Az ünnepek bódulata és az év eleji listaőrület után mindenki legnagyobb örömére (ugye?) visszatér menetrendszerű megjelenéséhez a képregénygeekek kedvenc rovata És 2010 nem is indul rosszul: Mike Carey metahőse börtönlázadásba csöppen, Garth Ennis új minivel folytatja a Battlefieldset, Brian Michael Bendis háborúba küldi a Marvel hőseit, Amerika Kapitány visszatér, Jason Aaron új Megtorlója a Vezérrel száll szembe, az Absolution véget ér, Batman pedig egy gyilkos önbíráskodó után nyomoz. Előre a panelrengetegbe!
Amikor elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, abban a szent hitben éltem, hogy ez egy ongoing lesz – aztán most hipp-hopp, már vége is. Ami egyrészt kár, mert Gage remek képregényt hozott ki a „gyilkos szuperhős” koncepciójából, másrészt viszont egyáltalán nem tragédia, mert ezzel a lezárással szép, kerek és teljes sztorit kaptunk. A kiindulási pont ugyebár az volt, hogy John Dusk, egy, a rendőrség kötelékében dolgozó szuperhős megelégeli a hivatásos igazságszolgáltatás tököléseit, és különleges képességeit ezután arra használja, hogy egyszerűen kivégezze a törvény hatáskörén kívül eső gyilkosokat. A morális dilemma végig a sorozat gerincét alkotta, és emberi motivációinak (rémálmok pl. a következmények nélkül feldarabolt gyerekekről) ábrázolásával Gage elérte, hogy együtt érezzünk a hőssel, megértsük, és elfogadjuk tetteit. Ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy egyetért karakterének döntéseivel, és ezt ebben a befejező részben kellő erővel alá is húzza. Persze tegyük hozzá, hogy az átlagembernek, aki a mai világban rendszeresen kénytelen kisebb-nagyobb igazságtalanságok egész sorával szembesülni (jobb – de kevésbé valószínű – esetben csak a médiának köszönhetően), nem nehéz szimpatikusnak eladni egy olyan (anti)hőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül irtja a modern civilizáció férgeit. Ha képesek vagyunk nagyjából azonosulni a pusztán megszállottságból gyilkoló Megtorlóval, akkor könnyű ugyanígy érezni olyasvalaki iránt, aki saját lelkiismerete és emberségessége (bármily ellentmondásosnak hangozzék is) okán teszi ugyanezt. Nade, a finisben Gage kicsit megbonyolítja a dolgot, és a rendőrségi kihallgatóban, bilincsben ülő hőssel szembeállítja mélyen keresztény barátját és kollégáját, Christ. Két sziklaszilárd álláspont ütközik itt, és a szerző megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem degradálja a dialógust a témára általában jellemző üres szólamok és félmegoldások szintjére. Gage, ha úgy tetszik állást foglal ugyan, de ezt leginkább úgy teszi, hogy John oldalára állítja a közvéleményt – ami viszont messze nem jelenti a morális dilemmák feloldását. Ahogy a valóságban, itt sem jönnek könnyű válaszok a nehéz kérdésekre, ez pedig csak emeli John és Chris roppant intelligensen megírt, természetszerűleg konklúzió nélkül maradó beszélgetésének fényét. A zárójelenet már kitaposottabb ösvényen jár: Gage kicsit talán túl könnyen, egyszerűen és konvencionálisan tesz pontot a sztori végére, és ebbe némileg beleremeg az az érettség, eredetiség és merészség, amivel a témát addig kezelte. De az Absolution ezzel együtt is egy mindenképpen érdekes és izgalmas olvasmány (köszönhetően az említett beszélgetést mind mimikák mind beállítások tekintetében nagyszerűen kezelő rajzolónak, Roberto Viacavának is), aminek írója veszi a fáradságot, hogy ne nézze hülyének az olvasókat.
Batman – Streets of Gotham #8
Történet: Mike Benson Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Ez a sorozat kezdi szem elől téveszteni saját célját, és egyben elveszíteni értelmét. Az eredeti koncepció ugye az lett volna, hogy a Paul Dini-Dustin Nguyen páros úgy mesél benne Batman-történeteket, hogy azokat nem a Sötét Lovag, hanem valamilyen mellékszereplő (szövetséges, gonosztevő, rendőr, átlagember) szemszögén keresztül mutatja be. Csakhogy Dini lassan megfeledkezni látszik saját képregényéről – most úgy áll a helyzet, hogy az első kilenc részből négy vendégírók munkája lesz, és míg a maga kétrészesében Chris Yost tartotta magát a koncepcióhoz, Mike Benson a nyolcadik számmal lazán kivágja az egészet az ablakon, és teljesen konvencionális stílusban mesél egy gazembereket kegyetlenül lemészároló, rejtélyes gyilkos utáni hajszáról. Mivel végülis egy tölteléksztoriról van szó, ez nem megbocsáthatatlan bűn, az viszont igen, hogy Benson alapismeretekkel is épphogy csak rendelkezik Gotham világáról (látszik, hogy életében nem írt még Batmant). Másképp legalábbis nehéz megmagyarázni a Batman és Gordon közti jeleneteket. Az, hogy a denevérjelmez alatt most nem Bruce, hanem Dick bújik meg, nem változtat a tényen, hogy a felügyelő és a köpenyes igazságosztó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és információnyújtáson alapul. Persze, Batman a főhős, így mindig, minden értelemben ő volt a domináns figura, de amivé Benson itt degradálja a viszonyukat, az kiábrándító. Dick úgy lép be egy gyilkosság helyszínére, hogy kizavarja onnan a dolgukat végző nyomozókat (!), nehogy beszennyezzék a tetthelyet (!!), minden nyomot, ő vesz észre, minden következtetést ő von le, és konkrétan ukázba adja Gordonnak, hogy mit csináljon – a felügyelő meg csak áll ott, bólogat, és ezt leszámítva baromira nincs semmi haszna és értelme a jelenlétének. Egy kezdő író túlságosan látványos, és mivel a körülményekkel nem törődő, ezért törvényszerűen visszájára elsülő erőlködése ez arra, hogy a főhőst piszkosul deduktívnak és intelligensnek állítsa be – a bajt tetőzi, hogy ezzel csúnyán lealacsonyít egy nagyon fontos mellékszereplőt. Amúgy ezt leszámítva a képregény nem rossz, de nincs is benne semmi kiemelkedő: tipikus öltönyben-és-köpenyben-is-nyomozás, meglepetések nélkül, egy egészen jól sikerült töltelékjelenettel egy lánya kedvéért jó útra tért egykori bűnözőről. Nguyen rajzai stílusosak, bár a gothami sikátorok, háztetők és raktárépületek ábrázolása láthatóan sokkal jobban megy neki, mint egy exkluzív bár életre keltése – előbbi területen egyébként a színező is érezhetően otthonosabban mozog. Azért remélem, Paul Dini még emlékszik rá, hogy van egy Streets of Gotham című sorozata…
Battlefields – Happy Valley #1
Történet: Garth Ennis Rajz: P.J. Holden Kiadó: Dynamite Entertainment
Garth Ennis egymástól független minisorozatokból álló Battlefieldse negyedik felvonásához érkezett a Happy Valleyvel, és az előző, The Tankies című sztorival tapasztalt minőségi romlás sajnos tovább folytatódik – ami azért is kár, mert az első két történet, a The Night Witches és a Dear Billy igazán nagyszerűre sikerült. A különbség már a koncepcióban is látszik: míg az említett minikben Ennis vette a fáradságot, hogy egy szokatlan szemszögből meséljen a második világháborúról (az első egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagja, és egy német közkatona találkozásáról, a második pedig egy japánok által elfogott, megerőszakolt, és csaknem megölt, súlyos érzelmi sebekkel küzdő nővérről szólt), a The Tankiesben és a Happy Valley-ben nem vesződik ilyesmivel. Utóbbi egy zöldfülű, a kiképzésről épphogy kikerült bombázópilótáról szól, aki egy ausztrál egységbe kerül, egy rakás harcedzett veterán közé. Társai természetesen nem örülnek neki, hogy új pilótájuk tojáshéjjal a seggén ül be a botkormány mögé, és… és ennyi, ez volna a Happy Valley. Ennis beleírt a képregénybe minden létező sablont, ami csak eszébe juthat az embernek egy „újonc a frontvonalra kerül” történet vonatkozásában. Az ízesen káromkodó, folyton piáló és egymást ugrató katonáktól és a szülőnek írt levéltől kezdve az első bevetésben tanúsított bátorságon és a kivételes képességek megmutatkozásán át a csapat felengedéséig, és így a zöldfülű törvényszerű befogadásáig. Az ív, amit Ennis felrajzol a főhős beilleszkedéséhez, olyan rohadtul lapos és unalmas, hogy az sem sokat segít a minin, ha a következőkben valami sziporkázóan eredeti és kreatív folytatással rukkol elő – más kérdés, hogy ilyesmitől az eddigiek alapján egyáltalán nem kell tartanunk. Ami a vizualitást illeti, az sem sikerült sokkal fényesebbre: P. J. Holden durva és elnagyolt vonásai csúnyák, barátságtalanok, és közben mindenféle egyéniséget is sikerül nélkülözniük (kicsit mintha Howard Chaykin művét látnám, csak sokkal kevesebb stílussal) – egyáltalán nem tudnak háborús, vagy jól meggondolva, bármilyen hangulatot teremteni. A léigharc oldalai különösen kuszák és dinamikátlanok, és ez köszönhető a többiek színvonalához alázatosan csatlakozó színezőnek is. A Happy Valley érdektelen és felesleges, és csak tovább rontja a Battlefields hírnevét, amin a The Tankiesnek köszönhetően már amúgyis csorba esett.
Captain America: Reborn #6
Történet: Ed Brubaker Rajz: Bryan Hitch Kiadó: Marvel Comics
Amikor 2005 elején Ed Brubaker szárnyai alá vette az Amerika Kapitányt, egy csapásra megszületett a Marvel egyik legjobb sorozata, ami sok olyan olvasót is meggyőzött (köztük engem), akit korábban jobb esetben szimplán hidegen hagytak, rosszabb esetben kacagásra késztettek a csillagos sávos ruhában rohangáló hős kalandjai. Az író ezt nem csak egy gyönyörűen komplex, hosszú kifutású, intelligens sztorival, és a karakterhez képest meglehetősen sötét hangulattal érte el, hanem azzal is, hogy személyében végre valaki ráébredt: az a tiszta, nemes, idealisztikus Amerika, amit Steve Rogers képvisel, ha valaha létezett is, mára megromlott, elférgesedett, befeketedett, és az eszmék fölött átvették benne az uralmat a saját gesztenyéjüket kapargató, korrupt politikusok és üzletemberek. Vagyis Rogers testesítette meg azt az országot, aminek Amerikának lennie kellett volna, és ez bizony számára, és általában is fájdalmas kontrasztban állt a valósággal. Innen kiindulva logikus volt meglépni a Kapitány halálát, és a sorozat megmaradt a maga zseniális szintjén egészen addig, amíg annak a történetnek közvetlen utózöngéi le nem zárultak. Aztán jött egy csomó tölteléksztori, nyáron pedig elstartolt a Reborn, amiben, mint címe is jelzi, Steve Rogers visszatért a halálból – pontosabban, kiderült, hogy sosem halt meg. Eleve, már visszahozásának ötlete sem volt szerencsés, kivitelezése pedig teljes kudarc. Brubaker nem tartja magát saját koncepciójához, mindaz, ami a sorozatot évekkel ezelőtt naggyá tette, nyomokban sem lelhető fel ebben a közhelyes, szimpla „jófiúk püfölik a rosszfiúkat” szintre süllyedt miniben. Megkapjuk a nagyjából ötszázadik Amerika Kapitány vs. Vörös Koponya küzdelmet, aminek verbális részébe sikerült belesűríteni a lapos szuperhősbunyók összes sablonját, a jófiúval, aki jogos haragjában olyan hangzatos szavakkal dobálózik, mint a „soha”, az „elég”, és a „most aztán…”, meg a rosszfiúval, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és hitetlenkedik, hogy négyszázkilencvenkilenc alkalom után megint nem sikerül kinyírnia nemezisét. Aztán jön az a teljesoldalas panel, ami már most pályázhat az év leggiccsesebb képe címre: Rogers teljes harcfelszerelésben, heroikus pózban áll, pajzsát győztesen emelve feje fölé, arcán a született amerikai hős és hazafi halálkomoly, elszánt kifejezésével, miközben a Nap egyszerre süt rá hátulról (hogy ellenfényben legyen) és elölről (hogy a pajzsán is megcsillanjanak a sugarak). Aztán jön a kegyelemdöfés: a Vörös Koponya meghal (gondolom, legalább egy-két évig halott is marad – őszintén nem tudom, mi a fenének akarnak még az ilyen képregényekben halállal hatást elérni, úgyis mindenki tudja, hogy nem lesz tartós), de lánya, Sin arca a végső csatában csúnyán összeég és eldeformálódik, úgyhogy vigyázat! Itt az új Vörös Koponya (Egy újabb szupergonosz női változata? Megint? Komolyan?). Ja, és Bryan Hitch… összességében remek munkát végzett (Steve víziói egy lehetséges, apokaliptikus jövőről különösen hatásosak), de már megint nem boldogul a nőkkel – ez azóta van nála, amióta a Marvelnek dolgozik (emlékszünk még a Fantasztikus Négyes rémesen csúnya Láthatatlan Nőjére?), és egyre frusztrálóbb. Sharon az egyik panelen úgy néz ki, mint egy nagyfejű retardált, és a helyzetet különösen ironikussá teszi, hogy Steve épp ekkor közli vele, milyen gyönyörű. Remélem, Brubaker nagy hasznát veszi a pénznek, amit saját korábbi munkája seggbekúrásáért kapott, akkor legalább némi értelme van a Rebornnak.
PunisherMAX #3
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Istenem, január van, és máris itt a karácsony? Minthacsak Garth Ennis tért volna vissza a Megtorlóhoz, és ennél nagyobb öröm aligha érheti a halálfejes büntető rajongóit. A Jason Aaron (Scalped) tollával újraindított PunisherMAX-nak már a startja is kiválóan sikerült, és a színvonal azóta csak emelkedik – ha ez így megy tovább, pikk-pakk, és ismét a Megtorló lesz a Marvel legizmosabb sorozata. A történet bevezeti a felnőtteknek szóló MAX-univerzumba a Vezér karakterét (olyan magaslabda ez, amit Ennis valamiért sosem csapott le), aki egyelőre még csak egy gengszterfőnök testőre – természetesen jókora ambíciókkal, legalább olyan nagy szarkeverő képességgel és még nagyobb testi adottságokkal. Wilson Fisk célja az, hogy főnöke jóváhagyásával elhitesse az utcai bűnözőkkel, hogy saját kis városi legendájuk, az alvilágot uraló Vezér nem csak egy legenda – és így előcsalogassa a Megtorlót, hogy végezhessenek vele. Amit Fisk főnöke nem tud, hogy számára Castle csak egy eszköz, amit felhasználva úgy keverheti a lapokat, hogy végül valóban ő legyen New York gengsztervezére. Az nyilvánvaló, hogy a többi öltönyös gazember ez ellen semmit nem tud majd tenni, úgyhogy a meccs nyilvánvalóan Fisk és Castle között fog lejátszódni. Amit Aaron a füzet közepén csinál, az csaknem egy groteszk, morbid szituációs komédiára emlékeztet: a majdani Vezér és a Megtorló (előbbi gyilkos, utóbbi információszerzési szándékkal) tökvéletlenül összefut egymással annak az ízesen káromkodó, puskával lövöldöző vénasszonynak a házában, akinek férjét, egy nagy maffiavezért Frank még az Ennis-éra legelső részében lőtt főbe (100. születésnapján). A frenetikus véletlenekkel és egy pucér 90 éves nővel fűszerezett többfrontos összecsapás (Frank vs. Fisk vs. hálóköntösös-puskás vénség vs. random gengszterek) már-már egy slapstick jellemzőit viseli magán (halálfejpólós hősünk fejjel előre repül ki egy zárt ajtón), és kevés híján a Megtorló-Barracuda harcok vérmocskos és éjfekete humorának szép emlékét idézi fel. Ígéretes, noha kissé klisés a farmer családapaként csendes életet élő, profi bérgyilkos keretszerkezetű beexponálása is, Steve Dillon pedig, mint mindig, most is tökéletes választás egy ilyen végletekig vitt, groteszk, ultraerőszakos, gonosz humorú Megtorló képregényhez. Keep ’em coming!
Siege #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Olivier Coipel Kiadó: Marvel Comics
Eddig bírta a Marvel megaevent nélkül. A kiadó ugye azt ígérte 2008-ban, hogy hagyja szépen kifutni legutóbbi égzengése, a Secret Invasion következményeit, így aztán 2009-ben nem lesz nagy crossovere. Nem is lett, de azért az mindenképpen vicces, hogy rögtön az első adandó alkalommal máris elstartolt a következő banzáj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Siege pont feleolyan hosszú lesz, mint a Secret Invasion (azaz csak négy részes), a teljes, mindenféle tie-ineket is figyelembevevő terjedelme meg kevesebb, mint az egyharmada. Viszont van még egy fontos különbség a Marvel legutóbbi eventjeihez képest: ez most egyáltalán nem úgy néz ki, mint amit az író, Brian Michael Bendis már évek óta tervezgetett, mint a Secret Invasiont. A Siege szálai nem nyúlnak vissza túl messzire, inkább csak pár hónapra, mintha a Marvel nagyjából tavasszal döntött volna úgy, hogy ki kéne valahogy aknázni a Thorban rejlő lehetőségeket, ha már J. M. Straczynski olyan meglepően nagy sikert aratott a sorozattal (mármint pénzügyileg – hogy kritikailag is, az egyáltalán nem meglepő). Na, ebből lett a Siege, ami szembeállítja az Amerika nemzetbiztonságát irányító Norman Osbornt a norvég istenekkel, és a Broxton nevű kisváros felett lebegő otthonukkal, Asgarddal (és ami elüldözte a crossovereket szívből utáló Straczynskit a DC-hez). Bendisnek az első résszel (és a prológusként szolgáló Siege – The Caballal) sikerül elérnie, hogy hiteles motivációval szolgáljon Osborn számára (noha ez aligha volt vérverejtékkel járó kihívás, elvégre egy kontrollmániás őrültről beszélünk, naná, hogy le akarja rohanni az egyetlen dolgot amerikai földön, ami nem tartozik a fennhatósága alá), de így is kicsit elkapkodottnak, az „írjuk meg gyorsan, hogy minél több lóvét kaszálhassunk vele” elv alatt született sztorinak tűnik az egész. Viszont mindennek ellenére pokolian élvezetes: elképesztő a tempó, amit Bendis diktál. Már a Secret Invasionben is csak pár oldal telt el, mielőtt megkezdődött a tényleges invázió (hol van már a Mutánsvilág elegánsan lassú expozíciója), itt meg, mire a füzet végére érünk, befejeződik Asgard ostromának első felvonása (Thor legyőzése), és az író már készíti is elő a másodikat, a szövetséges hősök felvonulását (az utolsó oldalon az időközben az élők közé visszatért Amerika Kapitány dühtől remegve nézi az ostromot a tévében). Kipipálható az eszméletlenül dinamikus akció, az epikus hangulat, és Olivier Coipelnek köszönhetően a szemet gyönyörködtető látványvilág is. Ares csata előtti lelkesítő beszéde ugyan nagyon csúnyán kilóg a képregényből (se funkciója, se értelme, és inkább nevetséges, mint nagyszabású), de ezt leszámítva nem lehet panaszunk a Siege-re – legalábbis egyelőre. Más kérdés, hogy úgy néz ki, az egész minisorozat egyetlen nagy csatajelenet lesz, ami a Secret Invasionnel ellentétben nem rendelkezik majd sem komplex háttértörténettel, sem pedig sok-sok helyszín közti dinamikus váltással. És innen nézve ez bizony kevésnek tűnik. De a kezdet bíztató, úgyhogy reménykedjünk. És a fenébe is, hát nem pont az ilyen képregények miatt olvasok még felnőtt fejjel is szuperhőstörténeteket?
The Unwritten #9
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross Kiadó: Vertigo Comics
Az Inside Man konklúziójával fordulópontjához érkezett Mike Carey metafiction sorozata. Tommy Taylor mostantól nem áltathatja magát azzal, hogy nem a való világbéli megtestesítője annak a fiatal varázslónak, aki apja ifjúsági regényfolyamának (a Harry Potter nyomdokain) főszereplője. Legalábbis gondolom, hogy ha az ember egy mágikus kilincs segítségével nem létező ajtót nyit a puszta falon, miközben egy szárnyas macska ül a vállán, az segít eloszlatni a természetfeletti eredettel kapcsolatos kételyeit. A sztori ott indult, hogy erősen szkeptikus főhősünk börtönbe került egy rakás író meggyilkolásáért abban a villában, amiben apja a könyveit írta. A börtönben aztán találkozott az igazgatóval, aki személyes haragot táplál iránta, mert szerinte elárulta Tommy Taylor-rajongó gyerekei bizalmát, egy újságíróval, aki azért záratta be magát, hogy exkluzív interjút csikarjon ki belőle, az említett repülő macskával – és Frankenstein teremtményével. Nem beszélve arról az állig felfegyverzett kivégzőosztagról, ami az igazgató jóváhagyásával azért masírozik be a börtönbe, hogy a gonosz megbízásából végezzen hősünkkel. Lenyűgöző, amit Mike Carey csinál: óvatosan, de határozottan adagolja az információkat, aminek köszönhetően az általa teremtett világ homályos foltjai szépen, lassan tisztulnak – de mindig gondoskodik új foltokról, hogy a misztikum megmaradjon, a világ pedig táguljon. Ami a legszebb benne, hogy mindezt következetesen, logikusan teszi, egyszerre elégítve ki az olvasó kíváncsiságát, és újra felébresztve, fokozva azt, anélkül, hogy erőltetettnek hatna. Persze, még egy éve sem fut a sorozat, úgyhogy ez el is várható, de Carey itt olyan fantasztikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, hogy semmi okunk kételkedni benne: ez a jövőben is így fog maradni. A börtönlázadássá dagadt gyilkossági kísérlet szálai gyönyörűen bonyolódnak, és itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül töltötte ki a szerző a legutóbbi számot egy látszólagos közjátékkal, vagyis a börtönigazgató Taylor-rajongó gyerekeinek reakcióival. A végjátékban velük kapcsolatosan bekövetkező tragédia (mely újabb fonákja a valóságot és a fikciót egybemosó koncepciónak) nyílegyenesen mutat előre a sztoriban, tovább fokozva a The Unwritten lenyűgöző világának sajátos vonzerejét. Peter Gross képei pedig rengeteget tesznek hozzá az összképhez. Letisztult, finom és egyszerű, bájos vonásai egy könnyed, meseszerű fantasyt sugallnak, így amikor az erőszak időről-időre hirtelen elszabadul, pontosan az az érzés keríti hatalmába az olvasót, amit a készítők alighanem átadni reméltek: hogy valami nagyon el van kúrva csodaországban.
Mivel az ünnepi boldogság-pia-buli-szeretet bódulatában szinte bizonyosan el fog sikkadni a képregény (tudom, szinte eretnekség, de ez van), ezúton alighanem az év utolsó GeexKomixát tárom elétek – becsüljétek meg, olvassátok el, véleményezzétek, rebegjetek érte hálát, emeljetek nekem szobrot, aztán jövőre, veletek, mindannyiótokkal, ugyanitt. Addig is boldog zombikarácsonyt kívánok – hogy miért is, azt beljebb olvashatjátok.
Murderer #1
Történet: Robert Kirkman Rajz: Nelson Blake II Kiadó: Top Cow Productions
A Top Cow útjára indította idei Pilot Seasonját, aminek lényeg a következő: kiadják néhány képregény első részét, aztán az olvasók szavazhatnak róla, hogy melyik legyen az az egy, amit folytatnak az alkotók, amiből ténylegesen sorozat lesz. Robert Kirkman a Murdererrel szállt be a játékba. A sztori Jasonról szól, aki látszólag egy átlagember, de persze a látszat az ilyen képregényekben mindig csal. Jasonnek ugyanis van egy különleges képessége: érzi más emberek érzéseit, gondolatait, szándékait, de hogy a helyzet ne legyen ilyen rózsás, mindezt képtelen kontrollálni. Ekkora „zajjal” a fejében pedig képtelen bármire rendesen koncentrálni, normális életet élni, és ezt a zajt csak egyvalami képes ideiglenesen elnémítani: az, ha egy haldokló ember semmibe vesző gondolataira összpontosít. És íme, megszületett sajátos motivációval megvert gyilkosunk, aki persze csakis olyanokat öl, akik rászolgálnak. Namost, ez kétségívül úgy hangzik, mint egy szuperhőstörténetbe oltott Dexter, még ha a hasonlat mind előbbi, mind pedig utóbbi szempontjából sántít is kicsit, merthogy még nem világos, Kirkman hová akarja helyezni a hangsúlyt a későbbiekben. Az első rész funkciója szimplán annyi, hogy bemutassa azokat az egyedi körülményeket, amik közt a főhős élni kénytelen, és emellett felvet egy sor problémát és mellékszálat, amelyek közül bármelyik bizonyulhat dominánsnak, ha az olvasók úgy döntenek, hogy a Murdererből sorozat lesz. A koncepció mindenesetre érdekes, és legyen szó akár Jason és nagyanyja furcsa, nem éppen ideális kapcsolatáról, a bizarr módon (egy gyilkossággal, természetesen) elstartoló szerelmi szálról, a főhős aktuális áldozatának becserkészéséről, illetve a főhősnek az ölési kényszerhez való rezignált hozzáállásáról, a képregény nagyszerűen működik – kétségkívül van benne potenciál egy remek ongoinghoz. Nelson Blake II rajzai is tökéletesen helytállnak, mert ugyan nem különlegesek, de az élvezetes átlag lehető legmagasabb szintjén állnak, azaz életszerűek, lendületesek, és hibátlanul leképezik Kirkman történetének némileg melankolikus hangulatát. Legfeljebb a szokásoshoz képest még így is valamelyest visszafogott színvilág lehetne kissé egységesebb, atmoszférikusabb (ehhez a sztorihoz passzolna egy sötétebb, komorabb, és főleg, meghatározóbb, egyedibb látvány), de így sem lehet okunk panaszra. Ugyan a Pilot Season többi versenyzőjének elolvasása még várat magára, de az már most kijelenthető, hogy alapból nem járunk rosszul, ha a Murderer folytatódik.
Nation X #1
Történet: Simon Spurrier, James Asmus, Chris Yost, Scott Snyder Rajz: Leonard Kirk, Michael Allred, Michele Bertilorenzi, David López Kiadó: Marvel Comics
A Marvel antológiái nem szoktak jól elsülni, legutóbb a hatrészes Astonishing Talesszel fürödtek be – és a speciálisan x-menes antológiák is kétes értékűek (ld. a tavalyi Divided We Standet és Manifest Destinyt). De a négyrészes Nation X, legalábbis az első szám alapján, kivételt képez. Na jó, a négy rövid sztoriból ide is jutott egy, ami meglehetősen érdektelen és felesleges, de összességében határozottan pozitív az összkép – főleg, ha azt nézzük, hogy létezése egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is sokat hozzátesz Matt Fraction jelenlegi Uncanny X-Menjéhez. Ami mellesleg már jó egy éve haldoklik, és a Nation X megtárgyalását itt kell kezdenünk. Fraction pár hónapja egy, a hatóságok hatáskörén kívül eső szigetre (Magneto régi Asteroid M-jére), Utópiára költöztette az X-eket, és teljes kompániájukat. A szerző azóta írhatatlanul sok karakterrel dolgozik, aminek óhatatlan mellékhatása, hogy nagy részük elsikkad (és ez még a jobbik eset, voltak, akiket Fraction teljesen és otrombán félreírt), és fontos kérdések, dilemmák, témák maradnak említetlenül. Miért is jó az X-eknek, hogy elszeparálják magukat, és úgy általában, a mutáns faj maradékát a világtól, és összegyűlnek egy adott helyre (ahol egyszerre lehet őket kiirtani)? És mit gondolnak erről az egyes karakterek, a fiatalok mutánsok, a „vendégek”, vagy ha úgy tetszik, befogadott menekültek? Bármilyen szégyen is Fraction számára, ezekre a kérdésekre nem ő ad választ az Uncannyben, hanem egy rakás más író a Nation X-ben. Simon Spurrier sztorija (The Ghost of Asteroid M) például Magneto és a mutánsok új nemzedékének kapcsolatával fűszerezve látogatja meg a mágnesesség urának múltját – helyenként ugyan túl lazára veszi Magneto figuráját, de összességében érdekes adalék az ősellenség visszatéréséhez. A kakukktojás Scott Snyder Testamentje, ami a sokadik rohadtul unalmas bőrt húzza le a „Kolosszus elvesztette Kittyt, és most szenved, és nem találja magát, és búsong” koncepcióról. Erről már a Manifest Destinyben is szólt pár oldal (Christ Yost remek kis Uncheerable-je), csakhogy míg annak ott volt humora és lelke, ennek nincs semmije, Snyder csak bután rázza a fát, hátha leesik még róla valami. Yost Cold Shoulder című rövidje sokkal-sokkal élvezetesebb, az imént említett Uncheerable-höz tudnám hasonlítani: alapul vesz egy karaktert (ezúttal a notóriusan komolytalan és felelőtlen Jégembert), tökéletesen bemutatja reakcióit a jelenlegi szituációra, az egészet megtölti humorral és szívvel, hogy aztán a végére roppant eleganciával odalopjon egy drámai felhangot, ami az egész addigi vidám sztorit sajátosan édeskeserűvé varázsolja. A legjobb viszont James Asmus Road Tripje: ebben a két régi barát, Rozsomák és Árnyék utazgat, iszogat, és beszélget (többek közt arról, hogy melyik dögös szuperhősnő jön be jobban nekik), majd pedig rátérünk a lényegre: Küklopsz döntéseire és Utópiára. Ez a dialógus két oldalban többet mond el a mutánsok jelenlegi helyzetéről, mint Fraction összes eddigi képregénye a témában. Ráadásul közben vicces, szórakoztató, és remekül ábrázolja a két karakter kapcsolatát. Remélhetőleg tartják a színvonalat a későbbi számokban is, bár egy antológiánál ez mindig kétséges.
Újabb képregény arról, hogy milyen volna a világ viszonylag reális (értsd: nem marveles/dc-s) szemmel, ha léteznének benne szuperhősök… És az igazat megvallva, kicsit unalmas már ez a koncepció. Sok író sok bőrt lehúzott róla, és kevés új van, amit még hozzá lehet tenni. Az efféle sztorik egyik közös pontja, hogy általában sokkal sötétebb/cinikusabb szemszögből közelítenek a témához, vagyis a dicsőséges hősökkel teli szuperhősvilágok kontrasztjaként ezek rendszerint tele vannak őrültekkel, gyilkosokkal és pszichopatákkal (elég csak a Watchmenre gondolni), vagy egyszerűen csak oly módon képezik a két nagy kiadó műveinek antitéziseit, hogy minden, de tényleg minden gyökeresen el van bennük kúrva. Ehhez a legjobb példa pont Warren Ellis Ruins című kétrészes minije, ami egy mélyen depresszív és sokkoló alternatívája a Marvel-világnak. A baj azzal a képregénnyel az volt, hogy Ellis szimplán az „alakuljon minden a lehető legszarabbul” elv szerint írta meg, teljesen öncélúan, kiélve véres és vad fantáziáit, vajmi kevés tekintettel karakterekre és történetvezetésre. A Supergod sajnos ehhez hasonlatos. A kiindulási pont a fegyverkezési verseny szuperemberversennyé fajulása, vagyis, hogy a Föld különböző államai hipertitkos laboratóriumokban igyekeznek előállítani az emberi (?) faj következő lépcsőfokát – amit szerintük olyan lények képviselnek, akik izmuk egy rándulásával kiirthatnak egy fél országot. Persze, hogy minden egyes állam minden egyes kísérlete katasztrofálisan sül el, és a bolygón hamarosan pusztító, amorális supermanek ámokfutnak, mindenféle, teremtőik számára megfejthetetlen és érthetetlen motivációknak és logikának engedve. Ellis nem erőlteti meg magát: az első rész frappáns nyitányát leszámítva (az első oldalon úgy tűnik, mintha a Föld amortizálódását mesélő narrátor egy szobában ülne, de a következő kétoldalas totálkép London lángoló-füstölgő romjainak közepére, a hullákkal teli Temze partjára teszi) csak sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, ízes káromkodásokkal, hűvös brit eleganciával, szemét cinizmussal és végső, „a szart is leszarom” habitussal vegyített tudományos blablája érdemes említésre. És gyanítom, hogy ez a tudományos blabla a legfontosabb számára: az egész képregény csak szórakoztatóan őrült és gonosz ötletek tárháza („Valaki azt mondta, hogy rádióhullámokat szart. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit bizonyítani.”), amivel Ellis kedvére eljátszogathat. Közben maga a sztori alakulása olyannyira mellékes neki, hogy mindent gyors flashbackekben mesél el, karakterek és dialógusok nélkül, pusztán a tényekre szorítkozva, mint valami alternatív történelemórán. A képregény így ráadásul frusztrálóan redundáns lesz: az egyébként szép, realisztikus és hatásos képek nem tartalmaznak új információkat, pusztán illusztrálják a szöveget. Eddig leginkább egy képregényíró művészi maszturbációjának tűnik a dolog – ő biztos élvezi, de mi csak zavartak vagyunk a látványától.
Siege – The Cabal
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Michael Lark Kiadó: Marvel Comics
Nyakunkon a Marvel következő nagy, januárban induló crossovere, a Siege, ami véget vet majd az egy éve tartó Dark Reignnek. Brian Michael Bendis ezúttal Asgard, Thor otthona ellen küldi a Secret Invasiont követően a nemzetbiztonság fejévé előlépett Norman Osbornt, de a prológus, a The Cabal szerint ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Osborn címbeli belső köréből Loki és Doom is közvetlenül érintett Asgard sorsában – előbbi nyilván a hatalmat kívánja átvenni, ahogy mindig is akarta, utóbbi pedig (ahogy azt Straczynski, illetve most már Gillon Thorjában láthatjuk) a halhatatlanság titkát akarja kierőszakolni az épp nála, Latvériában lakó istenekből. Ez a konfliktus régóta alakul már, gyökerei jó másfél évre nyúlnak vissza, vagyis ez pont az a következetes és tudatos történetvezetés, amit Bendistől már megszokhattunk marveles pályafutása során. Legalábbis majdnem: ugyanis Osborn képbe kerülése a sztori többi aspektusához képest kissé elsietettnek, vagy ha úgy tetszik, erőltetettnek tűnik. Korábban egyáltalán nem esett szó róla, hogy frusztrálná Asgard mi világunkban való létezése, így némileg meglepő, hogy minden átmenet nélkül most hirtelen ez áll figyelme középpontjában, és kész háborút hirdetni ellene. Persze, végső soron egy őrülttel van dolgunk, ami önmagában sok mindent megmagyaráz, de ez egy egyébként ilyen gondosan kiszámított történetben így is kilóg kissé a sorból. (Bár ott van még Loki, akit szövetségüknek megfelelően trónra kell segítenie – de ő mostanában segítség nélkül is elég jól boldogult.) Ettől eltekintve a Siege – The Cabal azon a színvonalon mozog, amit a mindig nagyszerű szórakozást jelentő New Avengers és Dark Avengers írójától elvárunk. Osbornnak az őrületére koncentráló nyitó monológjától az arrogáns Doommal való konfrontációján át az Asgard elleni stratégia füzetvégi előkészítéséig minden tökéletesen működik, legyen szó akár karakterekről, akár dialógusokról, akár akcióról. Nagy és szórakoztató haddelhaddnak nézünk előre, ami e prológus szerint nem csak a csimmbummról szól majd (mint az egyébként igen jól sikerült Secret Invasion), hanem az egyes figurák döntéseiről, kapcsolatairól is. A sztori ígéretesnek tűnik már csak az egymás ellen forduló gonoszok és Asgard miatt is, és akkor a New Avengers tagjait, és a frissiben visszatérő Amerika Kapitányt még számításba se vettük. Ami pedig a rajzot illeti, Michael Lark képei szokásosan szépek, realisztikusak és visszafogottak (értsd: nélkülözik mindazokat a szuperhősös képi kliséket, amik ebben a zsánerben oly gyakoriak). Egyedül a nyitó duplaoldal fest furcsán, merthogy Lark gyökeresen másképp ábrázolja Asgardot, mint ahogy azt Thor saját sorozatában láttuk – de Loki ördögi mosolya, ahogy figyeli (és alakítja) a körülötte elszabaduló poklot, mindenért kárpótol.
