt: nemcsak, hogy kétszer hal meg, és másodszor igen sziruposan, de Patrick Stewart ráadásul úgy lejátssza a vászonról, mintha ott sem lenne.
Star Trek 8: Kapcsolatfelvétel (Star Trek: First Contact, 1996)
„Bátor szavak. Több ezer fajtól hallottam már őket, több ezer világon, bőven mielőtt világra jöttél. De mostanra mind borg.”
Aligha volna túlzás a kollektív tudattal rendelkező, és abba minden életformát asszimiláló borgot a legfélelmetesebb Star Trek gonoszoknak nevezni – és lefogadom, az alkotók alig várták már, hogy szélesvásznon is bemutathassák őket a nagyérdeműnek. Erre persze várni kellett az első teljes egészében új nemzedékes filmre, amit a Picard elsőtisztjét, Rikert alakító Jonathan Frakes rendezett. (Ő mellesleg később olyan szörnyűségeket követett el, mint az Időstoppolók és a Viharmadarak, de ezeket a Kapcsolatfelvétel fényében hajlamosak vagyunk majdnem megbocsátani neki.) A producerek egy része borgos, egy másik része meg időutazós sztorit akart, és végül a kettőt sikerült egy roppant erőteljes filmbe összemixelni. A borg rátámad a Föderációra, és bár az Enterprise elpusztítja a kockahajót, egy kisebb gép elmenekül a múltba, és megakadályozza, hogy a Föld kapcsolatba lépjen a galaxis többi részével – így nincs Föderáció, a kék bolygót pedig teljes egészében a borg népesíti be. Az Enterprise-nak egyetlen választása van: követni az ellenséget a múltba, és visszacsinálni mindent. A Kapcsolatfelvétel a Star Trek legszebb hagyományait követi. Izgalmas, fordulatos temporális űrkaland, egy rövid, de roppant intenzív csatával az elején, végig fenntartott feszültséggel, alapvetően komor, de James Cromwell részeges Cochrane-jének köszönhetően vidám pillanatokkal is szolgáló hangulattal, és egy szépen megírt és eljátszott dilemmával a bosszúról és azzal járó megszállottságról (merthogy Picard-t ugyebár egyszer asszimilálta a borg). A pozitív kritikai visszajelzésnek (a nyolcadik filmet máig az egyik legjobb Star Treknek tartják) és a világszerte összeszedett csaknem 146 millió dollárnak köszönhetően pedig nem is volt kérdéses, hogy hamarosan érkezik a következő rész. Az új legénységgel a sorozat is új erőre kapott.
Star Trek 9: Űrlázadás (Star Trek: Insurrection, 1998)
„Emlékszik még azokra az időkre, mikor felfedezők voltunk?”
Igaz, ez az erő sajnos igen hamar kifulladt. Jonathan Frakes második Star Trek mozija hosszú, elnyújtott, lagymatag sci-fi akció lett, ami leginkább olyan benyomást keltett, mintha nyögvenyelve vászonra erőszakoltak volna egy kétrészes tévéepizódot. A történet a békés Ba’ku nép bolygóján játszódik, amelyet az azt körülvevő űrből olyan sugárzások érnek, amik gyógyító és fiatalító hatásuknak hála meghosszabbítják az életet. A Föderáció egy admirálisa titokban szövetkezik a Son’a néppel, hogy közösen, ha kell, erővel eltávolítsák a Ba’kut a bolygóról, és maguk aknázzák ki az abban rejlő lehetőségeket (szóval ezúttal az európai telepesek indiánűző földfoglalásai gondoskodnak a szokásos, star trekes allegóriáról). Picard kapitány számára azonban ez természetesen elfogadhatatlan, és tisztjeivel együtt fellázad a Föderáció ellen, kockára téve életét, hírnevét, karrierjét és hajóját. Az Űrlázadásban tagadhatatlanul vannak jó ötletek, és remek pillanatok (pl. Data „megőrülése” és elfogása a sztori elején), sőt, ezúttal a könnyedebb hangvétel sem megy a néző idegeire: a bolygó adottságainak köszönhetően a pubertáskor egyes nehézségeit újra átélő Worf például kifejezetten vicces – főleg Riker megjegyzése jókora pattanására: „A klingonok semmit sem apróznak el.” Ám a rendkívül trehány, dühítően sablonos, és az akciók időzítésében is sokszor kudarcot valló forgatókönyv összességében gátat vet az élvezetnek, és akkor még nem is beszéltünk a Picard és egy helyi nő közt szövődő, émelyítően giccses, és döglesztően unalmas szerelmi szálról. Felfújt tévéfilm ez, amiben az egykor sokkal szebb napokat látott F. Murray Abraham tovább blamálja magát az Enterprise legénységének aktuális, és mellesleg egyáltalán nem túl fantáziadús ellenfeleként. Az egyetlen igazi fény a középszerűségben itt is Stewart alakítása, és Data általában hasztalan (és ironikus módon abszolút emberi) küzdelme az emberségességért.
Star Trek 10: Nemezis (Star Trek: Nemesis, 2002)
„Az én életem értelmetlen, amíg maga életben van. Mi vagyok én, amíg létezik? Egy árnyék? Egy visszhang?”
Stuart Baird (aki korábban egyáltalán nem ismerte a sorozatot) filmje volt az első komoly szög a Star Trek most úgy tűnik, csak ideiglenes koporsójában. A minden addiginál nagyobb költségvetés (60 millió) minden addiginál alacsonyabb bevételt eredményezett (67 millió, noha ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy olyan filmekkel együtt mutatták be, mint a Halj meg máskor, A Gyűrk Ura: A két torony és a Harry Potter és a Titkok Kamrája), és nem voltak elégedettek vele sem a kritikusok sem a rajongók. Pedig a Nemezis ügyesebben mixeli össze a modern kor elvárásait (látványos akciók) a franchise hagyományos értékekeivel (gondolatiásg), mint J.J. Abrams új tini Star Trekje. A történet középpontjában a Romulus új praetorja, Shinzon áll, aki Picard klónja, és aki a Föld elpusztítására készül, hogy aztán kikiáltsa magát a Romulán Birodalom vezetőjének. A Nemesis a franchise egyik legkényelmetlenebb kérdését teszi fel: minthogy Picard és Shinzon genetikailag azonosak, vajon előbbi is kegyetlen, amorális gyilkossá vált volna, ha utóbbihoz hasonlóan száműzetésben és kényszermunkát végezve nő fel? Avagy mitől ember az ember? Csak a körülmények formálnak minket, vagy van valami más is, ami meghatározza, milyenné válunk? Noha az egyébként húsbavágó dilemma filmvégi feloldása kissé szájbarágós, meghatározza a film súlyos, sötét hangulatát, amit a legtöbb elődtől eltérően egyáltalán nem könnyít semmilyen komikus felhang. Ami pedig az akciókat illeti, azok a legdinamikusabbak és leglátványosabbak, amiket valaha Star Trekben filmben vagy sorozatban láthattunk (na jó, leszámítva talán a Deep Space Nine egy-két lélegzetelállító űrcsatáját), így bár a Nemezis az általános vélekedés szerint minden téren bukásnak számít, mégis érdemes próbát tennie vele azoknak, akik szeretik a sci-fit, függetlenül attól, hogy ismerik a Star Treket, vagy sem.
Mit csinál egy zombi(szerűség) a világvége után, kezében egy lópénisszel? Hányféleképpen halhat meg Batman? Mi lesz egy jedi lovagból, ha „fajtája” veszélyeztetetté válik? És ezek még csak a bemelegítő kérdések az eheti összefoglalóhoz, kedves barátaim – ugyanis kalandozunk még az űrben Buck Rogersszel, a középkorban a vikingekkel, New Yorkban Pókemberrel, és Arkhamban elmebetegekkel. Minden magára valamit is adó képregény geek kötelező kétheti cikkbetevője menetrendszerűen megérkezett!
Amazing Spider-Man 592 Történet: Mark Waid Rajz: Mike McKone Kiadó: Marvel Comics
Mark Waidtől eddig csakis remek Pókember képregényeket olvashattunk, és nagyon jól sikerült Dan Slott legutóbbi kétrészes sztorija is, ami a Fantasztikus Négyes és hősünk kapcsolatát állította a középpontba, és ami egészen új, váratlan szituációk elé állította a hálószövőt. Minden okunk megvolt hát azt hinni, hogy a szépen feldobott labdát egy ilyen ügyes író igazán gyönyörűen fogja majd lecsapni. Waid keze azonban levegőt kaszálva húzott el a holtpontjára érő labda mellett, és még bokája is kibicsaklott, ahogy egyensúlyát vesztette meglepetésében. Mit szépítsük a dolgot? Az Amazing Spider-Man 592-ik része, ha nem is borzalmasan rossz, teljesen humortalan, unalmas, és még csak nem is történik benne semmi említésre méltó – na jó, leszámítva az utolsó oldalt, aminek megítéléséről még ülésezik az esküdtszék (itt May néniről, a szexuális aktivitásról, és a kettő közti összefüggésről van szó). Pókember ugyebár arra tért vissza a Makroverzumból, hogy míg számára csak pár óra, a való világban két teljes hónap telt el. Ez idő alatt J. Jonah Jameson lett New York polgármestere, May néni pedig összemelegedett a város új urának apjával.
Az első oldalak azzal telnek, hogy mindezt elmagyarázzák, függetlenül attól, hogy az előző rész is elmagyarázta már, és hogy egy oldallal korábban a recap page szintén elmagyarázta. Sebaj, mondhatnánk, mert aztán jön a lényeg: Jameson végleg ki akarja űzni Pókembert a városból, és erre a célra egy egész kommandós különítményt alakít, ami a nap 24 órájában, a hét 7 napján keseríti hősünk életét – aki azzal vág vissza, hogy csakazértis nonstop szuperhősködik, jobban, mint eddig bármikor. Ez még lehetne érdekes is, de Waid most valahogy képtelen bárminemű visszafogottságra. Jameson viselkedése, reakciói csúnyán eltúlzottak (az egész karakter egy otromba karikatúra), a történet totálisan kiszámítható, és nincs egyetlen valamirevaló poén sem az egész átkozott füzetben. És ha ez még nem volna elég, itt van nekünk Mike McKone, aki még Waidnél is jobban elveti a sulykot: Jameson hol úgy néz ki, mint egy szánalmas kis gnóm, hol meg úgy, mint egy szupergonosz (őrületesen ronda és nagy fejeket képes rajzolni), de legalább mindkét esetben pocsékul, és nem is ő az egyetlen. És ebből lesz még két rész, mielőtt elindul Joe Kelly American Sonja? Uram, irgalmazz…
Batman: Battle for the Cowl – Arkham Asylum Történet: David Hine Rajz: Jeremy Haun Kiadó: DC Comics
Ez a képregény egy újabb felesleges, unalmas tie-innek tűnt az aktuális nagy denevérsztorihoz, ehhez képest az utóbbi egy év legjobb Batman története lett Kevin Smith Cacophonyja mellett – úgy, hogy Batman ráadásul még csak egy árva panelen sem bukkan fel rajta. Nem, a történet középpontjában Jeremy Arkham, Amadeus Arkham (ld. Batman: Arkham Elmegyógyintézet) leszármazottja áll, akiről korábbi sztoriknak hála tudjuk, hogy akárcsak felmenői, ő is megszállottja a gondjára bízott elmebetegeknek, és hogy nyaktól felfelé nincs minden teljesen rendben nála. A kérdés adott: mihez kezd Arkham most, hogy az új Fekete Maszk kiszabadította az összes bentlakót, és aztán még szépen fel is robbantotta az egész épületet (ami mellesleg szénfeketén is peckesen áll a helyén, de ez legyen a legnagyobb bajunk)? Visszatér az elmegyógyintézetbe, hogy megkeresse kedvenc, alagsorban tartott betegeit, miközben gondolatai, természetesen flashbackek formájában, a robbanás előtti napok eseményei körül forognak. Szépen kiegészíti tehát egymást a múlt és a jelen, a (legalább látszólag) kontrollált, és a korlátok közül kiszabadult őrület, az egész közepén pedig ott van Arkham, akit David Hine fantasztikus érzékkel ír: látszólag értelmes, épelméjű ember, de ha kicsi belegondolsz narrációs szövegébe, hamar rájössz, hogy itt bizony kilóg a lóláb.
És Arkham még csak a kezdet, Hine bemutat három teljesen új karaktert is. Az önmagába szerelmes Tükörembert, Narcissust, az elképzelhetetlenül, sőt, legendásan ronda Hamburger Hölgyet, Myrna Freudot (na igen, ő egy picit túlzás), és Alessiót, aki működésképtelen arcizmok, szemöldök és ajkak híján csak úgy tudja kifejezni érzelmeit, ha azokat szó szerint ráfesti az arcára. Benne van a legtöbb lehetőség, amit alighanem Hine is érez, mert egyedül ő kap igazi „eredettörténetet”, és az utolsó oldal döbbenetes erejű, kreatív és félelmetes zárópanelje is rá alapoz. Jeles jár a képi világért is: ugyan Jeremy Haun rajzai nem kimagaslóak, inkább csak egy korrekt szintet ütnek meg, de a színezők olyan életet lehelnek bele, amire valószínűleg ő sem számított (főleg az utolsó oldalak történet-kép egysége lehengerlő) – nem kis szerepük van a képregény kísérteties hangulatának megteremtésében, aminek köszönhetően simán elhisszük, hogy itt mindenki az őrület szélén táncol, annak reménye nélkül, hogy ne zuhanjon bele. Egy baj van csak: ez egy one-shot, pedig baromira úgy néz ki, mintha egy sorozat, vagy minisorozat első része lenne (egyébként simán tudom ajánlani annak is, aki amúgy nem követi a Batmant, vagy úgy általában a szuperhős-képregényeket – kontinuitástól, mindentől függetlenül remek füzet ez). Az új karakterek bemutatása és a befejezés is erről tanúskodik, úgyhogy nagyon remélem, hogy Arkham és három kedvenc betegének története még folytatódik valamilyen formában (ha már a Battle for the Cowl után úgyis indul egy rakás új sorozat) – lehetőleg Hine tollából.
Buck Rogers 0 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Igeeeeen, ponyva sci-fit a népnek! Buck Rogers jó 70 éve része már a popkultúrának, de bizony rég volt, hogy bármi igazán jelentős alkotás fűződött volna a nevéhez, szóra érdemes képregény-sorozata (nem számítva persze a megszámlálhatatlan stripeket) meg talán nem is létezett. A Dynamite Entertainment fejesei, hogy foglaljuk aranyba a nevüket most rögtön, úgy döntöttek, ideje leporolni a legendát, és megismertetni vele a mai fiatalokat – persze a kor igényeihez hozzáigazítva. Első blikkre nagyon úgy tűnik, hogy a kiadó megfogta az Isten lábát: a potom 25 centért árult nulladik részből több mint 75 ezer darab fogyott csak előrendelésben, és az Alex Ross és John Cassaday borítójával júniusban megjelenő első szám is biztos nyerőnek tűnik az előrejelzések alapján. Ha valaki nem tudná, Buck Rogers egy 1928-ban teremtett, rengeteg tévéfilmben, sorozatban és rádiójátékban felbukkant karakter, aki ilyen-olyan okok miatt (ez idővel/médiummal/íróval változott) 500 évvel a jövőben találja magát, és a Föld első számú védelmezőjévé válik a nem különösebben kedves szándékkal érkező idegen életformákkal szemben. A nulladik rész azonban nem vacakol efféle magyarázatokkal, azon nyomban a lovak közé csap. Egy kollektív tudattal rendelkező értelmes, egysejtű életforma magába akar szívni minden életet a Földön, hősünkre vár hát a feladat, hogy a nagy, zöld, nyálkás, gusztustalan izét kivonja a forgalomból.
A tizenkét oldalnyi sztori leginkább Rick Remender kiváló Fear Agentjének iszonyú dögös első részére emlékeztet. Ponyvahős intelligens sejtszörnyizé ellen, gyors, ötletes akcióval, némi kellemes, cinikus humorral, és persze tökösfiús, „ki ha én nem” narrációval. Normál esetben ez a szinte kínos hasonlóság zavarna, de végtére is egy ponyva sci-firől van szó, nem a Zabhegyezőről, és különben is, a piac simán elbír még egy olyan vagány űrakciót, mint a Fear Agent. Sőt, ha engem kérdeztek, szüksége is van rá. És a Buck Rogers igazán remek mókának ígérkezik (nem lehet panaszunk Carlos Rafael dinamikus, szép rajzaira és élénk színeire sem - bár Rogers ebben a ruhában úgy néz ki, mint Havoc az X-Menből), már amennyire ezt meg lehet állapítani egy nulladik rész után – arra mindenképpen jó, hogy izgatottan várjam az első számot, ami a jelek szerint új környezetbe (időbe?) helyezi majd az itteni események végén a XXV. századi Föld mellől semmibe eltűnő Rogerst.
Garth Ennis annak idején azzal spannolta a képregény-olvasókat, hogy Crossed című, kilenc részesre tervezett sorozata durvább, felkavaróbb és kegyetlenebb lesz, mint bármi, amit eddig írt. Mármint ő, Garth Ennis. Érted: a fickó, akinek többek közt a Prédikátort, a MAX-os Megtorlót és a Chronicles of Wormwoodot köszönhetjük, azt mondja, hogy most jön csak a java. Mert amiket eddig írt, azok katolikus nővériskolába való történetek. Nade most, hogy lassan félúton járunk a sztoriban, alighanem kijelenthetjük, hogy a mester bizony túlzott egy picit. A Crossed tényleg felkavaró, durva és kegyetlen, de azért erős túlzás volna kikiáltani az író legjének – bármilyen szempontból. Eleve, ez a sorozat kevesebb rétegből épül fel, mint Ennis alkotásai általában – lehet, hogy csak én hiányolom a gonoszságot, a cinizmust és a totális vallási és politikai inkorrektséget, de akárhogy nézzük is, ezek már összefonódtak a szerző nevével. De persze nem baj, hogy új területeken is próbálkozik, sőt! Csakhát a Crossed „pusztán” egy vegytiszta horror, mindenféle műfaji kavarás nélkül, és annak, bár nagyon is élvezetes, és időnként képes gyomorszájon vágni az olvasót, mégsem olyan kiemelkedő, mint amilyennek elvártuk volna. Az alapfelállás egyszerű: kitör valamiféle járvány, aminek hatására az érintett emberekből előbújik a legbelül rejtőző, elemi gonosz, és kíméletlenül mészárolni (kínozni, seggbedugni stb.) kezdenek mindenkit maguk körül. A trükk az, hogy a képregény nem a járvány elszabadulásának idején, hanem hónapokkal utána, a civilizáció romba döntését követően játszódik – vagyis egy zombihorror és egy világvége utáni történet keresztezését kapjuk.
Ami a hasonszőrű művekhez képest valamelyest újdonság, hogy a túlélők rég lemondtak arról, hogy terveket szőjenek, esetleg visszavágjanak. Egyetlen céljuk van, hogy valahogy életben maradjanak, az is csak úgy, mint az alkoholistáknak az italtól való tartózkodás: egyszerre egy nap. Ez a totális kilátástalanság alapozza meg a sorozat sajátos hangulatát, amit tetszetősen kiegészít a csöppet sem visszafogott (de szerencsére nem túlhasznált, így mindig hatásos) gore – igaz, ilyesmiben a második rész óta nem nagyon volt részünk. A harmadik szám egy sokkoló gyerekgyilkossággal telt (a főszereplők kénytelenek voltak kivégezni egy rakás kölyköt, akiket tanárnőjük a túlélés érdekében kannibalizmushoz szoktatott), ez pedig leginkább egy rendőr körül forog, aki foglyul ejtett egy fertőzöttet. Ha nem tudnám, hogy ez a sorozat kilenc részesnek készült, megesküdnék rá, hogy ongoing. Meglehetősen lassú ugyanis, mind a karakterek kibontását, mind a cselekményt illetően – ami szinte nincs is, hiszen az eddigi füzetek inkább csak afféle tablót festettek arról, hogy milyen az élet a járvány kitörése után. Vagyis a szereplők minden számban szembetalálják magukat egy konfliktussal, amit így vagy úgy, kisebb-nagyobb áldozatok árán legyűrnek (egyikük ezúttal is otthagyja a fogát, méghozzá egy sokatmondó, gyönyörűen szomorú jelenetben, három tökéletesen kitalált és megrajzolt panelen), aztán mennek tovább, de hiányzik a keret a közjátékok körül. Sebaj, remek sorozat ez így is, Jacen Burrows rajzai is ügyesek és kifejezőek (főleg az arcokra kiülő érzelmek terén), és különben is, lehet haragudni egy olyan képregényre, amiben egy fertőzött, kövér, kopasz állat egy letépett lópénisszel a kezében szaladgál? Na ugye.
Detective Comics 853 Történet: Neil Gaiman Rajz: Andy Kubert Kiadó: DC Comics
Természetesen mind tudjuk, hogy Batman valójában nem halt meg, de azzal nincs semmi baj, ha kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis… Tudja ezt jól Neil Gaiman, korunk egyik legügyesebb mesélője is, aki a Batman 686. részével indította útjára most véget ért, kétrészes történetét, melynek címe Whatever Happened to the Caped Crusader? (Ez persze Alan Moore klasszikusára, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow című Superman sztorira utal.) Az első szám egy ravatalozóban játszódott, amiben megjelentek a Sötét Lovag barátai, szövetségesei és ellenségei, hogy elbúcsúzzanak a koporsóba helyezett hőstől (és persze már itt nyilvánvaló volt, hogy amit látunk, az nem a valóság). Először Macskanő mesélte el Batman halálát, majd pedig – egészen másképpen – Alfred. Utóbbi különösen érdekes volt: ebben a verzióban a Sötét Lovag egy szánalmas, őrület felé sodródó megszállott, akinek inasa szupergonoszokat talál ki (színészi és sminkes tehetségét latba vetve maga lesz a nagy nemezis, a Joker), csupán hogy célt adjon munkaadója és barátja életének. Mivel tudjuk, hogy Batman, lévén az, aki, amúgyis folyton pengeélen táncol, ez egy roppant fájdalmas, keserű és szívszorító (valahol pedig mélyen gonosz és cinikus) változata a karakternek – ugyanakkor félelmetesen hiteles is, mert könnyű elfogadni, hogy Bruce Wayne ilyenné is válhatott volna, ha a körülmények hasonlóképpen alakulnak.
A második részben ugyanilyen lehetséges halálokat látunk (vagyis a képregény lényegében egy „Milyen lehetséges módokon halhat meg Batman?” gyűjtemény, telis-tele utalásokkal korábbi sztorikra), csak már jóval rövidebben, mindössze pár képkockában elmesélve. A Sötét Lovag hősiesen feláldozza életét a városért, Joker megöli saját méreganyagával a Gyilkos tréfára utaló kulisszák közt (aztán a Bohóc Herceg szomorúan közli, hogy halála nem volt vicces), vagy épp az összes létező ellensége összefog, és együtt vetnek véget életének. Ezen a ponton az olvasó mocorogni kezd a székében, és azt mondja, ez mind nagyon szép és jó (és ez nem irónia, tényleg az), de mi volna a lényeg, a tanulság, mit akar ezzel mondani az író? Nos, ez sajnos nem egészen világos. A végkövetkeztetés annyi, hogy Batman soha, semmilyen körülmények közt, de tényleg, még ha beledöglik, sem adhatja fel a harcot. Ami persze helyes meglátás, ennek így kell lennie, csak ez az egész olyan, mintha kimennék egy rétre, pár óráig elmélyülten bámulnám az eget, majd pedig megjegyezném, hogy az bizony kék. Szóval marad egy kis hiányérzet az olvasás után, annak ellenére, hogy az alkotók mindent megtesznek annak eloszlatására. Gaiman ír egy igazán gyönyörű, szabadon értelmezhető befejezést, nameg egy nagyon szép dialógust Bruce és elhunyt anyja között, és Andy Kubert is megint kitesz magáért: képei elevenek, hatásosak, érzelemgazdagok, pár oldal és panel pedig egészen fantasztikusra sikeredett (ld. az utolsó oldalakat, és a képet, amin Batman megpillantja anyját). Az az apró hiányérzet sajnos arra elég, hogy megakadályozza a sztorit abban, hogy klasszikussá, hivatkozási alappá váljon, de arra bőven nem, hogy elrontsa szórakozásunkat. Remek képregény.
Star Wars: Dark Times 13
Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Na végre! Csaknem egy évet kellett várnunk rá, hogy a Vector című Star Wars crossover sztoriszálának befejezése után tavaly júniusban szünetre távozott Dark Times szekere újra beinduljon. Azóta a finoman szólva is megkérdőjelezhető színvonalú (nem finoman szólva borzasztó szar) Clone Wars és a közepes Knights of the Old Republic mellett csak a kezdettől fogva megbízható, ötletes és fordulatos Legacy tartotta bennünk a lelket. De ezekről a címekről majd máskor, most lássuk, mit kínál nekünk a Dark Times. Ha valaki a címből még nem jött volna rá, bizony sötét idők járnak a galaxisban (mikor nem jártak?). A Birodalom átvette a hatalmat, Palpatine császár lett, Darth Vader segítségével pedig sikerült lemészárolnia majdnem az összes jedi lovagot. Majdnem. Az egyik túlélő Dass Jennir (még a Republic című sorozatban találkozhattunk vele), aki az univerzum fejre állása után szövetkezett egy egykori szeparatista katonával, Bomo Greenbarkkal, és segített neki megkeresni rabszolgaként eladott családját. Ám túl későn érkeztek, Bomo hozzátartozói mind meghaltak, annak ellenére, hogy Jennir jedihez nem méltó, kegyetlen és hidegvérű módszereket is bevetett a cél érdekében. Közben Darth Vadert is kételyek gyötrik: a Vectorban maga mellé akarta állítani a sith szelleme által megszállt jedi lovagot, Celeste Mourne-t, hogy együtt forduljanak Palapatine ellen – és most attól tart, mestere titokban tud kudarcba fulladt árulási kísérletéről…
Ebből is látszik, hogy Mick Harrisont szerencsére jóval több érdekli egy szimpla kalandtörténetnél, amiben a jedik kétségbeesetten menekülnek a Birodalom elől, és az üldöztetés helyett inkább a megváltozott körülmények közti lehetséges életmódok bemutatására koncentrál. Avagy mihez kezd a bukott Köztársaság egy jedije, ha a jelenlegi hatalom halálra ítélte, és esélye sincs rá, hogy eredményesen szembeszálljon vele? Élnie csak kell valahogy (már ha nem akar Isten háta mögötti mocsár- vagy sivatagbolygókon bujdosni), ezért afféle fejvadászszintre süllyed, és megbízásokat vállal el (konkrétan egy rabszolgakereskedő hálózat ellen), miközben tudja, hogy egyre távolabb kerül azoktól az eszméktől, amik egy jedit jedivé tesznek. Harrison egy roppant izgalmas irányba tart, aminek lényege a jelek szerint az lesz, hogy ezekben az időkben még a legszilárdabb erkölcsűek is csak súlyos kompromisszumok árán tudnak életben maradni – és hogy mit jelent ez egy lovag számára, azt egyelőre csak találgatni lehet. A történetnek ezt a főszálát nem mellesleg kiválóan egészítik ki Vader kétségei, és az uralkodóval való kétszínű, ármánnyal és félelemmel teli sakkjátszmája. Remekül megírt, roppant nagy lehetőségekkel kecsegtető sorozat ez, aminek fényét emelik Douglas Wheatley egyszerű, de szép és hatásos rajzai (ahogy a kellemesen visszafogott színezés is). Aki szereti a Star Wars univerzumot, annak ez a sorozat kihagyhatatlan – de aki szereti, ezt már úgyis tudja…
Viking 1
Történet: Ivan Brandon Rajz: Nic Klein Kiadó: Image Comics
Ó, te jó ég, ez már szinte túl sok. Szóval van egy új, dögös ponyva sci-fink, és most még kapunk egy vikingekről szóló sorozatot is (igaz, már van nekünk egy remek Northlanders a Vertigónak és Brian Woodnak hála, de az csak félig-meddig szól vikingekről). Az égiek valóban túl kegyesek hozzánk mostanában – mi mást kívánhatna még egy született geek? (Esetleg egy képregényt dögös tini vámpírlányokról, akik nem viselhetnek ruhát, mert… kit érdekel, nem viselhetnek, és kész. Na?) Az Image új képregényét már megjelenése előtt nagyobb felhajtás övezte, mint a kiadó sorozatait általában, azóta meg mindenfelé kultstátuszról és az év az egyik legjobb friss címéről pusmognak – azt kell mondjam, hogy nem minden ok nélkül. A történet középpontjában két testvér, Egil és Finn állnak, akik jó vikingekhez méltón öldökölnek és fosztogatnak, és közben elkövetnek egy hibát, ami a füzet végén kegyetlenül megbosszulja magát. Aztán bepillantunk még egy szigorú király életébe is, aki pimasz hercegnőjét nevelgeti – alighanem belőle lesz majd a későbbi szerelmi szál. Ez a képregény legjobb része: az apa és lánya dialógusa érdekes, eleven, és többet elárul a viking gondolkodásról és életmódról, mint egy rakás véres mészárlás. És ha már dialógusok: Ivan Brandon kicsit gyorsan ugrál az egyes jelenetek közt (noha röviden és hatásosan vezeti fel mindegyiket, és tetteiken keresztül ügyesen definiálja a szereplőket), de párbeszédei egyenesen sziporkázóak. Okosak, jól átgondoltak, virtussal, és ha kell, nagyszerű humorral telik, és van bennük egy olyan ambivalencia, ami igazán élvezetessé és gördülékennyé teszi őket: egyszerre modernek és archaikusak, márpedig ezt nem lehetett könnyű elérni. És hogy milyen jól fonja Brandon a történet kezdetének fonalait, arra jó példa az utolsó panel – nincs sok időnk megismerni a karaktereket, sőt, a két testvér az első füzet után még kicsit haloványnak is tűnik (a király-hercegnő pároshoz képest mindenképp), mégis elemi erővel csap le ránk az, ami ott velük történik.
