karácsony_2007

2007. december 25.

Filmkritika: AZ ÉLET CSODASZÉP (It’s a Wonderful Life, USA, 1946) ***

A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy horrorral nyitottuk meg, aztán lajstromba vettük a fősodor legócskább darabjait, majd egy véreset, egy viccesen-véreset és legutoljára egy romantikusat veséztünk ki. Itt az ideje, hogy zárásképpen szó essen egy olyan filmről, amely nem egy, hanem – egyértelműen és megfellebezhetetlenül – „A” karácsonyi film.

Az Élet csodaszép nem egyből lett kultuszfilm, születésekor, 1946-ban szerényen teljesített a mozipénztáraknál, különösebb nyomot nem is hagyott a korabeli nézőkben, még ha 5 kategóriában Oscarra is jelölték (egyiket sem kapta meg.) Igazi karrierje a hetvenes években kezdődött, amikor a vetítés jogait elfelejtették megújítani, így az összes tévécsatorna szabadon és ingyen műsorra tűzhette, egészen a kilencvenes évek elejéig. Azóta az NBC a kizárólagos sugárzója, de a lényeg változatlan: milliók számára ma is ez a standard karácsony esti szórakozás. Biztos olyan is van, aki rühelli, de a többség még mindig rajong érte. Ha lehet hinni az IMDB fórumainak és szavazásainak (10/8.6, top 250 – #31), akkor nem csak azok, akik ezen nőttek fel, de fiatalabbak is. A „nemzeti kultúra része” ahogy az egyik amerikai fórumozó írja. Csak egy példa rá, hogy milyen státuszban van a film: 2006-ban, az ötvenéves évfordulón az egykori elnök, idősebb George Bush vállalta el a narrációt a látássérülek számára készített hangsávon. Ami a kritikát illeti, az American Film Institute minden idők legihletettebb filmjének választotta 2006-ban, majd egy évvel később a „legnagyszerűbb” kategóriában (jelentsen ez bármit) a 20. helyre rangsorolta.

Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Capra sötétebbre veszi a hangvételt a szokványos melodrámákénál, hogy aztán még nagyobbat üthessen a happy end. És itt a másik csavar: az angyal úgy segít Bailey-nek, hogy szaván fogja („Bárcsak meg se születtem volna!”) és megmutatja, milyen lenne a város nélküle. Egy alternatív valóságban találja magát, ahol Potter az úr (már a várost is Pottersville-nek hívják) a családias üzletek helyén kaszinók és sztriptízbárok vannak, az utcákon részegek és kurvák lődörögnek. A „mi lenne ha” trükkjét azóta milliónyi filmben bevetették már, de ’46-ban ez még bőven újnak számított.

Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet,  humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal.

Bailey karácsony este újjászületik, hogy megmentse a városát, a családját és –szigorúan utolsósorban – saját magát. Ettől igazán karácsonyi film Az Élet csodaszép. Jól sejti, aki a címe alapján ítéli meg: a giccs határán táncol, és gátlástalanul szentimentális. Az őszintesége, a naiv bája és a finom humora a mentsége. Na meg a tény, hogy az elmúlt évtizedekben emberek millióit ríkatta meg. A kultusszal lehet vitatkozni, csak nem érdemes.

Azt ugye mondanom se kell, hogy tegnap este, amerikai idő szerint este nyolckor, mi ment az NBC műsorán?

2007. december 24.

Karácsonyi ajándék, egyenesen a nyeregkápából

A Geekblog szerkesztősége egy emberként (egyetlen cserzett bőrű, harmonikázó, a kezét a pisztolytáskáján tartó emberként) kíván boldog karácsonyt minden kedves olvasójának (az ellenszenveseknek is) és örömmel nyújtja át ajándékát, eme csokorba fogott spagettiwestern-zenegyűjteményt, amelyre általánosan jellemző, hogy nem a szokásos, "tegyünk bele annyi Morriconét amennyit csak lehetséges" direktíva alapján került összeállításra.

Bruno Nicolai, Nico Fidenco, a De Angelis-testvérek és hasonló tehetséges szerzők felejthetetlen vagy éppenséggel csak érdekes melódiáit küldjük nektek, szeretettel.