A Very Zombie Christmas
Történet és rajz: Joseph Wight, Fred Perry, David Hutchison Kiadó: Antarctic Press
Az Antarctic Press egy bájos kis speciális egyrészessel kedveskedik azon olvasóknak, akiknek már a belük kifordul a tömény és mesterkélt karácsonyi hangulattól, az egy hónapja villódzó és díszben pompázó üzletektől (jön a szeretet ünnepe, vásárolj, vásárolj, vásárolj!) és utcáktól, a sok karácsonyi daltól és attól a tetves Last Christmastól. Az A Very Zombie Christmas három író-rajzoló három rövid, fekete-fehér történetét tartalmazza, és a közös bennük természetesen az, hogy karácsonykor játszódnak, a szereplőket pedig a Jézuska és a Télapó helyett emberevő életholtak látogatják meg, akik ajándékot és virgácsot hanyagolva, szeretetteljes harapásokkal jutalmazzák a jókat és a rosszakat is. Az elsőben (Unholy Night) Joseph Wight egy második világháborús sztorit mesél, amiben az ellenséges vonalak mögött rekedt amerikai katonák tankokat vezető és lődöző náci zombikkal kénytelenek szembeszállni. Kellemes kis szösszenet, amiben viszont a viszonylag jópofa ötleten és gördülékeny történetmesélésen kívül nincs semmi élvezetes. Értsd: nem igazán vicces, és egyáltalán nem félelmetes, bár legalább a nagyapjuk „karácsonyi meséjétől” a takaró alatt tágra nyílt szemekkel rettegő lurkók képe bájos slusszpoén, és a kellemesen retró rajzok is szépen helytállnak. A második sztori a The Littlest Zombie Meets Santa! címet viseli, és messze a legjobb a háromból. A főszereplő itt maga is egy zombi, egy (egykori) kisgyerek, aki szegény olyan kicsi, hogy a „holtak hajnalán” nem tud kimászni a sírjából, mert nem éri el a tetejét (már itt meg kell szakadni a röhögéstől) – ráadásul a csúnya, rossz felnőtt zombik mindig elveszik tőle a zamatos emberhúst. Úgyhogy egyedül vadászik az erdőben, mert túl kicsi, hogy beleessen az emberek által ott felállított csapdákba – és ott találkozik egy (gyilkos) télapóval is. Fred Perry sztorija apró kis gyöngyszem: a nyilván igen egyoldalú és szimpla zombiperspektívából nem lehet hosszú történetet mesélni, így az író maga is afféle gegként fogja fel az egészet, és pár oldalon kihozza belőle, amit lehet. Vicces, ötletes, sőt, még fordulatos is, és a szívmelengetően meseszerű képi világ felteszi a pontot az i-re. Az utolsó adalék a legkevésbé érdekes: a You better watch out-ban egy gengszter egy pénzszállító kirablása után bezárja három társát egy raktárba a zsákmánnyal együtt, hogy ott rohadjanak meg. A terve az, hogy pár év múlva, mikor a rablás körüli hisztéria már lecsillapodott, majd elmegy az aranyért, de társai még azelőtt zombikként térnek vissza. David Hutchison vicces, kísérteties, végzetszerű és tanulságos is akar lenni egyszerre, de egyik sem megy neki igazán. Túl egyszerű, unalmas és kiszámítható az egész – még egy egyszeri poénnak is lapos, a vázlatos rajzok pedig (egy kihúzó nagyon elkelt volna) még a havas-gengszteres hangulatot is hazavágják. A füzetet egyértelműen a középső sztori miatt érdemes beszerezni.
Ugyan ki ne álmodozott volna arról szabad perceiben, hogy minionok seregeinek parancsolva térdre kényszeríti a világot, aranyszobrot emeltet magáról a Szabadság-szobor helyére és egzotikus szigeten működő vulkánba vettet minden netes újságírót vagy az űrbe löveti a politikusok 90%-át (mert ugye valakinek azért a bányában is kell dolgozni)? Ha úgy gondolod, hogy pontosan tudod hol szúrta el Krapulax, Szauron vagy éppen Palpatine császár, akkor itt a lehetőség, hogy bizonyítsd mennyire sikeres szupergonosz lennél!
Hideg időhöz jéghideg sztorik dukálnak: ezen a héten főleg bűnügyi történetekben mélyedünk el, azaz vérben, bűnben, mocsokban, hullákban, kurvákban, pénzben és halálban úszunk, méghozzá a noir legnagyobb képregényes művelőinek hála. De azért lesz itt még más is. Például Dr. Horrible meglátogatja a comicok világát, Thor otthonában lassan elszabadul a pokol, Steve Niles pedig Hellboyt mímel. Fáradjatok beljebb!
Noir: A Collection of Crime Stories Történet: David Lapham, Jeff Lemire, Alex De Campi, Chris Offutt, M.K. Perker, Paul Grist, Rick Geary, Ken Lizzi, Gary Phillips, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Matthew és Shawn Fillbach Rajz: David Lapham, Jeff Lemire, M.K. Perker, Dean Motter, Paul Grist, Rick Geary, Hugo Petrus, Joelle Jones, Eduardo Barreto, Sean Phillips, Kano, Stefano Gaudiano, Fabio Moon, Gabriel Ba, Kiadó: Dark Horse Comics
Ugyan a Dark Horse 13 rövid noirt tartalmazó graphic novelje nem tartozik az elmúlt két-három hét termése közé, de azért még bőven belefér az „újdonság” kategóriába – és műfajválasztásából adódóan egyszerűen nem mehetünk el mellette itt a geekzen csak úgy, szó nélkül. Tehát, a kiadó összegyűjtött egy rakás, a zsánerben, és úgy egyáltalán, a képregényművészetben jó nevűnek számító írót és rajzolót, és megrendelt tőlük egy-egy kőkemény, mocskos-karcos bűnügyi történetet pár oldalon, fekete-fehérben. Egyszerű átlagemberekről, akiket a nélkülözés sodor a bűn világába, a noir jellemző balekjairól, akik egy punci hívószavának engedelmeskedve csinálnak magukból hülyét és hullát, bűnözőkről, gyilkosokról, pénzről, vérről és halálról, meg egyéb földi jókról, amiknek itt helyük van. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az egyes sztorik színvonala erősen ingadozó, a kötetbe éppúgy kerültek remekművek, mint felejthető alkotások – de a noir rajongói kétségkívül megtalálják benne a számításaikat.
A nyitány mindjárt lenyűgöző: David Lapham híres sorozatának, a 2005-ben véget ért Stray Bulletsnek a világát látogatja meg újra, egy fiatal lányon keresztül, akit két osztálytársa egy ládába zár, azzal a szándékkal, hogy később megerőszakolják és megöljék. Az Open the Goddamned Box, amellett, hogy ijesztő bepillantást enged a mai tinédzserek dühvel, keserűséggel teli, és céltalanságukban sokszor erőszakhoz vezető életébe, rafináltan eljátszadozik az áldozat-tettes szerepkörrel, és mindezt egyszerű, de hatásos képi világgal, és egy nem konvencionális befejezéssel koronázza meg. A kötet másik csúcspontja a 21st Century Noir, a műfajban felülmúlhatatlan Ed Brubaker-Sean Phillips (Criminal) párostól. A mindössze hatoldalas képregény a szűk keretek közt is háromszor vált szemszöget (szerető-feleség-férj), és egy klasszikus „öljük meg a férjem, hogy együtt lehessünk” történetet csavar ki, és zár le roppant szemét és mocskos módon. Ez kérem itt a noir legjava, és most már azt is tudjuk, amit eddig is biztosan sejtettünk: Phillipsnek nem feltétlenül van szüksége színezőre, hogy a rajzai fantasztikusan mutassanak.
A többi 11 sztori (melyek közt egy ötletes illusztrált novellát is találunk, Ken Lizzi és Joelle Jones tollából: Thrustworthy) általában egyetlen egyszerű szituációra épül, hol jobban, hol rosszabbul, hol érdekes, hol tipikus megoldásokat alkalmazva, hol meglepetést okozva, hol kiszámíthatónak maradva. Jeff Lemire végtelenül szimpla The Old Silo-ja például egy anyagi nehézségekkel küzdő farmerről szól, akinek pajtájában pár héttel a kilakoltatása előtt felbukkan egy sebesült bankrabló, természetesen egy pénzzel tömött táska társaságában, míg Matthew és Shawn Fillbach Lady’s Choice-a egy meglehetősen lapos és érdektelen szösszenet egy gengszterkörökben mozgó, izgalmakat hajkurászó nőről, aki pasiját egy „erősebb kutyára” cseréli. A Gary Phillips-Eduardo Barreto páros sztorija (The New Me) egy teljesen földhözragadt, szerelmi bonyodalmakat ígérő cselekményt váratlanul sci-fibe olt az utolsó panelekkel, a The Last Hit (Chris Offutt, Kano, Stefano Gaudiano) egy öreg és egy fiatal bérgyilkos nyilvánvalóan halálba vezető találkozásának intenzív, és meglepően erős érzelmi töltéssel is rendelkező krónikája, az M. K. Perker írta és rajzolta The Albanianban egy albán takarító találja szembe magát egy irodai alkalmazott gyilkos ámokfutásával, a Blood on my Hands, Rick Gearytől, pedig egy férjcsalós-magánnyomozós-bérgyilkosos sztori, egy bájos csavarral a végén.
Akad még egy Mr. X és egy Kane történet is, ám mind közül a legkülönösebb Alex de Campi és Hugo Petrus Fracture című képregénye, amiben egy nő azon morfondírozik/arról ábrándozik, hogy a metró elé lök valakit – és ez a „mi lenne ha…” szcenárió aztán álomszerűen gyűrűzik tovább („és mi lenne ha…”, „na, és ha…”, „vagy ha esetleg…”). A koncepció kétségkívül roppant érdekes, csak szegény Petrusnak esik nehezére lépést tartani de Campi agymenésével, és ez le is csapódik a végeredményen: a minimális szöveget tartalmazó sztori szinte feldolgozhatatlanul kusza – de talán megéri szenvedni vele. A végére a Brian Azzarello-Fábio Moon-Gabriel Bá trió, minden képregényrajongó arcára mosolyt csaló slusszpoénja, a The Bad Night maradt, amiben egy gengszter rablással egybekötött biztosításai csalásra kap megbízást: el kell vennie egy értékes nyakláncot egy nőtől, amikor az egy sikátorban tart hazafelé, mozi után, férje és kisfia társaságában…
A Noir, formátumából adódóan egy vegyesfelvágott, de legalább a nagyszerű, a kellemesen szórakoztató és az egy-két közepes alkotás mellé nem kerültek komoly csalódást keltő történetek – így a mérleg végül egyértelműen pozitív, a kötet pedig kihagyhatatlan a műfaj rajongóinak.
Punisher Max #1
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Amikor tavaly a 60. résszel Garth Ennis otthagyta a Punishert, sokan tartottak attól, hogy a sorozatnak befellegzett, vagy legalábbis súlyos minőségi romlás következik – de annak ellenére, hogy a Marvel bő egy évig nem talált hozzá állandó írót, és így a szerzők történetenként váltották egymást, a legtöbb olvasó kellemes meglepetéssel szembesült. Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler is pofás kis sztorikat szállítottak (na jó, nem Ennis-színvonalon, de akkor is), és közben a kiadó megtalálta a tökéletes írót, aki továbbviheti a címet –ennek örömére pedig újrakezdték a számozást is. Úgyhogy most itt van a Punisher Max első része, Jason Aarontól, akinek az egyik legnagyszerűbb jelenleg futó amerikai sorozatot köszönhetjük (Scalped), és Steve Dillontól, aki már dolgozott Ennisszel a Megtorlón, bő 10 évvel ezelőtt (ld. a maxos előtti sorozatot, aminek utolsó sztorija – Balfékek szövetsége – itthon is megjelent). Dillon sajátos, szatirikus stílusa tökéletesen passzolt ahhoz a groteszk, végtelenül fekete humorú Punisherhez, és bár jelentősen nehezebben találja a helyét a Maxhoz szabott sötét, vérmocskos és vérkomoly kereteken belül, azért panaszunk szokás szerint aligha lehet rá. Ami pedig a sztorit illeti, Aaron nem vacakol, rögtön az első adandó alkalommal előhúzza az aduászt az ingujjából: jelesül a Vezért, a Marvel Univerzum elsőszámú gengszterfőnökét, akit dacára annak, hogy ez a sorozat már jó 10 éve fut, még egyetlen író sem vezetett be a Max-világba. Wilson Fisk itt még csak egy nagymenő gengszter roppant intelligens és hatalmas fizikai erővel bíró testőre, aki titokban nyilvánvalóan a csúcsra vezető útját tervezgeti – és ehhez épp a Megtorlót választja akaratlan segítőjének. A gengszterek ugyanis el akarják végre tenni őt láb alól, és ehhez Fisk ötletét használnák: elhitetik vele, hogy a Vezér nem csak egy városi legenda, hanem valóban létezik, hogy így tereljék el a figyelmét, és végül leszámolhassanak vele. Aaron izgalmasan építi fel a sztorit, felhúzva egy háromszöget, aminek mindegyik csúcsa konfliktusban áll (vagy fog) a másik kettővel. Ha minden igaz, nagy átverésekkel és mészárlásokkal teli cselekménynek nézünk elébe, aminek fő kérdése alighanem az lesz, hogy mikor jön rá koponyás hősünk, hogy Fisk őt csak bábuként rángatja a saját hatalomra jutása érdekében. Ígéretes koncepció, aminek lefutását akár egy sztorinál jóval hosszabb távon is el tudnám képzelni – az mindenesetre máris látszik, hogy Aaron érti a karaktert: Frank öl, kínoz, és szarik mindenre, aminek nincs köze a rosszfiúk kinyírásához. Kezdetnek határozottan nem rossz.
Stumptown #1 Történet: Greg Rucka Rajz: Matthew Southworth Kiadó: Oni Press
Ha Greg Rucka bűnügyi történetekbe ártja magát, abból nem nagyon szokott rossz kisülni – gondoljunk csak az Ed Brubakerrel közösen írt szenzációs Gotham Centralra, vagy akár a nemrég megfilmesítésre került Whiteoutra. A szerző legújabb sorozata a Stumptown címet viseli, és közel s távol Raymond Chandler és A nagy Lebowski keresztezéseként utalnak rá – bár azt gyorsan megjegyezném, hogy a legendás noir író stílusa sokkal inkább tetten érhető a képregényben, mint Coenéké. A főszereplő egy Dex nevű nő, aki ha épp nem magándetektívként keresi kenyerét (pontosabban állandóan gyarapodó szerencsejáték-adósságainak ellenértékét), fogyatékos öccséről gondoskodik. Most lehetőséget kap egy kaszinótulajdonostól, hogy összes adósságát lenullázza, és ehhez csak annyit kell tennie, hogy megkeresi az illető eltűnt unokáját. De a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a megbízó és a megbízott személyén kívül még vannak mások is, akik érdekeltek a lány megtalálásában – vagy abban, hogy soha ne kerüljön elő. A csaknem 40 oldalas képregény cselekményét Rucka a figyelemfelkeltő in medias res kezdés után lassan bontja ki, bőven szánva időt a főhős és életkörülményének bemutatására – és ez a mű egyik elsőszámú erénye. Dex egy teljesen átlagos nő, még inkább az, mint Renee Montoya vagy Carrie Stetko az író említett, korábbi műveiből. Megvan a magához való esze, de semmiképpen nem valami szupernő, aki rettenthetetlenül néz szembe a halállal, és lő, és üt, és rúg, és mindenből kivágja magát fél perc alatt. Ellenkezőleg: nyomozásának első lépései után rögtön össze is verik, aztán nem sokkal később belelövik a folyóba (ez mellesleg nem spoiler: így kezdődik a füzet, és aztán ugrunk vissza az időben, hogy megnézzük, mi vezetett idáig). Esendő, sebezhető, 100%-ig valós benyomást keltő, hús-vér ember, aki röpke pár oldal után magáénak tudja az olvasó teljes és feltétlen szimpátiáját és együttérzését, akkor meg főleg, amikor a zsánerre jellemző szarvihar előtör a semmiből, és kezdi őt maga alá temetni. A szálak teljes kibontása, a sztori itt lefektetett alapjaiból való tényleges építkezés persze még hátra van, de kezdetnek ez határozottan meggyőző, Rucka ismét bebizonyította, hogy ért a műfajhoz. Tettestársa ezúttal Matthew Southworth, akinek stílusa leginkább a Michael Lark-Stefano Gaudiano pároshoz (Daredevil) hasonlítható (az egyetlen komoly különbség, hogy – legalábbis egyelőre – jóval kevesebb árnyékot használ) – vagyis tökéletesen passzol egy hamisítatlan noirhoz. Várjuk a folytatást.
Thor: Giant Sized Finale
Történet: J. M. Straczynski Rajz: Marko Djurdjevic Kiadó: Marvel Comics
Időről időre úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy elutazzak az államokba, és ledobjak egy molotov koktélt a Marvel székházára. Vagy egy gránátot. Vagy egy atombombát. Pedig, mint oly sokszor, most is olyan szépen indult minden. Thor három éven át nem bukkant fel a Marvel Univerzumban (ez nem kis dolog egy ilyen nagy és fontos karakter esetében – Amerika Kapitány nélkül pl. két évig tudott csak meglenni a kiadó), miután a 2004-es Ragnarok című sztoriban, asgardi társaival együtt meghalt. Aztán a Civil War után J. M. Straczynski belekezdett egy új Thor sorozatba, amiben a norvég istenek újjáéledtek, csak hogy újabb és újabb sötét kihívásokkal, veszélyekkel, árulásokkal, hazugságokkal és intrikákkal találják szembe magukat, köszönhetően egyikük, Loki ármánykodásainak. Straczynski sutba vágta a bevett formulákat, és a tipikus szuperhőstörténet helyett egy lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott, intelligens és érett hard fantasyt írt, ami még a pizsamás igazságosztók világától öklendező olvasókat is meggyőzte, és vásárlásra késztette. Azóta azonban az író otthagyta a kiadót (állítása szerint a januárban induló, Asgard-központú crossover, a Siege miatt – köztudott ugyanis, hogy rühelli a hasonló eseményeket), és munkáját a Thor 604-től Kieron Gillen folytatja. Szóval mi is ez a Giant Sized Finale? Egy pofátlan, tisztességtelen, undorító reklámfogás. Mert hogy ez se nem óriásméretű (egy normál hosszúságú sztori van benne, a többi csak előzetes a 604-es számból, és egy régi Thor történet újranyomása), se nem finálé. Nincs nagy, mindent megváltoztató fordulópont, kirobbanó befejezés, szálelvarrás, egyáltalán semmi különös: minden jog szerint ennek kellene lennie a Thor 604-nek, merthogy a sztori ugyanúgy fejlődik, építkezik, halad tovább egy későbbi nagy finálé felé, mint eddig. Úgyhogy aki azt hitte, hogy Straczynski befejezi a történetet az utolsó általa írt részben, az bizony csalódni fog. Ettől függetlenül persze a képregény most is (majdnem) hozza a már megszokott színvonalat – nem utolsósorban Marco Djurdjevicnek köszönhetően, akinek képei éppoly gyönyörűek, sötétek, részletekben gazdagok és lendületesek, mint mindig. Loki és Doom szövetségének első halálos következményei a Keldába szerelmes halandót, Williamat érik utol, Latvéria urának robotjai pedig Thor alteregóját, Donald Blake-et veszik célba. A cselekmény a sorozathoz képest szokatlanul akciódús (legalább a felét csatajelenetek teszik ki, William és Loki pribékjei, illetve az említett robotok és a főhős és barátai között), a végére pedig a mennydörgés istene és Blake kapcsolata némileg módosul, míg Balder, Asgard uralkodója előtt végre világossá válik, hogy ki áll a sötét események hátterében. William sorsának beteljesülése szolgáltatja az emocionális csúcspontot, míg az istenek és a gépek látványos összecsapása a tempóról gondoskodik – ügyesen, profin összerakott képregény ez, csak egyrészt nem az, aminek hirdetik, másrészt mintha kicsit elkapkodottabb lenne, mint az eddigi számok. Mintha Stracyzinski mindenképpen akart volna egy viszonylag monumentális búcsút, ezért a sok akció, és a gyors (noha nem túl jelentős) változások, következmények, amikkel majd Gillennek kell megbirkóznia. Reméljük, méltó lesz a feladatra – de bárhogy alakul is, azt hiszem, mindenki jobban örült volna, ha Straczynski az eredeti tervek szerint végigviszi a történetét.
Batman – Streets of Gotham #6
A Paul Dinit ideiglenesen helyettesítő Chris Yost kétrészes történetének lezárása nem csak hogy jól, de frappánsabban és kreatívabban is sikerült, mint azt az előző szám után várhattuk volna. A fél Gothamen át rohanó-verekedő Man-Bat és Vadásznő csatája egy templomban ér véget, ahol az „Isten” hangját halló, és puskával hadonászó pap foglyul ejti mindkettejüket. A különös szituációt Yost képes szinte oldalról oldalra fokozni, ahogy mind több karaktert von be az eseményekbe, miközben lassan rávilágít azok hátterére. Mire világossá válik, hogy valójában mi és miért is történik, az olvasó hirtelen egészen más szemmel kénytelen nézni pár szereplőre, akiknek egymás közti viszonyuk is átértékelődik. Az átváltozásait elvileg már uraló, most mégis őrjöngő Man-Bat, a denevércsaládban mindig is kívülállónak, megtűrtnek számított Vadásznő, az őrültnek tűnő pap és a rejtélyes „hang” templomi partija természetesen Batman érkezésével éri el kellemesen meglepő, dinamikus és ötletes csúcspontját, és mintha még Dustin Nguyen vonásai is határozottabbak, összeszedettebbek, képei pedig hangulatosabbak volnának, mint az utóbbi részekben. Szép munka. Dr. Horrible #1
Először is, aki még nem ismerné a Dr. Horrible’s Sing Along Blog című frenetikus (ingyen letölthető/megnézhető) internetes minisorozatot Joss Whedontól, az sürgősen pótolja. Másodszor, miután ezt megtette, és betegre röhögte magát rajta, lehetőleg kerülje le Zhack Whedon abból született, az eredetihez képes kínosan ötlettelen, száraz, fantáziátlan és unalmas képregényét. A Dr. Horrible 1 a címszereplő „eredetét” meséli el, úgyhogy a comic visszaröpít minket kedvenc, béna gazemberünk gyerekkorába, amikoris tanúja volt egy agyas gonosztevő győzelmének egy izmos szuperhős fölött – a következmények sejthetők. A kisebbik Whedonnak sikerül itt-ott megidéznie a mini humorát és frissességét (pl. Horrible és a tuskó hős, Hammer első találkozásakor), de a kevés remek pillanatot hosszú, eseménytelen és humortalan oldalak kötik össze, a nagy ötletből (a címszereplő ideiglenesen szupererőssé teszi magát) pedig sehogy sem sikerül kihozni a benne rejlő potenciált. Joelle Jones egyszerű, bájos, rajzfilmes látványvilága sem váltja meg a világot, bár gond sincs vele: a képregény nem a képek miatt bukik el. The Ghoul #1
Steve Nilesban ritkán kell csalódni, de akárhová néz az ember, legújabb sorozatának első részével kapcsolatban mindenhol, mindenki Hellboy-plágiumot kiált. És nem ok nélkül: a nagyjából háromméteres, hullaarcú címszereplő, a Ghoul, egy, a kormány alkalmazásában álló nyomozó, aki természetfeletti ügyekre szakosodott. Azaz, ha valami nem szokványos bűneset történik, akkor a helyszínre szállítják egy repülőben, amit direkt az ő méreteihez igazítottak, hogy öklét és géppuskáját a jó ügy érdekébe állítsa. De nem csak ennyiből áll a nyilvánvaló párhuzam: Ghoul egész viselkedése, jelleme szinte tökéletes leképezése Mignola vörös démonjának, és (az ég szerelmére!) még ugyanolyan dögös ballonkabátot is hord. Egyébként korrektül megírt comic ez, gond nélkül csúsznak a dialógusok, tisztességes a sztori és a karakterek felvezetése, csak, még ha el is tekintünk a kínos Hellboy-párhuzamtól, akkor sincs benne semmi különös (Bernie Wrightson képei viszont hangulatosak, Tom Smith csodálatos színezést pedig külön ki kell emelni). Ráadásul csak 16 oldal az egész, a füzet maradékát Niles novellájának első (egyébként ügyesen megírt) része foglalja el, a Ghoul eredetéről. Nem rossz, de összességében kihagyható – legalábbis egyelőre.
Egy okkult nyomozó a viktoriánus Angilában jár egy ősi szörny nyomában, egy professzor egy katonából igyekszik kiűzni az ártó szellemeket, egy kopoltyús ember egy vízbe fúlt kisfiú kísérteties ügyét vizsgálja, egy szimpatikus vörös démon pedig az Excalibur és élete legnagyobb válaszútja előtt áll. Igen, az aktuális képregényes összefoglaló kissé tematikusabbra sikeredett a szokásosnál: mostanában ért véget három, a Hellboy világához tartozó minisorozat, és ráadásként kaptunk még egy one-shotot is. Egy kattintással beljebb górcső alá vesszük mindegyiket, és még marad idő arra is, hogy ejtsünk pár szót az aktuális X-Menről, Pókemberről és Supermanről.
Abe Sapien: The Haunted Boy Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Patric Reynolds Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola először. A harmadik önálló Abe Sapien történetet (az első a talán legrosszabb Hellboyhoz kapcsolható képregény, a Drums of the Dead, a második a lényegesen jobb The Drowning volt) a mester az immár veteránnak számító B.P.R.D. íróval, John Arcudival közösen jegyezte, ez pedig elvileg elég biztosíték arra, hogy egy remek one-shot kerekedjen ki belőle. Sajnos mégsem ez történt, annak ellenére, hogy a potenciál ott van a The Haunted Boyban. Az első oldal, az eset villámgyors és roppant hatásos felvázolásával (mesteri történetmesélés négy majdnem néma panellel: egy vízben süllyedő jégkorcsolya, egy sírva kiáltozó nő és egy mentőautó) tökéletesen megteremti az alaphangulatot, de aztán a szerzőpáros nem tudja elkerülni a szokásos, kötelező körök lefutását. A küldetés ismertetése, a gyors megbeszélés a felettessel, és a megérkezés a helyszínre mind olyan oldalpazarlás, amit egy egyrészes, 24 oldalas történet nem engedhet meg magának. Pedig ez könnyen kiküszöbölhető lett volna, egyszerűen azzal, hogy a sztori kezdetén Abe már ott van a kisvárosban, ahol a haláleset történt. Ezután a tempó szerencsére már felpörög, és a füzet a közepén elér történeti és emocionális csúcspontjához – a végére pedig marad a csihipuhi. Tipikus felépítés, és ezzel nincs is semmi gond. Gond azzal van, hogy Abe nem egy Hellboy, aki bármikor csatasorba állítható egy rakás démon, szörny vagy szellem ellenében, így aztán gyors, önmagát, és a gondjaiba vett családot teljesen védtelenül hagyó konfrontációja az ellenséggel meggondolatlan és logikátlan (pusztán a vakszerencsének köszönhetően győzik le a kísértetet), és nem indokolja sem a karakter (Abe nem forrófejű) sem a cselekmény (senki nincs közvetlen veszélyben). Patric Reynolds pedig mindeközben nagyon igyekszik, hogy rajzaival vizuálisan alátámassza a főszereplő viselkedését, de az üvöltöző, és állandóan (még az elején is, az akta olvasásakor) mogorvának tűnő Abe nem az a halk, megfontolt, szerény Abe, akit ismerünk. Persze ez aligha Reynolds hibája, ezek a lapok jutottak neki – egyébként pedig képei szépek, hangulatosak, és egy Hellboyhoz kapcsolódó képregényhez képest kifejezetten részletgazdagok (a vízi szellemmel való harc pedig lenyűgözően fest). A The Haunted Boy egyszeri szórakozásnak nagyjából megteszi, de nem hagy semmilyen maradandó benyomást.
B.P.R.D. 1947 #5
Történet: Mike Mignola, Joshua Dysart Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola másodszor. Az 1947 záróakkordja némileg meglepő módon nem totális szellemmészárlásba torkollik, hanem egy hátborzongató, csendes ördögűzésbe, és egy finoman felvázolt metaforába a minisorozat fő konlfliktusát és Hellboy sorsát illetően. Érdekes gondolat, minthogy az itt még gyermekként megjelenő vasöklű démonról már jól tudjuk, hogy milyen utat választ magának felnőve, és hogy azon az úton nincs helye a gonosszal való cimborálásnak (bár a The Wild Huntnak – lásd lentebb – ehhez még lesz egy-két szava). Mignola és társírója, Joshua Dysart, mégis képesek valamiféle nyugtalanító, fenyegető légkört teremteni a mosolyogva baseballozó vörös gyerekördög köré. Ehhez a kulcs Ota Benga karaktere, aki Bruttenholm professzor kérésére érkezik az új mexikói katonai bázisra, hogy segítsen a megszállt Anders ügynökön, akit az előző részben épphogy sikerült kimenteni a szellemek birodalmából. Ota Benga, dacára igen hatékony ördögűző módszereinek, minden természetfeletti elpusztítását javasolja a professzornak, és ezalatt nyilvánvalóan Hellboyt is érti. A két férfi közti elvi ellentét teljesen új irányba tereli a képregényt, ami így egy nem várt dilemmában csúcsosodik ki – s végül egy furcsán ambivalens záróképpel ér véget, ami ha csak bújtatva is, de határozottan magában foglalja Hellboy két lehetséges jövőjét, a potenciált a jóra és a gonoszra. De azért a természetfeletti akcióért áhítozóknak sem kell csalódniuk: az 1947 nem csak egy már (elvileg) ismert jövővel kapcsolatos merengést kínál, hanem egy látványos, erőteljes, dinamikus ördögűzési jelenetet is, ami a sorozat legjobb hagyományait követi. A képi világ pedig bámulatos: már az Umbrella Academy óta tudjuk, hogy Gabriel Bá szimpatikusan groteszk vonásai tökéletesen megállnák a helyüket egy Hellboy képregényben, és ez ebben a miniben be is bizonyosodik. Bá rajzolja a bázison, vagyis a való világban játszódó jeleneteket (a fiatal Hellboya fantasztikus), míg társa, a hasonló, mégis érezhetően más stílusban utazó Fábio Moon a természetfeletti síkon zajló ördögűzés, alapvetően jóval sötétebb hangulatú vizualizálásában remekel. Jöhet az 1948.
Hellboy: The Wild Hunt #8 Történet: Mike Mignola Rajz: Duncen Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola harmadszor, ezútal Duncen Fegredóval. Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom, a sorozat profitálhat abból, hogy Mignola átadja másnak a rajzolói teendőket, de amit Fegredo itt művel, az szenzációs. Stílusa természetesen erősen emlékeztet Mignoláéra: ugyanolyan jól használja az árnyékokat, a háttereket, a kontrasztokat, de ő láthatóan több részlettel tölti meg a képeket (elég csak megnézni Hellboy arcát), és ez összességében inkább előnyére, mint hátrányára válik a képregénynek – gyönyörű munka, igazi öröm a szemnek. Szóval, ezzel a füzettel befejeződött az eddigi leghosszabb Hellboy-történet, a nyolc részes The Wild Hunt. Kicsit nehéz erről úgy írni, hogy közben egyik kezemmel a leesett állam után kutatok a padlón, de átkozott legyek, ha ez nem a legjobb minisorozat, ami Mignola Hellboy-univerzumából eddig napvilágot látott. Olyannyira, hogy minden eddigi nagyszerű képregény a Seed of Destrucitontől a Conqueror Wormon át a Darkness Callsig szimpla, kellemesen lötyögő bemelegítésnek tűnik mellette. A sztori bevezeti a Hellboy-univerzumba az Artúr-mondakört, merlinestül és excaliburostul – és nagy poénokat ugyan nem akarok lelőni, de végül kiderül, hogy a szimpatikus vörös démon a legendás király véréből való (sátánimádó anyjával már találkozhattunk a Chained Coffinban). Szembe kell szállnia egy nagyhatalmú boszorkánnyal, Nimue-val, aki annak idején magától Merlintől lopta erejét, most pedig, több évszázad után bosszúvággyal tér vissza a halálból, és egy roppant hadsereggel vérbe készül fojtani a világot. Egyedül Hellboy képes rá, hogy az Excalibur segítségével saját hadsereget állítson fel, és útját állja, csakhogy ezzel van egy kis gond: ha magához veszi a kardot, megmenti ugyan a világot, de rálép arra az útra, amelynek végén beteljesíti végzetét, vagyis a pokol ura lesz, és maga igázza le a Földet. A The Wild Hunt tehát a főhőssel kapcsolatos legfontosabb kérdés körül forog: megmentő lesz vagy pusztító? És bár azt hihettük, hogy ezt a kérdést Mignola már eldöntötte, most minden eddiginél súlyosabban, sötétebben és vészterhesebben teszi fel újra (ehhez igazodik a képregény hangulata is: lényegesen kevesebb a száraz humor, viszont minden szót, minden panelt átitat egy baljós monumentalitás). Hellboy tragikus dilemmáját gyönyörűen illusztrálta az előző részben a két „suttogó”, egyrészt ellensége, aki sorsa elkerülhetetlenségével mérgezte fülét, másrészt barátja (a The Corpse-ban megmentett baba, Alice), aki Anglia új lovagjaként, sőt, királyaként tekintett rá (és akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz). A döntést a főhős ebben a részben meghozza, de a történet természetesen koránt sincs lezárva (The End felirat ide vagy oda), hiszen a háború még el sem kezdődött. Vagyis a The Wild Hunt csupán a kezdete a valaha írt legepikusabb Hellboy-sztorinak (folytatás nyáron, The Storm címmel) – erre gondolj, miután elolvastad, és aztán próbáld épp ésszel felfogni, hogy mi vár még ránk.
Witchfinder: In the Service of Angels #5
Történet: Mike Mignola Rajz: Ben Stenbeck Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola negyedszer. Frissiben ért véget a Witchfinder című minisorozat is, ami a mester legújabb adaléka saját Hellboy univerzumához. Míg a vörös démon saját sorozata az ő személyes sorsát és útját követi, a B.P.R.D. a világ leigázásán fáradozó szörnyek elleni epikus háborút festi elénk, a tavalyi Lobster Johnson mini pedig a ’30-as évek ponyvahangulatát idézi meg, addig a Witchfinder a viktoriánus kori Angliában mártóztatja meg a már jól ismert Mignola-stílust. A Hellboy univerzum ilyen tudatos, hasonló, de mégis lényegesen más elemekből való fokozatos felépítése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, az meg főleg, hogy ezeknek az elemeknek mindegyike határozottan jó szórakozást nyújt a hálás olvasóknak. A Witchfinder középpontjában Sir Edward Grey, őfelsége nagy megbecsülésnek örvendő, mélyen vallásos okkult detektívje áll (vele a Wake the Devilben találkozhattunk először), aki néhány felfedező rejtélyes, horrorisztikus halálának ügyében nyomoz. Az áldozatok egy emberiség előtti civilizáció romjait kutatták, és ezzel a Sherlcok Holmes-Morgue utcai kettős gyilkosság sajátos, természetfelettivel fűszerezett keverékéhez még csatlakozik a Mignolától megszokott (bár itt háttérbe szoruló) lovecrafti motívum is. Az utolsó rész felépítése (a korábban tárgyalt 1947-hez hasonlóan) kissé szokatlan, ugyanis a sztori félúton való lezárása (egy sötét, véres, roppant intenzív elmegyógyintézetbeli leszámolás) után az író komótos tempóban varrogatja el a megmaradt szálakat, szokatlanul hosszúra nyújtva az epilógust. Ráadásul ez az epilógus megnehezíti a dolgát egy esetleges folytatásnak (ami nem jó, mert szívesen látnék még pár történetet Sir Edward Greyjel), ugyanis az itt háttérben munkálkodó, és ígéretes főgonosznak tűnő társaság, a Heliopic Testvériség sorsát töviről hegyire elmeséli. Ami a képi világot illeti, a Mignola nyomdokain járó Ben Stenbeck munkája tökéletesen passzol a sztorihoz, bár a háttereken Dave Stewart színei ellenére is sokszor látszik, hogy van még mit elsajátítania példaképétől. Összességében ez egy újabb remek minisorozat, ami érdekes és izgalmas kiegészítésül szolgál a Hellboy univerzum már ismert szeleteihez.