És ez még mindig nem minden, a Viking korántsem elhanyagolható történetmesélési erényeit ugyanis még határozottan fel is múlja a nem mindennapi (és akkor még visszafogott voltam) képi világ. Nic Klein rajzai első pillantásra furcsák, és inkább passzolnának egy modern, hardcore bűnügyi képregényhez, mint egy középkori vikingsztorihoz, de ha legyűröd ezt a prekoncepciót, utána már csak annyi lesz a dolgot, hogy feltakarítsd az állad a földről. Klein kedvére csapong a különböző stílusok közt, egy-egy festményszerű panel után hagyományosabb ceruzarajz, majd pedig raszterezés következik, és kész csoda, hogy ez az eklektikus látványvilág végül összeáll egyetlen, egységes egésszé – de összeáll. Külön bravúr, hogy míg a főszereplőket igyekszik realisztikusan ábrázolni, addig áldozataik, főleg haláltusájukban vagy rettegésükben, szánalmas rajzfilmszerű vonásokat kapnak, ezzel is érzékeltetve teljes alárendeltségüket. Ez bizony kihagyhatatlan sorozatnak tűnik minden valamirevaló geek számára.
Astonishing X-Men 29: Miután Warren Ellis átvette a stafétabotot Joss Whedontól, az X-Ment egy alternatív univerzumból származó, és egy mesterségesen kreált mutáns frakció közti konfliktus gyújtópontjában találtuk. Ez az első sztori utolsóelőtti része, és hogy őszinte legyek, nem sok olyat tudunk meg belőle, amit az előző számból még nem tudtunk. Inkább csak afféle átvezetés ez a háttérből mozgató mumus (Forge) lelepleződése és a végső konfrontáció között – annak viszont tökéletes. Szokásosan dinamikus, ötletes, kellő mennyiségű humorral és tudományos hablattyal fűszerezve, és ami a legjobb, hogy Ellis kiválóan használja a karaktereket. Egyelőre ez egy jó képregény, de nem nagyszerű – ahhoz egy kirobbanó erejű finálé kell majd. És nem ártana az sem, ha Simon Bianchi panelkezelése kevésbé volna ilyen hektikus és ordítóan öncélú, de tudom, ez hiú remény. (Marvel)
Fantastic Force 1: Erre aztán nagy szükség volt. Már Mark Millar jelenlegi Fantasztikus Négyes történetfolyamának sem vagyok rajongója (és akkor még finom voltam), de annak legalább elvétve akadnak remek pillanatai – Joe Ahearne spin-offjának nem, az úgy rossz, ahogy van. A jövőből érkezett nyolc milliárd menekült (az élen a címbeli csapattal, ami többek közt a Hulk leszármazottját és Rozsomákot is tartalmazza) ugyebár átkerült a mesterséges Földre (Nu-World), ahol most ostoba és unalmas csatát vívnak holmi röhejes bürokráciai okokból. Eleve nem a legjobb húzás egy teljesen új minisorozatot egyrésznyi bunyóval kezdeni, de ha az még ötlettelen és unalmas is… A karakterekről meg jobb nem is beszélni, annyira jellegtelenek, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. És a rajz? Erőltetett, ronda, dinamikátlan Bryan Hitch imitáció. Felejtsük el gyorsan. (Marvel)
House of Mystery 12: Ez egy remek kis sorozat amióta csak indult, de most, hogy már egy éve szépen, színvonalasan, kellemesen ellötyög, megállapíthatjuk, hogy kétségbeesetten szükség van valami igazán erőteljes pillanatra, eseményre, valami olyasmire, amitől az embernek leesik az álla. És ha csak nem káprázik a szemem, nagyon úgy néz ki, hogy ez a sztori (The Space Between), aminek most a második részét olvashatjuk, szolgálni fog valami ilyesmivel, mielőtt véget ér. A karaktereket már mind ismerjük (Fig, az apa, Peter, és még féltucatnyi érdekes figura), szóval minden készen áll; és most már tényleg bonyolódni kezdenek a szálak, akár a házból nemrég kikerült Rinát vesszük, akár Petert, akivel kapcsolatban az író ügyesen hint el egyre több és több rejtélyt. Alakul a sztori, és persze most is kapunk egy pároldalnyi „történet a történetben”-t, ezúttal egy korokon és világokon átívelő szerelemről. Ha Matthew Sturges így folytatja, a House of Myster lassan tényleg kinövi magát az egyik legjobb sorozattá. (Vertigo)
Kick-Ass 6: Nem mondhatnám, hogy különösebben odáig vagyok a logikát és karakterrajzot folyton karóba húzó Mark Millarért, de el kell ismernem, hogy Kick-Ass című új sorozata (amiből három rész megjelenése után máris filmet kezdtek forgatni) tényleg olyan, amilyennek a reklámkampánya ígérte: dögös, cool, gonosz és pokolian vicces. Ha valakinek eddig kimaradt volna, a sztori a való világban játszódik, és egy lúzer tinédzserről szól, aki elhatározza, hogy ő márpedig szuperhős lesz (szóval igen, a Kick-Ass az a képregény, amiben Millar harsányan szétröhögi magát a szuperhíróságon). Jól szarrá is verik már első alkalommal, amikor kimegy parádézni az utcára egy röhejes zöld-sárga jelmezben. De aztán felnő feladatához, szuperhős-partnert is talál, meg igazi gengsztereket ellenségnek. A hatodik rész jobbára két másik szuperhős, Big Daddy, és a folyamatos mosollyal vérben úszó kislánya, Hit-Girl eredettörténetét meséli el, természetesen jókora túlzásokkal és hiteltelenségekkel, de ebbe a sorozatba ez tökéletesen passzol. Akárcsak John Romita Jr. sajátos, nyers, szálkás, szép képi világa. Ha minden igaz, még két rész van hátra – nem látom, hogy lehetne ezt elrontani. (Icon)
Scalped 28: Folytatódik a High Lonesome című sztori, ami nem is annyira egy összefüggő sztori, hanem egy-egy karakter részenkénti, részletesebb bemutatása. Ezúttal az öreg Catcher van soron, némi mellékszállal Falls Down rendőrtiszttel, aki egy zöldfülű FBI-os „segítségével” igyekszik fényt deríteni egy korábbi történetben látott gyilkosságra. De ez a rész azért olyan igazán fontos, mert végre minden kétséget kizáróan fény derül rá, hogy melyik szereplő ölte meg az FBI-ügynököket 1975 nyarán, egy máig tartó megszállott nyomozást szabadítva rá ezzel a rezervátumra. A gyilkos személye nem különösebben nagy meglepetés, de Jason Aaron nem is próbál úgy tenni, mintha az lenne – és azzal együtt, hogy korábban mind Gina Bad Horse-ra, mind Red Crow-ra ráterelte már a gyanút, ez itt a sorozat egyik kulcskérdésének igen szép megválaszolása. R. M. Guéra rajzai pedig továbbra is fantasztikusan nyersek, durvák és hangulatosak, úgyhogy a Scalped még mindig a jelenleg futó egyik legjobb amerikai képregény. (Vertigo)
Supergirl 40: Tavaly, Geoff Johns és James Robinson New Krypton című sztorijában feltűnt egy új szuperhős, Superwoman, akiről hamar kiderült, hogy nem annyira hős, mint inkább hidegvérű gyilkos. A kérdés csak az volt, hogy ki bújik meg a maszk alatt, és ez a kérdés olyannyira fontos, hogy Sterling Gates egy egész sztorit szánt neki a sorozatban (Who Is Superwoman?). Ez a negyedik rész, és ebben végre lelepleződik a gaz nőszemély – bár azt megnézem, Gates ezt hogy magyarázza ki, mert egy korábbi részben Superwoman alteregója hősnőnkkel beszélgetett, miközben maga Superwoman a város közepén tombolt. És egyáltalán, az író súlyos miértekkel és hogyanokkal is adós – de hogy ezekkel mihez kezd, az a következő rész titka, és addig is ez a füzet (ahogy a korábbiak is) egy színvonalas, szórakoztató, kellemes kis szuperhőskaland, dinamikus és ötletes akciókkal (remek az a jelenet, amiben Supergirl ereje nélkül, pusztán Batmantől tanult kézitusával kénytelen szembeszállni egy ellenségével), és korrekt rajzokkal. Nem váltja meg a világot, de nem is az a célja. (DC)
Nálunk még mindig Fesztivál van: ezúttal Pilcz Roland remek sorozatának negyedik felvonását vesszük górcső alá, mert ha már Indy tavaly cserbenhagyott minket, jó látni, hogy legalább saját kalandorunk még mindig a régi…
Pilcz Roland még jó másfél évtizede kezdte dédelgetni saját nagy képregényálmát, amelynek középpontjában akkor még egy westernkörnyezetben, állatok közt tébláboló seriff állt. A rend őréből aztán az évek múlásával tanárszakos egyetemi hallgató lett, aki a 2005-ben megjelent A kezdet című képregényben egy titokzatos könyv és egy még titokzatosabb nő nyomában, barátjával, Palmmal vágott neki a nagyvilágnak. Történetük azóta kiegészült még három résszel (na jó, kettő és féllel, hiszen az eddigi vékony kötetformátum az Angyalok a Pokolban Képregényfesztiválos megjelenésére füzetre váltott, azaz feleolyan vastag lett), csapatuk pedig a gyümölcsmániás hipochonderrel, Hugóval, és a félszemű, és most már félkarú kalandorral, Kayjel.
Pilcz Roland szándéka saját bevallása szerint az volt, hogy egy nagyközönségnek szóló, de a megszokottól mégis eltérő képregény-sorozatot alkosson, és három és fél rész után elmondhatjuk, hogy ez sikerült is neki. A Kalyber Joe alapvetően egy kedélyes, poénokkal és filmes utalásokkal jó alaposan megpakolt kalandtörténet, aminek vidám hangulatát pompásan ellensúlyozza illetve kiegészíti a fejét újra és újra felütő, kellemes melankólia, és a karakterek közt nagyon szépen felvázolt, kedvességgel teli, meglepően érzelemgazdag, ám soha nem giccses baráti kapcsolat. Az első három rész igazi írói bravúr volt, minthogy mindegyik más-más témát, életérzést prezentált: A kezdet felhőtlen bájjal és humorral mutatta be, hogy indul el a későbbi kalandok felé egy teljesen átlagos srác, Az eső komorabb, melankolikusabb hangvétellel lepte meg az olvasót, és az események sűrűjébe dobta hőseinket, Az álmodozók pedig levonta a tanulságot a korábban történekből, és átmenetként szolgált az Angyalok a Pokolban-hoz.
Itt ugyanis már végleg egy igazi kalandhős válik Kalyberből: kincset keres, dzsungelen és sivatagon vág keresztül, vadállatok elől menekül, szakadékokba zuhan, és késsel hadonászó beduinok fogát veri ki. Vagyis az új rész stílusát tekintve ugyan korántsem szolgál annyi újdonsággal, mint az előzőek, és a cselekmény is csak viszonylag keveset halad előre, viszont szépen eljuttatja a címszereplő karakterét oda, ahol lennie kell. És visszatekintve egyértelmű, hogy mindaz, amit Pilcz Roland korábban csinált, ehhez készítette elő a terepet – ez a határozott, logikus, szépen végigkövethető történetvezetés pedig egy olyan író tudatosságról árulkodik, aminek ritkán lehetünk tanúi a kilencedik művészet hazai köreiben. És akkor a szerző humorérzékéről még nem is beszéltünk, pedig az is megérdemel pár sort. Igaz, a szituációk felépítésén, és a mérnöki pontossággal lecsapott labdákon sokszor még mindig érezhető a stripjelleg (ez A kezdetben még kicsit zavaró is volt), de ez az egy oldal-egy poén elvén alapuló szerkezet minden számmal egyre kevésbé észrevehető. Köszönhető ez annak, hogy Pilcz Roland nem elégszik meg egy-egy gyors csattanóval, nem tér rá egyik letudott poénról gyorsan a következőre, hanem addig fokozza az egyes helyzetekben rejlő komikumot, amíg a maximumot ki nem hozza belőlük. Ezt nem ritkán Hugó karakterén keresztül teszi, aki pont az a kellő mértékben eltúlzott, szerethető idióta, akire a képregénynek szüksége van a két, egymáshoz egyre hasonlóbb kalandor mellett.
A rajzok, ahogy azt már megszokhattuk, egyszerűségükben nagyszerűek. Az arcok mindössze pár vonásból állnak, és többnyire egy-egy jellemző részlet különbözteti meg őket (így pl. Kalyber védjegyszerű egybenőtt szemei), az érzelmeket pedig a gyakran bájosan elkerekedő szemek, és az oldalra csúszó, sokszor apróra zsugorodó szájak hivatottak kifejezni (és persze ugyanezek húzzák alá a poénokat is). Ez a letisztultság néha meglepően kidolgozott hátterekkel, és részről részre láthatóan fejlődő, egyre nagyszerűbb színezéssel párosul. Ha körülnézünk a Magyarországon megjelenő sok elvont, vagy éppen magas művészi babérokra törő képregények közt (amik közt egyébként egyre több remek alkotás akad), akkor megállapíthatjuk, hogy jelenleg talán egyedül a Kalyber Joe tölti be a színvonalas, nagyközönségnek szóló, szórakoztató comicok helyén tátongó űrt – illetve a nulladik részével még kissé kiforratlan, de nagy reményekkel kecsegtető Johnny Fellow-ban van meg erre a potenciál. Kaland, humor, szív és lélek, ez a Kalyber Joe. Mire vártok még? Vegyétek már!
Második alkalommal jelentkezik a GeexKomix, vagyis ezen a héten hagyományt teremtünk! Ismét fejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények tengerében, és megmártózunk kalózok, szuperhősök, űrhajósok, gengszterek és katonák izgalmasabbnál izgalmasabb történeteiben. Pókember újra leveszi a maszkját, Batman még mindig halott, Rozsomáknak új sorozata indul, és ez még mind csak a jéghegy csúcsa: hisz belepillantunk többek közt Garth Ennis legutóbbi minijébe, és abba a képregénybe is, amit a tengerentúli kritikusok a tavalyi év egyik legjobbjának tartanak!
Amazing Spider-Man 590-591
Történet: Dan Slott Rajz: Barry Kitson Kiadó: Marvel Comics
Eltelt már egy kis idő az első cikkünkben említett Character Assassination óta, úgyhogy bízom benne, hogy mindenkinek sikerült nagyjából túltennie magát rajta. Persze tudom, ez nem olyan könnyű, hiszen Marc Guggenheim művei általában képesek rá, hogy maradandó károsodást okozzanak a képregény geekek agysejtjeiben – de szerencsére mindig lehet rá számítani, hogy Dan Slott rehabilitálja a pórul járt rajongókat. Amióta tavaly nyárom megírta a remekül sikerült New Ways to Die-t, ő a One More Day óta döglődő Pókember elsőszámú reménysége. Ez a kétrészes sztori most a hálószövő kapcsolatát vizsgálja a Fantasztikus Négyes tagjaival – és hogy erre miért van szükség? Természetesen azért, mert a One More Day után senki, de tényleg senki nem tudja Pókember valódi kilétét (na jó: azóta a bosszú angyalais csapattársai előtt már levette a maszkját), ami kicsit furcsán veszi ki magát egy olyan baráti kapcsolatban, amit Peter a Fáklyával ápol. Utóbbi nem tudja hová tenni, hogy nem emlékszik Póki valódi nevére és arcára, noha egészen biztos benne, hogy nem olyan régen még birtokában volt ennek a tudásnak. Ez persze poénokat, élcelődéseket és konfliktusokat szül, méghozzá az ún. Makroverzumban. Azt ugyanis a fantasztikus család és a hálószövő egyszer együtt látogatták meg, és most együtt is térnek vissza, miután vészjelzést fognak az ottaniaktól. Nem megyek ebbe mélyebben bele, mert nincs semmi jelentősége: az ott kialakuló csetepaté csak egy ürügy a bizalmi kérdéshez, ami Pókember kiléte körül forog. Ez természetét és hangulatát tekintve egyébként sokkal inkább egy Fantasztikus Négyes, mint egy Pókember sztori, de végülis utóbbi identitása áll a középpontban, és ez egyébként sem számít. Ami fontos, az az, hogy egy igazán szórakoztató, ötletes és jól megírt képregényt kapunk.
Slott remekül bánik a fantasztikusokkal – persze legalapvetőbb tulajdonságaik mentén írja őket, de ezt egy ilyen vendégszereplés esetében nem is lehet másképp. A Johnny és a Peter közti civódás végig egy sajátos bájt kölcsönöz a történetnek, még akkor is, ha egyébként egy viszonylag komoly konfliktuson alapul, aminek feloldása… nos, erre hirtelen szavaim sincsenek. A Fáklya a család szentségéről beszél, a jelenet pedig ölelésekkel végződik – vagyis minden jog szerint az egésznek émelyítően giccsesnek kellene lennie, de ehelyett gyönyörűen bájos és érzelemgazdag, ugyanakkor mégis ízlésesen visszafogott lesz. Ahogy a fantasztikusok mint valami rég látott kisöcsit ölelik keblükre Petert, az olvasó nem tud nem bárgyún vigyorogni, és konstatálni magában, hogy ez az elmúlt kb. két év Pókember-termésének legszebb pillanata – az elismerés egyébként Barry Kitson rajzolót is megilleti, aki rendkívül kifejező mimikát kölcsönzött a szereplőknek. Ki kell azonban még térnem két dologra: egyrészt arra, hogy a Makroverzumban másképp telik az idő, mint hőseink világában, így miután pár óra elteltével visszatérnek az utóbbiba, rá kell ébredniük, hogy ott két hónap telt el. Ügyes fogás ez arra, hogy a sorozat egyes, bő egy éve stagnáló szálait végre valaki érdemben előrelendítse, mindössze pár oldal leforgása alatt. Peter így egy új status quo-ba csöppen, amiben vannak lehetőségek – végre (végre!!!) hosszú idő után talán ismét tartani fog valahová ez a képregény. A másik dolog, hogy hősünk a sztori tanulsága szerint tökéletesen tisztában van vele, hogy a világból kitörölték a titkos identitására vonatkozó bizonyítékot. Ez bizony furcsa, és abba az irányba mutat, hogy az írók talán bele akarnak piszkálni a hálószövőnek a One More Dayben Mephistóval kötött alkujába (még Mary Jane is felbukkan pár szó erejéig…). És ha esetleg tényleg retconálni akarják a retcont, akkor én leszek az első, aki tapsolni fog hozzá.
Batman: Battle for the Cowl 2
Történet és rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Nocsak-nocsak, úgy látszik, a háromrészes minisorozat előrehaladtával Tony Daniel lassan felnő a feladathoz, és bebizonyítja, hogy a DC nem döntött rosszul, amikor rábízta az idei év talán legfontosabb Batman sztorijának megírását (és megrajzolását). Az első szám, ahogy azt legutóbbi összefoglalónkban említettem, kissé kapkodó, összeszedetlen és kidolgozatlan volt, de Daniel mostanra láthatóan eldöntötte, hogy mely karakterek igazán fontosak neki, kikkel és mivel akar pontosan és részletesen foglalkozni. Úgyhogy, bár az első rész sem volt rossz, ez mindenképpen egy nagy előrelépés. A sztori jobbár leszűkült Kétarcúra, Pingvinre, a Fekete Maszkra, és az egykori-jelenlegi Robinokra. Előbbiek a Gotham feletti uralomért harcolnak, utóbbiak pedig – mind a maguk módján – Batman köpenyéért, és a jogért, hogy magukra ölthessék, és folytathassák a halottnak hitt Bruce Wayne soha véget nem érő, bűn elleni hadjáratát. Az előző számban felbukkant két lehetséges utódjelölt, akik most annak rendje és módja szerint le is lepleződnek. Egyikük (természetesen az, aki lőfegyverekkel járőrözik, és gyilkosságtól sem riad vissza) Jason Todd, az egykori, a másik pedig Tim Drake, a jelenlegi Robin (egyik sem nevezhető nagy meglepetésnek, de Daniel szerencsére nem is próbálja annak eladni) – mindeközben a denevér Jason előtti társa, Dick Grayson, azaz Éjszárny, továbbra sem kívánja átvenni Bruce helyét. A Pingvin és Kétarc pedig közben totális háborúba keverednek egymással, nem is sejtve, hogy az indulatokat a Fekete Maszk szítja köztük, természetesen saját javára.
A Battle for the Cowl 2 rövid akciójelenetek füzére, de szerencsére ezek az akciók egyáltalán nem öncélúak, hanem nagyon is határozottan mozdítják előre a cselekményt – és pontosan ez az a tudatosság, aminek hiánya alatt oly érezhetően nyögött az első szám. Jason és Dick összecsapása kulcsfontosságú előbbi súlyos, korábbi nézőpontjával szembemenő döntésének meghozatalában, Tim és Jason harca elmérgesíti a helyzetet, és nagyon csúnya következményekkel járhat (és nem csak az egyik Robint látszólag halálos sebe miatt), a gengszterek háborúja pedig nyilvánvalóan kijelöli majd az első fő ellenséget annak, aki végül átveszi Bruce helyét (nem kell nagy látnoknak lenni, hogy kitaláljuk, ez szinte bizonyosan Dick lesz). A sztori tehát pörög, nincsenek üresjáratok, felesleges drámázások és elnyújtott dilemmák, és végre minden karakter pontosan úgy viselkedik, ahogy azt egy ilyen szituációban logikusan elvárhatjuk tőlük. És még a rajzok terén is fejlődés tapasztalható: Daniel a testfelépítés és a méretek hangsúlyozásával szépen érzékelteti például, hogy Tim bújik meg a Batman gúnya alatt, nem Bruce, és bár az akciók nem különösebben látványosak, a hangulatfokozó képek fantasztikusan sikerültek. A Fekete Maszk istenként való pózolása a lángoló Gothammel a háttérben (itt a színező is nagyon kitett magáért), illetve az elszánt Dick visszatérése a denevérbarlangba, noha tipikus, sablonos szuperhős-pillanatok, mégis (vagy talán éppen azért, hisz hol máshol legyenek ilyenek) elemi erejűek. Reméljük, az utolsó rész legalább ilyen jó lesz.
Battlefields: Dear Billy 1-3
Történet: Garth Ennis Rajz: Peter Snejbjerg Kiadó: Dinamyte Entertainment
Két dolog van, aminek Garth Ennis valósággal a megszállottja: a vallás és a háború, és mindkettőről annyi képregényt írt már, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy bármelyik témában újat tudjon mondani – és mégis, újra és újra képes új szemszögeket találni hozzájuk. A vallást most hagyjuk, minket itt és most a háború érdekel. A Battlefields három, egyenként három részből álló, és önálló történettel rendelkező minisorozatot takar, melyek közt a kapcsolódási pont a második világháború, és persze azon belül a szokásosnál kissé eltérőbb témaválasztás. Az első mini, a The Night Witches, egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagjáról, és egy Oroszországban előrenyomuló német egység egyik katonájáról szólt, akiknek története persze az utolsó füzetben kényelmetlenül összefonódott. A végeredmény egy nagyszerűen megírt, szépen rajzolt, helyenként sokkoló, de túlzásokba soha nem eső háborús dráma lett, és ezt a színvonalat Ennisnek sikerült megtartania a második, Dear Billy című minihez is. Ennek középpontjában egy Carrie Sutton nevű nővér áll, akit sok társával együtt a japánok megerőszakolnak, majd pedig lelőnek. Ő az egyetlen túlélő, és miután felépül, folytatja nővéri munkáját, sőt, még találkozik a címbeli Billyvel, egy jóképű, kedves katonával is – ám az érzelmi sebek, amelyeket a japánok ejtettek rajta, mélyek és gyógyíthatatlanok, és nyilvánvalóan tragédiához vezetnek majd. Amikor pedig egy japán katona kerül a kórházba, ahol dolgozik, lehetősége nyílik a bosszúállásra is.
Ennis tehát a cím ellenére ezúttal nem a csataterekre vezeti az olvasót, hanem a háború egy ritkábban tárgyalt területére, a háborús bűnök okozta sokkra és a soha el nem múló utóhatásokra. Ez Billy esetében is igaz, aki szintén egy traumatikus élmény után kerül Carrie ápoló kezei alá, és kettejük kapcsolatát is ezek a múltbeli sorscsapások határozzák meg. Szerelmük nem szép, tiszta és bizalmas, mint valami rózsaszín lányregényben, hanem fájdalmakkal, szenvedéssel teli, és természetesen képtelenek megosztani egymással az átélt traumákat. A három rész alatt folyamatosan látjuk, ahogy Carrie egyre mélyebbre süllyed kínzó emocionális viharába és bosszúhadjáratába, és Ennis nagyon ügyesen ábrázolja ezeket a lelki folyamatokat. Nem direktben, szájbarágósan közli, hogy épp milyen állapotban van főszereplője, hanem okosan megírt dialógusokon, elejtett megjegyzéseken és beszédes arckifejezéseken keresztül (jó példa erre, amikor a harmadik részben a katonák a háborúról beszélnek a nő társaságában). Utóbbi persze már főleg a dán Peter Snejbjerg érdeme. Rajzai egyszerűek, sehol egy felesleges részlet vagy sallang, és ez lehet, hogy egyeseket eltántorít, de ami igazán fontos, hogy minden vonása (különösen a mimikák terén) roppant kifejező, és Rob Steen színezővel együtt mesterien önti képekbe a főhős egyre üresedő érzelmi világát (mellesleg John Cassaday borítói is gyönyörűek). A cím egyébként nem véletlen, a képregény valójában egy „illusztrált levél”, amit Carrie ír Billynek, és az olvasó már az első oldalak után sejti, hogy ez egy szakítólevél lesz – de téved, mert Ennis ennél sokkal sokkolóbb, noha a témát tekintve kézenfekvő befejezéssel sújtja a karaktereket és az olvasót.
Daredevil Noir 1
Történet: Alexander Irvine Rajz: Tomm Coker Kiadó: Marvel Comics
Ejha, ez aztán egy olyan cím, egy olyan párosítás, amire senki nem számított volna. Fenegyerek és a noir! Marvel, könyörgöm, gondolkozz (tudom, sokat kérek…)! Amikor Brian Michael Bendis évekkel ezelőtt átvette a Fenegyerek sorozatot, az egyébként is gyönyörűen merült bele a noir zsánerébe, és ott van azóta is, immár Ed Brubaker irányítása alatt. Szóval a Marvel ötlete, hogy egy-egy mini erejéig noir környezetbe helyezze híres szuperhőseit, nagyon is jó, érdekes és életképes olyan címeknél, mint a Spider-Man Noir és az X-Men Noir, de a Fenegyerek esetében, ami egyébként is noir… mi értelme van? És mi jöhet még ezután? „Daredevil Superhero”? Az lenne csak igazán kreatív… Mégse ítéljünk elsőre, hiszen akár unalmas ötletből is születhetnek remek történetek. De hopp, sajnos itt nem ez a helyzet. Alexander Irvine képregényével nem az a legnagyobb baj, hogy hangulatát tekintve simán játszódhatna a jelenben, és része lehetne a mostani Fenegyerek sorozatnak (két különbség van csak ahhoz képest: 1930-at írunk, Matt Murdock pedig nem ügyvéd, hanem magánnyomozó – ami kézenfekvő egy noir esetében, és persze meglehetősen ötlettelen is). Hanem az, hogy színvonalát tekintve a lába nyomába sem ér.
A sztori szerint a főhős és társa irodájában feltűnik egy femme fatale (naná), aki egy Orville Halloran nevű gengszterfőnök barátnője – csakhogy immár nem akar az lenni, és ehhez kéri Matték segítségét. A helyzetet bonyolítja, hogy a bűnöző szolgálatában megjelenik a városban egy kegyetlen bérgyilkos, aki sosem hibáz (Célpont, természetesen), és hogy Orville épp háborúra készül Wilson Fisk ellen. Irvine tehát a plafonig halmozza az unalomig ismert noir kliséket, és elvárja, hogy hálásak legyünk érte (és közben ráadásul az egész képregényben alig történik valami, a cselekmény épp csak jottányit mozdul el a kiindulási ponttól). Ezt pedig nehéz tolerálnia olyasvalakinek, mint jómagam, aki oda meg vissza van ezért a műfajért. A Daredevil Noir unalmas, kiszámítható, és az eredetiségnek még csak a szikrája sem található benne – és az eredetiséget itt még csak nem is általánosságban értem (ennyire naiv nem vagyok), hanem csak a normál Fenegyerek sorozathoz képest. Ezzel pedig vissza is jutottunk kezdő felvetésemhez, hiszen az egész képregény létjogosultsága alapjaiban kérőjeleződik meg. Az egyetlen pozitívumot Tomm Coker képei jelentik, amik leginkább a megbecsült Fenegyerek-rajzoló, Alex Maleev munkáira rímelnek, azaz realisztikusak, visszafogottak, cseppet sem trendi szuperhősösek, roppant stílusosak, és nagyszerűen használják az árnyékokat – ráadásul gyönyörűen hangulatos, noir- és retro jellegű színezés jár hozzájuk. De a tetszetős külső, mint mindig, kevés, ha üres belső jár hozzá…
Irredeemable 1
Történet: Mark Waid Rajz: Peter Krause Kiadó: Boom! Studios
A szuperhős-képregények piacának abszolút uralkodója a két legnagyobb amerikai képregény-kiadó, a Marvel és a DC, ennek ellenére azok a történetek, amik a téma frissebb, a szokásosnál eltérő megközelítését választják, szinte rendre a kisebb cégeknél látnak napvilágot. Most a Boom! Studios van soron, aminek új sorozatát a jelenleg a Pókemberben is tevékenykedő Mark Waid írja. Az Irredeemable egy olyan kérdést feszeget, amit az író már felvetett a kultikus Kingdom Come című minisorozatában, 1996-ban: mi történik, ha egy nagyerejű szuperhős letér a törvény, az igazság, vagyis a „jó” ösvényéről, és pusztításba kezd? (Ez a téma egyébként Brian Michael Bendis Powers című zseniális noir-sorozatának egyik sztorijában is előjött.) Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen? És persze: ki és hogyan fogja megállítani? Úgy hangzik ez, mint egy minisorozat: egy nagy hősből nagy gonosz lesz, akit egykori társainak le kell kapcsolniuk. Csakhogy ez egy ongoing sorozat, vagyis számíthatunk rá, hogy a sztori ennél sokkal bonyolultabb, fordulatosabb, és mindenekelőtt, kidolgozottabb lesz. Waid azt ígéri, hogy pontos jellemrajzokkal, pszichológiai folyamatokkal támasztja majd alá a világ szeretett szuperhősének gonosszá válását, ami egy rendkívül ígéretes koncepciónak tűnik.
Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a megtévelyedett Plutoniannal (akit egyébként Waid egyértelműen Supermanről mintázott) történt valami a múltban, aminek hatására most egykori társaira vadászik, és sorra, kegyetlenül öldösi őket, nem kímélve családjukat sem – s minthogy az egykori hős ereje nem ismer határokat, senkinek fogalma sincs róla, hogyan állíthatnák meg. Waid in medias res kezd a történetbe, és a döbbenetes erejű nyitójelenettel azonnal elkapja az olvasó üstökét. A kegyetlen, szuperdinamikus akció után Waid lassan csöpögtetni kezdi az információmorzsákat egy bámulatos ügyességgel felépített jelenetben, amiben egy rakás szuperhős sietősen vallatja egy társukat Plutonian esetleges sebezhetőségével kapcsolatban. Lehet, hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de a flashbackekkel tűzdelt oldalak, amelyeken éles kontrasztban áll egymással a képregények aranykorára emlékeztető, mosolygós, imádott hősökkel teli múlt, és a sötét, vérrel és kétellyel teli jelen (a különbséget persze a színező is hathatósan érzékelteti), egyetlen pillanatig sem engedik lankadni a figyelmet, és még egy olyan szomorú, megkapó fordulattal is szolgálnak, ami valósággal letaglózza az olvasót. Azt azért el kell ismerni, hogy nem sokminden történik ebben az első részben, hiszen annyit tudunk csak meg, hogy egy egykor feddhetetlen szuperhős valami miatt bekattant, és most veszélyt jelent mindenkire. De a képregény hangulata és kivitelezése annyira eltalált, hogy ez csak az első végigolvasás után tűnik fel, addig csak faljuk az oldalakat. Egyelőre a sorozat egyetlen kisebb hátulütőjének a rajz tűnik: Peter Krause képei meglehetősen konvencionálisak, egyszerűek, és nem is mindig olyan dinamikusak, mint amilyennek lenniük kellene (ld. az utolsó pár oldalt) – de legalább a panelkezelés terén egészen kimagasló munkát végzett.
Rawbone 1
Történet: Jamie Delano Rajz: Max Fiumara Kiadó: Avatar Press
Jamie Delano, a Hellblazer veterán írója ebben a hónapban egy vadonatúj sorozattal jelentkezik az Avatarnál. Rawbone című képregénye kalózokról szól, és tekintve, hogy Delano nem az a nagyon finomlelkű író, az Avatar meg nem az a kiadó, ami fél a brutális, erotikus és szélsőséges tartalmaktól, könnyen kitalálhatjuk, hogy ez bizony egy igazán vérgőzös, kőkemény comicnak ígérkezik. A történet egyrészt egy La Sirena nevű nőről szól, aki egy kegyetlen kalózkapitány, és aki egy rabszolgahajó elfoglalása után rabul ejti egy nagyhatalmú pap gyönyörű lányát, a házasság előtt álló Ophelia Strongot. A vonzalom köztük kölcsönössé válik, de a leszbikus erotika nem bimbózhat sokáig, mert a történet másrészt Billy Blue-ról, egy angol katonáról szól, aki egy kisebb hadsereg részeként lerohanja a gaz kalózokat. La Sirena fogságba esik, Ophelia pedig visszakerül jövendőbelije karjaiba – ez lehetne akár happy end is, de ez nem az a fajta sztori. A férfiak, többek közt apja és „szerelme” szemében is megszentségtelenített Ophelia számukra egy megvetnivaló ribanc szintjére süllyed, és a hajó legénysége az ő kínzásával igyekszik rávenni a kalózkapitányt, hogy vezesse el őket rejtett kincseihez.
Vagyis a nagy dirrel-durral, és rengeteg puskaporral érkező felmentő sereg korántsem valami idealizált, romantikus katonákból áll, hanem fosztogató állatokból, akik mellesleg egy betanított majommal próbálják megerőszakoltatni a kalózok karjaiból kimenekített menyecskét. Így aztán Delano arra készteti az olvasót, hogy az egyenruhás „jófiúk” helyett a két nővel, a kalózkapitánnyal és Opheliával azonosuljon. Utóbbival könnyű, hiszen pusztán egy szerencsétlen áldozat, akit lassan szétmarcangol a kalózok és a korona közti ellenségeskedés, előbbit pedig, noha a narráció hamar közli velünk, hogy egy kegyetlen kívülálló, és biztosak lehetünk benne, hogy rengeteg ártatlan vér tapad a kezeihez, Ophelia babusgatása közben, azaz gyengéd oldaláról ismerjük meg. A szerepek tehát felcserélődnek, a kontraszt jól érezhető, és egy remek kiindulási pont a sorozathoz. La Sirena karakterében pedig rengeteg lehetőség rejlik. Egy gyönyörű, kegyetlen, választékosan káromkodó, kőkemény kalóznőről van szó, aki még részletes háttér felrajzolása nélkül is izgalmas (köszönhetően a remek dialógusoknak, amiket az író az ő és minden más szereplő szájába ad), és csak Delano kreativitásán múlik, hogy milyen messzire megy vele. Igaz, a többiek első blikkre nem túl izgalmasak: Billy Bue egy átlagos katona, a társai gonoszságait rosszalló jófiú, Ophelia pedig csak egy szegény, sóhajtozó áldozat, akiről semmit nem tudunk. Persze ez még csak az első rész, bőven lesz idő elmélyíteni a karaktereket később is, itt a lényeg az alapok felvázolása volt – arra pedig aligha lehet panaszunk. A rajzokat Max Fiumarának köszönhetjük, és aki olvassa mondjuk Joe Kelly Four Eyes című sorozatát, azt tudja, hogy fantasztikusan teremt hangulatot. Képei szépek, kidolgozottak, a gyönyörűen élénk, de egymással abszolút harmóniában lévő színek pedig igazi élettel töltik meg őket. Még egy új cím, amire a kezdetek alapján érdemes lesz odafigyelni…
Scalped 27
Történet: Jason Aaron Rajz: Francesco Francavilla Kiadó: Vertigo
Hadd kezdjem azzal, hogy a Scalped a jelenleg futó amerikai sorozatok egyik (?) legjobbika, és ha még nem olvasnád, először szégyelld magad egy ideig, aztán pedig azonnal kezdj hozzá. Jason Aaron brutális, vérmocskos, hardcore indián noirjával talán csak az épp szünetelő Criminal (Ed Brubakertől) és a napokban véget ért 100 Bullets (Brian Azzarellótól) vetekedhet, illetve vetekedhetett. A Scalped egy kies, bűnben és koszban fürdő rezervátumban játszódik, ahová hosszú évek után tér vissza Dahsiell Bad Horse, mint beépített FBI-ügynök. Feladata, mellyel a személyes vendettára szomjazó Nitz ügynök bízta meg, hogy lebuktassa a rezervátumot vezető, látszólag legalitásba vonult gengszterfőnököt, Red Crow-t. Azóta a sztori egy rakás új karakterrel és történetszállal gazdagodott, hiszen Aaron minden számmal megbonyolítja az eseményeket, és minden számmal egyre mélyebbre löki szereplőit a teljes kilátástalanságba. Merthogy ez egy roppant depresszív képregény, amiben mindenki gyilkos, őrült vagy szociopata, de legalábbis hihetetlenül agresszív és antipatikus – ugyanakkor mélységesen szánalmas is. Ugyanis az egész rezervátum a reménytelenség és a bűn melegágya, és minthogy a szereplők mind itt nőttek fel, esélyük sem volt, hogy kitörjenek belőle. Aaron fokozatosan tárja fel a figurák múltját, keserű, tragikus és véres történeteket mesélve, amelyeknek végterméke egy olyan mélységesen kiábrándító világ, amelyben mindenki a téboly és az öngyilkosság határán táncol – többnyire drog- vagy alkoholmámorban.
Ez a szám Nitz ügynököt veszi górcső alá, aki két 32 éve agyonlőtt és megskalpolt kollégájának gyilkosait keresi – még mindig. Most végre megtudjuk, milyen kapcsolat fűzte a két ügynökhöz, miért ez a fél életen átívelő gyűlölet és megszállottság. Egy olyan ember portréját kapjuk, aki teljesen elszakadt a külvilágtól, exfeleségeitől, gyerekeitől, barátaitól, mindenkitől, és csak bosszúhadjáratának él – szóval ő is egy meglehetősen szánalomra méltó figura, aki már egykori önmagának árnyékánál is kevesebb. Nehéz ezt a fajta, mindent kizáró, mindent elsöprő megszállottságot, és annak pontos okait egyetlen füzetben ábrázolni, és ha Aaron többet szán rá, valószínűleg jobban is működött volna, de így is közel tökéletes – feladatát, vagyis hogy részletesebben bemutasson egy újabb mellékszereplőt, gond nélkül ellátja, és a hangulat is szokás szerint a helyén van. R. M. Guéra helyett viszont ezúttal egy vendégrajzoló, Francesco Francavilla felelt a képregény képi világáért, ami így némileg kevésbé nyers és durva, mivel az ő vonásai finomabbak, letisztultabbak. Még egy szeletet kaptunk tehát a rezervátum vigasztalan életéből, a kép egyre teljesebb – és egyre sokkolóbb.
Unknown Soldier 6
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo
Jó tudni, hogy vannak még amerikai írók, akik, ha már háborúról van szó, képesek manapság is továbblátni hazájuk terror elleni hadjáratánál – főleg, hogy tudjuk, pl. Frank Miller is egy olyan Batman sztorin dolgozik, amin a Sötét lovag az Al Qaeda tagjaival száll majd szembe (Holy Terror, Batman!, a – művészi – bukás borítékolható). Joshua Dysart fél éve indult sorozata (mely sok külföldi ítész szerint a tavalyi év legjobb új képregénye) azonban az afrikai Ugandába kalauzolja el az olvasót, ahol egy pacifista orvos, Lwanga Moses történetét követhetjük nyomon. Az országban régóta tartó, véres harcban áll egymással a kormány és az ellenzék, aminek természetesen az ártatlan civilek isszák meg leginkább a levét. És amikor a békés, ám különös rémálmoktól gyötört Moses veszélybe kerül, mintha megszállná valami, ami pár nap leforgása alatt kegyetlen gyilkológépet farag belőle. Aki nem tudná, az Unknown Soldier a DC egy ezüstkori sorozata volt, melynek címszereplője a második világháborúban elveszti testvérét, és összeroncsolódik arca, ezután pedig az álcázás mesterévé válik, és a csataterektől távol, a háttérben ténykedve iktatja ki a háborús bűnösöket. Dysart új verziója a DC felnőtteknek szóló Vertigo imprintje alatt fut, és nyilvánvaló, hogy a régi és az új „katona” közt lesz valami furcsa kapcsolat, amit az író egyelőre nem kíván megmagyarázni – noha az ötödik részben már voltak rá utalások, amik alapján az egykori katona szelleme/tudata/akármije egy pszichológiai programozásnak hála irányítja Mosest a veszélyes helyzetekben.
Ezzel a hatodik résszel egyébként lezárult Dysart első története, amiben Moses egy katolikus lányiskola tanulóit igyekezett megvédeni a harci zóna kellős közepén – a meglehetősen véres és kegyetlen cselekmény azonban, bármily erőteljesre is sikeredett, csak egy ürügy volt, hogy a főszereplő ijesztő transzformációjának katalizátoraként szolgáljon. Ezalatt a hat rész alatt végigkövethettük, hogy hogyan válik egy melegszívű, pacifista emberből brutális ölőgép, ami bosszúból úgy kínoz hosszú napokon át egy gyilkos katonai vezetőt, hogy az végül köszönetet mond neki, amikor végre cafatokra lövi a fejét. És ez csak Moses háborújának kezdete, hiszen a sztori végén Dysart egy újabb, egyszersmind nagyobb célpontot jelöl ki neki. Az Unknown Soldier egy fantasztikusan jól megírt képregény, feszültségteljes dramaturgiával, remek dialógusokkal és hamisítatlan, vérgőzös, afrikai hangulattal. Hardcore akciódráma, ami jóval többet kínál a puszta öldöklésnél, hisz a vak is látja, hogy Dysart milyen csodás magaslabdákat dobott fel magának, amiket a remélhetőleg hosszú sorozat folyamán majd módszeresen le-lecsaphat. Ott van Moses kapcsolata feleségével, aki szereti őt, ugyanakkor lassan kezdi elborzasztani, hogy milyen emberré vált a férje, ott van a főszereplőben lévő pacifista és gyilkos közti izgalmas ellentét, új, kegyetlen vérontást ígérő missziója a tömeggyilkos katonai vezető ellen, és egy rakás miért és hogyan a karakter elemi természetének változásával és az eredeti „katonához” fűződő viszonyával kapcsolatban. És persze nem feledkezhetünk el az olasz Alberto Ponticelli nagyszerű atmoszférát teremtő, nyers, durva, realisztikus rajzairól, és viszonylag egyszerű, de profin kiszámított, rendkívül hatásos panelkezeléséről sem. Igen, ez tényleg az elmúlt év egyik legjobb új sorozata.
Wolverine: Weapon X 1
Történet: Jason Aaron Rajz: Ron Garney Kiadó: Marvel Comics
Kellett ez nekünk, hiszen nincs még elég Rozsomák sorozatunk… Ha valaki esetleg nem tudná, hogy a karakterről szóló első egészestés mozifilm bemutatójáig mindössze két hét van hátra, az csak pillantson rá a jelenleg megjelenő Marvel képregényekre, és győzze számolni, hogy a kanadai mutáns, aki a legjobb abban, amit csinál (de amit csinál, az nem valami szép), hányban tűnik fel közülük. Dörög-kattog-zörög a kiadó roppant marketinggépezete ezerrel, és akárhogyan nézem is, Rozsomáknak egyáltalán nincs szüksége semmilyen új sorozatra, úgyhogy erre a most indulóra sem fordítanék különösebb figyelmet, ha nem az az úriember írná, akinek Scalped című zseniális képregényéről fentebb áradoztam: Jason Aaron, aki bármit is ír, én vevő vagyok rá. Igaz, a közelmúltban volt egy Rozsomák minije, ami finoman szólva sem sikerült valami átütőre, de fátylat rá, jöjjön a tiszta lap. A Weapon X a karakter múltjával kíván foglalkozni (a pár hete itthon is megjelent Mutánsvilág című történetben ugyebár visszanyerte végre teljes emlékezetét), ami nem a legjobb ómen, hiszen ugyanezzel foglalkozik Daniel Way baromi unalmas, a kontinuitást és a karaktert hónapról hónapra karóba húzó förtelme, a Wolverine: Origins. De Aaronnak van két nagy előnye Wayjel szemben: tud írni, és a múltat csak katalizátorként használja, van annyi esze, hogy ne rondítson bele.
A sorozat első ötrészes sztorija a The Adamantium Men címet viseli, és talán már ennyiből is kikövetkeztethető, hogy a főcímbeli szervezet, a Weapon X, amely hősünk elpusztíthatatlan gyilkológéppé változtatásáért is felelős volt, visszatért kísérteni. Logan egy régi harcostársa, a nyugdíjba vonult Maverick (utoljára az említett Wolverine: Originsben láttuk) figyelmezteti őt, hogy a szervezet adamantiummal kapcsolatos titkai kikerültek a feketepiacra, ahol meg is szerezte őket egy katonai szerződésekből élő, és magánhadsereget fenntartó vállalat (a régi Vasember mumus, a Roxxon). A többi könnyen kikövetkeztethető: Roszomák utánajár a dolognak, azzal a feltett szándékkal, hogy felkeresi azokat, akik tökéletes gyilkológépeket akarnak kreálni, és emlékezteti őket, hogy már létezik egy… Az első rész cliffhangere alighanem hatásosabb lenne, ha a cím és az előzetesek nem lőtték volna le már hónapokkal ezelőtt mindazt, amit Aaron itt meglepőnek szánt, de ez nem igazán az író hibája, sok mást pedig nem róhatunk fel a képergénynek. A sztoriról egyelőre nem lehet tudni, csavaros és érdekes lesz-e, vagy „csak” egy jó öreg kaszabolásorgiát kapunk, innen még bármelyik irányba elmehet Aaron. Viszont a hangulat nagyon is a helyén van, jól eltalált a narráció, és az is látható, hogy az író pontosan tudja, mitől működik Rozsomák karaktere. Igaz, első jelenetében mintha nem találná az egyensúlyt a véres, cool (és kicsit talán erőltetett) akció és az ezzel nehezen összeegyeztethető komikum között, de ennyi még megbocsátható. Logan ugyanis pont úgy viselkedik, ahogy elvárható tőle: egy számtalan tragédiát átélt, valahol mélyen legbelül összetört ember, aki azonban rég túlvan már azon, hogy siránkozzon afelett, amivé az élete vált, és csak egykedvűen tudomásul veszi az újabb konfliktusokat, amik újabb belezésekben végződnek majd. Ami a rajzokat illeti, Ron Garney képei meglehetősen egyszerűek: céljukat ugyan elérik, de egy pillanatra sem emelkednek az aktuális szuperhős-trendeknek automatikusan benyaló átlagmunkák fölé. Nehéz egy rész után ítéletet mondani, mert ebből még bármi lehet, bőven rejt magában lehetőségeket és veszélyeket is. Legkésőbb fél év múlva már többet tudunk, addig is nem árt követni…
Fordítva kellett volna. Hadd tombolja ki magát Mark Millar 12 részben, ahogy akarja, remegjen a föld, szakadjon az ég, Brian Michael Bendis pedig koncentráljon tényleges történetekre és karakterekre 33 részen képregényen keresztül. Kár, hogy nem így történt, és ez csak az Új mutánsok elolvasása után válik igazán nyilvánvalóvá. A Szenzáció még csak egy szórakoztató ujjgyakorlat volt, afféle bevezetés a Marvel sztárírója számára, egy kis pókemberes, fenegyerekes családi összejövetel néhány nagyszerű, karakterközpontú jelenettel, ez viszont már egy kemény fejesugrás, egyenesen a mutánsok világának mélyébe. Kapunk politikát, összeesküvést, csatát, halált, érzelmeket, nameg egy rakás új karaktert, és közben néhány régiről ráadásul kiderül, hogy nekik vannak tényleges jellemvonásaik is, amik Millar ideje alatt ravasz módon megbújtak a cool mutáns képességek mögött.
A Szenzációban felvezetett, aztán gyorsan lógva hagyott kormány-összeesküvés elmélete kerül újra előtérbe, bár eleinte ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Az első rész Angyal bevezetésével foglalkozik, a második egy roppan kínos és keserű morális dilemmát feszeget egy elszabadult ereje által több száz embert akaratlanul lemészároló mutánssal kapcsolatban, és csak a harmadikban – Káprázat és Emma Frost első színrelépésénél – kerül a elő egyértelműen a fő történetszálat jelentő mutánspolitika. Az elnököt tanácsadói óva intik az X-Men vezetőjével való, rossz visszhangokat keltő közösködéstől, és egy kevésbé militáns mutánscsapat létrehozása mellett kardoskodnak. Mások azonban meg vannak győződve róla, hogy az elnök Xavier irányítása alatt áll, és nincs más választásuk, mint mindkettejüket eltörölni a Föld színéről.
Az Új mutánsok esszenciális X-Men történet, az első az újvilágiak közül, ami csaknem felér a klasszikus vonulat nagyjaihoz. Megvan ugyanis benne minden, aminek ezt a sorozatot jellemeznie kell: a mutánsok és az emberiség szembenállása, a Xavierre és tanítványaira háruló felelősség, és a vállukat nyomó morális döntések súlya, a képességek kontrolállhatatlansága, és az abból fakadó tragédiák, és persze mindezekhez az egyes karakterek viszonya. Bendis már az első részben figyelemreméltó ötletek egész sorával lepi meg az olvasót. Angyal bevezetése a történetbe az egyik legjobb, amit valaha, bármilyen (!) X-Men képregényben láthattunk: bibliai megjelenését intelligens dialógusokkal hangsúlyozza ki, szülei iránta érzett undorát visszafogottan, mégis húsbavágóan érzékelteti, Viharral folytatott beszélgetése pedig mintapéldája annak, hogy milyen az, amikor Bendis csúcsformában van. Nem csak Angyal, hanem az afrikai szépség karakterét is szépen elmélyíti, a mutánslét legfontosabb problémáit foglalja össze hat oldalban – és még egy leheletfinom flörtöt is belecsempész.
A második rész egy brutálisan sokkoló sztori egy tinédzserről, aki nem képes kontrollálni erejét – legalább százszor láttuk már ezt, Bendis mégis el tudja adni százegyedszerre úgy, hogy csak ámulunk és bámulunk. És nem csak a konfliktus morálisan finoman szólva is megkérdőjelezhető, durva (és hihetőséget csak kicsit később, de okosan nyerő) feloldásával, hanem szokásosan intelligens dialógusaival és figyelemreméltó arányérzékével: panelről panelre pontosan tudja, hogy épp mit kell tennie a maximális hatás elérése érdekében. És a java még csak ezután jön. Bendis egy olyan témába ártja bele magát, amit már Millar is egészen ügyesen használt: hogyan lehet bárki biztos benne egy telepata társaságában, hogy az illető nem manipulálja a gondolatait? Hiszen ha manipulálná, sem tudna róla. És csoda, hogy a Fehér Ház hatalmasainak szöget üt a fejébe a gondolat, hogy az elnök pro-mutáns politikája talán nem véletlen? Az író az egész konfliktust erre a roppant kényelmetlen kérdésre építi fel, és hadd áruljak el valamit: ez a kérdés, igen, már csak maga a kérdés is, mocskosul ijesztő, és minden eddiginél nagyobb és reálisabb okot (ürügyet) szolgáltat a mutánsellenes intézkedések meglépésére. Mert ha csak egy percre elfelejtetd a fikciót, és belegondolsz, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy ilyen ember, mint Xavier… valószínűleg rájössz, hogy nem akarnád, hogy létezzen.
Egy másik érdekes, bár kevésbé feltűnően tálalt dilemma az X-Mennek a világ előtt betöltött, elvileg pacifista, gyakorlatilag katonai irányba hajló szerepe, ami éles kontrasztba kerül Emma Frost békés új mutánsaiból álló csapatával. Ugyan Bendis ezt a dilemmát itt kicsit túl direkt, sőt, talán demagóg módon oldja fel (egyébként is, a kicsit elkapkodott finálé a sztori kevésbé erőteljes részei közé tartozik), de tény, hogy ebben a sztoriban a témával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket feszegeti. Mindehhez továbbra is David Finch van segítségére, aki eddigi pályafutása talán legjobb munkáját végezte Bendis keze alatt. Mindegy, hogy egész-, esetleg duplaoldalas, totálokat, a teljes lapmagasságot betöltő, keskeny, az akciónak roppant dinamizmust kölcsönző paneleket, vagy az íróra jellemző dialógusokat legjobban szolgáló, sűrű, kis képkockákat kell rajzolnia, mindig megtalálja a legjobb szempontot és a helyes arányt. Frank D’Armata élettel teli, ha kell, gyönyörűen élénk, ha kell, baljósan sötét színeit pedig mindig öröm látni.
Az Új mutánsok az újvilági X-Men eddigi legerőteljesebb története, amit a Fumaxnak hála ráadásul az itthon (szerencsére) szokásosan színvonalas körítéssel (tetszetős borító, szép, fényes lapok, gördülékeny, igényes fordítás) vehetünk kézbe – úgyhogy vegyük is!
(Az Ultimate X-Men eddig meg nem jelent részei beszerezhetőek angol nyelven a kiadó megújult, 5 éves fennállását ünneplő webshopjából.)
Megjelenés: 2004 (Magyarország: 2008, Fumax) Történet: Brian Michael Bendis, Rajz: David Finch
Egy 14 ezer éves átlagember: Jerome Bixby aprópénzből készült szoba-sci-fije egy felfoghatatlanul epikus történetet zsúfol be egyetlen lakásba – úgy, hogy szemünk-szánk eláll tőle.
Pofátlan túlzásokba esve sem mondhatnánk, hogy el vagyunk kényeztetve a jó sci-fikkel az utóbbi években. Hollywoodból dőlnek a földmegállítós, napindítós és óriásrobotos baromságok, amiknek alkotói rendre megfeledkeznek a science fiction kifejezés első szaváról – vagy (és talán még ez a jobbik eset, hisz legalább nem áltatják magukat és a nézőket) egyáltalán nem is érdekli őket. Mint oly sokszor, a megváltás ezúttal is a semmiből, figyelmeztetés nélkül érkezett. 2007-ben filmes fórumok és blogok ezrei kezdték hírét kelteni Az őslakó (The Man from Earth) című, centekből forgatott, és szinte fű alatt forgalmazott filmnek, és amikor a rendező, Richard Schenkman megköszönte a letöltőknek, hogy művét ismertté tették, és így a DVD eladásokat is megdobták (egy kis gondolkodnivaló a letöltőkre fröcsögőknek), a hír csak még inkább szárnyra kapott. Szögezzük is le rögtön, nem véletlenül: Az őslakó az utóbbi évek talán legjobb sci-fije, és noha vannak, akik vitatják ezt a műfaji besorolást, azokat innen csókoltatom, és üzenem nekik, hogy egy sci-fiben nem feltétlenül kell lennie űrhajóknak, földönkívülieknek vagy időutazásnak. Elég, ha fiktív eseményeket félig-meddig tudományos szemszögből támaszt alá – és Az őslakó pontosan ezt teszi, méghozzá páratlanul izgalmasan, pedig az egész filmben csak okostojások dumálnak egy szobában.
John Oldman történelemprofesszor 10 évnyi tanítás után otthagyni készül az egyetemet, ám búcsúbuliján kollégái és barátai magyarázatot követelnek a hirtelen jött távozási kényszerre. Oldman vonakodik, de végül megosztja velük titkát, vagyis, hogy immár 14 ezer éve jár a Földön, és mivel nem öregszik, 10 évente odébb kell állnia, mielőtt környezete gyanút fog. A kollégák először viccnek hiszik Oldman állítását, majd átverésnek, végül őrületnek, de a játék kedvéért belemelegednek a beszélgetésbe, és hamarosan ráébrednek, hogy nem tudnak megcáfolni semmit, amit mond.
Jerome Bixby neve ismerősen csenghet a sci-fi szerelmesei számára. Több legendás Homályzóna (pl. It’s a Good Life) és Star Trek epizódot írt (pl. Mirror, Mirror, vagy a Requiem for Methusela, amiben az Enterprise legénysége egy több mint háromezer éves emberrel találkozik), utolsó forgatókönyvét, Az őslakót, pedig nem sokkal halála előtt, 1998-ban fejezte be. Csaknem 10 év kellett, hogy végre film készüljön belőle, miután Bixby fia sorra utasította vissza az olyan rendezőket, akik a professzorok intellektuális diskurzusát trükökbe fojtott flashbackekkel hígították volna fel. A választás végül azért esett Schenkmanre, mert ő hű kívánt maradni az alapanyaghoz, és esze ágában sem volt kivinni a cselekményt a címszereplő lakásából és idejéből. Ez a döntés helyesnek bizonyult: Az őslakó így igazán élvezetes és hatásos, a maga bensőséges, emberközeli hangulatával, többezer évre visszatekintő kalandbetétek nélkül, olyan közel húzva a nézőt a szkeptikus professzorok álláspontjához, amennyire csak lehetséges.
A film elsősorban a forgatókönyvnek köszönhetően működik. Egy saját történetét és magát a (szubjektív szemszögből nézett) történelmet mesélő 14 ezer éves ember sztorija rengeteg buktatót rejt magában, olyannyira, hogy a néző szinte már várja, hol fog Bixby hibázni, hol esik túlzásokba, hol esik szét az egész a kezei között – de hiába vár. A film dramaturgiáját tanítani kellene: a beszélgetés végig valószerű, földhözragadt marad, és ahogy Oldman spontán magyarázatait újabb és újabb kérdések követik, egyik témából következetesen nő ki a másik, miközben lassan elpárolog a nézőből minden kétely, aggodalom és gyanakvás. Bixby sorra veszi azokat a problémákat, amik alááshatják története hitelességét, és mesterien, jól átgondolt, tudományos alapossággal védi ki őket. Hogyan tekint egy ilyen ember életének kezdetére? Hogyan látja a világot, az emberiséget, a fejlődést és a tudományt? Hogyan tekint az időre? Milyen célja van, már ha van egyáltalán van bármi konkrét? És aki ennyit élt, az hisz-e Istenben, vagy bármiféle felsőbb erőben?
