Rusznyák Csaba összes cikke

GeexKomix 26.

S.H.I.E.L.D. #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Dustin Weaver
Kiadó: Marvel Comics

Alighanem az év eddigi legjobb Marvel képregényéről van itt szó: Alan Moore LoEG-jének találkozása Warren Ellis tudományos hablattyal teletömött alternatív történelmi agymenésével, az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream univerzumában – ráadásul mindez attól az írótól, aki a Nightly Newst adta nekünk (meg az egyre unalmasabb Secret Warrirorst is, de ezt ne most vessük a szemére). A S.H.I.E.L.D. a Marvel világának titkos történetét hivatott felfedni. Alapkoncepciója az, hogy az emberiségnek már a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt is léteztek nagyhatalmú védelmezői, akik szuperképességek híján a tudomány segítségével szálltak szembe a kék bolygót fenyegető erőkkel. Jelmondatuk T. S. Elliot után szabadon: „This is not how the world ends”. Ezt mondja Imhotep, mielőtt roppant hadseregét (tagja többek közt az egyiptomi Moon Knight és a fiatal Apocalypse is) krisztus előtt 2620-ban nekiereszti a Brood inváziónak. Ezt mondja Zhang Heng 114-ben, mielőtt szemtől szemben áll egy Celestiallal, és Da Vinci, mielőtt 1503-ban elhagyja a Földet, hogy megállítson egy rejtélyes erőt, ami elszívja a Nap energiáját. És ezt mondja  Galilei, mielőtt 1582-ben elűzni készül a bolygófaló Galactust. Várj, ezt leírom még egyszer: Galilei vs. Galactus. Hűarohadtéletbe, mi lehet ennél coolabb? Mark Millar eheti a kefét mindennel, amit valaha csinált.

Persze a S.H.I.E.L.D. első része már-már pofátlanul hatásvadász, hiszen nagyrészt ezekből a fent említett pillanatképekből áll, és ilyen ötletekkel, pontosabban ötletcsírákkal, könnyű lenyűgözni az olvasót. Hickman az egész füzetet annak szentelte, hogy érzékeltesse az olvasóval, milyen hatalmas, az egész civilizáció sorsára kiható események játszódtak le a történelem közemberek számára beláthatatlan kulisszái mögött. És mivel ez egy első szám, aminek fő funkciója az, hogy megragadja az olvasó üstökét, és a sorozat további vásárlására ösztönözze, ez teljesen rendben is van. Főleg, hogy Hickman pontosan tudja, hogy azzal a módszerrel, amivel itt él, egyszer arathat csak sikert: úgyhogy szépen felvázolja a rejtélyes erők birtokában lévő fiatal főhőst is, akit 1953-ban tagjai közé ránt a világ biztonságára évezredek óta ügyelő S.H.I.E.L.D., és a röpke 34 oldal során találkozik barátokkal, ellenségekkel, és főleg, egy egész életöltőre elég rejtéllyel. Az összes hatásvadászatával együtt ez egy briliánsan felépített képregény. Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, záporoznak rá a titkok, a kérdések, és a finoman, sorok közt elrejtett utalások és információtöredékek, amiken jó sokat lehet csámcsogni, és amik egy olyan világot rajzolnak ki, ami tízszer izgalmasabb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint a kortárs Marvel univerzum – és mindeközben még jobban is néz ki, mint a mai füzetek többsége. Dustin Weaver képei hihetetlenül részletgazdagok, realisztikusak, lendületesek és stílusosak, egyszerűen öröm rájuk nézni. Sugárzik belőlük valami megfoghatatlan tisztelet a korszakok iránt, amiket életre keltenek – és ez köszönhető az ízléses színezésnek is, ami fényévekkel jár a mai számítógépes trendek előtt. Végre valami igazán eredeti a Marveltől.

The Spirit #1

Történet: Mark Schultz
Rajz: Moritat
Kiadó: DC Comics

Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész.

Star Wars: Purge – The Hidden Blade

Történet: Haden Blackman
Rajz: Chris Scalf
Kiadó: Dark Horse Comics

Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott,  és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét.

The Unwritten #12

Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross, Kurt Huggins, Zelda Devon
Kiadó: Vertigo Comics

Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág.  Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.

Brooklyn mélyén

Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua. 

Ahogy a Kiképzés, úgy a Brooklyn mélyén is a rendőri munka mocskába, legaljába kalauzolja el a nőt, aki persze tudja, hogy a témában úgysem fognak soha jobbat csinálni, mint a The Shield, de azért arra a klisédzsungelre, amibe itt kergetik, mégsem számít. Az élete egyik legpocsékabb alakítását nyújtó Gere rögtön az első jelenetében szenvedő arccal a szájába veszi a pisztolyát, majd sóhajtozva ledönt egy pohár whiskey-t. Én vagyok eltévedve, vagy tényleg ordas nagy sablon volt az alkoholista, öngyilkos hajlamú, kiégett zsaru karaktere már 20 évvel ezelőtt is? (A kérdés költői.) Ugyanez a „kifinomultság” jellemzi a film egészét, beleértve a színészi játékot. Ha Ethan Hawke dühös vagy elkeseredett, akkor muszáj ezt üvöltözve, hadonászva, és hevesen gesztikulálva adnia a néző tudtára. Fuqua ugyanis nem bízik sem a színészei adottságaiban, sem a közönsége intelligenciájában, és fogalma sincs arról a visszafogottságról, azokról a nüanszokról, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen súlyosan (és főleg: erőltetetten) borongós atmoszférájú film ne váljon önmaga paródiájává.

A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét.

A fináléban Fuqua persze összefonja a szálakat, de katarzis helyett félelmetesen giccses, tipikusan amerikai záróképet kapunk (avagy: a remény és megváltás mindig ott vár rád a sarkon, mindegy mekkora szarban gázolsz), előtte meg egy sor egészen kínos jelenetsort, amikben egy mindenféle egészséges visszafogottságra képtelen rendező metaforák segítségével igyekszik tanulságokat lenyomni a néző torkán. El lehet képzelni…

GeexKomix 25.

Nemesis #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Steve McNiven
Kiadó: Icon

Mark Millar az elmúlt pár évben olyan messiási magasságokba emelkedett a mainstream amerikai képregényes körökben, hogy már az is eseménynek számít, ha halkan elfingja magát. Nem mintha valaha is képes lett volna bármit halkan, avagy visszafogottan csinálni – és bár ez egy darabig viszonylag szórakoztató volt, sajnos az utóbbi időben (talán a Kick-Asst leszámítva, ami ugyan közel sem olyan jó, mint amekkora felhajtás van körülötte, de valóban élvezetes kis agymenés) a kezei alól kikerülő munkák értéke is csak a bélmozgásáéval tehető egy szintre. Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni tőle: időről-időre vannak nagy ötletei, amiket aztán jókora dirrel-durral és szinte páratlan hatékonysággal képes megetetni a képregényes média hype-gépezeteivel. Más kérdés, hogy mikor az ennek köszönhetően igencsak várt késztermék az olvasó kezébe kerül, világossá válik, hogy egy istentelenül nagy blöff az egész, egy hatásvadász, magamutogató szenzációhajhászságba csomagolt semmi. Mint a „Mi lenne ha Batman volna a Joker?” szlogennel beharangozott Nemesis. Félreértés ne essék: ez a comic az idei év amerikai termésének eddigi legnagyobb szégyenfoltja, és ha valaki alul akarja még múlni, annak nagyon keményen kell dolgoznia.

Nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna képregényt, ami ennyire tele lett volna megalomán akciókkal és szemérmetlen coolságra törekvéssel, és közben mégis ilyen rettenetesen dögunalmas lett volna. Épületek dőlnek össze, repülők robbannak, magasvasutak siklanak ki, emberek halnak, megy a hirig földön, föld alatt és levegőben, egymást követik a hihetetlenül vagánynak szánt beállítások, menetrendszerűen röpködnek a „fuck”-ok – de mireföl? A sztori lapos és érdektelen, a „karakter” szót e helyütt még csak megemlíteni is bizarr (félelmetesen száraz, élettelen és üres mindenki, senkiért nem izgulsz egy pillanatig sem), a dialógusok meg semmi másra nem valók, mint hogy közöljék, amit nagyon muszáj, és hogy szüntelenül (és fárasztóan) demonstrálják, micsoda rohadtul cool a két főszereplő. Már itt nulla az egész, de sebaj, megyünk még negatívba is. Hogy az író a karrierjének ezen a pontján mennyire pofátlanul leszarja a logikának már a látszatát is, arra tökéletes példa az elnöki különgép elleni akció. Az első panelen felrobban a repülőt kísérő két vadászgép (hogy mi a tökömtől, azt sosem tudjuk meg – csak úgy felrobban). A másodikon valaki ízesen elkáromkodja magát a fedélzeten (legalább kétoldalanként kell egy „what the fuck”), a harmadikon a címszereplő landol az elnöki különgép szárnyán – hogy honnan a tökömből ugrott oda, azt sosem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy a fenébe képes két lábbal állni egy száguldó Boeing felületén (és nem, ez nem szőrszálhasogatás, mert ez már nem szőrszál, hanem egy kurvanagy mestergerenda). Gazemberünk aztán a szárnyról valahogy (jól sejted: sose tudjuk meg, hogy) pár másodperc alatt eljut a pilótafülke ablaka elé, lelövi a pilótákat (naná, hogy egy egészoldalas képen), valahogy (khm) bejut a botkormány mögé, és landol egy nagyváros zsúfolt utcáin, letarolva párszáz autót, egy alagutat, és egy benzint szállító kamiont. (Tipikus Millar: persze, hogy az ütközéspontban lennie kell egy embernek, és nem is akárkinek, hanem egy nyilván istenfélő anyukának, egy kisbabával a csecsén.) Hogy mindeközben mikor, és főleg, hogy a tökömbe jut ki a felrobbanó gépből a foglyul ejtett elnökkel együtt, azzal Millar nem kíván untatni minket. Ilyesmit nem egy „gonosz Batman” (mint említettem, imígy hirdették a Nemesist, azaz: egy korlátlan anyagi forrással rendelkező, intelligens fanatikus mindenféle erkölcsi gátlás nélkül ámokfut a világban), hanem max. egy „gonosz Superman” tudna véghezvinni, de még az ő heréi is leizzadnának közben. Ráadásul, bár Steve McNiven képei szokásosan szépek, összességében, köszönhetően a katasztrofális forgatókönyvnek is, túlságosan kiszámítottak és hidegek – a profizmus, az nagyon sugárzik belőlük, de a szív, a lélek, az nincs sehol. Borzalom. Még WC-papírnak sem tudom ajánlani. 

Blackest Night #8

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics

Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót.

The Terminator 2029 #1

Történet: Zack Whedon
Rajz: Andy Macdonald
Kiadó: Dark Horse Comics

A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa.

X-Men: Second Coming #1

Történet: Chris Yost, Craig Kyle
Rajz: David Finch
Kiadó: Marvel Comics

Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át.

Peter Parker #1

Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.

Spider-Woman #7

A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége. 

The Sword #23

Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.

24: Rohadt hosszú napok

Jack Bauer éppen nyolcadik ölő-kínzó-hazaszolgáló hadjáratának kellős közepén jár, úgyhogy ennek örömére átgázolunk a maga után hagyott törmelékdarabokon és hullahegyeken, hogy visszatekintsünk a popkulturális ikonná vált karakter elmúlt hét évére. Minden úgy kezdődött, hogy elrabolták a lányát és a feleségét. Nem örült neki. Ezt úgy adta egyik ellensége tudtára, hogy megfenyegette, ha nem árulja el, hol tartják fogva a családját, akkor kihúzza a beleit. A száján keresztül. Biztos hallottad már a „költői túlzás” kifejezést. Na, ez nem arra volt példa. Jack minden szót komolyan gondolt, és ezt maratonfutóként izzadó, kanáriként éneklő áldozata is tudta. Jack nem az a fickó, akivel szarakodni akarsz. Ez már akkor nyilvánvaló volt, pedig mint azóta kiderült, mindaz, amit az első évadban művelt, még csak bemelegítés volt.

A Fox 2001-ben indította újtára valós időben játszódó sorozatát, ami évadonként egy nap eseményeit meséli el 24 (reklámblokkokkal együtt) egyórás epizódban, a fiktív, CTU nevű kormányszervezetnek dolgozó Jack Bauer terrorelhárító ügynökkel a középpontban. Hatásait nehéz túlbecsülni: a 24 stílust teremtett, divatot indított, a popkultúra részévé vált, és szinte az egész amerikai sorozatipart megreformálta. Erősen kétséges ugyanis, hogy sikere híján születhettek volna olyan szériák, mint pl. a hasonló népszerűségre szert tett, 2004-ben elstartolt Lost.

A real-time cselekmény, az osztott képmezők gyakori és kreatív használata, a szimpatikusan-félelmetesen bad motherfucker Kiefer Sutherland, a nézőket folyton felrázó fordulatok folyamatos bevetése, a terrorizmus kényelmetlenül realisztikus ábrázolása, a főszereplők halálozási aránya (a producerek kedvenc szavajárása: egyik karakter sincs biztonságban) és a „cél szentesíti az eszközt” elvének rajongói körökben is sokat vitatott alkalmazása mind a 24 védjegyévé és sikerének egy-egy alapkövévé vált. Bár a szufla az első két-három évad után érezhetően fogyogatni kezdett, Joel Surnow show-ja még ma is piszkosul élvezetes. Lássuk, miért is.

Első évad (2001-2002)

A mítoszteremtő, a hivatkozási alap. Jack itt még boldog családapa (mintha 100 éve történt volna), akinek az első fekete elnökjelölt, David Palmer szenátor elleni merényletet kell megakadályoznia. Helyzetét némileg nehezíti, hogy a terroristák elrabolt lányával és feleségével zsarolva, pont őt akarják rávenni a szóban forgó merényletre. Hajsza az idővel, menekülés a törvény és a terroristák elől, áruló saját társai között. Az első évad elképesztően feszes, fordulatot fordulatra halmozó, roppant intelligensen felépített cselekményében a főhős figyelmére áhítozó problémák mesterien épülnek egymásra: ha egy veszélyes szituáció megoldódik, rögtön két másik nő ki belőle, és a nézőnek levegőt venni sincs ideje. A show-t ezeken túl Jack karaktere adja el: patetikus nagymonológok és hősi szólamok nélküli, végletekig elszánt és (naná) kőkemény hazafi, aki egyszerűen csak teszi a dolgát, minden körülmények közt, bármi történjék is, és egyáltalán nem csinál nagy ügyet az egészből. A mellékszereplők is kiválóak: a politikai-családi botrányba keveredő, valószerűtlenül becsületes politikus, Palmer, a hű társból, exbarátnőből és barátból aljas, gonosz ribanccá vedlő Nina, és az árulónak beállított, tisztességes kolléga, Tony – és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa (ne felejtsük el mindenki kedvenc leszbikus bérgyilkosát, Mandyt). A szezonon egyértelműen látszik, hogy a Fox eredetileg csak 13 részt rendelt: Jack félúton megmenti családját, megakadályozza a szenátor meggyilkolását, a cselekmény megtörik, és szinte a semmiből bukkan fel egy újabb fenyegetés. Az alkotók a bosszút ráncigálják az események hátterébe (Dennis Hopper kiváló szemétláda), és elindítják a főhőst egy még személyesebb, vagyis ellenségeire nézve még veszélyesebb úton – ahogy a végén brutális hatékonysággal rendet rak a kikötőben, azt a terminátor is megirigyelhetné. És itt Jack még 100%-ig hihető és emberi, ahogy a sorozat is mindkét lábával a valóság talján áll. Egyszerűen nincs mibe belekötni (na jó, az az amnéziás hülyeség nem kellett volna, de a tragikus, megrendítő záróképek jótékonyan feledtetik a Terryvel kapcsolatos ballépéseket). Nem lesz ez mindig így.

Második évad (2002-2003)

Csak hogy tudjuk, hányadán állunk: Jack már az első részben agyonlő egy védtelen, megbilincselt foglyot, és aztán levágja a fejét. Amerika, a demokrácia és a szabadság nevében, természetesen. A tétek ugyanis emelkedtek: hősünknek egy mindössze néhány embert célzó bosszúhadjárat után most egy sokmillió amerikait veszélyeztető atombombarobbantást kell megakadályoznia, úgyhogy nincs idő a szarakodásra. Ez a szezon talán a legegységesebb (és a legjobb) az összes közül – ezúttal nincs törés a cselekményben félúton, az írók következetesen viszik végig a történet szálait, részletesen foglalkozva a terroristatámadással, majd pedig annak következményeivel, kitérve a politikai aspektusokra is, aktuálisabb és ijesztőbb témákat vetve fel közben, mint amikre az első évad revansszcenáriója lehetőséget adott. Az atombombát ugyanis nagyhatalmú amerikai és európai üzletemberek egy csoportja kísérli felrobbantani Los Angelesben, hogy aztán az egészet egy közel-keleti országra kenje, így igazolva egy busás profittal kecsegtető, olajáremelkedést produkáló háborút a térségben. A feleségét gyászoló Jack itt még inkább bulldózerként gázol át mindenkin, aki útjában áll, hezitálás nélkül öl, és kínoz (viszont akasztják majd a hóhért is), de a helyzet komolyságát az erkölcsösség szobraként ábrázolt elnök, David Palmer kompromisszumokra kényszerülése is jelzi. Mert ha már ő is kínzáshoz folyamodik, akkor valami nagyon csúnyán el van baszva ebben a gyönyörű, csillagos-sávos országban (köztünk szólva: ráfért a patyolattiszta politikuskarakterre némi árnyalás). A második évad számos emlékezetes jelenettel szolgált, úgy, mint a CTU elleni merénylet, Nina alkuja, az atombomba felrobbanása (és a seggfej George Mason önfeláldozása), Jack megkínzása, és persze Yusuf Auda halála: a szerencsétlen arab ügynököt, akit országa azért küldött Amerikába, hogy bebizonyítsa, nem hazája áll a nukleáris terrorizmus mögött, rasszista csőcselék lincseli meg a nyílt utcán. A 24 második évadja minden idők legjobb drámai sorozata lenne (így „csak” az egyik legjobb), ha az alkotók nem lőttek volna hatalmas bakot Jack lánya, Kim, karakterével: bármily szemet kényeztető látvány is Elisha Cuthbert, a fő cselekményszáltól teljesen független, értelmetlen bolyongásai Los Angeles környékén kínosan kilógnak a szezon amúgy vérprofi dramaturgiájából. Emlékeztek a pumás jelenetre? Na, abból majdnem „cápaugrás” lett… (A sztori elvarratlan szálait a 24: The Game című PS2 játékban fonták tovább.)

Harmadik évad (2003-2004)

A puhapöcsű, bürokrata CTU-igazgató, Ryan Chapelle, sosem volt senkinek a kedvence, de azt a szituációt, amibe a harmadik évadban került, még mindig elképedve suttogják maguk közt a rajongók. Ismered az érzést: nézel egy filmet, és elvileg tudod, hogy mi következik, de nem akarod elhinni. Á, kizárt, hogy ezt meg merjék lépni. Ez túl durva, ilyen nincs. És aztán meglépik. Azaz, Jack kivégzi Chapelle-t, eleget téve a terroristák követeléseinek, akik egy halálos vírus elszabadításával fenyegetőznek Los Angelesben. És persze ott van az a bűnös elégedettség, amire a néző az első évad befejezése óta várt: Jack végre revansot vesz Ninán a felesége haláláért (az áruló ribancot még épp időben írták ki a sztoriból: túl sok lett volna, ha még egy következő évadban is visszahozzák). Ezek azok a pillanatok, amik évről évre odaszögezik a nézőket a 24 elé. A harmadik szezonra sok minden változott. Az elsőben még árulógyanúsnak bélyegzett Tony immár a CTU vezetője (ráadásul majdnem olyan kemény, mint Jack: egy órával azután, hogy nyakon lövik, máris fegyverrel a kezében rohangál a rosszfiúk után), Kim maga is az ügynökségnél dolgozik adatelemzőként (ez csak egy fokkal jobb megoldás a második évados téblábolásánál), megismerjük az itt még baromi idegesítő Chloe-ét, Jack pedig új partnert kap a háta mögött a lányával kavaró Chase személyében. Visszatért viszont az első évad „darabossága”: 12 rész után az alkotók elvarrják a sztori legtöbb szálát, és egészen újakat kezdenek fonni. Itt érezhető először a sorozaton, hogy az írók erőlködnek, de itt érezhető először az is, hogy kezdenek tragikus karaktert faragni a főhősből. Jack drogfüggősége (egy beépített ügynöki meló kellemetlen következménye), és az utolsó jelenetben látott kvázi-összeomlása főleg utóbbira, az a hajmeresztő, és hitelességét tekintve erősen vitatható fordulat pedig, amit mindössze pár rész után lépnek meg, előbbire példa. Innentől lesz mindinkább zavaró az alkotók vállát nyomó „nagyobbat, meglepőbbet, gyorsabbat” kényszer.

Negyedik évad (2005)

Megint egy megmenekülés az utolsó utáni pillanatban. Megint egy áruló a CTU sorai közt. Megint egy terrorista fenyegetés, ami mögött egy még nagyobb terrorista fenyegetés húzódik meg. A negyedik évadra kellemetlenül összekarambolozott az írók rutinba fulladt kreativitása és a nézők jócskán megemelkedett ingerküszöbe a sorozat tipikus fordulataival kapcsolatban. Vagyis az alkotók jóval kevesebb meglepetést tudtak okozni, mint korábban, és az évadot csúnyán beárnyékolta még a főgonosz, Habib Marwan (Arnold Vosloo) karaktere is. Őt eredetileg csak az első pár részbe akarták belerakni, de olyan meggyőzőnek találtatott, hogy végül teljes 24 részre szavatos mumus lett belőle. És az ugyan pozitívum, hogy nincs törés a sztoriban, hogy minden szálat egyvalaki tart kézben, az viszont már kevésbé, hogy egyetlen főgonosz lévén, az alkotók csak úgy tudták fenntartani a feszültséget, hogy Marwant (aki tucatnyi közel-keleti terrorista sejtet irányítva szabadítja el a káoszt Amerikában) folyamatos konfrontációba kényszerítették Jackkel és a CTU-val. Így aztán emberünket a jófiúk két-három részenként körülzárták, rosszabb esetben el is fogták, csak hogy aztán megint megszökjön a karmaik közül. Marwan sokadig megmenekülése nem csak kínosan redundássá alacsonyította a cselekményt, de ráadásul hülyét csinált az egész CTU-ból is, aminek ágyútöltelékként használt, teljesen haszontalan ügynökei az ilyen összecsapásokban sűrűbben hullottak, mint ősszel a falevelek. És mégis… mindezek ellenére a negyedik évad tele van fantasztikus pillanatokkal, és remek karakterekkel (a balfék elnök, és az immár szimpatikus Chloe, akinek géppuskás akciója a szezon egyik csúcspontja). Az első pár rész lenyűgöző (különösen az, amikor Jack rablást színlel, hogy egy boltban tartsa a terroristák egyikét, míg Chloe a központból beméri a műholdas követés érdekében), az EMI-robbanás következtében szinte háborús övezetté váló Los Angeles-i utcákon vívott csata, és az egy epizód erejéig az események középpontjába kerülő ártatlan, kempingező párocska története pedig egyértelmű bravúr. Tanítani kellene azt is, ahogy a terroristás sztoriból a végére kinő az a bizonyos kínai szál, ami az egész sorozat talán legnagyszerűbb befejezéséhez vezet (egyébként ez az egész 24-nek egy tökéletes finálé lett volna) – de a fő pozitívum mégis (még mindig) Jack karaktere. Több erősen megkérdőjelezhető döntést hoz, mint valaha (nem egy ártatlan hal meg miatta), és ezek a tettek végül megbosszulják magukat: mind szakmai, mind magánélete rámegy a dologra, és van abban valami mélyen tragikus, ahogy a záróképeken, hajnalhasadtakor elsétál a semmibe, maga mögött hagyva mindent, ami valaha fontos volt neki.

Ötödik évad (2006)

Az alkotók a legelső részben olyan tarolást visznek végbe a korábbi évadokban főszerepeket betöltött karakterek közt, hogy a néző nem hisz a szemének. Persze egész véletlenül Jack azon barátaival játszanak 10 kicsi indiánt, akik tudják, hogy még életben van. Hősünknek sem kell több, visszatér, hogy rászabadítsa a gazokra Isten haragját. Eh, méghogy Istenét, az semmi… a sajátját! Az ötödik évad sok (de korántsem minden) szempontból a sorozat csúcspontjának számít. A megnövelt büdzsének köszönhetően az akciók grandiózusabbak és látványosabbak, mint valaha, a sztori pedig példásan megírt, és átgondolt, sokkal következetesebb és egyenletesebb, mint az előző két szezonban. Az újabb terrorista fenyegetés és a mindennek a középpontjában álló amerikai-orosz antiterrorista megállapodás köré csaknem féltucatnyi érdekcsoport különböző konfliktusait fűzik fel, egy meglepően komplex fenyegetést tálalva, ami mögött persze (kevésbé eredeti, de hatásos módon) egy kormányszintekig érő összeesküvés áll. Nesze nektek, Jack eddigi legnagyobb ellenfele: maga az Egyesült Államok elnöke. Legalábbis részben: az ötödik évadban ugyanis a politikai (látszat)hatalmasságokat a magánszektorból dróton rángató árnyékemberek kavarják a legnagyobb szart. Érdemes megjegyezni, hogy a főhőst leszámítva, az első évad stábjából ekkorra már csak a függönyhúzó maradt életben (nameg Jack lánya, Kim, akit, hála az égnek, teljesen kihagytak az előző évadból, és itt is csak pár jelenet erejéig bukkan fel). Viszont beértek az új karakterek: az irritáló, pofoznivaló Chloéból a sorozat egyik legszimpatikusabb alappillére lett (máig is az), Logan elnök egy gyáva és inkompetens balfékből szépen vált ugyanolyan gyáva, de ügyesen lavírozó, aljas féreggé, Bill Buchanan személyében végre lett egy olyan CTU-igazgató, aki nem akarta állandóan útját állni Jacknek, Peter Weller és Sean Astin felbukkanásának pedig nem lehetett nem örülni. Ami meg hősünket illeti, őt tovább kísértik saját korábbi döntései: bár lelki vesszőfutása még mindig nem olyan hangsúlyos, mint a hetedik évadban lesz, de a tény, hogy lánya már látni sem akarja, és főleg, a tény, hogy a kínaiak viszont, köszönhetően az előző szezonos incidensnek, nagyon is akarják látni, a sorozat addigi legszemetebb befejezéséhez vezet. A kissé csalódást okozott negyedik etap, és az eddigi legnagyobb mélyrepülés előtt a 24 ismét teljes fényében tündökölt.

Hatodik évad (2007)

Ó, egek… Ki hitte volna pár évvel korábban, hogy eljön majd az idő, amikor a 24 egy erőteljes, drámai akciósorozatból lövöldözésekkel és robbanásokkal tűzdelt, zagyva családi szappanoperává válik? Az írók ekkorra láthatóan vészesen kifogytak az új ötletekből, és a régi formulákat erőltették újra és újra, de a nézők ezeket már réges-rég kiismerték, és a sorozat lassan kezdte kihullatni méregfogait. Pedig az első néhány rész még kifejezetten izgalmas volt, annak ellenére is, hogy a kínai rabságából félholtként visszatérő Jack röpke fél óra leforgása alatt máris régi, makkegészséges önmagaként aprította a gazokat – de ezen már nem lepődünk meg egy olyan karakter esetében, aki túl van kínzásokon, szívleállásokon, drogfüggőségen, nameg számtalan testi és lelki sérülésen. Az írók mindenesetre kétségbeesetten igyekeztek emelni a tétet, így aztán a negyedik rész végén megtörtént egy újabb „lehetetlen”: a terroristák atombombát robbantottak Los Angeles egyik külső kerületében. A szinte apokaliptikus szcenáriót a nézők csak addig élvezhették, amíg ki nem derült, ki áll az események hátterében: Jack gonosz apja és gonosz testvére. Úristen, az alkotók előzúzták a kalapból a „gonosz testvér” (még jó, hogy nem iker) koncepciót? Tényleg? Itt indult el a lejtőn az egész, de valami félelmetesen gyorsan (megjegyzem, az sem segített, hogy az új elnök Wayne Palmer, a korábbi elnök öccse lett). A banális, izzadságszagú családi perpatvar, és az immár unalmas fordulathalmozások párosítása a sorozat halálával fenyegetett, ráadásul a fináléban mindezt egy olcsó B-akciófilmbe illő olajkutas leszámolással tetőzték. Az egyetlen, ami mentette a menthetőt, Jack karaktere volt (még mindig). Ugyan hat év alatt egy hihető akcióhősből megállíthatatlan, megölhetetlen úthengerré változott, de a lehetetlenséggel határos fizikai ellenállóságát az alkotók nagyszerűen kompenzálták lelki sérülékenységével. A hatodik évad fináléját teljes egészében ennek szentelték (azaz a drámának, nem az akciónak és egy újabb fordulatnak), mondván, ölheted és kínozhatod az embereket a hazád szolgálatában, és igazolhatod tetteid a „greater good” szavakat lobogtatva, de döntéseid, módszereid egy idő után utolérnek, és akkor nincs menekvés önmagad elől. Sajnos ezek a roppant erőteljes pillanatok, bármily hatásosnak bizonyultak is, későn jöttek, hogy megmentsék a szezont.

24: Redemption (2008)

A hatodik évadot ért támadások után a lehető legrosszabbkor jött az írósztrájk, az alkotóknak ugyanis nem volt rá lehetőségük, hogy mielőbb korrigálják a sorozat hírnevén esett csorbát. Végül úgy döntöttek, hogy ha már a hetedik szezonnak csúsznia kell egy évet, addig is csinálnak valami mást. Az eredeti ötletek (webes illetve mobiltelefonos epizódok) helyett végülis egy tévéfilm elkészítése mellett döntöttek, amivel hidat képeztek a hatodik és a hetedik évad között. A Redemptionben Jack afféle önkéntes száműzetésben van Afrikában: önmagát keresi, de persze a bajt találja meg, merthogy az amerikai forrásokból pénzelt Juma tábornok puccsra készül az országban, és nem riad vissza semmitől. A két óra alatt, valós időben játszódó sztoriban Jacknek egy iskolányi gyereket kell megmenekítenie a lázadók serege elől, végül feláldozva saját szabadságát, és visszatérve hazájába, ahol felelnie kell túlkapásaiért. A sztori a ruandai népirtásra, és az Egyesült Államok abban betöltött szerepére reagált, és az ügyesen levezényelt, gyors sodrású akciódráma sikeresen rehabilitálta a sorozatot a következő évad kezdetéig. Üdítőleg hatott az új helyszín, (újra) realisztikus volt a felvázolt konfliktus, és az írók szépen játszottak rá Jack lágyabb, humánusabb oldalára is – a nézők pedig máris nagyobb várakozásokkal tekintettek az új szezon elé.

Hetedik évad (2009)

A hetedik évad kis (na jó, lehet, hogy nagy) túlzással karaktertanulmánynak is felfogható. A késztők már évek óta nem tudtak semmi újat mondani Jackről (más kérdés, hogy ügyesen fokozták és variálták a korábban elmondottakat), most viszont találtak egy új megközelítést. Az idealista FBI ügynöknő, Renee Walker szemein keresztül láttatták őt, sőt, ami azt illeti, az egész évad személyes és morális konfliktusrendszere a kettejük közt feszülő ellentétekre épült – illetve arra, hogyan csökkennek ezek az ellentétek, ahogy a körülmények hatására, minden meggyőződése ellenére, Renee is egyre inkább kénytelen Jack általa mélyen elítélt módszereihez folyamodni. Kapcsolatukat szépen, következetesen vitték végig, és az egész sorozat szíve és lelke lett – Jack pedig olyan sebezhető, pontosabban sebzett karakter volt, mint azelőtt még soha. Ez persze nem jelenti azt, hogy elpuhult volna: szenvedése befelé irányult, kifelé továbbra is ugyanaz a kíméletlen, terroristaölő- és kínzó úthenger volt, mint korábban. Az évadot ért legnagyobb kritika az előző szezonban (elvileg) meghalt Tony visszahozására vonatkozott, és ez egy kicsit el is vette az élét az alkotók ígéreteinek, mik szerint komoly változásokra lehet számítani (kezdetnek: ez az évad már nem Los Angelesben játszódott, hanem Washingtonban, ahol a történet elején Jacknek egy szenátusi meghallgatáson kellett felelnie túlságosan vehemens munkamódszereiért). Végül mégis egészen jól sült el az egész: az írók magukra találtak, hosszú idő óta először nem lehetett érezni a sztorin az izzadságszagot, mivel láthatóan ismét fontosabb volt számukra a cselekmény következetes és intelligens vezetése, mint a fordulatok halmozása és az epizódvégi cliffhangerek robbanékonysága. Még azt is megbocsátottuk, hogy Allison Taylor elnöknőt sikerült meglehetősen szárazra és érdektelenre írni. Aztán amikor Jack halálos dózist kapott egy vegyi fegyvertől, felcsillant a remény, hogy sorozattörténelemi eseménynek leszünk szemtanúi: csak nem valóra váltják az alkotók sokéves burkolt fenyegetésüket, és kinyírják a főhőst? A terep készen állt: akár Renee, akár Tony karaktere tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy átvegye a szerepét az esetleges folytatásokban, a sztori egyértelműen ebbe az irányba tartott. És ha hozzávesszük, hogy a 18. rész után két hétre leálltak a forgatással, hogy átírják az utolsó hat részt, akkor nyilvánvalónak tűnik: tényleg az volt a terv, hogy megölik Jacket, de aztán a golyóik visszaszálltak a hasukba, és odakanyarintottak egy gyáva befejezést, amivel ráadásul elkúrták Tony figuráját is. Kár érte – de ez az évad összességében még így is remekül sikerült.

Sandman, az álmok fejedelme 2: A babaház

Sok oka van annak, hogy a Sandman minden idők egyik legelismertebb képregény-sorozata, de van egy, ami kétségkívül kiemelkedik a többi közül. Jelesül, hogy Neil Gaiman olyasvalamit ért el, ami más hasonló művészeti ágakban, vagyis a filmben, és az irodalomban is ritka, mint a fehér holló: nem egyszerűen egy történetet mesélt el, hanem saját mitológiát teremtett (persze nem a semmiből, de ez nem kisebbíti érdemeit). Ennek első igazi jele a sorozat nyolcadik része, a Szárnyainak suhogása volt, ami bevezette a sztoriba a főhős, vagyis Álom (más néven Morpheus) minden akkori sztereotípiának és trendnek ellentmondó nővérét, Halált.

A második gyűjteményes kötet, a Babaház ,néhány történetszál elindítása mellett azért is olyan fontos, mert tovább mélyíti Gaiman mitológiáját. Megismerünk még több, Halál és Álom „kasztjába” tartozó, nem evilági lényt, vagyis Végtelent, és többet tudunk meg ennek a különös, bizarr és veszélyes univerzumnak a működéséről, különösen az álmok természetét és a velük kapcsolatos felelősséget és problémákat illetően.

70 éves rabsága, és ereklyéi visszaszerzése után Morpheus előtt még mindig számtalan feladat áll. Ezúttal három álmot kell levadásznia (egyikük, egy különösen veszélyes, sorozatgyilkossá vált rémálom, a Korinthoszi), akik távolléte alatt elszöktek birodalmából, és most szabadon garázdálkodnak a nagyvilágban. Közben felüti a fejét egy veszélyes álom-örvény is, egy mit sem sejtő fiatal, testvérét kereső lány képében, aki egy Morpheus rabsága alatt több évtizedes kómába esett, és azalatt megerőszakolt nő unokája.

Gaiman történetmesélési technikája lebilincselő. Következetesen, mondhatni szigorúan halad előre a cselekményben, mégis képes szabadon csapongani, és kitérni látszólag és valóban jelentéktelen dolgokra, amik „csak” a sorozat hangulatát szolgálják ki egy újabb apró részlettel. Lépésről lépésre követjük Morpheus küldetését, ahogy létsíkjának szökevényei után kutat, és közben hosszan, kényelmesen elidőzünk a sztori legfontosabb mellékszereplője, a testvérét kereső Rose mellett – a párhuzamosan futó missziók végül természetesen egymásba fonódnak, de addig még feltöltődnek Gaiman szárnyaló fantáziájának kimeríthetetlen forrásából, és az álom birodalmának szürreális, félelmetes eseményei úgy folynak egybe a való világ furcsaságaival, hogy előbbiek már nem is tűnnek olyan kirívóknak.

Lássuk csak: két álomlény „megszállja” egy tinédzser fiú agyát, és abban barikádozza el magát egykori urától, aki ellen egy saját „Sandmant” hoz létre (ezt a karaktert Jack Kirby és Joe Simon eredeti, ’70-es évekbeli DC-s karaktere ihlette, ami meg magát Gaiman sorozatát inspirálta – teljes kör). Közben a való világban Rose egy mindenféle furcsa szerzetekkel teli házban száll meg: többek között fehér lepelbe burkolózó, elpusztult pókokat magukra aggató lányokkal és egy röhejesen valószerűtlen Ken-Barbi párossal alszik egy fedél alatt, egy szép, bizarr és roppant kreatív jelenetben pedig még az álmaikba is betekintést nyer. És akkor még nem beszéltünk a Korinthosziról, egy igen félelmetes gonoszról, aki egy álcázott sorozatgyilkos-találkozón vesz részt, egész véletlenül ugyanabban a szállodában, ahol Rose is meghúzza magát. Biztos, hogy az álomvilág furcsább a valóságnál?

Remek cselekménykezelése ellenére azonban a Babaháznak mégis azok a legemlékezetesebb részei, amik kilépnek az aktuális történet medréből. Ilyen az első, Mesék a homokban című sztori, amiben Gaiman egy tragikus és nagyszabású szerelmi történetet mesél el Morpheusról és egy halandó királynőről egy bennszülött törzs legendájának tekintélyt parancsolóan régies, apáról fiúra szálló elbeszélésén keresztül. A másik csúcspont az Egyszer fenn, egyszer lenn, amiben Halál a XIV. század végén testvére kérésére halhatatlanságot biztosít egy arra vágyó katonának, egészen addig, amíg a férfi úgy nem dönt, hogy elege van már az életből. Morpheus ezután százévente találkozik vele, hogy megtudja, hogy boldogul, és nem akar-e még meghalni, és az évszázadok során lassan barátság szövődik köztük. Személyes, mégis epikus történet ez a kor változásairól (amiket Gaiman és rajzolója elsőosztályúan érzékeltet), az ember változatlanságáról, boldogságról és kudarcról, az idő múlásáról és persze a barátságról – nem utolsósorban pedig a címszereplő emberi oldaláról.

Kár, hogy a belbecshez képest a külcsín némileg csalódást keltő. Pedig a Babaház az egyik legegységesebb képi világú sztori a sorozaton belül, minthogy majdnem minden részéért Mike Dringerberg volt felelős – egyszer Michael Zulli, egyszer pedig az akkor még az átlagból alig kiemelkedő Chris Bachalo helyettesítette. A rajzok nem képesek felülemelkedni a korszak jellegzetességein, sablonjain, és minden részben találkozunk legalább egy-két olyan oldallal, amit látva nem tudunk nem elábrándozni azon, hogy Gaiman ötleteit milyen tökéletes kompozícióba tudta volna önteni egy tehetséges, igazán egyedi látásmóddal rendelkező művész. Így is vannak figyelemreméltó képek, a panelszerkezetre pedig egyáltalán nem lehet panaszunk, de az álomszerű hangulat vizuálisan inkább a színezésnek köszönhetően üti csak fel a fejét. Ezzel nincs mit tenni, a Sandman ereje sosem a képi világában rejlett, és ha azon múlt volna, nem is vált volna klasszikussá. De azzá vált – és nem véletlenül.

A magyar kiadás a Cartaphilustól már megszokott minőséget képviseli: kívülről-belülről gyönyörű és igényes a kötet, gördülékeny a fordítás, a könyvvégi jegyzet pedig (néha kicsit túlságosan is) kimerítő kalauza a képregény utalásainak és történelmi háttereinek. És ugyan a Sandman nem egy olcsó kiadvány, ár-érték arányát tekintve ezen a fronton is elégedettnek kell lennünk.

GeexKomix 24.

American Vampire #1

Történet: Scott Snyder, Stephen King
Rajz: Rafael Albuquerque
Kiadó: Vertigo Comics

A manapság uralkodó Alkonyat-hisztériának köszönhetően égető szükség van az olyan horrorokra, amik sutba dobják a vérszívók szenvedős-szenvelgős, tininyálas-szerelmetes bullshitjét, és visszavezetik a mítoszt annak vértől tocsogó, kegyetlen, sötét hangulatú, gótikus gyökereihez. A mozivásznakon erre mostanában a Daybreakers tett (sajnos csak félig-meddig sikeres) kísérletet, a képregények lapjain pedig Scott Snyder és Stephen King igyekeznek friss vért pumpálni a zsánerbe. (Igen, AZ a Stephen King). Az American Vampire egy új ongoing sorozat, ami évtizedeken át követi majd a vámpírok evolúcióját, és egy új (ahogy azt a cím sugallja, amerikai) vámpírfaj létrejöttét.

A képregényben két sztorit találunk: az egyik (Big Break, Snyder tollából) 1925-ben, Hollywoodban játszódik, a hangosfilm áttörésének küszöbén álló filmipar berkein belül, a másik (Bad Blood, King jóvoltából) pedig 1880-ban, az amerikai vadnyugaton. Snyder történetének középpontjában egy többek közt statisztaként is dolgozó, wannabe színésznőcske áll, aki előtt egyik napról a másikra látszólag megnyílnak a nagy lehetőségek kapui, és bebocsátást nyer egy nagymenő hollywoodi producer partijára – ám pechjére gyorsan kiderül, hogy a producert és nagyhatalmú barátait a vér a filmeknél is jobban érdekli. Snydernek különösen nagy tehetsége van ahhoz, hogy szinte rekordidő alatt kidolgozzon egy roppant szimpatikus (némileg naiv, ám jó humorú és életrevaló) női karaktert, és érdekeltté tegye sorsában az olvasót. Példás a korábrázolás is: seggüket ledolgozó sztár-akarok-lenni nőcskék, sötét, kétes alakokkal teli lokálok, csillogó hollywoodi partik és életnagyságnál nagyobb filmsztárok (Hamilton, a történetbeli film főszereplőjének első szavai hatalmas súlyúak, belépése stílusos és grandiózus, mintha valóban egy emberfeletti hős lenne). A horror lassan, de biztosan lopakodik be a főhősnő életébe, többek közt egy rejtélyes figurának köszönhetően, aki otthona tőszomszédságában húzza meg magát – ő egyben az összekötő kapocs is a két sztori között. King Bad Bloodjában már főszereplővé lép elő, mint kegyetlen rablógyilkos, akit társai épp kiszabadítanak a Pinkerton ügynökség karmai közül. Míg Snyder inkább a „lassú víz partot mos” módszerével él, a veterán horroríró gyorsan a lovak közé csap: néhány bevezető oldal után máris dörögnek a fegyverek, hullanak az emberek, siklanak a vonatok, és fröcsög a vér. Gyors sodrású, grandiózus horrorwesnternt olvasunk, láthatóan a kezdetét annak a mitológiának, amit a szerzők ezzel a sorozattal építeni akarnak. A stílusos, hangulatos, remekül megírt sztorikat Rafael Albuquerque markáns, fantasztikusan eltalált beállításokat használó, a fényekkel és árnyékokkal pompásan játszó, lendületes rajzai keltik életre – talán csak a mimikák tűnnek néha túlzóknak a képi világ egészéhez képest. Erős kezdet, minden horrorrajongó köteles tenni vele egy próbát – még azok is (vagy: főleg azok), akiknek a tökük is tele van már a vámpírokkal.

Criminal: The Sinners #5

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillps
Kiadó: Icon

Szinte már csak a borítója miatt is megérdemli a maximális pontszámot. Esszenciális, hardcore noir, imádnivaló ponyvás beütéssel, gyönyörű, sokatmondón sötét, kékes-feketés színvilággal, egy székhez kötözött, vérző pofájú nehézfiúval, akinek tekintetéből és egész lényéből nem azt olvasod ki, hogy „kérem, ne bántson”, hanem azt, hogy „úgyis kinyírlak, te szarházi”. (És a félreértések elkerülése végett: a Criminal képi világa belül is pont ugyanilyen lebilincselő.) Persze nekem amúgyis gyenge pontom a noir, de most komolyan, akinek ez a borító nem tetszik, az nem ember. Szóval, véget ért a verhetetlen Brubaker-Phillips duó ötödik Criminal minije, a Lawless (amúgy önmagában is élvezhető) folytatása, a The Sinners, és aligha lepődik meg bárki, hogy újfent azt kell írnom: ez a két fickó már megint baromira megcsinálta. A képregény derékig gázol az utca mocskában, hullák, femme fatale-ok, gyilkosok és gengszterek rejtőznek minden sötét sarokban, és az egész városra (világra) rátelepedő erkölcsi fertő még Isten házát is lemossa az üdvösség térképéről – sőt, ami azt illeti, pont az a forrása minden bajnak. A Lawless végén egy helyi gengszter szolgálatában ragadt főszereplő egy sor furcsa gyilkosság ügyében nyomozva kiderítette, hogy a halálesetekért (az áldozatok elvileg „érinthetetlen” bűnözők) három kisfiú a felelős, akik egy exkatona pap buzdítására tisztogatják a mocskot az utcáról. Ez a koncepció már önmagában elég érdekes, gonosz és cinikus, de Brubaker (legalábbis ebben a sorozatban) sosem elégedett meg az elvárt minimummal – úgyhogy bejön még a képbe egy veszélyes viszony a főszereplő és főnökének felesége közt, egy balul elsülő affér a kínai maffiával, és egy dezertált hősünk után nyomozó katonai rendőr. Az író mesteri érzékkel szövi egybe a szálakat, minden szónak súlya, minden tettnek következménye van, a sztori elemei gyönyörűen, hol logikus okokból, következetesen, hol véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és a végén is hibátlanul tesz pontot a cselekmény végére. Lawless karaktere pedig egy aranybánya, aligha véletlen, hogy Brubaker épp hozzá nyúlt vissza az eredeti koncepció szerint egymástól független minikből álló sorozat szereplői közül. Egy sztoikus, de valahol még lelkiismeretes tough guy, akit egyik gyilkos szituációból kényszerítenek a másikba, és már csak szabadulni akar a vérrel festett mókuskerékből, mindegy, milyen áron. Szabadul is, de csak egy másfajta vérrel festett mókuskerékbe: ez a sorsa a noir elkárhozott figuráinak egy olyan világban, amiben két kisfiú hezitálás nélkül lövi tarkón a barátját egy nyirkos sikátorban, és amiben a szerencsétlen halálraítélt kölyök utolsó gondolata, amiből még képes valamiféle hasztalan erőt meríteni, az, hogy legalább megmentett egy gyilkos bűnözőt. Halleluja.

Fade to Black #1

Történet: Jeff Marioette
Rajz: Deniele Serra
Kiadó: Image Comics

Szóval, egy maréknyi emberre egy kannibál csorda vadászik a kietlen amerikai pusztaság közepén. The Hills Have Eyes, valaki? Persze ez nem gond – kevés az olyan horror manapság, ami nem merít erős ihletet korábbi művekből, úgyhogy a Fade to Black akár még jó is lehetne. Hogy nem az, az sok mindennek köszönhető. Az egy dolog, hogy a történet egyszerű, mint egy pont (egy horrorfilmet forgató stáb néhány tagja elkószál egy rögtönzött próbára, és mikor visszaérnek a lakókocsikhoz, összes kollégájukat lemészárolva találják), még ez sem lenne gond, de a karakterek és a dialógusok szörnyen laposak, ez pedig már megbocsáthatatlan. Az utolsó előtti oldalon az ismét felbukkanó kannibálok megölnek valakit, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy ki az, pedig része annak a kis csapatnak, amiről az egész képregény szólt – úgyhogy ennyit a figurák megkülönböztethetőségéről. Érdemes elidőzni egy kicsit azon a jeleneten, amin hamarosan fogyásnak induló hőseink rátalálnak félig megzabált, felkoncolt, lemészárolt társaikra. Nincsenek túlzottan megrendülve. Persze, itt elhangzik egy „ó, jézusom”, ott meg egy „nooo”, de összességében úgy viselkednek, mintha hetente kétszer botlanának vérrel áztatott, csonkított torzókból álló hullahegyekbe. Az egyetlen, ami írói szempontból legalább viszonylag érdekes, az a kannibálok hordája: valamiféle vallási fanatikusoknak tűnnek, akik nem csak úgy találomra ölnek (és esznek), hanem egész konkrétan a filmstáb egyik tagjára pályáznak, valamilyen egyelőre homályos okok miatt. Ebből akár még valami jó is kikerekedhet, csak tartson ki addig az olvasó türelme. Másrészt viszont… elképzelhető, hogy ebből a „kis csapat menekül a sivatagban az emberevők elől” koncepcióból is ki lehet még hozni baromi jó dolgokat, de a Fade to Black sajna nem olyannak tűnik, ami roskadozni fog a nagyszerű ötletektől. Daniele Serre sajátos képi világa még javít valamit az összképen, bár annak is megvannak a hátulütői. Hangulatteremtés szempontjából ugyan remek ez a koszos, elmaszatolt, foltos képi világ (ez főleg a színezés érdeme), de maguk a vonalak elég bizonytalanok (az arcmimikák teljesen élettelenek), és e két jellemvonás így együtt nem egyszer megnehezíti az értelmezést, avagy „frankón néz ki az a panel, de mi a pöcsöm történik rajta?”

Punishermax #5

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Imádom ezt a Jason Aaront. Nem csak, hogy ő írja a manapság futó egyik legjobb amerikai sorozatot (Scalped), de most ráadásul visszaemelte a Megtorlót arra a szintre, amin Garth Ennis ügyködésének hála pihent két évvel ezelőttig (mellesleg tavaly indult Wolverine szériája is egyre jobb). És ha már itt tartunk, ígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Aaron új sorozatát az ír fenegyerekéhez mérem – most már ugyanis teljesen egyértelmű, hogy zseniális képregény ez a saját maga jogán, mindenféle elődökhöz és nagyokhoz való hasonlítgatástól függetlenül. És talán utolsó szempont, de azért nem árt megjegyezni: mindez akkor, amikor a mainstream Marvel-vonalon Rick Remender kontár módon kivérezteti, és banalizálja a karaktert, aztán meg buta érvekkel védelmezi magát a levelezési rovatban a háborgó rajongók ellen. De vissza a MAX világába: az ötödik rész Aaron Kingpin sztorijának záróakkordja, és pont olyan, amilyennek egy Megtorló-finálénak lennie kell. Kegyetlen, brutális, vérmocskos, gonosz és fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Wilson Fisk beindította terve végső fázisát, és leszámolt a város gengszterfőnökeivel – egy kivételével, akinek verőlegényei most megjelennek otthonában, és kisfia megölésével fenyegetőznek. Frank közben a súlyos döntés előtt álló férfi bérgyilkosával viaskodik: egy elvileg jó útra tért vidéki paraszttal, aki most felesége betegsége miatt mégis elvállalta hősünk likvidálását. Lóvontatta szekéren, húzentróglis ingben érkezik a városba, de a látszat csal: nagyobb, mint egy ház, erősebb, mint egy medve, és szívósabb, mint egy terminátor. Aaron írói zsenije akkor válik (nem először) nyilvánvalóvá, amikor a két, egymással párhuzamosan futó leszámolás vérben fürdő intenzitását, és már-már (Steve Dillon senki máséval össze nem téveszthető rajzstílusának is köszönhetően) abszurditásba hajló brutalitását képes egy elegáns tragédia magasságaiba emelni. Frank megszállottságának mindig is megvoltak a következményei, és most, ahogy utolsó jelenetében félholtan fekszik saját és ellensége vérében, és hirtelen bevillan neki, mielőtt elájul, hogy két hete volt fia születésnapja, és még csak nem is emlékezett rá, tudjuk, hogy elkeserítően kevés maradék emberi mivoltának egy újabb darabja veszett oda. De az igazi bravúr Fisk karaktere: feljut a csúcsra, ahogy azt tervezte, ám szörnyű árat fizet érte. Nemcsak azzal, ami a családjával történik, hanem azzal is, hogy szembesül önmagával, hogy ki is ő valójában, hogy apaszerepe, törődése és szeretete csak álca volt, amivel saját magát hitegette, és hogy új birodalmát önzésre, hatalomvágyra és fia hullájára építette. Frank és Fisk a cselekmény kicsúcsosodására így ellentétpárakká válnak: előbbi családja elvesztése miatt az, aki, utóbbi pedig azért vesztette el családját, mert az, aki. Isten hozott ismét a Megtorló gyökeresen elkúrt világában!

Scalped #35

Történet: Jason Aaron
Rajz: Daniel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics

És ha már úgyis szóba került, vessünk egy pillantást a Scalped legutóbbi számára is. A Listening to the Earth Turn egyike azon kevés füzeteknek, amiknek abszolút semmi közük a sorozat fő sztorijához és állandó karakterihez. Sőt, ennek a konkrét résznek semmiféle bűncselekményhez sincs köze – egy nyers, de megkapó emberi drámát kapunk, a főszerepben egy öreg indián házaspárral, Mance-szel és Hazellel, akik a lehető legmesszebb élnek a várostól, hogy rezervátum ide vagy oda, világgá kürtöljék függetlenségüket és „igazi” indián mivoltukat. Csakhogy egyre öregebbek, és egyre kevésbé tudnak gondoskodni önmagukról. Betegségek és sérülések miatt képtelenek megfelelően gondozni farmjukat, és eljön a nap, amikor Mance-nek, tartását feladva, be kell mennie a városba, hogy segélyért folyamodjon. A Scalped 35 az emberi kitartás (vagy ha úgy tetszik: makacsság) és szeretet himnusza, de ne gondoljatok rosszra, ezt nem holmi nyálas hollywoodi módon kell érteni. Aaron egy kemény, durva világot vázol fel, amiben az öregeknek vért izzadva kell dolgozniuk, ha ragaszkodni akarnak a régi értékekhez és az önállósághoz, és nincs semmi, ami garantálná, hogy erőfeszítéseiket akár a legkisebb siker koronázza majd.  Csak egymás iránti szeretetük ad erőt nekik, csak az ad értelmet mindennek, csak az teszi elviselhetővé az újabb és újabb kompromisszumokat, az viszont olyannyira megingathatatlan és természetes, hogy kimondani sem kell. Aaron a történetet párhuzamosan narráltatja a két főszereplővel, akik mintha gondolataikon keresztül kommunikálnának egymással, szavakra szinte nincs is szükség, tudják, értik és megértik, mi jár a másik fejében – az elalvás előtti ágybeli jelenet karakterépítési és érzelmi hatásmechanizmusát tanítani kellene. Aztán a nyílegyenesen a tragédia felé tartó hiperrealizmus a végén váratlanul megszakad, Aaron hagyja, hogy a cselekmény egy kissé elszakadjon a valóság talajától (elvégre még egy haditámaszpont közelében lévő házba sem csapódik be minden nap egy vadászgép), és megmenti sokat próbált szereplőit. E deus ex machinának köszönhetően a Listening to the Earth Turn meglepően pozitív végkicsengéssel zárul. Az író a semmiből jutalmazza meg viharvert hőseit, amiért azok rendíthetetlenül állták a sarat a változó idők viharával szemben, és erre a szívmelengető reménysugárra szüksége is van a rendszerint vérben, mocsokban, depresszióban és totális kilátástalanságban gázoló sorozatnak. A rajzokat ezúttal nem R. M. Guéra, hanem Danijel Zezelj szállította, és durva, vázlatos, nyomasztó ürességgel kitöltött képei, szinte riasztóan nyers, baltával faragott arcai tökéletes leképezései a főszereplők lelkiállapotának, és egyben megingathatatlan elszántságának is. A záróoldal pedig a remény és a jövő gyönyörű (igazából épphogy nem giccses) metaforája: Mance és Hazel immár azon kevesek közé tartozik, akik megnyerték a világgal vívott háborújukat.

The Waking #1

Történet: Raven Gregory
Rajz: Vic Drujiniu
Kiadó: Zenescope

Ha már korábban szó esett a vámpírokról, akkor most beszéljünk egy kicsit a zombikról. Csakhogy… ebben a képregényben nincs belőlük egy darab sem. Hogy akkor mégis miről zagyválok itt? Nos, a Grimmy Fairy Tales című sorozattal elhíresült Raven Gregory új comicját mindenfelé zombihorrorként hirdetik. De egyelőre nemhogy zombi nincs benne (illetve alighanem van, de ha nem tudnánk, hogy KELL lennie benne, akkor nem tudnánk, hogy zombi) – nincs benne egy deka horror sem. Inkább egy kínosan lassan, nyögvenyelősen és főleg, dögunalmasan induló kriminek tűnik az egész, amiben négy nyomozó (egyikük a névtelen narrátor) két egymástól elvileg független gyilkosság ügyében vizsgálódik, mi meg közben betekintést nyerünk egymással való kapcsolatukba és magánéletükbe. Egyébként meg nem történik az egészben semmi, habár ha jól láttam, vannak rá utalások, hogy egyszer majd lesz a képregénynek valamiféle cselekménye. Gregory azt a fajta történetmesélő módszert használja, ami csak nagyon keveseknek megy: elhint sok apróságot, foglakozik ezzel meg azzal, de azt nem mondja meg, hogy valójában mi is történik, mi áll az események mögött, mi köti össze az egyes szálakat. És ahhoz, hogy ez működjön, izmos forgatókönyv és/vagy erőteljes atmoszféra kell – na, ez esetben elfelejthetitek mindkettőt. A dialógusok rettenetesek, felidézni sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen öklendezésre késztetően izzadságszagú sorokat. Gregory majd’ megdöglik az igyekezetben, hogy a nemlétező feszültséget a főszereplők közti vicces élcelődéssel, frappáns beszólásokkal és cinikus egysorosokkal oldja fel. Nincs egy darab az egész 26 oldalon, ami célba találna, és a tudálékos, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sejtelmesnek és sokatmondónak szánt, nevetségesen kiszámítható és fárasztó narráció csak tovább rugdossa a képregényt oda, ahonnan már a béka segge is csak teleszkóppal látható. Maguk a karakterek is gyorsan áldozatul esnek a banalitásnak – mert ugyan kit érdekelnek olyan emberek, akik ugyanazokat a szar (amúgy kizárólag hullákkal és szexszel kapcsolatos) vicceket puffogtatják minden körülmények között? A látványvilággal sem vagyunk nagyon kisegítve. Vic Drujiniu képei félelmetesen átlagosak és jellegtelenek, olyan ronda, és mindenféle hangulatteremtésre képtelen esőt meg kevesen tudnak rajzolni, mint ő. Lehet egyébként, hogy a The Waking egy egész zombiapokalipszis-szcenárió felé tart, de az biztos, hogy én már nem fogom olvasni, mire eljut odáig.

Amazing Spider-Man #625

Dögöljek meg, ha tudom, miért olvasom még mindig ezt a sorozatot. Gondolom megszokásból. De ez mégsem magyarázat, mert a konkurenciánál a hasonló színvonalon nyűglődő Batmant már feladtam. Na, mindegy. Ebben a részben Joe Kelly egy korábbi kétrészese, a Rinóval foglalkozó sztorija folytatódik. De minek? Az sem volt ugyan egy csoda, de szépen, kereken le volt zárva, és viszonylag ügyesen, sőt, szívhez szólóan (meg persze naivan és együgyűen, de hát istenkém) rehabilitálta a hálószövő egyik régi ellenségét. És mindezt miért? Azért, hogy most a nyakába akasszon egy tragédiát, és még nagyobb, még dühösebb, hősünket még inkább gyűlölő gonoszt faragjon belőle. Kínos, mesterkélt, felesleges, értelmetlen. Nem is baj, hogy jön a Heroic Age, talán így az írók nem fogják ilyen röhejes látszattragédiákkal untatni az olvasókat. Max Fiumara stílusos, a Pókemberhez tökéletesen illő képi világát kár volt erre pazarolni.

Aliens Vs. Predator: Three World War #2

Machiko és a tengerészgyalogosok megkeresik azokat a Predatorokat, akikkel a nő évekkel ezelőtt együtt élt, hogy segítségüket kérjék becsület nélküli, gyilkos, alieneket idomító társaik levadászásához. Rick Leonardi alapból rutinos és hatásos képei még mindig nem a legalkalmasabbak ehhez a sötét és véres univerzumhoz (bár az első pár oldal meglepően jól fest), a történet pedig még mindig komótos (de azért bőven nem unalmas) tempóban halad előre. Viszont jól van megírva, működnek a karakterek (Machinkót mindig öröm látni) és a dialógusok, úgyhogy komoly panaszunk nem lehet a füzetre. És hogy ez a ráérős tempó előnyére vagy hátrányára fog válni a sorozatnak, az valószínűleg majd csak a végén derül ki. Addig jóindulatból kap egy gyenge négyest.

Atomic Robo and the Revenge of the Vampire Dimension #1

Frenetikus. Ezt a sorozatot egyszerűen nem lehet nem szeretni. Hiába nincs benne egy grammnyi eredetiség sem, szenzációs ötletei és sziporkázó humora a jelenleg futó képregények egyik legszórakoztatóbbikává teszik – különben is, hogy lehetne akár csak egy picit is elmarasztalni valamit, aminek ilyen imádnivaló címe van? Na, ugye. Az új sztori első felvonása egy fiatal tudós szemszögéből láttatja az eseményeket, aki a címszereplő által vezetett Tesladyne-hez jelentkezik, mint munkaerő. Robo természetesen szétlőtt, még füstölgő pólóban fogadja az álláskeresőt, az interjút pedig egy percen belül félbeszakítja a következő válság: invázió a vámpírok dimenziójából. Vértől csöpögő, mégis rajzfilmes akciók, hajmeresztő komikus szituációk, szenzációsan frappáns dialógusok, hihetetlen lazaság, remek karakterek – és egy gyönyörű slusszpoén a végére. A „fun” szó szinonímája: Atomic Robo. (Aki nem ismerné még a sorozatot, és nem akarja legelölről kezdeni, nyugodtan tegyen egy próbált ezzel a számmal – nem fogja megbánni.)

Daybreakers - A vámpírok kora

A vámpírok megszívták: ugyan ők a domináns faj, de mivel az életben maradásukhoz szükséges vért szolgáltató emberek száma egyre fogy, a kihalás veszélye fenyegeti őket. Sötét és véres vízió egy vámpírcivilizációról.

Előrebocsátom: örülök, hogy elkészült a Daybreakers, annak ellenére is, hogy sajnos nem tudta teljesen kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. A Twilight-hisztériát vehemensen meglovagoló média ugyanis az utóbbi években az utolsó csepp vért is kiszívta a vámpírmitológiából, és nagyon kellett már egy film, ami a valaha félelmetes és rettenetes vérszívókat nem álomittas tekintetű, szerelmüktől szenvedő, sóhajtozó, „ne érj hozzá, mert összetörik” tinifúcskáknak ábrázolja. Ez pedig ilyen: annak ellenére is hű a zsáner alapjaihoz, hogy sok aspektusán elég nagyokat és merészeket csavar.

Először is, a vámpírok nem titokban élő, mindennapi rutinjukkal elfoglalt emberekre vadászó rémek: köszönhetően egy tíz évvel ezelőtti járványnak, ami idővel az emberiség szinte egészét vérszívókká változtatta, a történet elejére már ők a Föld urai. Ők a politikusok, a vállalatvezetők, a bolti eladók, a taxisofőrök, a gyári munkások, a kukások, a mérnökök, a tudósok, a titkárnők és a rendfenntartók. A még élő emberek, akik nem kérnek az evolúció következő lépcsőfokából, menekülve és bujdosva próbálnak ellenállni, és harcolni, de lehet, hogy feleslegesen: a vér ugyanis az emberekkel együtt vészesen fogy, és már csak egy hónapig képes eltartani a vámpírlakosságot – ráadásul az éhezők saját és társaik vérét szívják, minek következtében bestiális ösztönöket követő szörnyekké válnak.