Amazing Spider-Man #611
Most, hogy Marc Guggenheim clone sagás baromsága a már megszokott hosszú szenvedés után véget ért (legalábbis átmenetileg), elvileg fellélegezhetnénk Joe Kelly érkezését látva – főleg annak tudatában, hogy ezen a héten a szájmenős zsoldos, Deadpool a képregény sztárvendége. Csakhogy Eric Canette torz vonásai (nem, nem egyedien torz vagy szimpatikusan torz, hanem rondán torz) igencsak visszavesznek a füzet élvezeti értékéből (könyörgöm, nemhogy arcot nem tud rajzolni, de még egy SZAROS MASZKOT SEM), ahogy a lapos felvezetés is. Kezd már dögunalmassá válni, hogy nagyjából háromhetente az jelenti a poénforrást minimum két oldalon keresztül, hogy Pókember narrációban informál minket arról, mekkora lúzer a nők és egyéb hétköznapi dolgok terén. Szerencsére ezután gyorsan elindul egy frenetikusan vicces akcióáradat, amiben Póki és Deadpool egymást próbálják kidumálni a füzetből, és innentől az egész egy hatalmas, őrült, hasfalszaggató szórakozás. Csak azt a „rajzot” tudnám feledni…
Dark X-Men #1
Érdekes a Marvel időzítése. A Dark Reign hivatalosan nemsokára véget ér (legkésőbb a januárban induló új crossoverrel, a Siege-dzsel), erre még csak most indul a hosszú hónapok óta beígért Dark X-Men. Az egész a Dark Avengers koncepciójára épül, vagyis Norman Osborn alapít egy új X-Men csapatot, aminek dolga az lesz, hogy fenntartsa a rendet a mutánsok és az emberek közt – de persze leginkább az, hogy hatalmon tartsa Osbornt. Ez a csapat tökéletes lehetőséget kínálna az alkotóknak arra, hogy egy olyan szemszögből mutassák be az évek óta ugyanazt a táncot járó „mutáns ügyet” a Marvel Univerzumban, mint eddig még soha. De a friss látószög helyett csak egy újabb szuperhősképregényt kapunk, igaz, annak a Dark X-Men kifejezetten jó – és ezen nincs is mit csodálkozni, a címet Paul Cornell és Leonard Kirk gondozza, akiknek nagyszerű sorozatát, a Captain Britaint idén nyáron kaszálták el, sokunk bánatára. Úgyhogy a karakterek érdekesek (főleg Dark Beast, akivel egy sajátosan fekete humor is került a történetbe), a sztori lendületes és ötletes (bár Nathan Grey, azaz X-Man visszatérésének egyelőre nem tudok örülni), a rajzok dinamikusak és látványosak. A Dark X-Men eléri, amit akar, csak jó lenne, ha egy kicsit többet akarna.
Superman – World of New Krypton #9
Már csak három rész van hátra a sorozatból, ami ideiglenesen eltávolította Supermant a Földről, és az ígéretes kezdet után most azt kell mondanom, hogy még mindig nem látom, hová is tart ez az egész. Minden részben van egy konfliktus (ezúttal a szaturnusziak képében), amit a végére a főhős fel is old, csak hogy aztán a cliffhangerben egy újabb probléma merüljön fel (Adam Strange felbukkanása a soros), ami a következő számban kerül górcső alá, és így tovább. Igaz, a háttérben fut (pontosabban haldokló lajhárként kullog) néhány epizódokon átívelő szál (főleg a még mindig gyógyulófélben lévő Zodról), de összességében ez a 12 részes cím inkább tűnik one-shotok sorozatának, mint egy ténylegesen összefüggő, hosszú sztorinak. Ha már egy viszonylag bátor húzással kivették Supermant a karakterrel kapcsolatos fő címekből (Superman és Action Comics), akkor nem ártott volna, ha kezdenek is vele valami lényegeset. De egyelőre a World of New Krypton csak úgy van, és ez ennyivel a vége előtt nem túl megnyugtató (látszik is az eladásokon: a sorozat – a többi Superman címmel együtt – olyan mélyen van, hogy onnan már a béka segge is csak teleszkóppal látszik).
Péntek van, vagyis a hét utolsó munkanapja, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ez GeexKomix-nap – és nem is akármilyen! Az elmúlt két hét terméséből szemezgetve ugyanis rábukkantam az év alighanem legjobb képregényére, ami, bármily furcsán hangozzék is, egy kutyás-kísértetes horror. De lesz itt még totális galaktikus háború zombikkal, posztapokaliptikus kaland egy gyerek-állat hibriddel, meg rejtély, vérfürdő, felnőttmese és szuperhősakció. Ja, és meghal a Megtorló.
Beasts of Burden 2
Történet: Evan Dorkin Rajz: Jill Thompson Kiadó: Dark Horse Comics
Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, azon gondolkodtam, mennyire túlzás azt állítani, hogy ez a legjobb képregény, amit idén olvastam. Aztán megnyugodtam, hogy semennyire. Meglehetősen sok ígéretes sorozat indult mostanában, de a Beasts of Burden, legalábbis ezzel a második számával, toronymagasan kiemelkedik még egy oly illusztris társaságból is, amit többek közt a Chew, a Stuff of Legend, a Batman and Robin és a The Unwritten képvisel. Az első rész békainváziója némileg meglepő módon egyáltalán nem köszön vissza, de nem baj, mert van helyette egy sokkal jobb sztori, amitől garantáltan eláll majd mindenkinek a lélegzete. Nem, nem viccelek, nem túlzok: Evan Dorkin olyasvalamit visz itt véghez, amire csak a legnagyobbak képesek. 24 oldalon elmesél egy kerek történetet úgy, hogy közben rongybabaként rángatja ide-oda az olvasót az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláján. Először nevetni fogsz, aztán meglepődsz, és elszomorodsz, majd felszökik az adrenalinszinted, elámulsz, megijedsz, és elborzadsz, és végül a szíved szakad meg, ha pedig érzékeny lelkületű vagy, még pár könnycseppet is el fogsz morzsolni – mindezt egy horror keretei közt, azaz Dorkin mindent kisajtol a műfajból, amit lehet.
A csak látszólag csendes és békés kisvárost őrző kutyák és macskák ezúttal eltűnt kölykök után kutatnak, és egy erdőbéli tóhoz jutnak, amiben szellemek laknak. Kísértettörténettel van tehát dolgunk, és nem is akármilyennel: a dühös szellemektől megszállt főszereplők úgy tépnek szét egy kisfiút a füzet közepe felé, engesztelhetetlen bosszúvágytól hajtva, hogy az olvasó csak bambán pislog ki a fejéből. „De hát ilyesmit nem szokás!” Szerencsére Dorkin tesz rá, hogy mit szokás, és mit nem. A Beasts of Burden merész, rendkívül kreatív, és fenomenálisan megírt képregény (a feszes történetvezetésben nincs egy felesleges szó, egy elvesztegetett pillanat), ami minden második oldallal képes meglepetést okozni. És persze Jill Thompson is elemében van: vízfestékes képei gyönyörűek és roppant kifejezők, az állatok ábrázolása pedig lenyűgöző. Ha kell mulatságosak és bájosak, ha kell komolyak, sőt, komorak és félelmetesek, az utolsó oldalt pedig külön ki kell emelnem: kisebbfajta csoda. Nincs mibe belekötni, azt viszont nem tudom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: ez az év legjobb képregénye. Kötelező mindenkinek. Addig nem mehetsz el otthonról, amíg el nem olvasod!
Blackest Night 4
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Tekintve, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata a jelenleg futó egyik legjobb szuperhősképregény, a DC arra épülő, idei nagy crossover-eseméynét úgy vártam, mint a messiást. Az első rész (ahogy annak idején kifejtettem) annak rendje és módja szerint be is váltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, de sajnos azóta a sztori csak bukdácsol. Az persze senkinek nem újság, hogy az efféle crossoverek általában csak annyiban különböznek egy átlagos szuperhőssztoritól, hogy nem 3-4, hanem 10-20 vagy még több hős és gazember csépeli egymást, de az, hogy a fő, a cselekményt alakító események a mellékágakban zajlanak, finoman szólva is meglepő. Márpedig ebben a negyedik részben nincs egy darab Zöld Lámpás sem (már ha Alan Scottot nem tekintjük annak), csak azt látjuk, ahogy a földi szuperhősök (élükön Flash-sel) kétségbeesetten küzdenek a Fekete Lámpások egyre növekvő serege ellen. De minthogy maga a konfliktus a különböző Lámpások közt zajlik (és mostanra tudjuk: Hal Jordannek egyesítenie kell a színspektrum erejét kiaknázó corpsokat, mert csak együttes fényük képes legyőzni a feltámadt holtakat), ennek a mellékes kis csetepaténak lényegében nincs komoly jelentősége, és inkább egy tie-inben lenne a helye, mint a crossover főminijében. Ehelyett a két fő tie-inben, a Green Lanternben és a Green Lantern Corpsban zajlanak (méghozzá rohadt élvezetesen és izgalmasan) azok az események, amik majd eldöntik a fény háborújának sorsát.
Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre ennek a résznek a végén bukkan fel egy új karakter, Nekron, aki minden bizonnyal a Fekete Lámpások vezetője, azaz a főgonosz lesz (bár már van egy Scar és egy Black Hand a háttérben, de annyira mindenképpen bízom Johns tehetségében, hogy ez nem vezet képzavarhoz). De addig is alig történik valami lényeges az egész képregényben, és ez egy crossover negyedik részétől megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha egyébként vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek (pl. amikor Atom belülről tép szét egy Lámpást, vagy amikor Madárijesztő a félelem legapróbb szikrája nélkül áll a gyilkoló holtak közt, miközben körülötte mindenki rettegve menekül), és ha a Lámpások továbbra is az utóbbi idők legfélelmetesebb gonoszai a mainstream amerikai képregényekben (bár még sokkal inkább azok lehetnének, ha kicsit kevesebbet pofáznának). És persze meg kell említeni Ivan Reist, akinek gyönyörűen sötét, rémisztő, realisztikus rajzai akkor is tartják a lelket az olvasóban, amikor már a sokadik tölteléknek tűnő oldalt hajtja tovább. Nagyon örülnék neki, ha Johns összekapná magát, mert ha így megy tovább, ez a minisorozat simán kinéz az év egyik legnagyobb csalódásának.
Dark Reign: The List – Punisher Történet: Rick Remender Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Daken, Rozsomák fia, Rick Remender (a frenetikus Fear Agent írója) képregényében szeletekre vágja Frank Castle-t. De tényleg. Nem csalás, nem ámítás: a Megtorló meghal ebben a számban. Mellesleg azért is merek így spoilerezni, mert ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta a következő rész előzetesét. Remender, aki az újraindított sorozattal vette át a karaktert Matt Fractiontől év elején, valamiféle bizarr élőholtként készül visszahozni Castle-t a sorozat két hét múlva megjelenő, 11. részében. Elég elborult, sőt, buta ötletnek tűni, hiszen a Megtorló nem az a karakter, akinek jól állnak az efféle halál-feltámadás hókuszpókuszok, és ez még akkor is igaz, ha Remender egészen korrekt munkát végzett az utóbbi szűk egy évben azzal, ahogy Castle-t az elmúlt időszakban tapasztalt gyakorlathoz képest mélyebben beintegrálta a Marvel Univerzumba. Szóval, vannak fenntartásaim a folytatást illetően, de hogy el fogom olvasni, az halálbiztos, mert amit az író ebben a számban művel, az elképesztő. Pedig a sztori röhejesen egyszerű: Norman Osborn, aki a címbeli listáján szereplő ellenségei levadászásával van épp elfoglalva, megtalálja marcona hősünk rejtekhelyét, és rászabadítja az egész H.A.M.M.E.R.-t, amikor pedig ez nem bizonyul elegendőnek (elvégre mi Franknek egy hadseregnyi kommandós?), akkor Dakent is. Hogy miért őt? A logikát tekintve talán nem a legkézenfekvőbb választás (Osborn Angyalai közt többen is vannak, akik könnyebben és gyorsabban kicsinálhatnák a főhőst), de a sztori élvezeti értékét tekintve mindenképpen: mert itt, a végjátékban csak egy igazi, test-test elleni küzdelemnek van létjogosultsága. És ami ezután jön, az egy olyan brutális, kőkemény akciójelenet (lőnek, rúgnak, ütnek, robbantanak, kaszabolnak), amit ugyan a MAX-os Megtorlótól (ld. Ennis) már megszokhattunk, de ami egy mainstream címben kisebb sokként éri az olvasót (a „parental advisory” felirat nem dísznek van a borítón). Remender nem fogja vissza magát, a kegyetlenül sodró lendületű, őrülten dinamikus és pofás ötletekkel teli harcban úgy spriccel a vér a szereplőkből, mint víz a szökőkútból. És az esztelen vérengzés, a karakterek legletisztultabb ábrázolása ellenére (Frank – elszánt, Daken – gyilkos) az író eléri, hogy az olvasó érzelmileg is hatás alá kerüljön. A főhős szűkszavú narrációja (középpontban az alcímmel – It’s a Good Lie – ami brutális erővel hangzik el utoljára a füzet végén) telitalálat, akárcsak az utolsó oldal: Frank darabjai (szó szerint) egy koszos, esőáztatta sikátorban. Persze, hiszen sima fejlövés vagy torokelvágás nem teszi meg, egy ilyen karaktert csakis így lehet búcsúztatni. John Romita Jr. pedig eszméletlenül gyönyörű munkát végez: a harc csodálatosan vérmocskos (igen! lehet valami csodálatosan vérmocskos!) és dinamikus, a rajzoló tökéletes választás egy ilyen kíméletlen élethalálharc ábrázolásához. Finoman szólva is megéri a pénzét.
Invincible Iron Man 19
Történet: Matt Fraction Rajz: Steve Larroca Kiadó: Marvel Comics
World’s Most Wanted, utolsó, azaz 12. (!) rész. Uuuuhhh, baromi hosszú sztorit tudhatunk most magunk mögött. Túlságosan is hosszút, ami azt illeti. Matt Fraction csaknem egy évig nyújtotta Tony Stark kálváriáját, és valljuk be, ez a történet, noha egyáltalán nem volt rossz, semmiképpen nem kívánt ilyen hosszú lefolyást. A sallangok és töltelékepizódok simán kiteszik a World’s Most Wanted egyharmadát, de talán a felét is – mert ha belegondolunk, Fraction csomó időt elpöcsölt azzal, hogy Vasembert újabb és újabb ellenségekkel állította szembe (Namor, War Machine, Madame Masque), és e jelenetek mindegyike csak időhúzó közjátékoknak bizonyultak, amik egyáltalán nem vitték előre a cselekményt. Az alapötlet ugyebár az, hogy miután Norman Osborn lett Amerika első számú rendőre, legfontosabb célpontja Tony Stark lett, merthogy a világ egyik legbriliánsabb elméje felbecsülhetetlen értékű információk birtokosa – legyen szó akár technológiáról, akár szuperhőstársai identitásáról. Osborn így vadászatot hirdetett hősünkre, aki drasztikus megoldáshoz folyamodott: miközben sorra felkereste, és használhatatlanná tette a világban elszórt bázisait, lassan, módszeresen törölni kezdte a saját agyát, hogy ellensége ne juthasson hozzá az abban tárolt információkhoz. Az ötlet érdekes volt (bár, hogy miért választja Stark a lassú leépülést, ami dolga végeztében is akadályozza, ahelyett, hogy egy csapásra nyírná ki az agyát, miután megtette, amit kellett, az rejtély), és Fraction a két karakter megváltozott status quo-jával együtt ügyesen használta fel, hogy izgalmas ellentétpárt faragjon Vasemberből és Osbornból.
Míg az egykori Zöld Manó felért a csúcsra, addig Stark mélypontra zuhant, és ez végig szépen tükröződött a figurák hatalmi és intellektuális állapotán is (nem véletlen, hogy Osborn minden máshol megjelenő őrületét Fraction szinte száműzte a saját képregényéből: felborította volna a tökéletes ellentétet). Ezzel az író elérte, hogy Osbornra úgy tekintsünk, mint Vasember ősellenségére, annak ellenére, hogy nyilvánvalóban nem volt az soha. Az utolsó szám viszonylag zökkenőmentesen varrja el a szálakat, bár akadnak döcögős pillanatok. Stark és Osborn, előbbi zöldséggé devalválódott elméjéből adódóan súlyosan kiegyenlítetlen összecsapása erőteljes, izgalmas, és bár befejezése könnyen kiszámítható (ez sajnos a sztori szinte minden fordulatára elmondható volt), korrekt fináléul szolgál a sorozathoz. A mellékszál Pottsszal, a Fekete Özveggyel és Maria Hillel már problémásabb, különválásuk értelmetlen, utóbbi kettő kijutása Osborn épületéből pedig meglehetősen hiteltelen. Larrocán ellenben nem múlt semmi: a rajz színvonala ugyan erősen ingadozó volt a 12 rész alatt, de most összekapta magát. Az akciók dinamikusak és látványosak, és az arcok is jobban festenek, mint általában – Osborn, akit nála pocsékabbul senki nem rajzol a Marvelnél, végig a páncéljában van, úgyhogy ő sem zavar bele az élménybe. Ha Fraciton rövidebbre fogta volna, akár nagyon jó is lehetett volna ez a sztori. Így csak egy erős közepes.
Sweet Tooth 2
Történet és rajz: Jeff Lemire Kiadó: Vertigo Comics
Lassan nem telik el hét posztapokaliptikus képregény nélkül – de persze ne érezzétek úgy, hogy panaszkodom! Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy bármikor jöhet belőle bármekkora mennyiség. A világvége utáni téma legújabb képviselőjét Jeff Lemire, az Essex County Trilogy és a The Nobody írójának köszönhetjük – de hogy tényleg, szó szerint köszönhetjük-e neki, nos, ezt illetően még ülésezik az esküdtszék. Az első rész ugyan nem bizonyult nagy durranásnak, kellemes, figyelemfelkeltő szórakozásnak viszont igen, és ezzel ellátta egy sorozatnyitány legfontosabb feladatát: rávett a folytatás elolvasására. Viszont a második számmal a színvonal romlott, ahelyett, hogy javult volna, és határozottan gondjai vannak azzal, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Ez nem kis részt Lemire képi világának köszönhető: ezek a borzasztóan vázlatos, szögletes, elnagyolt, és kicsit sem szimpatikus vonások nem nagyon passzolnak a sztorihoz (bár nem tudom, mihez passzolnának egyáltalán – a The Nobodyban azért kifinomultabbnak tűnt Lemire stílusa), sőt, ami azt illeti, kifejezetten csúnyák. Amikor pedig akcióra kerül a sor, a látvány eléri a mélypontját: a beállítások sablonosak, a mozgás katasztrofálisan dinamikátlan, és az egész oldalkompozíció döglesztően unalmas (mellesleg ötlettelen is a szóban forgó jelenet, de ez már írói hiányosság).
A sztori egyszerű: 7 éve valamilyen rejtélyes járvány kipusztította az emberiség 90%-át, és csak idő kérdése, hogy mikor áll be a sorba a maradék 10% is. Csak a hibridek (afféle állat-emberek, mint a fő- és címszereplő kisfiú) vannak biztonságban, ők valamiért immunisak – így aztán persze vadásznak rájuk. A főhőst, Gust, apja a külvilágtól elzártan, biztonságban tartotta, de most, hogy meghalt, a fiú reménytelenül egyedül van, és bigott, a saját kis világában élt faterjának nevelése nem növeli az életben maradási esélyeit. Az előző rész végén megmentette pt egy Jeppard nevű férfi, aki most azt ígéri neki, hogy eljuttatja egy titkos helyre, ahol a hozzá hasonló hibridek biztonságban élnek. A koncepció, amely szerint egy naiv, gyámoltalan, tudatlan és a pontnál is egyszerűbb mutánsfiú kikerül a posztapokaliptikus nagyvilágba, akár izgalmas és érdekes is lehetne. De amíg Lemire csak sablont sablonra halmoz a narrációval, a cselekmény „fordulataival”, és a karakterekkel is (Jepperd csak a szokásos marcona antihős, akiből 12 egy tucat, Gus meg egyelőre csak bábként sodródik), addig a képregénynek reménye sem lesz rá, hogy kiemelkedjen a középszerből. És a tendencia (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni két rész után) nem éppen ígéretes.
Dark Avengers 10
Attól eltekintve, hogy mintha Brian Michael Bendis elfelejtette volna, mivel ért véget saját sorozatának legutóbbi része (ti. a Sentry lelövése, ami mintha meg se történt volna, a Marvel skizofrén Supermanje gond nélkül repdes tovább), ez megint egy brutálisan jól sikerült képregény. A horrorisztikus bevezetőt (két dögös tinilány érkezik egy poros kisvárosba a semmi közepén – a geekek máris tudják, hogy nekik harangoztak) egy ehhez tökéletesen passzoló, instant akció követi (Osborn Angyalai Man-Thinget aprítják a louisianai mocsarakban), majd visszatérve a bevezetőben felvett fonalhoz, egy rejtélyes ellenség energiafelhővé robbantja a Sentryt. Bendis nem kispályázik: ahogy az utolsó oldalból kiderül, röhejesen nagyhatalmú gazokkal kell szembeszállnia a csapatnak, és ez kiváló alkalom arra, hogy megvillanjon Osborn „hősi” oldala. Mert minden őrülete és gonoszsága ellenére komolyan veszi szuperrendőri feladatát, és nem hátrál meg, csak mert nyilvánvaló, hogy semmi esélye olyanokkal szemben, akik félkézzel elintézték a Sentryt – úgyhogy durva leszámolás várható a Dinosaur nevű kisvárosban (nem vicc, sőt: akár hiszed, akár nem, a város tényleg létezik).
The Unknown – The Devil Made Flesh 1
Pár hete, amikor az ötödik résszel véget ért Mark Waid pofás kis minisorozata, a The Unknown, abban reménykedtem, hogy ez csak egy hosszabb sorozat első felvonása, afféle bevezető volt. Ekkor a folytatás már félúton lehetett a nyomdába, mert nemrég megjelent a második The Unknown mini, a The Devil Made Flesh első része. A koncepció itt az, hogy a két sztori közt egy év telt el, és ez két szempontból is érdekes: egyrészt főhősnőnknek, a túlvilági jelenségek után nyomozó Catherine-nek egy betegség miatt akkor elvileg már csak fél év volt hátra az életéből, másrészt azóta valami okból megszakadt a kapcsolata asszisztensével, James Doyle-lal (valami igencsak balul sült el legutóbbi ügyük során). Utóbbi most minden követ megmozgat, hogy a nő nyomára bukkanjon, és amikor sikerül neki, egy hatalmas rejtély és egy rakás hazugság hálójában találja magát. Catherine karaktere eddig is érdekes volt, de azzal, hogy halálos betegnek hazudja magát, és hogy James helyére egy másik, nyilvánvalóan rosszban sántikáló asszisztenst keres, most még érdekesebb lett. Waid jól bontja ki az izgalmas kérdések súlya alatt roskadozó misztikus sztorit, fantasztikusan bánik a karakterekkel és a dialógusokkal, nem is beszélve a brutális erejű cliffhangerről – és Minck Oosterveer képei is tetszetősek. Mindenképp olvasandó.
The Stuff of Legend 2
Folytatódik az életre kelt játékok missziója a gonosz világában, a Darkban, gazdájuk, egy kisfiú megmentéséért, akit elragadott a Mumus. Az első rész olyan volt, mint a Toy Story és a Ryan közlegény megmentése sajátos keresztezése, de most eljött az ideje annak, hogy felhagyjak mindenféle hasonlítgatással: mert ugyan lehet párhuzamokat vonni, de a The Stuff of Legend fenomenálisan szórakoztató olvasmány a saját jogán. A szereplők ezúttal egy Hopscotch nevű furcsa városkába érnek, ahol minden lakó egy bizarr játékot kénytelen játszani, szigorú szabályok mellett, a győzelem reménye nélkül. A Mumus szolgálatában álló polgármester hőseinket is játékra kényszeríti, és ez lesz a nagy próba Percy, a „malacpersely” számára, akit a gonosz az első részben árulásra csábított. Mike Raicht és Brian Smith képregénye továbbra is hatalmas élmény minden korosztálynak, és bár ez a szám összességében meglehetősen közjátékszerű (a szereplők semmivel nem kerülnek közelebb céljuk eléréséhez), érdekes dolgok derülnek ki a Dark sajátos politikai és hatalmi rendszeréről. És mivel úgy tűnik, hogy az írók tudatosan, aprólékosan (és nem utolsósorban: élvezetesen) építik a maguk kis világát, könnyű megbocsátani nekik, hogy a cselekmény némileg megakadt. Ha pedig még hozzávesszük Charles Paul Wilson III gyönyörű rajzait is, akkor az év egyik legjobb képregényét kapjuk. Folytatás tavasszal, csak győzzük kivárni.
Érzelgős Joker, beszari Batman, pojáca Rébusz, joviális Pingvin, és persze gonosz Hush, akitől nagyon kell félni, mert gyolcsba van tekerve, és tud háztetőkön szaladgálni. Visszatért, de minek? Minden idők alighanem legfeleslegesebb magyarul megjelent Batman-képregénye.
Nem nagyon tudok más okot elképzelni a Hush visszatér megjelenése mögé, mint hogy a Képes Kiadónál (egyébként jogosan) úgy gondolták, ezzel a címmel szinte bármit el lehet majd adni a Jeph Loeb-féle Hush derekas sikere után. Ugyanis A. J. Lieberman és Al Barrionuevo képregénye minden szempontból lényegtelen, felesleges és főleg, rossz. A történet szerint a halottnak hitt Hush, azaz Bruce Wayne gyermekkori barátja, Thomas Elliot visszatér, és végső bosszújára készül az életét szerinte tönkretevő Batman, és a Hush-ban amazt manipuláló Rébusz ellen. Utóbbi az egyetlen olyan emberhez menekül, aki megvédheti őt, és akinek múltjáról tud valamit, aminek segítségével rá tudja venni, hogy meg is tegye: Jokerhez.
Már az elején fontos megjegyezni, hogy a Hush visszatér nem Batmanről szól, hanem az imént felsorolt ellenségeiről – és ezzel nem is lenne semmi baj. Csakhogy egy Batman füzetet mégiscsak bajos eladni a Sötét Lovag nélkül, ezért Lieberman görcsösen és értelmetlenül beleerőszakolta őt a történetbe, hogy aztán végig ne csináljon benne semmit, és ne legyen semmiféle befolyása a cselekményre. A denevér már a Hush-ban is csak inkompetens pojácaként sodródott az eseményekkel, a folytatás pedig még egyet, és még nagyobbat rúg a 70 éves mítoszba. Batman csigalassúsággal rakja össze a tényeket, tudálékosan vizsgálgatja a nyomokat, hogy aztán az egésznek ne vegye semmi hasznát, sehová ne érjen oda időben, és amikor mégis, akkor is csak álljon a robbanó rendőrautók között, és nyafogjon az Orákulumnak, hogy irányítson fölé egy műholdat, mert látnia kell a terepet. Egyetlen egyszer lép ténylegesen akcióba, és akkor is csak egy nevetségesen felesleges, a sztori szempontjából teljesen irreleváns bunyóba keveredik saját szövetségesével, a Zöld Íjásszal. Igaz, neki legalább örülhetünk, ő az egyetlen tisztességesen írt karakter a képregényben.
Mert Batman nem csak felesleges (ha teljesen kiemeljük őt a cselekményből, nem változik semmi), de ábrázolása még karakteridegen is. Be van tojva Hush-tól, olyannyira, hogy rémálmai is vannak vele, és hirtelen veszélyesebbnek tartja, mint Jokert – mi meg csak nézünk, hogy mégis mi alapján. Ez a gyolcsba tekert pojáca, aki háztetőkön állva szavalta Arisztotelészt az esőben, és akivel Rébusz úgy játszott, mint egy cica a gombolyagával? Veszélyesebb Jokernél? Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy író erőlködve sulykol az olvasóba olyasvalamit, amit nem képes történetmeséléssel és karakterrajzzal alátámasztani – Hush-ról pedig csak onnan tudjuk, hogy nagyon veszélyes, hogy ezt mondják róla, de nem csinál semmi olyat, ami ezt meg is alapozná. Sőt, ami azt illeti, magasan az utóbbi évtized egyik legfantáziátlanabb és legerőltetettebb gonosza, akár motivációit, akár Batmannal való kapcsolatát, akár céljait és tevékenységét vesszük (helyesbítek: csak volt, ugyanis azóta Paul Dini vette magának a fáradságot, és mélységet adott neki – de ez már egészen más lapra tartozik).
Nyögve-nyelve előadott, lapos bosszúhadjárata pedig a többi karakternek is a rovására ment: ugyanis belegondolva, lehet, hogy Hush mégis veszélyesebb Jokernél, vagy legalábbis az itt bemutatott Jokernél – mert a Bohócherceget, dacára 7 évtized számtalan inkarnációjának, még soha nem láthattuk ilyen sótlannak, unalmasnak és érdektelennek. Az őrült, tömeggyilkos komédiás első jelenetében látványosan kesereg halott feleségének fényképei fölött (legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy némi változtatással készpénznek veszi Joker Gyilkos tréfa-béli, megbízhatatlan eredettörténetét, és ezzel balga módon eloszlatja a karakter körül időtlen idők óta fenntartott misztikus ködöt), később pedig Pingvinnek szomorkodik egy kandalló tüze előtt ülve. (Legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy valószínűleg még ő sem tudta, Pingvin miért van egyáltalán a könyvben, mi a szerepe a történetben, és hogy sokkal inkább tűnik egy jóságos papinak, mint alvilági vezérnek.) Mindeközben az őrületnek a szikráját sem mutatja, és nincs egyetlen valamirevaló, jellegzetesen jokeres beszólása sem – csak egy szürke fantáziátlan gengszter a sok közül, akit megfosztottak lényegétől. Ami pedig Rébuszt illeti, ő a fél Gothamet manipuláló mesterbűnözőből hirtelen egy nyöszögő-nyávogó-remegő ronccsá devolválódott, aki ráadásul Al Barrionuevo rajzainak köszönhetően úgy fest, mint egy tinédzser. Arra már kár is kitérni, hogy egy másik gonosz, Prometheus szerepeltetésének sem nagyon van értelme.
Lieberman a karakterek legalapvetőbb jellemvonásaival nincs tisztában (ergo ezt nem lehet újítási szándékkal és hasonló kifogásokkal kimagyarázni), és ha a rengeteg felesleget lehámozzuk a cérnavékony sztoriról, aminek mellesleg lezárása sem nagyon van, akkor rögtön látszik, hogy az egészet kényelmesen el lehetett volna mesélni legfeljebb két részben. Igaz, jobb úgy se lenne, de legalább hamarabb túlesne rajta az ember. Az egyetlen a képregényben, ami nem érdemel súlyos kritikát (igaz, dicséretet sem – és a Hush-ban legalább ez megvolt), az a képi világ: a rajzok az említett tini-Rébuszt és egy groteszkül vaskos Méregcsókot leszámítva korrektek, viszonylag realisztikusak, és a célnak megfelelnek – bár egy jottányit sem emelkednek ki a nagy, összességében unalmas szuperhősátlagból. Ami a magyar kiadást illeti, az rendben van: a fordítás többnyire gördülékeny (bár akadnak nehezen csúszó mondatok), a papír minősége kiváló, a nyomtatás hibátlan, és a kötetek elején lévő karakter- és előzményismertetők is hasznosak. Ami viszont az árat illeti, az nem valami barátságos. A két kötet (hat rész, 180 oldal) összesen 6000 Ft-ot kóstál, és ezzel a Hush visszatér hivatalosan is belép a legdrágább kiadványok szűk klubjába (jóval többe kerül pl. az 50 oldallal hosszabb Sandmannél is).
Batman: Hush visszatér 1 - Társkeresés Batman: Hush visszatér 2 - Kényszerű szövetségek (Képes Kiadó, 2009)
Kívül borús, szürke, esős idő, belül zombik, hősök, mutánsok, szörnyek, robotok, világvége, Star Wars és Antikrisztus. Tudom, hogy hálásak vagytok, fáradjatok csak be…
Nehéz a szuperhősök élete – újra és újra ugyanazokkal a rosszfiúkkal kénytelenek megküzdeni, akiket lekapcsolásuk után vagy elengednek, vagy megszöknek, és ismét forralni kezdik őrült terveiket, és irtani kezdik az ártatlanokat. De mi van akkor, ha egy szuperhőst ez oly mértékben frusztrálni kezd, hogy azt mondja: francba az egésszel, egyszerűen kinyírom a mocskokat, és kész? Christos Gage Avatarnál indul sorozata ezt a kérdést feszegeti. Főszereplője, John Dusk, a rendőrség kötelékében álló szuperhős, aki néhány hasonló, emberfeletti képességekkel bíró társával együtt segíti a „normál” hekusok munkáját (például olyan gyilkos őrültek ellen, mint a borítón látható dögös szupergonosznő). De Johnnak elege van. Elege a körmönfont ügyvédek gyilkosmentő manővereiből, a hatóságok elől újra és újra megszökő bűnözőkből, és az egész jogrendszerből, ami inkompetens lévén, nem képes végleg megoldani az egyes törvényszegők jelentette problémákat. Így aztán saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és kegyetlenül lemészárolja azokat, akik szerinte megérdemlik – de a helyzetet némileg komplikálja szintén rendőr barátnője, aki épp az általa elkövetett gyilkosságok ügyében kezd nyomozni. Minthogy Gage az Absolutionnal egy olyan világot teremtett, amiben a szuperhőstársadalmat beintegrálták az igazságszolgáltatásba (John csak annyiban különbözik kollégáitól, hogy neki különleges képességei vannak), a koncepció egyelőre szupererők nélkül is ugyanígy működhetne – vagyis a sztori szólhatna akár egy átlagos nyomozóról is. De egyrészt a második szám cliffhangere már sejteti, hogy az író egy puszta gimmicknél több szerepet szán a szuperhőstémának, másrészt pedig, még szimpla gimmicknek is nagyszerű volna, hiszen, még ha csak közvetetten is, de plusz dimenziókat ad a képregénynek.
Az Absolution több szempontból is roppant élvezetes és érdekes olvasmány. A bűnözőkön könyörtelen bosszút álló szuperhős ötlete már önmagában figyelemreméltó, és Gage ki is használja a téma kínálta lehetőségeket. Azt hinnénk, a hangsúly a morális dilemmán lesz, de ez egyelőre szinte elhanyagolható. Az író a rövid, de hatásos akciók közti részeket leginkább arra használja, hogy alaposan megindokolja főszereplőjének tetteit, akit egyáltalán nem érdekelnek az erkölcsi aggályok. És ami a legszebb, hogy minket sem: gyilkosságait nem tudjuk nem helyeselve nézni, ugyanis a civilizáció fenntartásához szükséges egyik alapvető, és itt durván megszegett szabály szinte lényegtelenné válik, amikor Gage érzékelteti velünk a világot elborító mocskot, és hősének efölötti őrlődését. A törvény megszegését a lehető legegyszerűbb ok teszi indokolttá: egy igaz ember meg nem érdemelt gyötrődése. John pedig gyötrődik tovább, de nem a lelkiismeret furdalja, nem kérdőjelezi meg tetteit, inkább az zavarja, hogy a világ rákényszeríti a hóhér szerepét. Mindez nagyon szépen csapódik le barátnőjével való kapcsolatában, mely szerencsére egyáltalán nem egy „kötelező szerelmi szál”, hanem a sztori szerves része. Minden stimmel: a karakterek, a sztori, a tempó, talán csak Roberto Viacava átlagos képei lehetnének kissé sötétebb hangulatúak, és főleg, egyedibbek, markánsabbak – de az Absolution így is bőven megéri a pénzét.