A válaszok épp egyszerűségük okán lenyűgözők, minthogy nem esnek a hiperintelligens, mindentudó halhatatlan koncepciójának hívogató csapdájába: 14 ezer évnyi emlékezet, öntudat, utazás és tanulás, és az eredmény egy átlagember, aki ugyanúgy éli az éltét, mint bárki más, és aki a tudomány fejlődése mentén visszafelé definiálja saját magát és egykori környezetét. Nesze neked, emberiség örök álma: élhetsz, ameddig akarsz, nem leszel sem jobb, sem szebb, sem okosabb, sem több, mint bárki más – legfeljebb csak öregebb. Egyetlen bökkenő van a sztori amúgy támadhatatlan logikájában: 14 ezer év alatt pusztán statisztikailag is százféle betegségben, balesetben kellett volna meghalnia ősemberünknek, de ha ezt figyelembe veszik az alkotók, akkor nincs film, hisz ez a paradoxon nem oldható fel. Így nem is tekinthetjük hibának, magunknak teszünk szívességet vele, ha egyszerűen elfogadjuk (és ha már statisztikai valószínűség: ha feltételezzük, hogy több, akár sok őslakó is kvázi halhatatlanná vált, akkor könnyebb lenyelni, hogy talán egy mind a mai napig életben maradt.)
Ehhez a sztorihoz nyilván egy színes szereplőgárda kellett, különböző világnézetű és hátterű emberekkel, akik mind más-más, egyéniségeiknek, képzettségüknek megfelelő szempontok szerint reagálnak Oldman sztorijára. Van itt aggódó pszichológus, kíváncsi biológus, szkeptikus, de nyílt antropológus, bigott katolikus, dühös archeológus és egy hősünkbe szerelmes történész (és senki ne aggódjon, a vékony, de hatásos, a filmet egésszé tevő szerelmi szál nagyon szépen, visszafogottan simul bele az összképbe). Vagyis a film dinamikáját és erejét nem is annyira Oldman története adja, nem annak elmesélése, hogy merre járt, mit csinált, és hogyan maradt életben 14 ezer éven át, hanem az, hogy kollégái folyton megkérdőjelezik őt, támadják állításait, és próbálják hibán, hazugságon, pontatlanságon érni. Az elmék összecsapása persze komoly érzelmi kitörésekkel is jár, és a legnagyobbra mikor máskor is kerülne sor, mint amikor a beszélgetés a vallás területére téved (itt pedig figyelmeztetném a nem kifejezetten nyitott gondolkodású keresztényeket, hogy ez talán nem az ő filmjük). Oldman mesél Buddháról és Jézusról és ez az egyetlen pont, ahol Bixby nagyon ingoványos talajra téved – na nem a Biblia megkérdőjelezése (sőt, felrúgása) miatt, hanem mert az addig maximálisan hihető történet egy percre elkanyarodni látszik a túlzás, a túl sokat akarás irányába. De az író ezt a szituációt is fantasztikus érzékkel kezeli, egyenesen lehengerlő, ahogy a keresztény mitológiáról bátran és egykedvűen lehámozza a vallási áhítatot és hordalékot, és megmutat mögötte egy sokkal egyszerűbb történetet, ami egyben az emberi természet pár nem feltétlenül fényes oldalára is rámutat.
A színészek játék kifogástalan (az egyetlen kivétel talán William Katt, ő néha túllő a célon), különösen David Lee Smith-t jó nézni, aki szépen, visszafogottan, mindenféle túlzástól mentesen, bölcsességgel a szemében és a hangjában hozza a címszereplő figuráját. De mindenki másnak is akadnak nagy pillanatai, nehéz lesz például elfelejteni Ellen Crawford könyörgő szemeit, amikkel a végén kétségbeesetten, hitét siratva, világából kiforgatva néz Johnra, mint valami megváltóra, remélve, hogy pár szóval semmissé teszi mindazt, amit korábban Jézusról mondott. Rendezésileg szintén rendben van a film, bár ezen a téren már nem nyújt semmi kiemelkedőt. Schenkman próbál néha játszadozni a beállításokkal és a megvilágításokkal (a kandalló melletti beszélgetés a sötétben, Beethoven hetedik szimfóniájának második tételével a háttérben kétségkívül csodálatos), és ugyan nem rossz, amit csinál, de messze van attól, hogy önerőből dinamizmust és erőt vigyen a szobában játszódó jelenetekbe – azok mindvégig a forgatókönyvnek köszönhetően működnek. Más kérdés, hogy Az őslakó egyébként sem az a film, ahol virtuóz kameratrükkökre és vágási megoldásokra volt szükség, összességében jól van ez így, a maga kis puritán módján, mindenféle mesterkéltség nélkül. A befejezés pedig, noha kissé hollywoodibb, mint az a film egészétől elvárható lett volna, és teljesen eloszlat minden kételyt azzal kapcsolatban, hogy a főszereplő igazat mond, vagy sem, felteszi a pontot az i-re – mert ide igenis kellett a teljes lezárás, a bizonyosság, anélkül elveszett volna az azt megelőző másfél óra súlya. De nem veszett – így mindannyiunk örömére született egy maradandó értéket képviselő, rendkívül intelligens szoba-sci-fi, amiről még sokáig fognak beszélni a műfaj rajongói.
The Man from Earth – amerikai, 2007. Rendezte: Richard Schenkman, Írta: Jerome Bixby, Szereplők: David Lee Smith, Tony Todd, John Billingsley, Ellen Crawford, William Katt, Annika Peterson, Alexis Thorpe, Richard Riehle
Szent feladatunk, hogy a képregényimádó geekek soha nem múló cikkéhségét időt és fáradságot nem sajnálva csillapítsuk, ezennel pezsgőbontás és konfettiszórás közepette új állomásához érkezett! Mostantól minden második pénteken csukafejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények világába, ahol szuperhősök, rémek, gyilkosok, őrültek, földönkívülkiek, kalandorok, csodák, vérpatakok, rejtélyek és izgalmak várnak ránk - és még sok minden más, amit a legjobb és legnagyobb kiadók ránkszabadítanak. Marveltől Vertigo-n át úszunk az Image-ig, és mi mást is mondhatnék még, mint hogy oxigémaszkot fel, és tartsatok velem!
Amazing Spider-Man 588
Történet: Marc Guggenheim Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Ó, egek! Mindig, amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy a Pókember végre valahára kikeveredik abból a fekáliamocsárból, amiben több mint egy éve, a One More Day című… nos… (Történet? Sztori? Képregény? Mű? Alkotás? Maradjunk annyiban, hogy) izé óta fuldoklik, jön Bob Gale vagy Marc Guggenheim, és visszanyomja sokak (egykor) kedvenc sorozatát a trutyi legaljára. Ezúttal utóbbi úriember a ludas, méghozzá a Character Assassination című négyrészes… izével, melynek utolsó felvonása nemrég került az amerikai boltok polcaira (melyek a hírek szerint rögtön elkezdtek rohadni alatta). A Peter és Mary Jane házasságát meg nem történtté tett One More Day után jó fél évig egymás után jöttek a dögunalmas és érdektelen események, amiket Guggenheimnek ezzel a sztorival kellett lezárnia. Le is zárta, de ez nagyjából minden pozitívum, amit el lehet mondani róla, és ez is csak azért pozitívum, mert legfőbb ideje volt már, hogy teret adjanak új történeteknek. Három fő kérdés volt: ki rejtőzik az utóbbi idők leggázabb, legfantáziátlanabb és legröhejesebb gonosza, Menace maszkja alatt, ki az a sorozatgyilkos, aki Pókember nyomkövetőit hagyja áldozatain, gyanúba keverve ezzel mindenki kedvenc hálószövőjét, és mindez kit érdekel?
A harmadik kérdésre máig nincs válasz. Az elsőre olyat kaptunk, amire senki nem számított – de nem azért, mert annyira zseniális és eredeti, hanem azért, mert akkora baromság, hogy nincs ember Guggenheimen kívül, akinek eszébe jutott volna. Lily Hollister, Harry Osborn kedves, jószívű szerelme és a pszichopata, gyilkos Zöld Manó-utánzat viselkedése és jelleme sehogy sem akar összepasszolni, és Guggenheim nagyon finoman szólva nem az a kaliberű író, aki egy ilyen valószerűtlen fordulatot képes megetetni az olvasóval. Ami a nyomkövetős gyilkosságokat illeti, annak hátterében egy Pókember elleni, rendőrségi összeesküvés áll, amibe Peter szobatársa, Vin Gonzales rendőr is belekeveredett, az ő rémesen sematikus karakteréről azonban kezdettől fogva tudta a hülye is, hogy csak azért van ott, mert benne lesz a keze valami kulimászban. Guggenheimnek ráadásul nincs érzéke sem a feszültségteremtéshez, sem a humorhoz (egyetlen jó poén volt az egész sztoriban, méghozzá ebben a befejező számban: Pókember a volán mögött), sem a dinamikához (a párhuzamosan futó szálak nála általában nem erősítik, hanem gyengítik egymást), és úgy próbál nagyot durrantani, hogy négy rész alatt kétszer is véresre és félholtra vereti a hálószövőt. Igaz, rég láttuk ennyire lestrapálva, és ez első alkalommal még meg is teszi a hatását, de másodszor már csak azt tudjuk mondani rá, hogy „Megint??? Lapozzunk már!!!” John Romita Jr. nagyszerű, erőteljes képi világa (amiben alighanem nagy része van Klaus Janson kihúzónak is) jelenti az egyetlen fényt a vaksötét éjszakában – de ez még bőven kevés az üdvösséghez. Viszont májusban kezdődik az American Son című sztori, és hogy ez miért érdekes, ahhoz csak egy nevet kell leírni: Joe Kelly. A remény él.
The Astounding Wolf-Man 13
Történet: Robert Kirkman Rajz: Jason Howard Kiadó: Image Comics
Robert Kirkman, a lassan 60 résznél tartó, nagy elismerésnek örvendő The Walking Dead írója 2007-ben kezdett bele új sorozatába, szintén az Image kiadó zászlaja alatt. Zombik helyett most egy farkasember áll a történet középpontjában, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy családapa és cégvezető, Gary Hampton, aki szokás szerint akarata ellenére kezd vonyítani és mészárolni teliholdkor, és akinek puszta farkasemberléte mellett egyéb komoly problémákkal is meg kell küzdenie. A The Astounding Wolf-Man meglehetősen dögunalmasan indult, mivel úgy tűnt, Kirkman csak arra használja az ismert mítoszt, hogy főszereplőjéből egy emberfeletti képességű szuperhőst faragjon, aki éjszaka jelmezben vadászik a rosszfiúkra (a képregény egyébként része az Image saját szuperhős-univerzumának, aminek fő alakja az Invincible nevű tinihős). Nade aztán jöttek a bonyodalmak… a szuperhős vonalhoz csatlakozott egy időnként igencsak véres horror, és egy erőteljes, fantasztikusan jól megírt családi dráma, magához a főszereplőhöz pedig egy vámpír, Zechariah, aki vállalta, hogy megtanítja Garyt képességeinek használatára és kontrollállására – és akiről aztán kiderült, hogy cinkelt lapokkal játszik, míg végül hősünk egy nap felesége nyakát szívva talált rá lakásában. És ez még csak a kezdet. Lánya ugyanis azt hiszi, apja a gyilkos, ezért összeáll Zechariahhal, és azt kéri, hogy segítsen neki megölni a bestiát, amivé változott – erre azonban csak emberfeletti képességek birtokában képes, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. Aztán vannak itt még hősünkre vadászó kormányügynökök, egyéb farkasemberek, szuperhősök és szupergonoszok, és képbe kerül Gary egyik hűséges barátja és alkalmazottja is, aki egy újabb szemszöget jelent a történetben – ebben a részben épp ezen keresztül ismerjük meg a főhős háttértörténetét, meggazdagodását, és emberségességét.
Kirkman bámulatra méltó érzékkel ingázik a dráma, a horror és a szuperhősképregény zsánerei között, néha engedi, hogy egyik-másik ideiglenesen előtérbe kerüljön, máskor fantasztikus egyensúlyt fenntartva viszi tovább a cselekményt. A cselekmény pedig sodró lendületű, magával ragadó, és valami elképesztően fordulatos. Szinte minden rész egy újabb, cseppet sem erőltetett, viszont annál hatásosabb cliffhangerrel ér véget, ami rendre egy egészen új irányt szab a történetnek. Az első szám óta hősünk annyi mindenen átment már, hogy attól bármelyik mainstream szuperhős kisujját szopva, sírva, maga alá szarva vonaglana a legközelebbi sarokban, és Kirkman még mindig nem rest vadonatúj konfliktusokat potyogtatni a szerencsétlen nyakába – Garyt most éppen letartóztatják, elítélik, és börtönbe zárják. Hogy ebből mi lesz… Az író hozzáértését dicséri viszont, hogy az újabb és újabb sorscsapások ellenére műve egyáltalán nem lesz erőltetetten sötét, nyomasztó és gyászosan melodramatikus hangulatú, megmarad egyszerűen kreatív, izgalmas és szórakozató képregénynek. Ebben segítenek Jason Howard eltúlzott, rajzfilmszerű vonásai is, amik első pillantásra ugyan nem passzolnak a sztorihoz, jól meggondolva azonban tökéletesen kiegyensúlyozzák annak negatív atmoszféráját. Elsőosztályú móka, csak így tovább!
Batman: Battle for the Cowl 1
Történet: Tony Daniel Rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Batman halott. Illetve igazából nem, de mindenki azt hiszi róla. Először ugye volt a Batman: R.I.P., Grant Morrison rosszindulatú agysorvasztása, ami az őrület szélére sodorta a Sötét Lovagot (meg az olvasót), aztán jött a tavalyi év nagy DC-s égzengése, a Final Crisis, amiben látszólag kinyúlt a Darkseiddel vívott végső csatában (igazából valahogy visszakerült az őskorba, ahol denevért kezdett rajzolgatni egy barlang falára – jajj). Gotham tehát védelmezője nélkül maradt, és ezt persze hamar megneszelik a bűnös város rosszarcú figurái. Robin, Éjszárny, Batman többi szövetségese, és a rendőrség, élén Gordonnal, kétségbeesetten próbálja fenntartani a rendet, de az utcák egyre csak süllyednek a vérben, tűzben és káoszban. A Pingvin és Kétarcú egymással háborúzik, a Fekete Maszk kiszabadít, és bandába tömörít egy rakás szupergonoszt, majd törmelékké robbantja Arkhamot, és a napnál is világosabb, hogy a helyzeten csak egy új Batman segíthet – a fő jelölt Éjszárny, aki azonban nem akar Bruce nyomdokaiba lépni, míg mások nagyon is sietnek magukra ölteni a denevér gúnyáját. Az utcákon rögtön két rejtélyes jelölt is akad, és közülük az egyik az eszközökben nem válogatva, brutálisan öldösi a bűnözőket. A háromrészes Battle for the Cowl a Batman „halála” utáni események fókuszpontja, ami köré egyéb minik és egyrészesek épülnek majd (az Orákulummal, a Gordonnal és az új Azraellel foglalkozó sztorik már megjelentek), és aminek a végén elvileg megtudjuk, ki lesz az új denevér, amíg az igazi vissza nem tér – merthogy vissza fog, gondolom, efelől senkinek nincsenek kétségei. (Ez egyébként nem példa nélküli, az 1993-1994-es Knightfall Sagában jó egy éven átaz akkori Azrael helyettesítette a Sötét Lovagot, aki egy Bane okozta gerinctörésből lábadozott.)
Az író (és egyben rajzoló) Tony Daniel, aki rengeteg karaktert kénytelen mozgatni, hisz Batman eltűnése a franchise összes szereplőjét érinti. Ettől a sztori kicsit kaotikus lesz, Daniel bele-belekap mindenbe, de nem nagyon van ideje arra, hogy elidőzzön a figurákon, gondolataikon és érzelmeiken a Lovag távollétével, és az utódlással kapcsolatban. Ez főleg Éjszárny esetében problémás, aki nagyon keményfejű és makacs a témát illetően, de nem kapunk rá igazi magyarázatot, hogy miért is az. Túlzónak tűnik a Batman eltűnése okozta káosz is. Rendben van, hogy elsősorban ő tartotta fenn a rendet ebben az őrült városban, de azért talán mégsem kellene rögtön pár nappal azután lángolva zuhannia a pokol felé, hogy utoljára látták az utcákon. Ezzel Daniel már nem a Sötét Lovag mítoszát erősíti, hanem a mellékszereplőkét rombolja, akik ezek szerint mind csak jelentéktelen tuskók, és együtt sem képesek tizedannyira sem, amire Batman egyedül képes volt. Persze ha közben egyes karakterek megmagyarázhatatlan változásokon esnek keresztül (Bruce fia, Damien, egy agresszív, arrogáns és veszélyes harcosból valahogy sírdogáló, pisis áldozattá degradálódott mióta legutóbb találkoztunk vele), akkor ez talán nem csoda. De ha ezektől eltekintünk, nem vészes a helyzet: a cselekmény gyors sodrású, a kaotikus hangulat jól eltalált, a rajzok, ha nem is kiemelkedőek, korrektek. Olvasható, csak messze nem az igazi…
Batman: Cacophony 1-3 Történet: Kevin Smith Rajz: Walt J. Flanagan Kiadó: DC Comics
…ez viszont már annál inkább az! Ha Kevin Smith képregények közelébe kerül, abból ritkán sül ki bármi rossz. Írt már Pókembert, Fenegyereket, Zöld Íjászt, és egyikre sem lehetett panasza az olvasóknak. Most, ezzel a háromrészes minisorozattal ellátogatott a Sötét Lovag világába is, és ezúttal sem okozott csalódást. Annak ellenére sem, hogy maga a koncepció egyáltalán nem eredeti, és még csak nem is különösebben izgalmas. Smith ugyanis Batman és Joker kapcsolatát boncolgatja, amit időről időre (igazából szinte hónapról hónapra) megtesz valaki, de ha őszinték akarunk lenni, az utolsó igazán érdekes és erőteljes képregény ebben a témában kerek 15 éve született: a Legends of the Dark Knight Going Sane című sztorija, J. M. Dematteis tollából (ebben Joker azt hitte, hogy megölte Batmant, s így „közönsége” nélkül maradva normál, épelméjű életet kezdett élni, és még egy nőt is feleségül kért). A Cacophony viszont kétségkívül elérte, hogy másfél évtized után az első olyan történet legyen, aminek kipárnázott helye van a Lovag és a Bohóc bizarr kapcsolatát vizsgáló legjobb képregények listáján, még akkor is, ha rajzai kissé élénkebbek, rajzfilmszerűbbek és elnagyoltabbak, mint azt a sztori hangulata alapján elvárnánk.
Tény, ami tény, két és fél részbe telik, hogy egyáltalán kiderüljön, mi is volt Smith szándéka ezzel a sorozattal. De addig sem unatkozunk, mert bár a kiindulási pont mérhetetlenül sablonos (Joker ismét megszökik az Arkhamból, és ismét ámokfutásba kezd), és sokkal eredetibb attól sem lesz, hogy az író belekeveri a régi Zöld Íjász sorozatához teremtett karakterét, a szupererők nélküli hősöket öldöső Onomatopoeiát, a kivitelezés példás. Smith fantasztikusan jól ír (ez persze nem újdonság), dialógusai hitelesek, gördülékenyek, akciói dinamikusak és ötletesek, hangulatteremtő képességét sokan megirigyelhetnék, és kivétel nélkül az összes karakterrel nagyszerűen bánik. Külön öröm, hogy egyfajta gonosz humort is belevisz a történetbe: frenetikus, ahogy az Arkhamból kiszabadított Joker nadrágját letolva várja, hogy megszöktetője szívességet tegyen neki hátulról, vagy ahogy Alfred állandó szarkasztikus megjegyzéseket tesz Batman „munkájára”. De az igazi bomba akkor robban, amikor Onomatopoeia halálos sebet ejt Jokeren, és a Sötét Lovag élete egyik legsúlyosabb morális kérdésével szembesül: mentse meg a Bohócot, vagy ahogy Gordon ordítva javasolja, hagyja meghalni? Az olvasó számára a válasz nem kétséges, Smith egy pillanatra mégis képes elhitetni velünk, hogy Batman talán máshogy dönt, mint az elvárható volna. És aztán jön a hab a tortán: a főhős és a lábadozó, gyógyszerekkel teletömött, így ideiglenesen szinte épelméjű Joker beszélgetése, ami a „Tényleg meg akarsz engem ölni?” kérdés körül forog – mindkettejük részéről. Ez a csodálatosan megírt, izgalmas és intelligens dialógus tökéletesen megfelel a két karakter kapcsolatáról eddig kialakult képnek, ugyanakkor valami újat is képes hozzátenni. Gyűlölet, őrület, kétségbeesés, beletörődés, szánalom és remény táncol a szereplők közt nyolc zseniális oldalon keresztül. Kihagyhatatlan.
Daredevil 117
Történet: Ed Brubaker Rajz: Michael Lark és Stefano Gaudiano Kiadó: Marvel Comics
Return of the King, második rész, hirdeti a borító. Return of the King, első rész, hirdeti az első oldal. Ha valakinek még lettek volna kétségei arról, hogy milyen káosz uralkodik néha (?) a Marvel szerkesztőségében, akkor most ideje elengedni azokat a kétségeket. Egyébként ez minden jog szerint az első rész, hisz a 116. szám csak egy afféle bevezetője volt ennek a most kezdődő sztorinak. A Vezér, akit száműztek Amerikából, végképp felhagyott a bűnözéssel, és letelepedett Európában, oldalán egy többgyerekes anyával – aki a gyerekeivel együtt hamarosan Lady Bullseye és a Kéz nindzsáinak áldozatává vált. Kitaláljátok, mi történt ezután? Pontosan: a Vezér visszatért New Yorkba, hogy kíméletlen, pokoli bosszút álljon, és ellenségei vérébe fojtsa az utcákat. És úgy néz ki, hogy ahogy azt a borító sugallja, Fenegyerek nem ellene fog harcolni – hanem mellette. Merthogy a vak szuperhősnek is elszámolnivalója van a város az új női gonosztevőjével és csatlósaival. Szóval a Vezér és Fenegyerek, a két nagy ősellenség, szövetséget kötnek. Ígéretes koncepció, főleg azzal együtt, hogy New York alvilágának egykori ura a képregény végén világossá teszi újdonsült társa számára: öngyilkos küldetésre készül.
Ed Brubakernek mindig is nagyszerű érzéke volt a bűnös utcák sajátos hangulatának ábrázolásához, és ez olyasvalami, amit a Fenegyerekben is kamatoztat már az első részek óta. Ehhez a hangulathoz persze kellenek Michael Lark és Stefano Gaudiano csodálatos, realisztikus, és az aktuális (és unalmas) szuperhőstrendekkel ellentétben se nem túlzó, se nem csillivilli képei is: a sűrű hóesésbe burkolózó éjsötét temető és háztetők megunhatatlan látványt nyújtanak. Ami pedig a főhőst illeti, Brubaker alaposan elverte rajta a port az utóbbi egy évben. Mr. Fear totális lelki vereséget mért rá, kómába zuhant felesége elmegyógyintézetbe került, szülei pedig el akarják választani őt tőle – ráadásul közben megcsalnia is sikerült az asszonyt (ezen gondolkozzunk csak el egy percre: egy népszerű szuperhős, aki házasságtörést követ el – nem sok ehhez hasonló bátor lépésről tudok ebben a zsánerben). Fenegyerek tehát jókora pöcegödörben sínylődik, és kétségünk sem lehet afelől, hogy az író még sokkolóbb fordulatokat készül rászabadítani. A felállás ugyanis nyilvánvalóan erre utal: a Vezér és a hős szenzációsan megírt, kriptahangulatú beszélgetéséről szinte üvölt, hogy súlyos következményekkel járó események előhírnöke. És ezt ígéri maga Brubaker is: az író az 500. résszel (ami a 120.-at fogja felváltani, az aktuális divat szerint ugyanis a Marvel ennél a sorozatnál is visszatér az eredeti számozáshoz) távozik, helyét pedig Andy Diggle veszi majd át, akinek elvileg úgy kell majd összeszednie a főhős darabjaira hullott életét, mint ahogy Brubakernek kellett annak idején Brian Michael Bendis távozása után. Úgy legyen!
Gigantic 3
Történet: Rick Remender Rajz: Eric Nguyen Kiadó: Dark Horse Comics
Rick Remender legalább három remek sorozatot ír jelenleg. Az új Megtorlót a Marvelnél, a frenetikus retró sci-fit, a Fear Agentet a Dark Horse-nál (mindkettőről lesz szó későbbi összefoglalókban), és jelen cikkünk tárgyát, a Giganticot, szintén a Dark Horse-nál. Egyelőre ez utóbbi a legkevésbé lenyűgöző, de elmond valamit a másik kettő színvonaláról, hogy még ez is pokolian élvezetes. A sorozatnak eddig egyébként az első száma volt a legjobb. Egy pofátlanul vicces, gonosz, szatirikus bevezetővel indult, amiből megtudtuk, hogy a Földet és az emberiséget mesterségesen teremtették a földönkívüliek, hogy aztán az univerzum egyik legnagyszerűbb valóságshow-jának szereplőivé válhassanak. Ez tehát az élet értelme, ezért vagyunk intelligensek és hülyék (tudunk fantasztikus fegyvereket készíteni, de közben hiszünk egy istenben), brutálisak és szentimentálisak egyszerre, és ezért vagyunk alapvetően képtelenek racionális és békés megoldásokra – elvégre a vér és a háború vonzzák a legjobban a nézőket. Miután jól szétröhögtük magunkat azon, hogy milyen szánalmas és undorító faj is vagyunk, kaptunk egy nagy adag ízelítőt abból, hogy milyen az, amikor Remender elemében van: egy óriás robot (Gigantic) menekül idegen fejvadászok elől San Francisco utcáin, hatalmas pusztítást hagyva maga után, majd darabokra robbantva a fél várost. Valahogy így kell elkezdeni egy dögös sci-fi képregényt, kérem szépen.
Persze ilyen tempót lehetetlen huzamosabb ideig fenntartani, és az akció egyébként is magyarázatra szorul. Azóta meg is tudtuk, hogy Gigantic valaha ember volt, akit kisfiúként, az ’50-es évek végén raboltak el az ufók apja mellől, hogy csillagközi sztárgladiátort faragjanak belőle. Most azonban megszökött végre, hogy visszatérjen hazájába, és megakadályozza annak pusztulását: mert ahogy az már lenni szokott, a teremtmények teremtője fejére nőttek. Míg a békés, háborút már nem ismerő univerzum megannyi faja ellustulva döglődik a tévékészülékek elől (vajon ez utóbbival mi lehet Remender üzenete?), a szórakoztatásukra termelt emberek egyre okosabbak (na, ez viszont egy hurráoptimista kép az emberiségről) és egyre nagyobbakat álmodnak – el kell hát törölni az egész bolygót mindenestül, úgyhogy a galaktikus tévépápák Gigantic ellen küldenek egy nagyon nagy és nagyon randa robotszörnygladiátorizét. De világmentő hősünknek közben még meg kell bírkóznia tisztességben megőszült bátyjával is, akinek lányát (azaz saját unokahúgát) agyontaposta az első számban, amikor landolt San Franciscóban. Nem mondom, hogy a történet olyan fenemód komplex, vagy főleg, eredeti lenne, de biztosak lehetünk benne, hogy Remendernek nem is ez volt vele a célja. Igaz, a Fear Agentben nem átallja mindig tovább és tovább bonyolítani a szálakat, és néha drámai hangot is megüt, de a Gigantic „csak” egy totális, őrületes, irdatlanul gyors tempót diktáló, kicsit szatirikus és gonosz, és alapvetően szórakoztatóan agyatlan akcióorgia – annak pedig tökéletesen megfelel. Eric Nguyen rajzai ellenben korántsem kifogástalanok: sokszor túl kaotikusak, mégis túl egyszerűek, és ezen nem segítenek a sötétséget és árnyékokat szinte teljesen nélkülöző, élettelen színek sem. Ráadásul mintha ezen a téren romló tendenciát figyelhetnénk meg… de sebaj, azért nem vészes a helyzet, egyelőre ezt a sorozatot is mindenképpen megéri követni.
House of Mystery 11
Történet: Matthew Sturges Rajz: Luca Rossi Kiadó: Vertigo
A múlt hónapban lezárult a DC klasszikus képregényét új, vertigós köntösbe öltöztetett sorozat második sztorija, ami azt jelenti, hogy ezzel a 11. résszel egy új történetbe vágunk bele. Ez a The Space Between címet viseli, és olybá tűnik, hogy végre kapunk benne némi magyarázatot a címbeli Házát körülvevő rejtélyekre. A House of Mystery főhőse egy Fig nevű fiatal nő, aki egy nap egy különös házban találja magát, valahol dimenziók/világok/álmok/izék között. A házban egy kocsma működik, ahová a betérők történetekkel fizetnek az italért, és ahonnan csak akkor távozhatnak, ha egy titokzatos kocsis értük jön, és elviszi őket. Matthew Sturges sorozata arról szól, hogy mihez kezdenek ezek az emberek ebben a helyzetben, hogyan próbálnak megszökni, hogyan viszonyulnak egymáshoz, és mit gondolnak az egész szituációról. De a fősztori mellett minden számban helyett kap egy-egy rövidebb történet is, amit valamelyik vendég vagy főszereplő mesél a többieknek, és ezekben az egymást váltó írók (pl. Bill Willingham, aki több ilyen „történet a történetben”-t is jegyzett már) teljesen szabadon engedhetik fantáziájukat, és elvihetik az olvasót félelmetes, bizarr, groteszk és mesés világokba, dimenziókba. A 11. részben ez a sztori kapcsolódni látszik a fő cselekményhez: a „köztes helyről” szól, egy abban épül városról, egy abban dúló háborúról, és egy tragikus szerelemről – hogy ennek pontosan mi köze a címbéli házhoz, azt egyelőre csak Fig különös módon szintén abban kikkötött apja, Peter tudja.