 A Daybreakers fő erénye ennek a vámpírtársadalomnak az aprólékos kidolgozottsága. Az ötletek, amikkel bemutatják a civilizáció alkalmazkodását az új körülményekhez, segítenek hihetővé és következetessé tenni ezt a világot. Mivel a vámpírok hamuvá égnek a napfénytől, kiterjedt, felszín alatti alagúthálózat, és elsötétített üvegű autók állnak a polgárok rendelkezésére, és persze az ipar és a tudományok is az új szükségleteknek megfelelően alakultak át. A főhős, Edward (Ethan Hawke), pl. egy olyan vállalatnak dolgozik, ami egy vérhelyettesítő szer előállításán fáradozik. Legalábbis addig, amíg az emberi ellenállók, élükön Elvisszel (Willem Dafoe), bekopognak az ajtaján, és közlik, hogy tudnak jobbat: gyógymódot.

A sztori, noha kezdettől fogva vannak közhelyes és felszínes elemei (pl. az Edward és testvére közti konfliktus), sokáig jó ütemben halad. Az író-rendező Spierig-testvérek (Undead) ügyesen adagolják a feszültséget, és az általuk teremtett világgal kapcsolatos információkat, jól eltalálálják a neo-noiros hangulatot, és szerencsére nem spórolnak a gore-ral sem. A pozitívumok még a jóindulattal is csak közepes színészi játékot és a lapos karaktereket is képesek feledtetni egy ideig (szegény Sam Neill láthatóan szenved a gonosz vállalatvezető dögunalmas szerepében – vámpír létére a figura legfeljebb annyira félelmetes, mint Micimackó), de az óvatosan épített kártyavár a végére összeomlik.

Az utolsó, jó alaposan összezagyvált fél órában olyan iramban követik egymást a nem egyszer banális események, hogy a nézőnek esélye sincs rá, hogy bármiféle érzelmi reakciót sajtoljon ki magából, és hogy azonosuljon a félre- vagy sehogy nem motivált karakterekkel. Nem tudom, láttam-e már valaha filmet, aminek ennyire kétségbeesetten szüksége volt egy rendezői változatra. Igaz, a finálét még így is majdnem megmenti az utóbbi idők horrorjainak egyik leghatásosabb képsora: ahogy a gyógymód terjed, a kiéhezett vámpírok iszonyatos vérfürdőt rendezve tépik, szaggatják és falják emberekké visszavedlett társaikat – ennek a mészárszéknek ráadásul megvan a maga roppant frappáns iróniája, de azt már nem lövöm le. Mint mondtam, majdnem megmenti a befejezést, és azzal együtt a filmet. De sajnos csak majdnem.

Légió

Géppuskás angyal a fajirtó Isten zombiserege ellen: a jenkik legújabb apokaliptikus zagyvalékában van vér, robbanás és hirig dögivel, csak a film hiányzik mögüle. De az nagyon.

Már megint rábasztunk. Nyilvánvalóan ostobák, hitetlenek, gyűlölködők, önzők és önpusztítóak vagyunk, úgyhogy Isten újfent úgy döntött, hogy ideje megtisztítani a Földet. Áradás helyett most angyalait küldi, hogy végezzék el a piszkos munkát, azaz irtsák ki az egész emberiséget. Elidőzhetnénk az alapötlet banalitásán (avagy minek pöcsöl az Úr ilyen körülményes megoldással, mikor egy gondolattal véget vethetne mindennek – persze, értem, egy újabb özönvizet még Chuck Norris sem tudna megállítani, azaz nem lenne film), de ne írjuk le a filmet ilyen korán: megfosztanánk a lehetőségtől, hogy később még ezerszer eltaknyoljon. Szóval, nyakunkon az apokalipszis. Még szerencse, hogy Mihály arkangyal úgy dönt, ez azért mégsem járja (Paul Bettanyról most már tudjuk, hogy képes nagyon-nagyon komolyan nézni – bár korábban mintha ennél több is ment volna neki), úgyhogy szárnyait feladva leszáll a földre, kirabol egy fegyverboltot, és felszerelkezve annyi skulóval, amennyit Schwarzenegger sem tudna cipelni, nekiáll megmenti az emberiséget.

A végső összecsapásra egy benzinkútállomáson kerül sor, a sivatagos amerikai semmi kellős közepén, ahol egy tucatnyi szerencsétlen átutazó (és ott veszteglő személyzet) gyorsan és kényszerűen megvilágosodik: bizony rohadt rossz helyen vannak, rohadt rossz időben. A világ sorsa a jelek szerint a Charlie nevű pincérnőcske nyolc hónapja dudorodó pocakján múlik – a megszületendő gyermek az emberi faj utolsó reménysége. Hogy miért, hogy ki lesz belőle, vagy, hogy ki volt az apja, azzal Scott Stewart író-rendező már nem untat minket, mert még a végén elvonná a figyelmünket a fegyverropogásról. Praktikus magyarázatokkal sem untat egyébként, így pl. nem tudjuk meg, hogy ha egyszer az angyalok képesek teljes, rettenetes pompájukban lecsapni az áldozataikra, akkor miért szállják meg inkább az emberek testét, hogy a benzinkút tetejéről lövöldöző hőseink számára roppant kényelmes tempóban, zombikként csoszogjanak a vágóhídra. Ja, igen: mert igazi mivoltukban pár perc alatt leradíroznák a Föld színéről az egész hóbelevancot, Mihályostul, terhes pincérnőstül és sivatagostul, és már megint ott tartanánk, hogy nincs film. Bár úgy lenne.

A Légióban mégsem a logikai triplaszaltók a legproblémásabbak, hanem az, hogy semmilyen szempontból nem képes működni. Mint horror, túlságosan híján van minden feszültségnek (rosszabb esetben röhejes, mint a jégkrémes furgonnal érkező nyakigláb szörny esetében), mint akciófilm, legfeljebb félóránként szolgál egy kis lövöldözéssel, majd egy elnyújtott, és a trendeknek megfelelően szarrá vágott végső leszámolással, mint fantasy, átgondolatlan és kidolgozatlan, a sztori drámainak szánt aspektusait meg a legnaivabb néző is popcornnal a szájában röhögi körbe. Mert attól nem lesz egy film mély, hogy van egy karakterünk (a csehó tulajdonosa, Dennis Quaid), aki minden alkalmat megragad az önostorozásra, („óistenem, óistenem, minden az én hibám”), és hogy valaki minden hirig után látványosan elsírja magát. Ha meg épp nem folyik se vér, se könny, akkor a random módon összehajigált, érdektelen, ágyútöltelék szereplők bonyolódnak kínosan hosszú, csikorgó mondatokkal csúfított beszélgetésekbe teljesen irreleváns dolgokról, vagy épp Mihály hadar el gyorsan egy tömör kétsoros bölcsességet a szeretetre, reményre és változásra képes emberiségről. Vajon sejtenétek ezek után, hogy a túlélők a végén a naplementébe autóznak el (illetve lehet, hogy napkelte volt, de most őszintén: kit érdekel)? Ugye, hogy nem…

A pocsék érzékkel összezagyvált Légió bő húsz évvel később készült el a kelleténél. Nem mondom, hogy kicsit sem hatásos, ahogy Paul Bettany két géppuskával szórja az ólmot a zombiangyalok sátánian viselkedő seregére (igen, Isten hírnökei nagyon gonoszul tudnak nevetni és kárörvendeni, és ez csak egy példa a kontextust magasról leszaró banális horrorelemekre), de az efféle „keveset mondok, sokat ölök” karakter nem divat már a ’80-as évek óta. Ráadásul akkoriban Scwarzi és társai duplaennyit véghezvittek, pedig csak mezei halandók voltak (na jó, ez utóbbit még végig kell gondolni, de értitek). Az, hogy a film képi és zenei világa olykor egész ügyesen dolgozik össze, és hogy a mindössze 26 milliós büdzsé ellenére egyik-másik akciószekvencia egészen pofás lett, már nem sokat számít a végelszámolásnál. Pedig olyan ígéretes volt az egész: angyalos-szörnyes-lövöldözős-apokaliptikus akció-fantasy, még leírni is jólesik. De hiába. Már megint rábasztunk.

Kiss of Death

„You want something?” – szegezi a gengszter a kérdést gyilkos tekintettel a nőjének, amiért az csak hitetlenkedve néz rá, miután a férfi egy haverja felbukkanásakor  hazazavarja, akár egy kutyát. Richard Widmark a film noir történetének egyik legemlékezetesebb pszichopatája – és ez még csak az első szerepe volt.

Korábban, a film emblematikus jelenetében, Widmark sátáni vigyorral a képén taszít le a lépcsőn egy tolószékéhez kötözött öregasszonyt. Itt nem árt megjegyezni, hogy 1947-ben járunk, a film noir, azaz a sötét sikátorok, a mocskos nagyvárosok, a kegyetlen gyilkosok, az erkölcstelenség, a femme fatale-ok és a gombamódra szaporodó hullák aranykorában, ami viszont egyben a zsánert teljes élettartamára gúzsba kötő szigorú cenzúra, a bigott Hayes kódex aranykora is volt. Ehhez képest a kamera még csak el sem fordul, amikor a szerencsétlen nő szörnyethal a lépcsőn lefelé gurulva (igaz, egyéb dolgokat – megerőszakolást, és egy öngyilkosságot elkövető karaktert – ki kellett vágni), pedig az efféle csúnyaságokat akkoriban ritkán engedték látni, inkább csak hanggal sejtettek.

A Kiss of Death amúgyis mutat eltéréseket a korszakra jellemző noiroktól. Henry Hathaway az egész filmet (a külső és belső jeleneteket is) New Yorkban, eredeti helyszíneken rögzítette (ahogy az egy évvel későbbi Call Northside 777-et is, Chicagóban), és ez jóval autentikusabb eredményt szült, mint a többnyire stúdiókban felvett, hasonszőrű alkotások esetében. Igaz, Jules Dassin ugyanezzel a módszerrel sokkal nagyobb hatást volt képes elérni A meztelen város című mesterművében, azzal ellentétben ugyanis itt nem érezni annyira, hogy a város él, lélegzik és szinte saját akarata van. Viszont a csaknem dokumentarista hatást keltő külső felvételek meglepően jól passzolnak a stilizáltabb, árnyjátékokkal feldobott belső terekhez (mint pl. az említett tolókocsilelökős jelenetben).

A történetet egy mellékszereplő nő meséli el – a noir egyik védjegyévé vált, karcos, cinikus férfinarráció helyére így egy lágy, reménnyel és aggodalommal teli, nemegyszer szentimentális hang lép, ami a melodráma felé tologatja a filmet (mielőtt a „film noir” kifejezés ismertté vált, egyébként is ebbe a skatulyába sorolták, társaival együtt). Akárcsak a Victor Mature által nagyszerűen alakított, a bűnözőéletbe belefásult, és társai árulásáért rendőrségi besúgószerepével rezignáltan bosszút álló főhős karaktere. A zsánerre jellemző sötét, cinikus és veszélyes érzelmek helyett itt fájdalom, keserűség és fásultság határozza meg a férfi cselekedeteit: a gengszterek világából a remélhetőleg boldog családi életbe, az új életbe menekülne, de általában inkább fáradtan, egyfajta „én már nem tartozom ide” érzéssel, mint igazán elszántan.

Maga a történet egyszerű (tudjuk-tudjuk, rohadt nehéz kilábalni a bűnből), a cselekmény, amellett, hogy gördülékeny és élvezetes, kiszámítható is, és semmiféle meglepetést nem tartogat, sőt, a noirral tipikusan hadilábon álló optimista befejezés félig-meddig még ki is húzza a film durva, alvilági hangulatának méregfogát. Amikor viszont Richard Widmark feltűnik a színen, vele együtt megjelenik az őrület és a kiszámíthatatlanság is. Tekintetében téboly bujkál, hisztérikus röhögései hátborzongatóak, a nyájas, vigyorgó haver álcája mögül pillanatok alatt bújik elő a vihogva öldöklő, totálisan amorális gyilkos – Barbet Shroeder 1995-ös remake-ében a szerepét átvett Nicolas Cage a nyomába sem ért. Nem csoda, hogy Oscarra jelölt játéka után Widmark még jó néhány noirban jeleskedett (Az éjszaka és a város, Véletlen ismertség a South Streeten), a finálé itt neki köszönhetően válik a műfaj egyik legemlékezetesebbikévé, (ebből az emberből istentelenül zseniális Joker lehetett volna), ahogy magát a filmet is főleg neki köszönhetően őrizte meg a filmrajongók kollektív emlékezete. Az átlag színész fél karját odaadná egy ilyen szerepért, legtöbbjük meg dobná utána a másikat is, ha így el tudná játszani. Kegyetlen és erkölcstelen, akárcsak a noir maga.

A sötétség határán

Nyolc évvel legutóbbi főszerepe után Mel Gibson megint tökös, kemény, és lelő mindenkit, aki ránéz – a kultikus brit minisorozatból készült bosszúthriller mégis csak takaréklángon ég.

Ez a film sokkal, sokkal több lehetett volna. Martin Campbell, többek közt az Oscar-díjas (sic!) William Monaham segítségével, saját 1985-ös minisorozatát, az Edge of Dakrnesst dolgozta át szélesvászonra és hollywoodi szájízre – de utóbbinak köszönhetően, a folyamat során kiveszett a műből mindaz, ami az eredetit naggyá tette. Pedig a kezdet ígéretes: Thomas Craven, bostoni nyomozó felnőtt lányát szeme láttára lövik szitává egy puskával, így aztán emberünk természetszerűleg belefog egy brutális one-man-missonbe, hogy előkerítse, és belátása szerint büntesse meg a tetteseket. Kezdetben mindenki azt feltételezi, hogy a célpont maga Craven volt, lánya véletlenül került a tűzvonalba – ám hamarosan bebizonyosodik, hogy a gyilkos pontosan azt lőtte le, akit akart, ugyanis apuci szemefénye csúnya dolgokat leplezett le munkahelyén, a nukleáris fegyverekkel dolgozó Northmoorban. Az összeesküvés szálai pedig egészen az USA kormányköreiig vezetnek – de hát ez már csak így szokott lenni.

Campbell látványosan más utat választ a mozifilmben, mint a minisorozatban. Míg utóbbi egy nyomasztóan sötét hangulatú, drámai thriller volt, ami a nyomozás és a bosszúmotívum mellett a gyász torokszorítóan realisztikus és hatásos ábrázolásában, a kisember roppant vállalati- és kormányerőkkel szembeni, megnyerhetetlen konfliktusának érzékeltetésében, valamint a nukleáris arzenálból következő világvége víziójának, és a téma politikai aspektusainak felvázolásában is jeleskedett, a 2010-es verzió egy átlag revansfilmmé egyszerűsödik. És ez még nem is feltétlenül lenne baj, ha láthatóan ez volna az irány már kezdettől fogva. De Campbell most is elkezdi göngyölíteni azokat a szálakat, amiket annak idején következetesen végigvitt, csak ezúttal félúton megfeledkezik róluk, mintha fontosabb lenne, hogy a főhősnek információval szolgáló mellékszereplők kínosan pontos, kiszámítható menetrend szerint távozzanak a másvilágra. A néző így azon kapja magát, hogy egy sor ígéretes téma veszik bele a semmibe, a gyász feldolgozásának fájdalmas folyamata helyett pedig a főhős egy sokkal triviálisabb utat jár be: a bosszú könyörtelen, megállíthatatlan angyaláét, aki olyan vehemenciával irtja a lánya halálához köthető embereket, mint egy új Jack Bauer.

Az egész kibontás nélkül maradt politikai/összeesküvéses szál létezésének egyetlen pozitívuma Jedburgh, az „intéző” karaktere, aki arról gondoskodik, hogy a magas körökben mozgó emberek mocskos titkai titkok is maradjanak – és Ray Winstone legalább olyan jó ebben a szerepben, mint az eredetiben Joe Don Baker volt. Kár, hogy végül ez a figura is áldozatul esik az egyik örökörvényű hollywoodi szabálynak (a rosszaknak meg kell bűnhődniük), és az egyébként is igen csöpögős, valamint a szálakat túl szabályosan elvarró befejezésre hiteltelen pálfordulást produkál.

Martin Campbell azonban nem véletlenül tudta kétszer is kihúzni a szarból a James Bond franchise-t. A nyers, lendületes, olcsó trendi húzásoktól mentes akciójeleneteken érződik, hogy érti a dolgát, a hosszú dialógusok és az összességében hatásos hangulatteremtés feszültsége a megfelelő pillanatokban csapódik le a rövid, de intenzív erőszakkitörésekben, így a film végig remek tempót diktál. És Mel Gibson is jó: mivel Campbell a gyász bemutatását nem erőlteti, marad az elszánt, forrongó dühvel nyomozó és öldöklő apa képe, erre pedig bőven elég a színész mégoly szűkös eszköztára is. Más kérdés, hogy nyolc év után tehetett volna magának és a rajongóinak annyi szívességet, hogy ne egy erősen közepes filmmel térjen vissza.

GeexKomix 23.

Gyorsjelentés szuperhősék háza tájáról: a Pókember szenved (még mindig), a Green Hornet újra él (jön a film is), Batman Doc Savage és a Spirit társaságában ponyvaakciózik, a Marvel Ultimate univerzuma meg jobb lett volna, ha tényleg folytatások nélkül hal hamvaiba a legutóbbi megnetós haddelhadd következtében. A héten a sok vacak közt csak Kevin Smith és Brian Azzarello tartja bennünk a lelket – bizony, lehet, hogy a 100 Bullets mégsem véletlenül sikerült olyan rohadtjól…

Amazing Spider-Man #623

Történet: Mark Waid
Rajz: Paul Azaceta
Kiadó: Marvel Comics

Már több mint két éve, hogy a Marvel lehúzta a WC-n Peter Parker és Mary Jane házasságát, és a sorozat még mindig nem találja a helyét. Nem akarok megint/még mindig azon lovagolni, hogy a One More Day mennyire felesleges volt (túl azon, hogy baromság is), és hogy az íróknak láthatóan még mindig gondot okoz, hogy valami kreatív hasznot húzzanak belőle, annak ellenére, hogy elvileg pont ilyen indíttatásból nyomták le az olvasók torkán. Tény, hogy az azóta eltelt két évben akadt néhány remek történet, de mindent mérlegre helyezve, azt kell mondjam, hogy a sorozat szenved. De nagyon. Az alkotók legújabb, The Gauntlet néven futó nagy ötlete (amiben alapból még van is némi kurázsi), hogy előhúzzák a kalapból Pókember régi ellenségeit, és egymás után, sorban nekieresszék őket. Az elmúlt hónapokban már volt itt Elektró, Homokember, Kalapácsfej, Rinó és Mysterio, miközben persze Mister Negative is keserítette hősünk életét – de felbukkantak „kedvesebb” ismerősök is, mint Fekete Macska (jelenleg felélesztették Pókival a „jókat kufircolunk, de amúgy semmi különös” – kapcsolatukat a ’80-as évekből) és Morbius. Némelyik sztori jobb volt, némelyik kevésbé, de összességében az egész egy izzadságszagú erőlködés arra, hogy a pár évtizeddel ezelőtti pókhangulatot teleportálják a modern körülmények közé, miközben a mellékszálak közül még az ígéretesnek indultak is lassan teljes unalomba fulladnak (Peter szobatársának attitűdje, hősünk Carlie-val való kapcsolata, Jameson polgármesteri szerepe). Ráadásul közben teljesen elveszik az írók egyénisége is. Lassan teljesen mindegy, hogy Waid, Van Lente vagy Kelly írja az aktuális sztorit (Guggenheim a kivétel: ő még mindig magabiztosan szarabb, mint mindenki más), mert mind ugyanolyan, akár a poénokat, akár a dialógusokat vesszük. A mostani számban hősünk az új Keselyűvel birkózik, és Waid nagyon látványosan nem találja az egyensúlyt az egykori hulladaraboló maffiatag sötét eredettörténete, illetve véres bosszúhadjárata, meg a Pókember életében sorra felbukkanó komikus mellékzöngék kínosan erőletett vicczuhataga között (most éppen egy valóságshow wannabe gonosza kerül képbe, aki harc közben pitével dobálja a hálószövőt). Előbbi kapcsán ráadásul Kravenék kavarnak valamit a háttérben, mint az események mögött álló, baljós terveket szövögető bábjátékosok, de az egész reménytelenül unalmas és érdektelen. És sajnos a képi világ sem valami lenyűgöző, bár Paul Azaceta alapból furcsán komikus, vázlatszerű, rajzfilmes vonásai paradox módon sokkal jobban helytállnak a komoly, komor hangulatú jelenetekben, mint a komikus szituációkban – talán ő is érezte, hogy utóbbiak marhára nem viccesek…

First Wave #1

Történet: Brian Azzarello
Rajz: Rags Morales
Kiadó: DC Comics

Doc Savage, Spirit és Batman egy képregényben: a DC már hosszú hónapok óta reklámozza First Wave című új minisorozatát, ami a három legendás karaktert először sodorja egymás mellé, egy saját, az eddigiektől teljesen különálló univerzumban, amelyben nincsenek szuperképességű hősök. A prequelként szolgált, igencsak harmatos Batman/Doc Savage one-shot alapján nem tekintettem különösebben nagy elvárásokkal a 100 Bullets írója és Rags Morales új comicja elé, de az alkotók szerencsére roppant kellemes meglepetést okoztak. A First Wave első felvonása egy igazi geekálom, noiros-kalandos elemekkel zsúfolt, rejtélyekkel és remek karakterekkel teli, gyors sodrású ponyva, ami ellenállhatatlanul olvastatja magát. A történet több szálon fut: Doc Savage hosszú távollét után tér vissza New Yorkba, és csak ott éri a hír, hogy apja meghalt, sőt, már el is temették. A híres és szeretett kalandor, aki emiatt most épp közröhej tárgya, hamarosan sejteni kezdi, hogy apja halála korántsem volt olyan „természetes”, mint ahogy azt el akarták hitetni vele. Közben Central Cityben a Spirit fülest kap az épp csak kicsit korrupt Dolan nyomozótól egy elvileg nagyszabású üggyel kapcsolatban, a Nagy Almában baljós orosz figurák örülnek az ifjabbik Savage bajainak, Afrikában pedig egy férfi gyilkosok és robotok elől menekül. Hogy ezek a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az egyelőre rejtély, de részben épp ez a szépsége a dolognak. És igen, jól látjátok: a címet vivő triumvirátus leghíresebb tagja, Batman, egyelőre még csak említés szintjén sem jelenik meg. Nem is baj: legalább tudjuk, hogy Azzarello nem egy alternatív Sötét Lovag sztoriban gondolkodik, amiben mellesleg felbukkannak más karakterek is. Doc Savage-ot és Spiritet egyébként fantasztikusan jól írja, pár oldal után azok számára is világossá válik, hogy milyen figurákról van szó, akik még nem nagyon hallottak róluk, és a szerző ezt nem holmi szájbarágással és magyarázkodással éri el, hanem egyszerűen csak azzal, hogy tetteiken és gondolataikon keresztül, a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan képes definiálni őket – ahogy azt a 100 Bullets szereplőivel is tette. Néhány mondat itt, néhány gesztus ott, és a karaktereknek máris stílusuk és egyéniségük van – ebben persze nagy segítség Rags Morales is, aki nem csak, hogy fantasztikusan kifejező mimikákkal dolgozik, de ráadásul olyan apróságokra is futja tőle, hogy egy, az egész képregény rajzstílusából épphogy kilógó, karikatúraszerű állal (ld. Dolan nyomozó) tisztelegjen Will Eisner előtt. És ahogy a különböző szálaknak különböző atmoszférájuk van, úgy különbözik a látványviláguk is: Moose Baumann sajátosan komor, noiros színekkel tölti meg Doc Savage környezetét, míg a Spirit esetében sokkal élénkebb, barátságosabb színvilág dominál – és ezek bizony nem zavarják, hanem kiegészítik egymást. Remek munka, nagyszerű sorozatnyitány.

Green Hornet #1

Történet: Kevin Smith
Rajz: Phil Hester, Jonathan Lau
Kiadó: Dynamite Entertainment

És ha már ponyvahősök… Idén év végére várjuk a mozikba a Green Hornet adaptációt, Seth Rogan (!) főszereplésével, és Michel Gondryval (!!) a rendezői székben, a Dynamite Entertainment pedig úgy gondolta, ez nagyszerű alkalom arra, hogy elővegye az először ’30-as évekbeli rádiójátékokban felbukkant karaktert. Kicsit korainak tűnik ugyan a dolog, de egy Kevin Smith-szel a fedélzeten így sem lőhetnek nagy bakot. Mielőtt viszont belemegyünk az első szám részletezésébe, érdekességképp nem árt megjegyezni, hogy a kiadó baromi komolyan gondolja a Green Hornet felélesztését – ugyanis rögtön egy egész franchise-t épít rá. Áprilisban érkezik a hős segédjének kalandjait taglaló Kato, az eredettörténetét elmesélő Green Hornet: Year One (utóbbit Matt Wagner írja), májusban a karakter jövőbeli verziójáról szóló Green Hornet Strikes, és várható még egy Kato Origins is. Nem aprózzák el, csakhát ezzel nagyot lehet bukni, ha elszámítják magukat. Nade: Kevin Smith Green Hornetjének első része alapján nem kell ilyesmitől tartanunk. A történet a múltban kezdődik, a zöldruhás bűnözőverő utolsó bevetésén: ázsiai segédjével és barátjával, Katóval az oldalán egyetlen éjszaka alatt sikeresen felszámolja a városban még utolsókként működő két bűnszövetkezetet: a yakuzákat és az olasz maffiát. Ezután hazamegy, és megígéri feleségének, aki az elmúlt évek minden éjszakáját rettegéssel töltötte, amiért férje az életét kockáztatta az utcákon, hogy végleg szögre akasztja maskaráját – és így is tesz. Aztán ugrunk az időben, a jelenben vagyunk, hősünk már tisztességben megőszült vezetője egy nagy lapkiadónak, fia pedig egy felelőtlen, arrogáns, semmivel nem törődő, naplopó bugris, akit barátnője négy év után pont eme tulajdonságai miatt éppen elhagy. Persze a vak is látja, hogy mindennek ellenére az ifjú semmirekellőből lesz majd a következő Green Hornet (és hogy ez az anyjának nagyon nem fog tetszeni) – csak az a kérdés, hogyan és miért. Nem újdonság, hogy Smith-nek kisujjában van a képregényes szakma: stílusos, dinamikus, jópofa akciójelenettel indít, ami remekül megalapozza a füzet ponyvás hangulatát. Ezután jön egy szépen megírt, érzelmekkel teli, de egy pillanatig sem giccses dialógus a főhős és felesége közt, ami megalapozza a jövőbeli konfliktusok egy részét. Az egyetlen, ami fel tudok hozni Smith ellen, hogy a már jelenben játszódó részben egy kicsit túlzásba viszi a fiú mihaszna természetének ábrázolását – de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémánk. Sajnos azonban az író munkáját nagyon csúnyán aláássák Phil Hester és Jonathan Lau undorítóan fényes és csillivilli számítógépes színezéssel elcsúfított, de önmagukban is kiábrándítóan stílustalan, jellegtelen és elnagyolt képeik. És ezért bizony kár, mert ilyen forgatókönyv mellett már egy átlagos színvonalat hozó képi világ is elég lett volna az üdvösséghez – ez viszont egy teljes csillagot von le a végeredményből.

New Ultimates #1

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Frank Cho
Kiadó: Marvel Comics

Ah, Jeph Loeb… nincs még egy író, aki rögtön a képregény első paneljével rám tudja hozni a röhögőgörcsöt. Igaz, érdemeit sajnos jelentősen kurtítja, hogy az azt kiváltó poénja a legkevésbé sem szándékos. Merthogy: a New Ultimates kezdetén 8 hónappal vagyunk az Ultimatum után – és New York még mindig ég. Érted! Olyan kurva nagy katasztrófa történt, hogy a világ egyik legnagyobb metropolisza nyolc hónap után még mindig lángokban áll! (Miközben az Ultimate Spider-Manben már hat hónap után nett és tiszta az egész város, de ez mellékes.) Apám… Ilyen kezdet után mégis mit várhat az ember? Pedig megfogadtam, hogy csak azért sem állok neki eleve rossz szájízzel és előítéletekkel Loeb új képregényének, hogy csak azért sem vágom rá rutinból a karót, de hát ha egyszer már a legelső képkockán ilyen biztos kézzel belövi a színvonalat, akkor nincs mit tenni.  A történetben Vasember új, immár elvileg nem kormányfelügyelet alatt álló Ultimates csapatát megtámadja a Defenders, aminek tagjai Mark Millar Ultimates 2-jében még röhejes maskarákban parádézó lúzerek voltak – most viszont komoly szuperképességek birtokában esnek neki hőseinknek, és mint a fárasztó közhelyességgel megírt harc végén kiderül, azért jöttek, hogy elvigyék a Mjolnirt, Thor pörölyét. Maga a mennydörgés istene, akit társai halottnak hisznek, közben a Valhallában tesped Hela kénye-kedvének kiszolgáltatva, távollétében pedig felbukkan New Yorkban a bosszúra szomjazó Loki és mitikus hadserege. A botladozó dialógusokkal, az egy szál tulajdonsággal felvértezett karakterekkel (Tony: beteg, Sólyomszem: szomorú) és a fantáziátlan akciókkal végig párhuzamosan (és feleslegesen) fut Vasembernek az agydaganatával kapcsolatos narrációja, aminek őszintén nem tudom, mi értelme van azon kívül, hogy terápiás hatással lehet az íróra, aki 17 éves fiát a ráknak köszönhetően veszítette el 5 évvel ezelőtt. Kvázi még bele is írta őt a képregénybe: Tonynak egy Sam nevű, haldokló fiú kitartása adja az ötletet az Ultimates létrehozására. Értem a szándékot, és főleg, Loeb fájdalmát, de a háttértől függetlenül ez egy kínosan erőltetett motiváció, ahogy az egész narrálás is tökig ázik az izzadságban. Némi (szintén szándékolatlan) derűre a nyitóképen kívül csak az adhat okot, hogy mint Loebnél általában, most is mindenki kefélni akar mindenkivel. Kivéve Amerika Kapitányt. Mert ő olyan istentelenül tökös, hazafias, és olyan elképesztően amerikai katona, hogy neki a küldetés minden, és ebbe még a farka sem szólhat bele. Bárcsak azt mondhatnám, hogy legalább Frank Cho nagyszerű munkát végzett… de nem. Magukkal a rajzokkal nincs különösebb baj, bár az némileg zavaró, hogy minden férfi minden képen olyan arcot vág, mintha alul valaki egy satuban szorongatná a golyóikat, akárcsak az, hogy a mozgás közben ábrázolt karakterből hiányzik az igazi dinamizmus. De nagyobb gond, hogy Cho képtelen megtalálni az adott pillanatnak megfelelő beállításokat. A Defenders felbukkanásakor pl. túl közelről mutatja az eseményeket, túl kicsi helyre zsúfol be sok karaktert, a háttérnek elveszik minden jelentősége, és semmi epikus hatása nem lesz a jelenetnek – pedig két oldalt áldoz fel ezért az egy panelért. Szerencsére a második szám csak májusban érkezik – úgy látszik, a szar munkához is idő kell.

Ultimate Avengers #5

Történet: Mark Millar
Rajz: Carlos Pacheco
Kiadó: Marvel Comics

Amikor az első rész kijött, kellemes meglepetésként ért: Millar többnyire visszafogta logikát és értelmet sutba dobó megalomániáját és coolságkényszerét, és ügyesen mesélni kezdett egy egyszerű, de hatásos történetet. Tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Örök szabály: egy mű olyan jó, amilyen a gonosztevője. Ha ezt vesszük alapul, akkor az Ultimate Avengers minősíthetetlen. Millar az új sorozat elején bevezette az Ultimate univerzumba a Vörös Koponyát, aki a mainstream történetekben immár hosszú évtizedek óta egy nagyjából hatásos, néha ripacs gazember, akit Ed Brubaker pl. remekül írt a Captain Americában (pár évvel ezelőtt, amikor a sorozat még ténylegesen jó volt). A karakter ultimate verziója már akkor bűzlött, amikor egy farmernadrágban és izompólóban, hőzöngve nekiesett Amerika Kapitánynak – egy tuskó útonállónak tűnt, nem pedig egy veszélyes, és főleg nem félelmetes gonosztevőnek. Ezt a második számban Millar kétségbeesetten próbálta korrigálni – túlságosan kétségbeesetten. A képregényből kiderült, hogy a Vörös Koponya (aki mellesleg a Kapitány fia – istenkém, micsoda gyomorszorító, drámai fordulat) azért gonosz, mert… csak. Szóval így született, na. Szereti a bőrt levágni az arcáról, és szereti szadista módon halomra ölni az embereket. Kinek kellenek motivációk, okok, sanyarú gyermekkorok, erőszakos apák, alvilági környezetben való nevelkedés, pénz- és hataloméhség, múltbéli tragédiák? Avagy Joe Quesada és a One More Day után szabadon: „It’s evil. You don’t have to explain it.” Remélem, ez a fajta „ez van, zabáld és kussolj” irányelv nem válik uralkodóvá a Marvelnél – bár lehet, hogy már késő. De, hé, jó hírem van: Millar még ezek után sem érezte úgy, hogy elég gonosznak állította be a karakterét, ezért az ötödik szám elején ki kell hajítania egy csecsemőt egy emeleti ablakon. Csak hogy TÉNYLEG biztosan tudjuk, hogy gonosz, nehogy azt higgyük, hogy az eddig bemutatott mészárlásait jóindulatból tette. És ha ez még nem volna elég, Millar JFK meggyilkolását is a nyakába varrja. Remélem, mielőtt a sztori véget ér, látjuk még kiskutyusokat és delfineket kínozni, illetve kiderül, hogy ő állt szeptember 11 és a Katrina hurrikán mögött is – hátha vannak, akiknek még mindig nem világos, hogy a Vörös Koponya gonosz. Nagyon gonosz. Ez tényleg az abszolút csúcsa a dramaturgiával és karakterekkel nem törődő millari hatásvadászatnak, nem hiszem, hogy akár ő képes volna ennél mélyebbre süllyedni. Ezt, meg a szintén röhejesen tökösfiús cliffhangert leszámítva egyébként nem lenne nagy baj a képregénnyel, az akciók, mint a szerzőnél mindig, dinamikusak és látványosak, a cselekmény gyors sodrású, Carlos Pacheco elegáns, kifinomult rajzstílusát pedig mindig öröm látni. Csak ezt az ultimate Vörös Koponyát kéne elfelejteni. De örökre. Meg talán az egész Ultimate vonalat is, úgy ahogy van, mert Brian Michael Bendis Pókemberén kívül semmi más nincs benne, ami olvasható volna. 

Éhség

Az emberi test lassú megsemmisülése: 66 napnyi haldoklás és horror a földi pokol egyik bugyrában, avagy mi mindent képes tenni az ember másokkal – és saját magával.

1981-ben, a hírhedt belfasti Maze börtönben, az IRA-tag Bobby Sands éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásul, amiért a brit kormány köztörvényes bűnözőkként kezelte őt és társait, nem pedig politikai foglyokként. 66 nap alatt a teste lassan elsorvadt, a szervezete összeomlott, és miután már egy puha kórházi takaró érintése is elviselhetetlen fájdalmat okozott volna neki, meghalt. Történetét nem először filmesítik meg: Terry George és Jim Sheridan 1996-os, Őt is anya szülte című drámájában John Lynch alakította Sandset, ám ott inkább két anya (Helen Mirren és Fionnula Flanagan) fiaikért vívott küzdelme állt a középpontban, kiegészítve a téma politikai aspektusaival. Steve McQueent, az Éhség rendezőjét nem érdekelték semmiféle sallangok, politikai, és személyes körülmények, ő a börtönbéli életet, és a sztrájk hatásait akarta bemutatni, olyan nyomasztó, kompromisszumokat nem ismerő realizmussal, amilyennel csak lehetséges volt. Sikerrel járt. Az Éhség jó film, de átkozottul szar érzés nézni.

A fő kérdés, ami a történettel kapcsolatban felmerülhet a jámbor átlagemberben, akinek estére már háborog a gyomra, ha kihagyta az ebédet, hogy miféle emberfeletti elszántság, miféle fanatizmus és hit kell ahhoz, hogy valaki 66 napon keresztül, és még a halál küszöbén se vegyen magához élelmet. Ez az, amire nem kapunk választ: ahogy Mel Gibson Passiója, úgy McQeen Éhsége sem foglalkozik motivációkkal, miértekkel és hogyanokkal, ám míg előbbi ezek hiányában egy hússzaggató erőszakpornóvá degradálódott, utóbbi, annak ellenére, hogy így talán szintén kevesebb lesz, mint témája engedné, művészetté nemesül, mert eszközei messze nem csak a test felkavaró megsemmisülésének minél közelebbről és minél hatásosabban való bemutatását szolgálják.

McQueen lassan, óvatosan vezet be minket a börtön világába, mintha csak féltene a látványtól, ami odabent vár ránk. A nyitójelenetben egy férfi felébred, felöltözik, reggelizik (itt még nem tudjuk, miért van jelentősége az étkezés közben ölébe potyogó kenyérmorzsáknak), majd munkába indul – mielőtt beszállna az autójába, ellenőrzi, nincs-e bomba az alvázon. Ugyanis, mint kiderül, börtönőr az IRA-tagoknak „otthont” adó Maze-ben, vetkőzteti, motozza, ha kell, fürdeti és veri a rabokat – de nem gonosz, csak egy átlagember, aki végzi a mocskos, és saját egészségére is káros feladatát. Ebben a filmben különben sincsenek kategóriák, jók, rosszak, győztesek vagy vesztesek. Miután az őrrel töltünk egy kis időt, McQueen beljebb invitál, de még mindig nem Sands önkéntes tortúrája következik, hanem egy frissen bekasztnizott rab, aki részt vesz a foglyok hosszú ideje tartó tiltakozásában, azaz nem hajlandó börtönruhát venni, ürülékét cellája falán keni szét, a vizeletet pedig az ajtó alatt önti ki a folyosóra. Rémisztő, hogy méltóságon és emberségen aluli, undorító körülmények milyen egyszerűen képesek mindennapi rutinná válni. Az őrök erre adatott válaszai brutális megregulázásokban jelentkeznek, és egyértelmű, hogy ezek az állapotok kegyetlenül felőrlik a rabokat és a fogvatartóikat egyaránt.

És amikor az őrt, akivel történetünket kezdtük, agyonlövik az öregek otthonában, miközben vegetatív anyját látogatja, végleg megszakad kapcsolatunk a külvilággal. Menthetetlenül ott ragadunk a börtönben, immár Sands társaságában, aki a játékidő második harmadában egy félelmetesen jól megírt, többségében egy szál snittben felvett dialógusban értekezik tervezett éhségsztrájkjáról egy pappal (a szerep kedvéért riasztóan lesoványodott Michael Fassbender és Liam Cunningham mesteri alakítást nyújtanak) – ez a film egyetlen része, amiben a szavak beszélnek a képek helyett. A szinte andalítóan kellemes, viccelődő hangnemben induló eszmecserében felmerülnek az Ügy, a Cél, a politika, a mártíromság és persze az élet értékének, illetve a sztrájk értelmének a kérdései, elhangzanak az érvek és az ellenérvek, de nincs konszenzus, McQueen nem olyan hülye, hogy állásfoglalással és látszatmegoldásokkal traktálja a nézőt. Ez a csaknem fél órás diskurzus a film magja, sőt, szíve és lelke, köré pedig a csend néhány mondattal csak néha-néha megtört, borzasztó kínszimfóniája épül: a lassú, keserves bevezetés ebbe a pokoli világba, majd a még lassúbb, még keservesebb elsorvadás, szinte néma, szuggesztív erejű képekkel kísérve. Hatásvadászat? Lehet. De ennek tudata még nem tünteti el a görcsöt a gyomrodból.

Megölni a vadnyugatot: Sam Peckinpah westernjei

Vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, megreformálta, újjáteremtette a westernt, és kíméletlenül lemészárolta annak tradicionális hősképét, miközben új stilisztikai eszköztárat honosított meg az amerikai filmkészítésben – mindezt félrészegen, egy üveg whiskey-vel a kezében. Íme, „Véres Sam”!

Van egy jelenet a Vad bandában, ami a Sam Peckinpah műveit meghatározó tartalmi motívumok valóságos esszenciája. Miután bajtársukat foglyul ejti a mexikói hadsereg, a címbéli gyilkosok vezetője, Pike odaszól egyik emberének: „Let’s Go.” A férfi egyszerű válasza: „Why not?” Ezt a filmtörténet egyik leghíresebb sétája, majd pedig mészárlása követi, magában a kurta dialógusban pedig benne van minden, amit a rendező valaha mondani akart. Jelesül, hogy jöhet akár a vég is (avagy egy öngyilkos misszió), mert ebben a romlott világban nincs többé helye olyanoknak, akik, legyenek bár kegyetlen banditák, még emberi értékek és eszmék szerint élnek, és halnak. A vadregényes vidéken felnőtt, a vadnyugat iránt gyerekkorától fogva rajongó Peckinpah, aki többek közt olyan neves filmesek számára jelentett komoly inspirációt, mint Park Chan-Wook, Walter Hill, Quentin Tarantino, Kathryn Bigelow, Martin Scorsese, John Milius és John Woo, következetesen építette fel életművét. Híres westernjei jól látható ívet írnak le a műfaj hagyományos értékeihez való hozzáállásukban – ez az ív első jelentős művével, a Délutáni puskalövésekkel kezdődik, és utolsó westernjével, a Pat Garret és Billy a kölyökkel ér véget.

Kevés kivételtől eltekintve (Délidő, Broken Arrow), az ’50-es években még nem készültek olyan westernek, amik ellentmondtak volna a műfaj hagyományos hősképének: a nemes főszereplő bátran szembeszállt bennük az indiánokkal vagy a banditákkal, mindenki elnyerte méltó jutalmát illetve büntetését, a jó és a rossz közti határvonal éles és jól látható volt. Peckinpah azonban már akkor is új utakon próbált járni, főleg példaképe, Akira Kurosawa Hét szamuráj című sajátos atmoszférájú, innovatív művének hatására. A második világháború miatt a fejlődésben megakadt, de az ’50-es évekre felfutott televíziós iparban látta meg a lehetőséget, ám hiába jutott el Gunsmoke, Trackdown, The Rifleman és Broken Arrow epizódok írása és rendezése után egy saját sorozat, a The Westerner elkészítéséhez, azt az adó a lelkes kritikák ellenére 13 rész után levette a műsorról. Az eredeti, újszerű, melankolikus hangulatú, egy elveihez minden körülmények közt ragaszkodó főhős kalandjait elmesélő western nem illett ugyanis bele a könnyen emészthető show-k áradatába. Miután viszont 5 filmben (köztük a legendás Testrablók támadásában) asszisztensként működött közre Don Siegel mellett, 1961-ben megrendezhette első mozifilmjét, a The Deadly Companionst, amiben egy katona egy veszélyes apacs területen keresztül kíséri el annak a fiúnak a temetési menetét, akit véletlenül ő ölt meg. Itt még szinte egyáltalán nem érhetők tetten Peckinpah gondolati és esztétikai védjegyei, minthogy a producer-forgatókönyvíró semmilyen javaslatát, döntését nem fogadta el, és maga vágta meg a filmet.

Így a két nagymúltú, öregedő westernszínész, Randolph Scott és Joe McCrea főszereplésével készült Délutáni puskalövésekkel (Ride the High Country, 1962) kezdődik a rendező westernjeit összekötő, a vadnyugat haldoklását bemutató ív. Már az első jelenetben egyértelmű az életműben végig hangsúlyos kontraszt a múlt hősei és a modern világ között: ahogy McCrae belovagol a városba, a tömeg éljenez, ám az ünneplés nem neki, hanem a célhoz közelgő lóversenyzőknek szól, és egy türelmetlen egyenruhás rendőr (tehát nem seriff, jelvénnyel a mellkasán) le is hessegeti az útról a naiv és meglepett cowboyt. De Peckinpah itt még útja elején tart: ugyan jelen van egy forrófejű ifjú, Ron Starr, aki a két főhős képviselte eszmék, a barátság, a becsület és a tisztesség hanyatlását testesíti meg, az idő múlásával mégis megtanul szívére és lelkiismeretére hallgatni, és végül teljes mellszélességgel kiáll a jó ügy érdekében. Hasonlóképpen, Scott eleinte a kapzsiságára hallgat, és barátja ellen fordul (egy bank aranyát kell átszállítaniuk egy veszélyes területen), később mégis ismét vállvetve harcol vele az üldözők ellen. A remény túlél, az igazságba vetett hit megmarad, a konfliktusok feloldásakor egyelőre győztesen kerülnek ki a régi, letűnőfélben lévő világ emberi értékei, és amikor a két barát egyikét utoléri a vég, az egy öregedő hőshöz méltón történik: megtette, amit megkövetelt a becsület, harc után, emelt fővel távozik, halálának értelme, sőt, szépsége van. Az elvekhez való ragaszkodást, a megalkuvás lehetőségének kizárását jelentő kulcsmondat, amit Peckinpah oly sokszor hallott édesapjától gyermekkorában, és ami nem csak filmjeiben, hanem életében is fontos szerepet kapott (ezért is hadakozott annyit a stúdiókkal, amik folyton megvágták a műveit), Scott szájából hangzik el: „I just want to enter my house justified”. Ugyanakkor megjelenik már a halál értelmetlensége és dicstelensége is, elég, ha megnézzük a főszereplőket üldöző testvérek egyikét, akinek utolsó pillanataiban döbbenet ül ki az arcára, mintha sosem hitte volna, hogy ez vele megtörténhet – aztán tehetetlenül, csúnyán, rongybabaként esik össze, és gurul le a hegyoldalon (kontrasztként az akkoriban jellemző halálábrázolásra: az áldozat látványosan a szívéhez kap, megmerevedik, és lassan, színpadiasan eldől).

Következő filmjének forgatásán Peckinpah hadba lépett a stúdiókkal. A Dundee őrnagyot (Major Dundee, 1965) finanszírozó Columbia szorosan kívánta fogni a gyeplőt, tekintettel a magas költségvetésre, és nem díjazta, hogy a rendező elzavarta a forgatásról a producert és a látogatóba érkezett fejeseket. Végül csak a főszereplő, Charlton Heston közbenjárására nem rúgták ki, viszont így is elvették tőle a filmet, maguk vágták meg, és nem engedték, hogy leforgassa a még hátralévő jeleneteket (sőt, kitiltották őt a stúdió területéről). Az erőszak nagy részétől így megfosztott, és narrátorral felhígított Dundee őrnagyról Peckinpah azt mondta, hogy élete legjobb filmje lett volna, ha az ő elképzelései szerint valósul meg. És az elkészült műben tényleg ott lapul egy remekmű soha be nem váltott ígérete. Az egymás ellen forduló barátok motívuma és az eszmei értékek hanyatlása itt is megjelenik, sőt, Véres Sam itt már egy lépéssel továbbmegy, mint a Délutáni puskalövésekben. Dundee ugyanis minden, csak nem az, aminek az ember a lovasság egyik tagját elképzeli (főleg a korszak jellemzően idealista ábrázolásmódját véve). Nem tekintélyt parancsoló úriember, aki fényesen csillogó karddal, pattogó, dicsőséges kürtszóra vágtat csatába a jó ügy érdekében. Bár Dundee és szedett-vedett lovascsapata apacsok által elrabolt gyerekek megmentésén fáradozik, vagyis a cél nemes, ám a szándék mélységesen romlott. A sokáig íróasztal mögé zárt főhőst nem a gyerekek érdeklik, gyilkos ösztöneit akarja végre újra kiélni, a vér szaga, a harc heve hajtja, és ha közben megment pár ártatlant, annál jobb, legalább előléptetik érte. A világ kifordult sarkaiból: nem a gyilkolás a szükséges eszköz a jó cél elérése érdekében, hanem a jó cél az eszköz, amivel a gyilkolás lehetővé és törvényessé válik. Így cserélődnek fel a szerepek is: a Dundee börtönében sínylődő hadifogoly, Tyreen, erkölcsileg újra és újra a főhős fölé emelkedik, hisz vele ellentétben ő még a tisztesség és a becsület szabályai szerint él, és az azokhoz való ragaszkodás fordítja szembe egykori barátjával. Persze ezek az eszmék már életképtelenek, így Tyreennek, még ha igaz férfiként, harc közben, az ellenség közé belovagolva is, de el kell buknia.

A vadnyugati értékek hanyatlása, és az egykori barátok ellenségekké válása minden korábbinál erőteljesebben jelenik meg Peckinpah legtöbbet emlegetett filmjében, a Vad bandában (The Wild Bunch, 1969), amiben a világ őrültebbnek tűnik, mint valaha. A nyitójelenetben a bankrablásra készülő banda tagjai katonai egyenruhákban lovagolnak be a városba, míg a törvény rájuk váró őrei szakadt ruháikban útonálló csürhének tűnnek, és rendszerint akként is viselkednek. A film során ez az eleinte külsőségekben megmutatkozó különbség egyre markánsabb lesz: az üldözőket csak a jutalom érdekli, hiénákként fosztják ki a tűzharcban elesett halottakat, legyenek azok akár banditák, akár tűzvonalban rekedt, szerencsétlen ártatlanok. Közben az üldözöttek segítenek egy hataloméhes tábornok igája alatt sínylődő mexikói falun, fegyverekhez juttatják lakóit, majd kiállnak fogságba esett társuk mellett – annak ellenére is, hogy tudják, esélyük sem lehet az életben maradásra. (A képet tovább bonyolítja, hogy a két társaság vezetői egykoron barátok voltak, múltjuk, motivációik, ellenségekké válásuk fokozatosan kerül kibontásra). A kegyetlen gyilkosok (kitartás az elvek mellet bármi áron) erkölcsileg itt is a törvény őrei (jelvény mögé bújt gazemberek) és megbízójuk, a vasúttársaság (legális üzlet maszkja mögé bújó kíméletlen zsarnok) fölé emelkednek. A modern világ felemésztette a régit (a banda egyik tagját a pionír életmód alkonyát jelző automobilhoz kötözve vonszolják végig az utcán), a vadnyugati élet tradicionális értékei elvesztek, és akik még mindig ezekbe kapaszkodnának, azoknak sorsa az, hogy vérrel és ólommal kísérve kopjanak ki a világból. De ahogy a banda tagjainak eszmei elődei (ld. a Dundee őrnagy és a Délutáni puskalövések hőseit), úgy ők is megdicsőülve, hatalmas túlerő ellenében, a jó ügy érdekében, a becsület, a bajtársiasság, a férfibarátság széttéphetetlen köteléke mellett síkra szállva távoznak az élők sorából. Sajátos zsánerballada ez: a rendező egyszerre temeti a western műfaját, a korrupttá, mocskossá, torzzá vált vadnyugat képei által, és teremti újjá azt, az emberi értékekhez az új, kegyetlen körülmények közt is ragaszkodó antihősökön keresztül.

A Vad banda azért is fontos állomás Peckinpah életművében, mert ekkora fejlődött ki az a stilisztikai eszköztára, ami hazájában akkoriban forradalminak számított. A Délutáni puskalövések még nem kínált sok teret a virtuóz akcióknak, a Dundee őrnagyban pedig a stúdió rövid pórázon tartotta a rendezőt, de ezzel a filmmel Véres Sam végre költészetet faraghatott a vérmocskos halálból, és stílussal ruházhatta fel a kegyetlen mészárlást. Az összecsapások brutalitása és intenzitása a bemutató idején igazi botrányt kavart, ám a naturalisztikus ábrázolásnál talán még fontosabb volt maga a technikai megvalósítás. Már a filmet nyitó bankrablás utáni összecsapás is igazi vizuális orgia, amit a finálé még tovább fokoz. A csatarendbe állított filmes eszközök még ismeretlenek voltak az amerikai nézők számára, így az átfedő vágások, a gyorsmontázsok, a képkimerevítések, a közelik és távolik, a normál és lassított snittek gyakori váltogatásai egy olyan innovatív, emlékezetes szekvenciát eredményeztek, ami máig hivatkozási alap, és ami örökre megváltoztatta az akciójelenetek arculatát. (Pedig Peckinpah még ennél is több vágást tervezett a filmbe, csak a stúdió szokás szerint lefogta a kezét.)

Peckinpah a Vad bandát követően végre szélesebb körben is ismertté vált. A szerény siker ellenére a kritikusok lelkesen áradoztak a filmről, a rendező Amerikától Európáig interjúk százait adta, előadásokat tartott, filmfesztiválokon bukkant fel, a Warner új csodagyerekévé vált, és azonnal neki is látott következő filmje elkészítésének. A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Houge, 1970) egy naiv, szerencsétlen flótásról szól, akit két cimborája a sivatag közepén hagy meghalni, csak hogy aztán vizet találjon ott, ahol elvileg nem lehetne (fél úton két város közt), és erre alapozva létrehozzon egy nyereséges vállalkozást. Természetesen mindenki egy újabb Vad bandát akart, de Peckinpah fogta a közönség, a kritika és a szakma elvárását, elegánsan falhoz vágta, és véres vadnyugati akciófilm helyett egy melegséggel, humorral és emberséggel teli, önironikus, lírai westernt készített (természetesen bukás lett a vége). A film a műfaj kicsavarása, az arra jellemző motívumok mind a visszájukra fordulnak: a bosszúból megbocsátás lesz, a hősből együgyű jámbor, a szerelemből tragédia, a kietlen pusztaságba pedig belopakodik a civilizáció, annak minden rákfenéjével együtt. És ugyanígy játszik el Peckinpah saját, a Vad bandában bemutatott eszköztárával is. Lassítások egyáltalán nincsenek, vannak viszont a komikus szituációkat burleszkes gyorsításokkal kihangsúlyozó snittek, míg a gyorsmontázs feszültségfokozás helyett szexuális vágyat érzékeltet: Peckinpah nem a dörgő fegyverek, és a vért fröcskölve eldőlő áldozatok, hanem a főhős szinte rajzfilmszerűen kidülledt szemei és a női szereplő termetes keblei között vág oda-vissza. Egyvalami maradt ugyanaz, mind mondanivalóját, mind kivitelezését illetően: a vadnyugat halálának ábrázolása. A címszereplő, Jason Robards, görcsösen ragaszkodik a maga mindentől elvonult, a civilizáció elterjedésére, a haladásra fittyet hányó életmódjához. Tudomást sem akar venni a fejlődésről (ezért az elzárkózása, ezért a lesújtó, megvető pillantása minden új dolog felé), aminek pont egyik megtestesítője okozza vesztét: a dicső vadnyugat utolsó hírmondóját egy elszabadult autó segíti át az örök vadászmezőkre. Egyértelmű, hogy a letűnt kor hozzá hasonló őskövületei nem maradhatnak fenn a modern világban, és így válik a tradicionális hősfigura látszat-karikatúrájából tragikus karakter, akin keresztül Peckinpah a pionírok végleg letűnő világát siratja – inkább nosztalgikusan, mintsem dühösen, reményvesztetten vagy elkeseredetten, mint többi művében.

Véres Sam, aki a forgatás időjárás miatti kényszerszüneteiben ekkor már szorgalmasan emelgette a whiskys poharat, élete végéig ezt a filmet tartotta személyes kedvencének, és értetlenül állt az anyagi kudarc előtt. A sikertelenség azt is jelentette, hogy nem volt többé a Warner nagy reménysége, sőt, a stúdió sorra fúrta meg filmterveit. Utolsó, vagy stílszerűen mondhatnánk, „végső”, Pat Garrett és Billy a kölyök című westernjét (Pat Garrett & Billy the Kid, 1973) három évvel később készítette, közel sem ideális körülmények közt. Még dolgozott a forgatókönyv javításán, amikor a stúdió nyomására el kellett kezdenie a forgatást, és ez még csak kezdete volt a gyártóval való csatározásainak. Az MGM lefaragta a költségvetést, letiltotta egyes jelenetek elkészítését és újraforgatását, a helyzeten pedig csak rontott a direktoron egyre inkább elhatalmasodó alkoholizmus. Mindez odáig fajult, hogy a stúdió csúnyán megkurtította a filmet, és az akciójeleneteken kívül szinte mindent kiirtott belőle, elvéve a karakterek mélységét, a film lírai hangulatát, és a történet mondanivalóját. A művet mindössze pár éve vágták újra a rendező eredeti elképzelései szerint.

Ebben az új verzióban a Pat Garret és Billy a kölyök a végpontja annak az ívnek, amit Peckinpah a westernfilmjeivel írt le, itt következik be a vadnyugati értékek teljes elbukása. A törvény tisztességes életet élő őreitől (Délutáni puskalövések) a csak a gyilkolási ösztönöket kielégítő (Dundee őrnagy), és lelkiismeret-furdalás nélkül ölő (Vad banda), de saját elveikhez még ragaszkodó figuráktól eljutottunk a vadnyugat halálhoz, ahol az eszmék már nem játszanak szerepet. A fogalmak, melyek a korábbi művek hőseit mozgatták (becsület, tisztesség, bajtársiasság) itt már csak kezdetben lelhetők fel: a seriffé vált Garrett még figyelmezteti Billyt, egykori barátját, hogy hagyja el a környéket, vagy kénytelen lesz letartóztatni, Billy pedig, bár megtehetné, nem öli meg a férfit. Az ifjú titán azonban nem is annyira meggyőződésből, mint inkább dacból szegül szembe az öreggel, öntörvényű életét biztos kézzel, értelmetlenül vezeti a korai végzet felé, miközben egyáltalán nincsenek hősies cselekedetei. De még így is erkölcsileg magasztosul elvtelen üldözőivel szemben, akik a törvény betűje mögé bújó modern barbarizmus, a vasúttársaság szolgálatában állnak. Maga Garrett egykor nyilvánvalóan ugyanolyan volt, mint Billy, ám végül eladta barátságukat, és az ahhoz kapcsolódó életformát (ő Peckinpah első főszereplője, aki „nem térhet haza nyugodt szívvel”). Önmegalkuvása tragikus, mert a pálfordulásával nyert „normális élet” számára élhetetlen, sem az otthon melegét, sem az asszony szeretetét nem képes értékelni, és már az expozícióban tudjuk, hogy mi lesz a dollárra váltott elvek következménye: saját társai végeznek vele, hullája dicstelenül zuhan a porba, a kietlen préri közepén, az Isten háta mögött. Persze Garrett ekkorra lényegében már rég halott: amikor orvul becserkészi, és a védekezés esélyének megadása nélkül, akár egy kutyát, lövi agyon Billyt, akkor saját fiatalkori képmásával végez. Egyértelmű a keserű irónia. És míg korábban Peckinpah legelvetemültebb antihőseinek is kijárt a méltóságteljes és dicső elmúlás, itt, „végső” westernjében már a halálban sincs feloldozás.

Ez alól csak az öreg Baker seriff a kivétel, ő az egyetlen, aki emlékeztet a hagyományos westernek hőseire, így Peckinpah az ő karakterén keresztül siratja el a vadnyugatot. Baker kötelesség- és hivatástudatból csatlakozik a Billy utáni hajtóvadászathoz, vagyis egyfajta őskövületként azokat az értékeket képviseli, amik az ő halálával végképp eltűnnek a világból. A folyó partján, alkonyi fényben ülve távozik, szeretetteljesen mosolyogva büszkén könnyező feleségére, miközben lágy szellő fújdogál, és a Knockin’ on Heaven’s Door szól a háttérben. A rendező nem csak a karaktert, hanem a westernt is búcsúztatja: mindkettő eszményi véget ér, olyat, amilyet egy tisztes életút után érdemel. Így aztán magát a halált már nem is látjuk, Peckinpah hosszú idő után (11 év telt el a Délutáni puskalövések főhősének csendes elmúlása óta) először tekint el a méltóság nélküli végpont (a test összecsuklása) bemutatásától. A zárókép pedig kétséget sem hagy a konklúzió felől, a rendező a hagyományos western-befejezés antitézisével érvel. A kölyök meggyilkolása után Garrett, a „hős”, kilovagol a városból, bele egyenesen a naplementébe, ám nem szól zene, senki nem kiabál utána, senki nem integet, és éljenez, az emberek csak némán állnak, és nézik. Egyetlen kisfiú szalad utána, ő is csak azért, hogy kővel dobálja meg. A vadnyugat meghalt.

Éli könyve

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 15.

Denzel Washington bízik Istenben, és szárazon tartja a puskaport: Hollywood legújabb posztapokaliptikus rémálmában az Úr küldetését teljesíti, de nem rest szitává lőni, és szeletekre vágni mindenkit, aki az útjába áll. 

A civilizáció 30 éve szűnt meg létezni. A globális háborúra Földanya is rátett néhány lapáttal, így mostanra a túlélők víz után sóvárogva kúsznak-másznak a tikkasztó Nap alatt, miközben a régi világ kor és rozsda rágta roncsai lassacskán elrohadnak az utak menti porban. Amerikát egy titokzatos alak, Éli járja rendíthetetlenül, mint kiderül, immár három évtizede. Küldetése van, ami egy könyvvel függ össze: a Föld talán utolsó Bibliája van a birtokában, amiért egyesek ölni is képesek. Így például Carnegie, egy szedett-vedett város vezetője, aki a szent könyv segítségével toborozna magának még több alattvalót – de mint kiderül, a magányos, napszemüveges vándor keményebb dió, mint hitte.

A haldokló emberiség utolsó reményén mindenre elszánt túlélők marakodnak: Az ember gyermeke, bébi helyett Bibliával. Könnyű lenne idecitálni még legalább egy tucatnyi posztapokaliptikus művet (a Mad Maxtől A jövő hírnökén át Az útig sokmindennel vonhatjuk a párhuzamokat, és nem mellesleg a westernmotívumok is igen erősek – Éli Clint Eastwood névtelen és szótlan hősének egyértelmű utódja), és könnyű lenne sorolni a jól ismert paneleket is, amikből a Hughes testvérek filmje építkezik. A forgatókönyv kétségkívül nem a mű legnagyobb erénye, látszik is rajta, hogy egy újonc munkája (azért írjuk a javára, hogy legalább nem adaptált és remake-elt, hanem „eredeti” szkripttel állt elő – ritka kincs manapság). Gary Oldman karakteréről például azért tudjuk rögtön, hogy gazember, mert legelső jelenetében látványosan Mussolini életrajzot olvas (ráadásul még könyveket is éget), a Denzel Washington és Mila Kunis figurái közti „veled megyek – nem jössz – de igen” huzavona unalmas és fárasztó, az apokalipszis utáni bibliaégetési láz meglehetősen nehezen hihető háttérinformáció, a befejezés pedig túlzottan didaktikus. A film azonban mindezek ellenére is biztosan áll a lábán.

A Hughes testvérek ugyanis vérprofi atmoszférateremtők, és ezt itt még jobban sikerül demonstrálniuk, mint 2001-es From Hell adaptációjukban. A civilizáció romjait brutális erővel megjelenítő, fakó képi világ (az egyik leglenyűgözőbb posztapokaliptikus vízió), a szuggesztív zene és a patentos vágás, a színészgárda visszafogottságában nagyszerű alakításával együtt ellenállhatatlanul beszippantja a nézőt, a hosszú snittekben rögzített, intenzív, szimpatikusan vérbő és ötletes akciók pedig külön kényeztetik a trendi, hektikusan rendezett, megalomán csetepatéktól már csak bosszúsan ásítozók szemét. Más kérdés, hogy várhatóan sokak esetében a film üzenete dönti majd el, hogy elégedetten távoznak-e a moziból. Merthogy az Éli könyve súlyos vallási mondanivalóval terhelt, amit a nézői befogadóképességet merészen próbára tevő fordulat még duplán alá is húz. Ez a reveláció elsőre banálisnak tűnhet, valójában azonban szépen felerősíti a mű motívumait, sőt, egyes esetekben igazolja filmes eszközeit (pl. hogy Hughesék azzal érzékeltetik Washington karakterének misztikumát és jelentőségét, hogy minden egyes új jelenet kezdetén lassított felvételben mutatják), és teljessé teszi az Éliről kialakuló képet.