Astonishing X-Men #31
Történet: Warren Ellis Rajz: Phil Jimenez Kiadó: Marvel Comics
Nem mondhatnám, hogy Warren Ellis késésben van elődjéhez képest. Elvégre Joss Whedonnak is bő négy évre volt szüksége, hogy lezárja 24+1 részes történetét, és ehhez képest már senki nem csodálkozik rajta, hogy Ellisnek is 15 hónapjába került hét képregény megjelentetése. De azért mégiscsak szép lenne, ha összekapná magát a kultikus Transmetropolitan szerzője, mert ezek a marhanagy csúszások ezzel együtt is igencsak frusztrálók tudnak lenni – és láss csodát, a 32. rész november negyedikére van kiírva. Addig már csak három hét van. Ez az univerzum még nem volt tanúja annak, hogy egy Astonishing X-Men képregény három héttel az előző szám után boltokba kerüljön. Gyanítom, a lényegesen felfokozott tempó a rajzolóváltásnak köszönhető, és ha már itt tartunk, ennek más előnyei is vannak. Elnézve Phil Jimenez elődjénél ugyan konvencionálisabb, de gyönyörűen kidolgozott, a kívánt hatást maradéktalanul elérő képi világát, Simon Bianchi mesterkélt, túlspilázott, szemet fájdító panelkezelése annyira hiányzik, mint egy világégés. Szóval, a látvány kifogástalan, ami pedig a sztorit illeti, az egyszerű, mint egy pont – legalábbis egyelőre, és mivel ez egy új történet (Exogenetic) első része, a cselekmény szimplicitását most még kár volna kárhoztatni. Az egész képregény egyetlen szép, hosszú mentőakció: Brand ügynök, a Marvel Univerzum földönkívüliekkel foglalkozó titkosügynöksége, a S.W.O.R.D. igazgatója, csapatával bajba kerül egy broodokkal (ez a faj volt az X-Men akkori szerzőjének, a legendás Chris Claremontnak a válasza az Alienre, 1982-ben) teli űrhajón, maga Brand pedig (aki nem mellesleg Bestia barátnője) ennek következtében teljes sebességgel készül becsapódni a Földbe. Az X-Ment értesítik a vészhelyzetről, és mindenki kedvenc mutánsai felkerekednek, hogy megmentsék Brandet, mielőtt gépével szétkenődik San Francisco aszfaltján.
Nem egy bivalyerős sztori, mi? A kivitelezés viszont példás: a cselekmény lendületesen robog előre, az akció dögös, látványos, dinamikus, és nem utolsósorban ötletes – Ellis a mentőakció részletezése során jól kihasználja az X-Men tagjainak képességeit. Brand zuhanásának telepátiával, puszta erővel és az időjárás manipulálásával való megállítása egy esszenciális „lehetetlent nem ismerő szuperhősök akcióban” – jelenet. De a lényeg persze csak ezután jön: az adrenalinpumpáló felvezetés egy igen hatásos cliffhangerbe torkollik, amiben az X-Men szemtől szemben áll valamivel, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy brood és egy Sentinel keresztezése. Szóval belecsöppenünk egy kis biotechnológiai mutáns rémálomba, á la Warren Ellis? Erre bármikor vevő vagyok. És rá is férne a címre, hogy a folytatás tényleg legyen olyan jó, mint amit ez a nyitány ígér, mert az előző, párhuzamos világos, mesterséges mutánsos sztori, ha nem is volt rossz, azért Whedon történeteinek nem nagyon csókolgathatta még a lábnyomát sem. Szóval reménykedjünk, a potenciál ott van az Exogeneticben, és ha az égiek is úgy akarják, három hét múlva kiderül róla, hogy sikerült Ellisnek kiaknáznia, vagy sem.
Atomic Robo and the Shadow from Beyond Time #5
Történet: Brian Clevinger Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red 5 Comics
Az a geek, akinek nem folyt össze a nyál a szájában a csodálatos címet olvasva, nem minősül igazi geeknek, és büntetésből 3 napon belül nyújtsa át a szerkesztőségnek teljes DVD-, képregény- és játékgyűjteményét, ahol is méltóbb kezek közt újraelosztásra kerül. A többieket pedig megnyugtatom: igen, ez a képregény pont olyan jó, mint amilyennek a cím sugallja. Brian Clevinger és Scott Wegenere minisorozatokból álló sorozata 2007-ben indult az akkor frissiben alakult Red 5 Comics kiadó égisze alatt (a cégnek akad még pár imádnivaló című képregénye, ld. Zombies of Mass Destruction). Az Atomic Robo fő- és címszereplője egy mesterséges intelligencia, akit Nikola Tesla alkotott 1923-ban, hogy segítségével kitágítsa a tudomány határait. Azóta az érző robot közreműködött egy NASA-expedícióban, emberi jogokat és teljes amerikai állampolgárságot nyert cserébe a második világháborúban betöltött szerepéért, egyébként pedig afféle egykedvű, száraz humorú, és főleg, baromi jófej szuperhősszerűségként funkcionál – azaz, ha valami nyálkás, csápos, ocsmány és rosszkedvű (ne adj isten, náci) bukkan fel valahol, akkor Robót küldik, hogy fémöklével lazítsa meg kicsit a fogsorát. Igen, nyilvánvalóak a Hellboyjal vonható párhuzamok, de szerencsére Clevinger sorozatának nincs szüksége arra, hogy Mike Mignola munkásságához mérjék – ötletes, tökös, vicces, akciódús és lendületes képregény a maga jogán is. A Shadow from Beyond Time a harmadik minisorozat a karakterrel, és talán a legélvezetesebb az összes eddigi közül – ami pedig nem kis szó, higgyétek el. Az egyik lényeges különbség a Hellboyhoz képest, hogy míg az a mitológiából és a folklórból merít, addig Clevinger sokszor valós karaktereket (Teslát, Lovecraftot, Hawkingot) használ, és a tudomány kalapjából húzza elő robotököl-hívogató szörnyeit. A Shadow from Beyond Time csápos óriásizéje nem mellesleg szerencsétlen Lovecraft fejéből bújt elő az első részben. Mint kiderül, Lovecraft Teslával és Charles Forttal együtt 1908-ban megakadályozták, hogy a bestia elpusztítsa a bolygót (ebből lett a Tunguszka incidens), de ez csak ideiglenes megoldás volt – a lény ugyanis időn kívül létezik, így hiába ölik meg, évekkel/évtizedekkel később bármikor újra felbukkanhat. És fel is bukkan, így aztán Robo a fél XX. századot az ellene vívott harccal tölti, míg ebben az utolsó részben végre lehetősége nyílik rá, hogy végleg cafatokra robbantsa a szörnyet. Clevingernek szenzációs ötletei vannak (ezúttal a különböző idősíkokból származó Robók találkozása a csúcs), és vitathatatlanul zseniális érzéke van a történetvezetéshez: nincs semmi sallang, csak akció és humor minden mennyiségben, megállás nélkül, frenetikusan vicces-ironikus dialógusokkal fűszerezve. A sorozatnak, akárcsak a címszereplőnek, van egy egészen sajátos bája, ami egyebek mellett (mint például a tény, hogy a világmentés is csak egy hatalmas móka, amibe vajmi kevés komolyság szorult – épp csak annyi, hogy némi feszültség azért maradjon) Scott Wegener pofátlanul egyszerű, ugyanakkor elbűvölően szimpatikus, rajzfilmszerű, komikus, és világos színekkel teli képi világának köszönhető. Az Atomic Robo egy képregénygeek valóra vált álma.
Chronicles of Wormwood – The Last Battle #1 Történet: Garth Ennis Rajz: Oscar Jimenez Kiadó: Avatar Press
Van Isten (igaz, őrült, folyamatosan, nyáladzva recskázik, és ugyanarra a lándzsára van felnyársalva, amire a Sátán): az eredeti hatrészes minisorozat és a 2007-es one-shot (The Last Enemy) után Garth Ennis visszatér a Chronicles of Wormwoodhoz egy újabb mini erejéig. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy a világ forogjon tovább. Aki esetleg nem tudná (és aki emiatt most nyilván mocskosul szégyelli magát), a frenetikusan gonosz és fekete humorú, a vallást, a társadalmat, és úgy általában az embert célkeresztnek használó képregény Danny Wormwoodról, magáról az Antikrisztusról, az Ördög fiáról szól, akinek azonban elege van az ég és a pokol csetepatéiból, és inkább átlagos emberként élné az életét. Na jó, nem annyira átlagosként, mint inkább egy milliárdos tévémogulként, de érted a lényeget. Állandó társaságát egy rosszindulatú, kárörvendő beszélő nyúl, Jimmy, és maga Jézus Krisztus jelenti, aki sajnálatos módon egy előember intelligenciájának szintjén vegetál, mióta egy háborúellenes tüntetésben egy rohamrendőr megkínálta a gumibotjával. Az első minisorozatban Danny megakadályozta a Sátán és Isten közös tervét az armageddon elhozatalára, a The Last Enemy című folytatás meg egyrészt a perverz, mocskos szájú pápa sorsának beteljesüléséről szólt, másrészt pedig Danny kísérletéről, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki elhagyta, amiért félrekefélt Jeanne d’Arckal.
A The Last Battle több ígéretes szálat indít el, amik mentén Ennis kiélheti majd minden perverz humorát és cinizmusát. Először is, Danny említett barátnővisszahódítási küldetése olyannyira sikeres volt, hogy mióta újra összejöttek, csak kefélnek, mint a nyulak, és lassan szaporodni is fognak: Maggie-nek az Antikrisztus gyermeke növekszik a hasában. Aztán ott van Danny tévébirodalmának a sikertelenségei és a médiaribanc felesége által megalázott és tönkretett konkurense, akinek az öngyilkosság kapujában eddig ismeretlen gonosz erők felkínálják a bosszú lehetőségét. És persze Ennis Jézusról sem feledkezett meg: egy kommunizmusról és kapitalizmusról folytatott elmélkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy levetkőzte sérülése utáni félkegyelműségét, és lassan ismét teljes értékű megváltó válik belőle. A sorozat hangulata nagyjából maradt olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük, bár (legalábbis egyelőre, ebben az első részben), ez most egy fokkal komolyabb hangvételűnek tűnik, mint az előzmények. Ez főleg Oscar Jimenez miatt van így, realisztikus, szokványos képi világa ugyanis korántsem passzol a képregény sajátosan abszurd stílusához – kiütközik a rajzoló szuperhősös múltja, és ez itt bizony nem jó (egyébként anno Jacen Burrows rajzai sem illettek tökéletesen a műhöz – hiába, ez a sorozat üvölt Steve Dillon után). Ugyanakkor az a bizonyos komolyabb hangvétel Ennis számlájára is írható: a poénok kissé háttérbe szorulnak (ha a minden felbukkanásakor imádnivalóan gonoszkodó Jimmy nem lenne, teljesen hiányozna a humor a képregényből), az író az oldalak többségét a történet felépítésének szenteli, ami pedig Danny konkurensét illeti, az ő sztoriszála kifejezetten sötét és horrorisztikus. Mindez persze nem feltétlenül baj, Ennis nagyjából rátalált egy kényelmes egyensúlyra a humor és a komolyság közt, de én azért nem bánnám, ha ez eltolódna az előbbi irányába, ahogy a korábbi részekben.
Criminal: The Sinners #1
Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Philips Kiadó: Icon
Egyetlen okból örülhetünk annak, hogy nemrég véget ért az Ed Brubaker-Sean Philips páros Incognito című zseniális minisorozata: így végre folytatódhat az amiatt év elején parkolópályára állított Criminal, ugyanattól a duótól. A Criminal, ami az egyik legjobb bűnügyi képregény, amit valaha írtak, a Criminal, amit csakis olyan remekművekkel lehet együtt emlegetni, mint a Sin City, a 100 Bullets vagy a Scalped. A nagy különbség azokhoz képest, hogy Brubaker és Philips sorozata földhözragadtabb, jó értelemben véve egyszerűbb, átélhetőbb, és sokkal kevésbé stilizált. Ez a képregény mutatja be az utca igazi mocskát, az alvilág igazán reális arcát (heh, persze már amennyire ezt egy kellemesen fűtött lakás kényelmes foteljében ülve meg lehet állapítani), végletekig stilizált képek és karakterek, rafinált szójátékok és körmönfont verbális csaták, illetve egy számunkra kissé idegen indiánrezervátumos helyszín nélkül – ez egy igazi, kőkemény, klasszikus stílusú noir, ami már csak akkor lehetne noirabb, ha fekete-fehér volna. De az igazat megvallva, bármily praktikus és illő lenne is ez, Val Staples csodálatosan sötét és stílusos színvilágáról nehéz szívvel mondanék le.
A The Sinners az ötödik Criminal-sztori, és a második (Lawless) nagyjából közvetlen folytatása. Főszereplőjétől, Tracy Lawlesstől úgy búcsúztunk el, hogy nyakig ült a ganéban, mert miután minden szempontból kudarcot vallott meggyilkolt testvérének megbosszulásában, egy nő miatt pont ott kötött ki, ahol a legkevésbé akart: a helyi gengsztervezér, Mr. Hyde alkalmazotti listáján, bérgyilkosként. A The Sinners azzal indul, hogy a Lawlessben tragikus antihőssé emelkedett Tracynek természetesen a töke tele van az egésszel, és legalább arról szeretne megbizonyosodni, hogy akiket megöl, azok rászolgálnak a halálra. Ez persze konfliktusokat szül közte és főnöke közt, amit aligha fog elsimítani a tény, hogy keménykötésű főszereplőnk titokban kölcsönös örömszerzésbe bonyolódik a góré feleségével. Ráadásul Tracy most egy minden eddiginél nehezebb feladatot kap (ki kell derítenie, hogy kik és miért ölnek viszonylag nagyhatalmú, és elvileg érinthetetlen embereket a környéken), és a múltja is ott van a seggében: egy katonai nyomozó érkezik a városba, hogy hadbíróság elé citálja a dezertált, elítélt, majd börtönből megszökött emberünket. Három önmagában is sokat ígérő szál bonyolódik a cselekményben, de a sztori legnagyobb erőssége a főszereplője. Nem lehet véletlen, hogy Brubaker Lawless karakterét hozta vissza először az elvileg különálló, és csak nagyon lazán kapcsolódó sztorikat tartalmazó Criminalban. Egy csendes ölőgép, akinek, bármilyen szituációban legyen is éppen, annyi érzelem sem játszik az arcán, mint egy próbababáén. De ez nála nem szimplám abból fakad, hogy olyan kemény csávó. Az élet folyamatosan öntötte a szart a nyakába, és vajon meddig képes ezt bárki elviselni? Meddig szomorkodik, sír, veri a fejét a falba, tör ki újra meg újra keserűen és dühösen, és mikor jön el az a pont, amikor már képtelen bármilyen emocionális reakcióra, csak rezignáltan sodródik, és láthatóan az sem érdekelné, ha elégne körülötte a világ? Akármikor is, Tracy már túlvan rajta. Brubaker karakterrajza erőteljes, visszafogott és elegáns, ahogy az egész képregény. Alighanem a legtökéletesebb jelenleg futó amerikai sorozat.
Szinte hihetetlen, hogy idáig jutottam, de kénytelen vagyok leírni: a Crossed untat. És ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy zombiszerű járvány utóhatásairól szóló, brutális, vérmocskos, perverz, posztapokaliptikus Garth Ennis-képregény untatni fog, akkor azzal töltöttem volna a következő fél órát, hogy harsányan körberöhögöm. De sajnos kényelmetlen párhuzamot kell vonnom a Crossed és Mark Millar Old Man Logan című, nemrég véget ért Rozsomák-története között. Nem csak, hogy mindkettő a világvége után játszódik, de mindkettő hasonló dramaturgiát követ: a szereplők vándorolnak, és vándorolnak az apokalipszis utáni Földön, és néha történik velük ez meg az, van itt-ott egy kis ijedelem meg akció meg borzalom, de úgy általában véve a történetnek nincs semmiféle íve, és nem is nagyon tart sehová. A Crossed esetében még kevésbé, mint az Old Man Logan esetében. Rozsomáknak legalább volt valami konkrét célja, és igaz, hogy ez csak gyenge ürügyként szolgált a posztapokaliptikus panoptikum pikareszkszerű bejárására – de volt. Ennis egyre fogyatkozó számú szereplőinek nincs semmiféle céljuk, csak úgy mennek, és remélik, hogy közben nem halnak meg. Általában persze a hasonló történetek is mind csak a puszta túlélésről szólnak, de a cselekmény jellemzően koncentrálódik bennük egy adott helyre, vagy határozottan vezet valahová, miközben a karakterek, ne adj isten, fejlődnek, változnak (hadd ne állítsam a Crossedot párhuzamba a The Walking Deaddel – reménytelenül elvérezne).
Ahogy az Old Man Logan Millarnak volt egy afféle „művészi” maszturbáció a hardcore szuperhősök témában, úgy a Crossed ugyanaz Ennisnek a kőkemény horrorban. Zavarba ejtően véres, gonosz és perverz jeleneteket dobál egymásra, amik azonban puszta ötletek maradnak, mert a történet szövete, amibe szervesen illeszkedniük kéne, lényegében nem létezik. Tény, hogy ezek a jelenetek roppant hatásosak: a mai napig él bennem például az első rész végén látott duplaoldal (a fertőzöttek hátulról tesznek szívességet a félig kibelezett, és meglékelt koponyájú szülőknek, miközben a kislányukat épp cafatokra tépik a fejük fölött), csakhogy az ezek közti kitöltő részek elnyújtottak, unalmasak, üres fecsegésekkel, piti, semmitmondó, és sehová nem tartó csapaton belüli (ál)konfliktusokkal telik. Ez a rész a szokásosnál is üresebb: a szereplők menekülnek egy csapat fertőzött elől, akik ugyanazok, akikkel korábban egyszer már találkoztak (emlékeztek a hatalmas lópénisszel hadonászó fickóra?), vagyis az átkozottak követik őket. Mint mindig, most is egy füzetvégi sokkban csúcsosodik ki a cselekmény, ami mint mindig, most is hatásos, de az odavezető lapokból csak úgy árad a középszerűség. Pedig látszik rajta, hogy Ennis jó író: van a képregénynek tempója, jól van felépítve, rutinosak a dialógusok, épp csak hiányzik belőle az érdemi karakterrajz és történet – ez pedig hét szám után megbocsáthatatlan. Jobban járt volna, ha a Crossedot egyfajta antológiaként írja meg: ha minden szám más-más figurákkal és szituációkkal foglalkozott volna, akkor ezek az itt elpazarolt ötletek egy hozzájuk illő formátumban virágozhattak volna. Kár érte.
Haunt #1 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Todd McFarlane, a Spawn alkotója nem sok mindent csinált az utóbbi években, így némileg meglepetésként hatott, amikor 2007-ben bejelentette, hogy egy új ongoing képregényen kezdett dolgozni Robert Kirkmannel, a The Walking Dead szerzőjével. Ezután a sorozat nyitánya csúszott, és csúszott, míg végre idén októberben megjelent a várva várat első rész. Olyannyira várva várt volt, hogy már előrendelésben csaknem 60 ezer példány fogyott belőle, márpedig ezt a számot nem nagyon szokta megközelíteni semmi, aminek a borítóján nem pózol a két mamutkiadó valamelyikének egyik népszerű szuperhőse. És a borítót elnézve, a Hauntot könnyen érheti az a vád, hogy nem is áll túlságosan távol ezektől – vagy egészen pontosan a híres Pókember-gonosztól, Venomtól, akinek megteremtésében McFarlane-nek igen jelentős szerepe volt. A hasonlóságot csak aláhúzza a tény, miszerint a Haunt főhősében is két, egymást finoman szólva nem különösebben kedvelő elme viaskodik egymással. A McFarlane fejéből kipattant, Kirkman által írt képregény két egymástól elhidegült testvért állít történetének középpontjába: egyikük egy pap, másikuk pedig egy titkosügynök, aki rendre bátyjánál gyónja meg a munkájából fakadó vérontásokat – de nyilvánvalóan akadnak más bonyodalmak is közös múltjukban. Egy nap, egy félresikerült akció után a titkosügynök Kurtot megölik, és innentől szellemként kísért testvére, Daniel mellett – amikor azonban gyilkosai őt is veszélyeztetik, Kurt ösztönösen megszállja Daniel testét, és együtt egy sebezhetetlen szuperhősszerűséggé alakulnak (ld. borító), majd pedig elegánsan lefejezik a merénylőket.
Nyilatkozataikban az alkotók elsősorban azt emelték ki művükkel kapcsolatban, hogy szédületes akcióorgiákkal lesz tele, de (szerencsére) az első rész alapján ennél azért többről van szó. Kétségkívül van potenciál abban, hogy két, súlyos nézeteltérések miatt haragban lévő testvért egy testbe zárjanak, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, és együtt megbirkózni egyrészt egyikük halálával, másrészt másikuk erkölcsi aggályaival azt illetően, hogy embereket tépnek szét (bár a szentfazék Daniel, aki hallgatni is alig tudta bátyja „szörnyű tetteit”, meglepően félvállról veszi a füzetvégi vérontást). Egyfajta szélsőséges variációja ez a buddy cop témának, és egyelőre működik. A koncepcióban egyaránt vannak nagy veszélyek és nagy lehetőségek (dögös, hardcore akció lesz vagy röhejes, redundáns szuperhősködés, kemény morális kérdések jönnek vagy giccses áldilemmák, húsbavágó karakterkonfliktusok vagy olcsó melodrámák?), egyelőre annyit mondhatunk el, hogy az első rész működik. Gyorsan, tökölés nélkül eljut a cselekmény A-ból B-be, ügyesen lefekteti a főszereplők jellemének és viszonyrendszerének alapjait (Kirkman és Ottley mindössze négy néma, gyönyörűen kifejező panellel érzékelteti, hogy Daniel és testvérének szerelme közt régen volt valami), szolgál pár instant, dinamikus akcióval, és nem utolsósorban, egy magával ragadó, sötét, összességében realisztikus benyomást keltő, de bizonyos gesztusok, pillanatok kihangsúlyozásánál elegánsan túlzó képi világgal. A tudós például, akit küldetésében Kurt megmenteni hívatott, úgy fest, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő – briliáns kontrasztot képezve szörnyű, eldeformálódott kísérleti alanyaival. Figyelemfelkeltő kezdet – reméljük, rá is szolgál arra a figyelemre, amit most kiérdemelt.
The Walking Dead #66 Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
„We are the walking dead!” – kiáltotta Robert Kirkman sorozatának főhőse, Rick, a zombik által ellepett világ maroknyi más túlélőjének sok-sok résszel ezelőtt. És ez volt az egyik legerőteljesebb sor, amit valaha képregényben olvastam. Hogy miért ők a sétáló holtak, és miért nem a tényleges élőhalottak, azt mindenki tudja, aki követi a The Walking Deadet, bő öt éve az abszolút legjobb horrorcomicot a piacon. Kirkman sorozatával kapcsolatban általában az az első pozitívum, amit említenek, hogy senki nincs benne biztonságban, se a nők, se a gyerekek, de még a csecsemők sem, bárki, bármikor meghalhat – és ez így is van, és valóban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a képregényt remekműként kezeljük. De azért ennél jóval többről van szó. A The Walking Dead fájdalmasan realisztikus és felkavaróan kiszámíthatatlan krónikája egy zombijárványnak, ami hetek alatt elpusztítja a civilizációt, és ami a túlélőket olyan körülmények közé kényszeríti, amelyek közt egyre kevésbé van esélyük megőrizni emberségüket. Az immár 66 rész alatt jól látható a szereplőket átformáló folyamat, ahogy apró kompromisszumoktól eljutnak a kegyetlen, hidegvérű gyilkosságokig, természetesen mindvégig a „közösség”, a „jó” érdekében. Ennek következő állomása a Fear the Hunter című, ezzel a számmal befejeződő sztori, ami a zombiapokalipszis egy újabb szaftos aspektusára világít rá: a kannibalizmusra. Az előző részben Rick és társai már lefegyverezték a táborukat megtámadott idegeneket, így most már „csak” a döntés van hátra: mi legyen velük? Pár évvel ezelőtt egy ilyen jelenet több oldalas vitába torkollt volna, amiben a szereplők hosszan érvelnek és ellenérvelnek a kannibálok megölésével kapcsolatban – de ezen a ponton ezek a karakterek már rég túlvannak. Teszik, amit biztonságuk érdekében tenniük kell, nem számít, mibe kerül. A kép, amin eltökélt arccal nézik ellenségeik hulláinak elégését, háttérben a riadt és álszent pappal, akit nem sokkal ezután Rick keményen helyre tesz verbálisan, hátborzongató.
És ez a The Walking Dead legnagyobb erénye: részletesen bemutatja, hogy változtatja meg a világvége az egyes embereket, és rémisztő hitelességgel ábrázolja, milyen egyszerűvé, gyakorlatiassá váltak az élet-halál kérdések, mennyire eltűntek a döntések mögül a morális szempontok. És persze senki ne higgye, hogy mindennek nem lesz meg a böjtje. A 66. rész is főleg ezzel a böjttel foglalkozik: Kirkman az egyik legrégibb karakter, Dale halálát (mint mondtam, senki nincs biztonságban) használja fel arra, hogy szembesítse Ricket mindazokkal, amiken keresztülmentek, és főleg, azzal, amivé váltak. És az író ennek valóságos mestere. Rick őrlődése, gyötrődése az utolsó betűkig, gesztusokig hiteles, nincs se eltúlozva, se melodramatikusra vagy giccsesre véve, ezek itt mind valódi, kőkemény érzelmek, amik az olvasóból is valódi, kőkemény érzelmeket váltanak ki. Kevés képregényt tudnék mondani, ahol ennyire együtt lehet lélegezni a főhőssel, ahol ennyire átérezhetők dilemmái, döntései, fájdalmai, és kényszerű változásai: öt és fél éve követjük mizériáját, és ezen a ponton kifejezetten rosszul esik visszagondolni arra az emberre, aki még a sorozat kezdetén volt. Adlard pedig, ahogy azt már megszokhattuk, mindezt hatalmas kifejezőerővel önti vizuális formába. Minden dühös, szomorú, kétségbeesett és beletörődő tekintet tökéletesen a helyén van, akárcsak a sok fekete háttér és az ügyes panelelrendezés. 66 szám, és eddig, ha változott a színvonal, az csakis emelkedést jelentett.
Star Wars Halloween Special 2009
Hagyján, hogy még nincs Halloween, de ráadásul a Dark Horse elfelejtette megemlíteni az előzetesekben, hogy ez a kis 12 oldalas szösszenet a 2003-as Star Wars Tale 17 egyik sztorijának az újranyomása. Csak szólok. Tehát, ahogy a cím sejteti, horrorisztikus történettel van dolgunk, amit a műfaj képregénguruja, Steve Niles követett el. És ezért megérdemelné, hogy pár órára egy bantha hátsó feléhez kötözzék. Először is, azonkívül, hogy a főszereplőket történetesen Han Solónak és Chewbaccának hívják, és egy olyan űrhajót vezetnek, ami megszólalásig hasonlít az Ezeréves Sólyomra, az egészben még csak megközelítőleg sincs semmi star warsos. Ha valamire, akkor inkább a Star Trekre rímel a sztori: hőseinknek üzemanyagot kell szerezniük, ezért leszállnak egy közeli bolygón, aminek metropoliszai meglepetésükre teljesen elhagyatottak – nyilván valami büdösnagy rejtély van a háttérben. De igazából mindegy, milyen cím alatt fut ez a dögunalmas, rohadtul sablonos, humortalan, ötlettelen, stílustalan, töketlen ostobaság, ami pont 12 oldallal hosszabb a kelleténél – sehogy sem működik. Nem tudom, a képregényiparnak van-e Alan Smithee-je, de ha igen, akkor Niles jobban járt volna, ha használja. Ja, és a rajzok is gyermetegek, Solo feje meg minden panelen másképp fest. Pont EZT kellett újranyomni? Elképesztő…
Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…
Die Hard – Year One #1
Történet: Howard Chaykin Rajz: Stephen Thompson Kiadó: Boom! Studios
21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.
A Year One első része azonban nem csak McClane-ről szól. Chaykin párhuzamosan, egy-két oldalas blokkokban mutat be csaknem egy tucatnyi új karaktert, akik közül négyen összefutnak a cliffhanger sötét sikátorában – ketten gyilkosként, egy áldozatként, egy pedig szemtanúként. Nem túl nehéz innen kikövetkeztetni, hogy milyen irányba folyik majd tovább a sztori, bár pár, sebtében felvázolt figura szerepe azért még bőven kérdéses. A fő baj a képregénnyel, már McClane kiherélt karakterén kívül, hogy képtelen elérni, hogy érdekeljen bennünket az újonnan képbe hozott figurák sorsa. A tényleges történet az utolsó oldalakon kezdődik, addig meg csak mérsékelten érdekes pillanatképeket látunk gazdagok, rendőrök és átlagemberek életéből, amiknek nyilván jelentőségük lesz, de ezen a ponton csak annyi reakciót csalnak ki az olvasóból, hogy „na és, én azt akarom hallani, hogy yippee kai yay, motherfucker"! Chaykin egyetlen dicséretre érdemes húzása a ’70-es évekbeli New York-i hangulat tökéletes (noha kissé erőltetett mondatokkal való) megteremtése, amiben Stephen Thompson képei nagy segítségére vannak. Sajnos azonban más téren (főleg a mozgások érzékeltetésénél) a rajzok is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Nem szívesen írom le a minit rögtön az első rész után, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez eddig édeskevés, és reménykedjünk egy csodában.
Madame Xanadu #15
Történet: Matt Wagner Rajz: Michael Wm. Kaluta Kiadó: Vertigo Comics
Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre.
A füzet három részre bontható. Az egyik a főhős szerelme, Marisol sorsának beteljesülését meséli el 1493-ban, ahogy Nimuével való leszbikus kapcsolatuk okán a lányt máglyán égetik meg – ugyan már az előző részből is kiderült, hogy Marisolra halál vár, mégis szükséges az ítélet végrehajtásának, és Nimue reakciójának bemutatása, hisz így nyer értelmet az egész sztorin végigvonuló flasbhack, így kötődnek össze a spanyol inkvizíció eseményei a XX. század közepi New York-i gyilkosságokkal. A füzet másik része lényegében „helykitöltés”, de annak rendkívül feszült és hatásos: Al Nar utolsó áldozata hosszú oldalakon keresztül, rettegve menekül gyilkosa elől, és paranoiáját, a félelmetes és reménytelen szituáció érzetét Wagner ténylegesen képes átadni az olvasónak. De mielőtt Al Nar lecsaphatna, megérkezik Xanadu, és a Central Parkban sor kerül a végső összecsapásra a hősnő és az öldöklésekért felelős tűzdémon között. Leszámítva azt az apróságot, hogy az inkvizíció borzalmait a gonosz és fanatizmustól fűtött emberi természet helyett Wagner félig-meddig egy démon keze munkájává degradálja, nincs mibe belekötni. A ’40-es évekbeli New York hangulata fantasztikus, az aranykori Sandman remek mellékszereplő, a végső harc látványos és epikus, a veterán Michael Wm. Kaluta képei pedig lenyűgözőek. Kíváncsi vagyok, hogy a következő számban, az egy évtizedes ugrással milyen stílust tesz magáévá Wagner, de egy biztos: remek sorozatot alkotott.
Spider-Woman #1 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Kiadó: Marvel Comics
A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani.
És mit hoz ki mindebből az író? Egy terápiás célú bosszú történetét. Jessica dühös a skrullokra, akik tönkretették az életét, ezért a földönkívüliek itteni tartózkodását á la Men in Black kontrollálló S.W.O.R.D. frissiben toborzott ügynökeként nekiáll levadászni a Secret Invasion után még a Földön maradt alakváltókat. Harmatgyenge a sztori, és egyelőre más téren sem mutatkoznak meg Bendis írói képességei. A dialógusok sokkal egyszerűbbek és laposabbak, mint ahogy azt tőle megszokhattuk – igaz, eleve nincs sok belőlük, és itt kezdődik a másik súlyos probléma. A képregényt végig Jessica narrálja, méghozzá nehézkesen, szájbarágósan, erőltetett hangulatsulykolással („hű, jaj, de szarul vagyok”, „áh, micsoda szar világ ez”, „óóóh, de szar minden”, ”blablabla szar blabla”, „hablablabla szar”), mintha Bendis elfelejtette volna, hogyan kell belső monológot írni. A mérleg pozitív oldalán így szinte egyedüliként szerepel Alex Maleev még a szokásosnál is csodálatosabb képi világa. Jessica fantasztikus hitelességgel jelenik meg, ami nem is csoda: a rajzolónak rendelkezésére állt egy modell (Jolynn Carpenter), akiről a főhősnőt mintázta. A fotorealisztikus arc ugyan itt-ott kissé elüt a Maleevre jellemző nyers környezettől, de a fantasztikusan szép és sötét (nem mellesleg, a főhős lelkiállapotát a narrációnál sokkal visszafogottabban és hatásosabban érzékeltető) színezés az ilyen apróságokat is képes feledtetni – azzal az oldallal, amin Jessica megérkezik Madripoorba, legszívesebben kitapétáznám a szobám falát. De a csapnivaló történetet ez sajnos még nem húzza ki a pácból.
Star Trek: Romulans – Schism #1 Történet és rajz: John Byrne Kiadó: IDW Publishing
John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt.
A sorozat középpontjában Gaius áll, annak a romulán hajókapitánynak a fia, aki az említett Balance of Terrorban elesett az Enterprise-zal vívott harcban. A The Hollow Crownban, anyja és a szövetséges klingonok hosszú ármánykodásainak köszönhetően a birodalom uralkodója lett, akit megszállott bosszúvágy hajt Kirk és hajójának elpusztítására. Persze a helyet korántsem ilyen egyszerű. Byrne árulások és intrikák egy rendkívül komplex hálóját szövi, amiben véd- és dacszövetségesek egymást szúrják hátba fél pillanatnyi gondolkodás nélkül. Minden a hatalom, a bosszú és a szex körül forog, és még az egyetlen igazán tiszteletre méltó karakter (az említett romulán kapitány) halálát is csak mocskos politikai játékokhoz használják fel. Romlott világ ez, romlott karakterekkel, akiket viszont Byrne olyan mesterien ír, hogy mégis képesek vagyunk időről-időre azonosulni, ha nem is konkrétan velük, de céljaikkal mindenképp. Ez köszönhető a rajzoknak is: Byrne fantasztikusan kifejező mimikával ajándékozza meg a szereplőket, minden egyes rezdülés tökéletesen a helyén van. A hátterek, az űrbéli jelenetek szintén mind tökéletesen kidolgozottak, realisztikusak és kellemesen régivágásúak (mellesleg a színezés is elsőosztályú), a saga végleg levetkőzte az Alien Spotlight még kissé túlzó vonásait és zavaró színvkavalkádját. Byrne kétségkívül mestere lett az eredeti Star Trek sorozat világában játszódó képregényeknek – mind íróként, mind rajzolóként. Minden rajongónak abszolút kötelező vétel.
Underground #1
Történet: Jeff Parker Rajz: Steve Lieber Kiadó: Image Comics
Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait.
Ennyiből is látszik, hogy a sztori arcátlanul egyszerű. Vannak rosszfiúk, vannak jófiúk, és van köztük egy konfliktus, ami a felvezetés után, vagyis a következő résztől kezdve, valószínűleg egy lendületes thrillerbe torkollik – miközben a háttérben diszkréten meghúzódik némi öko-tanulság. Az Underground nem is a történet, hanem a kivitelezés miatt jó. Parker lendületesen ír, a cselekmény gyors, de nem elkapkodott – van idő a karakterek bemutatására (egy rendkívül személyes, nem mellesleg ötletes és bájos hálószoba jelenetből ismerjük meg Wesley-t), az utolsó részletéig és lakójáig hiteles város hangulatának ábrázolására, mégis, már az első rész végén elérkezünk ahhoz a cliffhangerhez, ami egyértelműen jelzi: innentől az akcióé lesz a főszerep. Kicsit ugyan szkeptikus vagyok, hogy a továbbiakban mit lehet kihozni ebből a koncepcióból, mert az, hogy a kergetőzés nem a felszínen, hanem a föld alatt folyik majd, kevésnek tűnik az üdvösséghez – az extrém környezet nyújtotta változatosság önmagában csak limitált ideig tartja fenn az érdeklődést. Viszont mégiscsak Jeff Parkerről van szó… nameg Steve Lieberről, akit úgy látszik, vonzanak az efféle extrém környezetek, hisz ő rajzolta a Whiteout és Whiteout: Melt című antarktiszi thrillereket is (adaptációjuk egy hét múlva a mozikban). Az Underground látványvilága azonban nem is lehetne a Whiteoutétól eltérőbb. És ez nem csak a melegséggel teli tarka színvilágnak köszönhető, Lieber maga is barátságosabb, lágyabb vonásokat használ (ez főleg az arcokon figyelhető meg), amik néha már-már a rajzfilmes hatás szélén egyensúlyoznak – de végül mindig megmaradnak a realisztikus ábrázolásmód keretein belül. Kellemes olvasmány, mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá – már csak azért is, mert bárhová tartson is Parker a sztorival, egyértelműen még csak most jön a java.