Láthatóan kezd viszont tisztulni a köd a ház és a furcsa események körül. Most már tudjuk, hogy Fig családjában van valami különleges, tudjuk, hogy a csapos, Harry, több, mint aminek mondja, és mutatja magát, tudjuk, hogy az elengedett lakók sem kerülnek haza, és tudjuk, hogy a ház nem csak egy véletlenszerűen világok közt rekedt hely, hanem valakiknek céljai vannak vele, és bentlakóival. Persze mindezek még csak el-elhullajtott információmorzsák, de ha minden igaz, négy rész múlva már konkrét válaszaink is lesznek – noha azokkal nem árt csínján bánni. A képregény elsőszámú vonzerejét ugyanis pont az a misztikum adja, amiről lassan készülnek lerántani a leplet, és ha a kérdések elfogynak, alighanem a sztori is megbicsaklik majd. Másrészt viszont az sem jó, ha a rejtélyeket csak szaporítják, és folyton húzzák-halasztják a válaszadást (olyasvalami ez, amire a Lost alkotóinak már rég illett volna rájönniük), szóval csak abban reménykedhetünk, hogy Sturges megtalálja majd az arany középutat. És addig sincs miért morognunk: a House of Mystery kellemes, fordulatos, kellően misztikus képregény, amit igazán hangulatos és ötletes narráció kísér, és ami nem vész el a rejtélyek súlya alatt – legalább annyit foglalkozik ugyanis a remekül megírt karakterekkel is. Luca Rossi rajzai ellenben mintha minden résszel egy kicsit kidolgozatlanabbak és elnagyoltabbak lennének, de (köszönhetően Lee Loughridge színeinek is), még mindig szépek, és összességében passzolnak a történet sajátos atmoszférájához. Azt nem mondom, hogy jelenleg ez az egyik legjobb amerikai képregény a piacon – de még könnyen azzá válhat.
Hellboy: The Wild Hunt 4
Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Elképesztő, hogy Mike Mignola hosszú évek után is még mindig képes újra és újra lenyűgözni az olvasót. Amióta mindenki kedvenc vörös ördögének képregénye elindult, egy darab rossz történettel nem találkoztunk, de még csak közepessel sem (és ez nagyjából igaz a hasonló színvonalon mozgó spin offra, a BPRD-ra is). Persze már maga a koncepció és a főhős (egy pokolfajzat, akit a világ elpusztítására küldtek, de végül annak bajnoka lesz) garancia a sikerre, de nem ilyen hosszú időre. Ha a sztorik nem lettek volna rendre nagyszerűek, ha a mellékszereplők száma nem gyarapodott volna egyre érdekesebb és izgalmasabb szörnyekkel és egyéniségekkel, ha Mignola saját mitológiája nem bővült volna olyan nagyra és lélegzetelállítóra, hogy lassan már A Gyűrűk Urához kell hasonlítani, a siker pár minisorozat után elszivárgott volna. Hogy ez nem történt meg, az egyértelmű bizonyítéka az író hozzáértésének (mellesleg tanulságos volt figyelni ezeken sztorikon keresztül, hogyan vált Mignola egy kissé bizonytalan, kezdő íróból a történetmesélés igazi mesterévé). És a szekér megy tovább: a nyolcrészes The Wild Hunt az eddigi leghosszabb Hellyboy sorozat, ami most épp félúton jár. Az író azt nyilatkozta, hogy a következő résszel erős törés köszönt majd be a sztoriban, ami jó ürügy egy kis szünetre is, úgyhogy az ötödik szám pár hónap múlva kerül majd csak a tengerentúli boltok polcaira. Addig is lássuk, mi történt eddig!
Hellboyt Olaszországban éri utol az Osiris klub (ld. még: The Nature of the Beast) üzenete, és nem sokkal ezután egy vadászatra invitálják: néhány óriás ámokfut Angliában, akiket pár úriember Hellboy segítségével a hagyományok szerint, maszkban, lándzsákkal és kardokkal kíván leölni. Hősünket azonban elárulják, társai lándzsája az ő hátában köt ki, és ez még csak a problémák kezdete. A The Wild Hunt két korábbi képregény, talán minden idők legjobb rövid Hellboy sztorija, a The Corpse (melyből felbukkan az akkor még bébiként megmentett nő, Alice), és a Darkness Calls (melyben a boszorkányok felkérték Hellboyt, hogy legyen a királyuk) folytatása. Vagyis ez a sztori nem a sorozat lovecrafti motívumaira, hanem a folklórra gyúr rá. Boszorkányok, óriások, gnómok, szörnyek, mesék és átkok gazdagítják a történetet, amit talán még a szokásosnál is sűrűbb misztikum borít be. Mignola rendre visszautal korábbi sztorikra, egy-két paneles flashbackek szakítják meg az egyébként igen sodró lendületű cselekményt, és látható, hogy az egész történet egyre és egyre epikusabbá válik: a kezdeti óriásvadászatból valami sokkal fontosabb és monumentálisabb bontakozik ki. Mignola szokása szerint tömör, lényegre törő, frappáns, sallangoktól mentes dialógusokat, lehengerlő, pokolian szórakoztató akciókat ír, a feszültséget pedig a rá jellemző száraz humorral oldja. Az összhatás tökéletes, és ez köszönhető Duncan Fegredónak is, aki a Darkness Calss-szal vette át Mignolától a rajzolói teendőket. Sokan (köztük én is) aggódtak is emiatt, de felesleges volt: Fegredónál méltóbb utódot nehéz lenne elképzelni. Nyers, markáns stílusa sokban hasonlít elődjéhez, csak valamivel részletgazdagabb képekkel dolgozik – ez néhol előnyére, néhol kicsit hátrányára válik a képregénynek, attól függően, hogy az adott jelenet mennyire kívánja meg a puritanizmust, az üresen hagyott háttereket és az erős kontrasztokat, és mennyire nem. Akárhogy is: a The Wild Hunt baromi jó szórakozás.
Superman: World of New Krypton 1
Történet: James Robinson és Greg Rucka Rajz: Pete Woods Kiadó: DC Comics
A Final Crisist követően nem csak Batman életében történtek komoly változások. Geoff JohnsBrainiac című 2008-as sztorija után Kandor lezsugorított városa teljes méretére nőtt, és százezer kriptoninak (mind Superman erejével, természetesen) adott otthont az északi sarkon – amíg úgy nem döntöttek, hogy elhagyják a Földet, és létrehozzák Új Kriptont, ami bolygónkkal ellentétes pályán kering a Nap körül. Hősünk nem örül neki, hogy a katonai erők parancsnoka apja régi ellensége, Zod tábornok lett, úgyhogy kötelességének érzi, hogy szemmel tartsa – ezt pedig csak úgy teheti meg, ha ő is Új Kriptonra költözik. Ez tehát a kiindulási pontja Greg Rucka és James Robinson 12 részes sorozatának, a World of New Kryptonnak, amelynek ideje alatt a kiscserkész saját sorozatai (Superman, Action Comics) az ő szereplése nélkül futnak tovább. A koncepció (akárcsak Batman „halála” esetében) ígéretes: nem árt időről időre felrázni kicsit az unalomig ismert status quo-t, és kipróbálni valami újat – a DC-nél pedig most láthatóan ezt teszik (mellesleg a Marvelnél az egykori Zöld Manó, Norman Osborn „hatalomátvételével” szintén).
Az első rész hősünk beilleszkedéséről szól új otthonába. A kriptoni szokásoknak megfelelően kasztot kell választania magának, aminek kapcsán konfrontálódik Supergirl anyjával, Alurával, és Zod tábornokkal is. Rucka és Robinson egy „szép új világot” vázolnak fel, amiben a kriptoniak békében élnek egymással, és nem háborgatják a Földet sem – de persze tudjuk, hogy ez nem maradhat így, tudjuk, hogy előbb-utóbb csúnya konfliktusokra számíthatunk, és ezek magvait máris elvetették. A fő probléma Zod, bárhogy bizonygatja is, hogy nincsenek rejtett, piszkos indítékai, kutyából nem lesz szalonna, viszont a csendben, háttérben ármánykodó gonosz (vagy főleg: a maga szempontjai szerint a közjót szolgáló gonosz) sokkal érdekesebb és izgalmasabb lehet, mint a nyílt ámokfutással hatalomra törő mániákus. De talán ennél is érdekesebb kérdés Superman beilleszkedése – minthogy földi nevelést követően saját fajtájába kell valahogy beilleszkednie, ami alapból bizarr felállás. A két kultúra különbözősége máris kényelmetlenséget okoz hősünknek (tekintve, hogy az egyik kaszt tagjai lényegében rabszolgaként szolgálják a többit), és ebben sok olyan lehetőség van, amit két ilyen ügyes író jól kihasználhat majd a későbbiekben. Az egyéves sztori felütése tehát kifejezetten jól sikerült, úgy tűnik, érdemes lesz majd követni Superman új kalandjait. Az egyetlen gond a képi világgal van: Pete Woods robosztus, elnagyolt emberalakokat rajzol, és képeiből hiányzik az igazi dinamizmus, ami élettel tölthetné meg az eseményeket. A dialógusoknál ez még kevésbé zavaró (és ezekben kifejezetten ügyes panelkezelési képességről tesz tanúbizonyságot), de az akciók esetében már kilóg a lóláb… Ettől függetlenül úgy tűnik, erre is érdemes lesz rászánni az időt.
James Bond tahó, Bruce Wayne-nek meg bőrszerkó és kütyük kellenek – Largo Winch ellenben kisfiúsan pimasz, intelligens, és elég neki egy kés is.
Largo Winch eleinte regényhősként kezdte pályafutását (még a ’70-es évek végén), de mindannyian hálásak lehetünk, hogy végül megtalálta útját a panelek világába. Jean Van Hamme és Philippe Francq francia nyelvterületen immár lassan két évtizede töretlen népszerűségnek örvendő sorozatának harmadik darabja tavaly nyáron jelent meg, és akinek az első kettő elnyerte a tetszését, az egész biztosan nem fog csalódni ebben sem. Az örökös és A W konszern bemutatta Largo karakterét, azt, hogyan vált a világ leggazdagabb emberének fogadott fiává, hogyan örökölte vállalatbirodalmát, és bár már akkor szembe kellett néznie egy sor fenyegetéssel, az igazi problémák még csak most, a remek felvezetés után kezdődnek az ifjú milliárdos számára.
Largo immár a W konszern élén áll, és próbálja a lehető leghatékonyabban kézben tartani apjának örökségét, amikor tudomást szerez róla, hogy egy rivális társaság feje, Gus Fenimore elkezdte felvásárolni cégeinek részvényeit. A konszern pénzügyi vezetői ellentámadásba kívánnak lendülni, ám Largót más frontokon is harcra kényszerítik: egy Zöld íjász nevű gyilkos a környezetre káros vállalatok fejeseit öldösi, egy elhunyt milliárdos özvegye rafinált és alattomos módon próbálja házasságba kényszeríteni hősünket, rászáll az adóhatóság, és a helyzetet még egy semmiből felbukkant, gyönyörű nő is bonyolítja, akinek természetesen szintén megvan a maga szerepe az intrikák hálójában.
Történetét tekintve a Largo Winch nem különösebben kiemelkedő. Egy kellemes hangulatú ponyváról van szó, melynek egyes „állomásai” mind hasonló sablon szerint alakulnak: az első kötetben Van Hamme kibontja a konfliktusokat (támadások személye és a vállalatbirodalma ellen), amiket Largónak a másodikban fel kell majd oldania (késsel, ésszel és sármmal). A siker kulcsa sokkal inkább kereshető a főhős karakterének kidolgozottságában, és a történetmesélés profizmusában. Van Hamme csodálatos érzékkel bontja ki a cselekményt, ami még az előre kikövetkeztethető fordulatok esetében is magával ragadja az olvasót. Nincsenek üresjáratok, a sztori pörög, a történetszálak ügyesen, dinamikusan váltakoznak, és a kevésbé jelentős mellékszereplők is markánsak és érdekesek – ezúttal leginkább a kivénhedt özvegy, Lizza-Lu. Mindeközben gyönyörűen megférnek egymás mellett a rideg üzleti világ rengeteg (sőt, első ránézésre szinte riasztó mennyiségű) dialógussal terhelt manipulációi, a látványos, lendületes akciók és a finom humor – ami egyébként mindig a kellő pillanatban oldja a feszültséget, viszont nem tolakodik be oda, ahol semmi keresnivalója. Így lesz az Ellenséges felvásárlás (és úgy általában a Largo Winch) egy izgalmas, de nem erőltetetten komolykodó, többnyire egészen kedélyes hangulatú, és rendkívül olvasmányos thriller.
Ami a főhőst illeti, az előző kötetekben Van Hamme már bemutatta, milyen élmények formálták, hogyan nőtt fel, és miként vált azzá, aki (mellesleg érzek egy kis iróniát is abban, hogy egy jöttment, nyomorba született, takonypóc jugoszláv válik Amerika egyik leghatalmasabb emberévé). A műfaj lehetőségeihez képest pontos karakterrajzzal és fejlődéstörténettel bebiztosította, hogy megkedveljük őt, ami nem is olyan kis szó, tekintve, hogy egy nagyszájú, rendkívül pimasz, sőt, néha meglehetősen arrogáns, a nők és a konfliktusok terén már szinte bosszantóan magabiztos és felkészült milliárdos fiatalról van szó, és ez a típus nem sűrűn szerepel az átlagemberek szimpátialistájának előkelő helyein. Persze nem árt az sem, hogy a történet és a figura két lábbal jár a valóság talaján: Largo nem valami szuperhős, és Van Hamme sosem helyezi olyan szituációkba, amikből egy átlag feletti fizikummal és intelligenciával rendelkező ember ne tudna hitelesen kikeveredni – vagy ha mégis, hát nem is keveredik ki belőle önerővel. (Itt például egy banda félholtra verné a Central Parkban, ha rejtélyes új szerelme nem bizonyulna harmadik danos karatebajnoknak.)
Az Ellenséges felvásárlás leginkább annyiban különbözik az első sztoritól, hogy már jóval mélyebben elmerül az üzleti világ fortélyaiban. Van Hamme maga is dolgozott nagyvállalatokban (és ha már itt tartunk, ő is „lentről” jött), úgyhogy nem ismeretlen számára ez a terület, tudja, miről beszél, a témában nem jártas olvasónak pedig alaposan oda kell figyelnie, hogy nyomon tudja követni a vállalati folyamatokat és intrikákat. Ha ez sikerül, egy olyan elit szubkultúra izgalmas és hiteles ábrázolását kapjuk, amit talán túlzás volna a modern gazdasági világ kritikájaként értelmezni, de tény, hogy finoman, akarva-akaratlanul is rámutat ennek a közegnek a veszélyeire (játék milliárdokkal, törvények megkerülése). Mert félreértés ne essék, ez nem az a fajta képregény, amit az ember csak úgy átlapozgat negyed óra alatt. Ez legtöbbünk számára máris pozitívum, de azok se csüggedjenek, akik számára nem az: az Ellenséges felvásárlás még a legszárazabbnak tűnő részeknél is olvastatja magát, és ez már bőven nem csak Van Hamme, hanem Philippe Francq érdeme is.
Francq, aki e sorozaton kívül mindössze két képregényt rajzolt (mindkettőt az első Largo Winch megjelenése előtt), lebilincselően részletgazdag, és az utolsó vonásokig teljesen realisztikus képi világot teremt. Nála nem léteznek üresen, vagy akár csak hanyagul megrajzolt hátterek, minden tökéletes kidolgozott, legyen szó akár a főhős irodájáról, vagy egy New York-i utcaképről – a szem minden esetben bámulatosan sok feldolgozásra váró információval találkozik (ez köszönhető a gyönyörű színezésnek is, ami igazán megtölti a képeket élettel). Alaposan odafigyel arra is, hogy a statikus jelenetekben is dinamikát teremtsen a nézőpontok folyamatos váltogatásával és az oldalszerkezettel – panelkezelése egyszerű, klasszikus, semmi formabontó nincs benne, mégis elegáns és ötletes, és tökéletes hatékonysággal vezeti a szemet.
A magyar kiadás a Képestől megszokott színvonalon mozog: tetszetős külső, kiváló minőségű papír. Igaz, a fordítás mintha kicsit kevésbé lenne gördülékeny, mint az előző két kötet esetében, akad egy-két elírás is, az pedig végképp megfejthetetlen rejtély, hogy bizonyos angol kifejezések, miért maradtak teljesen fordítatlanul, míg mások miért egy felesleges lábjegyzetben lettek magyarosítva. De ez legyen a legkisebb problémánk, és inkább örüljünk, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregények is léteznek a piacon. Aki pedig azt akarja, hogy továbbra is létezzenek, az beruházzon a Largókra minél előbb. Ez szól a szuperhős-rajongóknak is: Van Hamme alkotása semmivel sem kevésbé fordulatos, izgalmas, eseménydús és szórakoztató, mint a jobb Marvel- vagy DC-kötetek.
2008, Képes Kiadó Írta: Jean Van Hamme Rajzolta: Philippe Francq
Skrull császárnő: Ő szeret titeket. Pókember: Kicsoda? Skrull császárnő: Isten. Nick Fury (Thor mellett állva): Igen? Hát, az én istenemnek pörölye van. Vasember: Bizony. Angyalooook…
A rohadék kis zöld emberkék megszállják a Földet, és ráadásul nem is olyan kicsik – sőt, sokan közülük igencsak nagyok, ráadásul még jól szervezettek is, úgyhogy a Marvel Univerzum teljes hősgarnitúrájára (meg a gonoszok közül is néhányra) szükség van, hogy az emberiség kirugdossa őket a kék bolygóról. Az elmúlt év eget-földet megmozgató, dörgő-zengő képregényes eseménye Brian Michael Bendis tollából összefogja a Marvel elmúlt néhány évének történetét, egészen a Bosszú Angyalai: Káosztól kezdve, és egy olyan grandiózus eseményt robbant a képünkbe, amitől ismét eszünkbe jut: pokoli jó dolog szuperhősképregényeket olvasni.
Az alakváltókból álló Skrull Birodalom egy szakadár vallási szelete homályos ősi jóslatok nyomán magáénak deklarálja a Föld bolygót, császárnőjük pedig egy bombabiztos tervvel áll elő az emberiség leigázásra. Ezúttal úgy épülnek be a hősök, kormánytagok és ügynökök közé, hogy sem mágiával, sem mutáns képességekkel, sem tudományos módszerekkel nem különböztethetők meg azoktól, akiknek alakját felveszik. A beszivárgás évekkel korábban elkezdődött (most már tudjuk: az itthon is megjelent Új Bosszú Angyalai: Kitörés börtönlázadását is egy skrull szervezte), most viszont megérkezik az inváziós sereg, és kirobban a totális háború, amit a Föld összes hőse, az egész világon vív a betolakodókkal szemben.
Brian Michael Bendis saját elmondása szerint már évek óta tervezte a Secret Invasiont, és azóta is eszerint, erre készülve írta meg legtöbb marveles sztoriját – és elnézve ennek a tavasztól egészen a tél elejéig levezényelt gigaesemények a szervezettségét és átgondoltságát, még a nagy szavak ellenére is hajlamosak vagyunk hinni neki. Az elmúlt években tendencia volt, hogy még az érdekesebb crossovereket is felhígította és megkeserítette a köréje erőszakolt tie-in rengeteg, ám a Secret Invasion hosszú idők óta az első a „műfajban”, ami meglepően koherensre sikeredett. Nem akarok itt kitérni a lazábban kapcsolódó történetekre (azok közt vannak koporsószegek és gyöngyszemek egyaránt), de a szóban fogó nyolc részt kiegészítő két Avengers címmel együtt a Secret Invasion egy bámulatosan jól összerakott történet. A főminiben olvashatunk a Föld hősei és az inváziós sereg összecsapásáról, vagyis itt dőlnek el az események, míg a két másik képregényben Bendis a múltat veszi górcső alá, nemritkán éveket visszaugorva, és azt azt mutatja meg, hogyan kezdődött az egész. Mikor és hogyan szivárogtak be a skrullok az emberek közé, kiket cseréltek le, és, hogy az itthon frissiben megjelent Új Titkos Háború óta száműzetésben élő Nick Fury hogyan jött rá tervükre, és hogyan készült fel az invázióra. Vagyis a New Avengers és a Mighty Avengers háttérsztorijait ne hagyja ki senki, aki a képregény elolvasása mellett dönt, mert anélkül nem teljes az élmény.
Már csak azért sem, mert azok adnak mélységet az egyébként igen egyszerű történetnek, amiből tizenkettő egy tucat: jönnek a rosszfiúk, hogy meghódítsák a Földet, a jófiúk meg szétverik őket. A lényeg persze általában nem is az alapötlet, hanem az, hogy mit hoznak ki belőle, Bendis pedig ebből becsülettel kihoz szinte mindent, amit lehet. A Secret Invasion egy feszült, több szálon futó történetként indul, amiben a skrullok már az elején kőkemény ütéseket visznek be a szuperhős-társadalomnak. És mivel küszöbön a totális vereség, a hősök ezúttal nem cicóznak, és elkezdenek hullahegyeket gyártani (Ms. Marvel egymaga lemészárol egy kisebb hadsereget). Ahogy haladunk a végkifejlet felé, a párhuzamosan futó szálak lassan összefutnak, és a Central Parkban sor kerül a végső csatára, amit látva minden comicrajongó megnyalja az összes ujját. Legalább kétszer. Bendis itt azt demonstrálja, miért is érdemes szuperhős-képregényeket olvasni: az egész csata, a felvezetéstől az utózöngékig, már-már szinte felfoghatatlanul grandiózus, csodás hősök és hatalmas gonoszok óriási összecsapása, Leinil Francis Yu szenzációs panelkezelésével és epikus, „szélesvásznú” rajzaival, vagyis az a fajta élmény, ami jó, ha évente egyszer megadatik a képregényolvasóknak. Egyébként ez az egész sztorira igaz, Bendis végig nagyszerűen érzékelteti az esemény monumentalitását.
Ugyanakkor a Secret Invasion szerencsére mégis több mint látványos csaták laza láncolata. A háttértörténeteknek hála a skrullok, mint nép, motivációkat, sőt, személyiséget kapnak, nem pusztán arctalan gonoszok, akik csupán alibiként szolgálnak a nagy bunyókhoz. Ebben megintcsak nagy szerepe van Yunak, aki a Marvel történetében talán először képes rá, hogy a korábban mindig kicsit viccesen kinézett zöld, hegyesfülű idegeneket fenyegetőnek és félelmetesnek ábrázolja. És bár a mini az előzetes elvárásokhoz képest sokkal kevésbé épít a beszivárgás okozta paranoiára, mint magára a totális invázióra (nem is csoda, az egész esemény mindössze pár óra alatt játszódik le), de előbbi terén is akadnak emlékezetes jelenetek. Ilyen például, amikor a Póknő helyét átvett skrull császárnő arról győzködi a megbénult technológiája miatt harcképtelen Vasembert, hogy ő is az idegenek alvó ügynöke, aki pusztán beültetett, hamis emlékeknek köszönhetően hiszi magát a Föld hősének. Bendis talán legnagyobb erénye mégis az, hogy a hatalmas csaták közepette is képes mindössze egy-egy rövid beszólással, mozzanattal megragadnia egyes karakterek lényegét. Esszenciális Rozsomák-pillanat például az, amelyben a kanadai mutáns megjegyzi a vadföldi összecsapás káoszában, hogy ha csak akkor derül ki valakiről, hogy skrull vagy sem, amikor már meghalt, akkor ő szívesen konfettivé vagdos mindenkit. Vagy említhetném Norman Osbornt, a Thunderbolts vezetőjét, aki két pohárral, egy üveg pezsgővel, vérző szájjal, és ördögi vigyorral invitálja beszélgetésre a tomboló Csodakapitányt, miután az az egész csapatát öt másodperc alatt lezúzta.
A Secret Invasion viszont minden erényei ellenére sem tökéletes. A lendületes kezdés után a vadföldi csatánál egy ideig kissé leül a történet, amelynek ilyen-olyan aránytalanságai végig megmaradnak, főleg a karakterek esetében (egyeseket nagy dirrel-durral beharangoznak, hogy aztán alig legyen valami szerepük – főleg Fury és kommandója sikkad el - , míg mások indokolatlanul sokat vannak a színen). Logikailag viszont messze Mr. Fantastic szerepe a legproblémásabb: kell némi jóindulat és naivitás, hogy elfogadjuk, az emberiségnél sokkal fejlettebb skrullok egész tudóshada évtizedeken át képtelen volt rájönni valamire, aminek megoldásával ő egyetlen éjszaka után előrukkolt – ráadásul az egész invázió erre épül. És bár Yut óriási elismerés illeti ennek a mininek a megrajzolásáért (főleg, hogy a maga szálkás, nyers stílusával nem volt egy magától értetődő választás erre a feladatra), az ő munkájának színvonala is ingadozó kissé: a mini közepe felé ideiglenesen mintha elfogyott volna a kreativitása, képei túl sötétek, és nem is olyan ügyesen rendezettek, mint általában. Ezek azonban ne tántorítsanak el senkit, a Secret Invasion így is a tavalyi év talán legnagyobb képregényes mókája, igazi, totális szórakozás.
Megjelenés: 2008 (Secret Invasion 1-8, New Avengers 40-47, Mighty Avengers 12-20) Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Leinil Francis Yu
A 13 évesen bemutatott Kitty Pryde négy éven át volt az X-Men kis, kedves, bájos naivája és komikus mellékzöngéje, mire a mutánscsapat sorozatának akkorra szinte legendás írója, Chris Claremont, 1984-ben úgy döntött, ideje új útvonalat kijelölni a karakter számára. Az annak idején (a Csodálatos Pókemberben) itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomákban ifjú főhősünk szembenézett a felnőtté válás nehézségeivel, a gonosszal és önmagával, hogy a hatrészes minisorozat végére egy egészen új ember legyen belőle – mindez többnyire egy gonosz nindzsának köszönhetően.
A történet szerint Kitty üzletember apja konfliktusba kerül Shigematsuval, a yakuza egyik nagyhatalmú vezérével. A lány Japánba utazik, hogy segítségére legyen, de Shigematsu bérgyilkosa, egy Ogun nevű nindzsa elkapja, és egy pszichológiai-fizikai tréninggel és agymosással a saját képére formálja, kegyetlen harcost és gyilkost faragva belőle. Rozsomák, mikor értesül róla, hogy baj van, Kitty után utazik, ám mikor megtalálja, a lány majdnem megöli őt. Ezután egy barátja, Yukio segítségével igyekszik megszabadítani Kittyt a nindzsa befolyása alól – aki pedig nem más, mint Rozsomák régi mestere.
A mini leginkább Kitty karakterének szempontjából jelentős, az egész történet az ő fejlődősét, átalakulását hivatott bemutatni (itt választotta ki magának végleges, máig használt kódnevét is) – Claremont pedig mindig nagyszerűen bánt a karakterekkel, nem kis részt éppen ennek köszönhetően vált az X-Men élvonalbéli képregénnyé a ’70-es évek második felében (pedig érkezése előtt öt évig szünetelt a gyenge teljesítménye miatt). Kittyvel épp a sorozat kezdete előtt szakított szerelme, Kolosszus (az itthon szintén megjelent Titkos háború következményeinek egyike), úgyhogy már a kiindulási pont is egy tinédzserválság állapotában találja a hősnőt. Claremont ezt a válságot egyre jobban és jobban mélyíti a történet során, fokozatosan adagolva olyan hozzávalókat, mint az állandó kétkedés és bizonytalanság, a bűntudat, az önbizalmatlanság és az önmarcangolás. Az ilyen vívódó, helyüket nem találó fiatalokat pedig könnyű „hajlítani”, és Ogun pontosan ezt teszi. Aztán bejön a képbe Rozsomák, aki próbál rendet rakni a lány fejében a maga nyers, kemény módszereivel, és végül kivezeti őt ebből a veszélyes (elme)állapotból. Kitty mélyrepülése önnön démonaival, és eszmélése a leküzdésük után tehát a tinédzserek önkeresésének sajátos metaforája – szuperhős módra, azaz mindent a végletekig fokozva.
A mini azért is fontos állomás a főszereplők életében, mert itt alakult ki köztük egy meghitt apa-lánya jellegű kapcsolat, aminek Rozsomákra még annyi plusz következménye is lett, hogy azóta mindig odadobnak mellé egy hasonlóan fiatal fruskát (Kitty után Jubilee volt soron, mostanában pedig Josh Whedon „gyermeke”, Armor), mint afféle segédet, aki egyrészt bájos ellentétpárja és frappáns kiegészítője a morcos kanadainak, másrészt állandó humorforrásként szolgál. Claremont természetesen jó alaposan rájátszik a két karakter közti markáns ellentétekre, jelenetek egész sorát építi rájuk, hol poénokat, hol érzelmeket helyezve a középpontba – de leginkább utóbbiakat, mert a Kitty Pryde és Rozsomák az ifjú hősnő addig ismert természete ellenére határozottan sötét tónusú képregény.