Az Éli könyve a hit középpontba állításával végül szinte feel-good posztapokaliptikus mozivá válik, de még mielőtt valaki propagandát kiáltana, nem árt megjegyezni, hogy az akciók brutalitása ennél eleve messzebbre mutat, és hogy Hughesék Washington és Oldman karakterének folyamatos (nem csak puskaporos) szembeállításával szólnak a vallás veszélyeiről is. Egyébként pedig nem idegen tőlük az irónia sem: erről tanúskodik az A Boy and His Dog poszter Éli cellájában (eszement világvége utáni trip, ami felfogásában nem is állhatna távolabb Hughesék munkájától), és a Volt egyszer egy Amerika főtéma, amit Ray Stevenson fütyül egyfolytában. És akár hívő valaki, akár nem, ha választani kellene a posztapokaliptikus szcenáriók közül, valószínűleg mindenki Denzel Washington, a machetéje és a puskája mellett akarna lenni.

GeexKomix 21.

Robotzsaru, Alien, Predator – sok régi jó ismerős tér vissza a képregények lapjaira mostanság, úgyhogy ez igazi szupergeekeknek szóló kiadás. Szó esik benne az istenek otthonának ostromáról, a Kick-Ass első sztorijának vérben és bélben gázoló utolsó részéről, a Superman-franchise hanyatlásáról, meg még egy-két érdekességről. Belépés csak nejlonkabátban, mert fröcsög a vér rendesen.

Aliens Vs. Predator: Three World War #1

Történet: Randy Stradley
Rajz: Rick Leonardi
Kiadó: Dark Horse Comics

Az Aliens Vs. Predator az egymástól teljesen független franchise-ok összekapcsolásának egyik legötletesebbike, ezt azóta tudja mindenki, hogy megjelent a két lény első közös története 1990-ben, a Dark Horse Presents 36. számában (mely a közhiedelemmel ellentétben több hónappal megelőzte a Predator 2-t, amiben a szemfüles néző kiszúrhatott egy alien koponyát a vadász űrhajóján).  A két dög koncepciója olyan nagyszerűen működik együtt, hogy csoda, hogy nem ugyanannak az embernek a fejéből pattantak ki – és azóta persze az AvP önálló franchise-ként éli az életét, egy sor könyv, képregény, játék, akciófigura és még a jóég tudja, minek a formájában (Filmek? AvP filmek nem léteznek. Ahogy pl. Mátrix-folytatások sem.) Aki vet egy pillantást a naptárra, az rögtön láthatja, hogy 2010 van, azaz éppen húsz éve, hogy a savvérű, fallikus nyelvű (penis dentata?) rémálomszörny és a nagydarab, ocsmány szájú vadász először egymásnak estek – és minthogy az Alien képregényt is tavaly, a 30. évforduló alkalmából indította újra útjára a Dark Horse (a Predatorral együtt), kézenfekvő volt, hogy H.R. Giger és Stan Winston kreatúrái oly hosszú idő után most csapjanak össze ismét a paneleken. Randy Stradley a Three World Warban saját, még a legelső AvP minisorozattal elkezdett, majd később a Warban folytatott történetét gördíti tovább: az események középpontjában a franchise saját Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi áll, aki annak idején belekeveredett a xenomorphok és a predatorok csatájába, majd pedig csatlakozott utóbbiakhoz, és pár évet alienvadászattal töltött, mielőtt visszatért emberi gyökereihez. Most békében és nyugalomban él társaival egy távoli bolygón, míg egy nap tengerészgyalogosok érkeznek, és felvételeket mutatnak neki ragadozókról, akik védtelen civileket mészárolnak – méghozzá betanított xenomorphok segítségével. Némi femme power és végtelen mennyiségű muníció szükségeltetik a probléma megoldásához… Stradley egy kis instant vérengzéssel nyit, csak hogy megadja a módját, majd gyorsan bemutatja Machiko jelenlegi életkörülményeit (csak ami feltétlenül szükséges, hogy tudjuk: még mindig tökös csaj – bár az egyik tengerészgyalogossal szembeni keménykedése erős túlzás). Aztán kapunk egy kis gyorstalpalót az előzményekéből, hogy mindenki képben legyen, némi háttérinformációt a gyilkoló (és nem vadászó) predatorok legendájáról, végül pedig az első konklúziót: a predatorok legyőzéséhez predatorok segítségére lesz szükségük. Szóval, az első füzet jobbára csak alapoz, elmondja, amit muszáj, de azt ügyesen, megfelelő ritmussal és hangulattal teszi, és ami fontosabb, veszi a fáradságot, hogy hozzáadjon valami újat és érdekeset a mítoszhoz, miközben azt végig tiszteletben tartja – ezt persze el is várjuk Stradley-től. A képi világ sajnos nem olyan, amilyet a borítón látni, és abban sem vagyok biztos, hogy a veterán Rick Leonardi (bármily tehetséges rajzoló is) a legjobb választás volt ehhez a sorozathoz. Kissé nyersebb, szikárabb vonások illenének az alienek és a predatorok közelgő összecsapásaihoz, és ha már itt tartunk, nem ártana, ha a színező is visszafogottabb munkát végezne. Sötétebb hangulat kéne ide, na. De ezzel együtt is, főleg az izgalmas koncepciónak köszönhetően, a Three World War mindenképpen remek szórakozás, a folytatás pedig egyértelműen várós.

Incorruptible #2

Történet: Mark Waid
Rajz: Jean Diaz
Kiadó: Boom! Studios

Még egy éve sem fut Mark Waid Irredeemable című sorozata, az író máris azon van, hogy egy egész franchise-t kerekítsen a tömeggyilkos ámokfutóvá vált superman történetéből – és milyen jól teszi! Míg az említett képregény egy rossz útra tért (urambocsá, gonosszá vált) szuperhősről szól, a második részénél tartó Incorruptible egy jó útra tért (hőssé vált) szupergonoszról – vagyis ha úgy tetszik, ez az új sorozat az Irredeemable inverze. A kapcsolat azonban természetesen nem pusztán tematikai. Az Incorruptible ugyanabban a világban játszódik, mint testvére, ugyanabban az időben, és ugyanazokkal az eseményekkel a középpontban, épp csak egy másik szemszöget és karaktert választ hozzá, amikkel végül ügyesen kiegészíti az Irredeemable-ben kapott képet. Utóbbi közvetlenül Tony, azaz a Plutonium megtébolyulásáról, pusztításairól, és egykori barátainak azon kísérleteiről szól, hogy útját állják, míg az új sorozat ezeknek a némileg közvetettebb következményeiről regél, arról, hogyan reagál minderre a világnak az a része, ami nem feltétlenül tartozik/tartozott Tony köreibe. Avagy: hogyan élik meg az emberek egy csaknem mindenható hős riasztó pálfordulását, városok, országrészek és milliók pusztulását, és mit kezdenek a tudattal, hogy fogalmuk sincs, mit hoz a holnap – már ha lesz holnap egyáltalán. És a fő kérdés: mihez kezd ilyen helyzetben egy gonosztevő? Egy világban, ami bármikor véget érhet, nincs értelme bűnözni többé. Max Damage, notórius, kegyetlen rablógyilkos (és mellesleg liliomtipró) meghasonlik a Plutonium apokaliptikus ámokfutásai nyomán („Láttam Isten arcát”), és elhatározza, hogy képességeit életében először arra használja fel, hogy legalább valamiféle minimális rendet vágjon káosz felé tartó városában (miközben a rendőrök azonnal tüzet nyitnak rá, amint meglátják). Talán mert a vég árnyékában feloldozást akar nyerni bűnei alól, talán csak mert ez az egyetlen, amit tehet, és aminek van bármiféle értelme, vagy talán valami más van a háttérben, ami a Plutoniummal kapcsolatos (a törvény szinte minden betűjéhez való ragaszkodása – pl. kiskorú szeretőjét illetően – némileg túlzásnak, és így gyanúsnak tűnik). Waid egyfajta önmagában is hatásos megváltástörténetet mesél, ami e kulisszák közé helyezve, Tony ámokfutásainak mellékhatásaként bemutatva, csak még lebilincselőbbé válik – az író egyébként is remekül egyensúlyozik a sztori személyes és globális aspektusai között. A rajz (Jean Diaz munkája) minden tekintetben hasonló az Irredeemable-éhez: a célnak megfelel, de nem emelkedik az átlag fölé, a szuperhősképregények jellemző stílusát, hangulatát, formáját hozza, ami egy ilyen sorozat esetében legfeljebb nagy jóindulattal elég. De Waid egyik említett művét sem a rajzai miatt szeretjük, és amíg a sztori egy tízéves firkálmányait is elvinné a hátán, addig nincs is miért panaszkodnunk.

Robocop #1

Történet: Rob Williams
Rajz: Fabiano Neves
Kiadó: Dynamite Entertainment

Pokolba a Robotzsaru folytatásaival! A Dynamite-nál tudják, hogy a ’80-as évek legfaszább akció sci-fijének Frank Miller által istápolt, de a stúdió beavatkozásának következtében elkorcsosult utódai nem méltók arra, hogy bármit is kezdjenek velük, így aztán új Robocop képregényük első oldalán ott virít a figyelmeztetés, hogy ez a történet az első mozifilm után játszódik. Helyes. Rob Williams, akinek már van némi tapasztalata a filmekből lett képregények terén (ld. Indiana Jones), fantasztikus munkát végzett: az első szám minden szempontból tökéletes folytatása Paul Verhoeven remekművének. A történet ugyan nem különösebben acélos, de ez nem is jelent problémát: Detroit továbbra is fuldoklik a vérben, bűnben és szarban, az OCP új fejese pedig elhatározza, hogy megreformálja a cég tulajdonában lévő rendőrséget. A fakabátok utcára kerülnek, csak Robotzsarut tartják meg közülük, akinek új társai továbbfejlesztett ED-209-esek lesznek – mind sejtjük, mihez fog ez vezetni. Közben az OCP szakemberei hozzálátnak, hogy felturbózzák hősünk emlékeit, és kiegészítsék a múltjáról őrzött töredékes képét, egy buddhista tanácsos pedig megelégeli a sok töketlenkedést, és saját bazookát tartó kezébe veszi a súlyos gazdasági válságtól nyögő város sorsát. Williams a legtöbb téren folytatja a film hagyományait: megvannak az intenzív, brutális akciójelenetek, a beteg világ romlottságát keserűen szatirikus felhanggal demonstráló groteszk híradó- és reklámbetétek (a legjobb a szart újrahasznosító intelligens wc), de még ennél is izgalmasabb az, ahogy nem csak folytatja, de fokozza Verhoeven művének egyes aspektusait. Robotzsaru embersége az OCP-sek emlékfeltáró buherálásainak köszönhetően alighanem új irányt készül venni (ez mondjuk kétélű fegyver, meglátjuk, mi sül ki belőle), ami rengeteg új lehetőséget jelenthet a karakter számára, a rendfenntartó erő totális privatizálásának eredményeképp pedig végső stádiumába ér a rendőrség robotizálása. A jéghideg, profitorientált vállalati érdekek kizárták az egyenletből az emberi tényezőt. Williams remek tempót diktál, van érzéke a dialógusokhoz és az akciókhoz is (az ED-209-esek első felbukkanása egy piszkosul jól kivitelezett jelenet), érti ezt a világot, érti a karaktereit (talán csak az a jelenet lóg ki a sorból, amiben Robotzsaru egy fegyverrel amolyan „tökösfiús” módon megfenyegeti az OCP vezetőjét), és tökéletesen tisztában van a képregények hatásmechanizmusával is. Fabiano Neves hozzá képest „csak” szimplán jó munkát végez, rajzai egyszerűek, de rutinosak és hatásosak, bár a hátterek kidolgozásával még eltölthetett volna egy kis időt – a Miller forgatókönyve alapján 2003-ban indult kilencrészes minisorozatban Juan Jose Ryp a történethez sokkal inkább illő látványvilágot kreált.

Superman – World of New Krypton #12

Történet: Greg Rucka, James Robinson
Rajz: Pete Woods, Ron Randall
Kiadó: DC Comics

Néha látványosan visszafelé sülnek el az ember tervei. Miután Geoff Johns anno befejezte nagyszerű történetfolyamát az Action Comics lapjain, a DC szerkesztősége úgy döntött, az eddigieknél alaposabban összefogja a különböző Superman címeket, és írói segítségével egy nagy, ténylegesen összefüggő franchise-zá formálja azokat. Ami a füzetek struktúráját illeti, ezt meg is oldották, más kérdés, hogy az Acélember Földről való távozására alapozott koncepciót bizony rendesen megszenvedték az eladások. A 12 részes, és most véget ért World of New Krpytontól a Supermanen és a Supergirlön át az Action Comicsig, mindegyik cím zuhant, és zuhant, és zuhan még most is, nyílegyenesen tartva a 30 ezres határ felé (illetve a Supergirl már alatta is van). Ezek nyilvánvalóan nem olyan adatok, amit a DC-nél szívesen emlegetnek két legnépszerűbb karakterük egyike kapcsán. A másik három cím kudarcát könnyű lenne annyival elintézni, hogy nem szerepel bennük az Acélember, de a World of New Kryptont ezzel sem lehet mentegetni. Aggasztó az az érdektelenség, ami ezeket a képregényeket körülveszi, és még inkább aggasztó, hogy a jelek szerint mindezek ellenére a kiadónak esze ágában sincs változtatni a stratégián. Ez a sorozat egy hasonló, háromrészes minibe, a Last Stand of New Kryptonba torkollik majd, az pedig a War of the Supermen című crossoverbe, ami Új Krypton és a Föld háborúját meséli majd el. Egyik esemény éri a másikat, de közben az egész egyre fárasztóbb és unalmasabb. Pedig a World of New Krypton nem indult rosszul: Rucka és Robinson szépen bemutatták Új Krypton társadalmi, politikai rendszerét, kasztjait és erőviszonyait, azaz teremtettek egy új világot, és kitalálták, hogy működik. Épp csak elfelejtettek épkézláb sztorikat szőni a bolygónéző körút köré, ráadásul második felére a sorozat teljesen szétesett. Egyik érdektelen mellékszál és „hát ez meg mit keres itt” mellékszereplő jött a másik után, és közben az egész nem tartott sehová. Az utolsó pár részre a helyet még rosszabb lett: a történet középpontjába egy merényletsorozat került, aminek mind felvezetése, mind kidolgozása, mind lezárása teljesen érdektelen volt. A 12 rész egyetlen igazán érdekes aspektusa a korábban mindig egyértelműen (hol fantáziátlanul, hol kreatívan) gonosznak ábrázolt Zod, akiből az írók itt mernek és tudnak árnyalt karaktert faragni. Persze logikus: Zod megkapta a Kryptonját és a népét, nem kell már hódítania – védenie, őriznie kell, így aztán személyiségének más jegyei kerülnek előtérbe. Sajnos ez önmagában még nem menti meg a sorozatot, a kudarchoz pedig hozzájárul a képi világ is. Pete Woods és Ron Randall olyan arcokat rajzolnak, amiket mintha csak ütvefúróval véstek volna ki gránitból, és a kellő dinamika is hiányzik a mozgásokból. A panelelrendezés sem túl szerencsés, a sok-sok kétoldalas képszerkezet a sok-sok széles képkockával filmszerű, szélesvásznú élményt próbál nyújtani, de a rajz stílusa képtelen támogatni ezt az egyébként dicséretes koncepciót. Gatyába kéne rázni ezt a franchise-t, de ízibe.

Kick-Ass #8

Ez az a sorozat, amiből még három rész sem jelent meg, amikor már elkezdték forgatni belőle az idén tavasszal mozikba kerülő filmet – most mondja valaki, hogy nem Mark Millar az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Ezzel a számmal lezárul a „lúzer szuperhős a való világban” koncepcióra épülő, ördögien gonosz és cinikus történet (persze folytatás lesz majd), és az az érzésem, hogy az író a nagy, vérben és bélben gázoló fináléra csúnyán elvesztette az arányérzékét. Míg a korábbi részekben ügyesen mixelte a brutalitást, a humort és a szuperhőszsáner vidám megrugdosását (olyannyira, hogy még a Millartól megszokott, röhejes túlzások is jól álltak a sztorinak), a nagy leszámolásban túlságosan izzadva próbálkozik. A hello kittys poén, a Fantasztikus Négyes-féle csatakiáltás, a péniszellövés, a rosszfiúk válogatott brutalitással való lemészárlása, Hit-Girl elérzékenyülése, az apa becsajozása, mind-mind ennek az eredménye, úgyhogy végül ebben a sorozatban is megkaptuk azt a Millart, aki kétoldalanként kiüvölt az olvasóra, hogy „látjátok, milyen rohadtul cool vagyok?” John Romita Jr. viszont láthatóan lubickol az írótól ajándékba kapott vérmocsokban: senki nem tud olyan szépen fröccsenő vért rajzolni, mint ő. Fasza kis sorozat volt ez, kár, hogy kicsit kifulladt így a végére – de lehet, hogy kötetben olvasva majd kevésbé jönnek ki ezek a problémák.

Scalped #34
A Gnawing című sztori záróepizódjában folytatódik a rezervátumban élő indiánok vesszőfutása. Sőt, Jason Aaron még mélyebbre löki karaktereit a mocsokba, ahogy azt teszi minden egyes történetben. Lassan három éve fut a sorozat, és szereplői mindez idő alatt csak szenvedtek, és szenvedtek. Az ember azt hinné, hogy ennyi sorozatos sorscsapás, ennyi folyamatos gyötrődés után unalmassá és erőltetetté válik az egész, de Aaron olyan mesteri karakterrajzzal, olyan fordulatos, furfangos cselekménnyel teszi indokolttá ezeket a vesszőfutásokat (hogy a zseniális hangulatteremtésről ne is beszéljünk), hogy képtelenek vagyunk megszokni őket, képtelenek vagyunk beléjük fásulni – és amíg ez így marad, addig a tökeink Aaron kezében vannak. A Gnawing végére feloldódik (természetesen vérben) Red Crow és a kínai gengszterek konfliktusa, Bad Horse különös kegyetlenséggel és lassúsággal kivégzi az FBI másik beépített emberét (brutálisan erőteljes jelenet), hősünk szívszerelme (értsd: a lyuk, amit töm) pedig terhes lesz. Aaron szokás szerint gördülékenyen, nyersen, határozottan mesél, R. M. Guéra mocskos, durva, vigasztalan képi világa pedig tökéletesen fokozza a nyomorúságos hangulatot. Az utolsó oldal nem tartalmaz semmi új információt, pusztán a korábbi eseményeknek a karakterekre gyakorolt hatásait mutatja be, de azt úgy teszi, hogy felér egy gyomorszájon vágással. Újabb elbaszott nap a rezervátumban.

Siege #2
Erről van szó, kérem szépen, így kell ezt csinálni! Eleinte aggódtam, hogy a Marvel legújabb, négyrészes crossovere egyetlen nagy bunyójelenet lesz – és úgy néz ki, hogy tényleg az lesz, de a jelek szerint ez mégsem okoz problémát. Mert amíg Bendis képes arra, hogy a csata forgatagát ne csak dögös akciójelenetekre használja, hanem árulások, pálfordulások és sorsdöntő események bemutatására is, és főleg, amíg a sztorinak ezt a két aspektusát ilyen ügyesen keveri, addig én vevő vagyok a dologra. Ez a szám két eseményre összpontosít: a Sentry és Ares elképesztően intenzív és brutális (na meg a végkifejletet illetően már-már millari hatásvadászatba torkolló) harcára (utóbbi ugyanis rájött, hogy Osborn egy mocskos hazug tetű – mit mondjak, egy istenhez képest eltartott neki egy darabig – úgyhogy főnöke rászabadította a kiadó skizofrén supermanjét), és Amerika Kapitány visszatérése. Naná, hogy ő, és Angyalai döntik majd el a csatát, és az utolsó oldal négy panelje, amiken Osborn fejét, és a Kapitány afelé repülő pajzsát látjuk, egyszerűen mesteri. Ezt nevezem comebacknek, Ed Brubaker elbujdoshat a kritikán aluli Rebornjával. Olivier Coipel pedig természetesen fantasztikus munkát végez, minden látványos, szuperdinamikus és gyönyörű. Ja, és ha úgy 13 éves lennék, most totálisan belezúgnék Karlába (a Ms. Marvel-imposztor), azt a képet látva, amin egy robbanás után káromkodik fél térden állva, egy fél falatnyi gatyával a hosszú, nyílt combjai közt – áh, miket beszélek, így is belezúgtam.

Thor #606
Most már biztos: a Siege megölte Straczynski nagyszerű sorozatát. Amióta Kieron Gillen átvette tőle a Thort, a színvonal csak esik, és esik – bár nem biztos, hogy ez az ő hibája. Gillen tehetséges író (pl. remek kis Beta Ray Bill sztorikkal állt elő az utóbbi időkben), és bármibe lefogadom, hogy a Marvel szerkesztői és marketingesei ott lihegtek a nyakában, hogy gyorsan zárja rövidre a doomos-lokis sztorit, mert kell a hely Asgard ostormának. Az eredmény? Straczynski másfél éven keresztül, lassan, intelligensen épített egy összetett sztorit, amit utódja most kénytelen kapkodva befejezni. A mitológiai háttérrel, intrikák hálójával színesített hard fantasy így visszafejlődik egy tipikus szuperhősös csihipuhivá, amit a szűkre szabott idő miatt még igazán epikus méretűre duzzasztani sincs ideje a szerzőnek. Az a hosszú, gondos, gyönyörű, aprólékos felvezetés egy hozzá méltatlan fináléba torkollik, amiben Doom majdnem kiveri a szart is Thorból, de aztán a norvég isten begurul, párszor meglengeti a pörölyét, és péppé kalapálja ellenségét. Ennyi. Billy Tan képei persze szokásosan szépek és dinamikusak (ha eltekintünk szereplőinek tipikusan formátlan, abszurd méretű felsőtesteitől), de Coipel munkáitól azért messze vannak. Mérlegeljünk: a Siege (eddig) nagyon jó, de ezért a nagyon jó crossoverért a Marvel beáldozta az utóbbi évek egyik legeredetibb szuperhősképregényét. Mindezt mégcsak nem is kreatív okok miatt, hanem mert siettetni kellett a következő pénzfialó eventet. Nem kétlem, hogy a Siege nagyobb bevételt fog termelni, mint Straczynski Thorja… De tényleg megérte?

GeexKomix 20.

Az ünnepek bódulata és az év eleji listaőrület után mindenki legnagyobb örömére (ugye?) visszatér menetrendszerű megjelenéséhez a képregénygeekek kedvenc rovata És 2010 nem is indul rosszul: Mike Carey metahőse börtönlázadásba csöppen, Garth Ennis új minivel folytatja a Battlefieldset, Brian Michael Bendis háborúba küldi a Marvel hőseit, Amerika Kapitány visszatér, Jason Aaron új Megtorlója a Vezérrel száll szembe, az Absolution véget ér, Batman pedig egy gyilkos önbíráskodó után nyomoz. Előre a panelrengetegbe!

Absolution #6

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
Kiadó: Avatar Press

Amikor elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, abban a szent hitben éltem, hogy ez egy ongoing lesz – aztán most hipp-hopp, már vége is. Ami egyrészt kár, mert Gage remek képregényt hozott ki a „gyilkos szuperhős” koncepciójából, másrészt viszont egyáltalán nem tragédia, mert ezzel a lezárással szép, kerek és teljes sztorit kaptunk. A kiindulási pont ugyebár az volt, hogy John Dusk, egy, a rendőrség kötelékében dolgozó szuperhős megelégeli a hivatásos igazságszolgáltatás tököléseit, és különleges képességeit ezután arra használja, hogy egyszerűen kivégezze a törvény hatáskörén kívül eső gyilkosokat. A morális dilemma végig a sorozat gerincét alkotta, és emberi motivációinak (rémálmok pl. a következmények nélkül feldarabolt gyerekekről) ábrázolásával Gage elérte, hogy együtt érezzünk a hőssel, megértsük, és elfogadjuk tetteit. Ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy egyetért karakterének döntéseivel, és ezt ebben a befejező részben kellő erővel alá is húzza. Persze tegyük hozzá, hogy az átlagembernek, aki a mai világban rendszeresen kénytelen kisebb-nagyobb igazságtalanságok egész sorával szembesülni (jobb – de kevésbé valószínű – esetben csak a médiának köszönhetően), nem nehéz szimpatikusnak eladni egy olyan (anti)hőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül irtja a modern civilizáció férgeit. Ha képesek vagyunk nagyjából azonosulni a pusztán megszállottságból gyilkoló Megtorlóval, akkor könnyű ugyanígy érezni olyasvalaki iránt, aki saját lelkiismerete és emberségessége (bármily ellentmondásosnak hangozzék is) okán teszi ugyanezt. Nade, a finisben Gage kicsit megbonyolítja a dolgot, és a rendőrségi kihallgatóban, bilincsben ülő hőssel szembeállítja mélyen keresztény barátját és kollégáját, Christ. Két sziklaszilárd álláspont ütközik itt, és a szerző megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem degradálja a dialógust a témára általában jellemző üres szólamok és félmegoldások szintjére. Gage, ha úgy tetszik állást foglal ugyan, de ezt leginkább úgy teszi, hogy John oldalára állítja a közvéleményt – ami viszont messze nem jelenti a morális dilemmák feloldását. Ahogy a valóságban, itt sem jönnek könnyű válaszok a nehéz kérdésekre, ez pedig csak emeli John és Chris roppant intelligensen megírt, természetszerűleg konklúzió nélkül maradó beszélgetésének fényét. A zárójelenet már kitaposottabb ösvényen jár: Gage kicsit talán túl könnyen, egyszerűen és konvencionálisan tesz pontot a sztori végére, és ebbe némileg beleremeg az az érettség, eredetiség és merészség, amivel a témát addig kezelte. De az Absolution ezzel együtt is egy mindenképpen érdekes és izgalmas olvasmány (köszönhetően az említett beszélgetést mind mimikák mind beállítások tekintetében nagyszerűen kezelő rajzolónak, Roberto Viacavának is), aminek írója veszi a fáradságot, hogy ne nézze hülyének az olvasókat.

Batman – Streets of Gotham #8

Történet: Mike Benson
Rajz: Dustin Nguyen
Kiadó: DC Comics

Ez a sorozat kezdi szem elől téveszteni saját célját, és egyben elveszíteni értelmét. Az eredeti koncepció ugye az lett volna, hogy a Paul Dini-Dustin Nguyen páros úgy mesél benne Batman-történeteket, hogy azokat nem a Sötét Lovag, hanem valamilyen mellékszereplő (szövetséges, gonosztevő, rendőr, átlagember) szemszögén keresztül mutatja be. Csakhogy Dini lassan megfeledkezni látszik saját képregényéről – most úgy áll a helyzet, hogy az első kilenc részből négy vendégírók munkája lesz, és míg a maga kétrészesében Chris Yost tartotta magát a koncepcióhoz, Mike Benson a nyolcadik számmal lazán kivágja az egészet az ablakon, és teljesen konvencionális stílusban mesél egy gazembereket kegyetlenül lemészároló, rejtélyes gyilkos utáni hajszáról. Mivel végülis egy tölteléksztoriról van szó, ez nem megbocsáthatatlan bűn, az viszont igen, hogy Benson alapismeretekkel is épphogy csak rendelkezik Gotham világáról (látszik, hogy életében nem írt még Batmant). Másképp legalábbis nehéz megmagyarázni a Batman és Gordon közti jeleneteket. Az, hogy a denevérjelmez alatt most nem Bruce, hanem Dick bújik meg, nem változtat a tényen, hogy a felügyelő és a köpenyes igazságosztó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és információnyújtáson alapul. Persze, Batman a főhős, így mindig, minden értelemben ő volt a domináns figura, de amivé Benson itt degradálja a viszonyukat, az kiábrándító. Dick úgy lép be egy gyilkosság helyszínére, hogy kizavarja onnan a dolgukat végző nyomozókat (!), nehogy beszennyezzék a tetthelyet (!!), minden nyomot, ő vesz észre, minden következtetést ő von le, és konkrétan ukázba adja Gordonnak, hogy mit csináljon – a felügyelő meg csak áll ott, bólogat, és ezt leszámítva baromira nincs semmi haszna és értelme a jelenlétének. Egy kezdő író túlságosan látványos, és mivel a körülményekkel nem törődő, ezért törvényszerűen visszájára elsülő erőlködése ez arra, hogy a főhőst piszkosul deduktívnak és intelligensnek állítsa be – a bajt tetőzi, hogy ezzel csúnyán lealacsonyít egy nagyon fontos mellékszereplőt. Amúgy ezt leszámítva a képregény nem rossz, de nincs is benne semmi kiemelkedő: tipikus öltönyben-és-köpenyben-is-nyomozás, meglepetések nélkül, egy egészen jól sikerült töltelékjelenettel egy lánya kedvéért jó útra tért egykori bűnözőről. Nguyen rajzai stílusosak, bár a gothami sikátorok, háztetők és raktárépületek ábrázolása láthatóan sokkal jobban megy neki, mint egy exkluzív bár életre keltése – előbbi területen egyébként a színező is érezhetően otthonosabban mozog. Azért remélem, Paul Dini még emlékszik rá, hogy van egy Streets of Gotham című sorozata…

Battlefields – Happy Valley #1

Történet: Garth Ennis
Rajz: P.J. Holden
Kiadó: Dynamite Entertainment

Garth Ennis egymástól független minisorozatokból álló Battlefieldse negyedik felvonásához érkezett a Happy Valleyvel, és az előző, The Tankies című sztorival tapasztalt minőségi romlás sajnos tovább folytatódik – ami azért is kár, mert az első két történet, a The Night Witches és a Dear Billy igazán nagyszerűre sikerült. A különbség már a koncepcióban is látszik: míg az említett minikben Ennis vette a fáradságot, hogy egy szokatlan szemszögből meséljen a második világháborúról (az első egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagja, és egy német közkatona találkozásáról, a második pedig egy japánok által elfogott, megerőszakolt, és csaknem megölt, súlyos érzelmi sebekkel küzdő nővérről szólt), a The Tankiesben és a Happy Valley-ben nem vesződik ilyesmivel. Utóbbi egy zöldfülű, a kiképzésről épphogy kikerült bombázópilótáról szól, aki egy ausztrál egységbe kerül, egy rakás harcedzett veterán közé. Társai természetesen nem örülnek neki, hogy új pilótájuk tojáshéjjal a seggén ül be a botkormány mögé, és… és ennyi, ez volna a Happy Valley. Ennis beleírt a képregénybe minden létező sablont, ami csak eszébe juthat az embernek egy „újonc a frontvonalra kerül” történet vonatkozásában. Az ízesen káromkodó, folyton piáló és egymást ugrató katonáktól és a szülőnek írt levéltől kezdve az első bevetésben tanúsított bátorságon és a kivételes képességek megmutatkozásán át a csapat felengedéséig, és így a zöldfülű törvényszerű befogadásáig. Az ív, amit Ennis felrajzol a főhős beilleszkedéséhez, olyan rohadtul lapos és unalmas, hogy az sem sokat segít a minin, ha a következőkben valami sziporkázóan eredeti és kreatív folytatással rukkol elő – más kérdés, hogy ilyesmitől az eddigiek alapján egyáltalán nem kell tartanunk. Ami a vizualitást illeti, az sem sikerült sokkal fényesebbre: P. J. Holden durva és elnagyolt vonásai csúnyák, barátságtalanok, és közben mindenféle egyéniséget is sikerül nélkülözniük (kicsit mintha Howard Chaykin művét látnám, csak sokkal kevesebb stílussal) – egyáltalán nem tudnak háborús, vagy jól meggondolva, bármilyen hangulatot teremteni. A léigharc oldalai különösen kuszák és dinamikátlanok, és ez köszönhető a többiek színvonalához alázatosan csatlakozó színezőnek is. A Happy Valley érdektelen és felesleges, és csak tovább rontja a Battlefields hírnevét, amin a The Tankiesnek köszönhetően már amúgyis csorba esett.

Captain America: Reborn #6

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Bryan Hitch
Kiadó: Marvel Comics

Amikor 2005 elején Ed Brubaker szárnyai alá vette az Amerika Kapitányt, egy csapásra megszületett a Marvel egyik legjobb sorozata, ami sok olyan olvasót is meggyőzött (köztük engem), akit korábban jobb esetben szimplán hidegen hagytak, rosszabb esetben kacagásra késztettek a csillagos sávos ruhában rohangáló hős kalandjai. Az író ezt nem csak egy gyönyörűen komplex, hosszú kifutású, intelligens sztorival, és a karakterhez képest meglehetősen sötét hangulattal érte el, hanem azzal is, hogy személyében végre valaki ráébredt: az a tiszta, nemes, idealisztikus Amerika, amit Steve Rogers képvisel, ha valaha létezett is, mára megromlott, elférgesedett, befeketedett, és az eszmék fölött átvették benne az uralmat a saját gesztenyéjüket kapargató, korrupt politikusok és üzletemberek. Vagyis Rogers testesítette meg azt az országot, aminek Amerikának lennie kellett volna, és ez bizony számára, és általában is fájdalmas kontrasztban állt a valósággal. Innen kiindulva logikus volt meglépni a Kapitány halálát, és a sorozat megmaradt a maga zseniális szintjén egészen addig, amíg annak a történetnek közvetlen utózöngéi le nem zárultak. Aztán jött egy csomó tölteléksztori, nyáron pedig elstartolt a Reborn, amiben, mint címe is jelzi, Steve Rogers visszatért a halálból – pontosabban, kiderült, hogy sosem halt meg. Eleve, már visszahozásának ötlete sem volt szerencsés, kivitelezése pedig teljes kudarc. Brubaker nem tartja magát saját koncepciójához, mindaz, ami a sorozatot évekkel ezelőtt naggyá tette, nyomokban sem lelhető fel ebben a közhelyes, szimpla „jófiúk püfölik a rosszfiúkat” szintre süllyedt miniben. Megkapjuk a nagyjából ötszázadik Amerika Kapitány vs. Vörös Koponya küzdelmet, aminek verbális részébe sikerült belesűríteni a lapos szuperhősbunyók összes sablonját, a jófiúval, aki jogos haragjában olyan hangzatos szavakkal dobálózik, mint a „soha”, az „elég”, és a „most aztán…”, meg a rosszfiúval, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és hitetlenkedik, hogy négyszázkilencvenkilenc alkalom után megint nem sikerül kinyírnia nemezisét. Aztán jön az a teljesoldalas panel, ami már most pályázhat az év leggiccsesebb képe címre: Rogers teljes harcfelszerelésben, heroikus pózban áll, pajzsát győztesen emelve feje fölé, arcán a született amerikai hős és hazafi halálkomoly, elszánt kifejezésével, miközben a Nap egyszerre süt rá hátulról (hogy ellenfényben legyen) és elölről (hogy a pajzsán is megcsillanjanak a sugarak). Aztán jön a kegyelemdöfés: a Vörös Koponya meghal (gondolom, legalább egy-két évig halott is marad – őszintén nem tudom, mi a fenének akarnak még az ilyen képregényekben halállal hatást elérni, úgyis mindenki tudja, hogy nem lesz tartós), de lánya, Sin arca a végső csatában csúnyán összeég és eldeformálódik, úgyhogy vigyázat! Itt az új Vörös Koponya (Egy újabb szupergonosz női változata? Megint? Komolyan?). Ja, és Bryan Hitch… összességében remek munkát végzett (Steve víziói egy lehetséges, apokaliptikus jövőről különösen hatásosak), de már megint nem boldogul a nőkkel – ez azóta van nála, amióta a Marvelnek dolgozik (emlékszünk még a Fantasztikus Négyes rémesen csúnya Láthatatlan Nőjére?), és egyre frusztrálóbb. Sharon az egyik panelen úgy néz ki, mint egy nagyfejű retardált, és a helyzetet különösen ironikussá teszi, hogy Steve épp ekkor közli vele, milyen gyönyörű. Remélem, Brubaker nagy hasznát veszi a pénznek, amit saját korábbi munkája seggbekúrásáért kapott, akkor legalább némi értelme van a Rebornnak.

PunisherMAX #3

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Istenem, január van, és máris itt a karácsony? Minthacsak Garth Ennis tért volna vissza a Megtorlóhoz, és ennél nagyobb öröm aligha érheti a halálfejes büntető rajongóit. A Jason Aaron (Scalped) tollával újraindított PunisherMAX-nak már a startja is kiválóan sikerült, és a színvonal azóta csak emelkedik – ha ez így megy tovább, pikk-pakk, és ismét a Megtorló lesz a Marvel legizmosabb sorozata. A történet bevezeti a felnőtteknek szóló MAX-univerzumba a Vezér karakterét (olyan magaslabda ez, amit Ennis valamiért sosem csapott le), aki egyelőre még csak egy gengszterfőnök testőre – természetesen jókora ambíciókkal, legalább olyan nagy szarkeverő képességgel és még nagyobb testi adottságokkal. Wilson Fisk célja az, hogy főnöke jóváhagyásával elhitesse az utcai bűnözőkkel, hogy saját kis városi legendájuk, az alvilágot uraló Vezér nem csak egy legenda – és így előcsalogassa a Megtorlót, hogy végezhessenek vele. Amit Fisk főnöke nem tud, hogy számára Castle csak egy eszköz, amit felhasználva úgy keverheti a lapokat, hogy végül valóban ő legyen New York gengsztervezére. Az nyilvánvaló, hogy a többi öltönyös gazember ez ellen semmit nem tud majd tenni, úgyhogy a meccs nyilvánvalóan Fisk és Castle között fog lejátszódni. Amit Aaron a füzet közepén csinál, az csaknem egy groteszk, morbid szituációs komédiára emlékeztet: a majdani Vezér és a Megtorló (előbbi gyilkos, utóbbi információszerzési szándékkal) tökvéletlenül összefut egymással annak az ízesen káromkodó, puskával lövöldöző vénasszonynak a házában, akinek férjét, egy nagy maffiavezért Frank még az Ennis-éra legelső részében lőtt főbe (100. születésnapján). A frenetikus véletlenekkel és egy pucér 90 éves nővel fűszerezett többfrontos összecsapás (Frank vs. Fisk vs. hálóköntösös-puskás vénség vs. random gengszterek) már-már egy slapstick jellemzőit viseli magán (halálfejpólós hősünk fejjel előre repül ki egy zárt ajtón), és kevés híján a Megtorló-Barracuda harcok vérmocskos és éjfekete humorának szép emlékét idézi fel. Ígéretes, noha kissé klisés a farmer családapaként csendes életet élő, profi bérgyilkos keretszerkezetű beexponálása is, Steve Dillon pedig, mint mindig, most is tökéletes választás egy ilyen végletekig vitt, groteszk, ultraerőszakos, gonosz humorú Megtorló képregényhez. Keep ’em coming!

Siege #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
Kiadó: Marvel Comics

Eddig bírta a Marvel megaevent nélkül. A kiadó ugye azt ígérte 2008-ban, hogy hagyja szépen kifutni legutóbbi égzengése, a Secret Invasion következményeit, így aztán 2009-ben nem lesz nagy crossovere. Nem is lett, de azért az mindenképpen vicces, hogy rögtön az első adandó alkalommal máris elstartolt a következő banzáj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Siege pont feleolyan hosszú lesz, mint a Secret Invasion (azaz csak négy részes), a teljes, mindenféle tie-ineket is figyelembevevő terjedelme meg kevesebb, mint az egyharmada. Viszont van még egy fontos különbség a Marvel legutóbbi eventjeihez képest: ez most egyáltalán nem úgy néz ki, mint amit az író, Brian Michael Bendis már évek óta tervezgetett, mint a Secret Invasiont. A Siege szálai nem nyúlnak vissza túl messzire, inkább csak pár hónapra, mintha a Marvel nagyjából tavasszal döntött volna úgy, hogy ki kéne valahogy aknázni a Thorban rejlő lehetőségeket, ha már J. M. Straczynski olyan meglepően nagy sikert aratott a sorozattal (mármint pénzügyileg – hogy kritikailag is, az egyáltalán nem meglepő). Na, ebből lett a Siege, ami szembeállítja az Amerika nemzetbiztonságát irányító Norman Osbornt a norvég istenekkel, és a Broxton nevű kisváros felett lebegő otthonukkal, Asgarddal (és ami elüldözte a crossovereket szívből utáló Straczynskit a DC-hez). Bendisnek az első résszel (és a prológusként szolgáló Siege – The Caballal) sikerül elérnie, hogy hiteles motivációval szolgáljon Osborn számára (noha ez aligha volt vérverejtékkel járó kihívás, elvégre egy kontrollmániás őrültről beszélünk, naná, hogy le akarja rohanni az egyetlen dolgot amerikai földön, ami nem tartozik a fennhatósága alá), de így is kicsit elkapkodottnak, az „írjuk meg gyorsan, hogy minél több lóvét kaszálhassunk vele” elv alatt született sztorinak tűnik az egész. Viszont mindennek ellenére pokolian élvezetes: elképesztő a tempó, amit Bendis diktál. Már a Secret Invasionben is csak pár oldal telt el, mielőtt megkezdődött a tényleges invázió (hol van már a Mutánsvilág elegánsan lassú expozíciója), itt meg, mire a füzet végére érünk, befejeződik Asgard ostromának első felvonása (Thor legyőzése), és az író már készíti is elő a másodikat, a szövetséges hősök felvonulását (az utolsó oldalon az időközben az élők közé visszatért Amerika Kapitány dühtől remegve nézi az ostromot a tévében). Kipipálható az eszméletlenül dinamikus akció, az epikus hangulat, és Olivier Coipelnek köszönhetően a szemet gyönyörködtető látványvilág is. Ares csata előtti lelkesítő beszéde ugyan nagyon csúnyán kilóg a képregényből (se funkciója, se értelme, és inkább nevetséges, mint nagyszabású), de ezt leszámítva nem lehet panaszunk a Siege-re – legalábbis egyelőre. Más kérdés, hogy úgy néz ki, az egész minisorozat egyetlen nagy csatajelenet lesz, ami a Secret Invasionnel ellentétben nem rendelkezik majd sem komplex háttértörténettel, sem pedig sok-sok helyszín közti dinamikus váltással. És innen nézve ez bizony kevésnek tűnik. De a kezdet bíztató, úgyhogy reménykedjünk. És a fenébe is, hát nem pont az ilyen képregények miatt olvasok még felnőtt fejjel is szuperhőstörténeteket?

The Unwritten #9

Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross
Kiadó: Vertigo Comics

Az Inside Man konklúziójával fordulópontjához érkezett Mike Carey metafiction sorozata. Tommy Taylor mostantól nem áltathatja magát azzal, hogy nem a való világbéli megtestesítője annak a fiatal varázslónak, aki apja ifjúsági regényfolyamának (a Harry Potter nyomdokain) főszereplője. Legalábbis gondolom, hogy ha az ember egy mágikus kilincs segítségével nem létező ajtót nyit a puszta falon, miközben egy szárnyas macska ül a vállán, az segít eloszlatni a természetfeletti eredettel kapcsolatos kételyeit. A sztori ott indult, hogy erősen szkeptikus főhősünk börtönbe került egy rakás író meggyilkolásáért abban a villában, amiben apja a könyveit írta. A börtönben aztán találkozott az igazgatóval, aki személyes haragot táplál iránta, mert szerinte elárulta Tommy Taylor-rajongó gyerekei bizalmát, egy újságíróval, aki azért záratta be magát, hogy exkluzív interjút csikarjon ki belőle, az említett repülő macskával – és Frankenstein teremtményével. Nem beszélve arról az állig felfegyverzett kivégzőosztagról, ami az igazgató jóváhagyásával azért masírozik be a börtönbe, hogy a gonosz megbízásából végezzen hősünkkel. Lenyűgöző, amit Mike Carey csinál: óvatosan, de határozottan adagolja az információkat, aminek köszönhetően az általa teremtett világ homályos foltjai szépen, lassan tisztulnak – de mindig gondoskodik új foltokról, hogy a misztikum megmaradjon, a világ pedig táguljon. Ami a legszebb benne, hogy mindezt következetesen, logikusan teszi, egyszerre elégítve ki az olvasó kíváncsiságát, és újra felébresztve, fokozva azt, anélkül, hogy erőltetettnek hatna. Persze, még egy éve sem fut a sorozat, úgyhogy ez el is várható, de Carey itt olyan fantasztikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, hogy semmi okunk kételkedni benne: ez a jövőben is így fog maradni. A börtönlázadássá dagadt gyilkossági kísérlet szálai gyönyörűen bonyolódnak, és itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül töltötte ki a szerző a legutóbbi számot egy látszólagos közjátékkal, vagyis a börtönigazgató Taylor-rajongó gyerekeinek reakcióival. A végjátékban velük kapcsolatosan bekövetkező tragédia (mely újabb fonákja a valóságot és a fikciót egybemosó koncepciónak) nyílegyenesen mutat előre a sztoriban, tovább fokozva a The Unwritten lenyűgöző világának sajátos vonzerejét. Peter Gross képei pedig rengeteget tesznek hozzá az összképhez. Letisztult, finom és egyszerű, bájos vonásai egy könnyed, meseszerű fantasyt sugallnak, így amikor az erőszak időről-időre hirtelen elszabadul, pontosan az az érzés keríti hatalmába az olvasót, amit a készítők alighanem átadni reméltek: hogy valami nagyon el van kúrva csodaországban.

Just a Pilgrim

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 11+1.

Ilyen lehet, amikor egy született képregényíró maszturbál: Garth Ennis világvége utáni sztorija a bigott és kannibál Clint Eastwooddal öncélú és értelmetlen, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne pokolian élvezetes.

Nyolc évvel vagyunk a nagy „Égés” után: a Nap felperzselte a Földet, az óceánok elpárologtak, és az emberiségnek pusztán egy elenyésző töredéke élte túl a katasztrófát. Egyikük egy rettenthetetlen, szűkszavú, Isten igéjét hirdető vándor, egy jókora, feszületformájú égésnyommal az arcán, akinek neve nincs, küldetése viszont annál inkább van. Szárnyai alá vesz egy tucatnyi, szedett-vedett szerencsétlenből álló karavánt, melynek tagjai az egykori Atlanti Óceán medrében igyekeznek egy állítólagos hely felé, ahol még találni vizet. Közben azonban kegyetlen fosztogatók kezdik tizedelni soraikat – a vándor felveszi a kesztyűt, és a sivatagos vidéken elszabadul a pokol.

A Just a Pilgrim ötlete akkor fogalmazódott meg Ennisben, amikor legendás, Prédikátor című sorozatának már a vége felé járt, és az ahhoz fűződő kapcsolatot ez az ötrészes minisorozat le sem tagadhatná – hiszen a vak is látja, hogy a vándor erősen hajaz a Gyilkosok Szentjének karakterére. Egészen pontosan olyan, mintha kedvenc angyalgyilkosát Ennis egybegyúrta volna Clint Eastwood névtelen, a semmiből elő-, és dolga végeztével oda visszalovagló westernhősével és Dredd bíróval, aztán az eredményt rászabadította volna a Mad Max II világára, és az egészet az Alamo ostormának apokaliptikus verziójával zárta volna le. És persze már megint a vallás húzza a rövidebbet… Címszereplőnk ugyan a maga nemében határozottan hősnek, hősiesnek tűnik, de amikor a történet végén lehull a lepel valódi szándékairól, csak egy szörnyű bűneiért megrögzötten vezeklő, bigott vallási fanatikus marad, aki öntudatlanul is kénye-kedvére forgatja ki a Biblia szavait. És hogy miért vezekel? Nos, mielőtt megvilágosodott volna, egy istentelen, bűnből bűnbe eső katona volt, akiből aztán egy emberevő sorozatgyilkos vált. Isten hozott Ennis apokaliptikus világában: nem elég, hogy az egész Föld döglődik, de a maroknyi túlélő utolsó reménysége ráadásul egy félőrült kannibál kezeiben nyugszik – illetve haldoklik.

A mini a vándorral kapcsolatos, említett fordulatra épül, és valljuk meg nyugodtan, hogy anélkül nem is érne sokat – csak egy lenne a raklapnyi posztapokaliptikus történet közül, amiben a túlélők gyilkosok és fosztogatók ellen kénytelenek harcolni, miközben igyekeznek eljutni az „ígéret földjére”. Ez a fordulat azonban utólag egészen más színben tünteti fel az egész sztorit, feje tetejére állít mindent, és roppant perverzzé, gonosszá, cinikussá aljasítja az egész képregényt – vagyis ennek köszönhető, hogy egy igazi, vérbeli Ennis-művet kapunk. Persze az író kegyetlen, fekete humora korábban is meg-megcsillan, kiváló példa erre a karaván eredeti vezetőjének sorsa: először is elragadja egy hatalmas szörnyeteg, amiről kiderül, hogy nem öli meg áldozatait, hanem párzik velük – de nem, ez még csak a kezdet, innentől kezdve Ennis még három-négy hasonlóan megalázó sorscsapást mér rá, mielőtt kegyelemdöfésként atomokra robbantaná. A mellékkarakterek egyébként egyáltalán nem kiemelkedők. A történetet egy kisfiú narrálja, aki kialakít egy afféle baráti kapcsolatot a főszereplővel, de sem ez a kapcsolat, sem a kisfiú maga nem emelkedik felül a jellemző sablonokon. A főgonosz ellenben jól eltalált: olyan ordítóan klisés, eltúlzott és röhejes, hogy már önmaga paródiájává válik, és Ennisnek kétségkívül pont ez volt a célja. Hogy máshogy tekinthetnénk egy kalózra, akinek nem csak egyik szeme hiányzik, hanem mindkettő, nem csak egyik lába, hanem mindkettő, és nem csak egyik keze… de gondolom, már kapizsgáljátok.  A többi figurával foglalkozni is kár, eleve csak ágyútölteléknek vannak ott, néhányuk legfeljebb annyival emelkedik ki a tömegből időről-időre, hogy felszólalnak a vándor mellett vagy ellen.

A képregény hangulatát természetesen a főhős szűkszavú, fanatikus karaktere, és a kihalt, sivatagos Föld határozza meg. Előbbiről már esett szó, utóbbi ábrázolása a Dredd bíróból ismert spanyol Carlos Ezquerra feladata volt. A tájképek meglehetősen hatásosra sikeredtek, pedig egy sivatagos pusztasággal nem könnyű kreatívnak lenni – de köszönhetően a színezőnek is, a kies, kényelmetlenül sárgás vidéket látva tökéletes átjön a posztapokaliptikus hangulat, amit csak fokoznak a homokba félig elmerült bálnacsontvázak és hajóroncsok. A Titanic ostroma már ötlet szintjén is kiváló, Ezquerra pedig itt teljesít a legjobban: az utolsó szám dupla nyitóoldala lélegzetelállító. Sajnos azonban az akciók ezt leszámítva meglehetősen egyszerűek és laposak, ráadásul a rajzolónak a történet stílusát sem sikerült maradéktalanul visszaadnia. A Just a Pilgrimnek van ugyan egy adag szatirikus hangulata, de talán nem olyan erős, amennyire Ezquerra képei érzékeltetik – néha már-már paródiába hajló arcvonásaival túllő a célon, főleg ha mindezt szembeállítjuk a vándor találóan minimális, szenvtelen mimikájával.

Nem tudom, hogy Ezquerrának kellett volna kicsit komolyabb hangvételt megütnie, vagy Ennisnek kellett volna sokkal gonoszabb, szatirikusabb stílusban megírnia a sztorit – erősen az utóbbi felé hajlok, mert ebben a formájában a Just a Pilgrimet tényleg csak a befejezése menti meg a középszertől.

Megjelenés: 2001, Történet: Garth Ennis, Rajz: Carlos Ezquerra

The Punisher: The End

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 9.

Ha igaz, hogy senki sem ártatlan, és ezt rávetítjük a Megtorló világára, akkor vajon mi lehet a halálfejes büntető szerepe egy posztapokaliptikus rémálomjövőben, amiben az emberiség Armani öltönyös söpredéke kotlik a nukleáris hulladékká devolválódott földgolyón? Hogy meggyújtsa a végső, totális tisztítótüzet, természetesen. Garth Ennisnek nincsenek illúziói.

A szuperhősök sosem halnak meg, vagy ha mégis, hát újjászületnek. Így aztán történetük sosem ér véget, szappanoperaszerű életük csak hömpölyög, és hömpölyög, amíg világ a világ – de persze nem csoda, hogy többek fantáziáját is megmozgatta már, hogy nézne ki mondjuk az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes utolsó kalandja. Így született meg a Marvel The End című, egymástól független one-shotokból álló „sorozata”, ami bizonyos hősök végnapjaira koncentrált (természetesen a fő kontinuitáson kívül). A témában voltak jobb (Hulk), rosszabb (X-Men) és vállalhatatlanul szar (Wolverine) eresztések, de a feladatot nem meglepő módon Garth Ennis oldotta meg a legjobban, aki akkoriban még javában írta 60 részt megélt MAX-os (azaz szigorúan felnőtteknek szóló) Megtorlóját.

Amikor a harmadik világháború nukleáris rakétái repülni kezdenek, az öreg Frank Castle már a Sing Singben csücsül (nem mintha nem lenne mindegy neki: ott legalább egy helyen van az összes szemétláda, még keresnie se kell őket), és várja, hogy benyisson hozzá a börtön szorgalmasan dolgozó kivégzőosztaga (mert azt az állam mégsem engedheti, hogy pont egy rakás elítélt élje túl a világvégét). Egy évvel később egy piti bűnöző társaságában előbújik a fegyház atombunkeréből, és mivel innentől kezdve csak órái vannak hátra a sugárzásnak köszönhetően, el is indul New Yorkba, egy utolsó büntetőtúrára…

A The Endnek ugyebár az volna a lényege, hogy számba vegye az adott karakter legfontosabb tulajdonságait és céljait, és azokból kiindulva eljuttassa őt egy logikus, következetes befejezéshez – és ennek a követelménynek Ennis maradéktalanul eleget tesz. Merthogy ki is Frank Castle? Egy lelkileg rég megnyomorított, megszállott tömeggyilkos, akit az egész világon semmi nem érdekel a bűnözők levadászásán kívül – akár teljes pompájában burjánzik a Föld civilizációja, akár csak üszkös romok maradtak utána, akár 6 milliárd ember él a bolygón, akár csak pár tucat, neki mindegy, a körülmények irrelevánsak. És ez itt a lényeg. Helyezd az X-Ment posztapokaliptikus kulisszák közé, és a csapatot megfosztod céljától (ember-mutáns béke elérése), tedd ugyanezt Pókemberrel, és odavan a hétköznapi problémák és a szuperhőslét ellentéte, amire az egész figura épül. De tedd ugyanezt Frankkel, és nemhogy nem vész el semmi, de ráadásul megkapod a szó minden értelmében vett „végső” Megtorló-történetet.

Ő ugyanis nem alkuszik meg. Puszta kézzel fojt meg egy bűnözőt, még akkor is, ha tudja, hogy az a halálos sugárfertőzés utolsó stádiumában szenved, és úgyis csak percei vannak hátra. Szenvtelen faarccal kaszálja le a bunkerükben „éljük túl a világot” játékot játszó korrupt hatalmasságokat, még akkor is, ha tudja, hogy nagy eséllyel ők az utolsó emberek a földgolyón, és tettével fajirtást követ el. Aki megérett arra, hogy golyót repítsenek a fejébe, annak mennie kell, mindegy, milyen áron, Frank küldetése feltételek nélküli. És ezzel együtt jár egy félig-meddig kimondott, mélyen keserű és cinikus konklúzió is: az emberiség szart se ér. Mi sem nyilvánvalóbb ennél, amikor hősünk áll a magukat balgán megvezetni hagyott milliárdok haláláért felelős fejesek kilyuggatott hullái felett, a posztnukleáris New York közepén, fajtája utolsó élő tagjaként, fegyverrel a kezében. Nincs már senki, akit meg kell büntetnie, ami persze csak azért lehetséges, mert nincsenek már emberek: Frank végre kivágta a világ szövetéből a rákot, ami a családja halálát okozta, feladat teljesítve, jöhet a „happy end” felirat.

A The End tökéletes folytatása/lezárása/kiteljesítése/esszenciája Ennis MAX-os sorozatának. Felejthetetlen, ahogy nem szájbarágós, de a napnál is világosabb módon ítéletet mond az emberiség felett, és ahogy ezzel kapcsolatosan visszavezeti háborgó lelkű hősét a végpontból a kezdetekhez: a záróképen Frank lángolva sétál a Central Park felé „1976”-ban, hogy találkozzon családjával, és „ezúttal megmentse őket”. Az egykori civilizáció utolsó képviselője negyven évig fantoméletet élt, nem csoda, hogy teljes közönnyel viseltetik a jövő iránt. És aki mindezt tökélyre viszi: Richard Corben. Sajátosan torz, még Steve Dillonénél is abszurdabb atmoszférát teremtő stílusa különösen a fináléban hálálja meg magát. Az élete megóvásáért Franknek tartott védőbeszéde végén az egyik nagymenő üzletember szája megnyerőnek és ártatlannak szánt, mégis visszataszítóan groteszk vigyorra görbül (torzul) – ahogy Corben rajzolja meg, olyannak látjuk őt, amilyennek a Megtorló: az emberi civilizáció nukleáris szemétnél is károsabb, hazugságokkal teli, aljas, behízelgő hulladékának. Igen, én is szarrá lőttem volna az agyát.

A Boy and His Dog

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 3.

Harmadik világháború? Már rég unalmas! Negyedik világháború? Na, az már valami! A műveivel egy egész rakás sci-fi díjat besöpört Harlan Ellison (többek közt az ő munkája minden idők egyik leghíresebb Star Trek epizódja, a The City on the Edge of Forever), nem is adta ennél alább, amikor megírta egy notórius, 18 éves erőszaktevő (írd és mondd: a fiatal Don Johson), és telepata kutyájának posztapokaliptikus történetét. Szóval a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy Disney-film amiben egy kisfiú vidáman szaladgál a zöldellő réten, nyelvét aranyosan lógató kutyuskája társaságban, nyálas zenével és éneklő madarakkal a háttérben. És hogy mennyire nem az, azt jól illusztrálja az az alternatív cím, amit a stúdió azért talált ki, hogy elejét vegye pont ennek az asszociációnak: Psyhco Boy and His Killer Dog. Kell-e többet mondanom?

Don Johnson már azelőtt elkészítette élete főművét, hogy százlövetű pisztollyal, cool napszemüveggel és sármos mosollyal felszerelkezve osztotta az igazságot és a golyókat Miami utcáin. Elvégre a napfényes bűnvadászatnál mégiscsak izgalmasabb, de legalábbis eredetibb, amikor valaki a negyedik világháborúban sivataggá bombázott, kopár Amerikában kolbászol kajára és puncira éhesen, és telepata kutyájával beszélget (neve: Blood!), aki kifinomult érzékei segítségével vezeti el őt a nőkhöz, hogy aztán gerincre vághassa őket, akár akarják, akár nem. És, ó, nem, a remek ötletből, láthatóan igen alacsony költségvetéssel, filléres díszletek hanyagul kamera elég hajigálásával készült A Boy and His Dog nem igazán vígjáték, úgyhogy a telepata kutyát meg az összes többit tessék komolyan venni. Annak ellenére is, hogy bár L. Q. Jones író-rendező filmje alapvetően egy sötét hangulatú sci-fi, azért jó adag szarkazmus is szorult belé, ami az ’50-es évek kertvárosi Amerikájának gonosz szatírájában csapódik le, nameg a félmeztelen posztapokaliptikus izomhősök szembeköpésében.

2024-ben járunk, az atomháborúk tépázta kontinensen bolyongó túlélők számára az élet sivár és kilátástalan: a civilizációnak vége, a több ezer éves emberi kultúrából csak a legesszenciálisabb művészi ágazat maradt fenn, és az is csak rossz minőségű másolt VHS-ek formájában. Nagy szükség is van a pornóra, mert a férfiak fegyverért, lőszerért, ételélt és nőért folyó állandó harcában a nő a legértékesebb, mivel alig néhányuk élte túl az apokalipszist (ugyanis míg a férfiak a frontokon háborúztak, ellenségeik lebombázták városaikban kötögető asszonyaikat). A 18 éves Vic egyetlen hű társa az említett telepata kutya, régi emberi kísérletek eredménye, egyben négy lábon járó történelemtanár, aki a barátját (és a nézőt) okítja a múlttal, főleg a háborúkkal kapcsolatos tudnivalókra. Aztán Vic találkozik egy nővel, aki lehívja őt a bizarr körülmények közt működő felszín alatti világba, Topekába, az utolsó helyre az egész földgolyón, ami még civilizáltnak nevezhető – persze csak nagy jóindulattal, őrülettel meg kicsavarodott világszemlélettel. És naná, hogy a barátságos invitálás mögött sötét szándékok húzódnak meg.

A posztapokaliptikus történetek egyik típusfigurája a szótlan, kőkemény, de belülről azért nemes hős, aki gyorsan közli mindenkivel, aki szembejön vele, hogy ő bizony szarik a világra, meg úgy általában mindenkire, de aztán mégis eltökélten felpumpálja a shotgunt, megmenti a dögös, égető Nap és sugárzó nukleáris hulladék ellenére is hibátlan bőrű szőke nőt, meg a fenébe is, ha már úgyis benne van, a Földet is. A mi drága Vicünk nem ilyen, ő a film végén ugyanúgy szarik a világra, mint az elején – a nőkhöz való viszonya ugyan változik, de ha azt hiszed, hogy a naplementés csók irányába, akkor komoly tévedésben vagy. Jones filmje ugyanis sajátos atmoszférával bír, száraz, durva, szentimentalizmustól, hegyibeszédektől, tanulságtól és hollywoodi nagyjelenetektől mentes narratívájában valósággal lubickol az önfejű, teljesen apatikus főszereplő, aki kizárólag a kutyája irányába képes érzelmeket mutatni. Vic és Blood meglepően szívhez szóló, de a giccs árnyékát mindig elkerülő barátsága jelenti az egyébként mélyen gonosz és cinikus filmben az emberi érzések egyetlen meleg kis szigetét.

És amikor megkezdődnek Vic bizarr kalandjai a felszín alatt, a filmen eluralkodik az éjfekete humor, és groteszk górcső alá kerül az ’50-es évek Amerikájának giccses kertvárosi boldogsága. Jason Robards alakítja (zseniálisan túlzóan) a Craddock nevű eszement népvezért, akinek irányítása alatt egy morbid, szürreális világ, vagy inkább világparódia burjánzik: mesterséges mosolyok, fehérre meszelt bohócarcok, erőltetett vidámság, irritálóan rikító színek, örökké tartó piknikek, infantilis zene, és egy bizarr önfenntartó rendszer (aki megszegi a szabályokat, „megy a farmra”) tartják életben a tébolyult posztapokaliptikus „happy town”-t. Mindez pedig tökéletes táptalaja a világ egyik leggonoszabb és legcinikusabb befejezésének (és egyik legzseniálisabb záró sorának), ami menthetetlenül beleég majd minden néző agyába: a férfiakéba azért, mert félholtra fogják röhögni magukat rajta, a nőkébe azért, mert rohadtul felháborodnak majd tőle, a feministákéba meg azért, mert helyben belepusztulnak a dührohamba.

 

The Quiet Earth

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 1.

Félőrült fickó üvölt a templomban, a krisztusszobor előtt, női ruhában, puskával a kezében: „Ha nem jössz elő, lelövöm a kölyköt!” Mindez a valaha volt legcsendesebb apokalipszis után: nem volt globális járvány, sem világpusztító természeti katasztrófa, sem pedig nukleáris holokauszt – és nincsenek földet borító hullák sem. A korszak egyik legjobb sci-fijében az emberek egyszerűen csak eltűnnek, egyik pillanatról a másikra, minden nyom nélkül, mintha soha nem is léteztek volna.

A nyolcvanas évek egyik legintelligensebb és legszórakoztatóbb (és sajnos egyik legkevésbé ismert) sci-fijéről van szó, amit Craig Harrison regénye nyomán, az Új-Zélandon akkorra már kultuszrendezőként számon tartott Geoff Murphy vezényelt le (a direktor ezzel a művel szerzett magának nemzetközi elismerést, hogy aztán Hollywoodban gyorsan meg is szabaduljon tőle a Vadnyugat fiai II és a Száguldó erőd segítségével). A kontinens egyik neves, azóta elhunyt színésze, Bruno Lawrence nagyszerűen alakítja a tudományos intézetben dolgozó kisvárosi tudóst, Zac Hobsont, aki egy nem túl szép reggelen arra ébred, hogy az utcák, a rajtuk álló autók, és a lakások üresek, használóik után még csak hullák sem maradtak. A The Quiet Earth tehát a posztapokaliptikus filmek sorát gyarapítja – legalábbis látszólag. Merthogy egyrészt, az „utolsó ember a Földön” klasszikus témájának megfelelően elinduló sci-fi a játékidő előrehaladtával túlnő az alapkoncepción, és egy jóval sokrétűbb alkotássá válik, ami magában foglalja a szerelmi háromszöget és a jelentéktelen kisember drámáját is, másrészt a forgatókönyv bőven rafináltabb annál, semhogy el lehetne intézni annyival, hogy a világvége után vagyunk.