Péntek van, ez pedig itt a 13. GeexKomix, úgyhogy ezen az újfajta „péntek 13-on” csupa szaftos, kemény, vérmocskos képregényről lesz szó. Óriás, kannibál békák inváziója után visszatérünk a dühkórtól sújtott Angliába, és ha kiélveztük a vérben és belekben nyakig tocsogó Rozsomák látványát, tanúi lehetünk egy pocsék autókereskedő bűnben való elmerülésének is. Na jó, lesz egy tipikus szuperhősös képregény is, de még az is őrültekről, gyilkosokról és gonoszokról szól. Ez itt a Dark, Bloody GeexKomix 13! Fáradjatok beljebb, csak húzzatok egy nejlonkabátot, hogy ne vérezzétek össze a ruhátokat.
28 Days Later #2
Történet: Michael Alan Nelson Rajz: Declan Shalvey Kiadó: Boom! Studios
A mozifilmekhez készült képregényes folytatások/előzmények és egyéb tie-inek valami oknál fogva nem szoktak jól sikerülni, de kivételek szerencsére akadnak. Ilyen Michael Alan Nelson 28 Days Later című minisorozata is, ami meglepő módon pont a Danny Boyle-féle 28 nappal később folytatása. Ez viszont több szempontból is érdekes: egyrészt ugye a filmnek már elkészült a folytatása ugyanazon médium keretein belül (28 héttel később, és ha lehet hinni a híreknek, egy-két éven belül jön a 28 hónappal később is), másrészt meg elkészült a folytatása képregényben is. Utóbbit, ami a két mozifilm közt képzett hidat, a horrorguru Steve Niles írta 28 Days Later: The Aftermath címmel, és 2007 áprilisában adta ki a Fox Atomic Comics, ügyesen hozzáidőzítve az egy hónappal később bemutatott második mozifilmhez. Sem a film, sem a képregény nem foglalkozott azonban a 28 nappal később szereplőivel, ami talán nem is baj, hisz így kötöttségek nélkül, szabadabban mozoghattak a sztorival. Michael Alan Nelson azonban úgy döntött, továbbviszi a fiatal fekete nő, Selena történetét, aki Jimmel együtt menekült meg az első film végén. Az eredmény több mint kielégítő, még akkor is, ha a felállás túlságosan is hasonlít James Cameron Aliensére: egy csapat haditudósító be akar hatolni a fertőzés szívébe, vagyis a karanténba zárt Angliába, hogy utánajárjanak a történteknek, és ehhez a terepet immár jól ismerő túlélő, Selena segítéségét kérik. A nő persze eleinte elküldi őket a pokolba, de végül kötélnek áll, és egy karddal felszerelkezve nekivág a fertőzöttektől nyüzsgő vidéknek.
Egy ilyen történettel nem sok mindent lehet kezdeni: a tökös, „én má’ tudósítottam Irakból, Afganisztánból meg a pokol legtüzesebb bugyrából, mit nekem egy járványzóna”, kihaénnem riporterek természetesen magabiztosan és büszkén hatolnak be a dühkórtól őrjöngő emberek területére, ahol aztán annak rendje és módja szerint jönnek a problémák. Van, aki meghal majd, van, aki megfertőződik, ismerjük a dörgést. A sztorit illetően tehát senkit nem fog meglepetés érni, de Nelson szerencsére tud hangulatot teremteni, az pedig itt mindennél fontosabb. Lassan, de határozottan gördíti előre a cselekményt, jut idő a karakterek és a köztük lévő konfliktusok bemutatására (mert természetesen vannak konfliktusok), félelmetesek a fertőzöttek (nincs is annál jobb, mint amikor látjuk, ahogy egyikük a távolból, hörögve rohan a szereplők felé, háttérben a hideg, komor, kies vidékkel), lendületesek, filmszerűek az akciók, a gore pedig hatásos, de nem túlhasznált. Igaz, Selana egy kicsit túlságosan is olyan, mint Michonne a The Walking Deadből, de ez legyen a legnagyobb problémánk. A képi világ is teljesen rendben van: sötét, barátságtalan színek töltik ki a realisztikus vonásokat, a hátterek pedig mindig fenyegetők és baljósak. Pofás kis horror, nem váltja meg a világot, de méltó folytatása a filmnek.
Beasts of Burden #1 Történet: Evan Dorkin Rajz: Jim Thompson Kiadó: Dark Horse Comics
Újabb kedvesnek, bájosnak és édesnek tűnő állatos képregény, ami nem az, aminek látszik – bár a figyelmes szemlélődő már felfedezheti a borító vérvörös hátterében virító halálfej-koponyát, ami igen határozottan arról árulkodik, hogy az alatta lévő kutyuskák ellenére a Beasts of Burden nem gyerekkönyv. Sőt, ami azt illeti, horrorral van dolgunk, és nem is akármilyennel. A helyszín egy kisváros, Burden Hill, ahol egy csapat beszélő kutya és macska éli életét a képregény lapjain soha meg nem mutatott emberek világában. Ace, Red, Rex és a többiek épp önfeledten társalognak hétköznapi dolgokról, amikor egyiküknek egy béka pottyan a fejére – és a következő pillanatban valóságos békaeső kezd záporozni az égből. Ezek a békák ráadásul kannibálok, és miután az egyik kutya eltűnik, a többiek behatolnak az erdőbe, hogy megkeressék – és itt kezdődnek az igazi bajok, merthogy úgy néz ki, hőseinknek egy békainvázióval van dolguk. Azt amúgy említettem már, hogy a kutyák (de legalábbis néhányuk) a mágiában is jártasak?
Namost, tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mintha valami harmadrangú író munkája lenne, aki épp LSD-tripen volt, mikor egy parányi levelibéka beugrált a szobájába, de tekintsünk el attól, hogy a sztori első hallásra teljesen komolyan vehetetlen – merthogy az alkotók nagyon is komolyan veszik, és elérik, hogy te, az olvasó is komolyan vedd. Ez nem kis részben Jill Thompson gyönyörű, vízfestékkel kimunkált képeinek köszönhető. Már a csodás színekben pompázó, részletekben gazdag nyitóoldal is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt valami igazán különlegessel van dolgunk, az állati antropomorfizmus pedig csak megerősít benne. Thompson abszolút valószerűen, mindenféle disney-s sztereotípiát nélkülözve ábrázolja a beszélő állatokat, akikben ugyan van egy kis szükséges, rajzfilmszerű báj, de összességében rendkívül realisztikus a mozgásuk, vagyis „igazi” kutyákat és macskákat látunk, akik történetesen emberi tulajdonságokkal és intelligenciával rendelkeznek, és nem mellesleg fantasztikusan kifejező „pofamimikájuk” van (ilyen szempontból a képregény leginkább David Petersen briliáns kardozós-egeres-középkori Mouse Guard sorozatához hasonlatos). És persze azért többről van itt szó szemet gyönyörködtető képeknél. Dorkin lendületesen, rutinosan ír, ügyesen teremt hangulatot (mesteri, ahogy a megfoghatatlanul bizarr eseménytől mindössze egy-két sokatmondó panel segítségével – pl. egy letépett szarvasfej a fák között, két rémült kutya előtt – eljut a halálos veszedelem horrorisztikus érzékeltetésig), és ritkán látott magabiztossággal, rögtön a szereplők közti kapcsolatrendszer kellős közepébe vág, mindenféle felvezetés és karakterbemutatás nélkül. A Beasts of Burden furcsa, rémisztő, kreatív, emberi és gyönyörű.
Dark Avengers #9 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mike Deodato Kiadó: Marvel Comics
A gonosz uralkodik. Ha valaki még nem tudná (ááá, ilyen ezen a geekekkel teli oldalon biztos nincs), a Secret Invasion után Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vált Amerika első számú rendőrévé, a S.H.I.E.L.D.-et leváltott H.A.M.M.E.R. igazgatójává, és nem utolsósorban az új, őrültekből, pszichopatákból és gyilkosokból álló Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Az erről szóló, idén indult sorozat, a Dark Avengers pedig az utóbbi hónapok során a Marvel egyik legjobb címévé nőtte ki magát. Miért is? Mert tele van hihetetlenül szemét, gonosz rohadékokkal, akiket egyszerűen pokoli jó móka megfigyelni, ahogy mindenféle, a szuperhősökre jellemző visszafogottság nélkül kaszabolnak, a harcok szüneteiben meg egymás közt marakodnak. De a legszebb az egészben az, hogy míg folynak az ilyen-olyan perpatvarok az aktuális rosszfiúkkal (akik ugye még a rosszfiúknál is rosszfiúbbak – vagy rosszlányabbak, hisz az első történet antagonistája Morgan le Fay volt), az író, Brian Michael Bendis, a háttérben gyönyörűen szövögeti az egyes karakterekkel kapcsolatos sztorikat. A kilencedik szám fókuszpontjában Ares, a háború istene, Osborn nagydarab verőlegénye áll, akinek fiát Nick Fury éppen az Osborn elleni harchoz toborozta csapatába (ld: Secret Warriors). Ares erre most rájön, és meglátogatja Furyt, hogy tisztázzák a dolgot – de nem holmi csihipuhival, Bendis ennél szerencsére jóval okosabb író. Nála a dialógusok könnyedén tudnak akkorát ütni, mint egy szuperököl, és a jelenet, amiben a csapat rejtekhelyére hatalmas fejszéjét hadonászva, törve-zúzva becsörtető isten végül rábízza fiát Furyra, egyszerűen mesteri. Eleinte folyton alulnézetből látjuk Arest, kiemelve hatalmas, isteni mivoltát, majd amikor halkan elmeséli, hogy halvány gőze sincs, hogyan neveljen fel egy fiút, hirtelen esendő emberré válik, és úgy is hagyja el végül a helyszínt.
E fősztori mellett még két szál húzódik meg a képregényben. Az egyik a Marvel skizofrén Supermanjével, a Sentryvel kapcsolatos, aki lassan kezd teljesen begolyózni, és ez persze kellően felzaklatja feleségét is – ennek eredménye az utolsó oldalakon látható, Osborn állapotának romlásával együtt. Merthogy bizony, ő is kezd begolyózni. Bendis nagyon szépen vezeti ezeket a szálakat, valószínűleg lassan építkezve egy igazán kemény sztori felé, amiben a gonoszok által épített kártyavár összeomlik – bár a magam részéről úgy vagyok vele, hogy minél később következik ez be, annál jobb, mert a Marvel világának ez az új status quo-ja egyelőre kifejezetten érdekes és szórakoztatató. És végre Mike Deodato is egy olyan képregényen dolgozhat, amihez tökéletesen illik a stílusa (ilyen legutóbb a Warren Ellis féle Thunderbolts volt – ami nem mellesleg e cím egyfajta előzményének tekinthető). Az emberalakjai ugyan sokszor eltúlzottak és robosztusak, de ez ebben a számban – lévén, hogy szinte csak dialógusok vannak benne, minimális akcióval – nem tűnik fel, és egyébként mind panelkezelése, mind sötét, borongós képi világa első osztályú. Még sok ilyet kérünk.
Filthy Rich
Történet: Brian Azzarello Rajz: Victor Santos Kiadó: Vertigo Comics
A noir nagy rajongójaként, mint valami messiást vártam a Vertigo új imprintjének, a Vertigo Crime-nak az indulását. Egy kiadó, ami fekete-fehér hardcore bűnügyi történeteket dob piacra, a régi ponyvaregények, normál képregénynél kisebb méretében, keményfedélben? Ez nem sülhet el rosszul. Nem is sült, de olyan túlságosan jól sem. Az első két kötet, Ian Rankin Dark Entriese (John Constantine-nal a főszerepben) és Brian Azzarello Filthy Rich-e egyszerre jelent meg, és mivel utóbbit a nemrég véget ért, zseniális 100 Bullets szerzője írta, az elvárások természetesen magasak voltak. Talán nem is csoda, hogy Azzraello (aki egyébként az említett sorozaton kívül még nem nagyon tett le igazán emlékezetes comicot az asztalra) leverte a lécet. A történet középpontjában Richard „Junk” Junkin, egy egykori egyetemista futballsztár áll, akinek karrierje egy sérülés következtében szakadt félbe. Junk most ügynökként dolgozik egy autókereskedésnél, és munkáját szánalmasan pocsékul végzi – főnöke végül inkább azzal bízza meg, hogy kövesse vad, szexi lányát, Victoriát, és akadályozza meg, hogy zabolátlan viselkedésével és botrányaival folyton a pletykaújságok címlapjára kerüljön, sárba rángatva ezzel a családi- és cégnevet. Junk alámerül New York klubvilágába, és ahogy az már az ilyen sztorikban lenni szokott, hamarosan minden szar az ő nyakába borul.
A Filthy Rich rendkívül ígéretesen kezdődik. Azzarello bevezet minket a szánalmas-szimpatikus Junk életébe, aki régi sportsztárstátuszát felhasználva csábítja el a nőket, és tartja meg munkahelyét – merthogy főnöke is kihasználja az egykori futballbajnok hírnevét. Mindezt, és a sötét, nyers, 100%-osan kontrasztos, jellegzetesen noiros képi világot látva, már szinte érezzük is, ahogy Junkot kezdi fojtogatni ez a világ, és tudjuk, csak idő kérdése, hogy a bűn vonzáskörébe kerüljön. A baj csak az, hogy amikor ez ténylegesen megtörténik, akkor a roppant hatásos (és mellesleg kényelmesen hosszú) felvezetés sablonokba és következetlenségekbe torkollik. Junk hol szerencsétlen flótás, hol kőkemény, sziklaöklű férfi, hol meg őrjöngő állat, és karakterének ez utóbbi aspektusa különösen fájó, ugyanis dühkitörései előzmény és háttér nélküliek, így pedig esetlegesnek tűnnek. És mivel ezek a dühkitörések vezetnek a sztori fő konfliktusához, ezen a ponton az egész, addig szépen, gondosan épített cselekmény megbicsaklik. A mellékszereplők kidolgozottsága változó, bár többé-kevésbé érdekesek, még ha nem is túl bonyolultak (a két femme fatale-t szerencsére jól eltalálta Azzarello), viszont a közük lévő dialógusok általában botrányosan mesterkéltek. Emlékeztek még a 100 Bullets szenzációsan megírt, zseniálisan többértelmű, ravasz, ármánnyal, utalásokkal, gonosz humorral, burkolt poénokkal és szójátékokkal teli párbeszédeire? Na, Azzarello itt ugyanezt próbálja elsütni, ám sem a sztori, sem a karakterek nem engednek teret ennek a stílusnak, ami cserébe bizony erőltetetté válik. És sajnos a helyzeten nem segítenek a befejezésben nagy kapkodással elvarrt szálak és a némileg inkoherens képek sem – Victor Santos karakterei sokszor sehogy sem akarnak hasonlítani önmagukra, és a nagy fejek is furcsán bizarr, rajzfilmes-komikus hatást keltenek. Marad erős közepes, és az év egyik legnagyobb csalódása.
Wolverine: Old Man Logan Giant Size
Történet: Mark Millar Rajz: Steve McNiven Kiadó: Marvel Comics
Ah, egy Mark Millar képregény… egy NAGYON tipikus Mark Millar képregény. Ehhez kellett 8 rész? Tényleg? Hogy legyen egy finálénk, ami arról szól, hogy… miről is? Igazából semmiről, ahogy az egész sorozat marhára nem szólt semmiről. De tényleg, jól meggondolva az Old Man Logannak szinte nincs is története. Millar nem mesélt, hanem szimplán csak kiélte magát, és szépen, egymás után bemutatta megalomán ötleteit (egy disztipikus jövővel kapcsolatban, amit fél évszázaddal a hősök bukása után a szupergonoszok uralnak), amiket egy utazás és egy bosszú harmatgyenge szálai kötöttek össze, miközben otromba módon egymásra hajigálta a Rozsomák karakterével kapcsolatos legnagyobb sablonokat. Igen, hősünknek már megint leölték egy csaját – úgy látszik, a Marvel Univerzumban egy nő számára az érvagdosás és a főbelövés sem olyan atombiztos öngyilkossági módszer, mint a Logannel való kavarás. De hogy az írók egyszerűen képtelenek ettől elvonatkoztatni, és folyton ezt rángatják elő motivációnak egy kiadós kaszaboláshoz, az több, mint kiábrándító. Persze Millarnak ritkán számítanak bármit is olyan apróságok, mint karakter és motiváció, neki a lényeg az, hogy igazán tökös és cool jeleneteket írhasson. Így az Old Man Logan fináléja a maga primitív módján, egyetlen dologról szól: Rozsomák nagyon kemény. Rozsomák nagyon durva. Rozsomák nagyon dühös. Rozsomák nagyon kegyetlen. Rozsomák öl.
Az előző részben a Hulk banda tagjai lemészárolták családját, így Logan, aki 50 éve békében élt, és nem eresztette ki karmait, most újra csatába vonul. Módszeresen elkezdi öldösni Bruce Banner több száz perverz és gyilkos leszármazottját, és végül megküzd magával az eredeti, időközben teljesen megtébolyodott Hulkkal is (ez mondjuk szép gesztus, ti., hogy azzal harcol utoljára, akivel legelső felbukkanásakor harcolt, anno 1974-ben, az Incredible Hulk 180-ban). Millar és McNiven nem fogják vissza magukat, Rozsomák nyakig tocsog a vérben, torkokat harap át, fejeket vág le, Hulkokat kaszabol félbe, és (szó szerint) térdig gázol a belsőségekben. Nem mondom, dögösen néz ki és a westernes beütés is működik, de elég redundáns, erőltetett, és hét résznyi fárasztóan hosszú, pofátlanul egyszerű, minden pillanatában kiszámítható, a sztorit alig valamicskével előrevivő, egymással felcserélhető közjátékok után egy kiadós vérengzés bizony édeskevés. És persze megkapjuk a tömény giccset is a végén, a lantot újra felvevő hőssel, egy új kezdettel, és a naplementébe való ellovaglással. Még Millar-mércével mérve is röhejesen üres, buta és öncélú az egész. Csakis McNivennek köszönheti a képregény, hogy nem vágok rá egy jó kövér karót.
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál… FRANKENSTEIN’S WOMB Történet: Warren Ellis Rajz: Marek Oleksicki Kiadó: Avatar Press
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.
Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.
- Olórin
POE #1 Történet: J. Barton Mitchell Rajz: Dean Kotz Kiadó: Boom! Studios
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik. - Olórin
PUNISHER: FRANK CASTLE #73
Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor. - Chavez
ROTTEN #1 Történet: Mark Rahner, and Robert Horton Rajz: Dan Doughtery Kiadó: Moonstone Books
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.
Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Ayhan Hayrula Kiadó: Boom Studios!
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.
Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben. - Olórin
ULTIMATE AVENGERS #1 Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.
Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak. - Olórin
WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3
Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek Rajz: Fillbach testvérek Kiadó: Dark Horse
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…
A legjobb amerikai rajzfilm nem a Simpsons (*már* nem), nem a South Park vagy a Family Guy (bár utóbbi sosem volt az), hanem a Cartoon Network felnőtteknek szóló Adult Swim elnevezésű programcsokrába tűzött szenzációs Venture Brothers, amely egyszerre szuperhős-paródia, gyilkos, éjfekete komédia és high drama. A negyedik szezon nemsokára indul, aki pedig teheti, szerezze be az első három szezon dvd-jét, esküszöm nem bánja meg, a sorozat annyira teli van epikus akcióval és gyilkos poénokkal.
Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk. Amazing Spider-Man 600 Történet: Dan Slott, Stan Lee, Mark Waid, Bob Gale, Zeb Wells, Marc Guggenheim Rajz: John Romita Jr., Marcos Martin, Coleen Doran, Mario Alberti, Derek Donovan, Mitch Breitweiser Kiadó: Marvel Comics
Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt.
Minthogy jubileumi számról van szó, a Slott-féle fősztori mellett még egyéb rövid történetekkel (és vicces fake borítókkal) is gazdagodunk. Az első ilyet maga a nagy öreg, Stan Lee jegyzi, és Póki egy pszichiáternek beszél benne identitásválságáról. Kicsit kevésbé sikerült viccesre, mint amilyennek a Mester szánta, sőt, helyenként erőltetett is, de összességében azért jókat lehet kacarászni rajta. Mark Waid szívmelengető kis szösszenete egy egyszerű, de egyszerűségében mélyen emberi flashback-epizód a kis Peter és Ben bácsi szereplésével, Bob Gale egy jópofa, de csak mérsékelten vicces pároldalassal jelentkezik, amiben hősünk kisgyerekek elmélkedését hallgatja arról, hogy Pókember mennyire cool, Zeb Wells pedig némileg erőltetetten viccelődik a hírhedt Pókmobillal kapcsolatban. És természetesen mindig bízhatunk Marc Guggenheimben, hogy szolgáltatja a mélypontot: May néni egy giccses, felesleges és mesterkélt jelenetben engedélyt kér Bentől a sírjánál, hogy hozzámehessen az idősebb Jamesonhoz. Összességében kellemes kis jubileumi számot kapunk, aminek egyébként is, minőségtől függetlenül ott a helye a rajongók polcain.
Fantastic Four 569
Történet: Mark Millar, Joe Ahearne Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit.
A legrosszabb pont a végére jutott. Az utolsó sztori a Master of Doom címet viseli, és egy röhejesen nagyhatalmú gonoszról szól, aki karlendítéssel pusztít egész csillagokat (!), és aki, ahogy azt a cím is mutatja, egykor Doom mestere volt – most pedig nem különösebben elégedett azzal, hogy régi tanítványa egy tetves kis közép-európai országot igazgat, és a Fantasztikus Négyes rendszeresen homokzsáknak használja. Úgyhogy meg akarja ölni őt, a Fantasztikusokat, és ha már úgyis erre jár, az egész világot – de persze kellemetlen meglepetés vár rá. Ez egyébként Doommal kapcsolatos, és egyáltalán nem is rossz – passzol hozzá és a sztorihoz, és olyan szintre emeli a figurát, ami az egyik legjelentősebb változtatást jelenti egy élvonalbéli Marvel karakternél az utóbbi jópár évben – kérdés, hogy nem fogják-e kiretconálni a fenébe, de ez még a jövő zenéje. Viszont az itt-ott megbúvó jó pillanatok és érdekes ötletek sem képesek feledtetni, hogy az egész képregény milyen elképesztően trehány módon van megírva. Elvileg csúcspontok jönnek csúcspontok után (Doom mestere régi önmaga ellen, a Fantasztikusok a Mester ellen, és végül Doom szintén ellene), és mégis, az írók erőlködése ellenére minden súlytalan és érdektelen marad, egy percig sem lehet átérezni az események monumentalitását. Aztán jön a kegyelemdöfés a Ben-Debbie kapcsolat nyilván meghatónak szánt, de sajnos igen sablonos és buta lezárásának formájában, és ezen a ponton már csak a rajzoló, Stuart Immonen tartja bennünk a lelket, aki meglepő módon simán lekörözi elődje, Bryan Hitch munkáját. De ez persze az üdvösség látszatához is kevés. És ami igazán szomorú, hogy nem emlékszem, hogy ebben a sorozatban bárki is írt volna valami igazán kiemelkedő sztorit azóta, hogy John Byrne hat év után leköszönt 1986-ban. Talán Millar utódja, Jonathan Hickman változtat majd ezen. Ideje lenne.
Northlanders 19
Történet: Brian Wood Rajz: Danijel Zezelj Kiadó: Vertigo Comics
„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.
Wood remek sorozata újra és újra nagyszerű történetekkel kápráztatja el az olvasókat, és hosszú, drámai sztorijai (mint pl. a nemrég véget ért The Cross and the Hammer) épp olyan szórakoztatóak, mint rövidebb, kevésbé epikusabb ujjgyakorlatai. Bizony, kár volna a The Shild Maidenst annyival elintézni, hogy azért érdekes és bizonyos szempontból különleges, mert nők kaszabolnak benne a jól megszokott férfiak helyett. Először is, Wood mestere a narrációnak, és annak segítségével tökéletesen teszi az egyik nő szemszögét az olvasóévá, és mutatja be, hogy mennyire példátlan ez a helyzet, amiben a főszereplők férfiak nélkül kénytelenek küzdeni az életükért egy olyan világban, amiben mindent az erősebb nem maszkulin hozzáállása határoz meg. Nincs is más választásuk, mint hogy hitük szerint egyszerűen a végzetükre bízzák magukat, kardot, lándzsát, kést fogjanak, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Brutálisan egyszerű reakció ez, ami nélkülöz mindenféle felesleges sírás-rívást az elhullott családtagokkal és az igen csekélynek tűnő túlélési esélyekkel kapcsolatban, és ami afféle sorsdrámává emeli a súlyos feminista felhangokkal (nem kell sok katonának elhullania, hogy a kőkemény férfiak alaposan fosni kezdjenek a három nőtől) feltöltött akciókat. A megoldás, vagyis az erődből való menekülés pedig fantasztikus: Wood babonát, misztikumot mos bele a történetbe, de csak bizonyos karakterek szemszögén keresztül, egyébként pedig mindkét lábbal a realitás talaján marad. Daniel Zezelj rajzai részben tökéletesen megfelelnek a mű stílusának, a vázlatos képek absztrakt, itt-ott egészen impresszionista jellege fantasztikus hangulatot teremt, és óriási erővel viszi előre a cselekményt (az állandó fenyegetettséget sugalló színezés is elsőosztályú) – néha viszont inkább visszavesz a mű hatásából, főleg ha a főszereplők arcát nézzük, amik szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. De azért a The Shield Maidens összességében e téren is bőven pozitív benyomást tesz.
The Stuff of Legend 1
Történet: Mike Raicht, Brian Smith Rajz: Charles Paul Wilson III Kiadó: Th3rdworld Studios
Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt.
Az ezt követő kép mintha a normandiai partraszállásról készült volna: halott katonák egész tömege fekszik csata után egy szögesdrótokkal és lőállásokkal teli tengerparton, maga az összecsapás pedig a nyolc főből álló felmentősereg és a mumus hadai közt megdöbbentően intenzív és kegyetlen. Mert ahogy átlépnek Brooklynból a gonosz birodalmába, a játékfigurák is megváltoznak. A kedves külsejű plüssmackó igazi medve lesz, aki üvöltve tépi és szaggatja a mumus pribékjeit, a szótlan indián figura harcos hercegnővé avanzsál, aki késével mosolyogva aprítja a redneck katonákat és így tovább. Az írókról lerí, hogy a történetmesélés mesterei: nincs egy darab panel és szó sem, ami ne vinné előre a cselekményt, többek közt nem vacakolnak hosszú karakteranalízisekkel sem, inkább tetteiken keresztül, röviden, de roppant hatékonyan definiálják a szereplőket, és apró, de nagyon fontos csavarokkal (egymás közti kapcsolatrendszerük, a fiúhoz való viszonyuk és persze játékfunkciójuknak megfelelő természetük és motivációik) egészítik ki őket. Az első rész vége felé tiszteletét teszi maga a főgonosz is, aki a vártnál kevésbé elrugaszkodottabb a valóságtól, viszont annál hatásosabb, és bizonyos pillanatokban félelmetesebb. Igaz, az egyik játékfigura árulásra csábítása a képregény egyetlen gyenge pontja (minthogy klisés és kiszámítható), de a karakter szempontjából ez is tökéletesen indokolt. Említettem már, hogy a rajzok gyönyörűek? Charles Paul Wilson III elképesztően kifejező mimikával ruházza fel a szereplőket, és csalhatatlan érzékkel egyensúlyoz a realizmus és a fantasy határvidékén, erőlködés nélkül rajzolva emberi vonásokat az állatfigurákra is – a barnás színvilág pedig csodálatosan anakronisztikus benyomást kelt. Csak egy szavam van rá: tökéletes.
Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában.
Bele se kezdek az orbitális logikai hibák felsorolásába – százszor több van belőlük, mint ahány értelmes szó az egész sztoriban, kezdve azzal, hogy a hősök fémfegyverek hadával felszerelkezve mennek megvívni az utolsó csatájukat Magnetóval, aki… mi is az ő képessége? Nem a mágnesességet uralja véletlenül? Továbbá, meg sem kísérlem számba venni, hány karakter, hányszor cselekszik teljesen önmagából kivetkőzve, alapvető jellemvonásaival szembepisálva – de vegyük csak mondjuk a Lényt, aki hirtelen kíméletlen hóhérrá lép elő, ahogy Fátumot egyetlen kézmozdulattal (!) kinyírja – ráadásul mosolyogva. Talán egyszer Loeb még ír egy Ultimates 4-et, aminek a Fantasztikus Négyes sziklaembere lesz a főgonosza, és egy durva cliffhangerben, az utolsóelőtti számban kiderül róla, hogy valójában egy perverz, szadista, pedofil tömeggyilkos, aki az összeroppanó koponyák hangjára élvez el. Egyébként, ahogy az Ultimates 3-ban, Loeb most is ellövi a nagy, sztori utáni fordulatot, amiben kiderül, hogy az egész esemény mögött valójában valaki teljesen más állt – és mit mondjak, baromi unalmas és irritáló már az egész. Legalább az akciók lennének látványosak, ötletesek és jól strukturáltak… de nem. Ilyen kulimunkával összegányolt jeleneteket nem látni mindennap – a csata hevében a főszereplők megállnak gyászolni Logant egy egyoldalas képen, Magneto meg, aki két másodperccel azelőtt még a mutáns húsának hamuvá égetésével volt elfoglalva, hirtelen sehol sincs, és legközelebb szobájában látjuk feküdni, és vérezni (amíg be nem jön Fury, hogy fejének szegezzen egy pisztolyt – egy fémpisztolyt). A sztori, a karakterek, a dialógusok, az akciók, minden, de tényleg minden, úgy ahogy van, katasztrofális. David Finch próbálja menteni a menthetőt, de ilyen színvonalú írást Michelangelo festményeivel sem lehetne felturbózni. Ez a minisoroat csak egy barbár kéz által összehányt hullahegy, ami olyan szuperhősök tetemeiből épül, akik kicsit többet érdemeltek volna annál, hogy haláluknak se értelme, se jelentősége, se drámaisága, se semmilye ne legyen. Még arra sem méltó, hogy a WC-n lehúzzuk. Különb nála, ami normál esetben tűnik el a lefolyóban.
Unknown Soldier 10
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését.
A most harmadik részénél tartó Easy Kill azonban váratlanul egy teljesen új irányt vett: Mosest a sors összehozta egy csoporttal, ami több ország politikai menekültjeit tömöríti, és aminek sajátos terve van arra nézve, hogy irányítsák a világ figyelmét Afrikára. Meg akarják ölni a jótékonysági körúton lévő híres amerikai színésznőt, Margarat Wellst, és beállítani azt a lázadók tettének – ráadásul ehhez Moses segítségét kérik. Dysart úgy ír egy fordulatos, akciódús, lendületes képregényt, hogy közben számos érdekes témát és kényelmetlen kérdést vet fel. Ahogy az eredeti Unknown Soldier, úgy ez is aköré a gondolat köré épül, hogy egyetlen ember tette (vagy éppen egyetlen ember halála) is képes nagy változásokat hozni, és ehhez pont jól passzol az a morális dilemma, ami egy ártatlan nő életét helyezi szembe egy egész szenvedő kontinens helyzetének lehetséges javulásával. És ezek még csak a globális szintű témák, legalább ilyen izgalmas a precíz gyilkológéppé váló pacifista orvos karaktere, aki önmagában egy hatalmas, és látszólag feloldhatatlan ellentmondás, aki ebben a számban egy szörnyű hibát követ el, és aki nem csak a lázadókkal, hanem önmagával is állandó háborúban áll. Fantasztikus Moses álmokon és más karaktereken keresztül fenntartott kapcsolata a feleségével is, akivel mellesleg már jó ideje nem találkozott – de a köztük lévő kötelékek elszakíthatatlanságát Dysart rendkívül szépen, hitelesen, érzelemgazdagon, és minden giccs nélkül ábrázolja (és ha már álmok, ez a rész tartalmazza az utóbbi idők képregényeinek egyik legnagyszerűbb szürreális jelenetét). Alberto Ponticelli munkáját nem lehet eléggé dicsérni: roppant erőteljes, nyers, naturalisztikus vonásai a mű hangulatának tökéletes vizuális leképezései, egyszerű de hatásos oldalszerkezetivel pedig igazi profiként vezeti az olvasó szemét. Ha akarnék se tudnék belekötni semmibe.
War of Kings 6 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Paul Pelletier Kiadó: Marvel Comics
Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.
Bármilyen remek a War of Kings, meg kell mondjam, ez az első általam olvasott olyan crossover, aminek a tie-injei jobban sikerültek, mint a főesemény. A Nova Corps frontvonalak közt, a konfliktus gócpontjában rekedt tagjainak elsöprően lendületes története, és a Guardians of the Galaxy szedett-vedett csapatának kereszttűzbe kerüléssel végződő békemissziója azt az egy aspektusát ragadta meg a sztorinak, ami az egyébként nagyszerűen megírt, fordulatos War of Kinsből mindeddig egy kicsit hiányzott: a lehengerlő monumentalitást. Szerencsére ez a monumentalitás most, a befejező részhez, megérkezett végre ebbe a minibe is. Király a király ellen, azaz Vulkán és Black Bolt döntő összecsapásának lehetünk szemtanúi, miközben az Inhumans ura az egész galaxis drasztikus megváltoztatására készül, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessen minden konfliktust (ez egyébként egy kissé elsietett, kevésbé átgondolt eleme a sztorinak). A végső harc olyan, amilyennek ezektől az íróktól elvárjuk: székbeszögezően lendületes, epikus, és kő kövön nem marad benne. A képregény szerencsére emocionális szempontból is erőteljes lezárást kap (az utolsó oldal gyönyörűen szomorú) a súlyos veszteséget elszenvedett, árulást elkövetett Gladiator sorsa pedig épp olyan ígéretes a jövőbeli történetekre nézve, mint a tér és idő szövetében keletkezett „lyuk”. Paul Pelletier képei rutinosak, hatásosak és dinamikusak, kreatív, a sztorinak plusz lendületet adó panelelrendezését pedig különösen nagy dicséret illeti. Hiába, három év után a Marvel Univerzum egyik legizgalmasabb területe még mindig az űrrészleg…
Blackest Night 2 A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd.
Star Wars: Invasion 2 Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…
Ultimatum – X-Men: Requiem Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni.
Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Amazing Spider-Man #599 Történet: Joe Kelly Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos Kiadó: Marvel Comics
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.
Blackest Night #1
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.
Creepy #1 Történet: Alex Toth és sokan mások Rajz: Angelo Torres és sokan mások Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.
Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres? Írta: Chavez
Dead Run #2 Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Francesco Biagini Kiadó: Boom! Studios
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.
Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.
Robot 13: Colossus #1 Történet: Thomas Hall Rajz: Daniel Bradford Kiadó: Blacklist Studios
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.
Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.
B.P.R.D. 1947 #1
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.
Captain America #601
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
Channel Evil #1
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is. Írta: Chavez
Chew #2
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.
Do Androids Dream of Electric Sheep? #1
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.
Star Trek Crew #5
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.
The Unknown #3
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.