A sorozat hat része tematikailag is jól elválasztható, minthogy Claremont határozottan fonja a történet fonalát, minden füzettel új irányba lendítve a cselekményt. A konfliktus felvezetése után jön Kitty átalakulása, majd a mélypontja, vagyis a Rozsomákkal való harca, aztán a gyógyulás folyamata, sorsa saját kezébe vétele, és végül a leszámolás a kanadai mutáns és egykori mestere, Ogun között. A képregény savát-borsát a két főszereplő változatos kapcsolatának érdekfeszítő feltárása mellett pedig természetesen ez utóbbi karakter, és a Rozsomákkal közös múltja adja. A gonosz nindzsát egyfajta izgalmas misztikum lengi körbe, amit csak fokoz vörös démonmaszkja, és Kitty félelmetes átformálása – ahogy azt az Adósság és becsület című Rozsomák miniben is láttuk már, Claremont ügyesen lopja bele a történeteibe az egzotikus távol-keleti hangulatot, aminek része a vad, zabolátlan és rettenthetetlen Yukio is (ő egyébként mindig szívesen látott vendég az X-Men lapjain). Ehhez persze kellő mennyiségű, többnyire kreatívan, ügyesen megírt akció társul, úgyhogy a végeredmény több mint kielégítő: kapunk egy izgalmas, remek karakterekkel és kapcsolatokkal teli kaland- és fejlődéstörténetet.
Baj csak a rajzokkal van: Al Milgrom hiába szinte legendás, rengeteget foglalkoztatott Marvel-művész, robosztus, rajzfilmszerű emberalakjai (főleg Rozsomák esetében), csúnyán eltúlzott arcjátékai, nyers, minden kifinomultságot nélkülöző vonásai, dinamikátlan mozgásábrázolásai nem ütik meg Claremont történetének mércéjét, ha pedig az Adósság és becsület képi világához hasonlítjuk, végképp elvéreznek. Pedig az látszik, hogy Milgrom érti a képregény hatásmechanizmusát, „beállításai” hatásosak, panelkezelése pedig helyenként egészen ötletes, vagyis szerkezetileg a mini tökéletesen rendben van – csak a ceruza nem forgott valami jól a kezében. Azért összességében a Kitty Pryde és Rozsomák, ha az Adósság és becsület színvonalát nem is éri el, mindenképpen egy olvasásra érdemes X-Men klasszikus.
Megjelenés: 1984-1985 (Magyarország: 1992-1993) Történet: Chris Claremont, Rajz: Al Migrom
Ki képes még nyomon követni a DC Univerzum történelmében ilyen-olyan krízisek nyomán eszközölt változtatásokat? A Crisis on Infinite Earths még szükséges tisztogatás volt, de aztán az 1994-es Zero Hour és az 2005-ös Infinite Crisis is rúgott egyet a kontinuitásba, és már a fene se tudja, mely sztorik számítanak hivatalosnak, és melyek nem. A Birthrightról, Superman eredettörténetének második verziójáról viszont pontosan tudjuk, hogy nem: két évvel megjelenése után kihajította a kontinuitásból az Infinite Crisis (az új eredetsztori idén érkezik majd Geoff Johnstól), ami persze magával hozza a kérdést, hogy mi értelme volt az egésznek. Leváltották John Byrne remekül sikerült The Man of Steeljét, csak azért, hogy pár hónap múlva azzal együtt vesszen bele a nemhivatalos DC-képregények tömegébe. És igazából kár érte. Mark Waidnek ugyan messze nem ez a legjobb munkája, de a 12 részes mini így is élvezetes olvasmány.
Supermanről eredettörténetet írni persze trükkös dolog – mert hát ki nem ismerné? Megkockáztatom, még azok is tudják származásának részleteit, akik életükben nem vettek kézbe egyetlen képregényt sem. Számtalanszor mesélték már el a legkülönfélébb médiumokban, így nehéz dolga van annak, aki a mítoszhoz valami újat akar hozzátenni, vagy akár csak úgy akarja újramesélni, hogy ne fulladjon unalomba. Waid kisebb hibákkal ugyan, de sikerrel jár. A történet természetesen a Kripton pusztulásával kezdődik, de aztán átugorva a smallville-i éveket, rögtön a 25 éves Clark Kentet látjuk, ahogy a fekete kontinensen keres egy afrikai vezetőt – és önmagát. Waid igyekszik kézzel fogható, tragikus motivációt adni főhősének ahhoz, hogy Supermanné váljon, ahelyett, hogy követné az egyszerű, „tennem kell valamit ezzel az erővel” magyarázatot.
A Birthright ezt követően szépen sorra vesz mindent, aminek kötelezően benne kell lennie egy Superman első évéről szóló képregényben. A kriptonitot, a szülőket, Lois Lane-t, a Daily Planetet, Lex Luthort, és teszi ezt persze úgy, hogy hű a képregény hagyományaihoz, ugyanakkor modernizálja is a történetet. Összehegeszt elemeket a Smallville című, immár 7 éve futó tévésorozatból, Byrne The Man of Steel minijéből, és még tucatnyi másik helyről, beleöltözteti az egészet egy XXI. századi köntösbe modern anyukával, internettel és afrikai népirtással, és készen is van a világ első szuperhősének nagyszabású, mindent magába foglaló eredettörténete. Olvasás közben akaratlanul is az jutott eszembe, hogy Bryan Singer jobban járt volna, ha 2006-os Superman-filmjében ezt a sztorit veszi alapul. Nem csak azért, mert kicsit új, modernebb színben tünteti fel a poros főhőst, amennyiben útját határozottan kereső, öntudatos karakterként jelenik meg, és sokkal kevésbé jellemző rá az az irritáló kiscserkész-image, mint korábban bármikor. Hanem azért is, mert a Singer homoszexualitásából adódó, minden filmjében jelen lévő kirekesztettség érzet itt jóval hangsúlyosabban van jelen, mint a Superman visszatérben, ahol ráadásul sokszor még erőltetettnek is tűnt.
Ebben a modern világban ugyanis Metropolis nem fogadja rögtön tárt karokkal kék-piros színekbe öltözött megmentőjét. Amikor kiderül, hogy Superman nem erről a világról való, az emberekbe azonnal beköltözik a félelem és a bizalmatlanság, s valljuk be, ez egy teljességgel érthető reakció, ami annak idején sem John Byrne-nak, sem a ’78-as filmet rendezett Richard Donnernek nem jutott eszébe. A helyzetet persze Luthor azonnal igyekszik a maga javára fordítani, és egy gigantikus kriponi inváziót rögtönöz Metropolis kellős közepén, hogy még jobban Superman ellen fordítsa a népet. Maga Luthor pedig egyszerű, számító, megalomániás gonoszból kicsit árnyaltabb, némi tragikumot magában hordozó figurává vált. Akárcsak a Smallville-ben, Clark és ő barátokként kezdik kapcsolatukat, hogy aztán évekkel később akaratlanul is ellenségekké váljanak. Waid Superman identitáskeresését ügyes párhuzamba állítja Luthor földönkívüliekkel kapcsolatos megszállottságával, viszont ezt a remek ötletet csak félig-meddig sikerül méltón kivitelezni. A smallville-i gyerekkort megidéző flasbackek a képregény leggyengébb részei, a barátság megszakadása, Luthor veszélyessé váló mániája túl elnagyoltan és felszínesen ábrázolt, ezzel pedig az egész mini központi konfliktusának hitelessége és drámai súlya csökken.
Az eredettörténetbe csöpögtetett új elemek létjogosultsága is váltakozó. A hős mellkasán feszülő S betű például egy egyszerű, de remek ötletnek köszönhetően egészen új jelentést kap, és minden korábbinál erőteljesebb és többértelmű szimbólumként maga is hozzájárul a karakter útkereséséhez és önmagára találásához. Ellenben az a képesség, amellyel látja az emberek auráját, életerejét (lelkét?), teljesen felesleges hordaléka a Superman mítosznak, és kifejezetten bosszantó is, hiszen Waid abszolút semmit nem kezd ezzel az ötlettel. Az elején megmutatja, hogy van, majd teljesen elfeledkezik róla. Tegyünk így mi is.
Ami a rajzokat illeti, Leinil Francis Yu különös választás volt Superman eredetének elmeséléséhez. Képei kétségkívül nem mindenkinek fognak tetszeni, hisz azAcélemberhez letisztult, hagyományos vonalvezetés illene, Yu pedig, önmagát kicsit sem hazudtolva meg, nyers, durva, szögletes, elnagyolt vonásokkal dolgozik. Ezek élvezetéhez szükséges a sajátos, újszerű megközelítési módok feltétel nélküli szeretete, és ha ez megvan, a Birhtright képi világa minden bizonnyal elkápráztatja az olvasót. Yu nagyszerű érzékkel használja a paneleket, az egész- és kétoldalas képeket kivétel nélkül az igazán nagy pillanatokra tartogatja, és nem esik az öncélú látványorientáltság csapdájába. Akciói dinamikusak, arcai pedig markánsak, Clark Kent és Superman sokszor mintha valóban két teljesen külön személyiség lenne. Viszont Yu mindettől függetlenül is sokat köszönhet Dave McCaignek, aki színpompás kompozícióival tompítja kicsit a durva vonások komor hatását, szép egyensúlyt találva a karakter hagyományos és modern képi megjelenítései közt.
A Birthright nem hibátlan, és kicsit hosszúra nyúlt, de élvezetes olvasmány. Biztos kézzel emeli át hősét a modern világba, és az utolsó két, gyönyörű, katartikus oldalon még azokat a bizonyos hibákat is hajlamosak vagyunk majdnem teljesen megbocsátani. De csak majdnem. Mert ugyan szép és jó, azért John Byrne szimpatikusan egyszerű eredettörténetét bizony nem sikerült felülmúlni. És bár sok szó esett a modernizálásról – ez a képregény ilyen szempontból is csak egy lépés, míg a The Man of Steel egy bazinagy ugrás volt.
Megjelenés: 2003-2004 (12 rész) Történet: Mark Waid Rajz: Leinil Francis Yu
Az év képregénye: AZ ŐRZŐK (Carthapilus) Mi más? Alan Moore és Dave Gibbons klasszikusa bármilyen év bármilyen listáján előkelő, sőt, talán első helyen szerepelne. Nagy főhajtás a Cartaphilus előtt, amiért ezt a (bő két évtized után már talán mondhatjuk) kortalan remeket végre megismerheti a magyar nagyközönség is. Alternatív történelmi látkép, a szuperhősmítosz atomjaira robbantása, cinikus társadalomkritika, lenyűgöző mélységű karaktertanulmány – Az Őrzők ez mind, és még sok minden más is, mert tízedik olvasásra is fel fogsz fedezni benne újat. És hidd el: el fogod olvasni tízedszerre is.
Batman: Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó) A Képes Kiadó nem pöcsölt, és a mozifilmhez időzítve nem egy kommersz csihi-puhi kalandot, hanem az egyik leginkább zavarbaejtő Batman-történetet dobta piacra – mikor máskor lett volna itt az ideje? Grant Morrison nyomasztó hangulatú, metaforákkal terhelt rémálma a totális őrületet vizsgálja, Dave McKean szürrealista-impresszionista képei segítségével meg egyenesen fejest ugrik bele. Fabulák: Legendák száműzetésben (Képes Kiadó) Amit Alan Moore Az Őrzőkben művelt a szuperhősökkel, azt műveli Bill Willingham a Fabulákban a mesehősökkel. Egy halomra való, ügyesen és viccesen kicsavart legendából és meséből építi fel saját, meglepően friss és kreatív mítoszát, amit megdob egy kis tisztelgéssel a klasszikus krimik dramaturgiája előtt, és végül hozzászór egy csipetnyi horrort és romantikát – kész is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb mixe.
Mutánsvilág: Magnus Ház 1 (Kingpin) A noiros beütésű történeteiről híressé vált Brian Michael Bendis az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb Marvel-történetét írta meg, ami alaposan felforgatta az X-Men, és úgy általában a mutánsok sorsát. Remek sztori, ügyesen kitalált és megvalósított álutópia, és csodálatos képi világ, ami Olivier Coipelnek köszönhető. A 2008-as mainstream szuperhős-felhozatal legjobbja.
Persepolis 2 – A visszatérés (Nyitott Könyvműhely) Óriási öröm, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregényeknek is van létjogosultságuk itthon. Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye egy fiatal lány nézőpontján keresztül szemléli a háborútól és önkényuralomtól tépázott Iránt. Gyönyörű, szomorú, elgondolkodtató, vicces, eredeti és megindítóan őszinte. Minden képregénygyűjteményben ott a helye.
Magyar képregények, 2008
Az év magyar képregénye: Kalyber Joe 3: Álmodozók (szerzői kiadvány) Pilcz Roland sorozatának harmadik része megint képes volt valami újat mutatni. A humorközpontú befejezés, és a sötétebb hangulatú kalandozás után az Álmodozók kellemesen édeskeserű zamatával bódítja az olvasókat, akik közül mostanra valószínűleg a legkőszívűbbek is egy életre megszerették az itthon igen ritkán látott ügyességgel megformált karaktereket. A legélvezetesebb és legviccesebb magyar képregény, amit kapni lehet. A fiú, akit Zsuzsinak hívtak (Képes Kiadó) Felvidéki Miklós egy remek Johnny Cash dalt (A boy named Sue) képregényesített meg, méghozzá pokoli stílusosan. Erőszakos családi akcióponyva tökös fickókkal, fasza dumákkal, durva bunyókkal és mexican standoffal. Mi kell még? Johnny Cash, természetesen, és ő is tiszteletét teszi. CD-t a lejátszóba, képregényt a kézbe!
Nocturne: Éjszakai látogató (Nyitott Könyvműhely) Ha a Kalyber Joe-nak köszönhetően már megvolt pörgős, vicces, stílusos kommersz adagunk, akkor ideje, hogy mélyebbre bukjunk – egyenesen a lélek legsötétebb bugyraiba, ahol már a fene se tudja, hol ér véget az álom, és hol kezdődik az ébrenlét, hogy őrületről és hallucinációról már ne is beszéljünk. Csordás Dániel Nocturne című könyve szuggesztív, fekete-fehér képi világával és a történetet teljesen háttérbe szorító narratívával egy rakás értelmezési lehetőséget vet fel, amiket mindenki fedezzen csak fel szépen magának.
Külföldi (amerikai) képregények, 2008
Mivel az óceán túlpartján kissé másképp mennek a dolgok, mint itthon, itt nem kötetekről, hanem sorozatokról lesz szó. Az év külföldi képregénye: 100 Bullets Brian Azzarello és Eduardo Risso sorozata a kezdetektől fogva a mindenkori legjobbak közt volt, most pedig már a végéhez közeledik. A fordulatokkal, intrikákkal és hullákkal teli hardcore ponyva-noir cselekménye forráspontjához közelít, és bizony dörgedelmes fináléra számíthatunk.
Criminal Ed Brubaker és Sean Phillips párosa épp januárban indítja útjára legújabb képregényét a Marvel Icon nevű alkiadójánál (Incognito), és bár nagyon-nagyon várjuk, sajnos azalatt a Criminal szünetelni fog. De 2008-ban még bőven volt szerencsénk hozzá, és a sötét, durva, ugyanakkor legtöbb zsánerbéli társával ellentétben 100%-ig realisztikus noir sorozat az év néhány legnagyszerűbb pillanatával szolgált.
Daredevil Ed Brubaker még egyszer: a Criminalt uraló noiros hangulat a Marvel Fenegyerek sorozatában is nyomja a szereplők vállát, az író pedig tavaly igazán nem bánt kesztyűs kézzel főhősével. Matt Murdock olyan mélyre zuhant (mind magánéletileg, mind szuperhősileg), amilyenre még nem volt példa Frank Miller klasszikus Born Againjén kívül. Ezt a hardcore crime-superhero sorozatot bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik ódzkodnak a jelmezes igazságosztók világától.
Fear Agent Yeeaaaahhh, a sorozat, amire minden geek vágyott! Rick Remender 2006-ban indította útjára a csonttahó, alkoholista texasi űrszörnyvadász irgalmatlanul pörgős kalandjait, és a nyálkás-csápos idegenekben, retro űrruhákban, sugárpisztolyokban és rakétaűrhajókban bővelkedő sorozat azóta is sziporkázóan viccesen és eszméletlenül kreatívan robog a sci-fi ponyva dicsőséges útján.
Scalped A kilencedik művészet új kiugró tehetségét Jason Aaronnak hívják. A modern rezervátumok mocskos, büdös, dicstelen, véres indián alvilágában elmerülő sorozat egy beépített FBI-ügynököt, Dashiell Bad Horse-t állít a középpontban, aki reménytelenül próbál lebuktatni egy Red Crow nevű nagykutyát, miközben jól tudja, hogy saját főnökei is magasról szarnak rá. A Scalpedban nem azt az amerikai nyugatot látod, amit John Ford westernjeiben, vagy a képeskönyvekben. R. M. Guérea nyomasztó képi világa egy reménytelen, szarban és vérben fuldokló pusztaságot szabadít ránk, ami olyan hideg és menthetetlen, mint a szereplők lelke.
Soha eddig nem tapasztalt események! Minden eddiginél merészebb történet! Hatalmas titkok lelepleződése! Örökre megváltozik minden! Batman már sosem lesz olyan, mint rég – már ha egyáltalán túléli legújabb kalandját! Nagyjából ilyen, és ehhez hasonló nagy szavakkal csábítgatta a DC az olvasókat már hónapokkal azelőtt, hogy a R.I.P. című sztori elindult volna, és a dübörgő, kattogó, robogó marketingvonat ezt követően is még fél évig száguldott, hogy tovább fűtse az egyre kevésbé lelkes rajongói kedélyeket – aztán véget ért a „móka”, az abszurd méretűre fújt lufi hirtelen kipukkadt, és nem maradt a helyén semmi. Roppant finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem ezt vártuk Grant Morrisontól. Attól a Grant Morrisontól, aki minden idők egyik legjobb X-Men történetfolyamát adta nekünk, aki nemrég fejezte be 12 részes, fantasztikus Superman sztoriját, ami még a karakter ellenlábasait is elbűvölte, és aki az utóbbi évek egyik leghangulatosabb crossoverét írja jelenleg. Szóval egy ilyen alkotóval a volánnál, mégis mi sülhetett el rosszul? A válasz egyszerűbb, mint hisszük: minden. Batman életét már egy ideje keseríti egy titokzatos Black Glove nevű szervezet, aminek létezésére ugyan nincs bizonyítéka, de ami a jelek szerint hősünk elpusztítására tör – és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy hanyag munkát végez. Közben nyugtalanító bizonyítékok kerülnek napvilágra, amik alapján a Sötét Lovag apja, Thomas Wayne, maga rendelte el felesége meggyilkolását, és rendezte meg saját halálát, nagyrészt azért, mert az összeszűrte a levet komornyikjukkal, Alfreddal – aki e gondolatmenet folytatásaként Bruce igazi apja. Persze lehet, hogy ez is csak a Batman ellen irányuló, egyszerre fizikai és pszichológiai hadviselés része, de ugyan ki tudhatja biztosan? A játékba pedig belekeveredik még maga az őrült Joker, és Bruce új szíve hölgye, a titkát leleplezett Jezebel Jet is.
A R.I.P. egy döbbenetesen zavaros, átgondolatlan és halálosan unalmas katyvasz, ami túl erősen, túl kétségbeesetten próbálkozik, hogy az év egyik legnagyobb képregényes eseménye legyen. Tegyük félre az afféle kifogásokat, hogy sem a történet, sem a stílusa, sem karaktereinek ábrázolása nem eredeti, hiszen ez bocsánatos bűn egy mainstream szuperhős-képregény esetében, főleg, ha az még egy irdatlanul régi kontinuitásnak is része. De a R.I.P. ettől függetlenül is egy nagy, dramaturgiai szeméttelep. Morrison, aki általában oly gondosan fonja egy sztori szálait, és oly szépen vezetgeti azok mentén a lényegüknél megragadott karaktereket, mintha elfelejtett volna írni. Fontos pillanatokat, jeleneteket ugrik át, pusztán a következményeket mutatva meg, miközben olykor sokkal kevésbé lényeges momentumokat hangsúlyoz ki sokkal jobban.
A folyamatosság e durva megszakításai mentén mindenféle logika, előzmény és értelem nélkül jönnek és mennek a karakterek. Bruce új kedvese például alig pár résszel a R.I.P. előtt bukkant fel először, de itt máris el kellene hinnünk, hogy hatalmas, tüzes szerelmet éreznek egymás iránt, és a zsigereinket kellene, hogy markolássza a nővel (és egy cseppet sem elegáns duplacsavar következtében Batmannal) kapcsolatos fordulat, ami viszont kellő gondossággal felvezetett előzmények, és ügyes karakterrajz hiányában akkorát sem durran, mint egy petárda az óceán mélyén. Hasonlóan jár a röhejes denevérmanó, Bat-Mite, aki viszont eleve nem is passzol ebbe a szándékai szerint sötét és vérkomoly történetbe (még így sem, hogy pusztán Bruce képzeletének szüleménye) – így aztán mondhatnánk, hogy a kutyát nem érdekli, hogy egyszer csak hipp-hopp eltűnik a képregényből, de ekkor az olvasó hirtelen rájön, hogy az egészben egyáltalán nem is volt semmiféle szerepe. Hasonlóan gyorsan tűnik el Batman vészhelyzetre tartogatott pótszemélyisége, akit annak idején azért teremtett, hogy legyen valaki, aki képes visszavágni abban az esetben, ha őt, vagyis Bruce Wayne-t pszichológiailag elteszik láb alól (ez egyébként egy kifejezetten ügyes ötlet, ami tökéletesen reflektál a főhős mindent kontrollálni akaró megszállottságára – de kivitelezésében így is reménytelenül gyenge).
De a legnagyobb feketeleves a főgonosz személye. Azt az eshetőséget még csak megfontolni sem vagyok hajlandó, hogy a Black Glove vezetője, Dr. Hurt (hűha, jaj, de vicces, frappáns név!), valóban Bruce apja, de akárki is legyen, mindenképpen egy dögunalmas, fantáziátlan és végletekig sablonos gazember, akinek se karizmája, se fellépése, se normális karaktere, se semmije nincs, ha jól belegondolunk, még csak épkézláb motivációja sem. Ez utóbbi részben annak is köszönhető, hogy valóban nem tudjuk meg, ki is ő. Lehet egy rejtélyes rendező, akiről fogalmunk sincs, miért fáj a foga Batmanre, lehet a főhős apja, és (nem vicc!) lehet maga a megtestesült gonosz, maga a nagy patás, a Sátán is. Igaz, van a R.I.P.-nek egy sokkal izgalmasabb olvasata, ami szerint Bruce maga hozta a fejére ezt a válságot, életmódja, megszállottsága vezetett ide, s így ő önmaga legnagyobb ellensége, de ez gyorsan elsüllyed a sok logikátlanság és következetlenség tengerében. Az egyetlen, aki némi fényt jelent a sötétségben, az Joker – Morrison verziója a karakterhez kétségkívül félelmetes és bizonyos szempontból még eredeti is, más kérdés, hogy lelépése a történet végén az egyik legösszecsapottabb és legostobább jelenet, amivel idén találkozhattunk a mainstream képregények lapjain – és hadd áruljak el valamit: ez nem kis dolog.
A helyzetet súlyosbítandó, a R.I.P.-nek egész egyszerűen nincs lezárása. Ami befejezést kapunk, az félelmetesen elkapkodott és jelentéktelen Van ugyan egy jópofa (bár kissé erőltetett) epilógusa, és egy csinos kis kerete, de lényegében minden kérdés megválaszolatlan marad. Batman falrengetőnek ígért sorsát Morrison csak a Final Crisisban fedi majd fel, ugyebár Dr. Hurtöt illetően sem vagyunk okosabbak, mint fél éve, és azt sem értem, hogy miért „szült” az író egy fiút Batmannek, ha aztán két éven keresztül egyáltalán semmi érdemlegeset nem kezdett vele (merthogy Damien, mint korábban, itt is csak teljesen mellékesen bukkan fel).
A mérleg pozitív oldalán így szinte csak Tony Daniel gyönyörűen sötét, realisztikus, az aktuális trendek keretein belül tökéletes képei szerepelnek minden fenntartás nélkül (na és az azokhoz passzoló, kiváló színezés). Minthogy Morrison a sztorival alaposan mellényúlt, kizárólag neki köszönhetően jön létre valamiféle baljós, végzetszerű hangulat, aminek a téma alapján az egész sorozatot át kellene járnia. Szóval, Batman él, Batman halott. A sztorit magát – az előzetes médiahisztéria ellenére – ugyan túlélte, de a rajongók számára mélyebben van hat lábnál is. Csak remélhetjük, hogy Neil Gaimannek a jövő januárban induló történetével (Whatever happened to the caped crusader?) majd sikerül exhumálnia, de az biztos, hogy bazinagy ásóra lesz szüksége.
Megjelenés: 2008 Történet: Grant Morrison, Rajz: Tony Daniel
Bizony, a szuperhősök nem feltétlenül arról ismerszenek meg, hogy vörös köpenyt lobogtatva maguk mögött, daliásan repülnek a naplemente ellenfényében. Van, hogy sötét, mocskos sikátorokban és lepukkant házakban ölnek halomra embereket, méghozzá állítólag a jó ügy érdekében. Persze kérdés, hogy az ilyeneket ezek után nevezhetjük-e egyáltalán szuperhősöknek. Holden Carver mindenesetre biztosan nem nevezi magát annak. Sőt, semminek nem nevezi magát biztosan, mert már fogalma sincs, ki ő, miért harcol, és egyáltalán az ügynökségek közti láthatatlan háború melyik oldalán. Ed Brubaker, és kedvelt rajzolója, Sean Phillips (ld. még közös remekművüket, a jelenleg is futó Criminalt) a szuperhős és a noir zsánert vegyítették a kétszer 12 részes (és egy one-shotot is tartalmazó) Sleeper című sorozatukban, ami a DC és a Marvel Univerzumtól jóval sötétebb és durvább Wildstorm világában játszódott. De ez a borongós, csavarokkal és identitás válságokkal teli hardcore bűnügyi sztori még ahhoz képest is egészen nyomasztó és kegyetlen. Ami egyben azt is jelenti, hogy aki az ártatlan szereplőket teljesen nélkülöző noir világában jól érzi magát, az valószínűleg oda és vissza lesz a mindenféle kritikusok által egekig magasztalt sorozattól.
Holden Carver egy kormányügynökségnek dolgozott, amíg egy Földre pottyant idegen tárgy szuperképességekkel ruházta fel: öngyógyító képességének köszönhetően szinte halhatatlan, ráadásul nem érez fájdalmat sem – azt teste elraktározza, és átadja annak, akivel érintkezik, és aki ezután általában holtan esik össze. Felettese, John Lynch ráveszi, hogy szerelmét végleg hátrahagyva épüljön be a világ megváltoztatásán ügyködő, hiperintelligens, ám jéghideg és mellesleg mesterségesen teremtett elme, Tao titkos társaságába, hogy belülről rohassza szét. Lynch azonban egy támadás után kómába kerül, és mivel ő az egyetlen, aki tudja, hogy Carver beépített, és nem az ellenséggel lepaktált ügynök, hősünk kínos helyzetbe kerül. Kint ragad a „hidegben”, miközben volt társai vadásznak rá, és egyre szorosabb kapcsolatokat ápol Tao birodalmának szociopata gyilkosaival, különösen a pszichológiai hatásra kényszeresen gonoszságokat elkövető Miss Miseryvel.
És ez még csak a kiindulási pont, Brubaker feszesen, hangulatosan, lendületesen szőtt cselekménye innen még tucatnyi fordulatot vesz, mire eljut a sokkoló befejezésig, ahol már térdig gázolunk az elkárhozott szereplők lelkének mocsarában. A középpontban persze Carver áll, aki számára képessége átok, és más vágya sincs, csak hogy végre kikeveredjen valahogy ebből a miliőből, amiben lassan becsavarodik. Minthogy Lynch hiányában, az „angyalok” oldalán mindenki ellenségnek hiszi, lassan tényleg azzá válik, hiszen teljesen elmosódik számára a határ a szerepe és a valóság között, és a reménytelen megváltás felé vezető úton jó- és rosszfiúkat egyaránt kénytelen halomra ölni. Identitás válsága csak súlyosbodik, mikor Lynch végül visszatér, mert akkora már úgy döntött, más alternatíva nem lévén, ténylegesen Tao szolgálatába áll. Brubaker szenzációsan jól írja a kínzó kétségek közt őrlődő férfit, aki már semmiben nem biztos, ahogy lassan a két manipulatív férfi magánháborújának és hatalmi játszmájának megviselt ütközőpontjává válik. Félreértés ne essék, ez nem holmi szuperhősös sírás-rívás felelősségről, hibákról és önsajnálatról, hanem kőkemény, nyomasztó lelki vesszőfutás, amit a kiváló karakterrajznak, a karcos, összetéveszthetetlenül noiros narrációnak, és a minden második oldalon dinamitként robbanó dialógusoknak hála az olvasó is fájdalmasan valóságosnak él meg.