A film első harmada frappánsan, kreatívan mutatja be az utolsó ember hétköznapjait: először természetesen jönnek a zsánertől megszokott momentumok, így a bóklászás, a többi túlélő keresése, a kutatás a lehetséges magyarázatok után, és az eredménytelen kapcsolatteremtési kísérletek sora. Amiben azonban a The Quiet Earth továbbmegy a hasonló stílusú filmeknél, az a főszereplő lelkiállapotának egyszerre frenetikusan vicces, és szinte már nyomasztóan drámai ábrázolása. A folyamat, amelyen Zac átmegy az egyedüllét totális kiélvezésétől (beköltözés egy luxusvillába) a teljes őrület határáig (show-műsor történelmi papírmaséfigurákból álló közönségnek), lenyűgöző, és minden abszurditása ellenére (avagy részben talán éppen azért), a körülményeket figyelembe véve, abszolút hiteles. Az alkotók a világvége utáni szcenáriók „ó, istenem, meg fogunk halni”-féle szetereotip központi gondolata helyett gyilkos, anarchikus humorral töltik fel Zac posztapokaliptikus lelki vesszőfutását, ami nyílegyenesen tart a totális nihil felé. És persze ezt a nihilt csakis a heves érzelmek válthatják ki, amikhez nem is kell más, mint egy második, majd egy harmadik túlélő felbukkanása, vagyis az, hogy újjáéledjenek a pitiáner emberi konfliktusok – még a civilizáció lassan elrohadó kulisszái között is.

Ezen a ponton a The Quiet Earth részben az 1959-es, méltatlanul elfeledett, Harry Belafonte főszereplésével készült The World the Flesh and the Devil nyomdokain indul el, vagyis egy szerelmi háromszöget vázol fel a főhős Zac, a maori kamionsofőr, Api, és az utolsó nő, Joanna között. Sajnos ennek a szálnak az erejét némileg csökkenti Alison Routledge épphogy elviselhető, és Peter Smith kicsit sem elviselhető játéka – viszont itt mélyül tovább a főszereplő karaktere. Zac egész életében egy jelentéktelen kisember volt (hogy mennyire, azt életben maradásának konkrét oka is világossá teszi), akinek nincs szüksége egy teljes pompájában működő modern társadalomra ahhoz, hogy kisebbségi komplexusa legyen – merthogy még az apokalipszis után is gyorsan háttérbe szorul egyetlen megmaradt vetélytársával szemben. A pásztorórákért folyó csendes küzdelem új irányt és lendületet ad a filmnek, de amikor azt hinnénk, hogy a cselekmény az utolsó nő birtoklásáért vívott konfliktusban csúcsosodik majd ki, Zac rájön, hogy az effektus, ami eltüntette az emberiséget a bolygóról, hamarosan újra megismétlődik.

Az alacsony költségvetés ugyan helyenként meglátszik a filmen, de Murhpy energiával, szenvedéllyel, ötletekkel teli rendezése még a lécet rezegtető jeleneteken is gond nélkül átvezeti a nézőt. Ebben segítségére van John Charles tökéletesen eltalált, hangulatos zenéje, ami a szokottnál is erőteljesebben szól, ugyanis az utómunkálatok során a teljes hangsávot újra rögzítették, hogy kizárjanak belőle minden hétköznapi zörejt, így erősítve a néma, kihalt Föld koncepcióját. És amikor a film végén Zac áll a tengerparton, kezében az „okosságait” gyűjtő diktafonnal, ez a némáság mindennél nyomasztóbb – a befejezés ugyanis az a fajta, amitől egy valamirevaló sci-fi rajongó a nadrágjába élvez. Nem egy nagy, mindent átértelmező csavarról van szó, csak egy ügyes és következetes, fantáziadús fordulatról, ami gondolkodásra készteti a nézőt – mert ezen a ponton Murphynek eszében sincs szájba rágni a látottakat. Végül úgy állunk fel a The Quiet Earth elől, hogy kaptunk egy remek karaktert, egy zseniális ötletet, egy jól levezényelt szerelmi háromszöget, egy hatásos emberi drámát és egy rejtélyt, amin törhetjük a fejünket – mindezt egy intelligens sci-fi keretein belül. A műfaj rajongóinak kötelező darab.

GeexKomix 19.

Mivel az ünnepi boldogság-pia-buli-szeretet bódulatában szinte bizonyosan el fog sikkadni a képregény (tudom, szinte eretnekség, de ez van), ezúton alighanem az év utolsó GeexKomixát tárom elétek – becsüljétek meg, olvassátok el, véleményezzétek, rebegjetek érte hálát, emeljetek nekem szobrot, aztán jövőre, veletek, mindannyiótokkal, ugyanitt. Addig is boldog zombikarácsonyt kívánok – hogy miért is, azt beljebb olvashatjátok.

Murderer #1

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Nelson Blake II
Kiadó: Top Cow Productions

A Top Cow útjára indította idei Pilot Seasonját, aminek lényeg a következő: kiadják néhány képregény első részét, aztán az olvasók szavazhatnak róla, hogy melyik legyen az az egy, amit folytatnak az alkotók, amiből ténylegesen sorozat lesz. Robert Kirkman a Murdererrel szállt be a játékba. A sztori Jasonról szól, aki látszólag egy átlagember, de persze a látszat az ilyen képregényekben mindig csal. Jasonnek ugyanis van egy különleges képessége: érzi más emberek érzéseit, gondolatait, szándékait, de hogy a helyzet ne legyen ilyen rózsás, mindezt képtelen kontrollálni. Ekkora „zajjal” a fejében pedig képtelen bármire rendesen koncentrálni, normális életet élni, és ezt a zajt csak egyvalami képes ideiglenesen elnémítani: az, ha egy haldokló ember semmibe vesző gondolataira összpontosít. És íme, megszületett sajátos motivációval megvert gyilkosunk, aki persze csakis olyanokat öl, akik rászolgálnak. Namost, ez kétségívül úgy hangzik, mint egy szuperhőstörténetbe oltott Dexter, még ha a hasonlat mind előbbi, mind pedig utóbbi szempontjából sántít is kicsit, merthogy még nem világos, Kirkman hová akarja helyezni a hangsúlyt a későbbiekben. Az első rész funkciója szimplán annyi, hogy bemutassa azokat az egyedi körülményeket, amik közt a főhős élni kénytelen, és emellett felvet egy sor problémát és mellékszálat, amelyek közül bármelyik bizonyulhat dominánsnak, ha az olvasók úgy döntenek, hogy a Murdererből sorozat lesz. A koncepció mindenesetre érdekes, és legyen szó akár Jason és nagyanyja furcsa, nem éppen ideális kapcsolatáról, a bizarr módon (egy gyilkossággal, természetesen) elstartoló szerelmi szálról, a főhős aktuális áldozatának becserkészéséről, illetve a főhősnek az ölési kényszerhez való rezignált hozzáállásáról, a képregény nagyszerűen működik – kétségkívül van benne potenciál egy remek ongoinghoz. Nelson Blake II rajzai is tökéletesen helytállnak, mert ugyan nem különlegesek, de az élvezetes átlag lehető legmagasabb szintjén állnak, azaz életszerűek, lendületesek, és hibátlanul leképezik Kirkman történetének némileg melankolikus hangulatát. Legfeljebb a szokásoshoz képest még így is valamelyest visszafogott színvilág lehetne kissé egységesebb, atmoszférikusabb (ehhez a sztorihoz passzolna egy sötétebb, komorabb, és főleg, meghatározóbb, egyedibb látvány), de így sem lehet okunk panaszra. Ugyan a Pilot Season többi versenyzőjének elolvasása még várat magára, de az már most kijelenthető, hogy alapból nem járunk rosszul, ha a Murderer folytatódik.

Nation X #1

Történet: Simon Spurrier, James Asmus, Chris Yost, Scott Snyder
Rajz: Leonard Kirk, Michael Allred, Michele Bertilorenzi, David López
Kiadó: Marvel Comics

A Marvel antológiái nem szoktak jól elsülni, legutóbb a hatrészes Astonishing Talesszel fürödtek be – és a speciálisan x-menes antológiák is kétes értékűek (ld. a tavalyi Divided We Standet és Manifest Destinyt). De a négyrészes Nation X, legalábbis az első szám alapján, kivételt képez. Na jó, a négy rövid sztoriból ide is jutott egy, ami meglehetősen érdektelen és felesleges, de összességében határozottan pozitív az összkép – főleg, ha azt nézzük, hogy létezése egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is sokat hozzátesz Matt Fraction jelenlegi Uncanny X-Menjéhez. Ami mellesleg már jó egy éve haldoklik, és a Nation X megtárgyalását itt kell kezdenünk. Fraction pár hónapja egy, a hatóságok hatáskörén kívül eső szigetre (Magneto régi Asteroid M-jére), Utópiára költöztette az X-eket, és teljes kompániájukat. A szerző azóta írhatatlanul sok karakterrel dolgozik, aminek óhatatlan mellékhatása, hogy nagy részük elsikkad (és ez még a jobbik eset, voltak, akiket Fraction teljesen és otrombán félreírt), és fontos kérdések, dilemmák, témák maradnak említetlenül. Miért is jó az X-eknek, hogy elszeparálják magukat, és úgy általában, a mutáns faj maradékát a világtól, és összegyűlnek egy adott helyre (ahol egyszerre lehet őket kiirtani)? És mit gondolnak erről az egyes karakterek, a fiatalok mutánsok, a „vendégek”, vagy ha úgy tetszik, befogadott menekültek? Bármilyen szégyen is Fraction számára, ezekre a kérdésekre nem ő ad választ az Uncannyben, hanem egy rakás más író a Nation X-ben. Simon Spurrier sztorija (The Ghost of Asteroid M) például Magneto és a mutánsok új nemzedékének kapcsolatával fűszerezve látogatja meg a mágnesesség urának múltját – helyenként ugyan túl lazára veszi Magneto figuráját, de összességében érdekes adalék az ősellenség visszatéréséhez. A kakukktojás Scott Snyder Testamentje, ami a sokadik rohadtul unalmas bőrt húzza le a „Kolosszus elvesztette Kittyt, és most szenved, és nem találja magát, és búsong” koncepcióról. Erről már a Manifest Destinyben is szólt pár oldal (Christ Yost remek kis Uncheerable-je), csakhogy míg annak ott volt humora és lelke, ennek nincs semmije, Snyder csak bután rázza a fát, hátha leesik még róla valami. Yost Cold Shoulder című rövidje sokkal-sokkal élvezetesebb, az imént említett Uncheerable-höz tudnám hasonlítani: alapul vesz egy karaktert (ezúttal a notóriusan komolytalan és felelőtlen Jégembert), tökéletesen bemutatja reakcióit a jelenlegi szituációra, az egészet megtölti humorral és szívvel, hogy aztán a végére roppant eleganciával odalopjon egy drámai felhangot, ami az egész addigi vidám sztorit sajátosan édeskeserűvé varázsolja. A legjobb viszont James Asmus Road Tripje: ebben a két régi barát, Rozsomák és Árnyék utazgat, iszogat, és beszélget (többek közt arról, hogy melyik dögös szuperhősnő jön be jobban nekik), majd pedig rátérünk a lényegre: Küklopsz döntéseire és Utópiára. Ez a dialógus két oldalban többet mond el a mutánsok jelenlegi helyzetéről, mint Fraction összes eddigi képregénye a témában. Ráadásul közben vicces, szórakoztató, és remekül ábrázolja a két karakter kapcsolatát. Remélhetőleg tartják a színvonalat a későbbi számokban is, bár egy antológiánál ez mindig kétséges.

Supergod #2

Történet: Warren Ellis
Rajz: Garrie Gastonny
Kiadó: Avatar

Újabb képregény arról, hogy milyen volna a világ viszonylag reális (értsd: nem marveles/dc-s) szemmel, ha léteznének benne szuperhősök… És az igazat megvallva, kicsit unalmas már ez a koncepció. Sok író sok bőrt lehúzott róla, és kevés új van, amit még hozzá lehet tenni. Az efféle sztorik egyik közös pontja, hogy általában sokkal sötétebb/cinikusabb szemszögből közelítenek a témához, vagyis a dicsőséges hősökkel teli szuperhősvilágok kontrasztjaként ezek rendszerint tele vannak őrültekkel, gyilkosokkal és pszichopatákkal (elég csak a Watchmenre gondolni), vagy egyszerűen csak oly módon képezik a két nagy kiadó műveinek antitéziseit, hogy minden, de tényleg minden gyökeresen el van bennük kúrva. Ehhez a legjobb példa pont Warren Ellis Ruins című kétrészes minije, ami egy mélyen depresszív és sokkoló alternatívája a Marvel-világnak. A baj azzal a képregénnyel az volt, hogy Ellis szimplán az „alakuljon minden a lehető legszarabbul” elv szerint írta meg, teljesen öncélúan, kiélve véres és vad fantáziáit, vajmi kevés tekintettel karakterekre és történetvezetésre. A Supergod sajnos ehhez hasonlatos. A kiindulási pont a fegyverkezési verseny szuperemberversennyé fajulása, vagyis, hogy a Föld különböző államai hipertitkos laboratóriumokban igyekeznek előállítani az emberi (?) faj következő lépcsőfokát – amit szerintük olyan lények képviselnek, akik izmuk egy rándulásával kiirthatnak egy fél országot. Persze, hogy minden egyes állam minden egyes kísérlete katasztrofálisan sül el, és a bolygón hamarosan pusztító, amorális supermanek ámokfutnak, mindenféle, teremtőik számára megfejthetetlen és érthetetlen motivációknak és logikának engedve. Ellis nem erőlteti meg magát: az első rész frappáns nyitányát leszámítva (az első oldalon úgy tűnik, mintha a Föld amortizálódását mesélő narrátor egy szobában ülne, de a következő kétoldalas totálkép London lángoló-füstölgő romjainak közepére, a hullákkal teli Temze partjára teszi) csak sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, ízes káromkodásokkal, hűvös brit eleganciával, szemét cinizmussal és végső, „a szart is leszarom” habitussal vegyített tudományos blablája érdemes említésre. És gyanítom, hogy ez a tudományos blabla a legfontosabb számára: az egész képregény csak szórakoztatóan őrült és gonosz ötletek tárháza („Valaki azt mondta, hogy rádióhullámokat szart. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit bizonyítani.”), amivel Ellis kedvére eljátszogathat. Közben maga a sztori alakulása olyannyira mellékes neki, hogy mindent gyors flashbackekben mesél el, karakterek és dialógusok nélkül, pusztán a tényekre szorítkozva, mint valami alternatív történelemórán. A képregény így ráadásul frusztrálóan redundáns lesz: az egyébként szép, realisztikus és hatásos képek nem tartalmaznak új információkat, pusztán illusztrálják a szöveget. Eddig leginkább egy képregényíró művészi maszturbációjának tűnik a dolog – ő biztos élvezi, de mi csak zavartak vagyunk a látványától. 

Siege – The Cabal

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Michael Lark
Kiadó: Marvel Comics

Nyakunkon a Marvel következő nagy, januárban induló crossovere, a Siege, ami véget vet majd az egy éve tartó Dark Reignnek. Brian Michael Bendis ezúttal Asgard, Thor otthona ellen küldi a Secret Invasiont követően a nemzetbiztonság fejévé előlépett Norman Osbornt, de a prológus, a The Cabal szerint ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Osborn címbeli belső köréből Loki és Doom is közvetlenül érintett Asgard sorsában – előbbi nyilván a hatalmat kívánja átvenni, ahogy mindig is akarta, utóbbi pedig (ahogy azt Straczynski, illetve most már Gillon Thorjában láthatjuk) a halhatatlanság titkát akarja kierőszakolni az épp nála, Latvériában lakó istenekből. Ez a konfliktus régóta alakul már, gyökerei jó másfél évre nyúlnak vissza, vagyis ez pont az a következetes és tudatos történetvezetés, amit Bendistől már megszokhattunk marveles pályafutása során. Legalábbis majdnem: ugyanis Osborn képbe kerülése a sztori többi aspektusához képest kissé elsietettnek, vagy ha úgy tetszik, erőltetettnek tűnik. Korábban egyáltalán nem esett szó róla, hogy frusztrálná Asgard mi világunkban való létezése, így némileg meglepő, hogy minden átmenet nélkül most hirtelen ez áll figyelme középpontjában, és kész háborút hirdetni ellene. Persze, végső soron egy őrülttel van dolgunk, ami önmagában sok mindent megmagyaráz, de ez egy egyébként ilyen gondosan kiszámított történetben így is kilóg kissé a sorból. (Bár ott van még Loki, akit szövetségüknek megfelelően trónra kell segítenie – de ő mostanában segítség nélkül is elég jól boldogult.) Ettől eltekintve a Siege – The Cabal azon a színvonalon mozog, amit a mindig nagyszerű szórakozást jelentő New Avengers és Dark Avengers írójától elvárunk. Osbornnak az őrületére koncentráló nyitó monológjától az arrogáns Doommal való konfrontációján át az Asgard elleni stratégia füzetvégi előkészítéséig minden tökéletesen működik, legyen szó akár karakterekről, akár dialógusokról, akár akcióról. Nagy és szórakoztató haddelhaddnak nézünk előre, ami e prológus szerint nem csak a csimmbummról szól majd (mint az egyébként igen jól sikerült Secret Invasion), hanem az egyes figurák döntéseiről, kapcsolatairól is. A sztori ígéretesnek tűnik már csak az egymás ellen forduló gonoszok és Asgard miatt is, és akkor a New Avengers tagjait, és a frissiben visszatérő Amerika Kapitányt még számításba se vettük. Ami pedig a rajzot illeti, Michael Lark képei szokásosan szépek, realisztikusak és visszafogottak (értsd: nélkülözik mindazokat a szuperhősös képi kliséket, amik ebben a zsánerben oly gyakoriak). Egyedül a nyitó duplaoldal fest furcsán, merthogy Lark gyökeresen másképp ábrázolja Asgardot, mint ahogy azt Thor saját sorozatában láttuk – de Loki ördögi mosolya, ahogy figyeli (és alakítja) a körülötte elszabaduló poklot, mindenért kárpótol.

A Very Zombie Christmas

Történet és rajz: Joseph Wight, Fred Perry, David Hutchison
Kiadó: Antarctic Press

Az Antarctic Press egy bájos kis speciális egyrészessel kedveskedik azon olvasóknak, akiknek már a belük kifordul a tömény és mesterkélt karácsonyi hangulattól, az egy hónapja villódzó és díszben pompázó üzletektől (jön a szeretet ünnepe, vásárolj, vásárolj, vásárolj!) és utcáktól, a sok karácsonyi daltól és attól a tetves Last Christmastól. Az A Very Zombie Christmas három író-rajzoló három rövid, fekete-fehér történetét tartalmazza, és a közös bennük természetesen az, hogy karácsonykor játszódnak, a szereplőket pedig a Jézuska és a Télapó helyett emberevő életholtak látogatják meg, akik ajándékot és virgácsot hanyagolva, szeretetteljes harapásokkal jutalmazzák a jókat és a rosszakat is. Az elsőben (Unholy Night) Joseph Wight egy második világháborús sztorit mesél, amiben az ellenséges vonalak mögött rekedt amerikai katonák tankokat vezető és lődöző náci zombikkal kénytelenek szembeszállni. Kellemes kis szösszenet, amiben viszont a viszonylag jópofa ötleten és gördülékeny történetmesélésen kívül nincs semmi élvezetes. Értsd: nem igazán vicces, és egyáltalán nem félelmetes, bár legalább a nagyapjuk „karácsonyi meséjétől” a takaró alatt tágra nyílt szemekkel rettegő lurkók képe bájos slusszpoén, és a kellemesen retró rajzok is szépen helytállnak. A második sztori a The Littlest Zombie Meets Santa! címet viseli, és messze a legjobb a háromból. A főszereplő itt maga is egy zombi, egy (egykori) kisgyerek, aki szegény olyan kicsi, hogy a „holtak hajnalán” nem tud kimászni a sírjából, mert nem éri el a tetejét (már itt meg kell szakadni a röhögéstől) – ráadásul a csúnya, rossz felnőtt zombik mindig elveszik tőle a zamatos emberhúst. Úgyhogy egyedül vadászik az erdőben, mert túl kicsi, hogy beleessen az emberek által ott felállított csapdákba – és ott találkozik egy (gyilkos) télapóval is. Fred Perry sztorija apró kis gyöngyszem: a nyilván igen egyoldalú és szimpla zombiperspektívából nem lehet hosszú történetet mesélni, így az író maga is afféle gegként fogja fel az egészet, és pár oldalon kihozza belőle, amit lehet. Vicces, ötletes, sőt, még fordulatos is, és a szívmelengetően meseszerű képi világ felteszi a pontot az i-re. Az utolsó adalék a legkevésbé érdekes: a You better watch out-ban egy gengszter egy pénzszállító kirablása után bezárja három társát egy raktárba a zsákmánnyal együtt, hogy ott rohadjanak meg. A terve az, hogy pár év múlva, mikor a rablás körüli hisztéria már lecsillapodott, majd elmegy az aranyért, de társai még azelőtt zombikként térnek vissza. David Hutchison vicces, kísérteties, végzetszerű és tanulságos is akar lenni egyszerre, de egyik sem megy neki igazán. Túl egyszerű, unalmas és kiszámítható az egész – még egy egyszeri poénnak is lapos, a vázlatos rajzok pedig (egy kihúzó nagyon elkelt volna) még a havas-gengszteres hangulatot is hazavágják. A füzetet egyértelműen a középső sztori miatt érdemes beszerezni.

GeexKomix 18.

Hideg időhöz jéghideg sztorik dukálnak: ezen a héten főleg bűnügyi történetekben mélyedünk el, azaz vérben, bűnben, mocsokban, hullákban, kurvákban, pénzben és halálban úszunk, méghozzá a noir legnagyobb képregényes művelőinek hála. De azért lesz itt még más is. Például Dr. Horrible meglátogatja a comicok világát, Thor otthonában lassan elszabadul a pokol, Steve Niles pedig Hellboyt mímel. Fáradjatok beljebb!

Noir: A Collection of Crime Stories

Történet: David Lapham, Jeff Lemire, Alex De Campi, Chris Offutt, M.K. Perker, Paul Grist, Rick Geary, Ken Lizzi, Gary Phillips, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Matthew és Shawn Fillbach
Rajz: David Lapham, Jeff Lemire, M.K. Perker, Dean Motter, Paul Grist, Rick Geary, Hugo Petrus, Joelle Jones, Eduardo Barreto, Sean Phillips, Kano, Stefano Gaudiano, Fabio Moon, Gabriel Ba,
Kiadó: Dark Horse Comics

Ugyan a Dark Horse 13 rövid noirt tartalmazó graphic novelje nem tartozik az elmúlt két-három hét termése közé, de azért még bőven belefér az „újdonság” kategóriába – és műfajválasztásából adódóan egyszerűen nem mehetünk el mellette itt a geekzen csak úgy, szó nélkül. Tehát, a kiadó összegyűjtött egy rakás, a zsánerben, és úgy egyáltalán, a képregényművészetben jó nevűnek számító írót és rajzolót, és megrendelt tőlük egy-egy kőkemény, mocskos-karcos bűnügyi történetet pár oldalon, fekete-fehérben. Egyszerű átlagemberekről, akiket a nélkülözés sodor a bűn világába, a noir jellemző balekjairól, akik egy punci hívószavának engedelmeskedve csinálnak magukból hülyét és hullát, bűnözőkről, gyilkosokról, pénzről, vérről és halálról, meg egyéb földi jókról, amiknek itt helyük van. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az egyes sztorik színvonala erősen ingadozó, a kötetbe éppúgy kerültek remekművek, mint felejthető alkotások – de a noir rajongói kétségkívül megtalálják benne a számításaikat.

A nyitány mindjárt lenyűgöző: David Lapham híres sorozatának, a 2005-ben véget ért Stray Bulletsnek a világát látogatja meg újra, egy fiatal lányon keresztül, akit két osztálytársa egy ládába zár, azzal a szándékkal, hogy később megerőszakolják és megöljék. Az Open the Goddamned Box, amellett, hogy ijesztő bepillantást enged a mai tinédzserek dühvel, keserűséggel teli, és céltalanságukban sokszor erőszakhoz vezető életébe, rafináltan eljátszadozik az áldozat-tettes szerepkörrel, és mindezt egyszerű, de hatásos képi világgal, és egy nem konvencionális befejezéssel koronázza meg. A kötet másik csúcspontja a 21st Century Noir, a műfajban felülmúlhatatlan Ed Brubaker-Sean Phillips (Criminal) párostól. A mindössze hatoldalas képregény a szűk keretek közt is háromszor vált szemszöget (szerető-feleség-férj), és egy klasszikus „öljük meg a férjem, hogy együtt lehessünk” történetet csavar ki, és zár le roppant szemét és mocskos módon. Ez kérem itt a noir legjava, és most már azt is tudjuk, amit eddig is biztosan sejtettünk: Phillipsnek nem feltétlenül van szüksége színezőre, hogy a rajzai fantasztikusan mutassanak.

A többi 11 sztori (melyek közt egy ötletes illusztrált novellát is találunk, Ken Lizzi és Joelle Jones tollából: Thrustworthy) általában egyetlen egyszerű szituációra épül, hol jobban, hol rosszabbul, hol érdekes, hol tipikus megoldásokat alkalmazva, hol meglepetést okozva, hol kiszámíthatónak maradva. Jeff Lemire végtelenül szimpla The Old Silo-ja például egy anyagi nehézségekkel küzdő farmerről szól, akinek pajtájában pár héttel a kilakoltatása előtt felbukkan egy sebesült bankrabló, természetesen egy pénzzel tömött táska társaságában, míg Matthew és Shawn Fillbach Lady’s Choice-a egy meglehetősen lapos és érdektelen szösszenet egy gengszterkörökben mozgó, izgalmakat hajkurászó nőről, aki pasiját egy „erősebb kutyára” cseréli. A Gary Phillips-Eduardo Barreto páros sztorija (The New Me) egy teljesen földhözragadt, szerelmi bonyodalmakat ígérő cselekményt váratlanul sci-fibe olt az utolsó panelekkel, a The Last Hit (Chris Offutt, Kano, Stefano Gaudiano) egy öreg és egy fiatal bérgyilkos nyilvánvalóan halálba vezető találkozásának intenzív, és meglepően erős érzelmi töltéssel is rendelkező krónikája, az M. K. Perker írta és rajzolta The Albanianban egy albán takarító találja szembe magát egy irodai alkalmazott gyilkos ámokfutásával, a Blood on my Hands, Rick Gearytől, pedig egy férjcsalós-magánnyomozós-bérgyilkosos sztori, egy bájos csavarral a végén.

Akad még egy Mr. X és egy Kane történet is, ám mind közül a legkülönösebb Alex de Campi és Hugo Petrus Fracture című képregénye, amiben egy nő azon morfondírozik/arról ábrándozik, hogy a metró elé lök valakit – és ez a „mi lenne ha…” szcenárió aztán álomszerűen gyűrűzik tovább („és mi lenne ha…”, „na, és ha…”, „vagy ha esetleg…”). A koncepció kétségkívül roppant érdekes, csak szegény Petrusnak esik nehezére lépést tartani de Campi agymenésével, és ez le is csapódik a végeredményen: a minimális szöveget tartalmazó sztori szinte feldolgozhatatlanul kusza – de talán megéri szenvedni vele. A végére a Brian Azzarello-Fábio Moon-Gabriel Bá trió, minden képregényrajongó arcára mosolyt csaló slusszpoénja, a The Bad Night maradt, amiben egy gengszter rablással egybekötött biztosításai csalásra kap megbízást: el kell vennie egy értékes nyakláncot egy nőtől, amikor az egy sikátorban tart hazafelé, mozi után, férje és kisfia társaságában…

A Noir, formátumából adódóan egy vegyesfelvágott, de legalább a nagyszerű, a kellemesen szórakoztató és az egy-két közepes alkotás mellé nem kerültek komoly csalódást keltő történetek – így a mérleg végül egyértelműen pozitív, a kötet pedig kihagyhatatlan a műfaj rajongóinak.

Punisher Max #1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Amikor tavaly a 60. résszel Garth Ennis otthagyta a Punishert, sokan tartottak attól, hogy a sorozatnak befellegzett, vagy legalábbis súlyos minőségi romlás következik – de annak ellenére, hogy a Marvel bő egy évig nem talált hozzá állandó írót, és így a szerzők történetenként váltották egymást, a legtöbb olvasó kellemes meglepetéssel szembesült. Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler is pofás kis sztorikat szállítottak (na jó, nem Ennis-színvonalon, de akkor is), és közben a kiadó megtalálta a tökéletes írót, aki továbbviheti a címet –ennek örömére pedig újrakezdték a számozást is. Úgyhogy most itt van a Punisher Max első része, Jason Aarontól, akinek az egyik legnagyszerűbb jelenleg futó amerikai sorozatot köszönhetjük (Scalped), és Steve Dillontól, aki már dolgozott Ennisszel a Megtorlón, bő 10 évvel ezelőtt (ld. a maxos előtti sorozatot, aminek utolsó sztorija – Balfékek szövetsége – itthon is megjelent). Dillon sajátos, szatirikus stílusa tökéletesen passzolt ahhoz a groteszk, végtelenül fekete humorú Punisherhez, és bár jelentősen nehezebben találja a helyét a Maxhoz szabott sötét, vérmocskos és vérkomoly kereteken belül, azért panaszunk szokás szerint aligha lehet rá. Ami pedig a sztorit illeti, Aaron nem vacakol, rögtön az első adandó alkalommal előhúzza az aduászt az ingujjából: jelesül a Vezért, a Marvel Univerzum elsőszámú gengszterfőnökét, akit dacára annak, hogy ez a sorozat már jó 10 éve fut, még egyetlen író sem vezetett be a Max-világba. Wilson Fisk itt még csak egy nagymenő gengszter roppant intelligens és hatalmas fizikai erővel bíró testőre, aki titokban nyilvánvalóan a csúcsra vezető útját tervezgeti – és ehhez épp a Megtorlót választja akaratlan segítőjének. A gengszterek ugyanis el akarják végre tenni őt láb alól, és ehhez Fisk ötletét használnák: elhitetik vele, hogy a Vezér nem csak egy városi legenda, hanem valóban létezik, hogy így tereljék el a figyelmét, és végül leszámolhassanak vele. Aaron izgalmasan építi fel a sztorit, felhúzva egy háromszöget, aminek mindegyik csúcsa konfliktusban áll (vagy fog) a másik kettővel. Ha minden igaz, nagy átverésekkel és mészárlásokkal teli cselekménynek nézünk elébe, aminek fő kérdése alighanem az lesz, hogy mikor jön rá koponyás hősünk, hogy Fisk őt csak bábuként rángatja a saját hatalomra jutása érdekében. Ígéretes koncepció, aminek lefutását akár egy sztorinál jóval hosszabb távon is el tudnám képzelni – az mindenesetre máris látszik, hogy Aaron érti a karaktert: Frank öl, kínoz, és szarik mindenre, aminek nincs köze a rosszfiúk kinyírásához. Kezdetnek határozottan nem rossz.

Stumptown #1

Történet: Greg Rucka
Rajz: Matthew Southworth
Kiadó: Oni Press

Ha Greg Rucka bűnügyi történetekbe ártja magát, abból nem nagyon szokott rossz kisülni – gondoljunk csak az Ed Brubakerrel közösen írt szenzációs Gotham Centralra, vagy akár a nemrég megfilmesítésre került Whiteoutra. A szerző legújabb sorozata a Stumptown címet viseli, és közel s távol Raymond Chandler és A nagy Lebowski keresztezéseként utalnak rá – bár azt gyorsan megjegyezném, hogy a legendás noir író stílusa sokkal inkább tetten érhető a képregényben, mint Coenéké. A főszereplő egy Dex nevű nő, aki ha épp nem magándetektívként keresi kenyerét (pontosabban állandóan gyarapodó szerencsejáték-adósságainak ellenértékét), fogyatékos öccséről gondoskodik. Most lehetőséget kap egy kaszinótulajdonostól, hogy összes adósságát lenullázza, és ehhez csak annyit kell tennie, hogy megkeresi az illető eltűnt unokáját. De a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a megbízó és a megbízott személyén kívül még vannak mások is, akik érdekeltek a lány megtalálásában – vagy abban, hogy soha ne kerüljön elő. A csaknem 40 oldalas képregény cselekményét Rucka a figyelemfelkeltő in medias res kezdés után lassan bontja ki, bőven szánva időt a főhős és életkörülményének bemutatására – és ez a mű egyik elsőszámú erénye. Dex egy teljesen átlagos nő, még inkább az, mint Renee Montoya vagy Carrie Stetko az író említett, korábbi műveiből. Megvan a magához való esze, de semmiképpen nem valami szupernő, aki rettenthetetlenül néz szembe a halállal, és lő, és üt, és rúg, és mindenből kivágja magát fél perc alatt. Ellenkezőleg: nyomozásának első lépései után rögtön össze is verik, aztán nem sokkal később belelövik a folyóba (ez mellesleg nem spoiler: így kezdődik a füzet, és aztán ugrunk vissza az időben, hogy megnézzük, mi vezetett idáig). Esendő, sebezhető, 100%-ig valós benyomást keltő, hús-vér ember, aki röpke pár oldal után magáénak tudja az olvasó teljes és feltétlen szimpátiáját és együttérzését, akkor meg főleg, amikor a zsánerre jellemző szarvihar előtör a semmiből, és kezdi őt maga alá temetni. A szálak teljes kibontása, a sztori itt lefektetett alapjaiból való tényleges építkezés persze még hátra van, de kezdetnek ez határozottan meggyőző, Rucka ismét bebizonyította, hogy ért a műfajhoz. Tettestársa ezúttal Matthew Southworth, akinek stílusa leginkább a Michael Lark-Stefano Gaudiano pároshoz (Daredevil) hasonlítható (az egyetlen komoly különbség, hogy – legalábbis egyelőre – jóval kevesebb árnyékot használ) – vagyis tökéletesen passzol egy hamisítatlan noirhoz. Várjuk a folytatást.

Thor: Giant Sized Finale

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Marko Djurdjevic
Kiadó: Marvel Comics

Időről időre úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy elutazzak az államokba, és ledobjak egy molotov koktélt a Marvel székházára. Vagy egy gránátot. Vagy egy atombombát. Pedig, mint oly sokszor, most is olyan szépen indult minden. Thor három éven át nem bukkant fel a Marvel Univerzumban (ez nem kis dolog egy ilyen nagy és fontos karakter esetében – Amerika Kapitány nélkül pl. két évig tudott csak meglenni a kiadó), miután a 2004-es Ragnarok című sztoriban, asgardi társaival együtt meghalt. Aztán a Civil War után J. M. Straczynski belekezdett egy új Thor sorozatba, amiben a norvég istenek újjáéledtek, csak hogy újabb és újabb sötét kihívásokkal, veszélyekkel, árulásokkal, hazugságokkal és intrikákkal találják szembe magukat, köszönhetően egyikük, Loki ármánykodásainak. Straczynski sutba vágta a bevett formulákat, és a tipikus szuperhőstörténet helyett egy lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott, intelligens és érett hard fantasyt írt, ami még a pizsamás igazságosztók világától öklendező olvasókat is meggyőzte, és vásárlásra késztette. Azóta azonban az író otthagyta a kiadót (állítása szerint a januárban induló, Asgard-központú crossover, a Siege miatt – köztudott ugyanis, hogy rühelli a hasonló eseményeket), és munkáját a Thor 604-től Kieron Gillen folytatja. Szóval mi is ez a Giant Sized Finale? Egy pofátlan, tisztességtelen, undorító reklámfogás. Mert hogy ez se nem óriásméretű (egy normál hosszúságú sztori van benne, a többi csak előzetes a 604-es számból, és egy régi Thor történet újranyomása), se nem finálé. Nincs nagy, mindent megváltoztató fordulópont, kirobbanó befejezés, szálelvarrás, egyáltalán semmi különös: minden jog szerint ennek kellene lennie a Thor 604-nek, merthogy a sztori ugyanúgy fejlődik, építkezik, halad tovább egy későbbi nagy finálé felé, mint eddig. Úgyhogy aki azt hitte, hogy Straczynski befejezi a történetet az utolsó általa írt részben, az bizony csalódni fog. Ettől függetlenül persze a képregény most is (majdnem) hozza a már megszokott színvonalat – nem utolsósorban Marco Djurdjevicnek köszönhetően, akinek képei éppoly gyönyörűek, sötétek, részletekben gazdagok és lendületesek, mint mindig. Loki és Doom szövetségének első halálos következményei a Keldába szerelmes halandót, Williamat érik utol, Latvéria urának robotjai pedig Thor alteregóját, Donald Blake-et veszik célba. A cselekmény a sorozathoz képest szokatlanul akciódús (legalább a felét csatajelenetek teszik ki, William és Loki pribékjei, illetve az említett robotok és a főhős és barátai között), a végére pedig a mennydörgés istene és Blake kapcsolata némileg módosul, míg Balder, Asgard uralkodója előtt végre világossá válik, hogy ki áll a sötét események hátterében. William sorsának beteljesülése szolgáltatja az emocionális csúcspontot, míg az istenek és a gépek látványos összecsapása a tempóról gondoskodik – ügyesen, profin összerakott képregény ez, csak egyrészt nem az, aminek hirdetik, másrészt mintha kicsit elkapkodottabb lenne, mint az eddigi számok. Mintha Stracyzinski mindenképpen akart volna egy viszonylag monumentális búcsút, ezért a sok akció, és a gyors (noha nem túl jelentős) változások, következmények, amikkel majd Gillennek kell megbirkóznia. Reméljük, méltó lesz a feladatra – de bárhogy alakul is, azt hiszem, mindenki jobban örült volna, ha Straczynski az eredeti tervek szerint végigviszi a történetét.

Batman – Streets of Gotham #6

A Paul Dinit ideiglenesen helyettesítő Chris Yost kétrészes történetének lezárása nem csak hogy jól, de frappánsabban és kreatívabban is sikerült, mint azt az előző szám után várhattuk volna. A fél Gothamen át rohanó-verekedő Man-Bat és Vadásznő csatája egy templomban ér véget, ahol az „Isten” hangját halló, és puskával hadonászó pap foglyul ejti mindkettejüket. A különös szituációt Yost képes szinte oldalról oldalra fokozni, ahogy mind több karaktert von be az eseményekbe, miközben lassan rávilágít azok hátterére. Mire világossá válik, hogy valójában mi és miért is történik, az olvasó hirtelen egészen más szemmel kénytelen nézni pár szereplőre, akiknek egymás közti viszonyuk is átértékelődik. Az átváltozásait elvileg már uraló, most mégis őrjöngő Man-Bat, a denevércsaládban mindig is kívülállónak, megtűrtnek számított Vadásznő, az őrültnek tűnő pap és a rejtélyes „hang” templomi partija természetesen Batman érkezésével éri el kellemesen meglepő, dinamikus és ötletes csúcspontját, és mintha még Dustin Nguyen vonásai is határozottabbak, összeszedettebbek, képei pedig hangulatosabbak volnának, mint az utóbbi részekben. Szép munka.


Dr. Horrible #1

Először is, aki még nem ismerné a Dr. Horrible’s Sing Along Blog című frenetikus (ingyen letölthető/megnézhető) internetes minisorozatot Joss Whedontól, az sürgősen pótolja. Másodszor, miután ezt megtette, és betegre röhögte magát rajta, lehetőleg kerülje le Zhack Whedon abból született, az eredetihez képes kínosan ötlettelen, száraz, fantáziátlan és unalmas képregényét. A Dr. Horrible 1 a címszereplő „eredetét” meséli el, úgyhogy a comic visszaröpít minket kedvenc, béna gazemberünk gyerekkorába, amikoris tanúja volt egy agyas gonosztevő győzelmének egy izmos szuperhős fölött – a következmények sejthetők. A kisebbik Whedonnak sikerül itt-ott megidéznie a mini humorát és frissességét (pl. Horrible és a tuskó hős, Hammer első találkozásakor), de a kevés remek pillanatot hosszú, eseménytelen és humortalan oldalak kötik össze, a nagy ötletből (a címszereplő ideiglenesen szupererőssé teszi magát) pedig sehogy sem sikerül kihozni a benne rejlő potenciált. Joelle Jones egyszerű, bájos, rajzfilmes látványvilága sem váltja meg a világot, bár gond sincs vele: a képregény nem a képek miatt bukik el.


The Ghoul #1

Steve Nilesban ritkán kell csalódni, de akárhová néz az ember, legújabb sorozatának első részével kapcsolatban mindenhol, mindenki Hellboy-plágiumot kiált. És nem ok nélkül: a nagyjából háromméteres, hullaarcú címszereplő, a Ghoul, egy, a kormány alkalmazásában álló nyomozó, aki természetfeletti ügyekre szakosodott. Azaz, ha valami nem szokványos bűneset történik, akkor a helyszínre szállítják egy repülőben, amit direkt az ő méreteihez igazítottak, hogy öklét és géppuskáját a jó ügy érdekébe állítsa. De nem csak ennyiből áll a nyilvánvaló párhuzam: Ghoul egész viselkedése, jelleme szinte tökéletes leképezése Mignola vörös démonjának, és (az ég szerelmére!) még ugyanolyan dögös ballonkabátot is hord. Egyébként korrektül megírt comic ez, gond nélkül csúsznak a dialógusok, tisztességes a sztori és a karakterek felvezetése, csak, még ha el is tekintünk a kínos Hellboy-párhuzamtól, akkor sincs benne semmi különös (Bernie Wrightson képei viszont hangulatosak, Tom Smith csodálatos színezést pedig külön ki kell emelni). Ráadásul csak 16 oldal az egész, a füzet maradékát Niles novellájának első (egyébként ügyesen megírt) része foglalja el, a Ghoul eredetéről. Nem rossz, de összességében kihagyható – legalábbis egyelőre.

Jennifer's Body

A tökéletes anti-Alkonyat lehetett volna, ha jól csinálják. De nem jól csinálták, így csak az év egyik legunalmasabb filmje lett – Megan Fox teste ide vagy oda.

A legfélelmetesebb ebben a filmben az, hogy egy Oscar-díjas író munkája: Diablo Cody a Juno című édes-bájos komédiával lopta be magát az Akadémia és a fél világ szívébe, hogy aztán második egészestés művével a horror birodalmába keveredjen – és jól el is vesszen benne. Pedig olyan ígéretesnek tűnt minden: a tinédzserfiúk álma, a szuperdögös Megan Fox egy (szó szerint) férfifaló szépség szerepében, tömény szexualitással és leszbikus csókjelenettel körítve, egy feminista felhangokkal színesített, okos horrorvígjátékban. De attól eltekintve, hogy sokszor mutatja Megant csábító pózokban (persze érdemi látvány nélkül), a Jennifer’s Body semmi izgalmassal és érdekessel nem tud szolgálni.

A röhejesen gyönyörű Jennifer és kapcsolatukban egyértelműen az alárendelt szerepet játszó barátnője, Needy, egy este épp hogy kikeverednek egy lángokba borult bárból, amiben egy sátánista rockbanda a vendég. Másnapra azonban Jennifer megváltozik, mintha csak valami démon költözött volna belé, és hamarosan lassú, de biztos fogyásnak indulnak a kisvároska ifjú bikái, akik megszállt hősnőnk lába közére pályáznak.

Cody helyenként ugyan sikeresen feldobja a forgatókönyvet pár frappáns, a nőiességet és a szexualitást horrorba oltó dialógussal, de a cselekmény olyan lassan, laposan és ötlettelenül döcög előre a sematikus fordulatok útján, a kiszámítható és unalmas fináléig, hogy a néző még akkor is elaludna, ha Megan Fox az egész filmet meztelenül játszaná végig (persze a „játszik” itt csak szófordulat). Tényleges horrorjelenetből kevés van, ráadásul az a kevés is vértelen és sótlan, a fáradt poénok pedig legjobb esetben is csak halvány félmosolyokban csapódnak le. A komédia és a horror kilövése után már csak az alkotók által oly büszkén és bőszen hangoztatott női öntudatossággal, feminizmussal és tinédzserléttel kapcsolatos metaforák és okosságok maradnak, illetve maradnának, ha legalább tized akkora jelentőségük lenne, mint amekkorára a számtalan öntömjénező interjú után számítani lehetett.

A problémák a karakterekben gyökeredznek: ha Cody és fantáziátlan rendezője, Karyn Kusama (Aeon Flux) nem gore- és gegfestet terveztek, akkor gondoskodniuk kellett volna olyan figurákról, amiken keresztül élvezetesen és hitelesen tudják közvetíteni mondandójukat. Jennifer és Needy (ezt nevezem névválasztásnak: nagyjából olyan intelligens és visszafogott, mintha John Rambo-t Bad Motherfuckernek hívnák) zsarnok-alattvaló kapcsolata azonban éppúgy kihasználatlan marad, mint számtalan másik, egyébként érdekes, de parlagon hagyott ötlet. Így például Jennifer sajátos havibaja (menstruáció helyett férfievési kényszer), a középiskolai, szívtipró bombázó és a démoni szívzabáló (haha) ribanc közti bájos párhuzam, vagy éppen a pubertáskori változások, a felnőtté válás útjának horrorisztikus metaforája.

A férfinézők legalább legeltethetik a szemüket a két főszereplőn – persze a finoman szólva is igen mutatós Amanda Seyfriednek úgysem hiszi el senki, hogy egy szerencsétlen kis nerd, csak mert szemüveget hord, és kócos a haja. És sajnos ugyanez a felszínesség jellemző a film egészére, ami pedig pont azzal csábított, hogy a horror és a komédia mellett sorok közti mondanivalóval is kényeztet majd. Ehhez képest még Megan Fox testét sem láthatjuk…

 

Black Hole

Vannak még, akik szerint egy történet nem attól válik igazi horrorrá, hogy maszkos őrültek öldökölnek benne félmeztelen tinédzsereket, vagy hogy zombik zabálják fel benne tehetetlen emberek belsőségeit. Vannak, akik ennél mélyebbre ásnak, bőven a felszín alá, akik az ijesztgetés helyett a félelmet, a vér helyett a borzalmat, a belek helyett a lelket helyezik előtérbe – és többnyire ezek maradnak fenn remekművekként az utókor számára. Charles Burns kerek egy évtizedig íródott 12 részes minisorozata minden jel szerint „csak” egy felkavaró dráma a tinédzserlétről, ami annak metamorfózisait és nehézségeit egy kizárólag tizenéveseket megtámadó, deformációkat okozó kór találó metaforáján keresztül tárja elénk. Valójában azonban horror a javából: nem hivalkodó, nem hatásvadász, de alattomos, magát a bőr alá fészkelő, zsigerekig hatoló, depresszív horror – vagyis egyike a legjobbaknak a zsánerben.

Valamikor a ’70-es évek közepén járunk, egy csendes, tipikus amerikai kisvárosban, ahol különös kór terjed a lakosság sorai között. Csak tinédzsereket támad, szexuális úton terjed, az áldozatokon pedig egyénenként eltérő, zavarbaejtő fizikai deformációkat okoz. Vannak, akiknek eltorzul az arcuk, vannak, akiknek új testrészeik nőnek, vagy épp bizarr kitüremkedések keletkeznek rajtuk. Ezek a rendellenességek egyeseknél könnyen elrejthetők, míg másoknál azonnal láthatók, és az illetők társadalomból való száműzöttségéhez vezetnek. A történet középpontjában egy lány, Chris, és egy fiú, Keith áll, s valamilyen módon mindketten kapcsolatba kerülnek a kórral. Életük addigi menete felborul, egy ijesztő és morbid világba kerülnek, ahonnan még a tiszta szerelem ígérete sem mentheti meg őket – ráadásul a városszéli erődben élő kitaszítottak közül többen is nyom nélkül eltűnnek.

A kórra nem kapunk magyarázatot sem a sorozat elején, sem pedig később. Egyszerűen létezik, mindegy, hogyan és miért (a minden rész elején felbukkanó rövid bevezető szövegek egyikéből tudjuk csak meg azt is, hogy egy idő után egyszerűen elmúlik), tényként kell kezelnünk, ami nem is esik nehezünkre, ugyanis metaforáról van szó. És hogy minek a metaforájáról? Könnyű lenne rávágni, hogy egyértelműen az AIDS-éről, hogy a képregény bizonyos módon a betegség felbukkanása utáni első pár év körülményei elé tart sajátos tükröt: szexuális úton terjedő betegség, amit senki sem ért, az érintettek egyre inkább rettegnek tőle, miközben a külvilág alig vesz róla tudomást, áldozatait pedig kitaszítottakká teszi. Ennél azonban jóval többről van szó: Burns a tinédzserlét keserveire és kérdéseire koncentrál, bizonytalanságról, félelemről, szerelemről, veszteségről, változásról, elidegenedésről, szexualitásról mesél, vagyis a kór valójában a felnőtté válás metaforája, ami pusztán radikálisan felnagyítja, és igazán rémisztővé teszi az egyébként is meglévő, mindennapi problémákat. Így témája szempontjából a Black Hole olyan művek mellé sorolható, mint a The Originals, a Demo, a Chosen, sőt az X-Men, hiszen ezek mindegyike egy-egy extrém szituáción keresztül foglalkozik a tinédzserlét visszásságaival.

Stílusát, elbeszélésmódját és hangulatát tekintve azonban igencsak messze áll mindegyik felsorolt példától. Burnsnél nem egyszerűen problémás tinédzsernek lenni, hanem egyenesen borzalmas, és itt lép be az olvasót a 12 rész alatt lassan, de biztosan megdolgozó horror (jellegében talán David Cronenberg műveihez hasonlít leginkább – aki mellesleg kiváló választás lenne az adaptáció rendezőjének, az azonban David Fincherrel van tervbe véve). A kór által okozott deformációk már önmagukban szörnyűek, de a következmények az igazán húsbavágóak. A Black Hole kitaszított, testileg-lelkileg tönkretett, kilátástalan helyzetben lévő és nyomorgó tinédzserek panteonja, akik számára a legédesebb gyümölcs (szex) egyben rettenetes átok is, s a közvetlen közlési formákon túl Burns ezt metaforák egész sorával is érzékelteti. Az egyszerre édes, gyönyörű, nyomasztó, félelmetes és ismeretlen szexualitás minden számban jelen van, ha nem konkrétan, hát elrejtve a képekben, mondjuk egy női nemi szervre rímelő seb, vagy széttett lábakra emlékeztető faágak formájában. Maga az erdő, ahol a cselekmény egy igen jelentős része játszódik, szintén az ismeretlent (sötét és riasztó) és a változást (kiköltözés az otthonból) szimbolizálja – a gyilkosságok, a bizarr, groteszk, és nem egyszer véres álmok illetve látomások már csak a pontot jelentik az i-n. Burns mindezzel kiválóan érzékelteti a szereplőknek ezt az irigylésre cseppet sem méltó állapotát, és ténylegesen képes a betegség borzalmaival súlyosbított tinédzserlét ijesztő metamorfózisait a nyomasztó, egyben mélyen szomorú és depresszív horror szintjére süllyeszteni.

Szintén a bizonytalanságot és az ismeretlentől való félelmet mélyíti el a képregény dramaturgiája. Burns szabadon ugrál előre és hátra az időben, olykor vegyíti a valóságot a képzelettel (sőt, az első szám jövőt előrevetítő látomásaival az egész cselekményt egyfajta zárójelbe rakja), és a szereplők közti állandó szempontváltásokkal is növeli a sztori kiszámíthatatlanságát. Ezzel az olvasótól komoly figyelmet megkívánó struktúrával jön létre a tartalom és a forma tökéletes egysége, azaz nem csak a történet beszédes, hanem az is, ahogy tálalja nekünk – és ennek természetesen része a rajz is, amiért ugyancsak őt illeti az elismerés. A 100%-os kontrasztot képező fekete-fehér képek roppant nyomasztó hangulatot teremtenek, ami nem kis részben köszönhető a fekete tinta túlsúlyos használatának. Csak egészen elvétve találkozunk olyan panelekkel, amiknek a fehér uralja a hátterét, egyébként minden alak és vonás a teljes sötétségből nő ki, néha olyan érzést keltve, mintha Burns fehér ceruzával dolgozott volna teljesen fekete papírra, és nem fordítva. Problémát ezen a téren csak néhány szereplő felismerése jelenthet kezdetben, minthogy az arcok (különösen a női arcok) nehezen megkülönböztethetők. De az alkotó munkája már csak azért is rendkívül figyelemreméltó, mert az első szám minden szempontból pontosan ugyanúgy néz ki, mint az utolsó – holott a kettő elkészülése között egy teljes évtized eltelt.

A Black Hole nehéz olvasmány: teljes figyelmet igényel, és cserébe mind szimbólumrendszerével, mind témájával, mind hangulatával még könnyen meg is feküdheti az ember gyomrát. A hatása pedig nem múlik el egyhamar, mert van olyan felkavaró és nyomasztó, hogy elolvasása után legalább is hosszú napokig velünk maradjon, ehhez pedig sok más műtől eltérően még csak lesújtóan tragikus befejezésre sincs szüksége. Sőt, a végszó új lehetőségekkel és bár bizonytalan, de talán reményteli jövővel kecsegtet – más kérdés, hogy ekkorra már mind nagyon jól tudjuk, mi volt ennek az ára.

Megjelenés: 1995-2005
Történet és rajz: Charles Burns

GeexKomix 17.

Egy okkult nyomozó a viktoriánus Angilában jár egy ősi szörny nyomában, egy professzor egy katonából igyekszik kiűzni az ártó szellemeket, egy kopoltyús ember egy vízbe fúlt kisfiú kísérteties ügyét vizsgálja, egy szimpatikus vörös démon pedig az Excalibur és élete legnagyobb válaszútja előtt áll. Igen, az aktuális képregényes összefoglaló kissé tematikusabbra sikeredett a szokásosnál: mostanában ért véget három, a Hellboy világához tartozó minisorozat, és ráadásként kaptunk még egy one-shotot is. Egy kattintással beljebb górcső alá vesszük mindegyiket, és még marad idő arra is, hogy ejtsünk pár szót az aktuális X-Menről, Pókemberről és Supermanről.

Abe Sapien: The Haunted Boy

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Patric Reynolds
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola először. A harmadik önálló Abe Sapien történetet (az első a talán legrosszabb Hellboyhoz kapcsolható képregény, a Drums of the Dead, a második a lényegesen jobb The Drowning volt) a mester az immár veteránnak számító B.P.R.D. íróval, John Arcudival közösen jegyezte, ez pedig elvileg elég biztosíték arra, hogy egy remek one-shot kerekedjen ki belőle. Sajnos mégsem ez történt, annak ellenére, hogy a potenciál ott van a The Haunted Boyban. Az első oldal, az eset villámgyors és roppant hatásos felvázolásával (mesteri történetmesélés négy majdnem néma panellel: egy vízben süllyedő jégkorcsolya, egy sírva kiáltozó nő és egy mentőautó) tökéletesen megteremti az alaphangulatot, de aztán a szerzőpáros nem tudja elkerülni a szokásos, kötelező körök lefutását. A küldetés ismertetése, a gyors megbeszélés a felettessel, és a megérkezés a helyszínre mind olyan oldalpazarlás, amit egy egyrészes, 24 oldalas történet nem engedhet meg magának. Pedig ez könnyen kiküszöbölhető lett volna, egyszerűen azzal, hogy a sztori kezdetén Abe már ott van a kisvárosban, ahol a haláleset történt. Ezután a tempó szerencsére már felpörög, és a füzet a közepén elér történeti és emocionális csúcspontjához – a végére pedig marad a csihipuhi. Tipikus felépítés, és ezzel nincs is semmi gond. Gond azzal van, hogy Abe nem egy Hellboy, aki bármikor csatasorba állítható egy rakás démon, szörny vagy szellem ellenében, így aztán gyors, önmagát, és a gondjaiba vett családot teljesen védtelenül hagyó konfrontációja az ellenséggel meggondolatlan és logikátlan (pusztán a vakszerencsének köszönhetően győzik le a kísértetet), és nem indokolja sem a karakter (Abe nem forrófejű) sem a cselekmény (senki nincs közvetlen veszélyben). Patric Reynolds pedig mindeközben nagyon igyekszik, hogy rajzaival vizuálisan alátámassza a főszereplő viselkedését, de az üvöltöző, és állandóan (még az elején is, az akta olvasásakor) mogorvának tűnő Abe nem az a halk, megfontolt, szerény Abe, akit ismerünk. Persze ez aligha Reynolds hibája, ezek a lapok jutottak neki – egyébként pedig képei szépek, hangulatosak, és egy Hellboyhoz kapcsolódó képregényhez képest kifejezetten részletgazdagok (a vízi szellemmel való harc pedig lenyűgözően fest). A The Haunted Boy egyszeri szórakozásnak nagyjából megteszi, de nem hagy semmilyen maradandó benyomást.

B.P.R.D. 1947 #5

Történet: Mike Mignola, Joshua Dysart
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola másodszor. Az 1947 záróakkordja némileg meglepő módon nem totális szellemmészárlásba torkollik, hanem egy hátborzongató, csendes ördögűzésbe, és egy finoman felvázolt metaforába a minisorozat fő konlfliktusát és Hellboy sorsát illetően. Érdekes gondolat, minthogy az itt még gyermekként megjelenő vasöklű démonról már jól tudjuk, hogy milyen utat választ magának felnőve, és hogy azon az úton nincs helye a gonosszal való cimborálásnak (bár a The Wild Huntnak – lásd lentebb – ehhez még lesz egy-két szava). Mignola és társírója, Joshua Dysart, mégis képesek valamiféle nyugtalanító, fenyegető légkört teremteni a mosolyogva baseballozó vörös gyerekördög köré. Ehhez a kulcs Ota Benga karaktere, aki Bruttenholm professzor kérésére érkezik az új mexikói katonai bázisra, hogy segítsen a megszállt Anders ügynökön, akit az előző részben épphogy sikerült kimenteni a szellemek birodalmából. Ota Benga, dacára igen hatékony ördögűző módszereinek, minden természetfeletti elpusztítását javasolja a professzornak, és ezalatt nyilvánvalóan Hellboyt is érti. A két férfi közti elvi ellentét teljesen új irányba tereli a képregényt, ami így egy nem várt dilemmában csúcsosodik ki – s végül egy furcsán ambivalens záróképpel ér véget, ami ha csak bújtatva is, de határozottan magában foglalja Hellboy két lehetséges jövőjét, a potenciált a jóra és a gonoszra. De azért a természetfeletti akcióért áhítozóknak sem kell csalódniuk: az 1947 nem csak egy már (elvileg) ismert jövővel kapcsolatos merengést kínál, hanem egy látványos, erőteljes, dinamikus ördögűzési jelenetet is, ami a sorozat legjobb hagyományait követi. A képi világ pedig bámulatos: már az Umbrella Academy óta tudjuk, hogy Gabriel Bá szimpatikusan groteszk vonásai tökéletesen megállnák a helyüket egy Hellboy képregényben, és ez ebben a miniben be is bizonyosodik. Bá rajzolja a bázison, vagyis a való világban játszódó jeleneteket (a fiatal Hellboya fantasztikus), míg társa, a hasonló, mégis érezhetően más stílusban utazó Fábio Moon a természetfeletti síkon zajló ördögűzés, alapvetően jóval sötétebb hangulatú vizualizálásában remekel. Jöhet az 1948.

Hellboy: The Wild Hunt #8

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncen Fegredo
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola harmadszor, ezútal Duncen Fegredóval. Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom, a sorozat profitálhat abból, hogy Mignola átadja másnak a rajzolói teendőket, de amit Fegredo itt művel, az szenzációs. Stílusa természetesen erősen emlékeztet Mignoláéra: ugyanolyan jól használja az árnyékokat, a háttereket, a kontrasztokat, de ő láthatóan több részlettel tölti meg a képeket (elég csak megnézni Hellboy arcát), és ez összességében inkább előnyére, mint hátrányára válik a képregénynek – gyönyörű munka, igazi öröm a szemnek. Szóval, ezzel a füzettel befejeződött az eddigi leghosszabb Hellboy-történet, a nyolc részes The Wild Hunt. Kicsit nehéz erről úgy írni, hogy közben egyik kezemmel a leesett állam után kutatok a padlón, de átkozott legyek, ha ez nem a legjobb minisorozat, ami Mignola Hellboy-univerzumából eddig napvilágot látott. Olyannyira, hogy minden eddigi nagyszerű képregény a Seed of Destrucitontől a Conqueror Wormon át a Darkness Callsig szimpla, kellemesen lötyögő bemelegítésnek tűnik mellette. A sztori bevezeti a Hellboy-univerzumba az Artúr-mondakört, merlinestül és excaliburostul – és nagy poénokat ugyan nem akarok lelőni, de végül kiderül, hogy a szimpatikus vörös démon a legendás király véréből való (sátánimádó anyjával már találkozhattunk a Chained Coffinban). Szembe kell szállnia egy nagyhatalmú boszorkánnyal, Nimue-val, aki annak idején magától Merlintől lopta erejét, most pedig, több évszázad után bosszúvággyal tér vissza a halálból, és egy roppant hadsereggel vérbe készül fojtani a világot. Egyedül Hellboy képes rá, hogy az Excalibur segítségével saját hadsereget állítson fel, és útját állja, csakhogy ezzel van egy kis gond: ha magához veszi a kardot, megmenti ugyan a világot, de rálép arra az útra, amelynek végén beteljesíti végzetét, vagyis a pokol ura lesz, és maga igázza le a Földet. A The Wild Hunt tehát a főhőssel kapcsolatos legfontosabb kérdés körül forog: megmentő lesz vagy pusztító? És bár azt hihettük, hogy ezt a kérdést Mignola már eldöntötte, most minden eddiginél súlyosabban, sötétebben és vészterhesebben teszi fel újra (ehhez igazodik a képregény hangulata is: lényegesen kevesebb a száraz humor, viszont minden szót, minden panelt átitat egy baljós monumentalitás). Hellboy tragikus dilemmáját gyönyörűen illusztrálta az előző részben a két „suttogó”, egyrészt ellensége, aki sorsa elkerülhetetlenségével mérgezte fülét, másrészt barátja (a The Corpse-ban megmentett baba, Alice), aki Anglia új lovagjaként, sőt, királyaként tekintett rá (és akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz). A döntést a főhős ebben a részben meghozza, de a történet természetesen koránt sincs lezárva (The End felirat ide vagy oda), hiszen a háború még el sem kezdődött. Vagyis a The Wild Hunt csupán a kezdete a valaha írt legepikusabb Hellboy-sztorinak (folytatás nyáron, The Storm címmel) – erre gondolj, miután elolvastad, és aztán próbáld épp ésszel felfogni, hogy mi vár még ránk.