Már alig vártátok a pénteket, mi? Na nem holmi vacak hétvége miatt, hanem mert tudjátok, hogy most van ideje az új GeexKomixnak. És ha ideje van, akkor itt is van: ezúttal Santitóval merülünk nyakig a mainstream amerikai képregények világába, ahol találtunk többek közt egy új Star Wars, egy új Mike Mignola és egy új Predator képregényt, modernkorba ültetett görög mítoszokat, fejbelőtt, és órákig kínzott Pókembert, őrült, tömeggyilkos „Supermant”, és természetfeletti gyilkosságok egész sorát. És ez persze még nem minden…
Amazing Spider-Man 598
Történet: Joe Kelly Rajz: Paolo Siqueira, Marco Checchetto Kiadó: Marvel Comics
Közeleg a 600. Amazing Spider-Man, és mindjárt itt van Joe Kelly American Sonjának befejező része is. Ez a sztori egy kicsit elkapkodott motivációval (Póki: „hipp-hopp, úgy döntöttem, kicsinálom Norman Osborn – csak mert”), de ettől függetlenül kifejezetten ígéretesen indult, és bár volt egy-két bukkanó az úton (az a bizonyos bosszantó „gyikossági kísérlet”, és a zavaró tény, hogy hősünk pókösztöne hol működött, hol nem, attól függően, dramaturgiailag épp hogy volt kívánatos), egészen eddig tisztességgel helytállt. És nagy baj szerencsére most sincs vele, csak sajnos olybá tűnik, hogy Kelly a képregény karakterei közt feszülő izgalmas és meglehetősen összetett viszonyrendszert lebutítja egy egyszerű fekete-fehér, jó-rossz alapra, amiért nagy kár. Egyrészt ugye ott van Norman és fia, Harry kapcsolata, amit a jobb írók mindig is színesnek, bonyolultnak, és többrétegűnek ábrázoltak – mindeddig így tett Kelly is, de most az egykori Zöld Manó érzéseit a velejéig gonosz, „hulljon a férgese” szintre degradálja. Ehhez jön még Harry és a terhes Lily viszonya, amiben szintén sok lehetőség volt (már majdnem kezdett úgy tűnni, hogy a röhejes Menace karakternek lesz valami értelme), és ami szintén egy „gonosz vigyorral felfedem előtted a nagy átverést, aminek szánalmas áldozata vagy”-féle fordulatban hamvad el. Mindez az American Son eddig ügyesen szőtt szálainak, érdekesen gyúrt karaktereinek arcul köpése. Kár.
De essen szó végre kedvenc falmászónkról is, aki ugyebár Venomként lopakodott be az oroszlán barlangjába, és akit Norman rövid úton leleplezett, és fejbelőtt. Ja, fejbe. De a Venom-maszk a Fantasztikus Négyes Reed Richardsának keze munkáját dicséri, így hát nem csoda, hogy egy golyó alig kottyan meg hősünknek. Azóta viszont Norman és csapatának vendégszeretetét élvezi, és Sólyomszem azzal tölti az idejét, hogy a kését élesíti rajta (ehhez persze stílszerűen átvedlik Célpont jelmezbe – többek közt az ilyen apró, elvileg magától értetődő, mégis remek ötletek miatt szeretjük Kellyt). Szóval kínzás folyik, nem is akármilyen, de a hálószövő még vérrel teli szájjal is képes elsütni pár poént – noha a hangsúly most érezhetően nem a humoron van. Viszont van egy gondolata a mi pókunknak, ami több mint sírvaröhögős. Ugye magára húzott egy spéci Venom-maszkot, de emellett még csak nagyon vázlatos terve sem volt arra nézve, hogyan szabadítja majd ki Harryt (mondhatnánk úgy is, hogy fejetlenül belerohant egy igen durva szituációba), és miután összeverik, főbelövik, és órákig vagdossák, asszongya: „Azt hiszem, hiba volt idejönnöm.” Ah, Sherlock fiam, biztos vagy benne? Frenetikus. Nem tudom, szándékosan az vagy sem, de frenetikus. Kár, hogy ilyen jelzőket nem lehet elsütni a rajzokkal kapcsolatban. Siqueira és Checchetto (én 10 percig röhögtem ezen a néven – ne legyetek olyan gonoszok, hogy követitek a példámat) borzalmasan otromba, eltúlzott mimikával dolgoznak (a harmadik oldalon Harry úgy néz ki, mint egy ötéves, akivel most közölték, hogy a Télapó nem létezik), és bár a panelelrendezésben vannak jó ötleteik, Harry menekülése Lily elől egy rémesen zavaros, pocsékul kivitelezett jelenet. Remélem, az utolsó rész még húz majd az összpontszámon, bár innen nézve az csak egy nagy, végső, össznépi bunyónak tűnik, a karaktereken meg az már nem fog segíteni.
Greek Street 1
Történet: Peter Milligan Rajz: Davide Gianfelice Kiadó: Vertigo Comics
Sosem értettem igazából, hogy egy olyan kiapadhatatlan kincsesbányát, mint a görög mitológia, miért nem aknázott még ki az utolsó morzsáig egy képregényíró sem, most hirtelen csak Bill Willingham ugrik be (Thessaly: Witch for Hire), Neil Gaiman Sandman-je is érinti ujjbeggyel a téma felületét, a Marvel gyalázatos Héraklészét és Árészét meg inkább gyorsan felejtsük is el. Dráma, szerelem, vérfertőzés, intrika, csodák, hősök: úgy tűnik Peter Milligan, aki bár már veteránnak számít a Marvel (X-Force, X-Statix) és a DC (Enigma, The Human Target) berkeiben, de még nem sikerült igazán nagyot dobbantania, ezúttal beletenyerelt a lehetőségbe, ami Willingham-et is ismertté tette. Hiszen amit a Greek Street első, 1 dolláros vevőcsalogató áron piacra dobott számában találunk, az bizony felkérés egy táncra, le lehet porolni a klasszikus tudásunkat, előrángatni az elfeledett hősöket, hiszen a londoni Soho-ban játszódó történet egy magical underground-ot sejtet, amit ógörög hősök, boszorkányok és szörnyetegek népesítenek be. A közelebbi helyszín a kulturális olvasztótégely aranymetszése, a Greek Street, ahol még egy híres magyar étterem is található (The Gay Hussar), és hongkongi bandák csapnak össze olaszokkal.
A történet több szereplőre fókuszál: egy éjszakai sztriptízbár királynői méltósággal viselkedő táncosnője Médeiát és Agamemnónt emlegeti meghökkent kliensének, a főhős, Eddie lefekszik a saját anyjával, aki ötévesen árvaházba adta, csak hogy lássa vajon emlékszik-e rá, ám az a felismerés pillanatában balszerencsésen nyakát szegi, egy családja által őrültnek tartott gót lány inkább kikaparná a szemét, minthogy állandóan a jövő látomásai kínozzák, a Dédalosz nevű nyomozó gyilkossági helyszínén megjelenik, majd titokzatos módon eltűnik három vészterhes nőalak és egy szörnyeteg szedi emberalakban az áldozatait az utcákon. Ez mind-mind abba az irányba mutat, hogy itt (remélhetőleg) egy Fables hosszúságú és 100 Bullets szereplőgárdájának mennyiségével vetélkedő urban fantasy-t kapunk, a mitológiai történetek ügyesen átszabott parafrázisaiba öltöztetve. A felvezetés ígéretes, a rajzoló tökéletesen passzol a témához, most már csak az kell, hogy a sorozat megtalálja a közönségét. Írta: Santito
Irredeemable 4
Történet: Mark Waid Rajz: Peter Krause Kiadó: Boom! Studios
Alternatív szuperhőstörténelemből láthattunk már eleget, a sort maga a Marvel kezdte a What if…? füzetekkel, majd a DC folytatta az Elseworlds történetekkel és láttunk már Supreme Power-t Straczynskitől és Black Summer-t Warren Ellistől. Miben nyújt tehát újat az Irredeemable, milyen jóvátehetetlen dolog történt Mark Waid (Kingdom Come, 52, Captain America) alternatív univerzumában létező omnipotens Superman alteregó életében? Miért pusztít el milliós városokat, vadássza le hajdani társait és tartja rettegésben az egész világot Plutonian, Amerika hajdan szerény, hatalmas szívű cserkészfiúja? Maga a mód némileg taszít, ahogy a képregényszakma valóságos szupersztárja már előre hideg fejjel megtervezett pénzfialó gépezetet épít a címre (speciális 500 példányos korlátozott kiadás, a trade-ek egyszerre csak négy számot foglalnak magukban, négyféle borítóvariáns, „Mark Waid is Evil” pólók), kollégájához, Mark Millarhoz hasonlóan, aki a középszerből éppen csak kiemelkedő Kick-Ass-t adta el úgy Hollywoodnak, hogy a csak hatodikszámánál tartó (nyugodtan nevezhetjük így) brand,még be sem fejeződött.
Az aggodalmam, miszerint a nagy aranylázban elsikkad maga az arany, egyelőre alaptalannak bizonyult, a sztori nagyon szépen halad a maga útján, veterán képregénygeekeket is felkészületlenül érő csavarokkal, gyönyörűen felépített jelenetekkel. Amikor antihősünk az első részben a Batmanhez hasonló Hornet egész családját elhamvasztja egy pillantásával, még szakít egy pillanatot arra, hogy feltegye a kérdést az utoljára maradt kislánynak („Ugye tudod ki vagyok, Sarah?”), majd a fülébe súgva meg is válaszolja azt magának („Szuperhős”), vagy amikor a képességeivel szemben tehetetlen Qubitnek felajánlja, hogy válasszon ki tízet a halálraítélt milliókból, azután a maradékot porrá omlasztja („Pontosan ilyen érzés”), Waid szinte sebészi pontossággal, szépen, lassan hámozza le a rétegeket a Plutonian személyiségéről, hogy a végén (egészen pontosan a tizenkettedik részben) a lelkiismeretes lélekbúvári munka meghozza a gyümölcsét. A tébolyultnak tűnő cselekedeteknek pontosan körülhatárolható mozgatórugói vannak és éppen az ezek felfedésére irányuló folyamat az, ami nagyszerűen van levezényelve, így a hajdani társak folytatta nyomozás a Plutonian pszichéjének mélyére ásásához még a 2009-es év egyik legkellemesebb meglepetése is lehet. Írta: Santito
Madame Xanadu 12 Történet: John Wagner Rajz: Michael Wm. Kaluta Kiadó: Vertigo Comics
Matt Wagner remekül indult sorozata a harmadik negyedévében elfáradt kicsit, úgyhogy pont jókor jött a 11. számmal beköszöntött téma- és hangulatváltás. Igaz, a címszereplő mágus és a rejtélyes, kifürkészhetetlen Phantom Stranger évszázadokon átívelő szerelmi (vagy valami afféle) története, háttérben a történetelem vérzivataros eseményeivel, eredetibb és izgalmasabb koncepció, mint egy újabb természetfeletti nyomozós sztori, de mivel a kivitelezés mindeddig hibátlan, megbocsáthatjuk Wagnernek a kisebb ambíciókat. És persze fontos szempont az is, hogy a sorozat jellegének változása korántsem ad hoc, hanem nagyon is indokolt és következetes, hiszen a főszereplő eddigi kalandjainak következményeként kerül sor rá. Madame Xanadu egyébként egy régi DC karakter, még a ’70-es évek végéről, aki sok „kollégájához” (így legutóbb az „ismeretlen katonához”) hasonlóan megtalálta útját a mainstream univerzumból a kiadó imprintjének, a felnőtteknek szóló Vertigónak a világába. A Merlin által megátkozott varázslónő (eredeti nevén: Nimue) története most ért el arra a pontjára, amin eredeti inkarnációjának feladatát veszi magára – azaz segítséget nyújt azoknak, akik valamiféle természetfeletti veszedelemmel néznek szembe. Az eddigi részek szépen megágyaztak ennek a koncepciónak: Nimue évszázadokon keresztül sodródott, járta a világot, kultúrákat ismert meg, birodalmak felemelkedését és bukását élte át, és mivel látja a jövőt, hosszú ideig őrlődött, hogy beavatkozzon a történelem menetébe, vagy se. A 10. számban végül elérkeztünk a XX. századba, hősnőnk pedig végre megtalálta békéjét és célját egy mágikus bolt (illetve nyomozóiroda) formájában.
Ez a füzet az Exodus Noir című ötrészes sztori második felvonása, és a legfontosabb vele kapcsolatban az, hogy valósággal kényezteti a szemet. Michael Wm. Kaluta (ő tervezte anno a karaktert a DC-nek, és ő rajzolta a ’70-es, ’80-as évekbeli sorozat borítóit is) képei gyönyörűek, részletgazdagok, élettel telik, és fantasztikusan jelenítik meg a ’40-es évekbeli New York hangulatát, nem is beszélve a roppant kifejező mimikákról (panelkezelése nemkülönben bravúros). Ha már noirról van szó, én bizony kíváncsi vagyok, hogy működtek volna Kaluta erőteljes vonásai fekete-fehérben, másrészt viszont Dave Stewart elegáns, visszafogott színvilágát mindig öröm látni. Ami a sztorit illeti, Nimue egy titokzatos Al Nar nevű figura után nyomoz, aki egy roppant fenyegető megjelenésű fekete kutyával mutatkozik, és bizonyos üzletemberek, akikkel kapcsolatba kerül, sorra elégnek – belülről. Ehhez jön még egy sor flashback az 1493-as Spanyolországban (itt Wagner megidéz egy valódi történelmi alakot, Tomas de Torquemada inkvizítort – és bizony Kaluta segítségével sikerül egészen félelmetesnek ábrázolnia), ahol Nimue leszbikus örömökön osztozik egy fiatal lánnyal. Hogy a két szál közt mi a kapcsolat, az egyelőre rejtély, de Wagner nyilván szépen összeköti majd őket, és addig is mindkettő érdekes és olvasmányos, kellően baljós, de nem túl sötét hangulattal. Nekem ugyan hiányzik a sorozat első fél évének stílusa, de a Madame Xanadu így is jó irányba tart – nem lehet panaszunk.
Predator 1
Történet: John Arcudi Rajz: Javier Saltares Kiadó: Dark Horse Comics
Pár hete indult csak újra útjára a Dark Horse-nál az Aliens sorozat, és most megérkezett a szintén újraindított Predator első száma is – méghozzá ugyanattól az írótól, John Arcuditól. Arcudi tehetséges fazon, ezt bárki tanúsíthatja, aki olvassa a B.P.R.D.-nál írt remek történeteit, és persze az említett Aliens is ígéretes kezdetnek bizonyult. Viszont ezzel a Predatorral, ezzel gondok vannak, és sajnos nem is kicsik. Pedig a felvezetés még egész pofás. A helyszín a véres konfliktusokkal, belharcokkal és terroristákkal teli Dél-Afrika, egy ilyen környezet pedig tökéletes egy Predator-sztori számára. A képregény egy zsoldosokkal kísért vállalati konvoj elleni támadással indul, amit terroristák kezdenek el, de persze a rusnya földönkívüliek fejeznek be. Semmi különös, pofonegyszerű felütés, de ennél többre nincs is szükség. Eztán jönne a főszereplők bemutatása, a mellékszereplők fokozatos eltűnése, és a keményfiúk ráébredése arra, hogy itt bizony vadásznak rájuk. Arcudi azonban nem pöcsöl ilyen apróságokkal: gyorsan megmutatja nekünk a biztonsági csapat tökös, nemtörődöm, kihaénnem főnökét, akinek feladata, hogy vállalatvezetőket szállítson egy veszélyzónában A pontból B pontba, meg a tökös, hurrápatrióta katonai összekötőt, és felvázol köztük egy teljesen érdektelen konfliktust, aminek a füzet végére érve úgy tűnik, hogy egyébként sem lesz semmi szerepe a későbbiekben.
Merthogy a konvojra persze lecsapnak a Ragadozók, az emberek pedig annak rendje és módja szerint hullani kezdenek. Namost ez engem a legkevésbé sem tudott érdekelni, tekintve, hogy ezek az emberek még papírmasé figuráknak sem mondhatók. A két említett karakteren kívül senki nem kap semmiféle egyéniséget, még csak felületesen sem, úgyhogy tőlem aztán négyelhetik, nyúzhatják, és ölhetik őket halomra nyugodtan. Érdekes egyébként, hogy míg az Aliensben Arcudi méltóságteljes lassúsággal vezette fel a sztorit, és még a füzet végére érve sem lehetett tudni, hogy igazából miről is fog szólni az egész, a Predatorban már az első rész végén megkapjuk az első konfrontációt a főszereplő és a féltucatnyi űrlény között. De minek? Hol van itt az áldozatok becserkészése, a „bakker, vadásznak ránk”-féle megvilágosodás, a jellegzetes, predatoros hangulat, miért kell fejjel előre belerohanni az első nagyszabású akciójelenetbe, ahol rögtön egy egész utca robban fel? És az első támadás után mégis mi a francért állnak a Ragadozók ott a lángoló kocsik közepette, miközben csak úgy… bámulnak ki a fejükből? Hol vannak a rejtőzködések, a lopakodások? Mindeddig a történet egy jottányit sem változna, ha a Predatorokat felcserélnék benne terroristákra, eltekintve attól, hogy úgy lenne értelme, és nem tiporna lábbal kultikus karaktereket. A rajz sem segít sokat: Javier Salteres vonásai vázlatosak, képei kidolgozatlanok, mimikái eltúlzottak, hátterei üresek – az utolsó oldal a röhejesen unalmas cliffhangerrel pedig egyenesen bűnronda. Mindjárt köpök is egyet.
Star Wars: Invasion 1
Történet: Tom Taylor Rajz: Colin Wilson Kiadó: Dark Horse Comics
Star Wars rajongóként mindig öröm látni, ha új képregény indul arról a bizonyos régi, messzi-messzi galaxisról – még akkor is, ha korántsem képes mind megfelelni az elvárásoknak. Ahogy az első jelek szerint ez sem. Az Invasion 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódik, és voltaképp a jelenleg is futó Legacy történelmi előzménye: egy távoli galaxis menekült népe, a Yuuzhan Vong megtámadta, és idővel elpusztította a Birodalom megdöntése után létrejött Új Köztársaságot (ennek krónikája a 19 részes The New Jedi Order című regénysorozat). Tom Taylor sorozata a konfliktus kezdetéről szól, amikor az idegenek az ismert galaxis határvilágait ostromolják. És, na igen, ennél több nem is nagyon történik az első részben. Dirr, bumm, bamm, itt a Yuuzhan Vong, fusson, ki merre lát. Egy Artorias nevű bolygót rohannak le elsőként, amelynek királyi családja szétszakad a támadásban: a fiú, Finn, a harcok elején szerencsésen felbukkanó Luke Skywalkerrel a jedi akadémiára megy, a lány fogságba esik, az apa pedig, királyhoz méltón, természetesen a vélhetően rövid életű ellenállás vezetője lesz.
A gond ott kezdődik, hogy a karakterek bemutatására egyáltalán nincs idő – nettó két oldal jut nekik, mielőtt a sztori alig létező felvezetését azonnal felváltja a robbanások és a lövöldözések sorozata. Az akció ural tehát mindent, és minden egyéb másodlagossá válik – de olyan karakterek nélkül, akiket nem ismerünk annyira, hogy izguljunk értük, nem sokat érnek a látványos csaták sem, akkor meg főleg nem, ha az alkotóknak egyszerűen nem sikerül érzékeltetniük a háború epikus méreteit. Mert ahhoz képest, hogy itt egy olyan konfliktus kezdetéről van itt szó, ami később alapjaiban rengeti majd meg az egész galaxist, itt mintha nem is egy teljes bolygó brutális lerohanását, hanem csak valami szedett-vedett kalózhorda városfosztogató akcióját látnánk. Kevés ez ide, nagyon hiányoznak az invázió jelentőségét és méretét érzékeltető totálok, és ezen nem segít a hatásvadász narráció sem („Jönnek. Csak pusztítást, gyötrelmet… és halált hagynak maguk után.” Hűűűűűűhaaaaa…). Az egyetlen igazán jól sikerült pillanata a képregénynek Luke felbukkanása, ahogy megnyugtatóan mosolyog a sarokba szorított menekültekre, zümmögő fénykarddal a kezében, körülötte több tucatnyi idegen katona hullájával. Ez képileg is egészen hatásos, de egyébként Colin Wilson rajzai egyáltalán nem kiemelkedők – noha egy kellemesen élvezhető, átlagos szintet azért hoznak, főleg az akciójelenetekben. Viszont kár, hogy a Yuuzhan Vong úgy néz ki, mint egy borg és egy predator fantáziátlan keveréke, de ez nem ennek a képregénynek a hibája. Akárhogy is: gyenge kezdet.
The Sword 18 Történet és rajz: Luna testvérek Kiadó: Image Comics
Lunáék két éves futamra tervezték szuperhősjellegű akció-fantasy sorozatukat, ami azt jelenti, hogy a The Sword a következő számmal alighanem megkezdi a fináléját. Lehet, hogy ideje, mert a legutóbbi rész az első jele volt annak, hogy az amúgy kiváló képregény mintha kezdene kifulladni. Dara a családját lemészárolt három halhatatlan közül immár a másodikkal szállt szembe (Knossosszal, aki a négy elem közül a földet uralja) címbéli kardjával, az egyetlen fegyverrel, ami ártani képes nekik – és a kreatívan indult, de túl hosszan elnyújtott harcjelenet végül buta ötletekkel, és a sorozat (a téma és a műfaj ellenére) földhözragadt realizmusához képest képtelen hülyeségekkel érte el a mélypontját. Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez csak egy egyszeri botlás volt, amit az alkotók ezzel az ismét nagyszerű füzettel korrigálnak. Tehát Dara és Knossos harcának fináléjáról van szó, amibe az utolsó testvér, Malia is beavatkozik – és mindenki nagy meglepetésére nem a fivére oldalán. Maga az összecsapás Lunáékhoz méltón dinamikus, ötletes, véres és intenzív, és továbbra is fantasztikus, ahogy a szereplők aktuális, sorsdöntő cselekedetei előtt megakasztják a cselekményt, és egy flashbackkel mutatják be, erősítik meg a motivációikat, illetve az esemény érzelmi hátterét.
Sejthető volt, hogy Lunáéknak több van a tarsolyukban annál, semhogy a bosszúszomjas Dara egyszerűen egymás után levadássza a testvéreket, aztán jöjjön a The End felirat. A testvérek közti hűtlenség és konfliktus, a vér kötelékénél is erősebb ambíció és hatalomvágy eddig is ott lappangott a halhatatlanok végig ügyesen ábrázolt, összetett kapcsolatában, most viszont csúcspontjára ér ezzel a fordulattal. Malia azért segít Darának megölni Knossost, mert ő akar lenni az utolsó a fajtájából, az utolsó „isten”, aki majd egyedül uralhatja a világot. Sőt, a képregény végén hősként lép a nyilvánosság elé, aki majd megmenti az emberiséget a gyilkos őrültnek beállított főhőstől. Bizony, kellett ez az ahhoz, hogy a sorozatnak esélye legyen egy igazán nagyszabású befejezésre – Lunáék előtt a még hátralévő részekre most olyan lehetőségek állnak, amikből még sokmindent ki lehet hozni (ott van még a halhatatlanok apja is, akit elő lehet rángatni a fináléra – feltéve, hogy nem csak Knossos képzeletében létezett). A rajzok a szokásosak – és ezt talán egyetlen más rajzoló esetében sem lehet számról számra, sorozatról-sorozatra, évről-évre ugyanígy elmondani. Amióta csak nekiálltak képregényeket készíteni, Lunáék stílusa egy jottányit sem változott (és ami még durvább, színvonalban sem volt ingadozás). Írásukban a legszélsőségesebb körülmények közt is uralkodik a realizmus és az emberközpontúság, rajzukban pedig az egyszerű, de hatásos panelkezelés és a roppant kifejező mimikák (na meg a túlságosan is egyforma arcok, de ennyi még belefér) – ennek a füzetnek éppen Knossos gyönyörűen megkomponált halála a csúcspontja. Óriási öröm látni, hogy a The Sword egy apró bukkanó után ismét sínen van.
Witchfinder: In the Service of Angels 1 Történet: Mike Mignola Rajz: Ben Stenbeck Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola Hellboy univerzuma egyre terjeszkedik, és terjeszkedik. A jószívű vörös démon után először jött a B.P.R.D., majd belekóstolhattunk Lobster Johnson kalandjaiba, most pedig Sir Edward Grey kap saját minisorozatot, aki annak idején még a Wake the Devilben bukkant fel először egy kisebb mellékszerepben. Érdemes megfigyelni azt a tudatosságot, amivel Mignola építgeti az univerzumát: egyrészről minden sorozata ugyanolyan (különleges képességű, vagy legalábbis roppant jól képzett emberek rejtélyes, természetfeletti esetekben nyomoznak), másrészről viszont teljesen más. A Hellboy a címszereplő személyes végzetét követve mutatja be ezt a veszélyes világot, a B.P.R.D. a szörnyek elleni epikus, sokszor globális küzdelemre koncentrál, a Lobster Johnson a ’30-as évek ponyhvahőseinek reinkarnációja, a Witchfinder pedig a viktoriánus korabeli Angliát idézi meg, vagyis a jól megszokott horrorisztikus hangulatot ismét teljesen új korba és környezetbe helyezi. Sir Edward Grey, őfelsége, a királynő legmegbecsültebb és leghíresebb nyomozója, megmagyarázhatatlan halálesetekre igyekszik fényt deríteni Londonban, 1879-ben. Az áldozatok egy korábbi kutatóexpedíció tagjai, akik rábukkantak egy földalatti városra, egy régi, emberiség előtti civilizáció romjaira – és persze annak rendje és módja szerint, hullani is kezdtek, mint a legyek.
Ebből is látszik, hogy nincs itt semmi eredeti, semmi, amihez hasonlót nem olvastunk már számtalanszor – de ez egy hangulatos ponyvánál soha nem is elvárás, a fő, hogy bármilyen klisékhez is nyúl Mignola (megjegyzem, ezeket már nyugodtan nevezhetjük az ő saját kliséinek), azt ügyesen teszi. A Witchfinder olyan, mintha fognánk Sherlock Holmest, és beleraknánk egy Edgar Allan Poe történetbe (a Morgue utcai gyilkosság egyébként is könnyen beugorhat a képregény olvasása közben), aztán az egészet nyakon öntenénk az elmaradhatatlan lovecrafti motívummal, vagyis az ősi világ szörnyeivel. Megkapjuk a hátborzongató mesét az expedíció sorsáról, a jellegzetes, és ezúttal a viktoriánus London hangulatával keveredő Mignola-atmoszférát, kellő mennyiségű horrort és misztériumot, és persze kapunk egy szépen kivitelezett összecsapást is egy gyilkos démonszerű lénnyel, ami alaposan megdobja az információkat hosszú dialógusokkal ránk zúdító füzet dinamikáját. De az új sorozat legfontosabb eleme természetesen maga a főszereplő: Sir Grey egy mélyen vallásos, racionális, elsősorban az elméjével dolgozó (de a pisztolytól persze nem megrettenő) nyomozó, akit Mignola Hellboyhoz hasonlóan csendes, nyugodt figuraként ábrázol. Múltját egyelőre nem piszkálja, és ez nem is baj, elég érdekes és ígéretes enélkül is. Ami pedig a rajzot illeti, Ben Stenbeck láthatóan Mignola stílusát igyekezett másolni – ez általában rosszul szokott elsülni, de itt nincs gond vele. Igaz, közel sem olyan erőteljesek a kontrasztjai, mint a mesternek, nem bánik olyan jól a hátterekkel és az árnyékokkal, de szerencsére itt van neki Dave Stewart, aki még gyenge rajzokat is képes lenne feldobni fantasztikus színvilágával. A Witchfinder összességében egy remek képregény: újabb minőségi kiegészítés a Hellboy univerzumhoz, ennek pedig csakis örülni lehet.
Astonishing X-Men 30
Véget ért végre Warren Ellis és Simon Bianchi első sztorija az anno Joss Whedon és John Cassadey neve alatt indult sorozatnál. Végre, mert a hatrészes Ghost Box már majdnem egy évvel ezelőtt indult, így az utolsó felvonás mostani érkezése nagy túlzással sem nevezhető kis, elegáns késésnek. És a legszörnyűbb az, hogy még csak nem is feltétlenül érte meg a várakozást. A Ghost Box sztorija olyan végtelenül egyszerű, hogy az már szinte fáj, és igazából Ellis szokásos tudományos blablája (mesterséges mutánsokról és alternatív világokról) sem teszi összetettebbé – legfeljebb intelligensnek tűnik, de valójában nem az. Vegyesek az érzéseim egy újabb őrültté/gonosszá tett régi karakterrel (Forge) kapcsolatban is, úgy látszik, manapság ez a divat X-fronon – lásd még Bishop pálfordulását a Messiah Complexben. Szóval a történetben egyszerűen nincs annyi, hogy igazoljon egy hatrészes comicot, és végül az egész csak Ellis eleven dialógusai, viszonylag ötletes akciói, fanyar, jópofa humora és remek karakterkezelése miatt lesz élvezhető. Sajnos azonban a mérleg másik oldalán ott vannak még Simon Bianchi ordítóan öncélú panelkavalkádjai, az olykor egészen rettenetes és túlzó mimikák, és a kaotikus színek. Összességében egyáltalán nem rossz, de messze nem is győzött meg arról, hogy az új alkotópáros elődjének nyomdokaiba léphet.
Batman and Robin 2
Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Frank Quitelytől ilyen eszméletlenül gyönyörű képeket – pedig nem volt ám csúnya az All Star Superman sem. De amit ezzel a sorozattal művel, az maga a csoda. Fantasztikus dinamizmus, erőteljes arcjátékok, markáns vonások, lendületes, kreatív panelelrendezés – és mindezt Alex Sinclair bámulatba ejtő színvilága koronázza meg. De a Batman and Robin persze nem csak a rajzai miatt kötelező olvasmány. Grant Morrison új sorozatának második része még az elsőt is felülmúlja, és ez nem kis szó: egyrészt itt van egy egyszerre félelmetes és röhejesen abszurd szupegonoszbanda, akivel hőseink frenetikusan bizarr csetepatéba keverednek. Másrészt Morrison remekül használja a karaktereket, Batman és Robin (korántsem felhőtlen, és ebben a számban első forráspontjára érő) kapcsolatának ábrázolása a képregény szíve és lelke, de Aflred is nagyszerűen működik, mint a bátorítás és a logika hangja. Harmadrészt pedig, az író végre szembeállítja Batmant Gordonnnal (aki persze rögtön tudja, hogy ez a Batman nem az a Batman), még ha csak rövid időre is – de tudjuk, hogy lesz még ennek is folytatása, és egyelőre mindenféle történeti és érzelmi szál, amit Morrison futtat, roppant érdekesnek és izgalmasnak tűnik. Aki szerint a Batman a denevérképregények zászlóshajója (khm, Judd Winick írja…), az kezdjen elgondolkodni…
Crossed 6 Két rész van hátra, szóval lassan befejeződik ez a sorozat is. Amiért kár, annak ellenére, hogy a Crossed, amelyet Garth Ennis durvábbnak, perverzebbnek és vérmocskosabbnak ígért, mint bármit, amit korábban írt, csak félig-meddig váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mert ha jól meggondoljuk, nem sok minden történt a képregényben az indulása óta. A zombiszerű járvány (ami az embereket ördögien gonosz gyilkosokká változtatja) kitörése óta a túlélők erdőkben és hegyekben bolyonganak, próbálva életben maradni, és elkerülni a fertőzötteket. És ennyi. A tipikus, mondhatni, klasszikus zombidramaturgiával való párhuzam annyiból is helytálló, hogy Ennis az előzetes elvárásokkal ellentétben sokkal inkább koncentrál a túlélők reakcióira és lelki vesszőfutásaira, mint a tényleges támadásokra és az azokból fakadó gore-ra. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy egy olyan zseniális képpel nyisson, amin. egy összevissza vagdosott, vérző ló rohanva húz maga után egy lánccal hozzákötött, letépett emberi lábat. Ebben a számban egy új „alfahím”, az arrogáns, nagypofájú Brett csatlakozik a csapathoz, és persze hamar összetűzések sorába keveredik Stannel, akinek mellesleg van egy igen szép jelenete egy kóbor kutyával. A csúcspont azonban az öreg Geoff vallomása, amit nem akarok lelőni, de mindenesetre elég bizarr és durva ahhoz, hogy az olvasó úgy tegye le a képregényt, hogy „aztarohadt”. Nem világmegváltó, de jó sorozat – el tudnám viselni hosszabb távon is.
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból).
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi.
Így hát Christos Gage (Stormwatch: Post Human Division, Thunderbolts: Secret Invasion) veterán forgatókönyvíró nem tett rossz lóra, amikor hozzájuk hozta a következő szuperhős témát újabb oldalról feldolgozó sorozatának nulladik (úgymint az elsőt megelőző) számát: John Dusk szuperhős, a hozzá járó testhez álló páncélruhával és maszkkal, és bűnözőket kutat fel és tesz ártalmatlanná. Mindezt azonban a rendőrség kötelékében teszi, és ha a közvélemény nem is, de az ügyészség tökéletesen tisztában van a személyazonosságával, így hivatalos jogosítványokkal vadássza le a sorozatgyilkosokat, akiket aztán teljesen szabályos módon, a tárgyalóteremben az ő vallomása és a bizonyítékok alapján ítélnek el. A feldarabolt áldozatok, a kampóra akasztott kislányholttestek azonban lassan, de biztosan kezdik felborítani a lelki egyensúlyát, amit barátnője, a gyilkossági osztályon dolgozó Karen történetei a kezüket gúzsba kötő törvényekről sem nagyon billentenek helyre. Mindeközben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait az utcán, akik mind a törvény kezét elkerült bűnözők közül kerülnek ki, így erős a gyanú, hogy a rendőrök egyik saját társuk után nyomoznak, a gyilkos módszer előtt pedig egyelőre értetlenül állnak a helyszínelők, a gyanúsan golyóütötte sérülésnek tűnő bemeneti nyílásokban ugyanis nem találnak sem golyót, sem lőpornyomot. Dusk a tárgyaláson résztvevő egyik gyanúsan viselkedő (már ha annak lehet nevezni, hogy az illető az ítélethirdetés alatt önkielégítést végez) figura nyomába ered, azonban a lakásának átkutatása közben rajtakapják. A következményeket nem lőném le a meglepő, bár nem túlságosan eredeti (és talán kissé elsietett) fordulat miatt, mindenesetre a sztori itt már megfelelő mértékben felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kíváncsian várja a folytatást. A rajzok a célnak teljesen megfelelnek, nem kiemelkedők, de hát az Avatar sosem a sztárrajzolók alkalmazásáról volt híres. Mindent egybevetve egy decens történetet kapunk, amiből még akármi is kisülhet, így megelőlegezem neki a négy csillagot. Santito
Batman 687
Történet: Judd Winick Rajz: Ed Benes Kiadó: DC Comics
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!)
Szóval a Batman 687. száma azzal foglalkozik, hogy Batman „halála” milyen hatással van a hozzá közel állókhoz. Ez nem egyszerűen csak dicséretes, de egyben szükséges is, hiszen ez a karakter mégiscsak megérdemel egy olyan képregényt, ami arról szól (és nem csak felületesen, két buta akció közt), hogy „családja” hogyan reagál a vele történtekre. De Winick nem volna Winick, ha ezt a témát sikerülne ízlésesen, szépen, visszafogottan feldolgoznia – nem, neki nincs érzéke a nüanszokhoz, ő nem képes finoman utalni valamire, csak arra képes, hogy azt a valamit teljes erejével beletolja az olvasó pofájába, mintha az olyan hülye lenne, hogy másképp nem venné észre. Lásd azt a jelenetet, amiben Superman és Csodanő megjelennek a denevérbarlangban Bruce köpenyével, és az Acélember megkérdezi Alfredot, hogy jól van-e. A komornyik gyásztól fáradt, megviselt arccal (Ed Benes munkáját illeti a dicséret) felel: „Jól vagyok-e? Nem, uram, nem vagyok jól. A fiam meghalt.” Egyszerű, és egyben roppant hatásos, gyönyörűen szomorú, szépen kivitelezett jelenet, ami kevés szóval rengeteget mond – a vak is látja, hogy itt a csúcspont, itt kell ugrani a sztoriban. De nem, Winicknek ennyi nem elég, neki muszáj hozzáerőszakolnia még egy panelt, amiben az összes szereplő látványosan keseregve, lehajtott fejjel bámul maga elé egy fekete háttér előtt – ráadásul már a következő oldalon, szóval az író nem csak a jelenet érzelmi erejét, de a struktúráját is kontárként vágja ki a kukába. Ezek után meglep még bárkit, hogy pár képkockával később Alfred egy naplementével megalapozott jelenetben, patakzó könnyekkel a képén kesereg? Nincs annál bosszantóbb, mint amikor a jó dolgokat is elbarmolják… Olorin
Batman: Streets of Gotham 1 Történet: Paul Dini Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is.