De korántsem Carver Brubaker egyetlen ütőkártyája. Barátja, az érzéketlen, embergyűlölő tömeggyilkos, aki nem átallja Népirtásnak nevezni magát, a nagydarab keményfiú megtestesült archetípusa, Tao pedig a teljesen érzéketlen és minden szempontból jéghideg gonosz legszélsőségesebb mintapéldája. Vagyis igen, Brubaker erősen sarkított karaktereket használ, de a szuperhős és a bűnügyi zsáner vegyítése, és Carver lelki mélyrepülése mindezt abszolút indokolttá teszi. És egyébként is, itt van még Miss Misery, az egész sorozat talán legizgalmasabb és legérdekesebb karaktere, aki fizikailag rosszul lesz (szó szerint), ha nem követ el valami gonoszságot. Brubaker ezer oldalról mutatja be őt, látjuk, mint esztelen, vérengző gyilkost, mint szerencsétlen áldozatot, mint szenvedélyes szerelmest, mint érzéketlen árulót, mint egyszerre védtelen és kegyetlen nihilistát, és közben végig kiszámíthatatlan, veszélyes és gyönyörű, vagyis igazi, vérbeli femme fatale (érzelmi ámokfutása a második sorozat 8. részében a képregény csúcspontja). És nem csoda, hogy olyan nagyszerű párost alkot Carverrel.
A Sleeperben tehát nincsenek jófiúk, csak rosszak és még rosszabbak vannak. Kettős és hármas ügynökök, és a világ színfalai mögül irányító hatalmasságok játsszák a maguk kis beteg és emberéleteket semmibe vevő játékaikat, amelyekkel a jó ügy hazugsága mögé bújva próbálják kikaparni maguknak a gesztenyét. És ez alól még maga Carver sem kivétel, hiszen mindkét oldalt kijátszva, árnyékok közt bujkálva hamar előkerülnek a gyilkos tetteket igazolni hívatott kifogások. Brubaker Sleeper-világa lényegében egy olyan hely, ahol nem csak, hogy senki nincs biztonságban, de senki nem maradhat ártatlan sem. És az, hogy mindez a Wildstorm saját szuperhős-univerzumában létezik, még egy különösen élvezetes mellékízt is ad a képregénynek, főleg, hogy a köpenyes igazságosztók sokszor ugyanolyan mészárszékre vonuló marhák, mint az egyes ügynökségek fegyveres ágyútöltelékei, és Brubaker nemegyszer még hülyét is csinál belőlük. Itt ugyanis nincs helye tisztaságnak, dicsőségnek és igazságnak.
Sean Phillips rajzai szokásosan nagyszerűek. Sötét hangulatú, nyers és egyszerű, effektektől mentes, árnyékokat és kontrasztokat kiválóan használó képeinek hatását erősítik a panelelrendezések is: a legtöbb oldal egy-egy egészoldalas képből áll, amire második rétegként épülnek a képkockák, egészen ügyes kompozíciókat, az akciójeleneteknél pedig különösen megnövelt dinamikát kölcsönözve a képregénynek. Az arcokat pedig főleg öröm nézni. Phillips nagyszerű érzékkel, hol elegáns visszafogottsággal, hol kissé eltúlozva, vagyis mindig az adott jelenetnek megfelelően ábrázolja a szereplők érzelmeit. De a színezés is megérdemel pár szót, mert minden ízében méltó párja a stílusos rajzoknak. Láthatóan jól átgondolt rendszer van benne, ami segít megőrizni és fokozni Philips oldalkompozícióit, azokat ugyanis rendre egy-egy szín uralja (jellemzően, a képregény hangulatához méltón a kék vagy a fekete). Ettől lesz a Sleeper képi világa olyan gyönyörűen hideg és egységes.
Két kiemelkedően tehetséges alkotó munkájáról van itt szó, akik fantasztikus eredményt képesek elérni, ha együtt dolgoznak. A Sleeper mind rajzait, mind történetét, mind karaktereit illetően maradandó élményt nyújt – a műfaj szerelmeseinek mindenképpen, de másoknak is érdemes megpróbálkozni vele.
Megjelenés: 2003-2004 (24+1 rész, Wildstorm) Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Phillips (one shot: Jim Lee)
Fiatalok a nagy, amerikai pusztaság kellős közepén betévednek egy poros, elhagyatott, de főleg, kísérteties kisvárosba, ami tele van bizarr alakokkal, ijesztő épületekkel, és egy afféle „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hangulattal. Aztán akaratukon kívül elkezdenek tíz kicsi indiánt játszani velük. Ismerős a szituáció? Nyilván mindenkinek az, aki legalább három-négy amerikai horrort látott már életében, mert nagy az esély, hogy abból a három-négyből legalább egynek pont ez a kiindulási pontja. Szóval Rick Remender (a frenetikus retro sci-fi, a Fear Agent írója) és társa, Seth Peck nem éppen a spanyolviaszt találták fel a Sorrow című négyrészes minisorozatukkal, de legalább nem is próbálják úgy eladni, mintha pedig pont azt tették volna. Ehelyett meginvitálnak minket egy korrekt módon összerakott, kicsit ügyes, nagyon sablonos és néha-néha ijesztő utazásra a vad, kies amerikai nyugatra, ahol úgy folyik a vér az átutazókból, mint a víz a csapból.
Ah, igen, a nagy, legendás, tikkasztó amerikai pusztaság. Minden értelmes, tapasztalt horrorrajongó tudja, hogy nem tehet meg benne 20 kilométert anélkül, hogy ne darabolná fel egy vérszomjas őrült, egy sorozatgyilkos stoppos, egy mutáns közösség vagy éppen egy félelmetesen beteg és bizarr család. A Sorrow hősei (három útitárs és egy stoppos) nyilván nem tapasztalt horrorrajongók, különben elkerülnék azt a kísértetvárost, ahol eztán sikerül is kocsijukat feltekerni az első villanyoszlopra. A két fiatal lánynak és fiúnak a csúnya baleset ellenére nem esik komoly baja (legalábbis látszólag), de ez még csak a megpróbáltatások kezdete. Mert a városkán bizony egy régi átok ül, aminek folyamatos kínjait a kevés lakos az arra járók húsával igyekszik enyhíteni.
A Sorrow alapvetően egy tipikus amerikai „vidéki horror” dramaturgiáját és eszköztárát használja, hol okosan, hol kissé fantáziátlanul, de annyi biztos, hogy az eredetiség fejének felütésétől senkinek nem kell tartania. Remender és Peck elvégezték házi feladatukat, láthatóan értik, hogyan és mitől működik egy ilyen történet, az meg már más kérdés, hogy maguktól nem tudnak hozzátenni semmit. A legtöbb, ami tőlük kitelik, hogy különböző típushorrorokat és mítoszokat katyvasztanak össze, így aztán a Sorrow-ban nem csak szellemek, csak mutánsok, csak őrültek, csak gyilkosok, csak indián átkok, csak szörnyek vagy csak mutánsok keserítik és végzik be a főszereplők életét, hanem ezek mindegyike – és mindennek a hátterébe megkapjuk még az egész rémálmot elindított kegyetlen kormánykísérleteket is. Innen bizony már csak a zombik és a vámpírok hiányoznak, és valószínűleg csak azért, mert azokat már nehéz lett volna kimagyarázni még egy alig logikus háttérsztorival is. Mindenesetre tény, hogy ez az „összetettség” előnyére válik a Sorrow-nak, mivel ez az egyetlen olyan aspektusa, amivel képes időről-időre meglepetést okozni.
Ezenkívül viszont a cselekmény rendületlenül halad előre a sablonok által kikövezett, agyonkoptatott úton. A négyfős társaság lassan fogyatkozni kezd, kettejüket megszállják, a főhősnő segítőre lel egy helyi lakosban, aki szeretne már véget vetni a borzalmaknak, de aki persze annak rendje és módja szerint elhalálozik még a finálé előtt. Karakterekről beszélni sem igazán érdemes, és sajnos pont azt pipálhatjuk ki először, akiben van valami spiritusz is (a seggfejként viselkedő Matt), és nem csak egy tetszetős, de üres porhüvely, mint mindenki más, akiért elvileg izgulni kellene. A hangulatteremtés és a feszültségkeltés sajnos nem éppen elsőosztályú, bár az íróknak e téren már akadnak jobb pillanataik, főleg, amikor a kísértetváros bizarr lakosai, gnómjai és borzalmas szörnyei kerülnek előtérbe (a templom pincéjébe suvasztott rémek jelenete hátborzongató). A dialógusok ellenben teljesen rendben vannak, és egy-két nem hivalkodó, jól eltalált, trágárságokkal bőven teletűzdelt, tahós beszólás is akad.
Francesco Francavilla fekete-fehér rajzai pedig igen sokat tesznek hozzá a mini élvezhetőségéhez. Nincs itt semmi nagyzolás, túlzás, trendi megoldás (pusztán az egyébként ügyes panelelrendezés bizonyul itt-ott kissé hatásvadásznak), a képek egyszerűek, lényegretörőek, hangulatosak, és ha a két női főszereplőt az arcok alapján nem is nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, a mutánsok és egyéb szörnyek ábrázolásában a rajzoló fantasztikus kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Remender és Peck pokolbéli teremtményeinek, és a hol visszafogott, hol a képünk közepébe tolt gore-nak a vizualizálása az, ami majdnem (de szigorúan csak majdnem) az átlag fölé emeli a képregényt. A Sorrow korrekt kis minisorozat, nem kell csodát várni tőle, és akkor kellemes egyszeri élménynek bizonyul – talán még annak is, aki pedig látott már pár olyan horrort, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy, A sziklák szeme, amikre az írópáros munkája erősen támaszkodik.
Történet: Rick Remender, Seth Peck Rajz: Francesco Francavilla
Megjelenés: 2008, Image Comics
Mesterséges Föld, alternatív világ, időutazás, óriásrobot, világvége. Mark Millar négyrészes sztorijában minden megvan, ami szükséges ahhoz, hogy egy igazán cool, nagyszabású és dögös képregény kerekedjen belőle. Amiből persze tökéletesen hiányzik a logika, a szív és a lélek, de még a józan ész is, viszont ezt már megszokhattuk az írótól. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is bocsátjuk neki.
Mark Millar idén februárban vette át az írói teendőket a Fantasztikus Négyesnél, és hosszú, egybefüggő sztorijának első felvonása a négy részes World’s Greatest, amit a jelenleg is futó The Death of the Invisible Girl követ. A történet szerint a család éppen visszatér egy múltba, egészen pontosan a vadnyugatra tett kirándulásból (ami mellesleg egy feltűnően pofátlan Vissza a jövőbe 3 koppintás – bár biztos van, aki ezt homage-nak tartja, de az nem ismeri Millart), amikor a családfőt, Reedet, vagyis Mr. Fantasticot felkeresi egy régi barátnője, Alyssa. A nő egy kényelmetlen tudományos problémára hívja fel expasija figyelmét: a Föld kevesebb, mint tíz éven belül lakhatatlanná válik, de hé, semmi probléma! Már megvan a megoldás, mielőtt beüt a krach, a teljes népességet átszállítják egy párhuzamos dimenzióba, ahol majd egy mesterségesen felépített Földön fognak lakni (Galaxis útikalauz stopposoknak, valaki?). A gond ott kezdődik, hogy egy Kapitány névre keresztelt, elpusztíthatatlan óriásrobot, amit ennek a világnak a védelmére kreáltak, megbolondul, és ámokfutásba kezd az igazi Földön – és természetesen kizárólag mindenki kedvenc szuperhős-családja állhatja útját.
Lépjünk túl az olyan megválaszolatlan kérdéseken, hogy például mégis mitől gajdul meg a Kapitány, hogy a fenébe képes valaki akár pénzügyileg, akár technológiailag felépíteni egy egész Föld bolygót, hiszen ezekre Millar későbbi történeteiben akár még választ is kaphatunk (bár nem esnék hanyatt a meglepetéstől, ha végül mégsem kapnánk). Foglalkozzunk inkább a sztorival. Az író kitalál egy viszonylag érdekes szituációt, ami ráadásul úgy passzol a Fantasztikus Négyes világába, mint kesztyű a kézre – és mihez kezd vele? Egy óriásrobot elleni, borzasztóan klisés harccá degradálja, ami ráadásul akkora logikai hézagokon szellőzik, amekkorákban az igazi és a mesterséges Föld is elférne egymás mellett.
A Kapitány természetesen a végső, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, sebezhetetlen, tökéletes überrobot, Reed mégis padlóra küldi egyetlen szál ütéssel (nesze neked, „nagyszabású” finálé), méghozzá egy zsebéből hipp-hopp előhúzott, roppant röhejes és bosszantó deus ex machina, egy Galactus-verő gépezet segítségével. Továbbá a gyilkolásra beállított Kapitány padlóra küldi a Marvel-univerzum teljes hősállományát X-Menestül, Pókemberestül, Angyalostul, és egyrészt egyikük sem hal bele, másrészt ennek ellenére valahogy a Fantasztikus Négyes mindössze három tagja elég hozzá, hogy állja a sarat az ellenséggel szemben, harmadrészt a hősök a következő képkockán már újra teljes csatarendben támadják a robotot, nekünk meg fittyet kéne hánynunk arra, hogy két másodperccel korábban még félholtan hevertek szerteszét. Borzasztó ötlettelen és unalmas az egész, és hiába erőlködik Millar a coolabbnál coolabb beállításokkal, a dögös füzetvégi cliffhangerekkel, és a Marvel teljes hőspanteonjának – megjegyzem, a kiadó egyéb aktuális történeteit teljesen semmibe vevő – felvonultatásával, a világmegváltás elmarad. De nagyon.
Most kellene valami olyasmit mondanom, hogy „szerencsére Bryan Hitch szokásosan gyönyörű, lenyűgöző látványvilága megmenti a látványosan félreírt képregényt”, de sajnos nem tehetem. Nem mintha a World’s Greatest képei rosszak lennének, nem, inkább csak közepesek, de egy olyan rajzolótól, aki Warren Ellisszel karöltve megteremtette a „szélesvásznú képregény” fogalmát (az Authority felejthetetlen első tizenkét része), ez bizony édeskevés. Hiába dinamikusak az akciók, részletgazdagok a hátterek, hatásos a panelelrendezés, az arcokra rossz ránézni: az hagyján, hogy ha Reed mosolyog, akkor intelligenciája egy értelmi fogyatékos szintjére látszik visszaesni, de nem hittem, hogy valaha megérem a napot, amikor a mainstream amerikai képregény-ipar egyik legnagyobb becsben tartott művésze ténylegesen csúnyának rajzolja meg a Marvel egyik szuperdögös hősnőjét, Sue-t – márpedig így tett. Arról nem is beszélve, hogy a Kapitány egy ízben még csak kétszer nagyobb, mint egy normál ember, két oldallal később meg már minimum tízszer (és ebben semmi költői túlzás nincs) – és egy ilyen mértékű aránytévesztés még egy amatőrtől is csak nehezen volna megbocsátható. Legalább annyit elmondhatunk, hogy Hitch nagyon-nagyon szép hóesést rajzol, gyönyörű pelyhekkel. Igaz, annyira elborítanak mindent, hogy konkrétan nem látni tőlük semmit, de hát minden nem sikerülhet…
Némi vigaszt pusztán néhány mellékszálból nyerhetünk: a rockbandába belépő Fáklya és egy bankrabló szupergonosz-lány románca egészen érdekes, Sue hősnőkből álló jótékonysági csapata aranyos ötlet, a házassági évforduló időutazással egybekötött megünneplése (avagy lássuk, hogy botlottunk egymásba először az utcán tizenhárom évvel ezelőtt) pedig egy igazán frenetikus, észveszejtően romantikus és hihetetlenül bájos jelenet, amit egyetlen más szuperhős-képregényben sem lehetne ilyen szépen eljátszani. De mindez csak aprócska öröm a nagy ürömben, és épphogy elég ahhoz, hogy Millar szörnyetegét ne egy csillaggal rúgjam valagba.
Fantastic Four 554-561 (Marvel, 2008) Történet: Mark Millar, Rajz: Bryan Hitch
Garth Ennisnek nagyon bögyében lehet a vallás. Maga a keresztény egyház nemkülönben. Bár ha belegondolunk, alighanem arra jutunk, hogy úgy általában véve az emberiség nagy egésze a bögyében van. Nagyon persze nem lehet érte hibáztatni, sőt, inkább csak dicsérni, amíg a földkerekség szennyesét és perverzióit olyan formában okádja vissza a világ képébe, mint a méltán klasszikus Prédikátor, vagy mint az Avatar kiadónál megjelent, hatrészes minisorozata, a Chronicles of Wormwood. Nem csoda, hogy ilyen kis céghez került, mert bizony megnéztem volna azt a nagy kiadót, amelyiknek erre a képregényre van mersze rányomni a logóját. Bizonyos szempontból ugyanis ez még a Prédikátornál is provokatívabb, így már rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy akit a vallás "arcbarúgása" zavar, ne adj isten sért, az rossz helyen keresi a napi olvasnivalóját. Persze aki így áll a dolgokkal, az mostanra valószínűleg már tudja, hogy Ennisnél eleve rossz helyen keresgél…
Danny Wormwood sikeres, gazdag kábelmogul, van egy dögös csaja, és élvezi az életet. Mellesleg ő az Antikrisztus. De tessék csak nyugodtan elfelejteni az Armageddont, minthogy Danny is megmondta a kénszagú faternak, hogy hova dugja fel magának. Esze ágában sincs ugyanis holmi jóslatoknak engedelmeskedve világvégét hozni az emberiségre, inkább jókat iszogat egy csendes bárban legjobb barátjával, Jézussal (akit Jaynek nevez, és aki szegény kicsit megzápult, mióta egy háborúellenes tüntetésen egy rendőr úgy izomból fejbe csapta) és intelligens, beszélő nyulával, Jimmyvel. Szóval jó fej ő, igaz, barátnője háta mögött nagyban tömi Jeanne d’Arcot, de hát ilyesmi normál emberekkel is előfordul, szóval az Antikrisztusnak ennyit talán megbocsáthatunk. Természetesen apuci nem örül a családi fekete báránynak, és mindent elkövet azért, hogy valami furmányos módon rábírja az Armageddonra.
Lássuk csak, a már említetteken kívül mi van még Ennis „polgárpukkasztó” felirattal ellátott tarsolyában. Egy rosszmodorú bárpultos orrának felcserélése egy másik, még nemesebb szervével, egy perverz pápa, aki a torinói lepelbe fújja az orrát, mennyországba jutó ateisták, muszlimok, zsidók és sátánisták, a teremtésbe beleőrült, megállás nélkül recskázó Isten – ja, és a keresztény egyház alapítását a Sátán ihlette, és azóta is markában szorongatja a Vatikánt. Az egész sorozatról üvölt Ennis cinikus, gonosz humora, olyan, mint egy kisgyerek, aki örömét leli benne, hogy bosszanthatja szüleit, és cinkosan kacsintgat közben társai felé. Úgyhogy akinek tűrőképessége és érzékenysége még elviseli a mindenféle politikai korrektséget pofátlanul magasról leszaró történetet, az minden valószínűség szerint nagyszerűen fog szórakozni Ennis újabb őrült hullámvasútján.
Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a nagy show mögött most kevesebb érték és gondolat van, mint a Prédikátor esetében, amit minden perverzitása ellenére sem nevezhettünk öncélúnak. A Chronicles of Wormwood is oda-odacsap persze a kultúrának, a társadalomnak (hogy a vallásnak is, azt már mondani sem kell), szintén kiáll a barátság és a szerelem értékei mellett, és van egy-két ténylegesen szép momentuma és elmélete (például a mennyországba való bekerülés feltételeiről), de ezúttal Ennis célja általában kizárólag a polgárpukkasztás. Bizony, itt-ott érezni is a sorozaton, hogy valami őrült jelenet csak azért került bele, hogy még inkább botrányos legyen, és a mennyországba illetve a pokolba tett (egyébként frenetikus) kiruccanás talán a legjobb példa erre. Vagyis picit elcsúszott az arány, a megbotránkoztatásból most több van, a mögötte lévő tartalomból pedig kevesebb, de hát nem is lehet mindenből Prédikátor, és különben is, kit érdekel, ha egyszerűen így is szétröhögjük magunkat minden második oldalon?
Merthogy a karakterek, a dialógusok, és a köztük felvázolt dinamikus kapcsolatok mind kiválóan működnek, és ezeket a bámulatos pontossággal felépített történetelemeket Ennis mind arra használja, hogy az ember gyarlóságán, ostobaságán, szerencsétlenségén és képmutatásán élcelődjön. A hangsúly ugyan a valláson van, de ugyanúgy megkapja a magáét az egyszerű átlagember is, nem beszélve a popkultúrának kiosztott vidám kis pofonokról (lásd: Jimmy gonosz viccelődése a Star Wars-rajongókkal). Ami a rajzolót illeti, Jacen Burrows, az Avatar „házi művésze” kicsit furcsa választás volt erre a feladatra, ugyanis képeiből nagyrészt hiányzik az a sajátos, abszurd felhang, ami pl. Steve Dillon Prédikátoros munkáját jellemezte, márpedig ehhez a stílushoz az kétségkívül sokkal jobban illik, mint egy hagyományos megközelítés. De ha ettől eltekintünk, akkor ezen a téren sincsenek problémák: a háttereket vegyesen kezeli, néhol elnagyolja, de ahol szerepük van a cselekményben (pl. a mennyország- és a pokolbéli jeleneteknél), ott roppant részletgazdaggá varázsolja őket, az arcokra kiülő érzelmeket pedig nagyon szépen és hatásosan ábrázolja – még Jimmy, a nyúl esetében is, ami pedig nem kis teljesítmény.
Összességében pokoli jó szórakozás a Chronicles of Wormwood, Ennis legjobb szokásának megfelelően röhögve kiforgatja magából a mennyet, a poklot és az emberiséget, mintha csak direkt tesztelné, hogy mennyit vesz be az olvasók gyomra. Nyilván vannak, akik ezt felháborítónak találják, de nyugodtan ismerjék csak be ők is: igenis kellenek olyan alkotók, mint Ennis, akik csakazért sem csinálnak mindent szépen, csendben, rendben és flottul. Néha bele kell rúgni a bilibe, és vigyorogva nézni, ahogy a vizelet szétfolyik a padlón.
A halál és a szuperhős-képregény sosem voltak jóban, de lassan eljutunk arra a pontra, ahol nem egy legyilkolt karakter visszahozása lesz a ciki, hanem maga a karakter legyilkolása. Elvégre minek erőlködik az a szerencsétlen író, ha egyszer tudja, hogy ha ő nem is, egy utódja pár hónap, de legfeljebb néhány év múlva úgyis feltámasztja a nagy drámai körítéssel elkapart figurát? Greg Rucka mentségére legyen mondva, Death and the Maidens című remek kis minijében minden lehetségest elkövetett, hogy Batman egyik legnagyobb ellensége, Ra’s Al Ghul halott maradjon. Nem csak, hogy lánya premier plánban szíven szúrta, de a Sötét Lovag ezt még meg is ünnepelte tetemének elhamvasztásával, ráadásul mint kiderült, Ra’s maga akart meghalni: azon tervének része volt, amellyel biztosítani akarta, hogy lányai magukévá teszik világpusztító/világmegváltó (attól függ, honnan nézzük) misszióját. Szóval foglaljuk csak össze: Ra’s annyira halott, amennyire csak egy szuperhős-képregényben lehet valaki, ráadásul nincs is szándékában, hogy éljen. Persze a cikk tárgyát képező képregény címéből a nyájas olvasó már kitalálhatta, hogy akadt pár író a DC agytrösztjei közt, akiket ez röhejesen kevéssé hatott meg.
Pedig ezek az írók nem akárkik: Grant Morrisonról, Paul Diniről, Peter Milliganről és Fabian Niciezáról van szó, az ember pedig eleve nagy elvárásokkal fog hozzá egy általuk írt történet elolvasásához. És már csak az irántuk való tiszteletből is, lépjünk túl a feltámasztás bosszantó sablonosságán, és azon a tényen, hogy még csak meg sem próbálják megmagyarázni, miért igyekszik Ra’s olyan nagyon visszatérni, miután ő maga akart meghalni – és lássuk a 2007 őszén, a fő Batman-képregényekben megjelent hétrészes sztorit kizárólag önmagában. Tehát Ra’s, aki évszázadokon át újra és újra megmenekült a haláltól az ún. Lazarus gödröknek köszönhetően, most egy öreg, érzéketlen és rothadó, gyolcsba tekert testben tér vissza. Ahhoz, hogy halhatatlanságát bebiztosítsa, szüksége van unokájára, Damienre, lánya, Talia Al Ghul és Batman közös fiára, akit Morrison a Batman and Son című történetben mutatott be. Ha azonban megszállja Damien testét, a fiú meghal, ami nem szerepel az öntörvényű, vad tinédzser tervei között – így aztán apjához, a Sötét Lovaghoz rohan segítségért. De az örök életért folyó hajszába még belekeveredik Éjszárny, Robin, egy hadseregnyi ninja és két eddig ismeretlen Al Ghul is.
Érdekes, hogy maga a címbeli gonosz említi a képregényben, hogy Batman hatalma milyen limitált, hiszen csak Gothamre terjed ki – és ez Morrison szándékaitól függetlenül, tökéletesen alkalmazható magára a karakter és a sorozat hatásmechanizmusára is. A denevérnek szüksége van a bűnös város sötét sikátoraira, koromfekete éjszakájára, az alakját elnyelő árnyékokra, és nem egy író bukott már bele abba, hogy megpróbálta kiszakítani ebből a környezetből (gondoljunk csak az itthon is megjelent Halál a családban című infantilizmusra) – hiszen Gothammel együtt az atmoszféra jó része is azonnal odalesz, azt pedig feltétlenül pótolni kell valami mással. És ez az a „más”, amire jelen képregény olvasásakor hiába várunk. Pedig nem indul rosszul: a bevezetésben Morrison felsorakoztat egy rakás karaktert, szépen lefekteti a konfliktus alapjait, és remek tempóban vág ide-oda az egyes jelenetek közt, egy vad hajsza nyitányával dobva fel a labdát a folytatásnak.
Innentől azonban megtörik a sztori lendülete, és az olvasónak végig olyan érzése van, mintha az írók nem tudtak volna mit kezdeni a történet rájuk eső részével, ezért csak rutinból odakapartak valamit, és remélték, hogy társaik majd összefogják az egészet. A cselekményt szinte random módon szakítják meg elnyújtott, se nem különösebben látványos, se nem különösebben ötletes harcjelenetek, amikben kevesebb a változatosság, mint a ninják öltözködési szokásaiban. Mindeközben féltucatnyi mellékszereplő olvad bele a teljes érdektelenségbe: a három bérgyilkosnő történetbe való bevezetésének Morrison több oldalt szentel, mint amin a későbbiekben ténylegesen felbukkannak, a Batmant segítő vak szerzetes, I-Ching szerepe kimerül pár instant keleti bölcsesség két pofon közti elpuffogtatásában, és néhány ninja legyakásában egy-egy panel bal felső sarkának hátterében, Ra’s Al Ghul eddig ismeretlen, a sztori puszta mozgatórúgójaként szolgáló apjának és fiának felbukkanása és leköszönése pedig a karakter fontosságához képest ijesztően elkapkodott.
És nehogy azt higgyük, hogy a hősök jobban jártak! Batman eleve furcsán hat kicsit, kiszakítva gothami környezetéből, és a szokásostól eltérő jelmezben feszítve, az írók meg nem igazán törték magukat, hogy a karakterre esszenciálisan jellemző viselkedéssel és dialógussal engeszteljék ki az olvasókat – úgyhogy egy diszkont-Batmant kapunk, akiről kis túlzással csak azért tudjuk, hogy Batman, mert hegyes fülei vannak, és csúnyán néz, ha dühös. Robin még rosszabbul járt: Ra’s felajánlja neki, hogy amennyiben csatlakozik hozzá, visszahozza az élők közé nemrég (az Identity Crisis alatt) meggyilkolt apját. Nesztek, drámai morális konfliktus, gondolták az írók, és megelégedtek magának a konfliktusnak a tényével, arra pedig már nem vették a fáradságot, hogy tisztességesen ki is dolgozzák, úgyhogy az egészből csak egy hosszú, unalmas és felszínes jelenet lesz, amiben Éjszárny rugdalózva próbálja meggyőzni barátját, hogy ne essen bele az ármánykodó élőhalott csapdájába. (Állítsuk csak ezt szembe Bruce hasonló dilemmájával a Death and the Maidensből, és rögtön szembetűnő a minőségi különbség.)
Négy címhez és négy íróhoz persze négy rajzoló dukál, akiknek a stílusaik kényelmetlenül eltérőek. Az alaphangulatot Tony Daniel (Batman) sötét, realisztikus, szépen kidolgozott képei teremtik meg, amik után a dinamikával hadilábon álló, nyersebb és szögletesebb vonásokkal dolgozó Freddie E. Williams II kisebb csalódást okoz. Don Kramer (Nightwing) viszonylag ügyes iparosként átlagos színvonalat hoz, a többek közt a finálét is jegyző Ryan Benjamin (Detective Comics) katasztrofális, élettelen és szinte groteszk viaszarcai viszont a negatív oldalra billentik ezt a mérleget is. A borzasztó ritmusérzékkel, egy hirtelen deus ex machinával elvágott finálé után marad az értetlenkedés, hogy mire is volt ez jó. Ra’s a cím ígéretének megfelelően újjászületett, és minden más maradt a régiben. Konstatálhatjuk, hogy a csaknem 70 éve használt kaptafa még mindig nem kopott el, továbbra sem feltétlenül szükséges, hogy a történeteknek értelmük legyen, nem létezik olyan, hogy halott ember, és az se baj, ha a karakterek olykor csak úgy végigrugdosnak hét részt anélkül, hogy legalább fingunk lenne róla, közben mi játszódik le bennük. Mindebben még nem volna semmi egetrengető, de hogy pont egy Morrison-Dini-Milligan-Nicieza kvartett demonstrálja, az már több mint kiábrándító.