Witchfinder: In the Service of Angels #5

Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola negyedszer. Frissiben ért véget a Witchfinder című minisorozat is, ami a mester legújabb adaléka saját Hellboy univerzumához. Míg a vörös démon saját sorozata az ő személyes sorsát és útját követi, a B.P.R.D. a világ leigázásán fáradozó szörnyek elleni epikus háborút festi elénk, a tavalyi Lobster Johnson mini pedig a ’30-as évek ponyvahangulatát idézi meg, addig a Witchfinder a viktoriánus kori Angliában mártóztatja meg a már jól ismert Mignola-stílust. A Hellboy univerzum ilyen tudatos, hasonló, de mégis lényegesen más elemekből való fokozatos felépítése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, az meg főleg, hogy ezeknek az elemeknek mindegyike határozottan jó szórakozást nyújt a hálás olvasóknak. A Witchfinder középpontjában Sir Edward Grey, őfelsége nagy megbecsülésnek örvendő, mélyen vallásos okkult detektívje áll (vele a Wake the Devilben találkozhattunk először), aki néhány felfedező rejtélyes, horrorisztikus halálának ügyében nyomoz. Az áldozatok egy emberiség előtti civilizáció romjait kutatták, és ezzel a Sherlcok Holmes-Morgue utcai kettős gyilkosság sajátos, természetfelettivel fűszerezett keverékéhez még csatlakozik a Mignolától megszokott (bár itt háttérbe szoruló) lovecrafti motívum is. Az utolsó rész felépítése (a korábban tárgyalt 1947-hez hasonlóan) kissé szokatlan, ugyanis a sztori félúton való lezárása (egy sötét, véres, roppant intenzív elmegyógyintézetbeli leszámolás) után az író komótos tempóban varrogatja el a megmaradt szálakat, szokatlanul hosszúra nyújtva az epilógust. Ráadásul ez az epilógus megnehezíti a dolgát egy esetleges folytatásnak (ami nem jó, mert szívesen látnék még pár történetet Sir Edward Greyjel), ugyanis az itt háttérben munkálkodó, és ígéretes főgonosznak tűnő társaság, a Heliopic Testvériség sorsát töviről hegyire elmeséli. Ami a képi világot illeti, a Mignola nyomdokain járó Ben Stenbeck munkája tökéletesen passzol a sztorihoz, bár a háttereken Dave Stewart színei ellenére is sokszor látszik, hogy van még mit elsajátítania példaképétől. Összességében ez egy újabb remek minisorozat, ami érdekes és izgalmas kiegészítésül szolgál a Hellboy univerzum már ismert szeleteihez.

Amazing Spider-Man #611

Most, hogy Marc Guggenheim clone sagás baromsága a már megszokott hosszú szenvedés után véget ért (legalábbis átmenetileg), elvileg fellélegezhetnénk Joe Kelly érkezését látva – főleg annak tudatában, hogy ezen a héten a szájmenős zsoldos, Deadpool a képregény sztárvendége. Csakhogy Eric Canette torz vonásai (nem, nem egyedien torz vagy szimpatikusan torz, hanem rondán torz) igencsak visszavesznek a füzet élvezeti értékéből (könyörgöm, nemhogy arcot nem tud rajzolni, de még egy SZAROS MASZKOT SEM), ahogy a lapos felvezetés is. Kezd már dögunalmassá válni, hogy nagyjából háromhetente az jelenti a poénforrást minimum két oldalon keresztül, hogy Pókember narrációban informál minket arról, mekkora lúzer a nők és egyéb hétköznapi dolgok terén. Szerencsére ezután gyorsan elindul egy frenetikusan vicces akcióáradat, amiben Póki és Deadpool egymást próbálják kidumálni a füzetből, és innentől az egész egy hatalmas, őrült, hasfalszaggató szórakozás. Csak azt a „rajzot” tudnám feledni…

Dark X-Men #1

Érdekes a Marvel időzítése. A Dark Reign hivatalosan nemsokára véget ér (legkésőbb a januárban induló új crossoverrel, a Siege-dzsel), erre még csak most indul a hosszú hónapok óta beígért Dark X-Men. Az egész a Dark Avengers koncepciójára épül, vagyis Norman Osborn alapít egy új X-Men csapatot, aminek dolga az lesz, hogy fenntartsa a rendet a mutánsok és az emberek közt – de persze leginkább az, hogy hatalmon tartsa Osbornt. Ez a csapat tökéletes lehetőséget kínálna az alkotóknak arra, hogy egy olyan szemszögből mutassák be az évek óta ugyanazt a táncot járó „mutáns ügyet” a Marvel Univerzumban, mint eddig még soha. De a friss látószög helyett csak egy újabb szuperhősképregényt kapunk, igaz, annak a Dark X-Men kifejezetten jó – és ezen nincs is mit csodálkozni, a címet Paul Cornell és Leonard Kirk gondozza, akiknek nagyszerű sorozatát, a Captain Britaint idén nyáron kaszálták el, sokunk bánatára. Úgyhogy a karakterek érdekesek (főleg Dark Beast, akivel egy sajátosan fekete humor is került a történetbe), a sztori lendületes és ötletes (bár Nathan Grey, azaz X-Man visszatérésének egyelőre nem tudok örülni), a rajzok dinamikusak és látványosak. A Dark X-Men eléri, amit akar, csak jó lenne, ha egy kicsit többet akarna.

Superman – World of New Krypton #9

Már csak három rész van hátra a sorozatból, ami ideiglenesen eltávolította Supermant a Földről, és az ígéretes kezdet után most azt kell mondanom, hogy még mindig nem látom, hová is tart ez az egész. Minden részben van egy konfliktus (ezúttal a szaturnusziak képében), amit a végére a főhős fel is old, csak hogy aztán a cliffhangerben egy újabb probléma merüljön fel (Adam Strange felbukkanása a soros), ami a következő számban kerül górcső alá, és így tovább. Igaz, a háttérben fut (pontosabban haldokló lajhárként kullog) néhány epizódokon átívelő szál (főleg a még mindig gyógyulófélben lévő Zodról), de összességében ez a 12 részes cím inkább tűnik one-shotok sorozatának, mint egy ténylegesen összefüggő, hosszú sztorinak. Ha már egy viszonylag bátor húzással kivették Supermant a karakterrel kapcsolatos fő címekből (Superman és Action Comics), akkor nem ártott volna, ha kezdenek is vele valami lényegeset. De egyelőre a World of New Krypton csak úgy van, és ez ennyivel a vége előtt nem túl megnyugtató (látszik is az eladásokon: a sorozat – a többi Superman címmel együtt – olyan mélyen van, hogy onnan már a béka segge is csak teleszkóppal látszik).

Aliens: Szemfényvesztés és Kísértet

Vallási szekta és gyerekbanda a savvérű, kétpofájú idegenek ellen, akik csak ölnek, és ölnek – de azért továbbra is az ember az igazi gonosz.

Köszönhetően a Carthaphilusnak, ami olyan klasszikusokat igyekszik lenyomni a fejlődésben csúnyán visszamaradott magyar képregénypiac torkán, mint a Watchmen és a Sandman, hosszú idő után ismét van Aliens képregényünk. Sőt, mindössze négy hónap telt el az első, tanult kollégám által már megrágott kötet, és jelen írás tárgyának megjelenése közt, ez pedig mindenképpen dicséretes tendencia. Ahogy a cím is mutatja, ebbe a képregénybe két történet került, vagyis nem négy one-shottal van dolgunk, hanem egy hosszabb, háromrészes sztorival (Szemfényvesztés), és egy egyrészes szösszenettel (Kísértet). Elöljáróban: mindkettő élvezetes olvasmány, de egyik sem tesz hozzá semmi lényegeset az Alien mítoszához.

A Szemfényvesztést a ma már veterán Aliens-írónak számító John Arcudi jegyzi (ő áll a nemrég indult új Dark Horse-os sorozat mögött is), de talán érdekesebb, hogy rajzait a fantasy-legendának, Richard Corbennek köszönhetjük. Az öregnek igen sajátos stílusa van, ami messze nem passzol mindenhez, és az Alien érdekes határeset: furcsán torz, szándékosan aránytalan, sőt, néhol egészen groteszkbe hajló vonásait különös, bizarr komikum hatja át, egy olyan, semmi mással össze nem téveszthető látványvilágot eredményezve, ami mintha egy skizofrén őrült gyermekeknek szánt képeskönyvéből bújt volna elő. Távolról sem egyértelmű választás a savvérű idegenek illusztrációjához, és maguk a lények nem is festenek túl meggyőzően – ám míg Corben zavarba ejtő abszurditása hozzájuk nem, a karakterekhez, és a környezethez, amiben mozognak, nagyon is illik. Arcudi története ugyanis, jellegét tekintve a David Fincher rendezte harmadik mozifilmhez áll a legközelebb: egy galaxistól elszigetelt, magára utalt, sajátos körülmények közt élő mikrocivilizációról van szó, amelynek egyedi ízét a fegyenctelep helyett itt egy bizarr vallás adja.

A sztori különlegessége, hogy középpontjában nem annyira az idegen áll, mint inkább ennek a különös civilizációnak az évszázadokra visszanyúló titkai, és azok a döntések és fordulatok, amik a sorsát a cselekmény lezárásával új irányba lendítik tovább. Az alien „csak” egy eszköz az író (és egyes karakterek) kezében, katalizátorként szolgál az események kibontakozásához. És bár a filmek (illetve regények, képregények stb.) is az emberi ostobaságról, gonoszságról és kapzsiságról szólnak, ez korábban ennyire explicite nem került előtérbe. A koncepció érdekes, jól működik, és Arcudi ügyesen építi fel a sztorit: az egyes karakterek közti kapcsolatok, az érdekek ütközései, a sztori alapjait felfedő flashbackek mind a helyükön vannak, és a Szemfényvesztésnek kifejezetten előnyére válik, hogy nem csak egy szimpla „ember a szörny ellen” történetet erőltet. 

Jay Stephens Kísértet című képregénye ellenben már jóval egyszerűbb. Afféle egyetlen ötletre épülő helyzetgyakorlat, amiben hőzöngő, bandázó gyerekek kerülnek szembe egy vénséges, lassan mozgó aliennel, és az egész egy kísértettörténet kliséjére épül. A végtelenül egyszerű „úgysem mersz bemenni a szörny barlangjába-csakazértis bemegyek-ez tényleg egy szörny barlangja-fejvesztve menekülök” cselekményt Stephens egy pofás, bár nem meglepő fonákkal zárja le, ami biztosítja, hogy ebben a sztoriban is az ember legyen az igazi gonosz. Az Alien-mítosszal szemben támasztott egyik legfőbb követelmény tehát pipálható, és persze az egyszerűség sem mindig hátrány: a Kísértet remek tempójú, filmszerűen pörgő comic, ami eleve nem arra született, hogy megváltsa a világot – gyors szórakoztatásnak pedig gond nélkül megteszi. A rajzoló itt Eduardo Risso, aki a 100 Bullets kapcsán híresült el – és azt rögtön megállapíthatjuk, hogy a gettók, bárok, és a felső tízezer romlottságtól bűzlő bűntanyáinak ponyvás-noiros ábrázolása jobban fekszik neki, mint egy sci-fi horror világa, egy rémisztő, mélyen beteges erotikát sugárzó lénnyel a középpontban. Úgyhogy annyiban mindenképpen rokon a kötetben szereplő két történet, hogy az alien egyikben sem néz ki valami jól.

Az idegenek megjelenése egy másik pontban is közös: sem Corben, sem Risso nem próbálkozik azzal, hogy pusztán sejtesse a lény jelenlétét, és mondjuk árnyékokba rejtse alakját. Persze már James Cameron is egy totális háborúban halomra lőhető csordává változtatta Ridley Scott klausztrofób filmjének szinte kinyírhatatlan szörnyét, úgyhogy ez a fajta „elkendőző” ábrázolásmód nagyjából azóta okafogyott, de a rajzolók még ehhez képest is egy kicsit túl élesen, túl nagy fényben és túl egyértelműen mutatják meg a szörnyet (ld. még: borító) – és ez még a legfélelmetesebb lényből is képes előbb-utóbb kivenni a szuflát.

A magyar kiadás a Carthaphilustól (de jó is ezt leírni) már megszokott minőséget képviseli, legyen szó akár a borítóról, akár a papírról, akár a fordításról. És bár nyilván vannak az eddig megismertnél jobb Aliens képregények, ez egyáltalán nem baj: egyrészt mert legalább van mire várni (és ha minden jól megy, nem is hiába), másrészt pedig mert ezek is meglehetősen szórakoztatók.

Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét

Vér, mocsok, kilátástalanság és egy halott ember feje Mexikóban – Sam Peckinpah westernben gyökeredző, nihilista akcióballadája minden idők egyik legvisszataszítóbb mesterműve.

Legendás filmjeiben Sam Peckinpah vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, Warren Oates pedig a rendező egyik utolsó mesterművében a róla mintázott karakterrel írta meg Peckinpah-ét. A sajátos, markáns arcvonásokkal felruházott Oates, akinek a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét a negyedik közös mozifilmje volt a Véres Samnek is becézett direktorral, épp olyan lecsúszott, iszákos, szikár és darabos modorú a filmben, mint amilyen a lejtőn akkoriban már lefelé csúszó Peckinpah volt a valóságban (következő művét, a Gyilkosok krémjét félig drogmámorban csinálta végig, túladagolás következtében még kórházba is került). Sőt, az Alfredo Garcia örök vesztes, egy jobb élet után hasztalan ábrándozó, kiégett antihőse által bejárt útra akár a rendező művészi vesszőfutásának parabolájaként is tekinthetünk: Oates a végére ugyanúgy undorodik mindattól, amin keresztülment, ahogy Peckinpah is rendre undorodott a hollywoodi filmkészítéstől, minthogy a producerek folyton kivették a kezei közül nehéz munkájának gyümölcseit, és tetszésük szerint szabták át azokat. Egy kivétel van, az pedig a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét: ez a rendező egyetlen filmje, amit nem vágott meg a stúdió, vagyis az egyetlen, ami 100%-ig az övé. Ezt tartotta legjobb művének, még akkor is, amikor a kritikusok többsége egymást felülmúlva pocskondiázta a vérmocskos bosszúdrámát.

Egy nagyhatalmú mexikói gengszter, El Jefe („a főnök” spanyolul) egymillió dollárt tűz ki Alfredo Garcia fejére, amiért az teherbe ejtette lányát. Benny, a zongorista bártulajdonos már másodkézből értesül az embervadászatról, és csak 10 000 dollárt kínálnak neki a munkáért – de ez is bőven elég egy szebb holnaphoz. Hol komoly, hol alkalmi barátnőjétől, Elitától megtudja, hogy Alfredo Garcia egy hete meghalt autóbalesetben – és hogy közvetlenül azelőtt kettejüknek viszonyuk volt. A pár elindul a temető keresésére, amiben a férfi holtteste nyugszik, hogy új életet kezdjenek a fejére kitűzött pénzből, de az út erkölcsi romlásba és halálba vezet.

A vadregényes tájon elterülő családi farmon felnőtt Peckinpah gyerekkorától kezdve nagy rajongója volt a vadnyugati kultúrának, és ehhez később csatlakozott Mexikó iránti szerelme is. Legtöbb filmjében tetten érhető mindkettő. Az államok déli szomszédja sokszor kapott fontos szerepet a rendezőnél (A szökésben magát a megváltást, a szabadságot jelképezte), aki pedig a western hagyományos eszmeiségének gyilkosaként, és a műfaj újjáélesztőjeként vonult be a filmtörténetbe. Lélekben még azok a művei is westernek, amiknek cselekményét a modern időkbe helyezte: A szökés és a Szalmakutyák minden további nélkül játszódhatna a vadnyugaton, a Vaskereszt is illene polgárháborús kulisszák közé, és a sorból nem lóg ki a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét sem. Már percek teltek el El Jefe mexikói magánbirodalmában, amikor az embervadászatra induló pribékek nem lovakra, hanem autókba szállnak, és ekkor válik csak nyilvánvalóvá, hogy a XX. század második felében vagyunk.

Az úton, amit Benny bejár, megjelennek Peckinpah filmjeinek jellemző westernmotívumai, úgymint a régi emberi értékek elkopása, a modern világ dicstelensége és becstelensége, a melankolikus hangulat, és a totálisan deheroizált vadnyugati környezet, ami menthetetlenül rohad a vérben, bűzben és mocsokban. De míg az életmű derekán készült alkotások antihősei minden romlottságuk ellenére értékes eszmék szerint (barátság, bajtársiasság) éltek, és (törvényszerűen) haltak, itt a vesztes mivoltát indulatosan tagadó Bennyt már leginkább egyszerű, önös érdekek vezérlik. A Sierra Madre kincsét szándékosan idéző megszállott, önpusztító misszióra a pénz és a szebb élet utáni vágy hajtja (annak ellenére, hogy Elita újra és újra lebeszélné, tartva az azzal együtt járó erkölcsi zülléstől, és mondván, hogy elég a boldogsághoz, ha együtt vannak), a nő halála után pedig főleg a személyes bosszú motiválja a vérgőzös finálé irányába. Így a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét az egy évvel korábban készült Pat Garret és Billy a kölyök teljes lelki és eszmei sivárságát idézi. Ezt csak fokozzák a kies, poros, koszos mexikói táj képei, amelyek éles kontrasztban állnak Benny és Elita zöldellő réten, egy fa tövében csapott piknikével – előbbi jelképezi a valóságot, utóbbi pedig a vágyott, de soha be nem következő jövőt.

Hasonlóképp, ezúttal a főhős halálában sincs semmi felemelő, pedig még a Vad banda elvetemült gyilkosai is megdicsőülve, egy hadsereggel szembeszállva, hősiesen elbukva távoztak a másvilágra. Benny itt ugyanazzal a „minden mindegy”-féle vállrendítéssel megy a vágóhídra, amivel ott éppen Oates karaktere reagál William Holdenére („Let’s go!” „Why not?”): mindegy már, mi történik velük. Csakhogy Bennyt menekülés közben, akár egy veszett kutyát, lövik szitává hátulról, méghozzá nem a bajtársiasság, hanem az erkölcsi romlás következményeként, és a géppuska torkolattüzének záróképként kimerevített szuperközelije egyértelműen deklarálja: ez a jussa. És bár Bennynek az Alfredo Garcia jégben, vérben, legyek közt rothadó fejével kötött bizarr „barátsága”, és feltámadó tisztességérzete („nem érte meg”, illetve a metafora, hogy a főhős Alfredo Garcia sírjában találja meg Elita holttestét, a fejet pedig később ugyanott mossa le, ahol a nő is zuhanyozott) a közönséges bosszúénál egy szinttel feljebb emeli filmvégi ámokfutását, ez nem változtat semmin. Itt senki számára nincs megváltás.

Míg a Vad banda gyerekeken keresztül ábrázolta, hogy a legártatlanabbakat is magával ragadta a fertő (a kölykök, akik skorpiókat és hangyákat kínoznak a film elején, és a fiú, aki agyonlövi Pike-ot a végén), az Alfredo Garciában a nőknek jutott ez a megtiszteltetés. El Jefe lánya maga szólítja fel Bennyt, hogy ölje meg az apját, de még ennél is beszédesebb az anya szerepe, aki csendes elégedettséggel nyugtázza férje halálát. És persze ott van Elita. Abban, hogy Peckinpah művét a kritika csúnyán elmarasztalta bemutatásakor (mellesleg anyagilag is megbukott), nagy szerepe lehetett a Szalmakutyák hírhedt jelenetét idéző majdnem-megerőszakolásnak is. Az utazásuk alatt egy réten megpihenő Bennyt és Elitát két motoros támadja meg, és egyikük (Kris Kristofferson alakításában) azonnal szemet vet a nőre. Konkrét erőszakra ugyan nem kerül sor, ám a jelenet csak annál zavarbaejtőbb: Elita, hogy megvédje szerelmét, önként vállalja a szexuális aktust, de hogy korábban is említett könnyűvérűsége (filmbéli első találkozásukkor Benny gyengéd szavak helyett lekurvázza), vagy prositként szerzett gyakorlata miatt tűnik úgy, mintha élvezné a dolgot, az a közbelépése előtt láthatóan döbbenten álló főhős számára sem világos. Ráadásul Elita gyorsan átveszi a domináns szerepet: alighogy eltűnnek szem elől, a motoros gyámoltalan fiúvá, a nő pedig határozott anyafigurává válik. Termékeny táptalaj azok számára, akik szerették Peckinpah-t sovinizmussal és nőgyűlölettel vádolni.

A filmet a sötét humor, a rendezőre jellemző sajátos vizualitás (virtuóz vágástechnika és lassítások), és Warren Oates briliáns játéka tökéletesíti (már félig rogyott testtartása is lenyűgözően kifejezi a karakter lényegét). Vigasztalan, nihilista, hullákban gázoló bosszúballada ez, aminek már az elején is esélytelen hősét nem várja útja végén senki és semmi – csak egy géppuska csövének feketesége.

A KIADVÁNY

Sam Peckipnah western-díszdoboza már 2006-ban megjelent, de erre a filmre egészen mostanáig kellett várnunk (persze lehetne rosszabb is: Szalmakutyák még mindig nincs). Ehhez képest nem vagyunk elkényeztetve: a kép szemcsés, életlen, akadnak benne kisebb hibák, összességében csupán egy jó minőségű VHS-re emlékeztet. A magyar és angol hang csak sztereó, ráadásul utóbbi baromi halkan szól, a felirat sem mindig áll a helyzet magaslatán, az egyetlen extra pedig egy Peckinpah-filmográfia, ami csak a mozifilmeket tartalmazza, és elfelejt különbséget tenni forgatókönyvírás és rendezés közt. De egyrészt mert a külföldi kiadás sem jobb, másrészt pedig mert ezt a filmet itthon szinte a kutya sem ismeri, még ennek is örülni kell.


Kiadó: Fantasy Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol, magyar (sztereó)
Felirat: magyar

Bring me the head of Alfredo Garcia. Amerikai. 1974. Rendezte: Sam Peckinpah. Írta: Sam Peckinpah, Gordon T. Dawson. Fényképezte: Álex Philips Jr. Zene: Jerry Fielding. Szereplők: Warren Oates, Isela Vega, Emilio Fernández, Kris Kristofferson

2012

Roland Emmerich már öt éve nem próbálta elpusztítani a Földet, úgyhogy bőven ideje volt az újabb megalomán katasztrófapornónak. Drámai családi krízis, gyönyörű világvége, magvas mondanivaló az emberi összetartásról, könnyfacsarás és giccscunamik – de pár évig most megint biztonságban leszünk.

A katasztrófafilmek ritkán kínálnak nagy mozgásteret egy kreatív cselekmény kiötléséhez: a főhősnek és fogyatkozó kompániájának jellemzően el kell jutnia A pontból B-be, és ha ez sikerült, megmenekültek. Ezután, ha van pár mosolygó gyerek, egy vakkantgató kutya, a háttérben meg egy naplemente, esetleg egy lobogó amerikai zászló, kész a könnyfacsaró happy end, mindegy, hány milliárd ember hagyta ott a fogát az azt megelőző két órában (á la Holnapután). A 2012-ből ugyan hiányzik a zászló (!), de Emmerich és tettestársa, a (meglehetősen gyatra) komponistából (még gyatrább) forgatókönyvíróvá vedlett Harald Kloser az összes többi klisét megbízhatóan csatarendbe állította.

Mivel a jégkorszak és a meteor/üstököszápor már kipipáltatott, a pusztítás ürügyét most a maja kalendárium szolgáltatta, ami néhány, komoly tudósok által körberöhögött kókler szerint 2012 decemberére teszi a világ megsemmisülését. Az elején gyorsan lezavarják a sztori mögötti „tudományt” (óriási napkitörések következtében vészesen felmelegszik a bolygó belseje, hatalmas földrengéseket, szökőárakat és vulkánkitöréseket okozva), és röpke fél óra elteltével már kezdődik is a pixelorgia. A káosz közepén egy elvált író és limuzinsofőr, Jackson Curtis áll (John Cusack kissé túljátssza szerepét), aki kétségbeesetten igyekszik Kínába menekíteni a családját, ahol a Föld kormányai az emberi faj túlélésének biztosításán fáradoznak, főleg Adrian Helmsley segítségével (Chiwetel Ejiofor viszont élvezetes alakítást nyújt).

A játékidő több mint feléig a 2012 meglepően jól működik: szépen dőlnek össze a toronyházak, látványosan robbannak a hegységek, és bár a Curtis család folyamatos, véletlen megmenekülései fényévekkel vannak túl a röhejesség határán (Bustor Keaton összes karakterének együttvéve nem volt ekkora mázlija), érezni a megőrült anyatermészet roppant, félelmetes, mindent elsöprő erejét, ami a minőségi CGI-nak hála, a film nyilvánvaló gyengeségei ellenére is karfamarkolásra késztet. A humor, önirónia (naná, hogy Hollywood pusztul el elsőként – kár, hogy a híres feliratot nem látjuk eltűnni egy hasadékban) és Woody Harrelson már-már paródiába illő, mégis hatásos kergemarha-figurája mellet hiába vonul fel a sablonok és a fájdalmas karaktersztereotípiák egész sora, a néző azt csinálja, amiért megváltotta a jegyét: szórakozik.

Aztán hasonló történik, mint anno a Holnaputánban: az impozáns, globális rombolásmaratont és a sodró iramot felváltja a kínosan hosszúra nyújtott, nyálban fuldokló menekülés, és a film lendülete menthetetlenül megtörik. Mégis miből gondolták úgy az alkotók, hogy több milliárd ember halála és a világ  pusztulása után érdekes látni John Cusackot, ahogy fél óráig pöcsöl a víz alatt valami fogaskerekek közé beszorult plot device kipiszkálásával, hogy be tudjanak zárni egy rohadt ajtót? Ezen a ponton az ötpercenként beszúrt, pármásodperces hosszúságúra csökkentett katasztrófajelenetek már bőven kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a forgatókönyvet a szarból. A nemes önfeláldozások, a nagy példabeszédek, az összetartás giccses örömünnepei, a gazdag seggfej bűnhődése, a rokonok könnyes búcsúja, a kutya és a gyerek megmentése, az apját szerető fiú hősködése, a halottnak hitt főszereplő felbukkanása (kétszer!), az elvált szülők szerelmének újjáéledése és az egyéb ostobaságok mind keservesen megbosszulják magukat, és a határozottan jól indult film színvonala gyorsabban zuhan, mint a vásznon az emberiség létszáma. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, kijössz a moziból, amikor a főszereplők egy teherszállító gépen Kína felé veszik az irányt. Ezzel megajándékozod magad nagyjából másfél órányi felhőtlen szórakozással, és megkíméled magad egy órányi fejfájástól.

GeexKomix 16.

Péntek van, vagyis a hét utolsó munkanapja, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ez GeexKomix-nap – és nem is akármilyen! Az elmúlt két hét terméséből szemezgetve ugyanis rábukkantam az év alighanem legjobb képregényére, ami, bármily furcsán hangozzék is, egy kutyás-kísértetes horror. De lesz itt még totális galaktikus háború zombikkal, posztapokaliptikus kaland egy gyerek-állat hibriddel, meg rejtély, vérfürdő, felnőttmese és szuperhősakció. Ja, és meghal a Megtorló.

Beasts of Burden 2

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
Kiadó: Dark Horse Comics

Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, azon gondolkodtam, mennyire túlzás azt állítani, hogy ez a legjobb képregény, amit idén olvastam. Aztán megnyugodtam, hogy semennyire. Meglehetősen sok ígéretes sorozat indult mostanában, de a Beasts of Burden, legalábbis ezzel a második számával, toronymagasan kiemelkedik még egy oly illusztris társaságból is, amit többek közt a Chew, a Stuff of Legend, a Batman and Robin és a The Unwritten képvisel. Az első rész békainváziója némileg meglepő módon egyáltalán nem köszön vissza, de nem baj, mert van helyette egy sokkal jobb sztori, amitől garantáltan eláll majd mindenkinek a lélegzete. Nem, nem viccelek, nem túlzok: Evan Dorkin olyasvalamit visz itt véghez, amire csak a legnagyobbak képesek. 24 oldalon elmesél egy kerek történetet úgy, hogy közben rongybabaként rángatja ide-oda az olvasót az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláján. Először nevetni fogsz, aztán meglepődsz, és elszomorodsz, majd felszökik az adrenalinszinted, elámulsz, megijedsz, és elborzadsz, és végül a szíved szakad meg, ha pedig érzékeny lelkületű vagy, még pár könnycseppet is el fogsz morzsolni – mindezt egy horror keretei közt, azaz Dorkin mindent kisajtol a műfajból, amit lehet.

A csak látszólag csendes és békés kisvárost őrző kutyák és macskák ezúttal eltűnt kölykök után kutatnak, és egy erdőbéli tóhoz jutnak, amiben szellemek laknak. Kísértettörténettel van tehát dolgunk, és nem is akármilyennel: a dühös szellemektől megszállt főszereplők úgy tépnek szét egy kisfiút a füzet közepe felé, engesztelhetetlen bosszúvágytól hajtva, hogy az olvasó csak bambán pislog ki a fejéből. „De hát ilyesmit nem szokás!” Szerencsére Dorkin tesz rá, hogy mit szokás, és mit nem. A Beasts of Burden merész, rendkívül kreatív, és fenomenálisan megírt képregény (a feszes történetvezetésben nincs egy felesleges szó, egy elvesztegetett pillanat), ami minden második oldallal képes meglepetést okozni. És persze Jill Thompson is elemében van: vízfestékes képei gyönyörűek és roppant kifejezők, az állatok ábrázolása pedig lenyűgöző. Ha kell mulatságosak és bájosak, ha kell komolyak, sőt, komorak és félelmetesek, az utolsó oldalt pedig külön ki kell emelnem: kisebbfajta csoda. Nincs mibe belekötni, azt viszont nem tudom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: ez az év legjobb képregénye. Kötelező mindenkinek. Addig nem mehetsz el otthonról, amíg el nem olvasod!

Blackest Night 4

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics

Tekintve, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata a jelenleg futó egyik legjobb szuperhősképregény, a DC arra épülő, idei nagy crossover-eseméynét úgy vártam, mint a messiást. Az első rész (ahogy annak idején kifejtettem) annak rendje és módja szerint be is váltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, de sajnos azóta a sztori csak bukdácsol. Az persze senkinek nem újság, hogy az efféle crossoverek általában csak annyiban különböznek egy átlagos szuperhőssztoritól, hogy nem 3-4, hanem 10-20 vagy még több hős és gazember csépeli egymást, de az, hogy a fő, a cselekményt alakító események a mellékágakban zajlanak, finoman szólva is meglepő. Márpedig ebben a negyedik részben nincs egy darab Zöld Lámpás sem (már ha Alan Scottot nem tekintjük annak), csak azt látjuk, ahogy a földi szuperhősök (élükön Flash-sel) kétségbeesetten küzdenek a Fekete Lámpások egyre növekvő serege ellen. De minthogy maga a konfliktus a különböző Lámpások közt zajlik (és mostanra tudjuk: Hal Jordannek egyesítenie kell a színspektrum erejét kiaknázó corpsokat, mert csak együttes fényük képes legyőzni a feltámadt holtakat), ennek a mellékes kis csetepaténak lényegében nincs komoly jelentősége, és inkább egy tie-inben lenne a helye, mint a crossover főminijében. Ehelyett a két fő tie-inben, a Green Lanternben és a Green Lantern Corpsban zajlanak (méghozzá rohadt élvezetesen és izgalmasan) azok az események, amik majd eldöntik a fény háborújának sorsát.

Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre ennek a résznek a végén bukkan fel egy új karakter, Nekron, aki minden bizonnyal a Fekete Lámpások vezetője, azaz a főgonosz lesz (bár már van egy Scar és egy Black Hand a háttérben, de annyira mindenképpen bízom Johns tehetségében, hogy ez nem vezet képzavarhoz). De addig is alig történik valami lényeges az egész képregényben, és ez egy crossover negyedik részétől megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha egyébként vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek (pl. amikor Atom belülről tép szét egy Lámpást, vagy amikor Madárijesztő a félelem legapróbb szikrája nélkül áll a gyilkoló holtak közt, miközben körülötte mindenki rettegve menekül), és ha a Lámpások továbbra is az utóbbi idők legfélelmetesebb gonoszai a mainstream amerikai képregényekben (bár még sokkal inkább azok lehetnének, ha kicsit kevesebbet pofáznának). És persze meg kell említeni Ivan Reist, akinek gyönyörűen sötét, rémisztő, realisztikus rajzai akkor is tartják a lelket az olvasóban, amikor már a sokadik tölteléknek tűnő oldalt hajtja tovább. Nagyon örülnék neki, ha Johns összekapná magát, mert ha így megy tovább, ez a minisorozat simán kinéz az év egyik legnagyobb csalódásának.

Dark Reign: The List – Punisher

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics

Daken, Rozsomák fia, Rick Remender (a frenetikus Fear Agent írója) képregényében szeletekre vágja Frank Castle-t. De tényleg. Nem csalás, nem ámítás: a Megtorló meghal ebben a számban. Mellesleg azért is merek így spoilerezni, mert ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta a következő rész előzetesét. Remender, aki az újraindított sorozattal vette át a karaktert Matt Fractiontől év elején, valamiféle bizarr élőholtként készül visszahozni Castle-t a sorozat két hét múlva megjelenő, 11. részében. Elég elborult, sőt, buta ötletnek tűni, hiszen a Megtorló nem az a karakter, akinek jól állnak az efféle halál-feltámadás hókuszpókuszok, és ez még akkor is igaz, ha Remender egészen korrekt munkát végzett az utóbbi szűk egy évben azzal, ahogy Castle-t az elmúlt időszakban tapasztalt gyakorlathoz képest mélyebben beintegrálta a Marvel Univerzumba. Szóval, vannak fenntartásaim a folytatást illetően, de hogy el fogom olvasni, az halálbiztos, mert amit az író ebben a számban művel, az elképesztő. Pedig a sztori röhejesen egyszerű: Norman Osborn, aki a címbeli listáján szereplő ellenségei levadászásával van épp elfoglalva, megtalálja marcona hősünk rejtekhelyét, és rászabadítja az egész H.A.M.M.E.R.-t, amikor pedig ez nem bizonyul elegendőnek (elvégre mi Franknek egy hadseregnyi kommandós?), akkor Dakent is. Hogy miért őt? A logikát tekintve talán nem a legkézenfekvőbb választás (Osborn Angyalai közt többen is vannak, akik könnyebben és gyorsabban kicsinálhatnák a főhőst), de a sztori élvezeti értékét tekintve mindenképpen: mert itt, a végjátékban csak egy igazi, test-test elleni küzdelemnek van létjogosultsága.

És ami ezután jön, az egy olyan brutális, kőkemény akciójelenet (lőnek, rúgnak, ütnek, robbantanak, kaszabolnak), amit ugyan a MAX-os Megtorlótól (ld. Ennis) már megszokhattunk, de ami egy mainstream címben kisebb sokként éri az olvasót (a „parental advisory” felirat nem dísznek van a borítón). Remender nem fogja vissza magát, a kegyetlenül sodró lendületű, őrülten dinamikus és pofás ötletekkel teli harcban úgy spriccel a vér a szereplőkből, mint víz a szökőkútból. És az esztelen vérengzés, a karakterek legletisztultabb ábrázolása ellenére (Frank – elszánt, Daken – gyilkos) az író eléri, hogy az olvasó érzelmileg is hatás alá kerüljön. A főhős szűkszavú narrációja (középpontban az alcímmel – It’s a Good Lie – ami brutális erővel hangzik el utoljára a füzet végén) telitalálat, akárcsak az utolsó oldal: Frank darabjai (szó szerint) egy koszos, esőáztatta sikátorban. Persze, hiszen sima fejlövés vagy torokelvágás nem teszi meg, egy ilyen karaktert csakis így lehet búcsúztatni. John Romita Jr. pedig eszméletlenül gyönyörű munkát végez: a harc csodálatosan vérmocskos (igen! lehet valami csodálatosan vérmocskos!) és dinamikus, a rajzoló tökéletes választás egy ilyen kíméletlen élethalálharc ábrázolásához. Finoman szólva is megéri a pénzét.

Invincible Iron Man 19

Történet: Matt Fraction
Rajz: Steve Larroca
Kiadó: Marvel Comics

World’s Most Wanted, utolsó, azaz 12. (!) rész. Uuuuhhh, baromi hosszú sztorit tudhatunk most magunk mögött. Túlságosan is hosszút, ami azt illeti. Matt Fraction csaknem egy évig nyújtotta Tony Stark kálváriáját, és valljuk be, ez a történet, noha egyáltalán nem volt rossz, semmiképpen nem kívánt ilyen hosszú lefolyást. A sallangok és töltelékepizódok simán kiteszik a World’s Most Wanted egyharmadát, de talán a felét is – mert ha belegondolunk, Fraction csomó időt elpöcsölt azzal, hogy Vasembert újabb és újabb ellenségekkel állította szembe (Namor, War Machine, Madame Masque), és e jelenetek mindegyike csak időhúzó közjátékoknak bizonyultak, amik egyáltalán nem vitték előre a cselekményt. Az alapötlet ugyebár az, hogy miután Norman Osborn lett Amerika első számú rendőre, legfontosabb célpontja Tony Stark lett, merthogy a világ egyik legbriliánsabb elméje felbecsülhetetlen értékű információk birtokosa – legyen szó akár technológiáról, akár szuperhőstársai identitásáról. Osborn így vadászatot hirdetett hősünkre, aki drasztikus megoldáshoz folyamodott: miközben sorra felkereste, és használhatatlanná tette a világban elszórt bázisait, lassan, módszeresen törölni kezdte a saját agyát, hogy ellensége ne juthasson hozzá az abban tárolt információkhoz. Az ötlet érdekes volt (bár, hogy miért választja Stark a lassú leépülést, ami dolga végeztében is akadályozza, ahelyett, hogy egy csapásra nyírná ki az agyát, miután megtette, amit kellett, az rejtély), és Fraction a két karakter megváltozott status quo-jával együtt ügyesen használta fel, hogy izgalmas ellentétpárt faragjon Vasemberből és Osbornból.

Míg az egykori Zöld Manó felért a csúcsra, addig Stark mélypontra zuhant, és ez végig szépen tükröződött a figurák hatalmi és intellektuális állapotán is (nem véletlen, hogy Osborn minden máshol megjelenő őrületét Fraction szinte száműzte a saját képregényéből: felborította volna a tökéletes ellentétet). Ezzel az író elérte, hogy Osbornra úgy tekintsünk, mint Vasember ősellenségére, annak ellenére, hogy nyilvánvalóban nem volt az soha. Az utolsó szám viszonylag zökkenőmentesen varrja el a szálakat, bár akadnak döcögős pillanatok. Stark és Osborn, előbbi zöldséggé devalválódott elméjéből adódóan súlyosan kiegyenlítetlen összecsapása erőteljes, izgalmas, és bár befejezése könnyen kiszámítható (ez sajnos a sztori szinte minden fordulatára elmondható volt), korrekt fináléul szolgál a sorozathoz. A mellékszál Pottsszal, a Fekete Özveggyel és Maria Hillel már problémásabb, különválásuk értelmetlen, utóbbi kettő kijutása Osborn épületéből pedig meglehetősen hiteltelen. Larrocán ellenben nem múlt semmi: a rajz színvonala ugyan erősen ingadozó volt a 12 rész alatt, de most összekapta magát. Az akciók dinamikusak és látványosak, és az arcok is jobban festenek, mint általában – Osborn, akit nála pocsékabbul senki nem rajzol a Marvelnél, végig a páncéljában van, úgyhogy ő sem zavar bele az élménybe. Ha Fraciton rövidebbre fogta volna, akár nagyon jó is lehetett volna ez a sztori. Így csak egy erős közepes.

Sweet Tooth 2

Történet és rajz: Jeff Lemire
Kiadó: Vertigo Comics

Lassan nem telik el hét posztapokaliptikus képregény nélkül – de persze ne érezzétek úgy, hogy panaszkodom! Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy bármikor jöhet belőle bármekkora mennyiség. A világvége utáni téma legújabb képviselőjét Jeff Lemire, az Essex County Trilogy és a The Nobody írójának köszönhetjük – de hogy tényleg, szó szerint köszönhetjük-e neki, nos, ezt illetően még ülésezik az esküdtszék. Az első rész ugyan nem bizonyult nagy durranásnak, kellemes, figyelemfelkeltő szórakozásnak viszont igen, és ezzel ellátta egy sorozatnyitány legfontosabb feladatát: rávett a folytatás elolvasására. Viszont a második számmal a színvonal romlott, ahelyett, hogy javult volna, és határozottan gondjai vannak azzal, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Ez nem kis részt Lemire képi világának köszönhető: ezek a borzasztóan vázlatos, szögletes, elnagyolt, és kicsit sem szimpatikus vonások nem nagyon passzolnak a sztorihoz (bár nem tudom, mihez passzolnának egyáltalán – a The Nobodyban azért kifinomultabbnak tűnt Lemire stílusa), sőt, ami azt illeti, kifejezetten csúnyák. Amikor pedig akcióra kerül a sor, a látvány eléri a mélypontját: a beállítások sablonosak, a mozgás katasztrofálisan dinamikátlan, és az egész oldalkompozíció döglesztően unalmas (mellesleg ötlettelen is a szóban forgó jelenet, de ez már írói hiányosság).

A sztori egyszerű: 7 éve valamilyen rejtélyes járvány kipusztította az emberiség 90%-át, és csak idő kérdése, hogy mikor áll be a sorba a maradék 10% is. Csak a hibridek (afféle állat-emberek, mint a fő- és címszereplő kisfiú) vannak biztonságban, ők valamiért immunisak – így aztán persze vadásznak rájuk. A főhőst, Gust, apja a külvilágtól elzártan, biztonságban tartotta, de most, hogy meghalt, a fiú reménytelenül egyedül van, és bigott, a saját kis világában élt faterjának nevelése nem növeli az életben maradási esélyeit. Az előző rész végén megmentette pt egy Jeppard nevű férfi, aki most azt ígéri neki, hogy eljuttatja egy titkos helyre, ahol a hozzá hasonló hibridek biztonságban élnek. A koncepció, amely szerint egy naiv, gyámoltalan, tudatlan és a pontnál is egyszerűbb mutánsfiú kikerül a posztapokaliptikus nagyvilágba, akár izgalmas és érdekes is lehetne. De amíg Lemire csak sablont sablonra halmoz a narrációval, a cselekmény „fordulataival”, és a karakterekkel is (Jepperd csak a szokásos marcona antihős, akiből 12 egy tucat, Gus meg egyelőre csak bábként sodródik), addig a képregénynek reménye sem lesz rá, hogy kiemelkedjen a középszerből. És a tendencia (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni két rész után) nem éppen ígéretes.

Dark Avengers 10

Attól eltekintve, hogy mintha Brian Michael Bendis elfelejtette volna, mivel ért véget saját sorozatának legutóbbi része (ti. a Sentry lelövése, ami mintha meg se történt volna, a Marvel skizofrén Supermanje gond nélkül repdes tovább), ez megint egy brutálisan jól sikerült képregény. A horrorisztikus bevezetőt (két dögös tinilány érkezik egy poros kisvárosba a semmi közepén – a geekek máris tudják, hogy nekik harangoztak) egy ehhez tökéletesen passzoló, instant akció követi (Osborn Angyalai Man-Thinget aprítják a louisianai mocsarakban), majd visszatérve a bevezetőben felvett fonalhoz, egy rejtélyes ellenség energiafelhővé robbantja a Sentryt. Bendis nem kispályázik: ahogy az utolsó oldalból kiderül, röhejesen nagyhatalmú gazokkal kell szembeszállnia a csapatnak, és ez kiváló alkalom arra, hogy megvillanjon Osborn „hősi” oldala. Mert minden őrülete és gonoszsága ellenére komolyan veszi szuperrendőri feladatát, és nem hátrál meg, csak mert nyilvánvaló, hogy semmi esélye olyanokkal szemben, akik félkézzel elintézték a Sentryt – úgyhogy durva leszámolás várható a Dinosaur nevű kisvárosban (nem vicc, sőt: akár hiszed, akár nem, a város tényleg létezik).

The Unknown – The Devil Made Flesh 1

Pár hete, amikor az ötödik résszel véget ért Mark Waid pofás kis minisorozata, a The Unknown, abban reménykedtem, hogy ez csak egy hosszabb sorozat első felvonása, afféle bevezető volt. Ekkor a folytatás már félúton lehetett a nyomdába, mert nemrég megjelent a második The Unknown mini, a The Devil Made Flesh első része. A koncepció itt az, hogy a két sztori közt egy év telt el, és ez két szempontból is érdekes: egyrészt főhősnőnknek, a túlvilági jelenségek után nyomozó Catherine-nek egy betegség miatt akkor elvileg már csak fél év volt hátra az életéből, másrészt azóta valami okból megszakadt a kapcsolata asszisztensével, James Doyle-lal (valami igencsak balul sült el legutóbbi ügyük során). Utóbbi most minden követ megmozgat, hogy a nő nyomára bukkanjon, és amikor sikerül neki, egy hatalmas rejtély és egy rakás hazugság hálójában találja magát. Catherine karaktere eddig is érdekes volt, de azzal, hogy halálos betegnek hazudja magát, és hogy James helyére egy másik, nyilvánvalóan rosszban sántikáló asszisztenst keres, most még érdekesebb lett. Waid jól bontja ki az izgalmas kérdések súlya alatt roskadozó misztikus sztorit, fantasztikusan bánik a karakterekkel és a dialógusokkal, nem is beszélve a brutális erejű cliffhangerről – és Minck Oosterveer képei is tetszetősek. Mindenképp olvasandó.

The Stuff of Legend 2

Folytatódik az életre kelt játékok missziója a gonosz világában, a Darkban, gazdájuk, egy kisfiú megmentéséért, akit elragadott a Mumus. Az első rész olyan volt, mint a Toy Story és a Ryan közlegény megmentése sajátos keresztezése, de most eljött az ideje annak, hogy felhagyjak mindenféle hasonlítgatással: mert ugyan lehet párhuzamokat vonni, de a The Stuff of Legend fenomenálisan szórakoztató olvasmány a saját jogán. A szereplők ezúttal egy Hopscotch nevű furcsa városkába érnek, ahol minden lakó egy bizarr játékot kénytelen játszani, szigorú szabályok mellett, a győzelem reménye nélkül. A Mumus szolgálatában álló polgármester hőseinket is játékra kényszeríti, és ez lesz a nagy próba Percy, a „malacpersely” számára, akit a gonosz az első részben árulásra csábított. Mike Raicht és Brian Smith képregénye továbbra is hatalmas élmény minden korosztálynak, és bár ez a szám összességében meglehetősen közjátékszerű (a szereplők semmivel nem kerülnek közelebb céljuk eléréséhez), érdekes dolgok derülnek ki a Dark sajátos politikai és hatalmi rendszeréről. És mivel úgy tűnik, hogy az írók tudatosan, aprólékosan (és nem utolsósorban: élvezetesen) építik a maguk kis világát, könnyű megbocsátani nekik, hogy a cselekmény némileg megakadt. Ha pedig még hozzávesszük Charles Paul Wilson III gyönyörű rajzait is, akkor az év egyik legjobb képregényét kapjuk. Folytatás tavasszal, csak győzzük kivárni.

Alkonytájt

A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.

Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.

Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.

Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
 

Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.

A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.

A KIADVÁNY

Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.

AZ EXTRÁK

A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.

ÖSSZEGZÉS

A  film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.

Kiadó: Corner Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround
Felirat: magyar

Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson

Batman: Hush visszatér

Érzelgős Joker, beszari Batman, pojáca Rébusz, joviális Pingvin, és persze gonosz Hush, akitől nagyon kell félni, mert gyolcsba van tekerve, és tud háztetőkön szaladgálni. Visszatért, de minek? Minden idők alighanem legfeleslegesebb magyarul megjelent Batman-képregénye.

Nem nagyon tudok más okot elképzelni a Hush visszatér megjelenése mögé, mint hogy a Képes Kiadónál (egyébként jogosan) úgy gondolták, ezzel a címmel szinte bármit el lehet majd adni a Jeph Loeb-féle Hush derekas sikere után. Ugyanis A. J. Lieberman és Al Barrionuevo képregénye minden szempontból lényegtelen, felesleges és főleg, rossz. A történet szerint a halottnak hitt Hush, azaz Bruce Wayne gyermekkori barátja, Thomas Elliot visszatér, és végső bosszújára készül az életét szerinte tönkretevő Batman, és a Hush-ban amazt manipuláló Rébusz ellen. Utóbbi az egyetlen olyan emberhez menekül, aki megvédheti őt, és akinek múltjáról tud valamit, aminek segítségével rá tudja venni, hogy meg is tegye: Jokerhez.

Már az elején fontos megjegyezni, hogy a Hush visszatér nem Batmanről szól, hanem az imént felsorolt ellenségeiről – és ezzel nem is lenne semmi baj. Csakhogy egy Batman füzetet mégiscsak bajos eladni a Sötét Lovag nélkül, ezért Lieberman görcsösen és értelmetlenül beleerőszakolta őt a történetbe, hogy aztán végig ne csináljon benne semmit, és ne legyen semmiféle befolyása a cselekményre. A denevér már a Hush-ban is csak inkompetens pojácaként sodródott az eseményekkel, a folytatás pedig még egyet, és még nagyobbat rúg a 70 éves mítoszba. Batman csigalassúsággal rakja össze a tényeket, tudálékosan vizsgálgatja a nyomokat, hogy aztán az egésznek ne vegye semmi hasznát, sehová ne érjen oda időben, és amikor mégis, akkor is csak álljon a robbanó rendőrautók között, és nyafogjon az Orákulumnak, hogy irányítson fölé egy műholdat, mert látnia kell a terepet. Egyetlen egyszer lép ténylegesen akcióba, és akkor is csak egy nevetségesen felesleges, a sztori szempontjából teljesen irreleváns bunyóba keveredik saját szövetségesével, a Zöld Íjásszal. Igaz, neki legalább örülhetünk, ő az egyetlen tisztességesen írt karakter a képregényben.

Mert Batman nem csak felesleges (ha teljesen kiemeljük őt a cselekményből, nem változik semmi), de ábrázolása még karakteridegen is. Be van tojva Hush-tól, olyannyira, hogy rémálmai is vannak vele, és hirtelen veszélyesebbnek tartja, mint Jokert – mi meg csak nézünk, hogy mégis mi alapján. Ez a gyolcsba tekert pojáca, aki háztetőkön állva szavalta Arisztotelészt az esőben, és akivel Rébusz úgy játszott, mint egy cica a gombolyagával? Veszélyesebb Jokernél? Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy író erőlködve sulykol az olvasóba olyasvalamit, amit nem képes történetmeséléssel és karakterrajzzal alátámasztani – Hush-ról pedig csak onnan tudjuk, hogy nagyon veszélyes, hogy ezt mondják róla, de nem csinál semmi olyat, ami ezt meg is alapozná. Sőt, ami azt illeti, magasan az utóbbi évtized egyik legfantáziátlanabb és legerőltetettebb gonosza, akár motivációit, akár Batmannal való kapcsolatát, akár céljait és tevékenységét vesszük (helyesbítek: csak volt, ugyanis azóta Paul Dini vette magának a fáradságot, és mélységet adott neki – de ez már egészen más lapra tartozik).

Nyögve-nyelve előadott, lapos bosszúhadjárata pedig a többi karakternek is a rovására ment: ugyanis belegondolva, lehet, hogy Hush mégis veszélyesebb Jokernél, vagy legalábbis az itt bemutatott Jokernél – mert a Bohócherceget, dacára  7 évtized számtalan inkarnációjának, még soha nem láthattuk ilyen sótlannak, unalmasnak és érdektelennek. Az őrült, tömeggyilkos komédiás első jelenetében látványosan kesereg halott feleségének fényképei fölött (legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy némi változtatással készpénznek veszi Joker Gyilkos tréfa-béli, megbízhatatlan eredettörténetét, és ezzel balga módon eloszlatja a karakter körül időtlen idők óta fenntartott misztikus ködöt), később pedig Pingvinnek szomorkodik egy kandalló tüze előtt ülve. (Legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy valószínűleg még ő sem tudta, Pingvin miért van egyáltalán a könyvben, mi a szerepe a történetben, és hogy sokkal inkább tűnik egy jóságos papinak, mint alvilági vezérnek.) Mindeközben az őrületnek a szikráját sem mutatja, és nincs egyetlen valamirevaló, jellegzetesen jokeres beszólása sem – csak egy szürke fantáziátlan gengszter a sok közül, akit megfosztottak lényegétől. Ami pedig Rébuszt illeti, ő a fél Gothamet manipuláló mesterbűnözőből hirtelen egy nyöszögő-nyávogó-remegő ronccsá devolválódott, aki ráadásul Al Barrionuevo rajzainak köszönhetően úgy fest, mint egy tinédzser. Arra már kár is kitérni, hogy egy másik gonosz, Prometheus szerepeltetésének sem nagyon van értelme.

Lieberman a karakterek legalapvetőbb jellemvonásaival nincs tisztában (ergo ezt nem lehet újítási szándékkal és hasonló kifogásokkal kimagyarázni), és ha a rengeteg felesleget lehámozzuk a cérnavékony sztoriról, aminek mellesleg lezárása sem nagyon van, akkor rögtön látszik, hogy az egészet kényelmesen el lehetett volna mesélni legfeljebb két részben. Igaz, jobb úgy se lenne, de legalább hamarabb túlesne rajta az ember. Az egyetlen a képregényben, ami nem érdemel súlyos kritikát (igaz, dicséretet sem – és a Hush-ban legalább ez megvolt), az a képi világ: a rajzok az említett tini-Rébuszt és egy groteszkül vaskos Méregcsókot leszámítva korrektek, viszonylag realisztikusak, és a célnak megfelelnek – bár egy jottányit sem emelkednek ki a nagy, összességében unalmas szuperhősátlagból. Ami a magyar kiadást illeti, az rendben van: a fordítás többnyire gördülékeny (bár akadnak nehezen csúszó mondatok), a papír minősége kiváló, a nyomtatás hibátlan, és a kötetek elején lévő karakter- és előzményismertetők is hasznosak. Ami viszont az árat illeti, az nem valami barátságos. A két kötet (hat rész, 180 oldal) összesen 6000 Ft-ot kóstál, és ezzel a Hush visszatér hivatalosan is belép a legdrágább kiadványok szűk klubjába (jóval többe kerül pl. az 50 oldallal hosszabb Sandmannél is).

Batman: Hush visszatér 1 - Társkeresés
Batman: Hush visszatér 2 - Kényszerű szövetségek
(Képes Kiadó, 2009)

GeexKomix 15.

Kívül borús, szürke, esős idő, belül zombik, hősök, mutánsok, szörnyek, robotok, világvége, Star Wars és Antikrisztus. Tudom, hogy hálásak vagytok, fáradjatok csak be…

Absolution #2

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
Kiadó: Avatar Press

Nehéz a szuperhősök élete – újra és újra ugyanazokkal a rosszfiúkkal kénytelenek megküzdeni, akiket lekapcsolásuk után vagy elengednek, vagy megszöknek, és ismét forralni kezdik őrült terveiket, és irtani kezdik az ártatlanokat. De mi van akkor, ha egy szuperhőst ez oly mértékben frusztrálni kezd, hogy azt mondja: francba az egésszel, egyszerűen kinyírom a mocskokat, és kész? Christos Gage Avatarnál indul sorozata ezt a kérdést feszegeti. Főszereplője, John Dusk, a rendőrség kötelékében álló szuperhős, aki néhány hasonló, emberfeletti képességekkel bíró társával együtt segíti a „normál” hekusok munkáját (például olyan gyilkos őrültek ellen, mint a borítón látható dögös szupergonosznő). De Johnnak elege van. Elege a körmönfont ügyvédek gyilkosmentő manővereiből, a hatóságok elől újra és újra megszökő bűnözőkből, és az egész jogrendszerből, ami inkompetens lévén, nem képes végleg megoldani az egyes törvényszegők jelentette problémákat. Így aztán saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és kegyetlenül lemészárolja azokat, akik szerinte megérdemlik – de a helyzetet némileg komplikálja szintén rendőr barátnője, aki épp az általa elkövetett gyilkosságok ügyében kezd nyomozni. Minthogy Gage az Absolutionnal egy olyan világot teremtett, amiben a szuperhőstársadalmat beintegrálták az igazságszolgáltatásba (John csak annyiban különbözik kollégáitól, hogy neki különleges képességei vannak), a koncepció egyelőre szupererők nélkül is ugyanígy működhetne – vagyis a sztori szólhatna akár egy átlagos nyomozóról is. De egyrészt a második szám cliffhangere már sejteti, hogy az író egy puszta gimmicknél több szerepet szán a szuperhőstémának, másrészt pedig, még szimpla gimmicknek is nagyszerű volna, hiszen, még ha csak közvetetten is, de plusz dimenziókat ad a képregénynek.

Az Absolution több szempontból is roppant élvezetes és érdekes olvasmány. A bűnözőkön könyörtelen bosszút álló szuperhős ötlete már önmagában figyelemreméltó, és Gage ki is használja a téma kínálta lehetőségeket. Azt hinnénk, a hangsúly a morális dilemmán lesz, de ez egyelőre szinte elhanyagolható. Az író a rövid, de hatásos akciók közti részeket leginkább arra használja, hogy alaposan megindokolja főszereplőjének tetteit, akit egyáltalán nem érdekelnek az erkölcsi aggályok. És ami a legszebb, hogy minket sem: gyilkosságait nem tudjuk nem helyeselve nézni, ugyanis a civilizáció fenntartásához szükséges egyik alapvető, és itt durván megszegett szabály szinte lényegtelenné válik, amikor Gage érzékelteti velünk a világot elborító mocskot, és hősének efölötti őrlődését. A törvény megszegését a lehető legegyszerűbb ok teszi indokolttá: egy igaz ember meg nem érdemelt gyötrődése. John pedig gyötrődik tovább, de nem a lelkiismeret furdalja, nem kérdőjelezi meg tetteit, inkább az zavarja, hogy a világ rákényszeríti a hóhér szerepét. Mindez nagyon szépen csapódik le barátnőjével való kapcsolatában, mely szerencsére egyáltalán nem egy „kötelező szerelmi szál”, hanem a sztori szerves része. Minden stimmel: a karakterek, a sztori, a tempó, talán csak Roberto Viacava átlagos képei lehetnének kissé sötétebb hangulatúak, és főleg, egyedibbek, markánsabbak – de az Absolution így is bőven megéri a pénzét.

Astonishing X-Men #31

Történet: Warren Ellis
Rajz: Phil Jimenez
Kiadó: Marvel Comics

Nem mondhatnám, hogy Warren Ellis késésben van elődjéhez képest. Elvégre Joss Whedonnak is bő négy évre volt szüksége, hogy lezárja 24+1 részes történetét, és ehhez képest már senki nem csodálkozik rajta, hogy Ellisnek is 15 hónapjába került hét képregény megjelentetése. De azért mégiscsak szép lenne, ha összekapná magát a kultikus Transmetropolitan szerzője, mert ezek a marhanagy csúszások ezzel együtt is igencsak frusztrálók tudnak lenni – és láss csodát, a 32. rész november negyedikére van kiírva. Addig már csak három hét van. Ez az univerzum még nem volt tanúja annak, hogy egy Astonishing X-Men képregény három héttel az előző szám után boltokba kerüljön. Gyanítom, a lényegesen felfokozott tempó a rajzolóváltásnak köszönhető, és ha már itt tartunk, ennek más előnyei is vannak. Elnézve Phil Jimenez elődjénél ugyan konvencionálisabb, de gyönyörűen kidolgozott, a kívánt hatást maradéktalanul elérő képi világát, Simon Bianchi mesterkélt, túlspilázott, szemet fájdító panelkezelése annyira hiányzik, mint egy világégés. Szóval, a látvány kifogástalan, ami pedig a sztorit illeti, az egyszerű, mint egy pont – legalábbis egyelőre, és mivel ez egy új történet (Exogenetic) első része, a cselekmény szimplicitását most még kár volna kárhoztatni. Az egész képregény egyetlen szép, hosszú mentőakció: Brand ügynök, a Marvel Univerzum földönkívüliekkel foglalkozó titkosügynöksége, a S.W.O.R.D. igazgatója, csapatával bajba kerül egy broodokkal (ez a faj volt az X-Men akkori szerzőjének, a legendás Chris Claremontnak a válasza az Alienre, 1982-ben) teli űrhajón, maga Brand pedig (aki nem mellesleg Bestia barátnője) ennek következtében teljes sebességgel készül becsapódni a Földbe. Az X-Ment értesítik a vészhelyzetről, és mindenki kedvenc mutánsai felkerekednek, hogy megmentsék Brandet, mielőtt gépével szétkenődik San Francisco aszfaltján.

Nem egy bivalyerős sztori, mi? A kivitelezés viszont példás: a cselekmény lendületesen robog előre, az akció dögös, látványos, dinamikus, és nem utolsósorban ötletes – Ellis a mentőakció részletezése során jól kihasználja az X-Men tagjainak képességeit. Brand zuhanásának telepátiával, puszta erővel és az időjárás manipulálásával való megállítása egy esszenciális „lehetetlent nem ismerő szuperhősök akcióban” – jelenet. De a lényeg persze csak ezután jön: az adrenalinpumpáló felvezetés egy igen hatásos cliffhangerbe torkollik, amiben az X-Men szemtől szemben áll valamivel, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy brood és egy Sentinel keresztezése. Szóval belecsöppenünk egy kis biotechnológiai mutáns rémálomba, á la Warren Ellis? Erre bármikor vevő vagyok. És rá is férne a címre, hogy a folytatás tényleg legyen olyan jó, mint amit ez a nyitány ígér, mert az előző, párhuzamos világos, mesterséges mutánsos sztori, ha nem is volt rossz, azért Whedon történeteinek nem nagyon csókolgathatta még a lábnyomát sem. Szóval reménykedjünk, a potenciál ott van az Exogeneticben, és ha az égiek is úgy akarják, három hét múlva kiderül róla, hogy sikerült Ellisnek kiaknáznia, vagy sem.

Atomic Robo and the Shadow from Beyond Time #5

Történet: Brian Clevinger
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Red 5 Comics

Az a geek, akinek nem folyt össze a nyál a szájában a csodálatos címet olvasva, nem minősül igazi geeknek, és büntetésből 3 napon belül nyújtsa át a szerkesztőségnek teljes DVD-, képregény- és játékgyűjteményét, ahol is méltóbb kezek közt újraelosztásra kerül. A többieket pedig megnyugtatom: igen, ez a képregény pont olyan jó, mint amilyennek a cím sugallja. Brian Clevinger és Scott Wegenere minisorozatokból álló sorozata 2007-ben indult az akkor frissiben alakult Red 5 Comics kiadó égisze alatt (a cégnek akad még pár imádnivaló című képregénye, ld. Zombies of Mass Destruction). Az Atomic Robo fő- és címszereplője egy mesterséges intelligencia, akit Nikola Tesla alkotott 1923-ban, hogy segítségével kitágítsa a tudomány határait. Azóta az érző robot közreműködött egy NASA-expedícióban, emberi jogokat és teljes amerikai állampolgárságot nyert cserébe a második világháborúban betöltött szerepéért, egyébként pedig afféle egykedvű, száraz humorú, és főleg, baromi jófej szuperhősszerűségként funkcionál – azaz, ha valami nyálkás, csápos, ocsmány és rosszkedvű (ne adj isten, náci) bukkan fel valahol, akkor Robót küldik, hogy fémöklével lazítsa meg kicsit a fogsorát. Igen, nyilvánvalóak a Hellboyjal vonható párhuzamok, de szerencsére Clevinger sorozatának nincs szüksége arra, hogy Mike Mignola munkásságához mérjék – ötletes, tökös, vicces, akciódús és lendületes képregény a maga jogán is. A Shadow from Beyond Time a harmadik minisorozat a karakterrel, és talán a legélvezetesebb az összes eddigi közül – ami pedig nem kis szó, higgyétek el.

Az egyik lényeges különbség a Hellboyhoz képest, hogy míg az a mitológiából és a folklórból merít, addig Clevinger sokszor valós karaktereket (Teslát, Lovecraftot, Hawkingot) használ, és a tudomány kalapjából húzza elő robotököl-hívogató szörnyeit. A Shadow from Beyond Time csápos óriásizéje nem mellesleg szerencsétlen Lovecraft fejéből bújt elő az első részben. Mint kiderül, Lovecraft Teslával és Charles Forttal együtt 1908-ban megakadályozták, hogy a bestia elpusztítsa a bolygót (ebből lett a Tunguszka incidens), de ez csak ideiglenes megoldás volt – a lény ugyanis időn kívül létezik, így hiába ölik meg, évekkel/évtizedekkel később bármikor újra felbukkanhat. És fel is bukkan, így aztán Robo a fél XX. századot az ellene vívott harccal tölti, míg ebben az utolsó részben végre lehetősége nyílik rá, hogy végleg cafatokra robbantsa a szörnyet. Clevingernek szenzációs ötletei vannak (ezúttal a különböző idősíkokból származó Robók találkozása a csúcs), és vitathatatlanul zseniális érzéke van a történetvezetéshez: nincs semmi sallang, csak akció és humor minden mennyiségben, megállás nélkül, frenetikusan vicces-ironikus dialógusokkal fűszerezve. A sorozatnak, akárcsak a címszereplőnek, van egy egészen sajátos bája, ami egyebek mellett (mint például a tény, hogy a világmentés is csak egy hatalmas móka, amibe vajmi kevés komolyság szorult – épp csak annyi, hogy némi feszültség azért maradjon) Scott Wegener pofátlanul egyszerű, ugyanakkor elbűvölően szimpatikus, rajzfilmszerű, komikus, és világos színekkel teli képi világának köszönhető. Az Atomic Robo egy képregénygeek valóra vált álma.