Kis híja csak, hogy nem esik szét a sztori, de Dini szerencsére van olyan rutinos író, hogy egyben tartja az egészet, és megfelelő hangsúllyal kezeli az egyes jeleneteket, ügyesen kiemelve Firefly ámokfutását, és azzal teremtve meg az egész történet alaphangulatát. Az embereket elégető tüzek hátborzongatóak, az utolsó oldal pedig, a főhőst táncra hívó, több utcányi nagyságú lángoló denevérjellel tökéletes lezárás: valahogy így kell elindítani egy hatásos, komor szuperhős-történetet. A sztori mellett rendben vannak a karakterek is. Ugyan lassan nagyon kezd hiányozni egy jelenet, amiben az új Batman és Gordon szemtől szemben beszélnek egymással (kíváncsi vagyok, melyik cím vállalja magára a megtisztelő feladatot), de egyébként Dini mindkettőjüket nagyszerűen írja, ahogy az új Robint, Damient is – megjegyzése Harley-ról („Bosszantó. Kivághatom a nyelvét?”) például telitalálat, jól időzített komikus felhang, és a karakter sötét, agresszív természetének demonstrálása is egyben. És akkor még ott van a fiú különös kapcsolata Hush-sal, ami vékony jégen való táncnak tűnik, de sok lehetőséget is rejt magában. A rajzoló Dustin Nguyen, aki az a fajta fickó, akinek sajátos stílusát az ember vagy szereti, vagy nem. A magam részéről nem vagyok oda szögletes, nyers vonásaiért, de John Kalisz erőteljes, hangulatos színei itt sokat tesznek hozzá az összképhez. Kifejezetten ígéretes kezdet. Olorin
Buck Rogers 1 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül.
A sztori tehát – legalábbis egyelőre – egyszerű, mint egy pont, de hát ebben a zsánerben ez sosem hátrány. És Beatty jól ír, a képregény lendületes, és a kiszámítható cselekmény ellenére is magával ragadja az olvasót, mert ugyan ez még csak a bevezetés, de máris van egy jópofa bunyónk, egy látványos űrhajókarambolunk, egy (illetve kettő) dögös nőnk, egy frankó tűzharcunk… meg egy beszélő, szemkötőt és egy marhanagy lézerpuskát viselő medvénk. Nem, nem ütöttem félre a billentyűzeten, tényleg egy medvéről van szó, aki az utolsó oldalak tanulsága szerint valamiféle bizarr embervadászatra gyűjti be épp csak megismerkedett hőseinket. Lehetséges, hogy ez a kissé abszurd fordulat egyeseket elrettent majd a sorozattól, de egyrészt azoknak talán nem is való egy vérbeli, tökös ponyva sci-fi, másrészt meg ez a medve pont jókor érkezik a sztoriba ahhoz, hogy adjon hozzá egy kis váratlan pluszt, ami felrázza az olvasót. De van még egy fontos adalék, amiről szót kell ejteni: úgy tűnik, hogy ez a Buck Rogers nem csak a jövőben fog játszódni, hanem azzal párhuzamosan a múltban is, mintha Beatty (amolyan Lost-módra) ott akarná kidomborítani a futurisztikus keretek közt szaladgáló és lődöző főhős karakterét, és esetleg megkeverni kicsit a szálakat. És hogy ez jó ötlet-e, abban még egyáltalán nem vagyok biztos, de ez idővel majd úgyis kiderül. Mindenestre, ami a rajzot illeti, arra nem lehet panaszunk: Carlos Rafael képei szépek, kidolgozottak és látványosak (mellesleg a panelkezelése is rendben van), van érzéke a dinamikához is, és bár egyedinek nagy túlzással sem nevezhetők, ez itt nem is igazán elvárás. Olorin
Chew 1
Történet: John Layman Rajz: Guillory Kiadó: Image Comics
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére.
A Chew egy frenetikusan őrült, szürreális, abszurd utazás, aminek során Layman szinte panelenként rángatja az olvasót ide-oda a krimi, a horror és a komédia közt, szégyenérzet nélkül szörfözve azok sablonjain (lásd pl. a megfigyelésen lévő zsarukat, akiknek levesébe beleköpnek a szövetségiek), anélkül hogy csak egy pillanatig is erőltetettnek és kuszának hatna. A csúcspont egyébként az, amikor Chu a saját, egyedi módszerével deríti ki egy immár halott sorozatgyilkos áldozatainak nevét. Hogy ez mit jelent? Említettem már, hogy hősünk mindent megtud arról, amit megeszik, ugye? Fogalmam sincs, Laymannek honnan támadtak ezek az eszement ötletei, inkább hálás vagyok érte, hogy van olyan tehetséges író, hogy ezeket az ötleteket profi cselekményszövéssel, fantasztikusan jól megírt, sokszor egészen szatirikus dialógussal, és remek karakterekkel keltse életre. Mi kell még? Hát persze! Ehhez a szimpatikusan őrült forgataghoz tökéletesen passzoló képi világ, amit Rob Guillorynak hála meg is kapunk. Mangastílus felé hajló, rajzfilmszerű, komikus rajzai gyönyörűen eltúlzottak és abszurdak, de emellett néha meglepően részletgazdagok is, és ráadásul rendkívül dinamikusak – és hogy a kép teljes legyen, csodálatos a színezés is. Guillory szépen fokozza a sajátos hangulatot azzal, hogy a fekete és a fehér mellett oldalanként általában csak egy adott színárnyalatot használ. Ja, és nézzetek csak rá még egyszer a borítóra: már az is eszméletlenül cool. Annak pedig baromira örülök, hogy már sokadszor kell leírnom idén: ez az év egyik legjobb új sorozata lehet. Olorin
Flash Gordon 1 Történet: Brendan Deneen Rajz: Paul Green Kiadó: Ardden Entertainment
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett.
A Disney-féle hangulatvilággal normális esetben az égvilágon semmi bajom (kivéve a gyalázatos Notre Dame de Paris feldolgozást), de ebben az esetben piszok módon nem illik a történethez, ráadásul a rajzoló nem állt a helyzet magaslatán az arckifejezések ábrázolása terén sem: a gorillaszerű CIA ügynök több oldalon keresztül kénytelen ugyanazzal a rezzenetlen vicsorral az arcán tevékenykedni, legyen az teaszürcsölés vagy főhősünk péppé verése (vagy legalábbis annak megpróbálása). Ha már itt tartunk, a klisékkel sem állok hadilábon, sőt, őszintén tapsikolok, amikor ügyesen használják fel őket, de itt mind a főhős, mind a gonosz, az ezidáig arcát fel nem fedő Tábornok olyan izzadságszagúan próbálja meg bizonyítani, hogy tetőtől talpig hősök illetve velejükig romlottak, hogy jószerével fizikai fájdalmat okoz. A történetben semmi újszerű nincs, pár apróbb változtatástól eltekintve: Flash-t, aki a Yale-en professzor, felkeresi volt barátnője, a CIA ügynök Dale Arden, hogy segítsen neki felkutatni Dr. Zarkovot, aki valami tömegpusztító fegyver készítésén munkálkodik. Egy hatalmas Las Vegas-i villogó neonnyílként funkcionáló nyom után elindulnak Afrikába, és gyakorlatilag egy polaroid fénykép alapján megtalálnak a kontinens mélyén egy egyébként valóban rendkívül ügyesen álcázott titkos laboratóriumot (egy bazi nagy torony, aminek villámok cikáznak a tetejéből), ahol a rosszfiúk törvényszerűleg utólérik őket és kiderül, hogy aki barát, az ellenség és vice versa. Dr. Zarkov klasszikus őrült prof módjára valami átjárót nyitott egy idegen bolygó felé és így hőseink a képregény egyetlen igazán flashgordonosan kinéző elemével, egy hosszúkás, szivar alakú űrhajóval próbálnak kereket oldani. A készítőknek mindenesetre sikerült dicséretre méltó gondossággal minden olyan elemet összegereblyéznie, ami kiöl az emberből minden hajlandóságot arra, hogy megtudja mi a fene történik Flash-el és társaival a KA-THOOM!!! nevű rendkívül eredeti cliffhanger után. Santito
Punisher: Frank Castle 71 Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ezeknek az amerikai vidéki suttyóknak (hillbilly) aztán tényleg rossz lehet a hírük, hiszen évente minimum három horrorfilm hasonló alaphelyzetből indít, ráadásul képregényben sem ritka ez a sztorisablon. Persze még nem tudni, hogy Frankre mi vár a továbbiakban, de azt hiszem, viszonylag könnyen kitalálható a végkimenetel. A történet eddig kívánatos, akció még nem nagyon van, rajzolt gore viszont már akad, méghozzá a szokásos módon kicsit eltúlozva. Ha nem unjuk a Texas Chainsaw Massacre típusú hasonló horroralapvetéseket (én speciel sosem tudnám megunni), akkor szerintem itt is csak nyerhetünk, ha követjük a sztori. A rajzok sajnos már nem győztek meg. Ilyen idomtalan, eldeformált Megtorlót még nem láttam. Nem elég, hogy Gorlan Parlov egy testépítőt csinált belőle, de magasról szart az arányokra is. A töpörödött kockafej alá rajzolt egy egyenlőszárú háromszöget, meg két vékony lábszerű csökevényt. És akkor ne is említsem azt a merev, simán többször is csak odakopipésztelt merev ábrázatot, aminél még Steven Seagal is több különböző pofát tud vágni. Értem én, hogy Frank gyakorlatilag sosem mosolyog, de ez már túlzás. Vagy volt esetleg egy általam nem olvasott szám, amiben elhaltak az idegek Frankünk képében? Mindez azért bosszantó csak, mert a többi karakter rajza egyébként teljesen rendben van. Na mindegy, ha jó lesz a folytatás, akkor azért ezt még valahogy elnézzük. Chavez
Red Robin 1 Történet: Chris Yost Rajz: Ramon Bachs Kiadó: DC Comics
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Annál is inkább bosszantó a dolog, mert ha ettől eltekintünk, a Red Robin nyitánya igen pofásra sikerült. Feszesen megírt, flashbackekkel pont jó helyeken, ügyesen tarkított sztorit kapunk, ami ugyan szinte végig egy helyben toporog (elvégre Tim egy makromiliméterrel sincs közelebb céljához a végén, mint az elején), az akcióknak hála mégis olvasmányos, sőt, egészen gyors sodrású. És bár ezeknek az akcióknak nincs sok közük magához a történethez, mégsem öncélúak, hiszen azokon keresztül értjük meg igazán, hogy milyen állapotban van valójában a főhős: brutálisabban dolgozik, és kegyetlenebb a bűnözőkkel szemben, mint valaha, és ez természetesen az apja halála miatt érzett gyász és frusztráció eredménye – nameg azé, hogy Dick Grayson, az új Batman, Damient választotta maga mellé Robinnak őhelyette. Ez utóbbi jelenet a képregény csúcspontja: Dick, Damien és Tim hármasa fantasztikusan működik, gúny, keserűség, szeretet, csalódottság, rivalizálás és cinizmus járnak kéz a kézben, kár, hogy ezt a triót valószínűleg nem sokat láthatjuk majd együtt (egyébként pedig nagyon kellett egy ilyen jelenet, ami megmagyarázza Dick döntését, és annak következményeit, minthogy ezekkel Morrison a Batman and Robinban nem foglalkozott). Ami viszont a rajzokat illeti, azok elég felemásak. Ramon Bachs ügyesen bánik a mimikával, átlagosan az akciókkal és totálokkal, és borzalmasan a túlzóan muszkulin emberalakokkal. Szerencsére az összhatás bőven nem olyan rossz, hogy komolyan rontsa az olvasás élményét. Ha Yost időben rátér Tim motivációinak tisztázására, ez akár egy nagyon jó sorozat is lehet. Olorin
The Veil 1 Történet: El Torres Rajz: Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Comics
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Hát igen, ez a rövid sztoriismertetés önmagában még nem igazán képes arra, hogy különösebben felcsigázzon minket, hiszen ehhez hasonló alaphelyzettel is már többször is találkozhattunk. A "nagyvárosi főhős visszatér a kisvárosba, ahol megkísérti a sötét múlt" típusú történet valóban kicsit King-es, de ez akár még jól is elsülhet a későbbiekben. De akkor sem tévedsz kedves olvasó, ha azt mondod, hogy ezt a túlvilágiakkal kommunikáló, kiégett "szellemes" nyomozó karaktert is mintha már láttuk volna párszor. Hogy akkor mégis mitől ígéretes? Most egy dögunalmas recenzori fordulat következik: itt bizony elsősorban a hangulat hajtja a szekeret! Egyrészt a történet miatt, ami azért a klisék ellenére is kellően izgalmas és érdekfeszítő már így az egynegyedénél is, és persze főleg a rajz miatt, ami engem speciel teljesen levett a lábamról. Hernandez rendkívül ügyesen és jó érzékkel operál a vízfesték-szerű élénk és rozsdás színekkel, a durva és a finomabb vonalakkal, a kidolgozott és az elnagyoltabb ábrázolásokkal. Tetszetős például, hogy amíg a fontosabb emberi szereplők arcát igazi személyiségekkel töltötte meg, addig a halottak szellemeit az élőkkel szemben már torz, elmosódott figuráknak rajzolja. Emellett érdekes az is, hogy a háttereket szinte teljesen elhanyagolja. Hernandez munkái kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy személy szerint a folytatások iránt is érdeklődést mutassak majd. A The Veil egyelőre semmi forradalmit nem mutatott még fel, ám az olvasóbarát tempó és a hangulatáért leginkább felelős kiváló rajzok miatt mindenképpen megéri a további próbálkozásokat is. Chavez
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre.
Aliens 1
Történet: John Arcudi Rajz: Zack Howard Kiadó: Dark Horse Comics
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál.
Arcudi direkt indítja megtévesztő lassúsággal a sztorit, hogy aztán a végén olyan fordulatot szőjön bele, amire senki nem számít. Mindössze pár oldal elég neki, hogy nagyjából bemutasson egy pár karaktert, és néhány egyszerű, de roppant hatásos fogással kifejezetten szimpatikussá varázsolja őket az olvasó szemében – főleg Dr. Terese Fante-t, akiről a vak is látja, hogy igazi főszereplő-matéria: hamisítatlan szőke szépség humorral, bájjal, elszántsággal, és egy pofátlanul magas IQ-val. Aztán Arcudi ezekkel a főszereplőnek tűnő figurákkal úgy elbánik, hogy csak úgy pislogunk magunk elé… És nem, nem a xenomorfokról van szó: az író nagyon is tisztában van vele, hogy az Alien filmekben mindig az ember volt az igazi gonosz, hisz ahogy Ripley megjegyezte a lényekről, ők legalább nem haszonlesésből ölnek. De hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a szemét csavarhoz és a nyitó akcióhoz (amiknek látszólag egyébként semmi közük egymáshoz) hozzácsapódik még egy rejtély egy földönkívüli bányával kapcsolatban, és egy záróoldal, amin egyelőre nem igazán értem, hogy mi történik, de átkozottul úgy néz ki, mintha a holtak feltámadnának rajta. Úgyhogy az borítékolható, hogy Arcudi jóval többet tartogat nekünk egy egyszerű „jönnek az alienek és tíz kicsi négert játszanak a szereplőkkel” koncepciónál. Rajzolónak Zach Howardot kaptuk, akinek munkája már nem ilyen egyértelműen pozitív. Képei részletgazdagok és szépek (az idegen bánya kétoldalas képe lenyűgöző) – ide kicsit talán túlságosan is. Mert bár ez a stílus sok más képregénybe simán elég volna egy elismerő vállon veregetéshez, egy Aliens comicba nyomasztóbb, sötétebb hangulat, nyersebb, durvább (és nem szinte rajzfilmes) arcvonások kellenének. De ezzel együtt is, ez egy ígéretes kezdet.
Amazing Spider-Man 595-596
Történet: Joe Kelly Rajz: Paulo Siqueira Kiadó: Marvel Comics
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján.
A történet szerint Norman minden eszközt bevet, hogy magához láncolja fiát, aki végül Lily terhessége miatt megy bele a dologba (legalábbis látszólag), hogy hűséges gyermeket játsszon apja színe előtt. Valójában azonban megvannak a maga tervei, ahogy természetesen Peternek is: hősünk elkapja Venomot (méghozzá egy fantasztikusan jól kitalált, ötletes és vicces jelenetben), és a fantasztikusoktól kapott segítséggel átveszi helyét Norman csapatában. A dolgokat még bonyolítja, hogy Peter egyik újságíró munkatársa, Norah szintén beépül a Bosszú Angyalai toronyba, mint alkalmazott, hogy kompromittáló információkat szerezzen Amerika új góréjáról. Kelly ügyesen fonja a történet különböző szálait, mindegyikben van lehetőség, mindegyiknek van értelme, szépen kapcsolódnak egymáshoz, és már most látható, hogy az egész valami nagy esemény felé tart (persze, hiszen a sztori az Amazing 600. számában éri majd el a fináléját). Az nem is meglepő, hogy a dialógusok erősek (nagyon jól átveszi Bendistől az Angyalok egymás közti ellenségeskedő, arroganciával, cinizmussal és agresszióval teli viszonyát is), és nagyszerűen ír minden egyes karaktert, akire ráteszi a kezét. Egy alkalommal vétett csak: az 595. részben el kellene hinnünk, hogy Peter végleg kivonja a forgalomból Osborn. Pókember és a gyilkosság? Na ne. Ezt még akkor sem vettük be, amikor J. M. Straczynskinak hála egy egész sztori épült a lehetőségre May néni lelövése után (Back to Black). De egyébként minden más rendben van, így Paulo Siqueira semmiképpen nem egyéni, de kellemesen trendi, hatásos rajzai és a szép színek is.
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott.
A női mellékszereplőnek köszönhetően ugyan kapunk néhány szép, hangulatos jelenetet, de a cselekmény szempontjából az egész karakternek alig van valami jelentősége, csak afféle koloncként lóg a főszereplő nyakán. Bob motivációja nagyjából rendben van, bár egy kicsit fantáziadúsabbak is lehettek volna az írók, és kitalálhattak volna kreatívabbat az erőszaktevő pedofil koncepciójánál. De a legnagyobb kihagyott lehetőség Bob alkuja a zsarukkal: ebből bizony ki lehetett volna hozni egy s mást, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény menetét időről-időre megszakítsa a két nyomozó, ahogy újra meg újra arról beszélnek, hogy talán hiba volt elengedni Bobot, mert most minden szar az ő nyakukba ömlik majd. Itt van két karakter, akiknek egy egész sajátos kapcsolatuk van a főhőssel, és az egész mini során nem csinálnak mást, mint üldögélnek a töküket vakargatva, nyafogva, és egymást hibáztatva. A mérleg pozitív oldalán áll Vinnie, Bob barátjának karaktere, néhány jól eltalált dialógus és a véres leszámolások egész sora. A két testvér végső harca a brutalitást és az intenzitást illetően már-már a Megtorló-Barracuda párharccal vetekszik – egyébként stílusában is nagyon hasonló ahhoz, aztán hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Mihailo Vukelic kissé steril, de (fotó)realisztikus, leginkább Adi Granovéhoz hasonló stílusú képei mindenesetre rendben vannak, és összességében nem egy rossz képregény ez, csak sokkal több lehetőség volt benne.
Batman and Robin 1
Történet: Grant Morrison Rajz: Frank Quitely Kiadó: DC Comics
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk.
A képregény hangulata fantasztikus. Morrison nem veszi véresen komolyan magát, az üldözéssel kezdődő, és egy új gonosz bemutatásával végződő első rész látványos akcióit és remek karakterpillanatait (Alfred és Damien kapcsolata frenetikusan jónak ígérkezik) kedélyes hangulat és finom humor, vagyis egyfajta kellemes játékosság oldja, de csak pont a megfelelő mértékben – vagyis szerencsére nem annyira, hogy egy Batman képregény hagyományosan sötét atmoszféráját szétrobbantsa. Ami pedig az említett új gonoszt illeti, belőle még csak egy-két oldalnyit kapunk, de az alapján egy igazán izgalmas, ötletes, félelmetes, groteszk és beteg figuráról van szó, alig várom, hogy többet lássunk belőle. Na és Gotham? Rég láttam ilyen gyönyörűen és kreatívan ábrázolni ezt a várost. Frank Quitely csodálatos munkát végzett, képein az oldschool járművek és a modern technika kéz a kézben járnak (tessék csak megnézni rögtön az első duplaoldalt: akinek nem esik le az álla, azzal valami nagy baj van), de öröm ránézni a korábbi stílusához képest kifejezetten tiszta, kisimult és kifejező arcokra és az ügyesen elrendezett panelekre is. A pontot az i-n Alex Sinclair elegáns, visszafogott színvilága jelenti – szóval mire vártok még? Vegyétek, mert úgy tűnik, hogy végre megint lesz egy jó Batman ongoing a piacion.
Ultimate Spider-Man 133
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén.
Mivel hősünk pár méterre állt a robbanás centrumától… ő ebben a számban már nem szerepel. Női klónja (ne is kérdezzétek… főleg mert nem volt szerencsém ahhoz a sztorihoz), Póknő kergetőzik kicsit a Hulkkal, mielőtt utóbbi megunja a banánt, és odébáll. Aztán bejön a képbe Kitty Pryde, az X-Men tagja, és miután megmentek pár embert, együtt keresni kezdik Pókembert – de csak megtépázott, elázott maszkját találják meg. Ennyi történik a sorozat utolsó részében, de ennyi is bőven elég Bendisnek: ez egy gyönyörű képregény. Az író méltósággal, tisztelettel búcsúzik a karaktertől és a címtől, a cselekmény pofátlan egyszerűségét pedig azzal leplezi, hogy egyáltalán nem ír semmilyen szöveget. A történetmesélés fortélyait rábízza rajzolójára, Stuart Immonenre, akinek stílusa ugyan sokkal markánsabb és egyedibb volt bő 10-15 évvel ezelőtt, mint manapság, de ebben a füzetben valóságos csodát visz véghez. Képei fantasztikusan kifejezők, szavak nélkül is tökéletesen viszik előre a sztorit, és érzelmileg is kihoznak belőle mindent, amit csak lehetséges. Szép búcsú, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire lesz végleges – valószínűleg semennyire. Az Ultimatum során elhunyt összes fontos hősnek láttuk a holttestét is, szóval az ő esetükben nagyjából mehetünk biztosra. De Peter egyszerűen eltűnt, márpedig olyan szuperhős még nem volt, aki így patkolt volna el. Szóval ez az egész valószínűleg parasztvakítás… de engem elvakított, úgyhogy ha paraszt vagyok, hát legyen…
Ultimate Wolverine vs. Hulk 1-6
Történet: Damon Lindelof Rajz: Leinil Francis Yu Kiadó: Marvel Comics
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Lindelof ennek ellenére mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, intelligens sztorit ír: szétdarabolja a cselekmény idősíkját, állandó flashbackekkel utal vissza az összecsapásokat megelőző eseményekre, és váltogat a különböző szereplők szempontjai közt, így magyarázza a miérteket, hogyanokat és a motivációkat. Szerencsére van érzéke ehhez a struktúrához, határozottan felerősíti vele a képregény dinamikáját, és az így egy vad, őrületes hullámvasúthoz válik hasonlatossá, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket. Mire ráunnánk a szövegelésekre, jön egy frankó akció, mire meg az unalmassá válna, ugrunk egyet az időben. De persze az egész sorozat sikerének a kulcsa az, hogy Lindelof valami elképesztően lazasággal és könnyedséggel nyomja le a torkunkat a pofátlan túlzásokat, amik más körülmények közt (mondjuk egy „hű, de komoly és cool vagyok” Mark Millar kezeiben) bámulatos gyorsasággal röhejessé válnának. Van itt félbetépett Rozsomák, aki többszáz métert kúszik a hóban az egyik hegy tetejére felhajított alteste után, ahol viszont már vár rá a Hulk, és közli vele, hogy választhat, melyik lábát egye meg. És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor Fury hősünk levágott fejével (!) folytat beszélgetést… Az Ultimate Wolverine vs. Hulk ezekben a pillanatokban a paródia határán egyensúlyoz, de Lindelof mindig időben kap észbe, és rántja vissza egy (fél) fokkal komolyabb talajra, ahol még ennyi szórakoztató butaság után is lehetséges, hogy Logan egy morális döntés súlyával szembesüljön a fináléban. Aztán Fury feltűnik szó szerint a semmiből (ennyire laza ez a képregény: mikor Rozsi megkérdezi a félszemű Samuel L. Jacksont, hogy honnan tudta, hogy itt lesznek, foghegyről ennyit köp oda: én tudok mindent), és beszól mindkét főhősnek, akik elsétálnak a naplementébe. Beszarás… Nem lehet nem szeretni.
Punisher: Naked Kill
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt.
Rapture 1
Újabb szerzői képregény, ami a szuperhős mítoszt vizsgálja, természetesen merőben más szempontból, mint a két nagy kiadó sorozatai. Michael Avon Oeming (a Powers rajzolója) és felesége, Taki Soma egy posztapokaliptikus sztorit tárnak elénk egy olyan világról, amit a szuperhősök epikus méreteket öltő háborúja szinte teljesen elpusztított. A mű középpontjában az énekes Gil, és barátnője, Evelyn állnak, akik épp egy szakításféleségen mennek keresztül (a lány repülőre száll, hogy elutazzon), amikor a pokol végleg elszabadul. Később megpróbálják újra megtalálni egymást a szénné égett világban, amit a hősök „dolguk végeztével” elhagytak. Aztán megjelenik egy mágikus lándzsával hadonászó fickó, aki közli Evelynnel, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, vagyis azt, ami abból megmaradt. Vagyis: szuperhősös szerelmi történet világvége utáni kulisszák közt. Jó ötlet… de sajnos csapnivaló kivitelezéssel párosul. Ha azt mondom, hogy az egész szám egy nagy katyvasz, akkor finom voltam. A karakterek teljesen üresek, nem érezni köztük semmilyen kapcsolatot (Emlékszünk még az Y: Az utolsó ember első pár oldalának telefonbeszélgetésére, ami bőven elég volt Brian K. Vaughannak, hogy egy több tucatnyi számon át tartó nőkeresési missziót alapozzon meg vele? Na, ez itt nem ilyen.), az idősíkok trendi megkavarásának semmi értelme, a lándzsa elfogadása, és az első csók párhuzamba állítása rettenetesen erőltetett, a sztorivezetés pedig mesterkélt: látszik, hogy nagyon kreatív akar lenni, de végül csak széttöredező, érdektelen lesz. Ráadásul a rajzok is messze elmaradnak a Powers színvonalától. Nem leszek vevő a második részre.
Star Wars: Legacy 36
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk.
Ultimatum 4 Mijazistenezafos? Te jó ég, tényleg ettől a crossovertől várják a Marvelnél, hogy majd új életet lehel az egy ideje már döglődő ultimate univerzumba? Nem újdonság, hogy Jeph Loeb már régen nem tud írni (aki ezt vitatja, az büntetésből olvassa el az új Hulk sorozat eddig megjelent részeit ötször egymás után), de ez még tőle is minden kritikán aluli. A sztori röviden annyi, hogy Magneto most húdenagyon berágott az egész emberiségre, és úgy döntött, hogy kiirtja az egész fajt, úgy ahogy van. Ennek céljából gigászi természeti katasztrófákat szabadított rá az egész bolygóra (legalábbis állítólag, mert azon kívül, hogy egy óriáshullám ellepi New Yorkot, és hogy Latveriában beköszönt a jégkorszak, nem látunk semmit), aminek következtében a hősök egymás után patkoltak el röhejesen jelentéktelen, unalmas, és minden fantázia nélküli jelenetekben. Ennél több eddig nem is történt. Olyan az egész, mint egy pornófilm. A fejesek eldöntötték, kiknek kell meghalniuk (milyen aktusok legyenek a filmben), aztán módszeresen végigmentek a listán, pipálgatva az elvégzett feladatokat (orál, anál…), amiket nem tart össze semmi. Nyilván úgy gondolták, hogy a sok haláleset (punci és cici) elegendő sokkhatást (ejakulációt) gerjeszt majd a hülyére vett olvasóban, hogy ne törődjön olyan csekélységekkel, mint a logika, a történet és az érzelmek, sőt, a karakterek iránti tisztelet. Most, a negyedik szám végén, miután Valkűr egy FÉMkarrdal levágja Magneto, a MÁGNESSESSÉG URÁNAK egyik karját, kezdetét veszi a végső csata. Hála az égnek: már csak egy rész van hátra.(0 csillagot nem lehet adni?)
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...
B.P.R.D. – The Black Goddess 5 Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Guy Davis Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.
Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…
Batman: Battle for the Cowl 3 Történet és rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…
Captain Britain and MI:13 13
Történet: Paul Cornell Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk Kiadó: Marvel Comics
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.
Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek.
From the Ashes 1 Történet és rajz: Bill Fingerman Kiadó: IDW Publishing
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).
Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.
Killer of Demons 3 Történet: Christopher Yost Rajz: Scott Wegener Kiadó: Image Comics
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.
Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.
The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910 Történet: Alan Moore Rajz: Kevin O’Neil Kiadó: Top Shelf Productions
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.
Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők.
Star Trek Crew 3 Történet és rajz: John Byrne Kiadó: IDW Publishing
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.
Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.
Star Wars: Clone Wars 6 Történet: Henry Gilroy Rajz: Scott Hepburn Kiadó: Dark Horse Comics
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom.
The Umbrella Academy – Dallas 6 Történet: Gerard Way Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Dark Horse Comics
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).
Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét). A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…
Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.
Amazing Spider-Man 594
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.
Blackest Night 0
„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.
Wolverine: Weapon X 2
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.
Először jött a One More Day, amiben a Marvel agytrösztjei kukába hajítottak húsz évnyi Pókember-történelmet (élen a főhős és Mary Jane házasságával), aztán meg a Brand New Day, aminek új írógárdája fél évig próbált valamit kezdeni az új status quo-val, és szánalmasan kudarcot vallott. Úgyhogy a szájaló hálószövő már rég hat láb mélyen volt, amikor Dan Slott ásót fogott, és a New Ways to Die című hatrészes sztorijával, mint valami megváltó, hántolta ki a sáros földből. Annyi idő után, mikor a remény már szinte teljesen elveszett, végre újra kaptunk egy élvezetes Pókember történetet, egy szakajtónyi gonosszal, egy rakás mellékszállal, régi és új karakterekkel, kellő mennyiségű humorral, csavarral és akcióval. Jobbkor nem is jöhetett volna.
A korábbi részekben egy rejtélyes alak egy rakás gyilkosságot kent rá Pókemberre, akit ennek következményeként most köröznek a hatóságok. Itt jön be a képbe az ősellenség, Norman Osborn, az egykori Zöld Manó, aki egy ideje a rehabilitációba kényszerített ex-szupergonoszok hivatalos csapatának, a Thunderboltsnak a vezetője (tagjai többek közt Célpont és Venom is), és aki nyakába veszi New Yorkot, hogy kellemes kötelességének eleget téve, levadássza Pókembert. A játszmába azonban belekeveredik az egykori Venom, a haldokló Eddie Brock is, aki furcsa, csodával határos felgyógyulása után különös átalakuláson megy át, és persze a város új gaztevői (Mr. Negative, Menace, Freak) is ilyen-olyan módon kiveszik részüket a kiadós haddelhaddból.
Dan Slott legnagyobb teljesítménye, hogy mesterien fogja össze a Brand New Day fél év alatt hanyagul, látható koncepció nélkül papírra kent, aztán szanaszét szaladt, sehová nem tartó, ostobaságokkal teli, és minden jel szerint teljesen értelmetlen szálait, és kiváló érzékkel gyúr belőlük össze egy szórakoztató történetet. Igaz, ezt leginkább azok tudják csak értékelni, akik voltak vagy elég fanatikusak, vagy elég mazochisták, hogy a One More Day után is kitartóan figyelemmel kövessék a hálószövő pályafutását. Ők meg fognak lepődni például azon, hogy az utóbbi évek egyik legborzalmasabb új Marvel-karaktere, a sokadig Manó-klón Menace (az antitálentum Marc Guggenheim agy(?)szüleménye), aki mindeddig csak reménytelenül kínosan pillanatokat hozott magával, most egészen pofás és ötletes szerepet kap – de ez csak egy a sok példa közül, amiket a lap aljáig lehetne sorolni.
A sztori maga meglehetősen egyszerű, hiszen kis sarkítással pusztán annyi történik benne, hogy a jófiúként parádézó rosszfiúk el akarják kapni Pókembert, aki egy ideig menekül, aztán végül felveszi a kesztyűt, és visszavág. De a közben felbukkanó új karakterek (na és Brock átalakulása az idióta nevű, de ügyesen kitalált Anti-Venommá), a cselekmény végig nem szűnő dinamikája, az újabb és újabb, bár nem egetrengető, de a sztorit magabiztosan, újabb adag feszültséggel továbblökő fordulatok könnyűszerrel fenntartják a figyelmet, és akkor a karakterekről még nem is beszéltünk. Slott kiválóan írja Pókembert, reakciói logikusak, beszólásai viccesek, jól működnek kapcsolatai a többi szereplővel is (főleg az Anti-Venommal), a szituációkban pedig, amikbe kerül, végre nyoma sincs a Brand New Day-t tönkrevágott kínos erőlködésnek. Ehhez már szinte csak adalékok a szintén nagyszerűen ábrázolt gazemberek, élükön Osbornnal, és két fő csatlósával, Célponttal és Venommal. Történik még egy-két, a kontinuitás szempontjából fontos dolog a képregényben (pl. Peter átigazolása az egykori Daily Bugle-tól Ben Urich újságjához, a Frontline-hoz), és talán érdemes megjegyezni, hogy bár nem zárja le a Brand Naw Dayben elindított szálakat, így sem a gyilkossági vádakat, sem a Pókember világából egyébként otrombán kilógó politikai kavarást, a New Days to Die egy minimális utánanézéssel érthető és élvezhető önmagában is.
Szóval, Slott nagyon jól ért hozzá, hogy a körülményekhez képest a lehető legtöbbet hozza ki az egyébként tipikus, és semmi újat nem mutató szuperhősdramaturgiából, így azt ugyan mondhatjuk, hogy ilyen sztoriból tizenkettő egy tucat, azt viszont nem, hogy nincs kivételesen jól megírva. Igaz, a vége előtt a New Ways to Die elfárad kicsit, méghozzá pont az akciójeleneteknél (ahogy Songbird és Radioactive Man részletesen, hangosan kommentálják támadásukat az Anti-Venom ellen, az már 10 éve is idejétmúlt volt, Célpont és Pókember összecsapása pedig sem hosszát, sem kreativitását tekintve nem sikerült közel olyan kielégítőre sem, mint vártuk), de a fináléra megint teljes fényében tündököl. A történet képi világáért John Romita Jr. felelt, és tudjuk, hogy neki meglehetősen sajátos stílusa van, ami az évek, évtizedek múltával nem hogy finomodott, hanem egyre markánsabbá vált – vonásai nyersebbek és szögletesebbek, mint a ’80-as években voltak, és ezt a stílust valaki vagy szereti, vagy nem. Bármelyik eset forogjon is fenn, azt nehéz lenne tagadni, hogy a New Ways to Die az egyik legjobb munkája a közelmúltból. Hangulatosabb, részletgazdagabb és kifinomultabb, mint a World War Hulk, vagy mint a magyarul is megjelent, Mark Millar által írt, 12 részes Rozsomák sztori volt. (Ebben egyébként alighanem szerepe van szintén öregróka kihúzójának, Klaus Jansonnak is.)
A New Ways to Die olyan, mint egy kellemes, meleg fürdő a többórányi hideg sárban dagonyázás után. Felemelő érzés volt olvasni, de félreértés ne essék: nem csak azért jó, mert több mint fél évnyi, tragikusan pocsék Pókember előzte meg. Bármikor állja az összehasonlítást korábbi élvezetes képregényekkel is.
Megjelenés: 2008 (Amazing Spider-Man 568-573) Történet: Dan Slott Rajz: John Romita Jr.
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége.