Batman: The Resurrection of Ra’s Al Ghul, 2007 Történet: Grant Morrison, Paul Dini, Peter Milligan, Fabian Nicieza Rajz: Tony Daniel, Freddie E. Williams II, Don Kramer, Ryan Benjamin
És igen, még mindig vannak olyan műfaji kombinációk, amik eddig senkinek nem jutottak eszébe. Ez kicsit furcsa a mai világban, ahol a trendi retrózásnak és hommage-olásnak behódolva mindenféle művészek és kóklerek házasítanak össze mindenféle zsánert és stílust, remélve, hogy a közönség nem gurulni fog a röhögéstől, hanem homlokára csapni, és felkiáltani, hogy óje! Eric A. Anderson és Manny Trembley ehhez az Image ShadowLine imprintje alatt megjelent minihez a noirt és a szamurájtörténetet kavarta össze, és a különös végeredményt felfűzte egy véres bosszúra, és egy Frank Miller-epigon (szintén Trembley) képi világára. Na persze, ha minden rajzoló úgy tudna lopni és másolni, mint ez itt, egy fokkal bizonyosan szebb lenne a világ.
Egy olyan világban járunk, amiben egybeforrt a múlt és a jövő, a feudális és a modern Japán: szamurájok és uraik, öltönyös gyilkosok, ninják, és metropolisok hatalmas felhőkarcolói férnek meg egymás mellett, és az alkotókat baromira nem érdekli, hogy mindez hogyan lehetséges, így nekünk sem ildomos. A sztori egyébként semmiféle hasznot nem húz a modern környezetből, arra nyilvánvalóan azért volt csak szükség, mert a noiros stílus, annak minden képi és szövegi elemével alighanem furcsán vette volna ki magát, ha mondjuk a XVII. századba paterolják – hiszen ez a műfaj egyértelműen kötődik az urbánus környezethez. Főhősünk Sam, a szamuráj magánnyomozó, Miyamoto Musashi és Sam Spade egybegyúrva, akit az írók egy hatalmas sablontengeren rángatnak végig, hogy végül az egésznek semmi értelme ne legyen azon kívül, hogy lemészárol egy egész hadsereget. De ez persze nem feltétlenül baj. Többnyire.
Szóval Sam dolga ezúttal, hogy egy gyönyörű lányt figyeljen meg, anélkül, hogy az tudna róla. Három hónapig megy ez így – na nem mintha hősünknek három napnál többre lenne szüksége rá, hogy végzetesen, reménytelenül és teljesen belehabarodjon a csodálatos teremtésbe, aki egy nap furcsamód felbukkan az irodájában, hogy aztán, mielőtt egy szót is szólhatna hozzá, három hátába mélyedt dobócsillag küldje Samet dühös, vérgőzös bosszúhadjáratára. A sztori ennyi, és bár van benne egy kis csavar, azt elég hamar meg lehet sejteni – de az írók szerencsére nem is tesznek úgy, mintha valami átkozottul furmányos és intelligens dolgot tálalnának nekünk. Nyíltan vállalják, hogy az egész csupán egy dögös, gyönyörű, élvezetesen öncélú mészárszék, és mint olyan, többé-kevésbé helyt is áll.
Azért csak többé-kevésbé, mert minden erénynek minősíthető egyszerűsége ellenére bizony vannak hibái, és itt most nem a sztorira kell gondolni. Eleve, aki sztorit akar, ne is vegye kezébe a Sam Noirt. Csakhogy az írók itt egymásba mostak két népszerű zsánert, és nem mondhatjuk, hogy minden bökkenő nélkül tették. A képregény fő írói eszköze a főhős jellegzetesen noiros narrációja, amiben megállás nélkül értekezik a veszélyes nők végzetes mivoltáról, a gyilkolás szükségességéről, mocskosul cool kardforgató képességeiről és a világ kegyetlenségéről, és ezek úgy kétharmad részben a célnak megfelelően roppant hangulatosak, és helyenként egy kis gonosz, kegyetlen humor is felcsillan bennük. A maradék egyharmad, vagyis erőltetett, túlzó és izzadságszagú, ráadásul feleslegesen szófosó részben viszont az olvasó azt kívánja, bárcsak fogná már be végre, és kaszabolna inkább szépen, kussban. Plusz a szamuráj és a noir zsánere olyan messze áll egymástól, hogy egy ilyen fúzió esetében kihagyhatatlan ziccernek tűnik az azok néhány klasszikus alakjára, történetére tett kikacsintgatás, ironikus megjegyzés és tisztelgés. De csak tűnik, mert a jelek szerint sajna egyáltalán nem az.
Nade a rajz… Trembley tudja, mit csinál, és nem érdekel, hogy a sok Sin City-nyúlás közül pont ez az egyik legnyilvánvalóbb, ha egyszer olyan gyönyörű, hogy kiesik tőle az ember szeme, és rátapad az oldalakra. És ha már Sin City, bizony kevés képregényt olvastam azóta, ami annyira erőteljesen és hatékonyan demonstrálná, hogy egy ügyes rajzoló mennyi mindent képes kihozni a fekete-fehér színekből (amikhez itt azért jár némi szürkeárnyalat is, bár inkább csak a hátterek esetében), mint a Sam Noir. Úgyhogy hiába egyszerű, mint egy pont, hiába agyatlan, az alapkoncepciót leszámítva ötlettelen és üres, mégis élvezi az ember, még akkor is, ha egy picit szégyelli is magát miatta. Ami persze nem akadályozza meg benne, hogy majd kézbe vegye a folytatást is… Megjelenés: 2006 (három rész) Történet: Eric A. Anderson, Manny Trembley Rajz: Manny Trembley
Ez egy ilyen film. Akik az egekbe emelik, fröcsögnek a fikázóira, amiért azok semmit nem fognak fel az üzenetéből, és alacsony agysejtszámaikért a Donnie Darko rendezőjének új mesterművét büntetik, és különben is, húzzanak vissza Michael Bayt nézni. A fikázók meg cserébe felfújt szupersznobokról kiáltoznak, akik a „nem értem ezt a filmet, úgyhogy biztos, k*rvanagy művészet” elvét követve állnak ki emellett a zagyva agyrohasztás mellett. És mindkét csoportnak minden szempontból igaza van. És egyiknek sem, egyik szempontból sincs. A Southland Tales (A káosz birodalma) ugyanis egy nézhetetlen hulladék is, meg nem is. Egy kikezdhetetlen mestermű is, meg nem is. Egy és egyetlen egyvalamiben lehetsz biztos, amikor leülsz megnézni: vagy utálni fogod, vagy imádni. Ez egy ilyen film.
Richard Kelly nem cicózik. Áll a kezében egy Donnie Darkóval, háta mögött tapsviharral, előtte tucatnyi lehetőséggel, aztán fogja magát, vállat von, és bemutat a közönségelvárásoknak. A Southland Tales még komplikáltabb, zavarosabb, furcsább és őrültebb, mint a rendező elsőfilmje volt, ráadásul látszólag még kevésbé van bármi értelme, viszont cserébe komoly előismereteket is megkövetel: ha például nem vagy legalább alapszinten tisztában a könnyed délutáni olvasmánynak bedrogozva sem nevezhető Jelenések Könyvével, akkor akár bele se kezdj. És akkor még ott van a Kelly által írt három graphic novel, ami előzményként szolgál a maga alternatív világában az apokalipszist leíró mozifilmhez, de nehogy azt hidd, hogy az majd eloszlatja minden kérdésedet a mozgóképes művel kapcsolatban. Igaz, ami igaz, sokat segít.
A három kötet (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, de kiadták egyben is The Prequel Saga címen) fontos információkkal szolgál a szereplők hátteréről, és arról, hogyan kerültek egyáltalán kapcsolatba egymással. Az ex-pornósztár Krysta Now szerepe, történetbe kerülése és motivációja például szinte kikövetkeztethetetlen a képregények ismerete nélkül, de a filmben a jó ha negyvenpercenként felbukkanó Fortunio figurája is a comic lapjainak köszönhetően nyer valamiféle értelmet. Érdekes módon a főszereplőről, a Jericho Kane-né átlényegülő Boxer Santarosról tudjuk meg a legkevesebb plusz információt, talán a legfontosabb vele kapcsolatban a testére tetovált vallási jelképek eredete és lényege. A képregény legérdekesebb aspektusa azonban a Krysta által írt, The Power című forgatókönyv, ami az egész Southland Tales sajátos kis, metatörténetként a cselekménybe ágyazott parabolája. A rohamos tempóban növő bébi Messiás, aki születése óta egyetlen egyszer sem ürített salakanyagot, viszont a fingásába beleremeg a Föld (nem, ez nem valami elborult metafora, tényleg), és akinek Jericho Kane, a főszereplő alteregója lesz a védelmezője, lényegében magának a filmnek az eseményeit vetíti előre – s ily módon komoly segítség annak megértéséhez.
Mindezek ellenére a képregények csak afféle bevezetők, előjátékok a fő műsorszámhoz, és akárhogy nézzük is, hangulatilag sehol sincsenek Kelly mozgóképes víziójához képest. Ráadásul történetvezetésük túl letisztult, és akár még megvezetésre is alkalmas lehet: a viszonylag egyszerű cselekmény finoman altatgatja az olvasót, aki aztán így teljesen felkészületlenül szédül bele a film kaotikus idézet- és metafora-orgiájába. A rajzok pedig csak fokozzák a hatást. Brett Weldele (akinek stílusát már ismerhetik a Bruce Willis-féle megfilmesítés előtt álló The Surrogates olvasói) elnagyolt, hanyagul felskiccelt, vázlatszerű képeibe a nyomasztóan sárgás-barnás színezés lehel életet, és ez a hangulati világ eleinte fantasztikusan működik, de túl monoton és steril ahhoz, hogy bő háromszáz oldalon át fenntartsa a figyelmet. A Prequel Saga így inkább csak egy szükséges és viszonylag érdekes, mintsem igazán élvezetes és székbeszögező olvasnivaló: túl kell esni rajta, hogy Kelly két és fél órás agyserkentőjét a lehető legfelkészültebben fogadhassuk be.
Mert félreértés ne essék: ha nem készülsz fel, ha nem szenteled magad 100%-ig a filmnek, akkor az fél óra után elnyel, ezután pedig esélyed sem lesz újra a felszínre kerülni, és ott kötsz ki, ahol Kelly többi áldozata: átkozod az érthetetlensége és felháborítóan öncélú művészieskedése miatt. Viszont ha sikerül lépést tartanod (nagy rá az esély, hogy nem fog), nem mindennapi élményben lesz részed. A Southland Tales voltaképp a világvégét hihetetlenül zavarosan és csaknem teljesen érthetetlenül elmesélő Jelenések Könyvének szabados, modern adaptációja/újraértelmezése/kicsavarása/akármilye, társadalmi-politikai felhangokkal, a hollywoodi filmiparnak való odamondogatásokkal, dal- és táncbetétekkel, bibliai- és versidézetekkel, bizarr karakterekkel, rothadó jövőképpel és humorral, méghozzá egy brutális szatírába csomagolva. Az áttekinthetetlen műfaji egyveleg befogadását pedig csöppet sem könnyíti a néző értetlenkedése a szereposztást illetően, á la „mi a francot keres ebben Justin Timberlake, Sean William Scott, Sarah Michelle Gellar és Dwayne „The Rock” Johnson?” A válasz pedig egyszerű: Kelly a színészválogatással is azt üzeni, hogy ez egy nagy vicc.
Egy vicc, amiben Philip K. Dick víziója, David Lynch tébolydája, a Brazil bizarrsága és a Dr. Strangelove maró szatírája elmerül egy adag ponyvában, hogy aztán – amolyan Tarantino módra, csak sokkal őrültebben – a furcsa kotyvalékból valami egészen új és eredeti szülessen. Kelly szabadon csapong, a legkevésbé sem érdeklik az általános nézői elvárások, így aztán ide-oda dobál minket mindenféle helyszínek, karakterek és hangulatok között, és ember legyen a talpán, aki meglátja benne a rendszert. A különös világvége hangulatból, vagy akár egy törpét is tagjai közt számláló kommandós csapat akciójából minden átmenet nélkül csöppenhetünk bele egy lendületes dalbetétbe, vagy éppen okoskodó ex-pornósok röhejes dumashow-jába az ország és a világ égető szociális problémáiról, és az egész olyan hihetetlenül furcsa, hogy talán rá sem ébredünk Kelly nagy trükkjére: miközben pereg a film, saját magunkon, saját társadalmunkon, világrendünkön röhögünk. Pedig akár sírhatnánk is.
Mert ezen a viccen azért mégiscsak van mit komolyan venni. Kelly disztopikus-apokaliptikus víziója ugyanis, mint minden valamirevaló jövőkép, erősen reflektál a jelen problémáira. Az immár totálisan republikánus Amerika egy hatalmas, de a fogyó nyersanyagoknak hála kimerülőben lévő hadigépezet, ami (miután terroristák atombombákat robbantottak Texasban) sorra rohanja le a csúnyarossz közel-keleti államokat, az orwelli rémálmot megvalósító USIdent mindent látó szemei alá vonta az egész internetet, és ott nyirbálja a szabadságjogokat, ahol csak éri. A fasisztának kikiáltott karhatalommal szemben a lázadó Neomarxisták állnak, akiknek kevesebb közük van Karl Marxhoz, mint Kellynek Hollywoodhoz, az ország bajaira pedig a járműveket távirányítással működtető, egyben drogként is használható Folyékony Karma jelenti a megoldást – legalábbis látszólag, mert a nagy találmány mögött maga az Antikrisztus áll. Vagyis a saját kis szétesőfélben lévő világunkra tett konkrét utalások mellett még megkapjuk a politika, a gazdaság és a Gonosz nyilvánvaló összefonódását is. Közben főhősünk nem más, mint egy mocskos és szappanoperaszerű politikai játszmába és dimenzióutazásba csöppent filmsztár, aki félrekufircoló feleségével és Babilon Kurvájával utolsó táncot jár a világ pusztulása előtti percekben, miközben a Messiás a Hegylakó fehér lóként funkcionáló jégkrémes furgonjában emelkedik az egekbe. Mindfuck ez a javából.
A tucatnyi szálat és rengeteg karaktert Kelly remek dinamikai érzékkel, profi vágómunkával fogja össze, a letisztult, trendi megoldásokat nélkülöző képi világnak pedig nagyszerű párja Moby sajátos hangulatú, szuggesztív zenéje, és az azt időnként megszakító, jól összeválogatott betétdal-csokor (van itt Beethoventől Muse-on át Radioheadig minden). És aztán itt van még a The Rock, aki egyenesen fenomenális. Nem, nem viccelek. A fickóról már tudjuk egy ideje, hogy komikusnak sokkal jobb, mint akciósztárnak (ld. a Csak lazánt, amiben egyedül ő volt értékelhető), itt pedig Kelly maximálisan kihasználja minden adottságát. Amikor megfontoltan tagolva meséli el, miről szól a forgatókönyve (ami valójában Krystáé), vagy amikor idegesen pillantgat jobbra-balra, miközben az ujjaival játszik, az kész röhögőgörcs. Ezeknek köszönhető, hogy a filmet (ahogy a Donnie Darko esetében is) jó eséllyel élvezni fogod, nem számít, mennyire érted, vagy nem érted. Kelly hangulatteremtő képessége olyannyira erős, hogy érzelmeket, sőt katarzist vált ki a sztoritól függetlenül is, úgyhogy a grandiózus befejezésbe beleremegsz, még akkor is, ha fogalmad sincs, mi, hogyan és miért történik éppen – egyszerűen azért, mert érzed, hogy valami hatalmas dolog pereg a szemeid előtt.
A Southland Tales nem egy kellemes szombat délutáni film, amit az ötórai tea mellé fogyasztasz. Kétségkívül profi munka, de nem kell csodálkozni rajta, ha valakinél alaposan kicsapja a biztosítékot. Jelenlegi kétes megítélése azonban egész biztos változni fog az évek múlásával – hogy milyen irányba, az rejtély, de Kelly második moziját vagy teljesen elfelejtik majd, vagy utólag öntik aranyba. Középút pedig nincs. Ez a Southland Tales. Ez egy ilyen fim.
Képregény | Southland Tales: The Prequel Saga (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, 2006-2007), Írta: Richard Kelly, Rajzolta: Brett Weldele
Film | Southland Tales (2006), Írta és rendezte: Richard Kelly
That’s not all, folks: Tapsi Hapsi gyilkos, pedofil és kurválkodó barátai.
Ah, a polgárpukkasztás… kevés téma van, mely oly érdekes és vitatott, mint ez. És a kérdés elsősorban nem is az, hogy valaki meddig hajlandó elmenni ezen a területen, hiszen egy olyan őrült világban, ahol az esztelenül fröcsögő keresztény egyház kirohanást intéz egy Harry Potter vagy egy Da Vinci-kód ellen, és ahol túlbuzgó orosz politikusok ordibálnak mérgesen az Indiana Jones negyedik részére, nyilvánvaló, hogy már egész egyszerűen nincs határ, amit át lehet lépni: valaki úgyis beleköt mindenbe, legyen az bármilyen ártatlan. A kérdés az, hogy a szóban forgó polgárpukkasztás szándékos vagy sem, és ha igen, mi indokolja a létezését? Garth Ennis mesélhetne erről, mert ha csak a Prédikátor című sorozatát nézzük, azon bizony pukkadoztak a népek, de aligha tagadhatja bárki, hogy az írónak bőségesen volt célja azon túl, hogy megbotránkoztasson. Ez a cél hiányzik Mark Millar szerzői minisorozatából, a The Unfunniesból, ami egyszerűen polgárpukkasztás a polgárpukkasztásért. Ráadásul olyan mértékben az, hogy nem lett volna könnyű az Avataron kívül egy másik kiadót találni neki, akinek van elég vér a pucájában és dac a modorában, hogy publikálja.
A bájos, naiv, szeretnivaló kis Hanna-Barbarah világban játszódó történet főhőse (?) Moe, a varjú, aki felesége és gyerekei körében élvezi az esti tévénézést, amikor beállítanak a marcona szövetségiek, és letartóztatják gyerekpornó birtoklása miatt – amiből Millar nem átall folyamatosam poént csinálni. Namost vannak témák, amik általában még a legelvetemültebb alkotók számára is tabunak számítnak, és a gyerekpornó határozottan ezek közé tartozik. Millar azonban magasról leszarja az egészet, és inkább röhög egy jót, az olvasó pedig eldöntheti, hogy lenyakazni, vagy vállon veregetni lenne gusztusa ezért – e sorok írója pillanatnyi gondolkodás nélkül az utóbbi mellett ágál, és nem egyszerűen csak a szerző merészségének dicséreteképpen, hanem azért is, mert a képregénynek ezt az első pár oldalát tanítani kellene. Hatásmechanizmusa bámulatos, a játszóteréül választott világot oly gyorsan, frappánsan és humorosan mutatja be, hogy öröm nézni. Egyetlen panellal összemossa a kedves rajzfilmek és a sztereotip, boldog amerikai család koncepcióját (lehetne valami ennél gyomorforgatóbb és giccsesebb?), aztán a következő oldalon bemasírozik az FBI, és elhangzik a ronda, oda nem illő „pedofil” szó, majd a harmadik lapon már csattan is a bilincs hősünk csuklóján, és indul a börtönbe, ahol majd mindenféle perverzek tágíthatják végbélnyílását. Bámulatos.
Millarnak van elég puskapora, hogy a vaskos polgárpukkasztás (amit fokoznak a karakterek tradicionális kiszólásai az olvasók felé még a legszégyenteljesebb pillanatokban is) kitartson négy részig, sőt, igazából csak az van neki: a The Unfunnies szórakoztatóan perverz ötletek tárháza, aminek abszurditását maximális mértékig fokozza, hogy ezek az ötletek nem a való világban, hanem egy gyermeki rajzfilmkörnyezetben virágoznak ki. A magára maradt feleség prostitúcióra kényszerül, egy anya elkallódott, 10 éves drogdíler gyermekének késői abortuszát (!) rendeli el, egy aranyos kis csibe az utcákon kószálva a káromkodás roppant széles skálájáról megkapó kreativitással válogatott finomságokat vág hozzá minden jöttment fejéhez, ráadásul közben valami őrült gyilkolja a környék ártatlan, védtelen kis porontyait. A háttérben – mint azt viszonylag hamar sejteni lehet – egy való világból a mesevilágba pofátlankodott perverz gonoszságai állnak, és Millar nem is csinál mást, mint vihogva „nézi”, ahogy a betolakodó szabadon ámokfut a tündéri állatkák mindeddig naiv fantáziabirodalmában.
Vicces, provokatív és ötletes, csak az a baj vele, hogy öncélúan az. Kár, hogy Millarnak nincs semmi más célja magán a polgárpukkasztáson kívül, mert mégiscsak jó lett volna, ha valami agymunkát is belevisz a képregénybe, és nem csak arra használja, hogy kitombolja magát sehova máshova be nem építhető ötleteivel. Ráadásul, ha elképzeljük, hogy ebből a koncepcióból mit tudott volna kihozni mondjuk a már említett Garth Ennis, akkor (az esetleges plusz tartalomtól függetlenül) még maga a polgárpukkasztás is beszűkültnek és ötlettelennek hathat. Millar ugyanis szinte csak a szexualitásra megy rá, társadalmi, vallási szempontokat teljesen figyelmen kívül hagy, pedig azok gonosz kicsavarásával a The Unfunnies kétségkívül sokrétűbb és még élvezetesebb mű lehetett volna. Szerencsére azért így is szórakoztató (már annak, aki az ilyesmit elviseli), és ebben része van Anthony Williams gyerekesen szimpla képeinek is, amik nagyszerűen idézik meg a klasszikus Hanna-Barbara filmek együgyűen kedves stílusát, erős kontrasztot képezve Millar munkájával.
Megjelenés: 2004, Történet: Mark Millar, Rajz: Anthony Williams
A cím kicsit megtévesztő, mert ez a kilencrészes minisorozat nem Batmanről, hanem egyik ősellenségéről, Ra’s Al Ghulról, és két lányáról szól, és ennek megfelelően inkább egy fordulatos, több évszázadot felölelő, tragikus családi melodráma, mintsem egy klasszikus jellegű szuperhős-történet. Az író, Greg Rucka Batman franchise-ba való bevonása egy rég esedékes vérfrissítés volt a ’90-es évek végén, amikor már szinte ugyanaz a féltucatnyi író vitte a Sötét Lovaghoz kapcsolódó füzeteket hosszú-hosszú évek óta, és egyre ritkábban voltak képesek kiemelkedni az ötlettelenség mocsarából. Ezt 1999-ben a No Man’s Land változtatta meg, és a Death and the Maidens is jó példa volt annak demonstrálására, hogy egy új kreatív gárda mihez képes kezdeni egy régi, sokat használt karakterrel – akár egy kis retconálás árán, ha szükséges. De mielőtt belevágok a mini méltatásába, nem árt leszögezni, hogy ha nem ismered a középpontban álló karaktereket, és korábbi kapcsolataik alapjait, akkor nem sokat fogsz tudni kezdeni vele – azért persze nem kell megijedni, hisz ha olvastál mondjuk két sztorit az Al Ghulokról, akkor nagyjából képben leszel.
A történet elején megtudjuk, hogy a rég ismert, eredetileg Bruce feleségének szánt Talián kívül Ra’s Al Ghulnak van egy másik, Nyssa nevű lánya is, aki az évszázadok során először elhidegült, majd végleg elfordult apjától annak népirtó tervei, és nem utolsósorban amiatt, hogy magára hagyta egy náci haláltáborban. Végül (köszönhetően annak, hogy a lazarus gödrök által örök fiatalságra tett szert) megéli utolsó leszármazottjának, ükonokájának a halálát, és bosszút forral Ra’s ellen, amiben Taliának is komoly szerepet szán. Közben Ra’s magától is haldoklik, mert vállalatbirodalmán keresztül Batman módszeresen elzárja tőle a halhatatlanságát biztosító lazarus gödröket, így felkeresi ellenségét, és megpróbálja rábeszélni, hogy hagyjon fel e tevékenységével, hiszen ez így egyenlő a gyilkossággal. Ezzel pedig a Sötét Lovag is belekeveredik Nyssa veszélyes játékába.
A Death and the Maidens egyetlen komoly negatívuma az lehet, hogy néha úgy tűnik, Batmant csak azért szőtték bele a cselekménybe, hogy a sorozat jobban eladható legyen, ugyanis a sztori egy-két, szinte elhanyagolható aspekutást leszámítva a világ legnagyobb detektívjének semmilyen lényegi szerep nem jut benne. Ahhoz képest pedig meglehetősen sokat van jelen, és hogy miért, arra bizony nem adható egyenes válasz. Ra’s az egyik Lazarus gödör használatáért cserébe egy vegyszert ajánl fel Bruce-nak, aminek segítségével állítása szerint beszélhet a holtakkal. A főhős némi hezitálást követően elfogadja az ajánlatot, és egy (szerencsére) nem teljesen megmagyarázott látomásban/álomban/tudatállapotban/valóságban találkozik szüleivel, és ily módon szembesül a Batmanre pazarolt életével kapcsolatos véleményükkel. Az évtizedek során sokan sokféleképpen nyúltak vissza a karakter létezését meghatározó tragédiához, de Rucka itteni próbálkozása a legjobbak és legkreatívabbak közé tartozik. Batman legnagyobb félelmével, szülei egyet nem értésével szembesül, és azzal, hogy 25 év elteltével immár semmit nem képes érezni a halálukkal kapcsolatban. Ez a teljes mini harmadán (!) átívelő jelenet roppant erőteljes, okosan megírt és nehezen felejthető, viszont a tényleges sztori szempontjából semmi jelentősége (hacsak a szülők jóváhagyására áhítozó Bruce-t nem állítjuk párhuzamba a gyerekeinek az ő saját útjára terelésén fáradozó Ra’sszal, de ez kicsit erőltetettnek tűnik).
Ettől a furcsaságtól eltekintve viszont a Death and the Maidens egy első osztályú történet. Rucka kevés akcióval szolgál, és viszonylag lassú tempóban szövi a szálakat, így alkalma nyílik rá, hogy a szokásosnál jobban koncentráljon a karakterekre – a gonoszokra éppúgy, mint a főhősre. A Ra’s és lányai közti bizarr, félelmetes és jól átgondolt kapcsolatrendszer példás alapossággal és ötletességgel megírt (Talia „agymosása” hátborzongató jelenet), a velük kapcsolatos érzelmi csúcspontok kivétel nélkül hatásosak, mindegyikük motivációja alaposan tisztázott és érthető (szépen kifejtett pl. a Superman likvidálására szőtt terv), több száz évre visszanyúló történetük pedig sajátos monumentalitást varázsol a sorozat hátterébe. Rucka végül bátran felrúgja a Batman-Talia-Ra’s háromszög évtizedek óta fennálló, és apró kitérőktől eltekintve változatlan status quo-ját, egészen új irányt mutat a karaktereknek, és egy régi ellenségeskedés végére tesz szép és elegáns (bár mint később Grant Morrison jóvoltából kiderült, nem végleges) pontot.
Rucka mellé Klaus Janson szegődött el rajzolónak, aki általában „csak” kihúzóként ismert, méghozzá elsősorban a The Dark Knight Returns és a ’80-as évek eleji Fenegyerek miatt – stílusa ennek megfelelően láthatóan rímel Frank Millerére, aki azokat rajzolta. Ám míg a panelek elrendezésével komoly dinamikai érzékről tesz tanúbizonyságot, és méretük, formájuk váltogatásával rutinosan vezeti az olvasó tekintetét, szögletes vonásai (legalább a nőknél nem ártott volna finomítania rajtuk), kemény és elnagyolt arcai nehezen passzolnak a karakterközpontú, érzelmekre nagy hangsúlyt helyező történethez, a mozgás ábrázolásánál pedig főleg esetlennek tűnik. Pedig nagy kár, hogy a remek (még ha nem is hibátlan) történetet nem támogatja hasonlóan erőteljes rajz – így az összkép kicsit vegyesebb a kelleténél, de ez ne tántorítson el senkit. A Death and Maidens így is a 2000-es évek egyik legjobb Batman képregénye.
Death and the Maidens, 2003-2004 Történet: Greg Rucka, Rajz: Klaus Janson
Először jött a One More Day, amiben a Marvel agytrösztjei kukába hajítottak húsz évnyi Pókember-történelmet (élen a főhős és Mary Jane házasságával), aztán meg a Brand New Day, aminek új írógárdája fél évig próbált valamit kezdeni az új status quo-val, és szánalmasan kudarcot vallott. Úgyhogy a szájaló hálószövő már rég hat láb mélyen volt, amikor Dan Slott ásót fogott, és a New Ways to Die című hatrészes sztorijával, mint valami megváltó, hántolta ki a sáros földből. Annyi idő után, mikor a remény már szinte teljesen elveszett, végre újra kaptunk egy élvezetes Pókember történetet, egy szakajtónyi gonosszal, egy rakás mellékszállal, régi és új karakterekkel, kellő mennyiségű humorral, csavarral és akcióval. Jobbkor nem is jöhetett volna. 
.jpg)
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége. 
.jpg)
Most, hogy J.J.Abrams új Star Trek filmje feldübörögni készül a mozikban, vessünk egy gyors pillantást nagyszerű és csapnivaló elődeire, minden még soha nem szexelt, anyukájával élő, kapitányi hídként berendezett szobában alvó hardcore ősgeek örömére. Térhajtómű üzemképes, tachyon részecskékkel vigyázni, indulás!
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