Chronicles of Wormwood – The Last Battle #1

Történet: Garth Ennis
Rajz: Oscar Jimenez
Kiadó: Avatar Press

Van Isten (igaz, őrült, folyamatosan, nyáladzva recskázik, és ugyanarra a lándzsára van felnyársalva, amire a Sátán): az eredeti hatrészes minisorozat és a 2007-es one-shot (The Last Enemy) után Garth Ennis visszatér a Chronicles of Wormwoodhoz egy újabb mini erejéig. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy a világ forogjon tovább. Aki esetleg nem tudná (és aki emiatt most nyilván mocskosul szégyelli magát), a frenetikusan gonosz és fekete humorú, a vallást, a társadalmat, és úgy általában az embert célkeresztnek használó képregény Danny Wormwoodról, magáról az Antikrisztusról, az Ördög fiáról szól, akinek azonban elege van az ég és a pokol csetepatéiból, és inkább átlagos emberként élné az életét. Na jó, nem annyira átlagosként, mint inkább egy milliárdos tévémogulként, de érted a lényeget. Állandó társaságát egy rosszindulatú, kárörvendő beszélő nyúl, Jimmy, és maga Jézus Krisztus jelenti, aki sajnálatos módon egy előember intelligenciájának szintjén vegetál, mióta egy háborúellenes tüntetésben egy rohamrendőr megkínálta a gumibotjával. Az első minisorozatban Danny megakadályozta a Sátán és Isten közös tervét az armageddon elhozatalára, a The Last Enemy című folytatás meg egyrészt a perverz, mocskos szájú pápa sorsának beteljesüléséről szólt, másrészt pedig Danny kísérletéről, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki elhagyta, amiért félrekefélt Jeanne d’Arckal.

A The Last Battle több ígéretes szálat indít el, amik mentén Ennis kiélheti majd minden perverz humorát és cinizmusát. Először is, Danny említett barátnővisszahódítási küldetése olyannyira sikeres volt, hogy mióta újra összejöttek, csak kefélnek, mint a nyulak, és lassan szaporodni is fognak: Maggie-nek az Antikrisztus gyermeke növekszik a hasában. Aztán ott van Danny tévébirodalmának a sikertelenségei és a médiaribanc felesége által megalázott és tönkretett konkurense, akinek az öngyilkosság kapujában eddig ismeretlen gonosz erők felkínálják a bosszú lehetőségét. És persze Ennis Jézusról sem feledkezett meg: egy kommunizmusról és kapitalizmusról folytatott elmélkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy levetkőzte sérülése utáni félkegyelműségét, és lassan ismét teljes értékű megváltó válik belőle. A sorozat hangulata nagyjából maradt olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük, bár (legalábbis egyelőre, ebben az első részben), ez most egy fokkal komolyabb hangvételűnek tűnik, mint az előzmények. Ez főleg Oscar Jimenez miatt van így, realisztikus, szokványos képi világa ugyanis korántsem passzol a képregény sajátosan abszurd stílusához – kiütközik a rajzoló szuperhősös múltja, és ez itt bizony nem jó (egyébként anno Jacen Burrows rajzai sem illettek tökéletesen a műhöz – hiába, ez a sorozat üvölt Steve Dillon után). Ugyanakkor az a bizonyos komolyabb hangvétel Ennis számlájára is írható: a poénok kissé háttérbe szorulnak (ha a minden felbukkanásakor imádnivalóan gonoszkodó Jimmy nem lenne, teljesen hiányozna a humor a képregényből), az író az oldalak többségét a történet felépítésének szenteli, ami pedig Danny konkurensét illeti, az ő sztoriszála kifejezetten sötét és horrorisztikus. Mindez persze nem feltétlenül baj, Ennis nagyjából rátalált egy kényelmes egyensúlyra a humor és a komolyság közt, de én azért nem bánnám, ha ez eltolódna az előbbi irányába, ahogy a korábbi részekben.

Criminal: The Sinners #1

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Philips
Kiadó: Icon

Egyetlen okból örülhetünk annak, hogy nemrég véget ért az Ed Brubaker-Sean Philips páros Incognito című zseniális minisorozata: így végre folytatódhat az amiatt év elején parkolópályára állított Criminal, ugyanattól a duótól. A Criminal, ami az egyik legjobb bűnügyi képregény, amit valaha írtak, a Criminal, amit csakis olyan remekművekkel lehet együtt emlegetni, mint a Sin City, a 100 Bullets vagy a Scalped. A nagy különbség azokhoz képest, hogy Brubaker és Philips sorozata földhözragadtabb, jó értelemben véve egyszerűbb, átélhetőbb, és sokkal kevésbé stilizált. Ez a képregény mutatja be az utca igazi mocskát, az alvilág igazán reális arcát (heh, persze már amennyire ezt egy kellemesen fűtött lakás kényelmes foteljében ülve meg lehet állapítani), végletekig stilizált képek és karakterek, rafinált szójátékok és körmönfont verbális csaták, illetve egy számunkra kissé idegen indiánrezervátumos helyszín nélkül – ez egy igazi, kőkemény, klasszikus stílusú noir, ami már csak akkor lehetne noirabb, ha fekete-fehér volna. De az igazat megvallva, bármily praktikus és illő lenne is ez, Val Staples csodálatosan sötét és stílusos színvilágáról nehéz szívvel mondanék le.

A The Sinners az ötödik Criminal-sztori, és a második (Lawless) nagyjából közvetlen folytatása. Főszereplőjétől, Tracy Lawlesstől úgy búcsúztunk el, hogy nyakig ült a ganéban, mert miután minden szempontból kudarcot vallott meggyilkolt testvérének megbosszulásában, egy nő miatt pont ott kötött ki, ahol a legkevésbé akart: a helyi gengsztervezér, Mr. Hyde alkalmazotti listáján, bérgyilkosként. A The Sinners azzal indul, hogy a Lawlessben tragikus antihőssé emelkedett Tracynek természetesen a töke tele van az egésszel, és legalább arról szeretne megbizonyosodni, hogy akiket megöl, azok rászolgálnak a halálra. Ez persze konfliktusokat szül közte és főnöke közt, amit aligha fog elsimítani a tény, hogy keménykötésű főszereplőnk titokban kölcsönös örömszerzésbe bonyolódik a góré feleségével. Ráadásul Tracy most egy minden eddiginél nehezebb feladatot kap (ki kell derítenie, hogy kik és miért ölnek viszonylag nagyhatalmú, és elvileg érinthetetlen embereket a környéken), és a múltja is ott van a seggében: egy katonai nyomozó érkezik a városba, hogy hadbíróság elé citálja a dezertált, elítélt, majd börtönből megszökött emberünket. Három önmagában is sokat ígérő szál bonyolódik a cselekményben, de a sztori legnagyobb erőssége a főszereplője. Nem lehet véletlen, hogy Brubaker Lawless karakterét hozta vissza először az elvileg különálló, és csak nagyon lazán kapcsolódó sztorikat tartalmazó Criminalban. Egy csendes ölőgép, akinek, bármilyen szituációban legyen is éppen, annyi érzelem sem játszik az arcán, mint egy próbababáén. De ez nála nem szimplám abból fakad, hogy olyan kemény csávó. Az élet folyamatosan öntötte a szart a nyakába, és vajon meddig képes ezt bárki elviselni? Meddig szomorkodik, sír, veri a fejét a falba, tör ki újra meg újra keserűen és dühösen, és mikor jön el az a pont, amikor már képtelen bármilyen emocionális reakcióra, csak rezignáltan sodródik, és láthatóan az sem érdekelné, ha elégne körülötte a világ? Akármikor is, Tracy már túlvan rajta. Brubaker karakterrajza erőteljes, visszafogott és elegáns, ahogy az egész képregény. Alighanem a legtökéletesebb jelenleg futó amerikai sorozat.

Crossed #7

Történet: Garth Ennis
Rajz: Jacen Burrows
Kiadó: Avatar Press

Szinte hihetetlen, hogy idáig jutottam, de kénytelen vagyok leírni: a Crossed untat. És ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy zombiszerű járvány utóhatásairól szóló, brutális, vérmocskos, perverz, posztapokaliptikus Garth Ennis-képregény untatni fog, akkor azzal töltöttem volna a következő fél órát, hogy harsányan körberöhögöm. De sajnos kényelmetlen párhuzamot kell vonnom a Crossed és Mark Millar Old Man Logan című, nemrég véget ért Rozsomák-története között. Nem csak, hogy mindkettő a világvége után játszódik, de mindkettő hasonló dramaturgiát követ: a szereplők vándorolnak, és vándorolnak az apokalipszis utáni Földön, és néha történik velük ez meg az, van itt-ott egy kis ijedelem meg akció meg borzalom, de úgy általában véve a történetnek nincs semmiféle íve, és nem is nagyon tart sehová. A Crossed esetében még kevésbé, mint az Old Man Logan esetében. Rozsomáknak legalább volt valami konkrét célja, és igaz, hogy ez csak gyenge ürügyként szolgált a posztapokaliptikus panoptikum pikareszkszerű bejárására – de volt. Ennis egyre fogyatkozó számú szereplőinek nincs semmiféle céljuk, csak úgy mennek, és remélik, hogy közben nem halnak meg. Általában persze a hasonló történetek is mind csak a puszta túlélésről szólnak, de a cselekmény jellemzően koncentrálódik bennük egy adott helyre, vagy határozottan vezet valahová, miközben a karakterek, ne adj isten, fejlődnek, változnak (hadd ne állítsam a Crossedot párhuzamba a The Walking Deaddel – reménytelenül elvérezne).

Ahogy az Old Man Logan Millarnak volt egy afféle „művészi” maszturbáció a hardcore szuperhősök témában, úgy a Crossed ugyanaz Ennisnek a kőkemény horrorban. Zavarba ejtően véres, gonosz és perverz jeleneteket dobál egymásra, amik azonban puszta ötletek maradnak, mert a történet szövete, amibe szervesen illeszkedniük kéne, lényegében nem létezik. Tény, hogy ezek a jelenetek roppant hatásosak: a mai napig él bennem például az első rész végén látott duplaoldal (a fertőzöttek hátulról tesznek szívességet a félig kibelezett, és meglékelt koponyájú szülőknek, miközben a kislányukat épp cafatokra tépik a fejük fölött), csakhogy az ezek közti kitöltő részek elnyújtottak, unalmasak, üres fecsegésekkel, piti, semmitmondó, és sehová nem tartó csapaton belüli (ál)konfliktusokkal telik. Ez a rész a szokásosnál is üresebb: a szereplők menekülnek egy csapat fertőzött elől, akik ugyanazok, akikkel korábban egyszer már találkoztak (emlékeztek a hatalmas lópénisszel hadonászó fickóra?), vagyis az átkozottak követik őket. Mint mindig, most is egy füzetvégi sokkban csúcsosodik ki a cselekmény, ami mint mindig, most is hatásos, de az odavezető lapokból csak úgy árad a középszerűség. Pedig látszik rajta, hogy Ennis jó író: van a képregénynek tempója, jól van felépítve, rutinosak a dialógusok, épp csak hiányzik belőle az érdemi karakterrajz és történet – ez pedig hét szám után megbocsáthatatlan. Jobban járt volna, ha a Crossedot egyfajta antológiaként írja meg: ha minden szám más-más figurákkal és szituációkkal foglalkozott volna, akkor ezek az itt elpazarolt ötletek egy hozzájuk illő formátumban virágozhattak volna. Kár érte.

Haunt #1

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Ryan Ottley
Kiadó: Image Comics

Todd McFarlane, a Spawn alkotója nem sok mindent csinált az utóbbi években, így némileg meglepetésként hatott, amikor 2007-ben bejelentette, hogy egy új ongoing képregényen kezdett dolgozni Robert Kirkmannel, a The Walking Dead szerzőjével. Ezután a sorozat nyitánya csúszott, és csúszott, míg végre idén októberben megjelent a várva várat első rész. Olyannyira várva várt volt, hogy már előrendelésben csaknem 60 ezer példány fogyott belőle, márpedig ezt a számot nem nagyon szokta megközelíteni semmi, aminek a borítóján nem pózol a két mamutkiadó valamelyikének egyik népszerű szuperhőse. És a borítót elnézve, a Hauntot könnyen érheti az a vád, hogy nem is áll túlságosan távol ezektől – vagy egészen pontosan a híres Pókember-gonosztól, Venomtól, akinek megteremtésében McFarlane-nek igen jelentős szerepe volt. A hasonlóságot csak aláhúzza a tény, miszerint a Haunt főhősében is két, egymást finoman szólva nem különösebben kedvelő elme viaskodik egymással. A McFarlane fejéből kipattant, Kirkman által írt képregény két egymástól elhidegült testvért állít történetének középpontjába: egyikük egy pap, másikuk pedig egy titkosügynök, aki rendre bátyjánál gyónja meg a munkájából fakadó vérontásokat – de nyilvánvalóan akadnak más bonyodalmak is közös múltjukban. Egy nap, egy félresikerült akció után a titkosügynök Kurtot megölik, és innentől szellemként kísért testvére, Daniel mellett – amikor azonban gyilkosai őt is veszélyeztetik, Kurt ösztönösen megszállja Daniel testét, és együtt egy sebezhetetlen szuperhősszerűséggé alakulnak (ld. borító), majd pedig elegánsan lefejezik a merénylőket.

Nyilatkozataikban az alkotók elsősorban azt emelték ki művükkel kapcsolatban, hogy szédületes akcióorgiákkal lesz tele, de (szerencsére) az első rész alapján ennél azért többről van szó. Kétségkívül van potenciál abban, hogy két, súlyos nézeteltérések miatt haragban lévő testvért egy testbe zárjanak, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, és együtt megbirkózni egyrészt egyikük halálával, másrészt másikuk erkölcsi aggályaival azt illetően, hogy embereket tépnek szét (bár a szentfazék Daniel, aki hallgatni is alig tudta bátyja „szörnyű tetteit”, meglepően félvállról veszi a füzetvégi vérontást). Egyfajta szélsőséges variációja ez a buddy cop témának, és egyelőre működik. A koncepcióban egyaránt vannak nagy veszélyek és nagy lehetőségek (dögös, hardcore akció lesz vagy röhejes, redundáns szuperhősködés, kemény morális kérdések jönnek vagy giccses áldilemmák, húsbavágó karakterkonfliktusok vagy olcsó melodrámák?), egyelőre annyit mondhatunk el, hogy az első rész működik. Gyorsan, tökölés nélkül eljut a cselekmény A-ból B-be, ügyesen lefekteti a főszereplők jellemének és viszonyrendszerének alapjait (Kirkman és Ottley mindössze négy néma, gyönyörűen kifejező panellel érzékelteti, hogy Daniel és testvérének szerelme közt régen volt valami), szolgál pár instant, dinamikus akcióval, és nem utolsósorban, egy magával ragadó, sötét, összességében realisztikus benyomást keltő, de bizonyos gesztusok, pillanatok kihangsúlyozásánál elegánsan túlzó képi világgal. A tudós például, akit küldetésében Kurt megmenteni hívatott, úgy fest, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő – briliáns kontrasztot képezve szörnyű, eldeformálódott kísérleti alanyaival. Figyelemfelkeltő kezdet – reméljük, rá is szolgál arra a figyelemre, amit most kiérdemelt.

The Walking Dead #66

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics

„We are the walking dead!” – kiáltotta Robert Kirkman sorozatának főhőse, Rick, a zombik által ellepett világ maroknyi más túlélőjének sok-sok résszel ezelőtt. És ez volt az egyik legerőteljesebb sor, amit valaha képregényben olvastam. Hogy miért ők a sétáló holtak, és miért nem a tényleges élőhalottak, azt mindenki tudja, aki követi a The Walking Deadet, bő öt éve az abszolút legjobb horrorcomicot a piacon. Kirkman sorozatával kapcsolatban általában az az első pozitívum, amit említenek, hogy senki nincs benne biztonságban, se a nők, se a gyerekek, de még a csecsemők sem, bárki, bármikor meghalhat – és ez így is van, és valóban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a képregényt remekműként kezeljük. De azért ennél jóval többről van szó. A The Walking Dead fájdalmasan realisztikus és felkavaróan kiszámíthatatlan krónikája egy zombijárványnak, ami hetek alatt elpusztítja a civilizációt, és ami a túlélőket olyan körülmények közé kényszeríti, amelyek közt egyre kevésbé van esélyük megőrizni emberségüket. Az immár 66 rész alatt jól látható a szereplőket átformáló folyamat, ahogy apró kompromisszumoktól eljutnak a kegyetlen, hidegvérű gyilkosságokig, természetesen mindvégig a „közösség”, a „jó” érdekében. Ennek következő állomása a Fear the Hunter című, ezzel a számmal befejeződő sztori, ami a zombiapokalipszis egy újabb szaftos aspektusára világít rá: a kannibalizmusra. Az előző részben Rick és társai már lefegyverezték a táborukat megtámadott idegeneket, így most már „csak” a döntés van hátra: mi legyen velük? Pár évvel ezelőtt egy ilyen jelenet több oldalas vitába torkollt volna, amiben a szereplők hosszan érvelnek és ellenérvelnek a kannibálok megölésével kapcsolatban – de ezen a ponton ezek a karakterek már rég túlvannak. Teszik, amit biztonságuk érdekében tenniük kell, nem számít, mibe kerül. A kép, amin eltökélt arccal nézik ellenségeik hulláinak elégését, háttérben a riadt és álszent pappal, akit nem sokkal ezután Rick keményen helyre tesz verbálisan, hátborzongató.

És ez a The Walking Dead legnagyobb erénye: részletesen bemutatja, hogy változtatja meg a világvége az egyes embereket, és rémisztő hitelességgel ábrázolja, milyen egyszerűvé, gyakorlatiassá váltak az élet-halál kérdések, mennyire eltűntek a döntések mögül a morális szempontok. És persze senki ne higgye, hogy mindennek nem lesz meg a böjtje. A 66. rész is főleg ezzel a böjttel foglalkozik: Kirkman az egyik legrégibb karakter, Dale halálát (mint mondtam, senki nincs biztonságban) használja fel arra, hogy szembesítse Ricket mindazokkal, amiken keresztülmentek, és főleg, azzal, amivé váltak. És az író ennek valóságos mestere. Rick őrlődése, gyötrődése az utolsó betűkig, gesztusokig hiteles, nincs se eltúlozva, se melodramatikusra vagy giccsesre véve, ezek itt mind valódi, kőkemény érzelmek, amik az olvasóból is valódi, kőkemény érzelmeket váltanak ki. Kevés képregényt tudnék mondani, ahol ennyire együtt lehet lélegezni a főhőssel, ahol ennyire átérezhetők dilemmái, döntései, fájdalmai, és kényszerű változásai: öt és fél éve követjük mizériáját, és ezen a ponton kifejezetten rosszul esik visszagondolni arra az emberre, aki még a sorozat kezdetén volt. Adlard pedig, ahogy azt már megszokhattuk, mindezt hatalmas kifejezőerővel önti vizuális formába. Minden dühös, szomorú, kétségbeesett és beletörődő tekintet tökéletesen a helyén van, akárcsak a sok fekete háttér és az ügyes panelelrendezés. 66 szám, és eddig, ha változott a színvonal, az csakis emelkedést jelentett. 

Star Wars Halloween Special 2009

Hagyján, hogy még nincs Halloween, de ráadásul a Dark Horse elfelejtette megemlíteni az előzetesekben, hogy ez a kis 12 oldalas szösszenet a 2003-as Star Wars Tale 17 egyik sztorijának az újranyomása. Csak szólok. Tehát, ahogy a cím sejteti, horrorisztikus történettel van dolgunk, amit a műfaj képregénguruja, Steve Niles követett el. És ezért megérdemelné, hogy pár órára egy bantha hátsó feléhez kötözzék. Először is, azonkívül, hogy a főszereplőket történetesen Han Solónak és Chewbaccának hívják, és egy olyan űrhajót vezetnek, ami megszólalásig hasonlít az Ezeréves Sólyomra, az egészben még csak megközelítőleg sincs semmi star warsos. Ha valamire, akkor inkább a Star Trekre rímel a sztori: hőseinknek üzemanyagot kell szerezniük, ezért leszállnak egy közeli bolygón, aminek metropoliszai meglepetésükre teljesen elhagyatottak – nyilván valami büdösnagy rejtély van a háttérben. De igazából mindegy, milyen cím alatt fut ez a dögunalmas, rohadtul sablonos, humortalan, ötlettelen, stílustalan, töketlen ostobaság, ami pont 12 oldallal hosszabb a kelleténél – sehogy sem működik. Nem tudom, a képregényiparnak van-e Alan Smithee-je, de ha igen, akkor Niles jobban járt volna, ha használja. Ja, és a rajzok is gyermetegek, Solo feje meg minden panelen másképp fest. Pont EZT kellett újranyomni? Elképesztő…

Gamer - Játék a végsőkig

Az év legjobb szar filmje a Crank 2 mellett: tömény audiovizuális őrület, szempróbáló akcióorgia, bizarr videóklipes hullámvasút, guilty pleasure a javából. Menekülő ember a konzolgenerációnak.

Mark Neveldine és Brian Taylor író-rendezők láthatóan csak egyvalamihez értenek, de ahhoz legalább nagyon. A Crank-filmekkel megmutatták, milyen tökéletesen passzol a modern klipek kavargó, villogó, agyonvágott, szétszűrőzött, tarka látványvilága egy magát lazán félvállról vevő, ironikus akciómozihoz, és ugyanezen az úton járnak a Gamerrel is. A kevesebb mint másfél órás, de hiperintenzív antiesztétikájának hála jóval hosszabbnak tűnő adrenalinbombának nincs se agya, se szíve, humora és töke viszont annál inkább van, és többre nincs is szüksége.

A jövőben a számítógépes játékok szerelmesei már nem pixeleket irányítanak, hanem hús-vér embereket, akik egy milliók által nézett valóságshow-ban (Slayers) bábokként rángatva ölnek és halnak. Halálra ítélt bűnözők ők, akik így kapnak egy utolsó esélyt az életben maradásra: aki túlél 30 csatát, az szabad. Persze ez még senkinek nem sikerült, és most is csupán a hatalmasok disznóságai miatt ártatlanul elítélt Kable áll közel hozzá, aki mellesleg csak haza akar jutni a feleségéhez és a kislányához, tökmindegy, hány hulla szegélyezi az utat.

Neveldine és Taylor nem tökölnek sallangokkal, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt meg is valósítják. Nem kellenek kidolgozott karakterek, sziporkázó dialógusok és rafinált történet, sem érzelgősség és tanulság, csak egy még épphogy elviselhető, tébolyultan hektikus képi világ, amiben szünet nélkül süvítenek a golyók, és robbannak a gránátok. A Gamer első fele tökéletesen működik, a csaták szemfájdító forgataga és esztelen tempója egy pillanatnyi nyugalmat nem enged a nézőnek. Amikor Kable később kikerül a játékból, a cselekményen már eluralkodnak a szálelvarrási kényszerből adódó toposzok: családot kell menteni, és főgonosz ellen kell szervezkedni. Ez az a pont, ahol az íróknak muszáj a sztorival foglalkozniuk a mészárszék helyett, és a lendület érezhetően megtörik.

Így is van azonban épp elég elborult ötlet (nameg kivillanó cici), ami fenntartja a figyelmet. A szédítő akciókat ugyanis a tönk szélén álló társadalom végletekig fokozott, gonosz, cinikus, gúnyos szatírája ragasztja össze: bizarr valóságshow-k, zseniálisan pojáca celeb-főgonosz (a castingos észnél volt: Michael C. Hall telitalálat a szerepre, finálé előtti abszurd tánca pedig frenetikus), vaskos trágárságokkal előadott hírek, cirkusszal etetett nép, négy fal közt begubózott emberek, virtuálissá alacsonyodott kommunikáció és kontroll nélküli tudomány. Ellentétben a Crankkel, az alkotóknak itt mondandójuk is van, de ebből nem csinálnak nagy ügyet – a társadalomkritika szépen meghúzza magát két zúzás közt, és inkább csak annak briliánsan őrült ürügyeként van jelen.

A mellékszerepekben egy rakás ismerős arc kényeztet minket (Kyra Sedgwicktől Alison Lohmanen át John Leguizamóig), a főszerepben pedig a kellően tökös és kőkemény Gerard Butler domborít meggyőzően. Igaz, karaktere, Kable feleolyan cool sincs, mint az emberi úthenger, Chev Celios, de van elég szufla és ötlet a filmben, ami kárpótol érte. A Gamer nem a nagyapák mozija, viszont célközönsége számára az év első számú bűnös élvezete lehet.

GeexKomix 14.

Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…

Die Hard – Year One #1

Történet: Howard Chaykin
Rajz: Stephen Thompson
Kiadó: Boom! Studios

21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.

A Year One első része azonban nem csak McClane-ről szól. Chaykin párhuzamosan, egy-két oldalas blokkokban mutat be csaknem egy tucatnyi új karaktert, akik közül négyen összefutnak a cliffhanger sötét sikátorában – ketten gyilkosként, egy áldozatként, egy pedig szemtanúként. Nem túl nehéz innen kikövetkeztetni, hogy milyen irányba folyik majd tovább a sztori, bár pár, sebtében felvázolt figura szerepe azért még bőven kérdéses. A fő baj a képregénnyel, már McClane kiherélt karakterén kívül, hogy képtelen elérni, hogy érdekeljen bennünket az újonnan képbe hozott figurák sorsa. A tényleges történet az utolsó oldalakon kezdődik, addig meg csak mérsékelten érdekes pillanatképeket látunk gazdagok, rendőrök és átlagemberek életéből, amiknek nyilván jelentőségük lesz, de ezen a ponton csak annyi reakciót csalnak ki az olvasóból, hogy „na és, én azt akarom hallani, hogy yippee kai yay, motherfucker"! Chaykin egyetlen dicséretre érdemes húzása a ’70-es évekbeli New York-i hangulat tökéletes (noha kissé erőltetett mondatokkal való) megteremtése, amiben Stephen Thompson képei nagy segítségére vannak. Sajnos azonban más téren (főleg a mozgások érzékeltetésénél) a rajzok is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Nem szívesen írom le a minit rögtön az első rész után, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez eddig édeskevés, és reménykedjünk egy csodában.

Madame Xanadu #15

Történet: Matt Wagner
Rajz: Michael Wm. Kaluta
Kiadó: Vertigo Comics

Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre.

A füzet három részre bontható. Az egyik a főhős szerelme, Marisol sorsának beteljesülését meséli el 1493-ban, ahogy Nimuével való leszbikus kapcsolatuk okán a lányt máglyán égetik meg – ugyan már az előző részből is kiderült, hogy Marisolra halál vár, mégis szükséges az ítélet végrehajtásának, és Nimue reakciójának bemutatása, hisz így nyer értelmet az egész sztorin végigvonuló flasbhack, így kötődnek össze a spanyol inkvizíció eseményei a XX. század közepi New York-i gyilkosságokkal. A füzet másik része lényegében „helykitöltés”, de annak rendkívül feszült és hatásos: Al Nar utolsó áldozata hosszú oldalakon keresztül, rettegve menekül gyilkosa elől, és paranoiáját, a félelmetes és reménytelen szituáció érzetét Wagner ténylegesen képes átadni az olvasónak. De mielőtt Al Nar lecsaphatna, megérkezik Xanadu, és a Central Parkban sor kerül a végső összecsapásra a hősnő és az öldöklésekért felelős tűzdémon között. Leszámítva azt az apróságot, hogy az inkvizíció borzalmait a gonosz és fanatizmustól fűtött emberi természet helyett Wagner félig-meddig egy démon keze munkájává degradálja, nincs mibe belekötni. A ’40-es évekbeli New York hangulata fantasztikus, az aranykori Sandman remek mellékszereplő, a végső harc látványos és epikus, a veterán Michael Wm. Kaluta képei pedig lenyűgözőek. Kíváncsi vagyok, hogy a következő számban, az egy évtizedes ugrással milyen stílust tesz magáévá Wagner, de egy biztos: remek sorozatot alkotott.

Spider-Woman #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Kiadó: Marvel Comics

A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani.

És mit hoz ki mindebből az író? Egy terápiás célú bosszú történetét. Jessica dühös a skrullokra, akik tönkretették az életét, ezért a földönkívüliek itteni tartózkodását á la Men in Black kontrollálló S.W.O.R.D. frissiben toborzott ügynökeként nekiáll levadászni a Secret Invasion után még a Földön maradt alakváltókat. Harmatgyenge a sztori, és egyelőre más téren sem mutatkoznak meg Bendis írói képességei. A dialógusok sokkal egyszerűbbek és laposabbak, mint ahogy azt tőle megszokhattuk – igaz, eleve nincs sok belőlük, és itt kezdődik a másik súlyos probléma. A képregényt végig Jessica narrálja, méghozzá nehézkesen, szájbarágósan, erőltetett hangulatsulykolással („hű, jaj, de szarul vagyok”, „áh, micsoda szar világ ez”, „óóóh, de szar minden”, ”blablabla szar blabla”, „hablablabla szar”), mintha Bendis elfelejtette volna, hogyan kell belső monológot írni. A mérleg pozitív oldalán így szinte egyedüliként szerepel Alex Maleev még a szokásosnál is csodálatosabb képi világa. Jessica fantasztikus hitelességgel jelenik meg, ami nem is csoda: a rajzolónak rendelkezésére állt egy modell (Jolynn Carpenter), akiről a főhősnőt mintázta. A fotorealisztikus arc ugyan itt-ott kissé elüt a Maleevre jellemző nyers környezettől, de a fantasztikusan szép és sötét (nem mellesleg, a főhős lelkiállapotát a narrációnál sokkal visszafogottabban és hatásosabban érzékeltető) színezés az ilyen apróságokat is képes feledtetni – azzal az oldallal, amin Jessica megérkezik Madripoorba, legszívesebben kitapétáznám a szobám falát. De a csapnivaló történetet ez sajnos még nem húzza ki a pácból.

Star Trek: Romulans – Schism #1

Történet és rajz: John Byrne
Kiadó: IDW Publishing

John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt.

A sorozat középpontjában Gaius áll, annak a romulán hajókapitánynak a fia, aki az említett Balance of Terrorban elesett az Enterprise-zal vívott harcban. A The Hollow Crownban, anyja és a szövetséges klingonok hosszú ármánykodásainak köszönhetően a birodalom uralkodója lett, akit megszállott bosszúvágy hajt Kirk és hajójának elpusztítására. Persze a helyet korántsem ilyen egyszerű. Byrne árulások és intrikák egy rendkívül komplex hálóját szövi, amiben véd- és dacszövetségesek egymást szúrják hátba fél pillanatnyi gondolkodás nélkül. Minden a hatalom, a bosszú és a szex körül forog, és még az egyetlen igazán tiszteletre méltó karakter (az említett romulán kapitány) halálát is csak mocskos politikai játékokhoz használják fel. Romlott világ ez, romlott karakterekkel, akiket viszont Byrne olyan mesterien ír, hogy mégis képesek vagyunk időről-időre azonosulni, ha nem is konkrétan velük, de céljaikkal mindenképp. Ez köszönhető a rajzoknak is: Byrne fantasztikusan kifejező mimikával ajándékozza meg a szereplőket, minden egyes rezdülés tökéletesen a helyén van. A hátterek, az űrbéli jelenetek szintén mind tökéletesen kidolgozottak, realisztikusak és kellemesen régivágásúak (mellesleg a színezés is elsőosztályú), a saga végleg levetkőzte az Alien Spotlight még kissé túlzó vonásait és zavaró színvkavalkádját. Byrne kétségkívül mestere lett az eredeti Star Trek sorozat világában játszódó képregényeknek – mind íróként, mind rajzolóként. Minden rajongónak abszolút kötelező vétel.

Underground #1

Történet: Jeff Parker
Rajz: Steve Lieber
Kiadó: Image Comics

Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait.

Ennyiből is látszik, hogy a sztori arcátlanul egyszerű. Vannak rosszfiúk, vannak jófiúk, és van köztük egy konfliktus, ami a felvezetés után, vagyis a következő résztől kezdve, valószínűleg egy lendületes thrillerbe torkollik – miközben a háttérben diszkréten meghúzódik némi öko-tanulság. Az Underground nem is a történet, hanem a kivitelezés miatt jó. Parker lendületesen ír, a cselekmény gyors, de nem elkapkodott – van idő a karakterek bemutatására (egy rendkívül személyes, nem mellesleg ötletes és bájos hálószoba jelenetből ismerjük meg Wesley-t), az utolsó részletéig és lakójáig hiteles város hangulatának ábrázolására, mégis, már az első rész végén elérkezünk ahhoz a cliffhangerhez, ami egyértelműen jelzi: innentől az akcióé lesz a főszerep. Kicsit ugyan szkeptikus vagyok, hogy a továbbiakban mit lehet kihozni ebből a koncepcióból, mert az, hogy a kergetőzés nem a felszínen, hanem a föld alatt folyik majd, kevésnek tűnik az üdvösséghez – az extrém környezet nyújtotta változatosság önmagában csak limitált ideig tartja fenn az érdeklődést. Viszont mégiscsak Jeff Parkerről van szó… nameg Steve Lieberről, akit úgy látszik, vonzanak az efféle extrém környezetek, hisz ő rajzolta a Whiteout és Whiteout: Melt című antarktiszi thrillereket is (adaptációjuk egy hét múlva a mozikban). Az Underground látványvilága azonban nem is lehetne a Whiteoutétól eltérőbb. És ez nem csak a melegséggel teli tarka színvilágnak köszönhető, Lieber maga is barátságosabb, lágyabb vonásokat használ (ez főleg az arcokon figyelhető meg), amik néha már-már a rajzfilmes hatás szélén egyensúlyoznak – de végül mindig megmaradnak a realisztikus ábrázolásmód keretein belül. Kellemes olvasmány, mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá – már csak azért is, mert bárhová tartson is Parker a sztorival, egyértelműen még csak most jön a java.

GeexKomix 13.

Péntek van, ez pedig itt a 13. GeexKomix, úgyhogy ezen az újfajta „péntek 13-on” csupa szaftos, kemény, vérmocskos képregényről lesz szó. Óriás, kannibál békák inváziója után visszatérünk a dühkórtól sújtott Angliába, és ha kiélveztük a vérben és belekben nyakig tocsogó Rozsomák látványát, tanúi lehetünk egy pocsék autókereskedő bűnben való elmerülésének is. Na jó, lesz egy tipikus szuperhősös képregény is, de még az is őrültekről, gyilkosokról és gonoszokról szól. Ez itt a Dark, Bloody GeexKomix 13! Fáradjatok beljebb, csak húzzatok egy nejlonkabátot, hogy ne vérezzétek össze a ruhátokat.

28 Days Later #2

Történet: Michael Alan Nelson
Rajz: Declan Shalvey
Kiadó: Boom! Studios

A mozifilmekhez készült képregényes folytatások/előzmények és egyéb tie-inek valami oknál fogva nem szoktak jól sikerülni, de kivételek szerencsére akadnak. Ilyen Michael Alan Nelson 28 Days Later című minisorozata is, ami meglepő módon pont a Danny Boyle-féle 28 nappal később folytatása. Ez viszont több szempontból is érdekes: egyrészt ugye a filmnek már elkészült a folytatása ugyanazon médium keretein belül (28 héttel később, és ha lehet hinni a híreknek, egy-két éven belül jön a 28 hónappal később is), másrészt meg elkészült a folytatása képregényben is. Utóbbit, ami a két mozifilm közt képzett hidat, a horrorguru Steve Niles írta 28 Days Later: The Aftermath címmel, és 2007 áprilisában adta ki a Fox Atomic Comics, ügyesen hozzáidőzítve az egy hónappal később bemutatott második mozifilmhez. Sem a film, sem a képregény nem foglalkozott azonban a 28 nappal később szereplőivel, ami talán nem is baj, hisz így kötöttségek nélkül, szabadabban mozoghattak a sztorival. Michael Alan Nelson azonban úgy döntött, továbbviszi a fiatal fekete nő, Selena történetét, aki Jimmel együtt menekült meg az első film végén. Az eredmény több mint kielégítő, még akkor is, ha a felállás túlságosan is hasonlít James Cameron Aliensére: egy csapat haditudósító be akar hatolni a fertőzés szívébe, vagyis a karanténba zárt Angliába, hogy utánajárjanak a történteknek, és ehhez a terepet immár jól ismerő túlélő, Selena segítéségét kérik. A nő persze eleinte elküldi őket a pokolba, de végül kötélnek áll, és egy karddal felszerelkezve nekivág a fertőzöttektől nyüzsgő vidéknek.

Egy ilyen történettel nem sok mindent lehet kezdeni: a tökös, „én má’ tudósítottam Irakból, Afganisztánból meg a pokol legtüzesebb bugyrából, mit nekem egy járványzóna”, kihaénnem riporterek természetesen magabiztosan és büszkén hatolnak be a dühkórtól őrjöngő emberek területére, ahol aztán annak rendje és módja szerint jönnek a problémák. Van, aki meghal majd, van, aki megfertőződik, ismerjük a dörgést. A sztorit illetően tehát senkit nem fog meglepetés érni, de Nelson szerencsére tud hangulatot teremteni, az pedig itt mindennél fontosabb. Lassan, de határozottan gördíti előre a cselekményt, jut idő a karakterek és a köztük lévő konfliktusok bemutatására (mert természetesen vannak konfliktusok), félelmetesek a fertőzöttek (nincs is annál jobb, mint amikor látjuk, ahogy egyikük a távolból, hörögve rohan a szereplők felé, háttérben a hideg, komor, kies vidékkel), lendületesek, filmszerűek az akciók, a gore pedig hatásos, de nem túlhasznált. Igaz, Selana egy kicsit túlságosan is olyan, mint Michonne a The Walking Deadből, de ez legyen a legnagyobb problémánk. A képi világ is teljesen rendben van: sötét, barátságtalan színek töltik ki a realisztikus vonásokat, a hátterek pedig mindig fenyegetők és baljósak. Pofás kis horror, nem váltja meg a világot, de méltó folytatása a filmnek.

Beasts of Burden #1

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jim Thompson
Kiadó: Dark Horse Comics

Újabb kedvesnek, bájosnak és édesnek tűnő állatos képregény, ami nem az, aminek látszik – bár a figyelmes szemlélődő már felfedezheti a borító vérvörös hátterében virító halálfej-koponyát, ami igen határozottan arról árulkodik, hogy az alatta lévő kutyuskák ellenére a Beasts of Burden nem gyerekkönyv. Sőt, ami azt illeti, horrorral van dolgunk, és nem is akármilyennel. A helyszín egy kisváros, Burden Hill, ahol egy csapat beszélő kutya és macska éli életét a képregény lapjain soha meg nem mutatott emberek világában. Ace, Red, Rex és a többiek épp önfeledten társalognak hétköznapi dolgokról, amikor egyiküknek egy béka pottyan a fejére – és a következő pillanatban valóságos békaeső kezd záporozni az égből. Ezek a békák ráadásul kannibálok, és miután az egyik kutya eltűnik, a többiek behatolnak az erdőbe, hogy megkeressék – és itt kezdődnek az igazi bajok, merthogy úgy néz ki, hőseinknek egy békainvázióval van dolguk. Azt amúgy említettem már, hogy a kutyák (de legalábbis néhányuk) a mágiában is jártasak?

Namost, tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mintha valami harmadrangú író munkája lenne, aki épp LSD-tripen volt, mikor egy parányi levelibéka beugrált a szobájába, de tekintsünk el attól, hogy a sztori első hallásra teljesen komolyan vehetetlen – merthogy az alkotók nagyon is komolyan veszik, és elérik, hogy te, az olvasó is komolyan vedd. Ez nem kis részben Jill Thompson gyönyörű, vízfestékkel kimunkált képeinek köszönhető. Már a csodás színekben pompázó, részletekben gazdag nyitóoldal is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt valami igazán különlegessel van dolgunk, az állati antropomorfizmus pedig csak megerősít benne. Thompson abszolút valószerűen, mindenféle disney-s sztereotípiát nélkülözve ábrázolja a beszélő állatokat, akikben ugyan van egy kis szükséges, rajzfilmszerű báj, de összességében rendkívül realisztikus a mozgásuk, vagyis „igazi” kutyákat és macskákat látunk, akik történetesen emberi tulajdonságokkal és intelligenciával rendelkeznek, és nem mellesleg fantasztikusan kifejező „pofamimikájuk” van (ilyen szempontból a képregény leginkább David Petersen briliáns kardozós-egeres-középkori Mouse Guard sorozatához hasonlatos). És persze azért többről van itt szó szemet gyönyörködtető képeknél. Dorkin lendületesen, rutinosan ír, ügyesen teremt hangulatot (mesteri, ahogy a megfoghatatlanul bizarr eseménytől mindössze egy-két sokatmondó panel segítségével – pl. egy letépett szarvasfej a fák között, két rémült kutya előtt – eljut a halálos veszedelem horrorisztikus érzékeltetésig), és ritkán látott magabiztossággal, rögtön a szereplők közti kapcsolatrendszer kellős közepébe vág, mindenféle felvezetés és karakterbemutatás nélkül. A Beasts of Burden furcsa, rémisztő, kreatív, emberi és gyönyörű.

Dark Avengers #9

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mike Deodato
Kiadó: Marvel Comics

A gonosz uralkodik. Ha valaki még nem tudná (ááá, ilyen ezen a geekekkel teli oldalon biztos nincs), a Secret Invasion után Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vált Amerika első számú rendőrévé, a S.H.I.E.L.D.-et leváltott H.A.M.M.E.R. igazgatójává, és nem utolsósorban az új, őrültekből, pszichopatákból és gyilkosokból álló Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Az erről szóló, idén indult sorozat, a Dark Avengers pedig az utóbbi hónapok során a Marvel egyik legjobb címévé nőtte ki magát. Miért is? Mert tele van hihetetlenül szemét, gonosz rohadékokkal, akiket egyszerűen pokoli jó móka megfigyelni, ahogy mindenféle, a szuperhősökre jellemző visszafogottság nélkül kaszabolnak, a harcok szüneteiben meg egymás közt marakodnak. De a legszebb az egészben az, hogy míg folynak az ilyen-olyan perpatvarok az aktuális rosszfiúkkal (akik ugye még a rosszfiúknál is rosszfiúbbak – vagy rosszlányabbak, hisz az első történet antagonistája Morgan le Fay volt), az író, Brian Michael Bendis, a háttérben gyönyörűen szövögeti az egyes karakterekkel kapcsolatos sztorikat. A kilencedik szám fókuszpontjában Ares, a háború istene, Osborn nagydarab verőlegénye áll, akinek fiát Nick Fury éppen az Osborn elleni harchoz toborozta csapatába (ld: Secret Warriors). Ares erre most rájön, és meglátogatja Furyt, hogy tisztázzák a dolgot – de nem holmi csihipuhival, Bendis ennél szerencsére jóval okosabb író. Nála a dialógusok könnyedén tudnak akkorát ütni, mint egy szuperököl, és a jelenet, amiben a csapat rejtekhelyére hatalmas fejszéjét hadonászva, törve-zúzva becsörtető isten végül rábízza fiát Furyra, egyszerűen mesteri. Eleinte folyton alulnézetből látjuk Arest, kiemelve hatalmas, isteni mivoltát, majd amikor halkan elmeséli, hogy halvány gőze sincs, hogyan neveljen fel egy fiút, hirtelen esendő emberré válik, és úgy is hagyja el végül a helyszínt.

E fősztori mellett még két szál húzódik meg a képregényben. Az egyik a Marvel skizofrén Supermanjével, a Sentryvel kapcsolatos, aki lassan kezd teljesen begolyózni, és ez persze kellően felzaklatja feleségét is – ennek eredménye az utolsó oldalakon látható, Osborn állapotának romlásával együtt. Merthogy bizony, ő is kezd begolyózni. Bendis nagyon szépen vezeti ezeket a szálakat, valószínűleg lassan építkezve egy igazán kemény sztori felé, amiben a gonoszok által épített kártyavár összeomlik – bár a magam részéről úgy vagyok vele, hogy minél később következik ez be, annál jobb, mert a Marvel világának ez az új status quo-ja egyelőre kifejezetten érdekes és szórakoztatató. És végre Mike Deodato is egy olyan képregényen dolgozhat, amihez tökéletesen illik a stílusa (ilyen legutóbb a Warren Ellis féle Thunderbolts volt – ami nem mellesleg e cím egyfajta előzményének tekinthető). Az emberalakjai ugyan sokszor eltúlzottak és robosztusak, de ez ebben a számban – lévén, hogy szinte csak dialógusok vannak benne, minimális akcióval – nem tűnik fel, és egyébként mind panelkezelése, mind sötét, borongós képi világa első osztályú. Még sok ilyet kérünk.

Filthy Rich

Történet: Brian Azzarello
Rajz: Victor Santos
Kiadó: Vertigo Comics

A noir nagy rajongójaként, mint valami messiást vártam a Vertigo új imprintjének, a Vertigo Crime-nak az indulását. Egy kiadó, ami fekete-fehér hardcore bűnügyi történeteket dob piacra, a régi ponyvaregények, normál képregénynél kisebb méretében, keményfedélben? Ez nem sülhet el rosszul. Nem is sült, de olyan túlságosan jól sem. Az első két kötet, Ian Rankin Dark Entriese (John Constantine-nal a főszerepben) és Brian Azzarello Filthy Rich-e egyszerre jelent meg, és mivel utóbbit a nemrég véget ért, zseniális 100 Bullets szerzője írta, az elvárások természetesen magasak voltak. Talán nem is csoda, hogy Azzraello (aki egyébként az említett sorozaton kívül még nem nagyon tett le igazán emlékezetes comicot az asztalra) leverte a lécet. A történet középpontjában Richard „Junk” Junkin, egy egykori egyetemista futballsztár áll, akinek karrierje egy sérülés következtében szakadt félbe. Junk most ügynökként dolgozik egy autókereskedésnél, és munkáját szánalmasan pocsékul végzi – főnöke végül inkább azzal bízza meg, hogy kövesse vad, szexi lányát, Victoriát, és akadályozza meg, hogy zabolátlan viselkedésével és botrányaival folyton a pletykaújságok címlapjára kerüljön, sárba rángatva ezzel a családi- és cégnevet. Junk alámerül New York klubvilágába, és ahogy az már az ilyen sztorikban lenni szokott, hamarosan minden szar az ő nyakába borul.

A Filthy Rich rendkívül ígéretesen kezdődik. Azzarello bevezet minket a szánalmas-szimpatikus Junk életébe, aki régi sportsztárstátuszát felhasználva csábítja el a nőket, és tartja meg munkahelyét – merthogy főnöke is kihasználja az egykori futballbajnok hírnevét. Mindezt, és a sötét, nyers, 100%-osan kontrasztos, jellegzetesen noiros képi világot látva, már szinte érezzük is, ahogy Junkot kezdi fojtogatni ez a világ, és tudjuk, csak idő kérdése, hogy a bűn vonzáskörébe kerüljön. A baj csak az, hogy amikor ez ténylegesen megtörténik, akkor a roppant hatásos (és mellesleg kényelmesen hosszú) felvezetés sablonokba és következetlenségekbe torkollik. Junk hol szerencsétlen flótás, hol kőkemény, sziklaöklű férfi, hol meg őrjöngő állat, és karakterének ez utóbbi aspektusa különösen fájó, ugyanis dühkitörései előzmény és háttér nélküliek, így pedig esetlegesnek tűnnek. És mivel ezek a dühkitörések vezetnek a sztori fő konfliktusához, ezen a ponton az egész, addig szépen, gondosan épített cselekmény megbicsaklik. A mellékszereplők kidolgozottsága változó, bár többé-kevésbé érdekesek, még ha nem is túl bonyolultak (a két femme fatale-t szerencsére jól eltalálta Azzarello), viszont a közük lévő dialógusok általában botrányosan mesterkéltek. Emlékeztek még a 100 Bullets szenzációsan megírt, zseniálisan többértelmű, ravasz, ármánnyal, utalásokkal, gonosz humorral, burkolt poénokkal és szójátékokkal teli párbeszédeire? Na, Azzarello itt ugyanezt próbálja elsütni, ám sem a sztori, sem a karakterek nem engednek teret ennek a stílusnak, ami cserébe bizony erőltetetté válik. És sajnos a helyzeten nem segítenek a befejezésben nagy kapkodással elvarrt szálak és a némileg inkoherens képek sem – Victor Santos karakterei sokszor sehogy sem akarnak hasonlítani önmagukra, és a nagy fejek is furcsán bizarr, rajzfilmes-komikus hatást keltenek. Marad erős közepes, és az év egyik legnagyobb csalódása.

Wolverine: Old Man Logan Giant Size

Történet: Mark Millar
Rajz: Steve McNiven
Kiadó: Marvel Comics

Ah, egy Mark Millar képregény… egy NAGYON tipikus Mark Millar képregény. Ehhez kellett 8 rész? Tényleg? Hogy legyen egy finálénk, ami arról szól, hogy… miről is? Igazából semmiről, ahogy az egész sorozat marhára nem szólt semmiről. De tényleg, jól meggondolva az Old Man Logannak szinte nincs is története. Millar nem mesélt, hanem szimplán csak kiélte magát, és szépen, egymás után bemutatta megalomán ötleteit (egy disztipikus jövővel kapcsolatban, amit fél évszázaddal a hősök bukása után a szupergonoszok uralnak), amiket egy utazás és egy bosszú harmatgyenge szálai kötöttek össze, miközben otromba módon egymásra hajigálta a Rozsomák karakterével kapcsolatos legnagyobb sablonokat. Igen, hősünknek már megint leölték egy csaját – úgy látszik, a Marvel Univerzumban egy nő számára az érvagdosás és a főbelövés sem olyan atombiztos öngyilkossági módszer, mint a Logannel való kavarás. De hogy az írók egyszerűen képtelenek ettől elvonatkoztatni, és folyton ezt rángatják elő motivációnak egy kiadós kaszaboláshoz, az több, mint kiábrándító. Persze Millarnak ritkán számítanak bármit is olyan apróságok, mint karakter és motiváció, neki a lényeg az, hogy igazán tökös és cool jeleneteket írhasson. Így az Old Man Logan fináléja a maga primitív módján, egyetlen dologról szól: Rozsomák nagyon kemény. Rozsomák nagyon durva. Rozsomák nagyon dühös. Rozsomák nagyon kegyetlen. Rozsomák öl.

Az előző részben a Hulk banda tagjai lemészárolták családját, így Logan, aki 50 éve békében élt, és nem eresztette ki karmait, most újra csatába vonul. Módszeresen elkezdi öldösni Bruce Banner több száz perverz és gyilkos leszármazottját, és végül megküzd magával az eredeti, időközben teljesen megtébolyodott Hulkkal is (ez mondjuk szép gesztus, ti., hogy azzal harcol utoljára, akivel legelső felbukkanásakor harcolt, anno 1974-ben, az Incredible Hulk 180-ban). Millar és McNiven nem fogják vissza magukat, Rozsomák nyakig tocsog a vérben, torkokat harap át, fejeket vág le, Hulkokat kaszabol félbe, és (szó szerint) térdig gázol a belsőségekben. Nem mondom, dögösen néz ki és a westernes beütés is működik, de elég redundáns, erőltetett, és hét résznyi fárasztóan hosszú, pofátlanul egyszerű, minden pillanatában kiszámítható, a sztorit alig valamicskével előrevivő, egymással felcserélhető közjátékok után egy kiadós vérengzés bizony édeskevés. És persze megkapjuk a tömény giccset is a végén, a lantot újra felvevő hőssel, egy új kezdettel, és a naplementébe való ellovaglással. Még Millar-mércével mérve is röhejesen üres, buta és öncélú az egész. Csakis McNivennek köszönheti a képregény, hogy nem vágok rá egy jó kövér karót.

Angel of Death

Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.

Az Angel of Death eredetileg egy tízrészes, egyenként nagyjából 8 perces websorozat volt, amit a Crackle nevű nettévé sugárzott napi bontásban, idén márciusban. Ezt aztán kiegészítették pár rövid plusz jelenettel, és nemrég kiadták DVD-n is – mindannyiunk legnagyobb örömére. Mert a népszerű, díjnyertes képregényíró, Ed Brubaker (Criminal, Incognito, Daredevil, Captain America) forgatókönyvéből készült film ugyan abszolút semmi újdonsággal nem szolgál, viszont a jól ismert sablonokat meglepően ügyesen építi egymásra. Az eredmény egy modern, öntudatos exploitation lesz, ami mellesleg a Tarantino által kaszkadőrből színésszé előléptetett Zoe Bell dögös, egyszemélyes show-ja is egyben.

A jéghideg bérgyilkosnő, Eve fejébe egy rosszul elsült akció során kést állítanak, és bár valami csoda folytán élve megússza a sérülést, onnantól kezdve egy általa (véletlenül) megölt 14 éves kislány „szelleme” kezdi kísérteni. Mi mást is tehetne hősnőnk, minthogy szisztematikusan hozzálát azok levadászáshoz, akik megbízták a lány halálához vezetett gyilkossággal? A lelkiismeretet növesztett hitmanek története ezeréves sablon, amihez nincs mit hozzátenni – a tény, hogy Eve pálfordulása akaratlan, morális dilemmától mentes, és szimplán csak egy elvileg halálos sebnek köszönhető, valamelyest mégis új szempontot jelenthetne, ha az alkotók ezt nem csak egy egyszerű (bár meg kell hagyni, frappáns és kellemesen gore-os) gimmicknek használnák. Persze akkor az egy másik film lenne, hisz az Angel of Death exploitationös dramaturgiájában nincs hely a bérgyilkoselvek és a klinikai kényszerűség konfliktusának kibontására.

Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva.

Zoe Bell magabiztosan uralja a vásznat: nem sok nőies vonással bír, és szépnek is csak nagy túlzással nevezhető, mégis van benne valami, aminek köszönhetően határozottan illik rá a „dögös” jelző, emellett simán elhisszük neki, hogy szarrá rúg és lő egy rakás keményfiút (jobban, mint bármilyen hasonló szerepben tetszelgő hollywoodi A-listás sztárnak), ráadásul többnyire színészként is képes helytállni. És ha ő nem lenne elég, ott van még a félbolond leszbikus szomszéd, Lucy Lawless, a drogfüggő orvos, Doug Jones sőt, Ted Raimi fejét is láthatjuk szétrobbanni.

Egyetlen panaszom az, hogy mindenből, ami egyébként nagyszerű a filmben, egy picit több kellett volna. Egy picit több fekete humor, egy kicsit több gore, némi cicivillantás, egy árnyalatnyival stílusosabb operatőri munka, egy hangyányit tökösebb zene, és akár még a maximális pontszámot is kiérdemelhette volna. Az viszont így is elmondható, hogy sokkal szimpatikusabb és szórakoztatóbb, mint a legtöbb CGI-jal felturbózott, stílustalan, ennek a költségvetésnek a sokszorosából vászonra hányt hollwoodi megaakció. Remélhetőleg lesz még folytatás. Lehet, hogy perverz vagyok, de még nagyon sok embert szeretnék látni, ahogy brutális halált hal Zoe Bell kezei által.

GeexKomix 12.

Mire is vágyhat egy geek egy ilyen borongós pénteken? Pontosabban: egy ilyen borongós GEEXKOMIX PÉNTEKEN? Malacálarc mögé bújt, őrült, perverz gyilkosra? Barbár félistenek vérgőzös kaszabolásaira? Zord, kegyetlen vikingtörténetre? Dögös, szűkszavú, tömeggyilkos nindzsanőre? Egy jedi lovag rabszolgakereskedők elleni bosszúhadjáratára? Kőkemény szuperhős-noirra? Ezt itt mind megtaláljátok, és még sokkal többet is – sorolhatnám is tovább, de fogadjunk, hogy legkésőbb a dögös nindzsanővel már úgyis meggyőztem mindenkit…

Batman and Robin 3

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
Kiadó: DC Comics

Végre, most hogy a Batman and Robin első sztorija véget ért, tényleg elmondhatjuk, hogy oly hosszú idő után megint van egy zseniális Batman sorozatunk. Mert ugye, amit e remek történet írója, Grant Morrison az utóbbi években művelt a Sötét Lovaggal, az semmivel sem volt jobb annál a szeméthalomnál, amit a karakter (egyelőre) főcímében, a Batmanben Judd Winick jelenleg hord össze. Ez viszont tényleg egy fantasztikusan ötletes, izgalmas és érdekes képregény, ami annak ellenére az utóbbi sok-sok év legjobb denevérember szériája, hogy még csak nem is a halottnak hitt Bruce Wayne a főszereplője, hanem az egykori (első) Robin, Dick Greyson, aki mellett Bruce fia, Damien feszít a csodafiú szerepében. A füzet azzal kezdődik, hogy Dick dögös, nyílttetős deneverterepjárójával repeszt az utcán, és úgy húzza maga után az egyik rosszfiút, hogy válaszokat csikarjon ki belőle. Bájos módszer, ami azonnal nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy ez a Batman nem az a Batman. Bruce fegyvere mindig is a megfélemlítés volt, általában elég volt egy árnyékok közül kilövellő, fenyegető tekintet, vagy két-három jól megválogatott szó, nem folyamodott a kínzás módszeréhez. Morrison azonban már az első rész óta ügyesen és logikusan rájátszik arra a tényre, hogy emberünk nem léphet minden tekintetben elődje nyomába, és az ilyen látványos különbségekkel ezt szépen demonstrálja újra és újra, anélkül, hogy úgy éreznénk, túlságosan erőlteti történetének ezt az aspektusát (ahogy azt Winick teszi). Damient pedig senki, Morrison maga sem írta még ilyen nagyszerűen korábban: olyan agresszív, hihetetlenül arrogáns és nagypofájú kis pöcs, hogy nem lehet nem szeretni. Ráadásul csodálatosan működik a két karakter közti dinamika is.

De a sztori főnyereménye mégis a vadonatúj gonosztevő, Mr. Pyg. Belőle most már jóval többet látunk, mint az első részekben, de Morrison nem esik a misztikus köd eloszlatásának a csapdájába – arcát továbbra sem látjuk, eredettörténetét sem ismerjük meg, és ez a vele kapcsolatos sok bizonytalanság egyelőre kifejezetten érdekessé és izgalmassá teszi. Az író egy olyan rosszfiút teremtett, aki egyszerre vicces és félelmetes, azaz tökéletesen megfelel a jokeri hagyományoknak (amellett, hogy egyébként igen távol áll a bűn bohóchercegétől). A perverzió, a szadizmus, a brutalitás és a komplett őrület tombol egy túlsúlyos, röhejes farsangi malacmaszkot viselő középkorú férfiban – aki így az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb új képregénykaraktere. Egy gondom van csak, de az sem ezzel a résszel kapcsolatos: a következő sztorit (melyet Morrison már itt felvezet az utolsó oldalakon) már Phillip Tan rajzolja, aki ugyan tehetséges művész, mégis sírni tudnék, amiért nem élvezhetjük tovább Quitely stílusos, gyönyörű képi világát. Mindenesetre a Batman and Robin egyelőre simán a DC legjobb jelenlegi sorozata Geoff Johns Green Lanternje mellett.

Dark Reign: Elektra 5

Történet: Zeb Wells
Rajz: Clay Mann
Kiadó: Marvel Comics

Elektra azon, sajnos egyre fogyatkozó számú Marvel karakterek egyike, akit immár csaknem harmincéves létezése alatt (Frank Miller mutatta be az olvasóknak egy 1981-es Fenegyerekben) még mindig nem sikerült elkúrniuk az íróknak és a szerkesztőknek. Mindig meg tudták őt tartani egy megkérdőjelezhető célokért és még inkább megkérőjelezhető eszközökkel dolgozó figurának, pont a hős-antihős-gonosz háromszög kellős közepén, és ha néha el is tolódtak az arányok valamelyik irányba, az sosem bizonyult tartósnak. Egész jó példa erre Mark Millar itthon is megjelent Rozsomák története, a 12 részes Az állam ellensége, amiben Elektra egy kisebb hadseregnyi S.H.I.E.L.D. ügynököt mészárol le – ám a jó ügy érdekében. Aztán tavaly jött a Secret Invasion, és kiderült, hogy Elektrát egy ideje már elrabolták a skrullok, és egy imposztorukkal helyettesítették – azt egészen mostanáig nem tudtuk, hogy ez a csere mikor történt, és Zeb Wells ötrészes minisorozata épp az említett Millar-sztori körül forog: két ex-S.H.I.E.L.D. ügynök bosszút forral a főhősnő ellen, akinek élete csupa harc, vér, verejték és menekülés a H.A.M.M.E.R. ügynökei és Norman Osborn, Amerika új „főnöke” elől, amióta a skrull inváziót visszaverték. A trükk az, hogy a bosszúvágyó ellenségek nem tudják, hogy több száz társuknak nem Elektra, hanem az őt megszemélyesítő skrull okozta a halálát – már ha tényleg így történt.

Zeb Wells szépen eljátszadozik ezzel a dilemmával, és szerencsére nem csinál belőle valamiféle ostoba lelkiismereti kérdést vagy olcsó melodrámát. Elektra az, aki, vagyis általában véve mindenféle emberi életre magasról szarik, és nagylelkűségnek véli a részéről, hogy megpróbálja elmagyarázni a helyzetet a rá vadászóknak, ahelyett, hogy egyszerűen kibelezné őket. Persze csak addig, amíg számára is ki nem derül, hogy valóban ő a felelős a hadseregnyi ügynök haláláért (merthogy Wells egy ügyes, és meglepően logikus húzással eléri, hogy erről eleinte ő maga se tudja az igazságot). Szóval az író, nagyon helyesen, nem mossa patyolattisztára a főszereplőt, nem törli el megkérdőjelezhető cselekedeteit, nem mentegeti és magyarázza motivációit. Elektra a maga módján egyszerűen együtt él mindazzal, amit tett, és ha valahol mélyen legbelül érez is valami megbánást, kételyt mindezzel kapcsolatban, azt a külvilág (és az olvasó) felé nem mutatja – és pontosan így kell bánni ezzel a karakterrel. Ez a most véget érő mini arra mindenképpen jó volt, hogy megválaszolja a Secret Invasion után az Elektrával kapcsolatban megmaradt kérdéseket, és nem hiszem, hogy ezt ennél jobban meg lehetett volna tenni. De ha pusztán csak az élvezeti érték szempontjából nézzük, ez a képregény akkor is pokoli szórakoztató. Brutális, nyers, nagyon tudatosan, fokozatosan felépített, érdekes, az összképhez rengeteggel hozzájáruló mellékszerelőket (Célpont, Osborn, Rozsomák) felvonultató, remek csúcspontban kiteljesedő sztori, amit Clay Mann néha kissé elnagyolt, de egyébként szépen visszafogott, egészen realisztikus rajzai koronáznak meg. Ilyennek szeretem én a Marvel képregényeket.

Gotham City Sirens 3

Történet: Steve Lodbell
Rajz: Guillem March
Kiadó: DC Comics

A Gotham City Sirens egy korrekt kis sorozatként indult három hónappal ezelőtt, a mindig megbízható Paul Dini kezei alatt, benne a potenciállal, hogy rövid időn belül akár valami igazán nagyszerű is kerekedhet belőle. Nos, most kerekedett, ez a harmadik szám simán kenterbe veri az első kettőt, ami azért furcsa, mert se nem Dini írta, se nem a címbeli szirénekről szól, és megkockáztatom, hogy eleve nincs sok köze a sorozatban elindított szálakhoz. Olyan ez, mint egy one-shot, amit bepasszíroztak két rész közé, hogy valami azért mégiscsak jelenjen meg ezzel a címmel ebben a hónapban, annak ellenére, hogy Paul Dini nem ért rá. Különösebben nem vet rá jó fényt, hogy helyettese, Steve Lodbell elveri rajta a port a saját képregényében, de minket ez most ne zavarjon, inkább csak élvezzük a munkáját. Mint már említettem, az állítólagos címszereplők szinte nincsenek is benne ebben a füzetben (Macskanő és Méregcsók nettó egy darab oldalon bukkan fel, Harley Quinn még annyin sem), a történet a pár éve megreformálódott szupergonoszról, Rébuszról, azaz Edward Nigmáról szól, aki az utóbbi időben a magándetektíves szakma szolgálatában csillogtatja briliáns elméjét, és épp egy sorozatgyilkost hajkurászik. Nyomozása közben pedig természetesen összeakad egykori ellenségével, Batmannel, aki szintén ezen az ügyön dolgozik.

