Filmkritika: AZ ÉLET CSODASZÉP (It’s a Wonderful Life, USA, 1946) ***
A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy horrorral nyitottuk meg, aztán lajstromba vettük a fősodor legócskább darabjait, majd egy véreset, egy viccesen-véreset és legutoljára egy romantikusat veséztünk ki. Itt az ideje, hogy zárásképpen szó essen egy olyan filmről, amely nem egy, hanem – egyértelműen és megfellebezhetetlenül – „A” karácsonyi film.
Az Élet csodaszép nem egyből lett kultuszfilm, születésekor, 1946-ban szerényen teljesített a mozipénztáraknál, különösebb nyomot nem is hagyott a korabeli nézőkben, még ha 5 kategóriában Oscarra is jelölték (egyiket sem kapta meg.) Igazi karrierje a hetvenes években kezdődött, amikor a vetítés jogait elfelejtették megújítani, így az összes tévécsatorna szabadon és ingyen műsorra tűzhette, egészen a kilencvenes évek elejéig. Azóta az NBC a kizárólagos sugárzója, de a lényeg változatlan: milliók számára ma is ez a standard karácsony esti szórakozás. Biztos olyan is van, aki rühelli, de a többség még mindig rajong érte. Ha lehet hinni az IMDB fórumainak és szavazásainak (10/8.6, top 250 – #31), akkor nem csak azok, akik ezen nőttek fel, de fiatalabbak is. A „nemzeti kultúra része” ahogy az egyik amerikai fórumozó írja. Csak egy példa rá, hogy milyen státuszban van a film: 2006-ban, az ötvenéves évfordulón az egykori elnök, idősebb George Bush vállalta el a narrációt a látássérülek számára készített hangsávon. Ami a kritikát illeti, az American Film Institute minden idők legihletettebb filmjének választotta 2006-ban, majd egy évvel később a „legnagyszerűbb” kategóriában (jelentsen ez bármit) a 20. helyre rangsorolta.
Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.
Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Capra sötétebbre veszi a hangvételt a szokványos melodrámákénál, hogy aztán még nagyobbat üthessen a happy end. És itt a másik csavar: az angyal úgy segít Bailey-nek, hogy szaván fogja („Bárcsak meg se születtem volna!”) és megmutatja, milyen lenne a város nélküle. Egy alternatív valóságban találja magát, ahol Potter az úr (már a várost is Pottersville-nek hívják) a családias üzletek helyén kaszinók és sztriptízbárok vannak, az utcákon részegek és kurvák lődörögnek. A „mi lenne ha” trükkjét azóta milliónyi filmben bevetették már, de ’46-ban ez még bőven újnak számított.
Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet, humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal.
Bailey karácsony este újjászületik, hogy megmentse a városát, a családját és –szigorúan utolsósorban – saját magát. Ettől igazán karácsonyi film Az Élet csodaszép. Jól sejti, aki a címe alapján ítéli meg: a giccs határán táncol, és gátlástalanul szentimentális. Az őszintesége, a naiv bája és a finom humora a mentsége. Na meg a tény, hogy az elmúlt évtizedekben emberek millióit ríkatta meg. A kultusszal lehet vitatkozni, csak nem érdemes.
Azt ugye mondanom se kell, hogy tegnap este, amerikai idő szerint este nyolckor, mi ment az NBC műsorán?
Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja. 