Filmkritika: IGAZÁBÓL SZERELEM (Love Actually, UK/USA, 2003) ****

Gondolom mindenki értesült már róla, ha máshonnan nem is, a Geekblog fergeteges Christmas Specialjából feltétlenül, hogy a karácsony idén is megállíthatatlanul utolér bennünket.

És mivel a karácsony nem csak a mákos bejgli és a tojáslikőr, hanem az igazmondás ideje is, így kezdjük egy vallomással: hiába a szőröstökű horrorfreak vagy éppen a rendíthetetlen grindhouse-mániákus megtévesztően zord külseje, a Geekz alkotócsapatának minden tagjában érző szív dobog. Így legalább egyikünknek fel kell vállalni, hogy végre egy olyan karácsonyi filmről írjon, ahol a télapó hacukája nem a kiontott vértől piroslik...

Szokásos karácsony este a Ringsider-rezidencián: a férfiak a karácsonyfát próbálják a lábába befaragni, az asszonyok a konyhában sürögnek, a lazacfilé a fürdőkádban lubickol, bejgli szag amerre nézel, a dvd-lejátszóban pedig az Igazából szerelem pörög...

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra hihetetlen, hogy az Igazából szerelemnek ez még csak a negyedik karácsonya! Vagy csak én érzem úgy, hogy ez a megunhatatlan ünnepi sokaság mindig is a karácsonyunkhoz tartozott? No mindegy, az újszülöttek kedvéért akkor röviden: az Igazából szerelem Richard Curtisnek, a romantikus komédiák atyamesterének (elég, ha csak annyit mondok, hogy Négy esküvő és egy temetés vagy Sztárom a párom, ugye?) debütáló rendezése, amely megannyi szereplőjének egymás útjait újra és újra keresztező szerelmi fogócskáját meséli el a karácsonyi visszaszámlálás lázában égő Londonban.

A filmben minden megvan, ami egy ilyen moziba elengedhetetlen: tapintható ünnepi várakozás és fényes esküvő, darabokba tört szívek és fellobbanó szerelmek;  azt pedig elárulhatom, hogy a legtöbb szereplőnek karácsony este mosolyra húzódik a szája. (De persze nem mindenkinek, hiszen az élet még Meseországban sem rózsalugas!) Mindehhez még adjuk hozzá a ködös Albion legjobb színészeit, akik a közel tucatnyi hálás szerepben lubickolnak; ilyen erős és kiegyensúlyozott ensemble casttal ritkán találkozhatunk. Hugh Granttől Emma Thompsonig mindenki megkapja a maga emlékezetes nagyjelenetét, a showt mégis egy, a film készítésekor még tökismeretlen vén trotty, az exheroinista rocknagypapa szerepében brillírozó Bill Nighy lopja el.

Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja.

De ilyen ellenállhatatlanul egy csokorba kötve, és varázslatos ízekkel ilyen gazdagon meghintve nem tálalta még fel nekünk senki. Ehhez Curtis alkotó fantáziája kellett, aki az otthonosan ismerős ízeket olyan apró filmnyelvi és dramaturgiai leleményekkel teszi ellenállhatatlanná, mint az esküvői videóként elmondott szerelmi vallomás, vagy éppen egy, a hősök útját terelgető álruhás Kupidó.

A Love Actually, nemcsak egy olyan, hibátlan stílus- és tempóérzékkel elmesélt műfajösszegző tabloid, aminek láttán valószínűleg még szegény Robert Altman is elégedetten vakargathatta ősz szakállát, de 35mm-es mementója is Umbert Eco híres mondásának: "Két közhely nevetséges, száz szívbemarkoló!". Kétségtelenül helye van a Nélkülözhetetlen Karácsonyi Hozzávalók Csarnokában, ahova csak a legszebb szelet hús, a legjobb üveg bor, és a család kedvenc süteménye nyerhet bebocsátatást.

U.i.: Megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak; azoknak, akik elég szerencsések, hogy a szerelmükkel töltsék az ünnepeket, meg persze azoknak is, akik már írják a táblákat, amellyel karácsony este bekopognak vágyaik netovábbjának ajtaján...