Rébuszt Dini térítette jó útra még 2006-ban, és azóta is főleg ő foglalkozott a karakterrel – Lodbell pedig szerencsére pontosan érti kollégája szándékait, a figurához való viszonyát, és ő is ennek megfelelően írja a hajdani gonosztevőt. Nigma fantasztikusan éles eszű, ugyanakkor a gigászi egója persze megmaradt, és kissé bolond is, de amolyan kifejezetten izgalmas és szeretnivaló módon – azt kell mondjam, hogy így, antihősként összességében érdekesebb, mint rosszfiúként valaha is volt (pedig bizony akadtak nagy pillanatai a „sötét oldalon”). A Sötét Lovaggal való jeleneti szenzációsak: Rébusz természetesen rögtön tudja, hogy a maszk alatt nem ugyanaz az ember van, akivel oly sokszor harcolt, de belemegy a játékba, és a két detektív szórakoztatóan udvariaskodó módon igyekszik felülmúlni a másikat a nyomokból való következtetésekben. Vicces, izgalmas és frappáns dialógusokat kapunk, két kiválóan írt karakterrel. Ezek után csak annyi a kérésem, hogy a DC-nél gyorsan felejtsék el a Gotham City Sirens címet, nevezzék át az egészet Nigmára, vagy valami hangzatosabbra, bánom is én, de a lényeg, hogy Rébusz kapjon saját sorozatot, ne a nőtrió – igaz, ők sem rosszak (és kétségkívül mutatósabbak – mellékszereplőknek mindenképp maradhatnának), de a nagy rejtvényfejtőhöz nem érhetnek fel. Ami a rajzokat illeti, Guillem March szépen eltalálta a szükséges hangulatot: képeiben megvan a Nigma karakteréhez illő, kissé rajzfilmes játékosság, de bőven nem olyan túlzóan, hogy ne lehetne komolyan venni. A következő részre viszont visszatér Paul Dini (nem hittem volna, hogy valaha sajnálni fogom Paul Dini visszatérését – bárhova), és minden bizonnyal a szirének triója is. Kár. Ebből szeretnék még többet és többet. Rébusz sorozatot a népnek!

Hercules: Knives of Kush 2

Történet: Steve Moore
Rajz: Chris Bolson
Kiadó: Radical Comics

Ha meg kéne választani a leggeek(z)esebb témájú képregénykiadót, akkor kétségkívül a Radical Comicsra esne a választás. Ez a két éve alapult cég úgy ontja magából a festett horrorokat, sci-fiket és fantasyket (ha még nem olvastad volna a City of Dustot, sürgősen pótold – addig se evés, se ivás, se szex, se alvás), hogy öröm nézni. Egyik legnagyszerűbb minisorozatuk eddig a Hercules volt, ami Zeusz címbéli fiáról, és egy rakás más zsoldos vérmocskos, árulásokkal, kannibalizmussal és fordulatokkal átszőtt magánháborújáról szólt az ősi Trákiában. Steve Moore fantasztikus érzékkel ragadta meg a csaták vérgőzös hangulatát, a hősök dicsőséget kereső, de csak mészárlásra lelő virtusát, és ügyesen, tetteiken keresztül, a cselekmény alakulásával párhuzamosan bontotta a ki az ugyan egyszerű, de roppant érdekes, jól meghatározott karaktereket. Hogy csak a legjobbakat említsem, ott van pl. Atalanta, a leszbikus harcosnő, aki mielőbb szeretné Artemis istennő ágyékán pihentetni fejét, így minden alkalommal a halál után sóvárogva veti bele magát a harcba, vagy pl. a barbár ölőgép, Tydeus, akinek egyetlen markáns jellemvonása, hogy imád embereket ölni – ja, nem van neki még egy: imádja aztán megenni őket. Az a fajta karakter ő, aki pont egydimenziós mivoltának hála működik oly tökéletesen, úgyhogy csak sajnálni tudom, hogy a Knives of Kush című folytatásban már nem szerepel (az első mini végén elhagyta a csapatot, hogy a maga útját járja). Azért persze nyerünk egy szaftos kis bepillantást a sorsába: utolsó tette az, hogy haldoklása közben zabálja annak az ellenségnek az agyát, aki a végzetes sebet ejtette rajta. Stílszerű lelépés.

A Knives of Kush-ban a szereplők egy kalóztámadás után Egyiptomba érkeznek, hogy ott bocsátsák áruba zsoldosi képességeiket. A trónbitorló testvérével háborúzó fáraó fel is fogadja őket, látszólag testőrnek egyik felesége mellé, valójában azonban azért, hogy találják meg a kémeket, akik információval látják el a sötét mágiát is használó ellenséget. A Radical festett képregényeire általában véve baromi jólesik ránézni, és nincs ez másképp Chris Bolson munkájával sem – annak ellenére, hogy a kiadó sok szép képregénye közül a Hercules ilyen szempontból épp a kevésbé erőteljesek közé tartozik. Mert ugyan vannak kiemelkedő pillanatok (a nekrofil szellemidéző látomását lefestő két oldal a füzet gyönyörűen sötét és brutális vizuális csúcspontja), a dinamikával Bolson itt-ott majdnem annyira hadilábon áll, mint pályatársa, Ariel Olivetti – ám az ő vonásai szerencsére ezzel együtt sem olyan sterilek, úgyhogy összességében nem lehet rájuk panaszunk. Ahogy Steve Moore írására sem nagyon, annak ellenére, hogy gyengeségei azért akadnak (néhány szereplő elég irritálóan anakronisztikus módon kommentálja, hogy éppen mit miért csinál). Viszont a karakterek nagyszerűek, jellemüknek tökéletesen megfelelően viselkednek (naná, hogy Atalanta az első adandó alkalommal ráugrik a fáraó feleségére), a dialógusok barbárosan-férfiasan nyersek és harci szellemmel telik, a cselekmény meg érdekes és feszes. Ami pedig a következő részt illeti, abban valószínűleg egy kiadós, szépen megrajzolt vérfürdő vár ránk, úgyhogy ha egy mód van rá, ne tessék kihagyni. Én szóltam.

Incognito 6

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Kiadó: Icon Comics

Aligha akad a mai amerikai képregénypiacon olajozottabban és sikeresebben működő páros, mint Ed Brubakeré és Sean Phillipsé. Együttműködésük a Sleeper című 24 részes sorozattal (pontosabban két 12 részes minisorozattal) kezdődött, ami ugyan a Wildstorm szuperhős-univerzumában játszódott, mégis egy hardcore noir-széria volt, ami sötét lelkű hőseit a bűn legmélyebb bugyraiban mártotta meg. Aztán jött az Eisner díjnyertes Criminal, ami már egyszerű átlagbűnözőkről szólt, akik az utcák mocskában próbáltak boldogulni, vagy egyáltalán csak életben maradni – tavaly év végén pedig érkezett az Incognito, amiben Brubakerék ismét a szuperhőszsánert vegyítették a noirral, bár úgy, hogy előbbi ezúttal jóval hangsúlyosabbnak bizonyult, mint a Sleeper esetében. A történet középpontjában egy Zack nevű, szuperképességekkel felruházott rablógyilkos áll, aki elfogása és ikertestvérének halála után a társadalomba való beilleszkedésre kényszerül, a kormány ugyanis egy drog segítségével elnyomja képességeit, és irodai aktakukacot csinál belőle. Zach azonban fű alatt visszaszerzi erejét, és itt kezdődnek a bajok: hamarosan egykori, titokzatos munkaadója, a beszédes nevű, börtönben senyvedő Black Death, és a törvény malmai közt őrlődik, mivel előbbi az életére tör, utóbbi pedig csaliként használná, hogy még több szuperbűnözőt vágjon a rácsok mögé. Zach közben maga sem tudja már, hogy mit akar, sem azt, hogy egyáltalán milyen szerepet fog végülis betölteni abban a harcban, aminek pedig éppen ő van a fókuszpontjában.

A hatrészes minisorozat úgy fejeződik be, mintha egy hosszabb sztori bevezetője lenne: Zach sorsa félig-meddig eldől, de története még érezhetően nem zárul le, és a fő antagonistaként felvezetett Black Death-nek is csak annyi szerep jut, hogy fenyegető tekintettel fonja a szálakat a háttérből. A köztük lévő konfliktusnak még csak az alapjai kerültek lefektetésre, és ezek után lenne igazán érdemes egymásnak ereszteni őket – remélhetőleg ez meg is történik egy majdani folytatásban, bár erről egyelőre nincs szó (az alkotók most visszatérnek a Criminalhoz, amit e mini miatt szüneteltettek az utóbbi fél évben). Az Incognito, minden csodálatosan ponyvás és noiros beütésével együtt a főszereplő, Zach fejlődéstörténete – Brubaker azonban olyan szépen és visszafogottan, látszólag szinte mellékesen vezette őt azon az úton, ami egy láthatatlan ketrecek közé zárt gyilkos bűnözőtől egy finoman szólva is megkérdőjelezhető moralitású, de a sors által a törvény jó oldalára terelt, gyilkos antihőshöz vezetett, hogy ez csak most, az utolsó számban válik nyilvánvalóvá. (A két oldal közt elveszett Zach-et egyébként nem nehéz párhuzamba állítani az említett Sleeper főhősével, Holden Carverrel.) Van itt még két izgalmas femme fatale (Zach munkatársa, aki egy maradandó sokk következtében a veszélyre és a szuperképességűekre izgul, és a 16 éves testbe zárt Ana Destruction, egy igazi gyilkos ribanc), egy őrült tudós (semmilyen valamirevaló ponyvából nem hiányozhat), egy rakás rosszfiú és egy másik rakás, náluk nem sokkal jobb jófiú. És akkor a Zach eredete körüli rejtély lelepleződéséről még nem is beszéltünk – sem Sean Phillips szokásosan gyönyörű képeiről, fény-árnyék játékairól, és fantasztikus mimikáiról. Ráadásul még a borító is baromi cool. Kel ennél több?

Northlanders 20

Történet: Brian Wood
Rajz: Davide Gianfelice
Kiadó: Vertigo Comics

Brian Wood vikingekről szóló Northlanderse azzal a koncepcióval indult, hogy egymástól független sztorikat mesél majd el, amiket csak a hely, a korszak és a téma köt össze. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, és utóbbiak közül Wood a most induló Sven the Immortallal néhánytól meg is szabadul. Ez ugyanis a sorozat első sztorijának, a Sven the Returnednek a folytatása, ami húsz évvel azt követően veszi fel a fonalat, hogy a sok vérontás után a főhős szerelmével letelepedett a Faroe nevű szigeten, ahol két gyermekükkel rövid nyarak, kemény telek, és zord körülmények közepette, de boldogan és békében élnek. A jellegzetes „északi” idill (értsd: ugyan kővé fagy a tökünk, de amúgy minden oké) persze előbb-utóbb véget ér. Mióta ugyanis Sven eltűnt a világ szeme elől, a dalnokok fáradhatatlanul zengik vérgőzös legendájának heroikus litániáját, alaposan felkorbácsolva az arrogáns, türelmetlen, dicsőségre éhes fiatal vikingek ambícióit. Mert hát mi más lenne alkalmasabb annak bizonyításaként, hogy kész, felnőtt harcosok, mint egy legenda leölése? Az ifjú harcosok csónakokba szállnak hát, és megindulnak a távoli sziget felé, hogy végezzenek az immár öreg Svennel.

A sorozat abból is látványos hasznot húzott, hogy eddig minden sztoriját másvalaki rajzolta (gondoljunk csak pl. a The Shield Maidens megkapó, impresszionista képi világára), de ha már ez esetben folytatásról van szó, úgy volt illő, hogy visszatérjen a Sven the Returned rajzolója, Davide Gianfelice. Vissza is tért, és mindenki örömére, hozta magával nyers vonásait, baltával vésett, durva, szikár arcait, véres, dinamikus akcióit, és gyönyörűen sivár háttereit. A fakó, hideg színekkel, és az olyan apró fogásokkal, mint hogy állandóan érzékeltetik a szél fúvását (lobog a köpeny, a haj, a ruha), az alkotók fantasztikusan megteremtik a zord északi táj barátságtalan hangulatát. Wood a szöveggel teszi ugyanezt: az előző pár sztori merengő, szinte analizáló narrációi odavannak, helyüket rövid, tényszerű megállapítások veszik át, dialógusból pedig még kevesebb van. Nincs is miről beszélni: a vikingek ölni jönnek, Sven pedig meg kívánja védeni családját, úgyhogy szófosásra semmi szükség, elég hangosan beszélnek a kardok is. A sztori tehát végtelenül egyszerű, és ebben rejlik az ereje is: semmi nincs benne túlmagyarázva, túldimenzionálva, és túlbonyolítva, kapunk egy kis menekülést, némi taktikázást, és egy jó szaftos mészárlást a végén, aztán jöhet a „folytatása következik” felirat. Az viszont, hogy mi lesz a folytatás, jó kérdés, mert az itt felvázolt konfliktus szépen el is merül a finálé vértócsájában, és nyilván nem szólhat a sztori arról, hogy újabb és újabb forrófejű harcosok jönnek a szigetre a dicsőséget keresve, és végül Sven kardja által elhullva – Wood ennél sokkal ügyesebb és kreatívabb író. És hogy mennyire, az egy hónap múlva kiderül – addig is csak annyit mondhatok, hogy a Northlanders továbbra sem okoz csalódást. 

Star Wars: Dark Times 14

Történet: Mick Harrison
Rajz: Douglas Wheatley
Kiadó: Dark Horse Comics

Ezt bizony nem siették el… a 13. szám még anno áprilisban jött ki, és ha ezt így folytatják, simán beletelik majd egy évbe, hogy befejezzék ezt a sztorit (ami mellesleg csaknem egyéves pihenő után indult el). Egyáltalán nem szimpatikusak az efféle késések (amik sajnos Mignola Hellboy minijét, a The Wild Huntot is súlytják), főleg egy olyan cím estében, amit az ember hónapról hónapra komoly lelkesedéssel vár. Márpedig a Dark Times ilyen: indulása óta egy megbízhatóan magas minőséget képvisel, sőt, annyi potenciál van benne, hogy felsorolni is nehéz – de a legfontosabb talán az, hogy lehet belőle egy lenyűgözően izgalmas és sokrétű karaktertanulmány, természetesen a témától megkövetelt csatákkal, akciókkal és komor hangulattal. Merthogy a Dark Times nem sokkal A sith-ek bosszúja, azaz a Birodalom megszületése után játszódik, amikor a császár Vaderrel vadásztatja le a hálójukból megszökött, még menekülő jedi lovagokat. A képregény középpontjában egy ilyen lovag, Dass Jennir áll, akit a szörnyű körülmények újra és újra a jedi értékek és törvények elhagyására, sőt, megerőszakolására sarkallnak – mostanra nem egy védtelen embert kényszerült hidegvérrel meggyilkolni. Fantasztikus lenne, ha Mick Harrison valami olyasmit tűzne ki célul maga elé a Dark Timesszal, mint amit Robert Kirkman a The Walking Deaddel, vagyis, hogy hosszútávon mutassa be, hogy mennyire felismerhetetlenre formálnak egy embert olyan körülmények, amiket ő közvetlenül nem tud befolyásolni.

A Blue Harvestben Jennir már egy zsoldos, aki egy nő megbízásából érkezik a Telerath nevű bolygója, hogy megtisztítson egy várost egy rabszolgakereskedő bandától. Megbízójának azonban hátsó szándékai vannak, Jennir pedig hamar rájön, hogy a várost valójában nem egy, de mindjárt két, egymással állandó konfliktusban álló banda tartja a markában. Ez a felállás egyébként Kurosawa Yojimbójára (meg az abból készült Egy maréknyi dollárért című westernre) hajaz, és miért ne? Hiszen az eredeti Star Wars is a Mester Rejtett erődjéből merített. Jennir minden melodráma nélkül, visszafogottan, mégis erőteljesen ábrázolt tépelődésén kívül így van még itt akció, árulás és intrika, a saját kétségeivel és félelmeivel egy (egyelőre) külön történetszálon küzdő Darth Vaderről pedig még nem is beszéltünk. A komor hangulatot és a feszültséget mindeközben egészen mesterien oldja Jennir droidja, aminek megnyilvánulásai korántsem olyan direktek mint a C3PO-R2D2 pároséi, viszont legalább annyira humorosak. Abban meg nincs semmi újdonság, hogy Douglas Wheatley rajzai nagyon szépek és ízlésesek – ugyan a színek lehetnének kicsit kevésbé tarkák és rikítók, de összességében még így is nagyon jólesik elnézegetni a Dark Times oldalait.

Ultimate Spider-Man 2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Lafuente
Kiadó: Marvel Comics

Egek, nem hittem volna, hogy valaha visszasírom még Mark Bagley-t, de David Lafuente képeit elnézve, bizony ennek határán állok. Bagley ugye hosszú éveken át rajzolta az Ultimate Spider-Mant (ahogy azt a magyar olvasók is tudják), mire a 111. számmal végre-valahára leváltotta őt a sokkal ügyesebb és kifinomultabb munkát végző Stuart Immonem. Most viszont, hogy az Ultimatum eseményei után, a 133. résszel (és azt követő Requiem című sztorival) lezárták az előző sorozatot, hogy elindítsák ezt a teljesen újat (ami persze tökugyanaz, mint a régi, úgyhogy akár Ultimate Spider-Man 134 is lehetne), Immonem is kikerült a képből. Míg ő a New Avengersben továbbra is folytatja a munkát Brian Michael Bendisszel, addig az új sorozatra Lafuentét kérték fel, de hogy miért, az rejtély előttem. Még gyerekesebb és rajzfilmesebb vonásai vannak, mint Bagley-nek voltak 10 évvel ezelőtt: az arcok karikatúraszerűen túlzók (Mary Jane ráadásul, azt hiszem, a Pókember történetében először néz ki úgy, mint valami szerencsétlen, rusnya kis szürke egér – persze valahol ez is teljesítmény), amikor pedig Peter magára ölti a jelmezét, akkor hirtelen vízfeje lesz, és úgy néz ki, mint egy nyolcéves. A nagy paneleken ráadásul látszik, hogy Lafuentének vajmi kevés érzéke van a dinamikához és a részletekhez. Szóval az új Ultimate Spider-Man sorozat finoman szólva nem néz ki valami fényesen – és hogy innen hogy jutunk el a lenti négycsillagos értékelésig? Úgy, hogy Brian Michael Bendis még mindig baromira tudja, hogyan kell képregényt írni.

Mindig is a Pókember volt az Ultimate univerzum egyetlen biztos pontja, az egyetlen olyan sorozat, aminek a színvonalában (még az egy-két kevésbé jól sikerült sztori ellenére is) mindig lehetett bízni, és úgy látszik, hogy Bendis a jövőben is meg tervezik dolgozni ezért a bizalomért. Az első részben fél évet ugrott előre az időben az Ultimatum eseményeihez képest, és felállított egy igen érdekes status quo-t: először is, Pókembert most már mindenki hősnek tartja (még a rendőrség is), Peter barátnője valamiért már nem Mary Jane, hanem Gwen Stacy, az előző sorozat egyik nagy gonoszát, a Vezért pedig egy új rosszfiú amúgy istenesen kivágta egy ablakon, aminek következtében az alvilág fejének hája minden irányban szétfolyt az aszfalton. A tettes a rejtélyes és kegyetlen Mysterio, akinek nagyszabású tervei vannak – de ő még főleg csak a háttérben tevékenykedik (Bendis nyilvánvalóan hosszútávra tervez vele), hősünk ebben a számban is más rosszarcokkal bunyózik. Konkrétan egy robbantgató anya-lánya szupergonosz-párossal, egy frenetikus, lendületes, vicces és ötletes akciójelenetben. Összességében, legyenek bármily visszásak is a rajzok, mint mindig, a történet most is érdekes, a karakterek nagyszerűek, a dialógusokat pedig öröm olvasni. Jó tudni, hogy vannak címek, amiknek a színvonala állandó, és bármikor lehet rájuk számítani.

The Unknown 4

Történet: Mark Waid
Rajz: Minck Oosterveer
Kiadó: Boom! Studios

Ez egy furcsa mini volt. Mark Waid egy briliáns elmével megáldott magánnyomozóról, a nem mellesleg gyönyörű Cat Allinghamről mesélt, akinek már csak hónapjai vannak hátra az életéből egy rosszindulatú agytumor miatt. Cat maga mellé vesz egy roppant intelligens, és nagyszerű megfigyelőképességgel megáldott kidobót, James Doyle-t, és a férfival együtt az emberiség rejtélyeinek egyik legnagyobbika után ered: van-e élet a halál után, és ha igen, milyen? Ehhez persze egy bűntett jelenti az ugródeszkát, de ez a cselekmény előrehaladtával teljesen irrelevánssá válik. A mini elején leginkább a két, fantasztikus érzékkel életre keltett, a sztereotípiáknak üdítően ellentmondó karakter, illetve a köztük felvázolt, izgalmas, intelligens, sablonokat elkerülő kapcsolat jelentette a sorozat fő vonzerejét, de a befejezésre ez az aspektus is a háttérbe szorul. Még mielőbb belekezdek abba, hogy miért, érdemes megjegyezni, hogy Waid egészen mostanáig kiválóan tartotta fenn az egyensúlyt a több zsáner közt lavírozó történetben: a kiindulópontnak használt krimi elegánsan eltért hol a nyugtalanító hangulatú horror (ld. a főhősöket afféle látomásként követő, szörnyszerű alakot), hol az adrenalinpumpáló akció (a második rész vonatos jelenete az egész sorozat egyik csúcspontja) irányába, de valahogy az összkép mégis végig egységes maradt.

Most viszont az író egyértelműen az akció jegyében zárja le a sztorit, és ez nem biztos, hogy jó döntés volt. Cat és James ott állnak az evilágot a túlvilágtól elválasztó ajtó előtt, a bizarr szörnyszerű ember társaságában, egy elmegyógyintézet alagsorában – micsoda felállás! Aztán az ajtó kinyílik, és kapunk egy valóban erőteljes és hatásos, „majdnem odaát” játszódó jelenetet, a szituáció minden feszültségével és horrorisztikus, bizarr vetületével – és innentől a képregény sajnálatosan szokványos véget ér. Kezdjük azzal, hogy nem kapunk választ semmire: persze ez a „mi van a halál után” téma pont egy olyan, aminek jobb nyitott befejezést, mint szép, patentos lezárást adni, de a sok felvezetés után Waid igazán megajándékozhatta volna az olvasókat valami frappáns, sokat sejtető végkicsengéssel – vagy legalább némi ideillő dialógussal életről és halálról, esetleg Cat merengésével saját múlandóságáról. Így viszont, egy emocionális csúcspont hiányában afféle befejezetlenség-érzetünk van, főleg, hogy lényegében semmi nem változik a negyedik részé végére az első elejéhez képest. Hőseink rendületlenül folytatják a hajszát a „nagy válasz” nyomában, és ha Waid terve az, hogy tovább fonja ezt a történetet pár későbbi miniben, akkor be is fogom a pofám: mert felvezetésnek ez a sztori tökéletes – de csak annak, önmagában amolyan kurta-furcsa mű csupán. Azért ha leszámítjuk a finálé okozta csalódást, akkor még így is remek kis képregényről van szó, Minck Oosterveer rajzaira pedig a legkisebb panaszunk sem lehet: fantasztikusan bánik az árnyékokkal, lendületesen viszi előre a cselekményt, realisztikus és roppant kifejező, a kellő plusz hatás elérése érdekében picit mégis túlzó mimikáival pedig igazán életre kelti a karaktereket. Legyen ez egy kezdet, és akkor kilátásunk van egy nagyszerű sorozatra…

Dead Run 4

Andrew Cosby Mad Max-beütésű Szállító-klónja a negyedik résszel ezennel véget ért, és besorolt a megszámlálhatatlanul sok, viszonylag élvezetes, de felejthető tucatképregény közé. Nem mondom, van egy szuper jelenet a fináléban, amit olvasva minden geek elérzékenyül (hőseink a páncélozott autóval és egy bazinagy kéziágyúval, amit még Scwarzi se tudna felemelni, véres utat vágnak maguknak a gyilkos, mutáns útonállók hadseregében), de összességében az ilyen nagy pillanatok aránya elég alacsony a mini teljes hosszához képest. Másra meg ugye eleve nem számíthatunk egy ilyen alkotástól. Történet? Karakterek? Na, ne vicceljünk… Szóval több dögös, brutális, szórakoztató hentelésre lett volna szükség, esetleg a főhős figurájának kissé „zsáneresebbre” vételére (Nick sokkal inkább tűnik sótlan átlagembernek, mint valami fasza posztapokaliptikus hősnek – hiába rajzol Michael Alan Nelson lazán lógó cigit a szájába, ez még kevés), meg némi szexre és cicivillantásra, akkor lehetett volna a Dead Runból egy kellemes gulity pleasure, amire talán egy hónap múlva is emlékeztünk volna.

Predator 2

Ki hitte volna… egy vérlázítóan gyenge első rész után úgy néz ki, hogy talán mégis jutunk majd valahová ezzel a sorozattal. Ez a második szám (ami korrekt akciójelenetek laza füzéréből áll) ugyanis határozottan javulás ahhoz képest – még mindig nem jó, de ha folytatódik a tendencia… ki tudja? Szóval, slendrián módon felskiccelt zsoldoskatonáink összecsapnak a ragadozókkal (igen, máris, sőt, egyet rögtön ki is nyírnak), aztán menekülnek a városon át, miközben még a lázadók tüzérsége is boldogítja őket. Van két viszonylag érdekes aspektusa a sztorinak: az egyik az, hogy a főhős érezhetően többet tud az idegen vadászokról, mint amit elmond, a másik pedig az, hogy úgy tűnik, van egy ragadozó, aki a változatosság kedvéért a saját társait öldösi. Ez még jól és rosszul is elsülhet, viszont ha ez a titokzatos vadász áll majd a sztori középpontjában, akkor egy fokkal már érthetőbb, hogy miért bagatellizálja el John Arcudi a többi idegen jelentette fenyegetést (merthogy ennyire inkompetensnek, fafejűnek és könnyű prédának még aligha állították be a predatorokat ezelőtt).

Wolverine: Weapon X 4

Jason Aaron nem tökörészik: kőkemény, brutális, véres akciót szállít, méghozzá nonstop, és meg sem próbál úgy tenni, mintha sztorijának ezenfelül bármi értelme lenne. Helyes. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami kaszabolós filmbe/képregénybe érzelmeket és mondanivalót akarnak erőltetni. És tudjuk, hogy Aaron ért a kaszaboláshoz, hisz már tavalyi Rozsomák sztorija, a Get Mystiqe is nagyrészt arról szólt. Logan ezúttal arra készül, hogy kiiktassa a Weapon X program terveit és módszereit lenyúlt cég, a Blackguard vezetőit, és ehhez öngyógyító képességekkel, törhetetlen csontokkal és lézerkarmokkal felturbózott katonákon kell átvágnia magát. A képregény csúcspontja az a több mint 10 oldalas csata, amit az egyik zsoldossal vív: őrült, szuperdinamikus, kegyetlen összecsapás, amit kiváló karakterpillanatok szakítanak meg. Az egyik ilyen, amikor Logan és ellensége a csata hevében egy zsúfolt iskolabusz mellé keverednek, egymásra néznek, visszavonják karmaikat, és elsétálnak egy csendes helyre, hogy ott folytassák egymás kinyírását – a másik pedig, amikor a katona, érezvén a vesztét, megkérdezi Logant, hogy tudja-e, mi a vége annak a könyvnek, amit már sosem fog tudni befejezni. Eszméletlenül szórakoztató hentelés, Ron Garney lendületes panelkezelésével és korrekt képi világával.

A végső állomás 3D

Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát.

A horrorfolytatások sosem az eredetiségükről voltak híresek (ahogy a Sikoly 2-ben elhangzik: a műfajt a sequelek nyírták ki), de egy idő után az alkotók mégis rendre megpróbáltak kitörni az adott széria keretei közül, vagy legalábbis kicsit módosítani a rozsdás formulákon. Wes Craven kegyetlen gyerekgyilkosából, Freddyből, gonosz humorú komédiás vált, láthattunk Péntek 13 folytatást Jason nélkül, a cenobiták pedig már teljesen mást jelentenek ma, mint bő két évtizede, a Hellraiser első részében. A Végső állomás esetében azonban soha senkinek nem kellett tartania efféle „mítoszrombolásoktól”: az összes sequel gépiesen, pontról-pontra lekövette az első rész dramaturgiáját, és ez alól a most mozikba kerülő negyedik sem kivétel. Egy fiatal srác előre megérez egy katasztrófát (ezúttal egy autóversenyen), és egy maréknyi emberrel távozik a helyszínről, mielőtt az bekövetkezne. A halál persze berág, amiért néhányan elhajoltak a kaszája elől, és később egyenként hozza be a lemaradást. A szereplők nagy részének elhullása után a túlélők egy ponton meggyőződnek róla, hogy kicselezték a halált, és biztonságban vannak, de egy gyors stáblista előtti jelenetben persze kiderül, hogy tévedtek.

Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit. 

Persze a 3D „csodáját” hamar megszokja az ember, azután meg csak egy slendrián fércmű marad, ami negyedszer meséli el tökugyanazt, és hol nincs benne semmi fantázia, hol meg túl sokat is akarnak beleerőszakolni. És ezzel még nincs vége: a film elég szépen gyűjtögeti a zöldhasúakat, úgyhogy abban a szerencsés helyzetben lehet részünk, hogy ha négyszer még nem volt elég, hamarosan ötödször is megnézhetjük „ugyanazt” a filmet – aztán meg még ki tudja, hányszor…

Geexkomix 10.

Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk.

Amazing Spider-Man 600

Történet: Dan Slott, Stan Lee, Mark Waid, Bob Gale, Zeb Wells, Marc Guggenheim
Rajz: John Romita Jr., Marcos Martin, Coleen Doran, Mario Alberti, Derek Donovan, Mitch Breitweiser
Kiadó: Marvel Comics

Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt.

Minthogy jubileumi számról van szó, a Slott-féle fősztori mellett még egyéb rövid történetekkel (és vicces fake borítókkal) is gazdagodunk. Az első ilyet maga a nagy öreg, Stan Lee jegyzi, és Póki egy pszichiáternek beszél benne identitásválságáról. Kicsit kevésbé sikerült viccesre, mint amilyennek a Mester szánta, sőt, helyenként erőltetett is, de összességében azért jókat lehet kacarászni rajta. Mark Waid szívmelengető kis szösszenete egy egyszerű, de egyszerűségében mélyen emberi flashback-epizód a kis Peter és Ben bácsi szereplésével, Bob Gale egy jópofa, de csak mérsékelten vicces pároldalassal jelentkezik, amiben hősünk kisgyerekek elmélkedését hallgatja arról, hogy Pókember mennyire cool, Zeb Wells pedig némileg erőltetetten viccelődik a hírhedt Pókmobillal kapcsolatban. És természetesen mindig bízhatunk Marc Guggenheimben, hogy szolgáltatja a mélypontot: May néni egy giccses, felesleges és mesterkélt jelenetben engedélyt kér Bentől a sírjánál, hogy hozzámehessen az idősebb Jamesonhoz. Összességében kellemes kis jubileumi számot kapunk, aminek egyébként is, minőségtől függetlenül ott a helye a rajongók polcain.

Fantastic Four 569

Történet: Mark Millar, Joe Ahearne
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit.

A legrosszabb pont a végére jutott. Az utolsó sztori a Master of Doom címet viseli, és egy röhejesen nagyhatalmú gonoszról szól, aki karlendítéssel pusztít egész csillagokat (!), és aki, ahogy azt a cím is mutatja, egykor Doom mestere volt – most pedig nem különösebben elégedett azzal, hogy régi tanítványa egy tetves kis közép-európai országot igazgat, és a Fantasztikus Négyes rendszeresen homokzsáknak használja. Úgyhogy meg akarja ölni őt, a Fantasztikusokat, és ha már úgyis erre jár, az egész világot – de persze kellemetlen meglepetés vár rá. Ez egyébként Doommal kapcsolatos, és egyáltalán nem is rossz – passzol hozzá és a sztorihoz, és olyan szintre emeli a figurát, ami az egyik legjelentősebb változtatást jelenti egy élvonalbéli Marvel karakternél az utóbbi jópár évben – kérdés, hogy nem fogják-e kiretconálni a fenébe, de ez még a jövő zenéje. Viszont az itt-ott megbúvó jó pillanatok és érdekes ötletek sem képesek feledtetni, hogy az egész képregény milyen elképesztően trehány módon van megírva. Elvileg csúcspontok jönnek csúcspontok után (Doom mestere régi önmaga ellen, a Fantasztikusok a Mester ellen, és végül Doom szintén ellene), és mégis, az írók erőlködése ellenére minden súlytalan és érdektelen marad, egy percig sem lehet átérezni az események monumentalitását. Aztán jön a kegyelemdöfés a Ben-Debbie kapcsolat nyilván meghatónak szánt, de sajnos igen sablonos és buta lezárásának formájában, és ezen a ponton már csak a rajzoló, Stuart Immonen tartja bennünk a lelket, aki meglepő módon simán lekörözi elődje, Bryan Hitch munkáját. De ez persze az üdvösség látszatához is kevés. És ami igazán szomorú, hogy nem emlékszem, hogy ebben a sorozatban bárki is írt volna valami igazán kiemelkedő sztorit azóta, hogy John Byrne hat év után leköszönt 1986-ban. Talán Millar utódja, Jonathan Hickman változtat majd ezen. Ideje lenne.

Northlanders 19

Történet: Brian Wood
Rajz: Danijel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics

„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.

Wood remek sorozata újra és újra nagyszerű történetekkel kápráztatja el az olvasókat, és hosszú, drámai sztorijai (mint pl. a nemrég véget ért The Cross and the Hammer) épp olyan szórakoztatóak, mint rövidebb, kevésbé epikusabb ujjgyakorlatai. Bizony, kár volna a The Shild Maidenst annyival elintézni, hogy azért érdekes és bizonyos szempontból különleges, mert nők kaszabolnak benne a jól megszokott férfiak helyett. Először is, Wood mestere a narrációnak, és annak segítségével tökéletesen teszi az egyik nő szemszögét az olvasóévá, és mutatja be, hogy mennyire példátlan ez a helyzet, amiben a főszereplők férfiak nélkül kénytelenek küzdeni az életükért egy olyan világban, amiben mindent az erősebb nem maszkulin hozzáállása határoz meg. Nincs is más választásuk, mint hogy hitük szerint egyszerűen a végzetükre bízzák magukat, kardot, lándzsát, kést fogjanak, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Brutálisan egyszerű reakció ez, ami nélkülöz mindenféle felesleges sírás-rívást az elhullott családtagokkal és az igen csekélynek tűnő túlélési esélyekkel kapcsolatban, és ami afféle sorsdrámává emeli a súlyos feminista felhangokkal (nem kell sok katonának elhullania, hogy a kőkemény férfiak alaposan fosni kezdjenek a három nőtől) feltöltött akciókat. A megoldás, vagyis az erődből való menekülés pedig fantasztikus: Wood babonát, misztikumot mos bele a történetbe, de csak bizonyos karakterek szemszögén keresztül, egyébként pedig mindkét lábbal a realitás talaján marad. Daniel Zezelj rajzai részben tökéletesen megfelelnek a mű stílusának, a vázlatos képek absztrakt, itt-ott egészen impresszionista jellege fantasztikus hangulatot teremt, és óriási erővel viszi előre a cselekményt (az állandó fenyegetettséget sugalló színezés is elsőosztályú) – néha viszont inkább visszavesz a mű hatásából, főleg ha a főszereplők arcát nézzük, amik szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. De azért a The Shield Maidens összességében e téren is bőven pozitív benyomást tesz.

The Stuff of Legend 1

Történet: Mike Raicht, Brian Smith
Rajz: Charles Paul Wilson III
Kiadó: Th3rdworld Studios

Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt.

Az ezt követő kép mintha a normandiai partraszállásról készült volna: halott katonák egész tömege fekszik csata után egy szögesdrótokkal és lőállásokkal teli tengerparton, maga az összecsapás pedig a nyolc főből álló felmentősereg és a mumus hadai közt megdöbbentően intenzív és kegyetlen. Mert ahogy átlépnek Brooklynból a gonosz birodalmába, a játékfigurák is megváltoznak. A kedves külsejű plüssmackó igazi medve lesz, aki üvöltve tépi és szaggatja a mumus pribékjeit, a szótlan indián figura harcos hercegnővé avanzsál, aki késével mosolyogva aprítja a redneck katonákat és így tovább. Az írókról lerí, hogy a történetmesélés mesterei: nincs egy darab panel és szó sem, ami ne vinné előre a cselekményt, többek közt nem vacakolnak hosszú karakteranalízisekkel sem, inkább tetteiken keresztül, röviden, de roppant hatékonyan definiálják a szereplőket, és apró, de nagyon fontos csavarokkal (egymás közti kapcsolatrendszerük, a fiúhoz való viszonyuk és persze játékfunkciójuknak megfelelő természetük és motivációik) egészítik ki őket. Az első rész vége felé tiszteletét teszi maga a főgonosz is, aki a vártnál kevésbé elrugaszkodottabb a valóságtól, viszont annál hatásosabb, és bizonyos pillanatokban félelmetesebb. Igaz, az egyik játékfigura árulásra csábítása a képregény egyetlen gyenge pontja (minthogy klisés és kiszámítható), de a karakter szempontjából ez is tökéletesen indokolt. Említettem már, hogy a rajzok gyönyörűek? Charles Paul Wilson III elképesztően kifejező mimikával ruházza fel a szereplőket, és csalhatatlan érzékkel egyensúlyoz a realizmus és a fantasy határvidékén, erőlködés nélkül rajzolva emberi vonásokat az állatfigurákra is – a barnás színvilág pedig csodálatosan anakronisztikus benyomást kelt. Csak egy szavam van rá: tökéletes.

Ultimatum 5

Történet: Jeph Loeb
Rajz: David Finch
Kiadó: Marvel Comics

Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában.

Bele se kezdek az orbitális logikai hibák felsorolásába – százszor több van belőlük, mint ahány értelmes szó az egész sztoriban, kezdve azzal, hogy a hősök fémfegyverek hadával felszerelkezve mennek megvívni az utolsó csatájukat Magnetóval, aki… mi is az ő képessége? Nem a mágnesességet uralja véletlenül? Továbbá, meg sem kísérlem számba venni, hány karakter, hányszor cselekszik teljesen önmagából kivetkőzve, alapvető jellemvonásaival szembepisálva – de vegyük csak mondjuk a Lényt, aki hirtelen kíméletlen hóhérrá lép elő, ahogy Fátumot egyetlen kézmozdulattal (!) kinyírja – ráadásul mosolyogva. Talán egyszer Loeb még ír egy Ultimates 4-et, aminek a Fantasztikus Négyes sziklaembere lesz a főgonosza, és egy durva cliffhangerben, az utolsóelőtti számban kiderül róla, hogy valójában egy perverz, szadista, pedofil tömeggyilkos, aki az összeroppanó koponyák hangjára élvez el. Egyébként, ahogy az Ultimates 3-ban, Loeb most is ellövi a nagy, sztori utáni fordulatot, amiben kiderül, hogy az egész esemény mögött valójában valaki teljesen más állt – és mit mondjak, baromi unalmas és irritáló már az egész. Legalább az akciók lennének látványosak, ötletesek és jól strukturáltak… de nem. Ilyen kulimunkával összegányolt jeleneteket nem látni mindennap – a csata hevében a főszereplők megállnak gyászolni Logant egy egyoldalas képen, Magneto meg, aki két másodperccel azelőtt még a mutáns húsának hamuvá égetésével volt elfoglalva, hirtelen sehol sincs, és legközelebb szobájában látjuk feküdni, és vérezni (amíg be nem jön Fury, hogy fejének szegezzen egy pisztolyt – egy fémpisztolyt). A sztori, a karakterek, a dialógusok, az akciók, minden, de tényleg minden, úgy ahogy van, katasztrofális. David Finch próbálja menteni a menthetőt, de ilyen színvonalú írást Michelangelo festményeivel sem lehetne felturbózni. Ez a minisoroat csak egy barbár kéz által összehányt hullahegy, ami olyan szuperhősök tetemeiből épül, akik kicsit többet érdemeltek volna annál, hogy haláluknak se értelme, se jelentősége, se drámaisága, se semmilye ne legyen. Még arra sem méltó, hogy a WC-n lehúzzuk. Különb nála, ami normál esetben tűnik el a lefolyóban.

Unknown Soldier 10

Történet: Joshua Dysart
Rajz: Alberto Ponticelli
Kiadó: Vertigo Comics

Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését.

A most harmadik részénél tartó Easy Kill azonban váratlanul egy teljesen új irányt vett: Mosest a sors összehozta egy csoporttal, ami több ország politikai menekültjeit tömöríti, és aminek sajátos terve van arra nézve, hogy irányítsák a világ figyelmét Afrikára. Meg akarják ölni a jótékonysági körúton lévő híres amerikai színésznőt, Margarat Wellst, és beállítani azt a lázadók tettének – ráadásul ehhez Moses segítségét kérik. Dysart úgy ír egy fordulatos, akciódús, lendületes képregényt, hogy közben számos érdekes témát és kényelmetlen kérdést vet fel. Ahogy az eredeti Unknown Soldier, úgy ez is aköré a gondolat köré épül, hogy egyetlen ember tette (vagy éppen egyetlen ember halála) is képes nagy változásokat hozni, és ehhez pont jól passzol az a morális dilemma, ami egy ártatlan nő életét helyezi szembe egy egész szenvedő kontinens helyzetének lehetséges javulásával. És ezek még csak a globális szintű témák, legalább ilyen izgalmas a precíz gyilkológéppé váló pacifista orvos karaktere, aki önmagában egy hatalmas, és látszólag feloldhatatlan ellentmondás, aki ebben a számban egy szörnyű hibát követ el, és aki nem csak a lázadókkal, hanem önmagával is állandó háborúban áll. Fantasztikus Moses álmokon és más karaktereken keresztül fenntartott kapcsolata a feleségével is, akivel mellesleg már jó ideje nem találkozott – de a köztük lévő kötelékek elszakíthatatlanságát Dysart rendkívül szépen, hitelesen, érzelemgazdagon, és minden giccs nélkül ábrázolja (és ha már álmok, ez a rész tartalmazza az utóbbi idők képregényeinek egyik legnagyszerűbb szürreális jelenetét). Alberto Ponticelli munkáját nem lehet eléggé dicsérni: roppant erőteljes, nyers, naturalisztikus vonásai a mű hangulatának tökéletes vizuális leképezései, egyszerű de hatásos oldalszerkezetivel pedig igazi profiként vezeti az olvasó szemét. Ha akarnék se tudnék belekötni semmibe.

War of Kings 6

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Paul Pelletier
Kiadó: Marvel Comics

Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.

Bármilyen remek a War of Kings, meg kell mondjam, ez az első általam olvasott olyan crossover, aminek a tie-injei jobban sikerültek, mint a főesemény. A Nova Corps frontvonalak közt, a konfliktus gócpontjában rekedt tagjainak elsöprően lendületes története, és a Guardians of the Galaxy szedett-vedett csapatának kereszttűzbe kerüléssel végződő békemissziója azt az egy aspektusát ragadta meg a sztorinak, ami az egyébként nagyszerűen megírt, fordulatos War of Kinsből mindeddig egy kicsit hiányzott: a lehengerlő monumentalitást. Szerencsére ez a monumentalitás most, a befejező részhez, megérkezett végre ebbe a minibe is. Király a király ellen, azaz Vulkán és Black Bolt döntő összecsapásának lehetünk szemtanúi, miközben az Inhumans ura az egész galaxis drasztikus megváltoztatására készül, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessen minden konfliktust (ez egyébként egy kissé elsietett, kevésbé átgondolt eleme a sztorinak). A végső harc olyan, amilyennek ezektől az íróktól elvárjuk: székbeszögezően lendületes, epikus, és kő kövön nem marad benne. A képregény szerencsére emocionális szempontból is erőteljes lezárást kap (az utolsó oldal gyönyörűen szomorú) a súlyos veszteséget elszenvedett, árulást elkövetett Gladiator sorsa pedig épp olyan ígéretes a jövőbeli történetekre nézve, mint a tér és idő szövetében keletkezett „lyuk”. Paul Pelletier képei rutinosak, hatásosak és dinamikusak, kreatív, a sztorinak plusz lendületet adó panelelrendezését pedig különösen nagy dicséret illeti. Hiába, három év után a Marvel Univerzum egyik legizgalmasabb területe még mindig az űrrészleg…

Blackest Night 2
A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd.

Star Wars: Invasion 2
Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…

Ultimatum – X-Men: Requiem
Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni.

Pokolba taszítva

Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.

Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.

A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).

A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.

Inglorious Bastards

Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett.

1944-ben járunk Franciaországban. Az amerikai katonai rendőrség egy rakás foglyot (gyilkost, tolvajt, dezertőrt stb) szállít a hadbíróságra, amikor a konvojt megkóstolja egy német vadászgép. Az őrök és a rabok többsége odalesz, de utóbbiak közül öten elmenekülnek, és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Útközben maguk mellé vesznek egy saját hadserege elől szintén szökésben lévő német katonát (naná, hogy Adolfnak hívják), de végül akarva-akaratlanul is belecsöppennek egy veszélyes küldetésbe, mely az ellenség egy rakétarendszere, és az azt szállító vonat ellen irányul.

Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel.

A késztermék egy szinte nonstop lődözéssel és robbantgatással teli, üresjáratok nélkül száguldó háborús akció, amiben nem telik el 10 perc úgy, hogy legalább egy tucatnyi náci köcsög ne harapna fűbe, de, csak hogy a keménykedés sose lankadjon, ha véletlenül épp nincsenek a közelben lekaszálandó krautsok, címbeli hőseink jobb híján egymás közt harcolnak. Az akciójelenetek persze sokszor megmosolyogtatóan gagyik (és nem csak az ugyanazokról a robbanásokról újra és újra bevágott képek miatt), de van egy nagyon fontos kivétel: a frenetikus finálé semmiben nem marad el a korszak vérprofi háborús stúdiófilmjeitől sem. A vonat elleni támadás ötletes, látványos, vagány, piszkosul jól fényképezett és vágott, és azt látva maximálisan érthető, miért utalnak sok helyütt úgy a rendezőre, mint az európai Sam Peckinpah-ra (vagy a szegény ember Peckinpah-jára, hogy egy alighanem még találóbb aforizmát idézzek).

Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében).  Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci.

 

Hellraiser kocka

Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit!

HELLRAISER

„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.

Julie és Larry nem kifejezetten boldog házasságban élnek. A nő titokban viszonyt folytatott férje testvérével, Frankkel, akit egy rejtélyes, minden határon túli kínt és gyönyört ígérő kocka kinyitása után nehezen összeszámolható darabokra szakít szét néhány pokolbéli teremtmény – épp abban a házban, ahová a házaspár újonnan beköltözik. Egy kis baleset eredményeképp Frank vére utat talál Larry padló alatti maradványaihoz, amik így életre kelnek – vagy legalábbis afféle féléletre. Franknak Julie segítségére és rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét teljes emberré váljon, még mielőtt a kocka hatalmához kötődő kenobiták rájönnek, hogy megszökött poklukból. Az egész gorefest középpontjában pedig ott áll Larry mit sem sejtő tinilánya, Kirsty.

A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják.

Barker életművének egyik legjellemzőbb motívuma, a totális ellentétek közti határok következetes eltörlése, a Hellraiserben is megjelenik. A kín és a gyönyör kettőse elválaszthatatlanul vonul végig a filmen, minthogy így vagy úgy, de mindenki előbbit keresi, és utóbbinál köt ki, és ami még fontosabb, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten, de minden szexuális aktus (mely soha, még csak véletlenül sem a szerelem gyönyörű kiteljesedése, sőt) félelemmel, szenvedéssel és halállal párosul. Ez a csodálatosan visszataszító, vérmocskos, nem egyszer nekrofíliába hajló erotika pedig éppoly felzaklató, mint a brutális haláljelenetek sora. Ahogy kampó hasít lassan az emberi húsban, és egy egész test szakad darabokra (fontos, hogy realisztikusan kivitelezve, túlzás, sőt, megkockáztatom, hatásvadászat nélkül), a film csendben túllép azon a ponton, ahol a néző szimplán csak szörnyülködik, és megérkezik oda, ahol e szörnyülködés ellenére még többet és még többet akar. Így ülteti át Barker a Hellraiser kín-gyönyör ellentétjét egyenesen a néző elméjébe – és a „mindfuck” kifejezés akkor még bőven nem is létezett…

Ezt az egyedülállóan ambivalens hatást erősíti Christopher Young score-ja is, ami megérdemli, hogy tiszteletére új bekezdésbe kezdjek. Barker maga nyilatkozta, hogy a stáb tagjai közül Young tett hozzá a legtöbbet a filmhez, és munkáját elhallgatva, ezt nehéz is kétségbe vonni. Ahogy az író-rendező, úgy ő is szembement a kor elvárásaival, melyek kevés kivételtől eltekintve (úgymint A légy Howard Shore-tól vagy az Életerő Henry Mancinitől) egyszerű szintetizátoros klimpírozásokat szültek a műfajban. Young inkább fogott egy szép nagy zenekart, és olyan sötéten gyönyörű, gótikus, egyszerre nyomasztó és furcsán felemelő táncra perdítette a hangszereket, ami igazi, epikus szintre emelte a vérrel locsolt családi perpatvart. Pedig eleinte még a Coil nevű, az industrial zenei műfajban meghatározó banda dolgozott a filmen, szóval nem sokon múlt.

Minden eddig részletezett erénye ellenére a Hellraiser bőven nem ért volna ennyit székbe szögező vizualitása és még mai szemmel is életszerű, hatásos effektjei nélkül. A sötét, árnyékokkal teli, kékes képi világ nyomasztó atmoszféráját ellenállhatatlanul fokozzák a lassú, ínycsiklandozó gore-ral bőségesen feltöltött, azelőtt ritkán látott aprólékossággal és merészséggel kidolgozott kínhalál-jelenetek, és nem utolsósorban a bőr nélküli, s így igen ijesztő kinézetű, rémisztően amorális pszichopata, Frank állandó jelenléte, akinek percekig tartó „újjászületése” a film egyik csúcspontja. A legendás maszkmesternek és effektesnek, Bob Keennek bőven volt alkalma kitombolnia magát, érdemeit pedig csak növeli, hogy röhejes egymilliós költségvetés állt a filmesek rendelkezésére. De a ’80-as évek egyik legjobb horrorja (ami még jobb már csupán egy kevésbé hullámzó színvonalú színészi játékkal lehetett volna) sok mai társával ellentétben nem pénzből született, hanem puszta lelkesedésből, akaraterőből és kreativitásból. És ez általában ki is fizetődik: a mozis bevételek az említett összeget megtizenötszörözték, a Doug Bradley által hátborzongatóan alakított fő kenobitából Pinhead néven a műfaj egyik felejthetetlen, ikonikus alakja vált, a Hellraiser pedig bebetonozott helyet szerzett magának a nagy horrorok panteonjában. This film is our pleasure.

HELLBOUND: HELLRAISER II

Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges.

Kirsty a kenobiták és saját családtagjai által elszabadított pokolnak köszönhetően elmegyógyintézetben tér magához (egyébként miért van az, hogy a természetfeletti borzalmakat átélt áldozatok mindig nagyokat csodálkoznak, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat?), ami még nem lenne olyan nagy baj, az viszont, hogy pszichiátere, Dr. Channard, történetesen megszállottja a puzzle kockáknak, amik a kenobitákat meghívják a világunkba, már kicsit ciki. Ahogy az is, hogy Julie, a lány gyilkos mostohaanyja feltámad, akárcsak Frank az első részben, és innen az út egyenesen a pokolba vezet. És ezt nem jelképesen kell érteni.

Az elsőfilmes Peter Atkins és Barker nem sokat pöcsöltek a forgatókönyvvel. Egy kis vérontás, egy kis menekülés, és nesztek, kész a film, ami láthatóan a folytatások klasszikus „legyen még nagyobb” (vagy esetünkben: még brutálisabb) szabálya szerint készült - de mint oly sokszor, a fokozás itt is csak a gore-ra vonatkozik (na és a fantasztikus zenére, ami a síron túli kórussal kiegészülve még epikusabb és gótikusabb). Igaz, arra legalább nem lehet panasz: van itt mitől undorodni bőven, folyik a vér, szakad a hús, és amikor egy elmebeteg borotvával igyekszik lekaszálni csupasz testéről a képzelt bogarak és férgek seregét, akkor még a legedzettebb horrorgeek is kísértésbe esik, hogy elfordítsa a fejét. De persze nem fogja, és ez benne a szép. Kár, hogy a gusztusos effektek és az ínyenc csonkítások mögül kifelejtették a filmet, és főleg, azt, ami az első részt naggyá tette.

A kín és a gyönyör kettőssége, a felkavaró, bizarr szexualitás ugyan itt is jelen van, de csak ismétlés szintjén, és úgy is csak félgőzzel. Ez, azonkívül, hogy a gore mellett nincs idő kevésbé direkt, de hosszútávon hatásosabb és elegánsabb horrorelemek alkalmazására, annak is köszönhető, hogy a szereplők sokkal haloványabbak és érdektelenebbek. Hiába látjuk Juliát bőr nélkül, még így, és pokolbéli kulisszák közt sem olyan fenyegető, mint kalapáccsal a kezében, egy homályos padlásszobában, a néma Tiffany teljesen felesleges adalék, Frank rövid jelenetében pedig bőven nincs elég spiritusz. Úgyhogy egyedül az eleinte még csendes, visszafogottságában rémisztő Dr. Channard tartja a frontot (színészileg Kenneth Cranham zsebrevágja a filmet), de amikor kenobitává alakul, sajnos rajta is úrrá lesz a ripacskodási kényszer. És ezzel elérkeztünk a film legnagyobb problémájához.

Az első rész hátborzongató, titokzatos rémálom alakjairól, akik már akkor is félelmetesek voltak, ha csak álltak, és néztek maguk elé, lehámlik a titokzatosság rétege, és egy eredettörténetet kerül a helyére. Öreg hiba ez olyan karaktereknél, amiknek beszaratásfaktora nem kis részt az őket körüllengő misztikus ködnek köszönhető: általában igaz, hogy minél inkább tisztítod ezt a ködöt, annál triviálisabb lesz, amit mögötte találsz. Tessék: jön az új kenobita, ami fél perc alatt elintézi a régieket, ezeket az ijesztően amorális, érinthetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatokat, akik ráadásul haláluk előtt eljátsszák a Darth Vader szindrómát. Az első filmben ilyesminek még csak a gondolata is abszurd lett volna, és hiába van mindennek nagyjából logikus magyarázata, az a végeredményen nem változtat. (Egyébéként – és ez Frankre is vonatkozik – hogy a fenébe hal meg valaki, aki már halott, és a pokolban van?) Magának a pokolnak az ábrázolása viszont egy ideig baromi hatásos, de a sok rohangálás a tökugyanolyan sötét folyosókon és csarnokokon egy idő után már masszívan unalmassá és önismétlővé válik – ahogy a kenobiták esetében, a kevesebb itt is több lett volna. Az ellenben bravúros ötlet, hogy az elmegyógyintézet alagsora is egyfajta pokolként jelenik meg – talán még szörnyűbbként, mint az igazi. 

Szóval itt kezdődik el a kenobiták klasszikus gonoszokká degradálásának folyamata, itt húzzák le a wc-n az emberi gonoszság és szexualitás gyomorforgató táncát, és itt esik bele a Hellrasier az elcsépelt folytatások csapdájába, annak ellenére, hogy korábban pont azok ellenpontjaként indult. De ez még csak a folyamat kezdete, úgyhogy a Hellbound, vérző sebei ellenére egy nagy adag jóindulattal nézhetőnek titulálható.

HELLRAISER III: POKOL A FÖLDÖN

Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.

A történet még banálisabb, mint a Hellboundban. Pinhead egy bizarr külsejű oszlopba zárva várja, hogy új életre keljen, és amikor az oszlop egy éjszakai bár fiatal, seggfej tulajdonosának, J.P-nek a birtokába kerül, ez be is következik (annak megmagyarázásával, hogy hogyan és miért, nem pöcsölnek az alkotók). Az emberi személyiségétől különvált Pinhead (akinek eredetéről sajnos még többet tudunk meg) el akarja pusztítani a kockát, hogy ne maradjon semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba (arról szelíden kussolnak az írók, hogy több kocka is létezik), és ebben csak egy ambíciózus riporternő, Joey akadályozhatja meg. Miért? Hát, csak mert.

A feleslegesen hosszan elnyújtott, dögunalmas expozíció után (több mint félideig kell várni, hogy Pinhead elszabaduljon, és itt nincs bizarr családi dráma, ami addig lekötné a nézőt), nevetségesen sótlan főhősnőnk azzal tölti a hátralévő játékidőt, hogy a szögarcú kenobita elől menekül, kezében a kockával. A gyönyör és a kín rettenetes, bizarr tánca odavan, a helyére pedig egy szupereredeti „állítsuk meg a gonoszt, mielőtt káoszt szabadít a világra”-féle cselekmény kerül. Az alkotók nyilván szeretnék, ha egyszerűen elfelejtenénk, hogy az illető korábban se gonosz, se káoszhozó nem volt. Ebben a részben teljesedik tehát be a Hellboundban megkezdett folyamat: az egész sorozatnak elveszik a lényege, és az egykor eredeti, sajátos koncepció hiányában bekerül a sok ostoba, felesleges és ötlettelen folytatáshorror lélekvesztőjébe.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.

Összességében az egyetlen, ami dicséretet érdemel a Pokol a Földönben, az Pinhead remek templomi jelenete, és az egész mű humora – de sokat segítene, ha ez a humor legalább szándékos lenne.

A KIADVÁNY

Doboz

Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni.

Kép és hang

A Hellraiser filmek ugyebár már korábban is kaphatók voltak itthon, de a Vertex legendásan szar kiadásait inkább nem lőném be viszonyítási alapnak. Szerencsére a Navigátor Film DVD-inek egyáltalán nincs is szükségük rá, hogy a mélyponthoz viszonyítsuk őket. Felújított, és nem mellesleg cenzúrázatlan, szélesvásznú képet és hangot kapunk: főleg az első két film fest szépen, és noha a  harmadik színvilága még lehetett volna kicsit teltebb, összességében az is teljesen rendben van. Az angol DTS és 5.1 ugyan közel nem dolgozik olyan intenzitással, mint egy mai film esetében, de Christopher Young zenéje összehasonlíthatatlanul jobban szól ezekben, mint a surround magyar szinkronokban, amik általában egyébként sem túl meggyőzőek.

Extrák

Hellraiser
Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben).

A Clive Barker interjú valójában nem Clive Barker interjú, hanem egy korabeli ötperces forgatási kisfilm, amiben a stábtagok főleg a sztoriról beszélnek, és arról, hogy milyen frankó mozit csináltak. Ellenben a Doug Bradley interjú már tényleg az, aminek írják, és Pinhead megszemélyesítője bő 10 percen keresztül beszél a szerepről, a maszkról, a Barkerrel való megismerkedéséről, és megemlít egy egészen érdekesnek hangzó elveszett jelenetet is. A leghosszabb werkben (Hellraiser: Feltámadás) a stáb tagjainak, a szereplőktől kezdve a zeneszerzőn, a maszkmesteren és a jelmeztervezőn át a rendezőig, 20 perc jut, hogy saját szempontjukból röviden elmondják a lényeget a film születéséről, készítéséről és utóhatásairól. Ha nincs időd és türelmed végigülni a három audiókommentárt, akkor ez kiváló summázása a Hellraiserrel kapcsolatos fő tudnivalóknak. Az extrák kimerítő sorát négy mozis és egy tévés előzetes zárja. Példás felhozatal.

Hellbound: Hellraiser II   
Itt már csak két audiókommentárunk van, egy az íróval és a rendezővel, egy pedig szintén velük (ellentétben a lemezen és a csomagoláson feltüntetett információval, ami csak a rendezőt említi), plusz Ashley Laurence-szel. Szokásos sztorizgatás, kulisszatitkok mögé pillantás, és egymás dicsérete folyik, mérsékelten érdekes, kissé száraz módon, de legalább van. Kapunk még néhány rövid, főleg a sztorira és a karakterekre koncentráló korabeli interjút, egy jóval érdekesebb, negyedórás visszatekintést a fontosabb stábtagokkal, egy újabb interjút Doug Bradleyvel, és egy sor előzetest. Tisztességes mennyiség és minőség.

Hellraiser: Pokol a Földön
A filmek színvonalával együtt csökken a kommentárok száma is: ide már csak egy jutott, Anthony Hickox rendezővel, és Doug Bradleyvel, az viszont elég szórakoztató, mert a szokásos anekdotázások mellett igen jó hangulatban végig is poénkodják a filmet. Közben azért szeretnének meggyőzni minket, hogy jó filmet csináltak, de ebbe inkább nem megyek bele. Ami a többi extrát illeti, a szokásos Bradley interjú mellett, amiben a színész a film elkészültének bajos körülményeire is kitér, van egy hasonló a vidáman sztorizgató Hickoxszal, és kapunk még egy előzetest meg egy korabeli, elég semmitmondó, ötperces werket is. Nem valami sok, de színvonalas, és így is több, mint amit a Pokol a Földön érdemel.

Extra lemez
A legfontosabb ezzel a lemezzel kapcsolatban az, hogy rákerült Barker két korai rövidfilmje, a Salomé és A tiltott (sajátos vizualitású, elborult Oscar Wilde és Faust átdolgozás), amelyeket a többi készítővel együtt fel is vezet, azaz mesél céljukról és születéseiknek körülményeiről. A maradék extra négy, több mint 10 perces interjú Ashley Laurence-szel, Andrew Robinsonnal, Tony Randellel és Kenneth Cranhammal. Mindannyian arról beszélnek, hogyan kerültek kapcsolatba a sorozattal, hogy alakult a karrierjük előtte és utána, és mit gondolnak most a Hellraiser film(ek)ről. Laurence-ről emellett kiderül, hogy igazi mókamester (frenetikusan utánozza az átlag ostoba tinipicsát), Andrew-ról pedig, hogy nem kenyere a süketelés: elmondja, hogy rögtön tudta, a második rész pocsék lesz, de ettől függetlenül elvállalta volna a neki felkínált szerepet, ha hajlandók lettek volna kifizetni neki ugyanazt a gázsit, amit az első részért kapott. (Véleményét egyébként Laurence sem nagyon rejti véka alá, csak ő finomabban, nőiesebben fogalmaz.)

ÖSSZEGZÉS

Ami a filmeket illeti, van itt egy remekmű, egy gyenge közepes, és egy fekáliatömb. A kivitelezés viszont egyöntetűen szép, a doboz, a kép- és a hangminőség rendben van, és az extrák iránti éhséget is gond nélkül csillapítja a kiadvány. Akinek mindhárom film tetszik (már ha létezik ilyen), annak nyilván kihagyhatatlan, akinek az első kettő, annak is kötelező, akinek meg csak az első… nos, abban az esetben, ha megszállott rajongó és gyűjtő, akkor alighanem neki is megéri (de azért nem árt megjegyezni, hogy a három film immár külön-külön is kapható).

GEEXKOMIX 9.

Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...

Amazing Spider-Man #599

Történet: Joe Kelly
Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos
Kiadó: Marvel Comics

Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.

Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.

Blackest Night #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics

A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!

A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.

Creepy #1

Történet: Alex Toth és sokan mások
Rajz: Angelo Torres és sokan mások
Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.

Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres?
Írta: Chavez

Dead Run #2

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Francesco Biagini
Kiadó: Boom! Studios

Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.

Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.

Robot 13: Colossus #1

Történet: Thomas Hall
Rajz: Daniel Bradford
Kiadó: Blacklist Studios

Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.

Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.

B.P.R.D. 1947 #1

Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.

Captain America #601

Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.

Channel Evil #1

A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Írta: Chavez

Chew #2

Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.

Do Androids Dream of Electric Sheep? #1

Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.

Star Trek Crew #5

Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.

The Unknown #3

Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.

Harry Potter és a Félvér Herceg

A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.

A Harry Potter sorozat nagy utat járt be azóta, hogy az émelyítően családbarát Chris Colombus rátette kezét az első két könyvre, és kisgyerekeknek szóló lagymatag felolvasóestet tartott belőlük. Utódjai, Alfonso Cuarón (máig az övé a széria legjobb darabja), Mike Newell és David Yates, már szerencsére tudták, hogy a Potter regények, bármit mondjanak is az antifanok, nem csak kölyköknek szólnak, hanem minden korosztálynak. És legkésőbb azóta, hogy a negyedik részben J. K. Rowling meglépte az addig elképzelhetetlent, és megölt egy roxforti diákot, tudtuk, hogy jönnek itt még sötét idők. Hát most itt vannak: a színészek komolyan vehető szintre cseperedtek (Emma Watson szépen ki is domborodott, vajsörös becsípését meg tovább is elnéztem volna), a napsütéses ovis környezetből jellegzetesen borongós, ködös-esős angliai vidék lett, a mellékszereplők hullani kezdtek, a kedves kis mese meg lassan inkább egy pszichothrillerre emlékeztet.

A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is.

Az eddigi adaptációk közül a Félvér Herceg tér el leginkább az alapjául szolgáló könyvtől: az alkotók innen elvettek, oda hozzátettek, amott kicseréltek valamit, sok apróságot meg elhagytak. Ezek miatt a hardcore rajongók ugyan hőböröghetnek, hogy szentségtörés (borítékolható, hogy fognak is), de a kirohanások után is ott tartunk, hogy a lényeg, vagyis a cselekmény váza, és ami talán még fontosabb, az egész mű hangulati világa, stílusa érintetlen maradt, és korántsem biztos, hogy ez minden apróság belezsúfolásával is elmondható lett volna. Egyetlen, valóban megbocsáthatatlan módosítás történt: a nagy roxforti csata szőrén-szálán repült a történet végéről, így a mű egyébként roppant hatásos emocionális csúcspontja az azt körülölelő epikus összecsapás nélkül óhatatlanul veszít erejéből (az alkotók a csonkítást azzal indokolták, hogy a hetedik könyv végén hasonló csata folyik az iskolában, és nem akarták ismételni magukat – dacára annak, hogy Rowlingnál működött). Kicsit olyan ez, mintha A király visszatérben Aragorn, Gandalf és a többiek Minas Tirith fehér kőfalai mögött vakargatták volna az állukat, miközben Frodóék a Végzet Hegyén küszködtek.

Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát.

A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés.

GeexKomix 8.

Már alig vártátok a pénteket, mi? Na nem holmi vacak hétvége miatt, hanem mert tudjátok, hogy most van ideje az új GeexKomixnak. És ha ideje van, akkor itt is van: ezúttal Santitóval merülünk nyakig a mainstream amerikai képregények világába, ahol találtunk többek közt egy új Star Wars, egy új Mike Mignola és egy új Predator képregényt, modernkorba ültetett görög mítoszokat, fejbelőtt, és órákig kínzott Pókembert, őrült, tömeggyilkos „Supermant”, és természetfeletti gyilkosságok egész sorát. És ez persze még nem minden…

Amazing Spider-Man 598

Történet: Joe Kelly
Rajz: Paolo Siqueira, Marco Checchetto
Kiadó: Marvel Comics

Közeleg a 600. Amazing Spider-Man, és mindjárt itt van Joe Kelly American Sonjának befejező része is. Ez a sztori egy kicsit elkapkodott motivációval (Póki: „hipp-hopp, úgy döntöttem, kicsinálom Norman Osborn – csak mert”), de ettől függetlenül kifejezetten ígéretesen indult, és bár volt egy-két bukkanó az úton (az a bizonyos bosszantó „gyikossági kísérlet”, és a zavaró tény, hogy hősünk pókösztöne hol működött, hol nem, attól függően, dramaturgiailag épp hogy volt kívánatos), egészen eddig tisztességgel helytállt. És nagy baj szerencsére most sincs vele, csak sajnos olybá tűnik, hogy Kelly a képregény karakterei közt feszülő izgalmas és meglehetősen összetett viszonyrendszert lebutítja egy egyszerű fekete-fehér, jó-rossz alapra, amiért nagy kár. Egyrészt ugye ott van Norman és fia, Harry kapcsolata, amit a jobb írók mindig is színesnek, bonyolultnak, és többrétegűnek ábrázoltak – mindeddig így tett Kelly is, de most az egykori Zöld Manó érzéseit a velejéig gonosz, „hulljon a férgese” szintre degradálja. Ehhez jön még Harry és a terhes Lily viszonya, amiben szintén sok lehetőség volt (már majdnem kezdett úgy tűnni, hogy a röhejes Menace karakternek lesz valami értelme), és ami szintén egy „gonosz vigyorral felfedem előtted a nagy átverést, aminek szánalmas áldozata vagy”-féle fordulatban hamvad el. Mindez az American Son eddig ügyesen szőtt szálainak, érdekesen gyúrt karaktereinek arcul köpése. Kár.

De essen szó végre kedvenc falmászónkról is, aki ugyebár Venomként lopakodott be az oroszlán barlangjába, és akit Norman rövid úton leleplezett, és fejbelőtt. Ja, fejbe. De a Venom-maszk a Fantasztikus Négyes Reed Richardsának keze munkáját dicséri, így hát nem csoda, hogy egy golyó alig kottyan meg hősünknek. Azóta viszont Norman és csapatának vendégszeretetét élvezi, és Sólyomszem azzal tölti az idejét, hogy a kését élesíti rajta (ehhez persze stílszerűen átvedlik Célpont jelmezbe – többek közt az ilyen apró, elvileg magától értetődő, mégis remek ötletek miatt szeretjük Kellyt). Szóval kínzás folyik, nem is akármilyen, de a hálószövő még vérrel teli szájjal is képes elsütni pár poént – noha a hangsúly most érezhetően nem a humoron van. Viszont van egy gondolata a mi pókunknak, ami több mint sírvaröhögős. Ugye magára húzott egy spéci Venom-maszkot, de emellett még csak nagyon vázlatos terve sem volt arra nézve, hogyan szabadítja majd ki Harryt (mondhatnánk úgy is, hogy fejetlenül belerohant egy igen durva szituációba), és miután összeverik, főbelövik, és órákig vagdossák, asszongya: „Azt hiszem, hiba volt idejönnöm.” Ah, Sherlock fiam, biztos vagy benne? Frenetikus. Nem tudom, szándékosan az vagy sem, de frenetikus. Kár, hogy ilyen jelzőket nem lehet elsütni a rajzokkal kapcsolatban. Siqueira és Checchetto (én 10 percig röhögtem ezen a néven – ne legyetek olyan gonoszok, hogy követitek a példámat) borzalmasan otromba, eltúlzott mimikával dolgoznak (a harmadik oldalon Harry úgy néz ki, mint egy ötéves, akivel most közölték, hogy a Télapó nem létezik), és bár a panelelrendezésben vannak jó ötleteik, Harry menekülése Lily elől egy rémesen zavaros, pocsékul kivitelezett jelenet. Remélem, az utolsó rész még húz majd az összpontszámon, bár innen nézve az csak egy nagy, végső, össznépi bunyónak tűnik, a karaktereken meg az már nem fog segíteni.

Greek Street 1

Történet: Peter Milligan
Rajz: Davide Gianfelice
Kiadó: Vertigo Comics

Sosem értettem igazából, hogy egy olyan kiapadhatatlan kincsesbányát, mint a görög mitológia, miért nem aknázott még ki az utolsó morzsáig egy képregényíró sem, most hirtelen csak Bill Willingham ugrik be (Thessaly: Witch for Hire), Neil Gaiman Sandman-je is érinti ujjbeggyel a téma felületét, a Marvel gyalázatos Héraklészét és Árészét meg inkább gyorsan felejtsük is el. Dráma, szerelem, vérfertőzés, intrika, csodák, hősök: úgy tűnik Peter Milligan, aki bár már veteránnak számít a Marvel (X-Force, X-Statix) és a DC (Enigma, The Human Target) berkeiben, de még nem sikerült igazán nagyot dobbantania, ezúttal beletenyerelt a lehetőségbe, ami Willingham-et is ismertté tette. Hiszen amit a Greek Street első, 1 dolláros vevőcsalogató áron piacra dobott számában találunk, az bizony felkérés egy táncra, le lehet porolni a klasszikus tudásunkat, előrángatni az elfeledett hősöket, hiszen a londoni Soho-ban játszódó történet egy magical underground-ot sejtet, amit ógörög hősök, boszorkányok és szörnyetegek népesítenek be. A közelebbi helyszín a kulturális olvasztótégely aranymetszése, a Greek Street, ahol még egy híres magyar étterem is található (The Gay Hussar), és hongkongi bandák csapnak össze olaszokkal.  

A történet több szereplőre fókuszál: egy éjszakai sztriptízbár királynői méltósággal viselkedő táncosnője Médeiát és Agamemnónt emlegeti meghökkent kliensének, a főhős, Eddie lefekszik a saját anyjával, aki ötévesen árvaházba adta, csak hogy lássa vajon emlékszik-e rá, ám az a felismerés pillanatában balszerencsésen nyakát szegi, egy családja által őrültnek tartott gót lány inkább kikaparná a szemét, minthogy állandóan a jövő látomásai kínozzák, a Dédalosz nevű nyomozó gyilkossági helyszínén megjelenik, majd titokzatos módon eltűnik három vészterhes nőalak és egy szörnyeteg szedi emberalakban az áldozatait az utcákon. Ez mind-mind abba az irányba mutat, hogy itt (remélhetőleg) egy Fables hosszúságú és 100 Bullets szereplőgárdájának mennyiségével vetélkedő urban fantasy-t kapunk, a mitológiai történetek ügyesen átszabott parafrázisaiba öltöztetve. A felvezetés ígéretes, a rajzoló tökéletesen passzol a témához, most már csak az kell, hogy a sorozat megtalálja a közönségét.
Írta: Santito

Irredeemable 4

Történet: Mark Waid
Rajz: Peter Krause
Kiadó: Boom! Studios

Alternatív szuperhőstörténelemből láthattunk már eleget, a sort maga a Marvel kezdte a What if…? füzetekkel, majd a DC folytatta az Elseworlds történetekkel és láttunk már Supreme Power-t Straczynskitől és Black Summer-t Warren Ellistől. Miben nyújt tehát újat az Irredeemable, milyen jóvátehetetlen dolog történt Mark Waid (Kingdom Come, 52, Captain America) alternatív univerzumában létező omnipotens Superman alteregó életében? Miért pusztít el milliós városokat, vadássza le hajdani társait és tartja rettegésben az egész világot Plutonian, Amerika hajdan szerény, hatalmas szívű cserkészfiúja? Maga a mód némileg taszít, ahogy a képregényszakma valóságos szupersztárja már előre hideg fejjel megtervezett pénzfialó gépezetet épít a címre (speciális 500 példányos korlátozott kiadás, a trade-ek egyszerre csak négy számot foglalnak magukban, négyféle borítóvariáns, „Mark Waid is Evil” pólók), kollégájához, Mark Millarhoz hasonlóan, aki a középszerből éppen csak kiemelkedő Kick-Ass-t adta el úgy Hollywoodnak, hogy a csak hatodikszámánál tartó (nyugodtan nevezhetjük így) brand,még be sem fejeződött.  

Az aggodalmam, miszerint a nagy aranylázban elsikkad maga az arany, egyelőre alaptalannak bizonyult, a sztori nagyon szépen halad a maga útján, veterán képregénygeekeket is felkészületlenül érő csavarokkal, gyönyörűen felépített jelenetekkel. Amikor antihősünk az első részben a Batmanhez hasonló Hornet egész családját elhamvasztja egy pillantásával, még szakít egy pillanatot arra, hogy feltegye a kérdést az utoljára maradt kislánynak („Ugye tudod ki vagyok, Sarah?”), majd a fülébe súgva meg is válaszolja azt magának („Szuperhős”), vagy amikor a képességeivel szemben tehetetlen Qubitnek felajánlja, hogy válasszon ki tízet a halálraítélt milliókból, azután a maradékot porrá omlasztja („Pontosan ilyen érzés”), Waid szinte sebészi pontossággal, szépen, lassan hámozza le a rétegeket a Plutonian személyiségéről, hogy a végén (egészen pontosan a tizenkettedik részben) a lelkiismeretes lélekbúvári munka meghozza a gyümölcsét. A tébolyultnak tűnő cselekedeteknek pontosan körülhatárolható mozgatórugói vannak és éppen az ezek felfedésére irányuló folyamat az, ami nagyszerűen van levezényelve, így a hajdani társak folytatta nyomozás a Plutonian pszichéjének  mélyére ásásához még a 2009-es év egyik legkellemesebb meglepetése is lehet.
Írta: Santito

Madame Xanadu 12

Történet: John Wagner
Rajz: Michael Wm. Kaluta
Kiadó: Vertigo Comics

Matt Wagner remekül indult sorozata a harmadik negyedévében elfáradt kicsit, úgyhogy pont jókor jött a 11. számmal beköszöntött téma- és hangulatváltás. Igaz, a címszereplő mágus és a rejtélyes, kifürkészhetetlen Phantom Stranger évszázadokon átívelő szerelmi (vagy valami afféle) története, háttérben a történetelem vérzivataros eseményeivel, eredetibb és izgalmasabb koncepció, mint egy újabb természetfeletti nyomozós sztori, de mivel a kivitelezés mindeddig hibátlan, megbocsáthatjuk Wagnernek a kisebb ambíciókat. És persze fontos szempont az is, hogy a sorozat jellegének változása korántsem ad hoc, hanem nagyon is indokolt és következetes, hiszen a főszereplő eddigi kalandjainak következményeként kerül sor rá. Madame Xanadu egyébként egy régi DC karakter, még a ’70-es évek végéről, aki sok „kollégájához” (így legutóbb az „ismeretlen katonához”) hasonlóan megtalálta útját a mainstream univerzumból a kiadó imprintjének, a felnőtteknek szóló Vertigónak a világába. A Merlin által megátkozott varázslónő (eredeti nevén: Nimue) története most ért el arra a pontjára, amin eredeti inkarnációjának feladatát veszi magára – azaz segítséget nyújt azoknak, akik valamiféle természetfeletti veszedelemmel néznek szembe. Az eddigi részek szépen megágyaztak ennek a koncepciónak: Nimue évszázadokon keresztül sodródott, járta a világot, kultúrákat ismert meg, birodalmak felemelkedését és bukását élte át, és mivel látja a jövőt, hosszú ideig őrlődött, hogy beavatkozzon a történelem menetébe, vagy se. A 10. számban végül elérkeztünk a XX. századba, hősnőnk pedig végre megtalálta békéjét és célját egy mágikus bolt (illetve nyomozóiroda) formájában.

Ez a füzet az Exodus Noir című ötrészes sztori második felvonása, és a legfontosabb vele kapcsolatban az, hogy valósággal kényezteti a szemet. Michael Wm. Kaluta (ő tervezte anno a karaktert a DC-nek, és ő rajzolta a ’70-es, ’80-as évekbeli sorozat borítóit is) képei gyönyörűek, részletgazdagok, élettel telik, és fantasztikusan jelenítik meg a ’40-es évekbeli New York hangulatát, nem is beszélve a roppant kifejező mimikákról (panelkezelése nemkülönben bravúros). Ha már noirról van szó, én bizony kíváncsi vagyok, hogy működtek volna Kaluta erőteljes vonásai fekete-fehérben, másrészt viszont Dave Stewart elegáns, visszafogott színvilágát mindig öröm látni. Ami a sztorit illeti, Nimue egy titokzatos Al Nar nevű figura után nyomoz, aki egy roppant fenyegető megjelenésű fekete kutyával mutatkozik, és bizonyos üzletemberek, akikkel kapcsolatba kerül, sorra elégnek – belülről. Ehhez jön még egy sor flashback az 1493-as Spanyolországban (itt Wagner megidéz egy valódi történelmi alakot, Tomas de Torquemada inkvizítort – és bizony Kaluta segítségével sikerül egészen félelmetesnek ábrázolnia), ahol Nimue leszbikus örömökön osztozik egy fiatal lánnyal. Hogy a két szál közt mi a kapcsolat, az egyelőre rejtély, de Wagner nyilván szépen összeköti majd őket, és addig is mindkettő érdekes és olvasmányos, kellően baljós, de nem túl sötét hangulattal. Nekem ugyan hiányzik a sorozat első fél évének stílusa, de a Madame Xanadu így is jó irányba tart – nem lehet panaszunk.

Predator 1

Történet: John Arcudi
Rajz: Javier Saltares
Kiadó: Dark Horse Comics

Pár hete indult csak újra útjára a Dark Horse-nál az Aliens sorozat, és most megérkezett a szintén újraindított Predator első száma is – méghozzá ugyanattól az írótól, John Arcuditól. Arcudi tehetséges fazon, ezt bárki tanúsíthatja, aki olvassa a B.P.R.D.-nál írt remek történeteit, és persze az említett Aliens is ígéretes kezdetnek bizonyult. Viszont ezzel a Predatorral, ezzel gondok vannak, és sajnos nem is kicsik. Pedig a felvezetés még egész pofás. A helyszín a véres konfliktusokkal, belharcokkal és terroristákkal teli Dél-Afrika, egy ilyen környezet pedig tökéletes egy Predator-sztori számára. A képregény egy zsoldosokkal kísért vállalati konvoj elleni támadással indul, amit terroristák kezdenek el, de persze a rusnya földönkívüliek fejeznek be. Semmi különös, pofonegyszerű felütés, de ennél többre nincs is szükség. Eztán jönne a főszereplők bemutatása, a mellékszereplők fokozatos eltűnése, és a keményfiúk ráébredése arra, hogy itt bizony vadásznak rájuk. Arcudi azonban nem pöcsöl ilyen apróságokkal: gyorsan megmutatja nekünk a biztonsági csapat tökös, nemtörődöm, kihaénnem főnökét, akinek feladata, hogy vállalatvezetőket szállítson egy veszélyzónában A pontból B pontba, meg a tökös, hurrápatrióta katonai összekötőt, és felvázol köztük egy teljesen érdektelen konfliktust, aminek a füzet végére érve úgy tűnik, hogy egyébként sem lesz semmi szerepe a későbbiekben.

Merthogy a konvojra persze lecsapnak a Ragadozók, az emberek pedig annak rendje és módja szerint hullani kezdenek. Namost ez engem a legkevésbé sem tudott érdekelni, tekintve, hogy ezek az emberek még papírmasé figuráknak sem mondhatók. A két említett karakteren kívül senki nem kap semmiféle egyéniséget, még csak felületesen sem, úgyhogy tőlem aztán négyelhetik, nyúzhatják, és ölhetik őket halomra nyugodtan. Érdekes egyébként, hogy míg az Aliensben Arcudi méltóságteljes lassúsággal vezette fel a sztorit, és még a füzet végére érve sem lehetett tudni, hogy igazából miről is fog szólni az egész, a Predatorban már az első rész végén megkapjuk az első konfrontációt a főszereplő és a féltucatnyi űrlény között. De minek? Hol van itt az áldozatok becserkészése, a „bakker, vadásznak ránk”-féle megvilágosodás, a jellegzetes, predatoros hangulat, miért kell fejjel előre belerohanni az első nagyszabású akciójelenetbe, ahol rögtön egy egész utca robban fel? És az első támadás után mégis mi a francért állnak a Ragadozók ott a lángoló kocsik közepette, miközben csak úgy… bámulnak ki a fejükből? Hol vannak a rejtőzködések, a lopakodások? Mindeddig a történet egy jottányit sem változna, ha a Predatorokat felcserélnék benne terroristákra, eltekintve attól, hogy úgy lenne értelme, és nem tiporna lábbal kultikus karaktereket. A rajz sem segít sokat: Javier Salteres vonásai vázlatosak, képei kidolgozatlanok, mimikái eltúlzottak, hátterei üresek – az utolsó oldal a röhejesen unalmas cliffhangerrel pedig egyenesen bűnronda. Mindjárt köpök is egyet.

Star Wars: Invasion 1

Történet: Tom Taylor
Rajz: Colin Wilson
Kiadó: Dark Horse Comics

Star Wars rajongóként mindig öröm látni, ha új képregény indul arról a bizonyos régi, messzi-messzi galaxisról – még akkor is, ha korántsem képes mind megfelelni az elvárásoknak. Ahogy az első jelek szerint ez sem. Az Invasion 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódik, és voltaképp a jelenleg is futó Legacy történelmi előzménye: egy távoli galaxis menekült népe, a Yuuzhan Vong megtámadta, és idővel elpusztította a Birodalom megdöntése után létrejött Új Köztársaságot (ennek krónikája a 19 részes The New Jedi Order című regénysorozat). Tom Taylor sorozata a konfliktus kezdetéről szól, amikor az idegenek az ismert galaxis határvilágait ostromolják. És, na igen, ennél több nem is nagyon történik az első részben. Dirr, bumm, bamm, itt a Yuuzhan Vong, fusson, ki merre lát. Egy Artorias nevű bolygót rohannak le elsőként, amelynek királyi családja szétszakad a támadásban: a fiú, Finn, a harcok elején szerencsésen felbukkanó Luke Skywalkerrel a jedi akadémiára megy, a lány fogságba esik, az apa pedig, királyhoz méltón, természetesen a vélhetően rövid életű ellenállás vezetője lesz.

A gond ott kezdődik, hogy a karakterek bemutatására egyáltalán nincs idő – nettó két oldal jut nekik, mielőtt a sztori alig létező felvezetését azonnal felváltja a robbanások és a lövöldözések sorozata. Az akció ural tehát mindent, és minden egyéb másodlagossá válik – de olyan karakterek nélkül, akiket nem ismerünk annyira, hogy izguljunk értük, nem sokat érnek a látványos csaták sem, akkor meg főleg nem, ha az alkotóknak egyszerűen nem sikerül érzékeltetniük a háború epikus méreteit. Mert ahhoz képest, hogy itt egy olyan konfliktus kezdetéről van itt szó, ami később alapjaiban rengeti majd meg az egész galaxist, itt mintha nem is egy teljes bolygó brutális lerohanását, hanem csak valami szedett-vedett kalózhorda városfosztogató akcióját látnánk. Kevés ez ide, nagyon hiányoznak az invázió jelentőségét és méretét érzékeltető totálok, és ezen nem segít a hatásvadász narráció sem („Jönnek. Csak pusztítást, gyötrelmet… és halált hagynak maguk után.” Hűűűűűűhaaaaa…). Az egyetlen igazán jól sikerült pillanata a képregénynek Luke felbukkanása, ahogy megnyugtatóan mosolyog a sarokba szorított menekültekre, zümmögő fénykarddal a kezében, körülötte több tucatnyi idegen katona hullájával. Ez képileg is egészen hatásos, de egyébként Colin Wilson rajzai egyáltalán nem kiemelkedők – noha egy kellemesen élvezhető, átlagos szintet azért hoznak, főleg az akciójelenetekben. Viszont kár, hogy a Yuuzhan Vong úgy néz ki, mint egy borg és egy predator fantáziátlan keveréke, de ez nem ennek a képregénynek a hibája. Akárhogy is: gyenge kezdet.

The Sword 18

Történet és rajz: Luna testvérek
Kiadó: Image Comics

Lunáék két éves futamra tervezték szuperhősjellegű akció-fantasy sorozatukat, ami azt jelenti, hogy a The Sword a következő számmal alighanem megkezdi a fináléját. Lehet, hogy ideje, mert a legutóbbi rész az első jele volt annak, hogy az amúgy kiváló képregény mintha kezdene kifulladni. Dara a családját lemészárolt három halhatatlan közül immár a másodikkal szállt szembe (Knossosszal, aki a négy elem közül a földet uralja) címbéli kardjával, az egyetlen fegyverrel, ami ártani képes nekik – és a kreatívan indult, de túl hosszan elnyújtott harcjelenet végül buta ötletekkel, és a sorozat (a téma és a műfaj ellenére) földhözragadt realizmusához képest képtelen hülyeségekkel érte el a mélypontját. Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez csak egy egyszeri botlás volt, amit az alkotók ezzel az ismét nagyszerű füzettel korrigálnak. Tehát Dara és Knossos harcának fináléjáról van szó, amibe az utolsó testvér, Malia is beavatkozik – és mindenki nagy meglepetésére nem a fivére oldalán. Maga az összecsapás Lunáékhoz méltón dinamikus, ötletes, véres és intenzív, és továbbra is fantasztikus, ahogy a szereplők aktuális, sorsdöntő cselekedetei előtt megakasztják a cselekményt, és egy flashbackkel mutatják be, erősítik meg a motivációikat, illetve az esemény érzelmi hátterét.

Sejthető volt, hogy Lunáéknak több van a tarsolyukban annál, semhogy a bosszúszomjas Dara egyszerűen egymás után levadássza a testvéreket, aztán jöjjön a The End felirat. A testvérek közti hűtlenség és konfliktus, a vér kötelékénél is erősebb ambíció és hatalomvágy eddig is ott lappangott a halhatatlanok végig ügyesen ábrázolt, összetett kapcsolatában, most viszont csúcspontjára ér ezzel a fordulattal. Malia azért segít Darának megölni Knossost, mert ő akar lenni az utolsó a fajtájából, az utolsó „isten”, aki majd egyedül uralhatja a világot. Sőt, a képregény végén hősként lép a nyilvánosság elé, aki majd megmenti az emberiséget a gyilkos őrültnek beállított főhőstől. Bizony, kellett ez az ahhoz, hogy a sorozatnak esélye legyen egy igazán nagyszabású befejezésre – Lunáék előtt a még hátralévő részekre most olyan lehetőségek állnak, amikből még sokmindent ki lehet hozni (ott van még a halhatatlanok apja is, akit elő lehet rángatni a fináléra – feltéve, hogy nem csak Knossos képzeletében létezett). A rajzok a szokásosak – és ezt talán egyetlen más rajzoló esetében sem lehet számról számra, sorozatról-sorozatra, évről-évre ugyanígy elmondani. Amióta csak nekiálltak képregényeket készíteni, Lunáék stílusa egy jottányit sem változott (és ami még durvább, színvonalban sem volt ingadozás). Írásukban a legszélsőségesebb körülmények közt is uralkodik a realizmus és az emberközpontúság, rajzukban pedig az egyszerű, de hatásos panelkezelés és a roppant kifejező mimikák (na meg a túlságosan is egyforma arcok, de ennyi még belefér) – ennek a füzetnek éppen Knossos gyönyörűen megkomponált halála a csúcspontja. Óriási öröm látni, hogy a The Sword egy apró bukkanó után ismét sínen van.

Witchfinder: In the Service of Angels 1

Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola Hellboy univerzuma egyre terjeszkedik, és terjeszkedik. A jószívű vörös démon után először jött a B.P.R.D., majd belekóstolhattunk Lobster Johnson kalandjaiba, most pedig Sir Edward Grey kap saját minisorozatot, aki annak idején még a Wake the Devilben bukkant fel először egy kisebb mellékszerepben. Érdemes megfigyelni azt a tudatosságot, amivel Mignola építgeti az univerzumát: egyrészről minden sorozata ugyanolyan (különleges képességű, vagy legalábbis roppant jól képzett emberek rejtélyes, természetfeletti esetekben nyomoznak), másrészről viszont teljesen más. A Hellboy a címszereplő személyes végzetét követve mutatja be ezt a veszélyes világot, a B.P.R.D. a szörnyek elleni epikus, sokszor globális küzdelemre koncentrál, a Lobster Johnson a ’30-as évek ponyhvahőseinek reinkarnációja, a Witchfinder pedig a viktoriánus korabeli Angliát idézi meg, vagyis a jól megszokott horrorisztikus hangulatot ismét teljesen új korba és környezetbe helyezi. Sir Edward Grey, őfelsége, a királynő legmegbecsültebb és leghíresebb nyomozója, megmagyarázhatatlan halálesetekre igyekszik fényt deríteni Londonban, 1879-ben. Az áldozatok egy korábbi kutatóexpedíció tagjai, akik rábukkantak egy földalatti városra, egy régi, emberiség előtti civilizáció romjaira – és persze annak rendje és módja szerint, hullani is kezdtek, mint a legyek.

Ebből is látszik, hogy nincs itt semmi eredeti, semmi, amihez hasonlót nem olvastunk már számtalanszor – de ez egy hangulatos ponyvánál soha nem is elvárás, a fő, hogy bármilyen klisékhez is nyúl Mignola (megjegyzem, ezeket már nyugodtan nevezhetjük az ő saját kliséinek), azt ügyesen teszi. A Witchfinder olyan, mintha fognánk Sherlock Holmest, és beleraknánk egy Edgar Allan Poe történetbe (a Morgue utcai gyilkosság egyébként is könnyen beugorhat a képregény olvasása közben), aztán az egészet nyakon öntenénk az elmaradhatatlan lovecrafti motívummal, vagyis az ősi világ szörnyeivel. Megkapjuk a hátborzongató mesét az expedíció sorsáról, a jellegzetes, és ezúttal a viktoriánus London hangulatával keveredő Mignola-atmoszférát, kellő mennyiségű horrort és misztériumot, és persze kapunk egy szépen kivitelezett összecsapást is egy gyilkos démonszerű lénnyel, ami alaposan megdobja az információkat hosszú dialógusokkal ránk zúdító füzet dinamikáját. De az új sorozat legfontosabb eleme természetesen maga a főszereplő: Sir Grey egy mélyen vallásos, racionális, elsősorban az elméjével dolgozó (de a pisztolytól persze nem megrettenő) nyomozó, akit Mignola Hellboyhoz hasonlóan csendes, nyugodt figuraként ábrázol. Múltját egyelőre nem piszkálja, és ez nem is baj, elég érdekes és ígéretes enélkül is. Ami pedig a rajzot illeti, Ben Stenbeck láthatóan Mignola stílusát igyekezett másolni – ez általában rosszul szokott elsülni, de itt nincs gond vele. Igaz, közel sem olyan erőteljesek a kontrasztjai, mint a mesternek, nem bánik olyan jól a hátterekkel és az árnyékokkal, de szerencsére itt van neki Dave Stewart, aki még gyenge rajzokat is képes lenne feldobni fantasztikus színvilágával. A Witchfinder összességében egy remek képregény: újabb minőségi kiegészítés a Hellboy univerzumhoz, ennek pedig csakis örülni lehet.

Astonishing X-Men 30

Véget ért végre Warren Ellis és Simon Bianchi első sztorija az anno Joss Whedon és John Cassadey neve alatt indult sorozatnál. Végre, mert a hatrészes Ghost Box már majdnem egy évvel ezelőtt indult, így az utolsó felvonás mostani érkezése nagy túlzással sem nevezhető kis, elegáns késésnek. És a legszörnyűbb az, hogy még csak nem is feltétlenül érte meg a várakozást. A Ghost Box sztorija olyan végtelenül egyszerű, hogy az már szinte fáj, és igazából Ellis szokásos tudományos blablája (mesterséges mutánsokról és alternatív világokról) sem teszi összetettebbé – legfeljebb intelligensnek tűnik, de valójában nem az. Vegyesek az érzéseim egy újabb őrültté/gonosszá tett régi karakterrel (Forge) kapcsolatban is, úgy látszik, manapság ez a divat X-fronon – lásd még Bishop pálfordulását a Messiah Complexben. Szóval a történetben egyszerűen nincs annyi, hogy igazoljon egy hatrészes comicot, és végül az egész csak Ellis eleven dialógusai, viszonylag ötletes akciói, fanyar, jópofa humora és remek karakterkezelése miatt lesz élvezhető. Sajnos azonban a mérleg másik oldalán ott vannak még Simon Bianchi ordítóan öncélú panelkavalkádjai, az olykor egészen rettenetes és túlzó mimikák, és a kaotikus színek. Összességében egyáltalán nem rossz, de messze nem is győzött meg arról, hogy az új alkotópáros elődjének nyomdokaiba léphet.

Batman and Robin 2

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Frank Quitelytől ilyen eszméletlenül gyönyörű képeket – pedig nem volt ám csúnya az All Star Superman sem. De amit ezzel a sorozattal művel, az maga a csoda. Fantasztikus dinamizmus, erőteljes arcjátékok, markáns vonások, lendületes, kreatív panelelrendezés – és mindezt Alex Sinclair bámulatba ejtő színvilága koronázza meg. De a Batman and Robin persze nem csak a rajzai miatt kötelező olvasmány. Grant Morrison új sorozatának második része még az elsőt is felülmúlja, és ez nem kis szó: egyrészt itt van egy egyszerre félelmetes és röhejesen abszurd szupegonoszbanda, akivel hőseink frenetikusan bizarr csetepatéba keverednek. Másrészt Morrison remekül használja a karaktereket, Batman és Robin (korántsem felhőtlen, és ebben a számban első forráspontjára érő) kapcsolatának ábrázolása a képregény szíve és lelke, de Aflred is nagyszerűen működik, mint a bátorítás és a logika hangja. Harmadrészt pedig, az író végre szembeállítja Batmant Gordonnnal (aki persze rögtön tudja, hogy ez a Batman nem az a Batman), még ha csak rövid időre is – de tudjuk, h ogy lesz még ennek is folytatása, és egyelőre mindenféle történeti és érzelmi szál, amit Morrison futtat, roppant érdekesnek és izgalmasnak tűnik. Aki szerint a Batman a denevérképregények zászlóshajója (khm, Judd Winick írja…), az kezdjen elgondolkodni…

Crossed 6
Két rész van hátra, szóval lassan befej eződik ez a sorozat is. Amiért kár, annak ellenére, hogy a Crossed, amelyet Garth Ennis durvábbnak, perverzebbnek és vérmocskosabbnak ígért, mint bármit, amit korábban írt, csak félig-meddig váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mert  ha  jól meggondoljuk, nem sok minden történt a képregényben az indulása óta. A zomb iszerű járvány (ami az embereket ördögien gonosz gyilkosokká változtatja) kitörése óta a túlélők erdőkben és hegyekben bolyonganak, próbálva életben maradni, és elkerülni a fertőzötteket. És ennyi. A tipikus, mondhatni, klasszikus zombidramaturgiával való párhuzam annyiból is helytálló, hogy Ennis az előzetes elvárásokkal ellentétben sokkal inkább koncentrál a túlélők reakcióira és lelki vesszőfutásaira, mint a tényleges támadásokra és az azokból fakadó gore-ra. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy egy olyan zseniális képpel nyisson, amin. egy összevissza vagdosott, vérző ló rohanva húz maga után egy lánccal hozzákötött, letépett emberi lábat. Ebben a számban egy új „alfahím”, az arrogáns, nagypofájú Brett csatlakozik a csapathoz, és persze hamar összetűzések sorába keveredik Stannel, akinek mellesleg van egy igen szép jelenete egy kóbor kutyával. A csúcspont azonban az öreg Geoff vallomása, amit nem akarok lelőni, de mindenesetre elég bizarr és durva ahhoz, hogy az olvasó úgy tegye le a képregényt, hogy „aztarohadt”. Nem világmegváltó, de jó sorozat – el tudnám viselni hosszabb távon is.

Red

Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.

Ez Warren Ellis azon képregényeinek egyike, amelyekben nem töri magát, hogy valamiféle legalább nagyjából eredeti ötlettel álljon elő, és mondjuk érdekfeszítő tudományos maszlaggal adja meg a történet keretét. Nem, a Red egyszerű, mint egy pont, és ahogy az már jobb esetekben lenni szokott, pont az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Paul Moses egykor a CIA ügynöke volt, és méghozzá nem is akármilyen: a legjobb, leghalálosabb, leghatékonyabb, legmindenebb. Azóta nyugdíjba vonult, a világtól elvonultan éli csendes, emberi kapcsolatok nélküli életét, míg egy nap három ügynök az életére nem tör. Nem tudja, egykori felettesei miért akarják holtan, de nem is érdekli, felveszi a kesztyűt, a fegyvert meg a szúrós tekintetet, és nekiáll ledarálni mindenkit, aki egyáltalán tud a létezéséről.

A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját.

Ami azt illeti, Moses sokkal inkább néz ferde szemmel a jelenre, mint a múltra. A világ ugyanis megváltozott, kemény férfiak helyett puhány politikusok hoznak döntéseket, és nagyon úgy néz ki, hogy egy olyan Amerikáért követte el mindazokat a szörnyűségeket, amit most töketlen és inkompetens senkiháziak irányítnak. Vagyis az ő szemszögéből nézve, minden hiába volt, és ettől lesz belőle igazán tragikus figura. Ráadásul az említett senkiháziak ugyan épp neki, és a hozzá hasonlóknak köszönhetik, hogy kezükben a gyeplő, ezt természetesen képtelenek elismerni, sőt. Amikor a CIA új igazgatója egy sötét humorú, szatirikus jelenetben tudomást szerez a sétáló gyilkológép, Moses létezéséről, első parancsával likvidációt követel. (Nyilván nem látott elég kémfilmet, így nem tudja, hogy a kushadó exügynököket jobb békén hagyni.) Ha tehát van valami üzenete a Rednek, az mindenképpen az, hogy a múltat tisztelni kell, na és az, hogy a világ elpuhult és elcsökevényesedett. Mosesnek persze megvannak a módszerei arra, hogy ezt éreztesse a rá vadászókkal, és egy tovatűnt, férfias, kemény, kíméletlen világ rettenthetetlen, és ami még fontosabb, megállíthatatlan bosszúangyalaként csap le ellenségeire.

Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta.

A Red egy pompásan kivitelezett, feszes ritmusú akció-thriller, ami ugyan nem vállal sokat, de amit vállal, azt hiánytalanul teljesíti. Tökös, belevaló képregény, igazi férfimóka.

Megjelenés: 2003-2004 (Wildstorm, három rész), Történet: Warren Ellis, Rajz: Cully Hamner

GeexKomix 6.

GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre.

Aliens 1

Történet: John Arcudi
Rajz: Zack Howard
Kiadó: Dark Horse Comics

Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál.

Arcudi direkt indítja megtévesztő lassúsággal a sztorit, hogy aztán a végén olyan fordulatot szőjön bele, amire senki nem számít. Mindössze pár oldal elég neki, hogy nagyjából bemutasson egy pár karaktert, és néhány egyszerű, de roppant hatásos fogással kifejezetten szimpatikussá varázsolja őket az olvasó szemében – főleg Dr. Terese Fante-t, akiről a vak is látja, hogy igazi főszereplő-matéria: hamisítatlan szőke szépség humorral, bájjal, elszántsággal, és egy pofátlanul magas IQ-val. Aztán Arcudi ezekkel a főszereplőnek tűnő figurákkal úgy elbánik, hogy csak úgy pislogunk magunk elé… És nem, nem a xenomorfokról van szó: az író nagyon is tisztában van vele, hogy az Alien filmekben mindig az ember volt az igazi gonosz, hisz ahogy Ripley megjegyezte a lényekről, ők legalább nem haszonlesésből ölnek. De hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a szemét csavarhoz és a nyitó akcióhoz (amiknek látszólag egyébként semmi közük egymáshoz) hozzácsapódik még egy rejtély egy földönkívüli bányával kapcsolatban, és egy záróoldal, amin egyelőre nem igazán értem, hogy mi történik, de átkozottul úgy néz ki, mintha a holtak feltámadnának rajta. Úgyhogy az borítékolható, hogy Arcudi jóval többet tartogat nekünk egy egyszerű „jönnek az alienek és tíz kicsi négert játszanak a szereplőkkel” koncepciónál. Rajzolónak Zach Howardot kaptuk, akinek munkája már nem ilyen egyértelműen pozitív. Képei részletgazdagok és szépek (az idegen bánya kétoldalas képe lenyűgöző) – ide kicsit talán túlságosan is. Mert bár ez a stílus sok más képregénybe simán elég volna egy elismerő vállon veregetéshez, egy Aliens comicba nyomasztóbb, sötétebb hangulat, nyersebb, durvább (és nem szinte rajzfilmes) arcvonások kellenének. De ezzel együtt is, ez egy ígéretes kezdet.

Amazing Spider-Man 595-596

Történet: Joe Kelly
Rajz: Paulo Siqueira
Kiadó: Marvel  Comics

Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján.

A történet szerint Norman minden eszközt bevet, hogy magához láncolja fiát, aki végül Lily terhessége miatt megy bele a dologba (legalábbis látszólag), hogy hűséges gyermeket játsszon apja színe előtt. Valójában azonban megvannak a maga tervei, ahogy természetesen Peternek is: hősünk elkapja Venomot (méghozzá egy fantasztikusan jól kitalált, ötletes és vicces jelenetben), és a fantasztikusoktól kapott segítséggel átveszi helyét Norman csapatában. A dolgokat még bonyolítja, hogy Peter egyik újságíró munkatársa, Norah szintén beépül a Bosszú Angyalai toronyba, mint alkalmazott, hogy kompromittáló információkat szerezzen Amerika új góréjáról. Kelly ügyesen fonja a történet különböző szálait, mindegyikben van lehetőség, mindegyiknek van értelme, szépen kapcsolódnak egymáshoz, és már most látható, hogy az egész valami nagy esemény felé tart (persze, hiszen a sztori az Amazing 600. számában éri majd el a fináléját). Az nem is meglepő, hogy a dialógusok erősek (nagyon jól átveszi Bendistől az Angyalok egymás közti ellenségeskedő, arroganciával, cinizmussal és agresszióval teli viszonyát is), és nagyszerűen ír minden egyes karaktert, akire ráteszi a kezét. Egy alkalommal vétett csak: az 595. részben el kellene hinnünk, hogy Peter végleg kivonja a forgalomból Osborn. Pókember és a gyilkosság? Na ne. Ezt még akkor sem vettük be, amikor J. M. Straczynskinak hála egy egész sztori épült a lehetőségre May néni lelövése után (Back to Black). De egyébként minden más rendben van, így Paulo Siqueira semmiképpen nem egyéni, de kellemesen trendi, hatásos rajzai és a szép színek is.

Back to Brooklyn 1-5

Történet: Garth Ennis, Jimmy Palmiotti
Rajz: Mihailo Vukelic
Kiadó: Image Comics

Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott.

A női mellékszereplőnek köszönhetően ugyan kapunk néhány szép, hangulatos jelenetet, de a cselekmény szempontjából az egész karakternek alig van valami jelentősége, csak afféle koloncként lóg a főszereplő nyakán. Bob motivációja nagyjából rendben van, bár egy kicsit fantáziadúsabbak is lehettek volna az írók, és kitalálhattak volna kreatívabbat az erőszaktevő pedofil koncepciójánál. De a legnagyobb kihagyott lehetőség Bob alkuja a zsarukkal: ebből bizony ki lehetett volna hozni egy s mást, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény menetét időről-időre megszakítsa a két nyomozó, ahogy újra meg újra arról beszélnek, hogy talán hiba volt elengedni Bobot, mert most minden szar az ő nyakukba ömlik majd. Itt van két karakter, akiknek egy egész sajátos kapcsolatuk van a főhőssel, és az egész mini során nem csinálnak mást, mint üldögélnek a töküket vakargatva, nyafogva, és egymást hibáztatva. A mérleg pozitív oldalán áll Vinnie, Bob barátjának karaktere, néhány jól eltalált dialógus és a véres leszámolások egész sora. A két testvér végső harca a brutalitást és az intenzitást illetően már-már a Megtorló-Barracuda párharccal vetekszik – egyébként stílusában is nagyon hasonló ahhoz, aztán hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Mihailo Vukelic kissé steril, de (fotó)realisztikus, leginkább Adi Granovéhoz hasonló stílusú képei mindenesetre rendben vannak, és összességében  nem egy rossz képregény ez, csak sokkal több lehetőség volt benne.

Batman and Robin 1

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
Kiadó: DC Comics

Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk.

A képregény hangulata fantasztikus. Morrison nem veszi véresen komolyan magát, az üldözéssel kezdődő, és egy új gonosz bemutatásával végződő első rész látványos akcióit és remek karakterpillanatait (Alfred és Damien kapcsolata frenetikusan jónak ígérkezik) kedélyes hangulat és finom humor, vagyis egyfajta kellemes játékosság oldja, de csak pont a megfelelő mértékben – vagyis szerencsére nem annyira, hogy egy Batman képregény hagyományosan sötét atmoszféráját szétrobbantsa. Ami pedig az említett új gonoszt illeti, belőle még csak egy-két oldalnyit kapunk, de az alapján egy igazán izgalmas, ötletes, félelmetes, groteszk és beteg figuráról van szó, alig várom, hogy többet lássunk belőle. Na és Gotham? Rég láttam ilyen gyönyörűen és kreatívan ábrázolni ezt a várost. Frank Quitely csodálatos munkát végzett, képein az oldschool járművek és a modern technika kéz a kézben járnak (tessék csak megnézni rögtön az első duplaoldalt: akinek nem esik le az álla, azzal valami nagy baj van), de öröm ránézni a korábbi stílusához képest kifejezetten tiszta, kisimult és kifejező arcokra és az ügyesen elrendezett panelekre is. A pontot az i-n Alex Sinclair elegáns, visszafogott színvilága jelenti – szóval mire vártok még? Vegyétek, mert úgy tűnik, hogy végre megint lesz egy jó Batman ongoing a piacion.

Ultimate Spider-Man 133

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén.

Mivel hősünk pár méterre állt a robbanás centrumától… ő ebben a számban már nem szerepel. Női klónja (ne is kérdezzétek… főleg mert nem volt szerencsém ahhoz a sztorihoz), Póknő kergetőzik kicsit a Hulkkal, mielőtt utóbbi megunja a banánt, és odébáll. Aztán bejön a képbe Kitty Pryde, az X-Men tagja, és miután megmentek pár embert, együtt keresni kezdik Pókembert – de csak megtépázott, elázott maszkját találják meg. Ennyi történik a sorozat utolsó részében, de ennyi is bőven elég Bendisnek: ez egy gyönyörű képregény. Az író méltósággal, tisztelettel búcsúzik a karaktertől és a címtől, a cselekmény pofátlan egyszerűségét pedig azzal leplezi, hogy egyáltalán nem ír semmilyen szöveget. A történetmesélés fortélyait rábízza rajzolójára, Stuart Immonenre, akinek stílusa ugyan sokkal markánsabb és egyedibb volt bő 10-15 évvel ezelőtt, mint manapság, de ebben a füzetben valóságos csodát visz véghez. Képei fantasztikusan kifejezők, szavak nélkül is tökéletesen viszik előre a sztorit, és érzelmileg is kihoznak belőle mindent, amit csak lehetséges. Szép búcsú, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire lesz végleges – valószínűleg semennyire. Az Ultimatum során elhunyt összes fontos hősnek láttuk a holttestét is, szóval az ő esetükben nagyjából mehetünk biztosra. De Peter egyszerűen eltűnt, márpedig olyan szuperhős még nem volt, aki így patkolt volna el. Szóval ez az egész valószínűleg parasztvakítás… de engem elvakított, úgyhogy ha paraszt vagyok, hát legyen…

Ultimate Wolverine vs. Hulk 1-6

Történet: Damon Lindelof
Rajz: Leinil Francis Yu
Kiadó: Marvel Comics

A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.

Lindelof ennek ellenére mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, intelligens sztorit ír: szétdarabolja a cselekmény idősíkját, állandó flashbackekkel utal vissza az összecsapásokat megelőző eseményekre, és váltogat a különböző szereplők szempontjai közt, így magyarázza a miérteket, hogyanokat és a motivációkat. Szerencsére van érzéke ehhez a struktúrához, határozottan felerősíti vele a képregény dinamikáját, és az így egy vad, őrületes hullámvasúthoz válik hasonlatossá, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket. Mire ráunnánk a szövegelésekre, jön egy frankó akció, mire meg az unalmassá válna, ugrunk egyet az időben. De persze az egész sorozat sikerének a kulcsa az, hogy Lindelof valami elképesztően lazasággal és könnyedséggel nyomja le a torkunkat a pofátlan túlzásokat, amik más körülmények közt (mondjuk egy „hű, de komoly és cool vagyok” Mark Millar kezeiben) bámulatos gyorsasággal röhejessé válnának. Van itt félbetépett Rozsomák, aki többszáz métert kúszik a hóban az egyik hegy tetejére felhajított alteste után, ahol viszont már vár rá a Hulk, és közli vele, hogy választhat, melyik lábát egye meg. És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor Fury hősünk levágott fejével (!) folytat beszélgetést… Az Ultimate Wolverine vs. Hulk ezekben a pillanatokban a paródia határán egyensúlyoz, de Lindelof mindig időben kap észbe, és rántja vissza egy (fél) fokkal komolyabb talajra, ahol még ennyi szórakoztató butaság után is lehetséges, hogy Logan egy morális döntés súlyával szembesüljön a fináléban. Aztán Fury feltűnik szó szerint a semmiből (ennyire laza ez a képregény: mikor Rozsi megkérdezi a félszemű Samuel L. Jacksont, hogy honnan tudta, hogy itt lesznek, foghegyről ennyit köp oda: én tudok mindent), és beszól mindkét főhősnek, akik elsétálnak a naplementébe. Beszarás… Nem lehet nem szeretni.

Punisher: Naked Kill

Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt.

Rapture 1

Újabb szerzői képregény, ami a szuperhős mítoszt vizsgálja, természetesen merőben más szempontból, mint a két nagy kiadó sorozatai. Michael Avon Oeming (a Powers rajzolója) és felesége, Taki Soma egy posztapokaliptikus sztorit tárnak elénk egy olyan világról, amit a szuperhősök epikus méreteket öltő háborúja szinte teljesen elpusztított. A mű középpontjában az énekes Gil, és barátnője, Evelyn állnak, akik épp egy szakításféleségen mennek keresztül (a lány repülőre száll, hogy elutazzon), amikor a pokol végleg elszabadul. Később megpróbálják újra megtalálni egymást a szénné égett világban, amit a hősök „dolguk végeztével” elhagytak. Aztán megjelenik egy mágikus lándzsával hadonászó fickó, aki közli Evelynnel, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, vagyis azt, ami abból megmaradt. Vagyis: szuperhősös szerelmi történet világvége utáni kulisszák közt. Jó ötlet… de sajnos csapnivaló kivitelezéssel párosul. Ha azt mondom, hogy az egész szám egy nagy katyvasz, akkor finom voltam. A karakterek teljesen üresek, nem érezni köztük semmilyen kapcsolatot (Emlékszünk még az Y: Az utolsó ember első pár oldalának telefonbeszélgetésére, ami bőven elég volt Brian K. Vaughannak, hogy egy több tucatnyi számon át tartó nőkeresési missziót alapozzon meg vele? Na, ez itt nem ilyen.), az idősíkok trendi megkavarásának semmi értelme, a lándzsa elfogadása, és az első csók párhuzamba állítása rettenetesen erőltetett, a sztorivezetés pedig mesterkélt: látszik, hogy nagyon kreatív akar lenni, de végül csak széttöredező, érdektelen lesz. Ráadásul a rajzok is messze elmaradnak a Powers színvonalától. Nem leszek vevő a második részre.

Star Wars: Legacy 36

Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk.

Ultimatum 4

Mijazistenezafos? Te jó ég, tényleg ettől a crossovertől várják a Marvelnél, hogy majd új életet lehel az egy ideje már döglődő ultimate univerzumba? Nem újdonság, hogy Jeph Loeb már régen nem tud írni (aki ezt vitatja, az büntetésből olvassa el az új Hulk sorozat eddig megjelent részeit ötször egymás után), de ez még tőle is minden kritikán aluli. A sztori röviden annyi, hogy Magneto most húdenagyon berágott az egész emberiségre, és úgy döntött, hogy kiirtja az egész fajt, úgy ahogy van. Ennek céljából gigászi természeti katasztrófákat szabadított rá az egész bolygóra (legalábbis állítólag, mert azon kívül, hogy egy óriáshullám ellepi New Yorkot, és hogy Latveriában beköszönt a jégkorszak, nem látunk semmit), aminek következtében a hősök egymás után patkoltak el röhejesen jelentéktelen, unalmas, és minden fantázia nélküli jelenetekben. Ennél több eddig nem is történt. Olyan az egész, mint egy pornófilm. A fejesek eldöntötték, kiknek kell meghalniuk (milyen aktusok legyenek a filmben), aztán módszeresen végigmentek a listán, pipálgatva az elvégzett feladatokat (orál, anál…), amiket nem tart össze semmi.  Nyilván úgy gondolták, hogy a sok haláleset (punci és cici) elegendő sokkhatást (ejakulációt) gerjeszt majd a hülyére vett olvasóban, hogy ne törődjön olyan csekélységekkel, mint a logika, a történet és az érzelmek, sőt, a karakterek iránti tisztelet. Most, a negyedik szám végén, miután Valkűr egy FÉMkarrdal levágja Magneto, a MÁGNESSESSÉG URÁNAK egyik karját, kezdetét veszi a végső csata. Hála az égnek: már csak egy rész van hátra.(0 csillagot nem lehet adni?)

Dampyr: A sötétség gyermeke 1-6

Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek?

A Dampyr fumetti (maga a szó a szöveget tartalmazó buborékra utal), vagyis olasz képregény, közelebbről pedig a Bonelli kiadó 2000-ben indított horrorsorozata, amely odakint már túlvan a századik részen, és töretlen népszerűségnek örvend. De ezt a fonalat itt el is ejtem, mielőtt az állítólagos kritika átmegy egy ízes anyázásba, amiért a mangákba és szuperhősökbe fojtott magyar képregény-piac láthatóan képtelen eltartani egy európai ponyvaínyencséget (vagy ha a szintén bukott XIII-ra, Sörmesterekre és a döcögő Largo Winch-re gondolunk, lényegében bármit), dacára annak, hogy úgy kéne ide a jó horror, mint a karó egy vámpír szívébe. Mert bizony, a hatodik, Fekete mágia című kaland után a Fumax kénytelen volt beszüntetni a sorozat kiadását, hiába próbálkoztak több trükkel is az eladások megdobásának érdekében.

Nade, lássuk a történetet. A főszereplő Harlan Draka, egy senkiházi szélhámos, aki a háború sújtotta Balkánon használja ki a bombák és kegyetlen katonák gyötörte vidéki népek hiszékenységét – amíg rá nem jön, hogy ténylegesen képes mindarra, amit évek óta csak megjátszik (ügyes, csavaros kiindulási pont, kár, hogy később nem foglalkoznak vele részletesen). Ugyanis egy nő és egy vámpír gyermeke ő, vagyis egy dampyr, akinek vére úgy ápolja a vérszívók bőrét, mint az alieneké a tengerészgyalogosokét. Ezzel világossá válik számára, hogy múltjában sokkal több a sötét folt, mint valaha is hitte volna, így aztán a katona Kurjak, és a mesterét elhagyott vámpír, Tesla segítségével nyakába veszi Európát, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és miért van a világon, és persze hogy közben annyi rémséget küldjön a pokolra, ahány csak elé mer kerülni.

Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul.

Mégis, az egész szinte fabatkát sem érne a remek hangulat nélkül, aminek oroszlánrészét persze az teszi ki, hogy a történetek rendre Közép- és Kelet-Európa fantasztikus érzékletességgel, részletességgel és hitelességgel bemutatott, sötét kis zugaiban játszódnak, a Balkán szívétől Oroszországon át Prágáig – olyan helyszínek ezek, amelyek zamatát sokkal magunkébbnak érezhetjük, mint valamilyen jellegzetesen amerikai környezetet (vagy akár olyan európait, amit amerikaiak ábrázolnak). Ez már az első, egyébként a későbbiekhez képest még kicsit gyengélkedő, de azért összességében frappáns felütésül szolgáló történetben is magabiztosan üstökén ragadja az olvasót, és elsődlegesen ez készteti arra, hogy a további köteteket is magához vegye. A sztori előrehaladtával Harlannal együtt tudunk meg többet és többet a múltjáról, de ahogy arra már céloztam, az írók nem korlátozzák a Dampyrt a vámpírmitológiára – az oldalak pörgésével Harlan világa egyre tágul, és tágul, és a vérszívók mellett mindenféle szörnyek és szellemek is helyet kapnak benne.

Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán.

Ami viszont még fontos, az a főszereplők alkotta, egészen ügyesen, ötletesen összerakott trió: van ugye egy vámpírnőnk, egy vámpírvadászunk és egy „egyszerű” katonánk, akik elég különbözőek ahhoz, hogy már csak szimpla összeeresztésük ténye is izgalmas legyen, de emellett még kiválóan működik köztük a csapatdinamika is, mely nem nélkülöz sem bajtársiasságot, sem szarkazmust, sem ellenségeskedést, még a legpörgősebb pillanatokban sem. Olyanokból pedig van elég, bármelyik részről legyen is szó. A Dampyr cselekménye mindig gyorsan, nyílegyenesen halad előre, s bár igaz, hogy ez a gyorsaság olykor megbosszulja magát a felületes karakterekben, a suta dialógusokban és a sablonos szituációkban, a helyzet minden sztorival javul – azért is nagy kár ezért a képregényért, mert valóban minden felvonása jobb, mint az azt megelőző.

A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk.

Nem hibátlan, de ennek ellenére kifejezetten szórakoztató horrorsorozatról van szó, és most szívesen mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, hogy legyen esélye a folytatások megjelenésének is, de ez a vonat már elment. Úgyhogy jobbat mondok: mindenki rohanjon megvenni, hogy feltehessen a polcára hat jó kis képregényt.

Történet: Mauro Boselli, Maurizio Colombo
Rajz: Majo, Luca Rossi, Maurizio Dotti, Nicola Genzianella,
Fumax

Angyalok és démonok

A legjobb, ha mindjárt az elején tisztázzuk, hogy az Angyalok és démonok határozottan jobban sikerült, mint A Da Vinci-kód – persze azt sem árt tisztázni, hogy ez még nem egy nagy dicséret, és hogy nagyobbra a film nem is számíthat. Robert Langdon újabb kalandja mellesleg már könyvben is jobb volt, mert a provokatív témának köszönhető hisztéria ide vagy oda, a Da Vinic-kód, amellett, hogy láthatóan elődje kaptafájára készült, egyszerűen kiforratlanabb és egyenetlenebb alkotás. A különbség a filmen is látszik, annak ellenére is, hogy a megjelenési sorrend itt felcserélődött: az Angyalok és démonok ugyan súlyos hibák súlya alatt rogyadozik, de közben időről-időre, jobb pillanataiban képes egy filmélmény illúzióját kelteni a nézőben. (Lábjegyzet: az idei év eddigi „legjobb” nagy hollywoodi produkciója még mindig a Watchmen – és akárhogy nézem is, ez bizony elég szánalmas.)

Robert Langdon professzort ezúttal a Vatikánból keresik fel, dacára annak, hogy kapcsolata a katolikus egyházzal nem éppen felhőtlen. De a pápa nemrég távozott az élők sorából, és az utódlására legesélyesebbnek tartott négy püspököt elrabolták – hagytak viszont cserébe egy üzenetet, ami szerint este 8-tól óránként meggyilkolják őket, majd a slusszpoén egy laboratóriumból ellopott antianyag bomba egész Vatikánt letaroló robbanása lesz éjfélkor. A jelek arra mutatnak, hogy a háttérben a rég megszűntnek hitt Illuminati nevű szervezet áll, ami a tudomány felsőbbrendűségét hirdeti a vallással szemben – Landgon pedig ennek a szervezetnek a szakértője, így keveredik hát az újabb hajsza kellős közepébe.

Az Angyalok és démonok cselekménye mindössze pár óra alatt robog le, és Ron Howard, Hollywood egyik legnagyobb giccsmestere, majd megszakad az igyekezettől, hogy észvesztő tempóban hajszolja a szereplőket egyik helyszíntől és akciótól a másikig. Ez rendben is van, csakhogy a rutinosan vágtázó kamera és a fantasztikus zene sem képes elfeledtetni, hogy hőseink két órán át egy tetves tartályt keresnek, hogy a tétként megjelölt püspökök arctalanok, és a kutyát sem érdekli, hogy élnek, vagy halnak, és hogy végül az egész film egy olyan csavaron áll, vagy bukik (segítek: bukik), amit a járókából épp kimászott Pistike is előre lát az első 20 perc után. Mindeközben persze a történet érdekesnek szánt aspektusai teljesen elsikkadnak. Az egyház és az illuminátusok, a vallás és a tudomány könyvben szépen kihegyezett konfliktusával kapcsolatos gondolatok a nagy rohangálások közt gyorsan elhadart, instant bölcsességekké, unalmas történelemleckékké és száraz tényekké degradálósnak, annak leghalványabb reménye nélkül, hogy akár csak picit is stimulálják a kólától, popcorntól és puha foteltől, nameg a hanyagul vászonra kent karakterektől elzsibbadt nézőagyakat.

Langdon megint olyan üres és érdektelen, mint A Da Vinci-kódban volt, bár most legalább Tom Hanksnek egy továbbfejlesztett klónja játszhatja el a szerepét, aki nyomokban már emlékeztet az igazi színészre. De hogy Ayelet Zurer miért kellett a filmbe (már azonkívül, hogy hősünk mellett muszáj feszítenie egy mutatós nőnek is), azt máig nem értem: pozitívum, hogy nem erőltetik bele a nyelvét Langdon szájába, de az már kevésbé, hogy semmi mást sem kezdenek vele. Néha kicsit fut, néha mond pár mondatot, figyel és bólogat, de amúgy nem csinál semmit, és ha szőrén-szálán kivágnánk a filmből, senki észre se venné, még a főhős sem. Van még egy egészen kiváló Ewan McGregorunk, egy szokás szerint ügyes és elegánsan visszafogott Stellan Skarsgardunk, és egy Armin Mueller-Stahlunk, aki rutinos öreg rókaként, megbízhatóan teszi a dolgát, még úgy is, hogy karaktere tehetetlenül hánykolódik a különböző viselkedési formák közt, annak megfelelően, hogy a buta forgatókönyv (Akiva Goldsmant és David Koeppet még mindig engedik írni?) épp hogy próbálja átvágni a nézőt.

Akadnak persze kisebb-nagyobb logikai buktatók (hogy a francba vitte volna végbe tervét a főgonosz, ha a felügyelő nincs pont vele az irodában a kritikus pillanatban, és hogy a búsba képes egyetlen szál bérgyilkos úgy tűz fölé láncolni az áldozatát, hogy aztán leszedni is csak féltucatnyian tudják utána?), és persze az egész hóbelevanc érezhetően hosszabb, mint lennie kellene, de a tempó, a színészi játék, a látványos helyszínek egész sora, és a zene végül mégis elegendőnek bizonyul egy közepes érdemjegyre. Szeptemberben egyébként megjelenik Dan Brown harmadik Langdon-könyve (The Lost Symbol), aminek adaptációjára egy hónapja még mérget is vehettünk volna – de most, hogy az Angyalok és démonok nem az elvárásoknak megfelelően teljesít a pénztaráknál, ki tudja? Pedig ha továbbra is így javulna a színvonal, nagyjából a hatodik film már kifejezetten jó lenne…

GeexKomix 5.

Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...

B.P.R.D. – The Black Goddess 5

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Guy Davis
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.

Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…

Batman: Battle for the Cowl 3

Történet és rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics

Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).

Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…

Captain Britain and MI:13 13

Történet: Paul Cornell
Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk
Kiadó: Marvel Comics

Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.

Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek.

From the Ashes 1

Történet és rajz: Bill Fingerman
Kiadó: IDW Publishing

Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).

Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.

Killer of Demons 3

Történet: Christopher Yost
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Image Comics

Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.

Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.

The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neil
Kiadó: Top Shelf Productions

Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.

Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők.

Star Trek Crew 3

Történet és rajz: John Byrne
Kiadó: IDW Publishing

Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.

Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.

Star Wars: Clone Wars 6

Történet: Henry Gilroy
Rajz: Scott Hepburn
Kiadó: Dark Horse Comics

Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.

A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom.

The Umbrella Academy – Dallas 6

Történet: Gerard Way
Rajz: Gabriel Bá
Kiadó: Dark Horse Comics

Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).

Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét).  A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.

Unthinkable 1

Történet: Mark Sable
Rajz: Julian Totino Tedesco
Kiadó: Boom! Studios

Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…

Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.

Amazing Spider-Man 594

Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.

Blackest Night 0

„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.

Wolverine: Weapon X 2

A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.