Battle for the Cowl: The Underground
Történet: Chris Yost Rajz: Pablo Raimondi Kiadó: DC Comics
Aki nem unja még az elvileg (persze gyakorlatilag nem) halott Batman utódlásáért folyó, minisorozatok és one-shotok armadájával körülvett küzdelmet, annak itt egy újabb adalék – sőt, aki unja, annak is. Merthogy a The Underground a múlt havi Arkahm Asylum után megint egy olyan, meglepően kiváló képregény, amit mindenkinek érdemes elolvasnia. Már tudjuk, hogy a Battle for the Cowl következményeként jó pár új sorozat indul majd: így például a Batman and Robin Grant Morrisontól és Frank Quitleytől, a Gotham Central nyomdokain a rendőrségre és az alvilágra koncentráló Batman: The Streets of Gotham Paul Dinitől és Dustin Nyguyentől – és ami számunkra most a legfontosabb, a Macskanő, Méregcsók és Harley Quinn hármasát szerepeltető Gotham City Sirens szintén Dinitől és Gulliem March rajzolótól. Chris Yost új képregénye ez utóbbi sorozatnak a felvezetése, noha középpontjában még nem annyira a három szirén, hanem csak egyikük, Macskanő, és a szupergonoszból az utóbbi időkben magánnyomozóvá avanzsált Rébusz áll. Szóval, mint tudjuk, Batman távollétében Gothamen eluralkodott a káosz, a város fele lángokban áll, a másik felében Pingvin és Kétarc harcol a kakasdomb ura címéért – mindkettejük ellen pedig az új, titokzatos Fekete Maszk folytat háborút szupergonoszokból álló hadseregével, miközben a „denevércsalád” tagjai próbálják menteni a menthetőt. Rébuszt megbízza a Pingvin, hogy találja meg neki Fekete Maszkot, s mivel a név korábbi viselőjét Macskanő ölte meg (még anno, saját sorozatában), a szálak az épp Kétarc és Pingvin nyomában járó (anti)hősnőhöz vezetnek. Éveket kellett várni, hogy kiderüljön, a magát és történeteit sokszor túlságosan is komolyan vevő (bár szinte minden más szempontból abszolút megbízható) Chris Yostnak van humorérzéke – ez ugyanis a Marvelnek írt számos, halállal, tömeggyilkosságokkal, sötét hangulattal és hipertökös pózolásokkal teli képregényeiből nem derült ki. És most itt van nekünk a The Underground, ami alapján elmondható, hogy akkor van igazán elemében, ha felenged kicsit, és könnyedebbre veszi a figurát (pedig a káoszba zuhanó város koncepciója szinte kiált egy komor, tőle megszokott, durva atmoszféráért). Yost itt kitűnő érzékkel egyensúlyoz a történethez szükséges hangulati és műfaji elemek között: van itt finom humor, dinamikus akció, szépen ábrázolt érzelmi vihar, remek karakterrajzokra, és nagyszerű narrációra alapozva, egy epikusabb, sötétebb hangulattal a háttérben. És ami a lényeg, hogy fantasztikusan jól írja Rébuszt, de főleg a küldetését, harca értelmét megkérdőjelező, Bruce után rezignált melankóliával sóvárgó Macskanőt. Szépek Pablo Raimondi rajzai is: az arcok kifejezők, az akciók lendületesek, a városképek hatásosak (lásd a nyitóoldalt), a színezés pedig végképp felteszi a pontot az i-re. Magára vessen, aki kihagyja.
Ha már múltkor kaptunk egy ízelítőt az új, június elején induló Buck Rogers képregényből a nulladik résznek hála, akkor ideje, hogy szemügyre vegyük Warren Ellis új, nem meglepő módon az Avatar Pressnél indult sorozatát is. Az Ignition City ugyanis a ’20-as, ’30-as évek örökzöld ponyvahőseinek világát idézi meg (és helyezi egyben 1956-ba, egy olyan alternatív világot teremtve, amiben a második világháborúnak marslakók inváziója vetett véget), természetesen azzal a sajátos plusszal, amit Ellistől elvárunk. Lássuk kicsit részletesebben, mivel is van dolgunk: a címbeli város egy sziget, ami jó úton jár afelé, hogy az egyetlen olyan hely legyen a világon, ahonnan lehetséges az űrutazás – az egyes országok kormányai ugyanis egymás után hoznak törvényt a Föld elhagyása ellen. Iginiton City így tele van egykor dicsőséges tetteket végrehajtott, szép múltú űrpilótákkal, akik most félőrülten, csontrészegen, szarban, mocsokban és kilátástalanságban gázolva, cinikusan sóvárognak a csillagok után. Ide érkezik Mary Raven, egy legendás, frissen elhunyt pilóta lánya, hogy apja erőszakos halálának körülményeire fényt derítsen – kerül, amibe kerül. A képregény legfőbb vonzereje kétségkívül az atmoszférája. Ellis ügyesen ragadja meg a sziget hangulatát, és szép sorban bemutat egy rakás karaktert, akiknek mind megvan a maguk defektje, de akik szerencsétlenségükben legalább annyira komikusak, mint tragikusak. Ez a fanyar humor menti meg az Ignition City-t attól, hogy időnként unalomba süppedjen, mert a cselekmény maga egyébként szinte kínos lassúsággal csordogál csak. Két szám után tartunk ott, ahol átlagos esetben egy bevezető rész után tartanánk – azt viszont máris tudjuk, hogy ki Mary apjának gyilkosa, és részben azt is, hogy miért kellett a férfinak meghalnia. Vagyis a lehetőség, hogy a képregény lényegében egy retro sci-if környezetbe helyezett „ki a tettes” krimi lesz, most kiszállt az ablakon. És egyelőre nehéz elképzelnem, hogy mi lép a helyére. Az apagyilkosság, legyen bármilyen erős karaktermotiváció (és persze sablon is egyben, bár ez ebben a stílusban nem jelent problémát), szerény, alulméretezett mozgatórúgónak tűnik egy egész alternatív világ bemutatásához (bár vannak jelek arra nézve, hogy a történet egy kis idő múlva epikussá szélesedhet, csak a tempót kéne gyorsítani kicsit). Szerencsére Ellis tényleg remek, sokoldalú karaktereket ír (nála még egy gyilkos is lehet emberi és szánalomra méltó), így azok, és jellegzetesen brites, humorral, cinizmussal, ízes káromkodásokkal és virtussal teli dialógusai elviszik hátán az egész sztorit, még a kevésbé érdekes pillanatokban is. Sajnos Gianluca Pagliarani rajzairól korántsem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Az arcok csúnyák, kidolgozatlanok, vagy épp karikatúraszerűek, a hátterek egyszerűek, a részletek elvesznek (ami egy alternatív univerzum esetében sosem szerencsés), és a panelkezelés is csak a szürke átlagot hozza. Érdemes követni a karakterek és a remélhetőleg jó irányba tartó sztori miatt, de a képi világ bizony húz az értékéből rendesen.
Northlanders 16 Történet: Brian Wood Rajz: Ryan Kelly Kiadó: Vertigo
Lassan nem lesz GeexKomix vikingek nélkül – ami persze egyáltalán nem baj! Brian Wood Northlanders című sorozata még 2008 elején indult, és egymástól független történetek laza füzérét kínálja az olvasóknak – ezekben az a közös, hogy a középkorban játszódnak, és vagy vikingekről szólnak, vagy olyanokról, akik valamilyen módon kapcsolatba kerülnek velük. Az első sztori 8, a második 2, ez a harmadik pedig, ami a The Cross and the Hammer címet viseli, 6 részes volt – és ez a 16. szám a befejezése. Wood ezúttal egy ír exkatonáról, Magnusról mesél nekünk, aki lányával, Brigiddel járja vikingek által megszállt hazáját, és kíméletlenül, egyszemélyes partizáncsapatként öldösi az ellenség katonáit, ahol csak éri, miközben a király megbízásából egy Ragnar nevű nyomozó, kisebb sereggel jár a nyomában, hogy elkapja és megölje. Mindezt 1014-ben, a clontarfi csata idején, amiben az ír csapatok végre kiűzték a vikingeket a földjeikről. Az író az egész történet során szépen tartotta fenn az egyensúlyt a két karakter között. Első ránézésre ugyebár Ragnar a „rosszfiú”, ő pózol a megszállók színeiben, akik sanyargatják az ír népet, Magnus pedig jogos magánháborút folytat ellenük, s öldöklő karakterét ráadásul ügyesen árnyalja a lányához fűződő, gyengédséggel és szeretettel teli viszonya. Csakhogy semmi sem igazán az, aminek látszik. Ragnar képviseli ugyanis a haladást, a civilizációt, a racionalitást, Magnus pedig a vad, esztelen és megszállott gyűlöletet: nem több egy maga után vércsíkot húzó vadembernél, akinek mészárlásai ráadásul értelmetlenek, hiszen túlságosan jelentéktelenek ahhoz a történelem nagy színpadán, hogy bármit is változtassanak. Irracionális, szigorúan érzelmi alapú, bosszúszomjas szélmalomharca így avatja őt tragikus karakterré, és e tragikusságát csak fokozza az utolsó két rész, ami bár kissé sablonos és talán erőltetett, mégis hatásos, és az egész karaktert átértékelő fordulattal változtatja meg a közte és Brigid közti kapcsolatot. És ha már tragikum: a végkövetkeztetés (amiért Wood a személyes események mögé odaszőtte epikus háttérnek a clontarfi csatát, aminek egyes eseményei reflektálnak Magnus történetére, illetve előre jelzik annak fordulatait) az, hogy mindennek semmi értelme nem volt. Magnus hadjárata ugye eleve hiábavaló, a viking vereség fényében pedig Ragnar erőfeszítései is elenyésznek. Csak halál és vér marad, minden valamirevaló eredmény nélkül. Ezt pedig nagyszerűen érzékeltetik Ryan Kelly rajzai. Igaz ugyan, hogy emberalakjai szinte szuperhős-képregénybe illően robosztusak, mimikái pedig sokszor meglehetősen egyhangúak – de tájképei, totáljai lenyűgözőek, történetvezetése mesteri, sőt akkor van igazán elemében, ha Wood mellőzi a szöveget, és hagyja rajzolóját érvényesülni. Az első öt oldal hatásmechanizmusát, azt, ahogy a clontarfi csata utóképeitől (érintetlen természet kontra folyóban gyűlő hullák) eljut az ellenség elől egy híd alatt megbújt Magnushoz, tanítani lehetne.
Sherlock Holmes 1 Történet: Leah Moore, John Reppion Rajz: Aaron Campbell Kiadó: Dynamite Entertainment
Nagy divatja van manapság a rebootoknak és a klasszikus történetek új, a kor igényeinek megfelelőbb köntösbe öltöztetésének – elég, ha csak a Batman, a James Bond, vagy legújabban a Star Trek franchise újraindítására gondolunk. Vagy akár Guy Ritchie év végén érkező új Sherlcok Holmes adaptációjára, ami a pipázó mesterdetektívet minden eddiginél divatosabb, fiatalosabb, akciódúsabb keretek közt szabadítja rá ismét a világra (végülis Holmesról hosszú évek óta nem készült valamirevaló mozifilm). Azt hihetnénk hát, hogy a Leah Moore-John Reppion házaspár (Moore? Bizony, Moore, és bizony, annak a Moore-nak a lánya…) valami hasonló irányba tereli a Dynamite Entertainmentnél most indult sorozatát, de nem: az alkotók a gyökerekhez hű, régimódi, klasszikus stílusú, jellegzetesen brites krimit írtak, dacára annak, hogy a borítón mindjárt egy böszmenagy robbanással, és egy Clint Eastwoodnál is szúrósabban néző Holmesszal találja szembe magát az olvasó. A történet szerint Londont robbantásos merényletek tartják rettegésben (na igen, manapság mindenhol ott van a terrortól való félelem), a titokzatos elkövető pedig megfenyeget egy visszavonult rendőrtisztet is: közli, hogy pontosan milyen időpontban fogja megölni a saját házában (igen, ez bizony kísértetiesen úgy hangzik, mint a Batman bő 60 éves első része, amiben Joker tett és váltott be efféle fenyegetéseket). Holmes, Watson, és a fél londoni rendőri erő is kivonul a jóember védelmére, de hiába: mire az óra elüti a beígért időpontot, az egykori rendőr halott, és csak egyetlen ember áll a holttest mellett, füstölgő pisztollyal a kezében. Maga Holmes. Moore és Reppion ebben az első részben tisztességgel elvégzik feladatukat: felépítik a sztori alapjait, megteremtik annak remek, jellegzetes hangulatát, és a végén hozzánk vágnak egy olyan rejtélyt, amitől egy krimiszakértő is megnyalja mind a tíz ujját. Nem csak azért, mert érdekes és izgalmas, hanem azért is, mert egészen nagy lehetőségekkel kecsegtet, többek közt egy nem éppen konvencionális holmesos történetvezetéssel: hősünk a rács mögül nyomoz majd, míg Watson kívülről segíti? Ezt a szituációt persze könnyű elrontani (leginkább elbagatellizálni) de amíg ez nem következik be, addig az írók engem megvettek kilóra. És miért is ne, hiszen minden más téren is remekelnek: a dialógusok elevenek, pörgősek, egyszerre modernek és kellemesen archaikusak, a karakterek jól eltaláltak, az elegancia csak úgy sugárzik minden képkockából. Az i-re persze az tenné fel a pontot, ha a képi világra sem lehetne semmi panaszunk. De Aaron Campbell rajzai sajnos képtelenek vizualizálni azt a hangulatot, ami az írók szövegéből árad, és ennek leginkább a kidolgozatlan, sőt sokszor teljesen üresen hagyott háttér és úgy általában, a részletek hiánya az oka (ami előtt egyébként értetlenül állok: ha a nyitányban Campbell képes több száz törmelékdarabot reptetni a levegőben, amikor a ház felrobban, később miért nem dolgozik hasonló alapossággal?) – ami egy ilyen jellegű képregényben meglehetősen kiábrándító tud lenni. Mégis, ez a sorozat mindenképpen megér egy próbát a műfaj, és főleg a karakter szerelmesei számára.
Star Wars: Legacy 35 Történet: John Ostrander, Jan Duursema Rajz: Jan Duursema Kiadó: Dark Horse Comics
A 130 évvel a Jedi visszatér után játszódó, és Luke Skywalker egyik leszármazottjáról szóló Legacy már indulása óta magasan kiemelkedik a Star Wars franchise képregényei közül, és úgy általában, a Dark Horse kiadványai közt sincs semmi oka a szégyenkezésre. John Ostrander, immár veterán star warsos, egy remek alapszituációt teremtett, amire több mint harminc, igazán nagyszerű képregényt fűzött fel. A szokásos jó-gonosz felállást megbolondította kicsit azzal, hogy belekevert a konfliktusba egy harmadik „félt”, így a Köztársaságból lett Szövetség és a galaxist uraló sith lovag, Darth Krayt közt ott van még a Birodalom, a magát jogos császárnak valló Roan Fellel és birodalmi jedi lovagjaival, akik ugyan nem feltétlenül a jó oldalon állnak, de az biztos, hogy semmiképpen nem a rosszon. Ez a fekete-fehér világba vitt szürkeség jellemzi a sorozat főszereplőjét, a már említett Cade Skywalkert is, aki jedinek tanult, de Krayt felemelkedése és a lovagok nagy részének lemészárlása után elhagyta ezt az utat, és most csempészként és zsoldosként tengeti életét – a kibontakozó konfliktus persze értelemszerűen magával ránt olyasvalakit, aki a Skywalker nevet viseli. Cade karakterében az a nagyszerű, hogy állandóan a Sötét Oldalhoz közel táncol, elsősorban a saját érdekeit nézi, és saját, akár önző céljaira használja az Erőt, vagyis semmiképpen nem igazi jófiú – de így vagy úgy, végül valahogy mindig oda lyukad ki, hogy helyesen cselekszik. Viszont Ostrander szerencsére sosem követi el azt a hibát, hogy igazi, egysíkú hőst csináljon belőle (persze ebben van gyakorlata, lásd még Quinlan Vos remek karakterét a Star Wars: Republicból). Pár hónapja, a Star Wars képregények közti crossover, a Vector fináléjában Cade barátja, Azlyn Rae birodalmi lovag súlyosan megsérült, a sorozat eddigi főmumusa, Darth Krayt pedig meghalt – méghozzá saját, mindaddig hű jobbkeze, Wyyrlok által. Aztán jött egy nem túl érdekes tölteléksztori a Mon Calamaron elrendelt népirtással kapcsolatban, most pedig a kétrészes, Storms című történet befejezését olvashatjuk, ami a nagy változások utáni új status quot fekteti le. Azlyn egy Darth Vader-szerű életfenntartó ruhában, a jövőben és önmagában szokás szerint bizonytalan Cade útkeresésben, Wyyrlok Krayt trónján, Fel pedig a vele való háború küszöbén. A cselekmény kicsit lassan halad előre, de ez három okból sem jelent problémát. Egyrészt, mert a Legacy bő harminc részen át igencsak dinamikusan és határozottan haladt előre, így ráfér egy kis „lazítás”, másrészt mert ez végülis egy átkötő sztori a többé-kevésbé lezárt, és a remélhetőleg jövendő nagy történetszálak között, aminek tökéletesen meg is felel, harmadrészt pedig azért, mert Ostrander továbbra is roppant ügyesen írja Cade karakterét, és a többiekkel való kapcsolatát, nem is beszélve a sith-ek közti, intrikák és árulások ábrázolásáról. És persze Jan Duursema sötét, realisztikus, részletgazdag, rendkívül hangulatos képeit is öröm nézni – ahogy mindig.
Eeeeeejnye már! Nem sokkal feljebb méltattam Chis Yostot a The Underground kapcsán, és ezt kapom cserébe? Egy 32 oldalas eredettörténet Rozsomákról, ami sokkal inkább tűnik egy gyorstalpaló karakterbiográfiának, amit egyes történetek végére vagy az univerzumot leíró különkiadásba szoktak rakni, mint egy tényleges, történetet mesélő képregénynek? De kezdjük a kételyek eloszlatásával: ennek a comicnak a cím ellenére semmi, de tényleg semmi köze nincs a mozikban mostanság azonos címmel futó Rozsomák (izé, Farkas) filmhez. Az X-Men Origins egy egyrészes képregényeket jelölő „sorozat”, ami még jó egy éve indult, és eddig Kolosszust, Jean Greyt és Bestiát vette górcső alá – hol több, hol kevesebb, de sosem ilyen kevés sikerrel, mint most. Mi is a gond? Először is, Rozsomáknak nem könnyű az életét belesűríteni 32 oldalba, tekintve, hogy egész sorozatok és minik foglalkoztak már (illetve foglalkoznak most is) a múltjával. Így Yostnak annyi maradt, hogy sokadszorra elhadarja a legalapvetőbb információkat, aminek csak egyetlen célja lehet: hogy az X-képregényekben nem jártas olvasót, aki esetleg a filmnek köszönhetően érdeklődik e világ iránt, nagyjából képbe hozza a karakter itteni verziójával kapcsolatban. A baj csak az, hogy egy új olvasónak a sztori túlságosan elnagyolt és összecsapott, a régi olvasóknak meg nem mond semmi újat – és még a régit is csak rosszul. Rozsomák szülei meghalnak, Rozsomákot elrabolják, és beleültetik az adamantiumot, Rozsomák megszökik, és befogadják Hudsonék, Rozsomák csatlakozik a kanadai titkosszolgálathoz, Rozsomákért eljön Xavier, és besorozza az X-Menbe – miután szeme láttára karomra hány egy kisebb hadsereget. Szóval magával a koncepcióval van itt a baj. Egyes oldalakkal éveket ugrunk előre (vagy éppen vissza), X professzor narrációja erőltetett és hihetetlenül sablonos, a dialógusok laposak és élettelenek, a karakter hosszú lelki szenvedéseiből pedig minden erőlködés ellenére sem jön át semmi. És a rajzok? Durvák, elnagyoltak, kidolgozatlanok, tele robosztus, túlzó emberalakokkal és dinamikátlan akciókkal. Nincs itt semmi, ami alapján ezt az egészet akár csak egy kicsit is szeretni kellene. Na jó, talán egyvalami. Logan múltjának újraregélésekor Yost bölcsen és kényelmesen megfeledkezik arról a nyögvenyelős, haszontalan és ostoba retconokkalt teli baromságról, ami Wolverine: Origins címen forralja a rajongók agyvizét Daniel Way „írónak” köszönhetően. Bár a Marvel egész szerkesztősége így elfeledkezne arról a képregényről… és ha már úgyis benne vannak, akkor erről is.
The Astounding Wolf-Man 15
Robert Kirkman iszonyúan jól felépített, szuperdinamikus, állandó fordulatokkal teli műfaji mixében (horror, dráma, szuperhős) farkasemberré váló hősünket nemrég feleséggyilkosság vádjával bekasznizták. Miután megtudja, hogy lánya eltűnt (valójában az ellene való bosszúra készül a vámpír Zechariah, az igazi gyilkos segítségével), szövetséget köt a szökést tervező, The Face nevű szupergonosszal. A pörgős sztori ebben a részben egy picit leül (mármint az eddigi eseményekhez képest – amúgy még mindig elég lendületes), köszönhetően főleg egy nem különösebben indokolt kitekintésnek a szerző Invincible című sorozatában folyó történésekre, amiknek nagyjából semmi jelentőségük az itteni cselekmény szempontjából. De a várakozás kifizetődik: a cliffhangerben végre szemtől szemben áll egymással a főhős és Zechariah, úgyhogy biztos lehetünk benne, hogy a következő rész egy pokoli szórakoztató, véres, brutális, kőkemény küzdelemmel telik majd – és alighanem apa és lánya nem éppen szeretetteljes találkozásával. Szóval Kirkman továbbra is ügyesen, izgalmasan ír, Jason Howard rajzai pedig továbbra is szépen szolgálják ezt a sajátos műfajkeveréket. A The Astounding Wolf-Man még mindig az Image egyik legmegbízhatóbb címe.
War of Kings 3
Mióta 2006-ban az Annihilation című, kirobbanó erejű Marvel crossover a színvonalát tekintve szabályosan földbe döngölte az azzal párhuzamosan futott Civil Wart, a kiadó űrrészlege reneszánszát éli. Két szenzációsan jó sorozat (Nova és Guardians of the Galaxy), és egy újabb nagy „space-event”, az Annihilaton Conquest után most itt van az újabb crossover, a War of Kings, ami részben a Secret Invasion eseményeiből nőtt ki, és a Kree uralkodó népévé vált Inhumanok és a Shi’arok mindent elsöprő háborújával foglalkozik. Dan Abnett és Andy Lanning (az említett szenzációsan jó sorozatok írói…) minije immár félúton jár, és továbbra is erőteljes, lendületes, fordulatos, és szerencsére nem csak a nagy csatákkal, hanem az azok mögötti stratégiával, illetve a karakterekkel is bőven foglalkozik. A fókuszpontban ezúttal a régi X-Men figura, a Shi’ar birodalmi gárda vezetője, Gladiator áll (a Marvel egyik Superman-szerű képességekkel felruházott nagyágyúja), aki a roppant hatásos cliffhangerben átértékeli lojalitását, és szénné égeti egyik embere fejét (az aktuális Smasher kinyírása lassan kezd Kenny-szintű poénná válni). Paul Pelettier rajzai rendben vannak, bár nem nagyon emelkednek az átlag felé, a színezés pedig kicsit túl élénk, de még bőven tűréshatáron belül van. Akárhogy is: ez egy baromi jól megírt, epikus képregény, amit mindenek érdemes elolvasnia.
Superman: World of New Krypton 3
A Földdel azonos pályán, de mindig a Nap másik oldalán keringő Új Krypton 12 részes története elérkezett első csúcspontjához. James Robinson és Greg Rucka képregénye az előző részben kialakult túszhelyzet feloldásával és következményeivel foglalkozik. Supermannek, aki ideiglenesen elhagyta a Földet (a helyére lépő metropolisi rendfenntartók kalandjairól a Supermanben és az Action Comicsban olvashatunk), és kryptoni katonának állt, hogy apja ősellenségén, Zodon tarthassa a szemét, sikerül egy csepp vér nélkül véget vetnie a válságnak, de az egyes kasztok köztik feszültség ezzel nem múlt el, és persze az is csak idő kérdése, hogy Zod kimutassa foga fehérjét. Eltekintve egy meglehetősen következetlen és összecsapott merénylettől, ez egy újabb szórakoztató, jól megírt comic, amiben az a legjobb, hogy a szokásosnál sokkal nehezebb kikövetkeztetni, milyen irányba is tart, és mikor pattan majd ki a fő konfliktus. Ezúttal például megjelennek a füzet végén a földi Zöld Lámpások, akik egy újabb érdeket, egy újabb oldalt képviselnek a szépen kitalált szituációban. Az írók tehát jól építik a sztorit, kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle, és még ha Pete Woods rajzai hagynak is kívánnivalót maguk után (Gary Frank, hová tűntél?), ezt a sorozatot akkor is határozottan megéri követni.
Mit csinál egy zombi(szerűség) a világvége után, kezében egy lópénisszel? Hányféleképpen halhat meg Batman? Mi lesz egy jedi lovagból, ha „fajtája” veszélyeztetetté válik? És ezek még csak a bemelegítő kérdések az eheti összefoglalóhoz, kedves barátaim – ugyanis kalandozunk még az űrben Buck Rogersszel, a középkorban a vikingekkel, New Yorkban Pókemberrel, és Arkhamban elmebetegekkel. Minden magára valamit is adó képregény geek kötelező kétheti cikkbetevője menetrendszerűen megérkezett!
Amazing Spider-Man 592 Történet: Mark Waid Rajz: Mike McKone Kiadó: Marvel Comics
Mark Waidtől eddig csakis remek Pókember képregényeket olvashattunk, és nagyon jól sikerült Dan Slott legutóbbi kétrészes sztorija is, ami a Fantasztikus Négyes és hősünk kapcsolatát állította a középpontba, és ami egészen új, váratlan szituációk elé állította a hálószövőt. Minden okunk megvolt hát azt hinni, hogy a szépen feldobott labdát egy ilyen ügyes író igazán gyönyörűen fogja majd lecsapni. Waid keze azonban levegőt kaszálva húzott el a holtpontjára érő labda mellett, és még bokája is kibicsaklott, ahogy egyensúlyát vesztette meglepetésében. Mit szépítsük a dolgot? Az Amazing Spider-Man 592-ik része, ha nem is borzalmasan rossz, teljesen humortalan, unalmas, és még csak nem is történik benne semmi említésre méltó – na jó, leszámítva az utolsó oldalt, aminek megítéléséről még ülésezik az esküdtszék (itt May néniről, a szexuális aktivitásról, és a kettő közti összefüggésről van szó). Pókember ugyebár arra tért vissza a Makroverzumból, hogy míg számára csak pár óra, a való világban két teljes hónap telt el. Ez idő alatt J. Jonah Jameson lett New York polgármestere, May néni pedig összemelegedett a város új urának apjával.
Az első oldalak azzal telnek, hogy mindezt elmagyarázzák, függetlenül attól, hogy az előző rész is elmagyarázta már, és hogy egy oldallal korábban a recap page szintén elmagyarázta. Sebaj, mondhatnánk, mert aztán jön a lényeg: Jameson végleg ki akarja űzni Pókembert a városból, és erre a célra egy egész kommandós különítményt alakít, ami a nap 24 órájában, a hét 7 napján keseríti hősünk életét – aki azzal vág vissza, hogy csakazértis nonstop szuperhősködik, jobban, mint eddig bármikor. Ez még lehetne érdekes is, de Waid most valahogy képtelen bárminemű visszafogottságra. Jameson viselkedése, reakciói csúnyán eltúlzottak (az egész karakter egy otromba karikatúra), a történet totálisan kiszámítható, és nincs egyetlen valamirevaló poén sem az egész átkozott füzetben. És ha ez még nem volna elég, itt van nekünk Mike McKone, aki még Waidnél is jobban elveti a sulykot: Jameson hol úgy néz ki, mint egy szánalmas kis gnóm, hol meg úgy, mint egy szupergonosz (őrületesen ronda és nagy fejeket képes rajzolni), de legalább mindkét esetben pocsékul, és nem is ő az egyetlen. És ebből lesz még két rész, mielőtt elindul Joe Kelly American Sonja? Uram, irgalmazz…
Batman: Battle for the Cowl – Arkham Asylum Történet: David Hine Rajz: Jeremy Haun Kiadó: DC Comics
Ez a képregény egy újabb felesleges, unalmas tie-innek tűnt az aktuális nagy denevérsztorihoz, ehhez képest az utóbbi egy év legjobb Batman története lett Kevin Smith Cacophonyja mellett – úgy, hogy Batman ráadásul még csak egy árva panelen sem bukkan fel rajta. Nem, a történet középpontjában Jeremy Arkham, Amadeus Arkham (ld. Batman: Arkham Elmegyógyintézet) leszármazottja áll, akiről korábbi sztoriknak hála tudjuk, hogy akárcsak felmenői, ő is megszállottja a gondjára bízott elmebetegeknek, és hogy nyaktól felfelé nincs minden teljesen rendben nála. A kérdés adott: mihez kezd Arkham most, hogy az új Fekete Maszk kiszabadította az összes bentlakót, és aztán még szépen fel is robbantotta az egész épületet (ami mellesleg szénfeketén is peckesen áll a helyén, de ez legyen a legnagyobb bajunk)? Visszatér az elmegyógyintézetbe, hogy megkeresse kedvenc, alagsorban tartott betegeit, miközben gondolatai, természetesen flashbackek formájában, a robbanás előtti napok eseményei körül forognak. Szépen kiegészíti tehát egymást a múlt és a jelen, a (legalább látszólag) kontrollált, és a korlátok közül kiszabadult őrület, az egész közepén pedig ott van Arkham, akit David Hine fantasztikus érzékkel ír: látszólag értelmes, épelméjű ember, de ha kicsi belegondolsz narrációs szövegébe, hamar rájössz, hogy itt bizony kilóg a lóláb.
És Arkham még csak a kezdet, Hine bemutat három teljesen új karaktert is. Az önmagába szerelmes Tükörembert, Narcissust, az elképzelhetetlenül, sőt, legendásan ronda Hamburger Hölgyet, Myrna Freudot (na igen, ő egy picit túlzás), és Alessiót, aki működésképtelen arcizmok, szemöldök és ajkak híján csak úgy tudja kifejezni érzelmeit, ha azokat szó szerint ráfesti az arcára. Benne van a legtöbb lehetőség, amit alighanem Hine is érez, mert egyedül ő kap igazi „eredettörténetet”, és az utolsó oldal döbbenetes erejű, kreatív és félelmetes zárópanelje is rá alapoz. Jeles jár a képi világért is: ugyan Jeremy Haun rajzai nem kimagaslóak, inkább csak egy korrekt szintet ütnek meg, de a színezők olyan életet lehelnek bele, amire valószínűleg ő sem számított (főleg az utolsó oldalak történet-kép egysége lehengerlő) – nem kis szerepük van a képregény kísérteties hangulatának megteremtésében, aminek köszönhetően simán elhisszük, hogy itt mindenki az őrület szélén táncol, annak reménye nélkül, hogy ne zuhanjon bele. Egy baj van csak: ez egy one-shot, pedig baromira úgy néz ki, mintha egy sorozat, vagy minisorozat első része lenne (egyébként simán tudom ajánlani annak is, aki amúgy nem követi a Batmant, vagy úgy általában a szuperhős-képregényeket – kontinuitástól, mindentől függetlenül remek füzet ez). Az új karakterek bemutatása és a befejezés is erről tanúskodik, úgyhogy nagyon remélem, hogy Arkham és három kedvenc betegének története még folytatódik valamilyen formában (ha már a Battle for the Cowl után úgyis indul egy rakás új sorozat) – lehetőleg Hine tollából.
Buck Rogers 0 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Igeeeeen, ponyva sci-fit a népnek! Buck Rogers jó 70 éve része már a popkultúrának, de bizony rég volt, hogy bármi igazán jelentős alkotás fűződött volna a nevéhez, szóra érdemes képregény-sorozata (nem számítva persze a megszámlálhatatlan stripeket) meg talán nem is létezett. A Dynamite Entertainment fejesei, hogy foglaljuk aranyba a nevüket most rögtön, úgy döntöttek, ideje leporolni a legendát, és megismertetni vele a mai fiatalokat – persze a kor igényeihez hozzáigazítva. Első blikkre nagyon úgy tűnik, hogy a kiadó megfogta az Isten lábát: a potom 25 centért árult nulladik részből több mint 75 ezer darab fogyott csak előrendelésben, és az Alex Ross és John Cassaday borítójával júniusban megjelenő első szám is biztos nyerőnek tűnik az előrejelzések alapján. Ha valaki nem tudná, Buck Rogers egy 1928-ban teremtett, rengeteg tévéfilmben, sorozatban és rádiójátékban felbukkant karakter, aki ilyen-olyan okok miatt (ez idővel/médiummal/íróval változott) 500 évvel a jövőben találja magát, és a Föld első számú védelmezőjévé válik a nem különösebben kedves szándékkal érkező idegen életformákkal szemben. A nulladik rész azonban nem vacakol efféle magyarázatokkal, azon nyomban a lovak közé csap. Egy kollektív tudattal rendelkező értelmes, egysejtű életforma magába akar szívni minden életet a Földön, hősünkre vár hát a feladat, hogy a nagy, zöld, nyálkás, gusztustalan izét kivonja a forgalomból.
A tizenkét oldalnyi sztori leginkább Rick Remender kiváló Fear Agentjének iszonyú dögös első részére emlékeztet. Ponyvahős intelligens sejtszörnyizé ellen, gyors, ötletes akcióval, némi kellemes, cinikus humorral, és persze tökösfiús, „ki ha én nem” narrációval. Normál esetben ez a szinte kínos hasonlóság zavarna, de végtére is egy ponyva sci-firől van szó, nem a Zabhegyezőről, és különben is, a piac simán elbír még egy olyan vagány űrakciót, mint a Fear Agent. Sőt, ha engem kérdeztek, szüksége is van rá. És a Buck Rogers igazán remek mókának ígérkezik (nem lehet panaszunk Carlos Rafael dinamikus, szép rajzaira és élénk színeire sem - bár Rogers ebben a ruhában úgy néz ki, mint Havoc az X-Menből), már amennyire ezt meg lehet állapítani egy nulladik rész után – arra mindenképpen jó, hogy izgatottan várjam az első számot, ami a jelek szerint új környezetbe (időbe?) helyezi majd az itteni események végén a XXV. századi Föld mellől semmibe eltűnő Rogerst.
Garth Ennis annak idején azzal spannolta a képregény-olvasókat, hogy Crossed című, kilenc részesre tervezett sorozata durvább, felkavaróbb és kegyetlenebb lesz, mint bármi, amit eddig írt. Mármint ő, Garth Ennis. Érted: a fickó, akinek többek közt a Prédikátort, a MAX-os Megtorlót és a Chronicles of Wormwoodot köszönhetjük, azt mondja, hogy most jön csak a java. Mert amiket eddig írt, azok katolikus nővériskolába való történetek. Nade most, hogy lassan félúton járunk a sztoriban, alighanem kijelenthetjük, hogy a mester bizony túlzott egy picit. A Crossed tényleg felkavaró, durva és kegyetlen, de azért erős túlzás volna kikiáltani az író legjének – bármilyen szempontból. Eleve, ez a sorozat kevesebb rétegből épül fel, mint Ennis alkotásai általában – lehet, hogy csak én hiányolom a gonoszságot, a cinizmust és a totális vallási és politikai inkorrektséget, de akárhogy nézzük is, ezek már összefonódtak a szerző nevével. De persze nem baj, hogy új területeken is próbálkozik, sőt! Csakhát a Crossed „pusztán” egy vegytiszta horror, mindenféle műfaji kavarás nélkül, és annak, bár nagyon is élvezetes, és időnként képes gyomorszájon vágni az olvasót, mégsem olyan kiemelkedő, mint amilyennek elvártuk volna. Az alapfelállás egyszerű: kitör valamiféle járvány, aminek hatására az érintett emberekből előbújik a legbelül rejtőző, elemi gonosz, és kíméletlenül mészárolni (kínozni, seggbedugni stb.) kezdenek mindenkit maguk körül. A trükk az, hogy a képregény nem a járvány elszabadulásának idején, hanem hónapokkal utána, a civilizáció romba döntését követően játszódik – vagyis egy zombihorror és egy világvége utáni történet keresztezését kapjuk.
Ami a hasonszőrű művekhez képest valamelyest újdonság, hogy a túlélők rég lemondtak arról, hogy terveket szőjenek, esetleg visszavágjanak. Egyetlen céljuk van, hogy valahogy életben maradjanak, az is csak úgy, mint az alkoholistáknak az italtól való tartózkodás: egyszerre egy nap. Ez a totális kilátástalanság alapozza meg a sorozat sajátos hangulatát, amit tetszetősen kiegészít a csöppet sem visszafogott (de szerencsére nem túlhasznált, így mindig hatásos) gore – igaz, ilyesmiben a második rész óta nem nagyon volt részünk. A harmadik szám egy sokkoló gyerekgyilkossággal telt (a főszereplők kénytelenek voltak kivégezni egy rakás kölyköt, akiket tanárnőjük a túlélés érdekében kannibalizmushoz szoktatott), ez pedig leginkább egy rendőr körül forog, aki foglyul ejtett egy fertőzöttet. Ha nem tudnám, hogy ez a sorozat kilenc részesnek készült, megesküdnék rá, hogy ongoing. Meglehetősen lassú ugyanis, mind a karakterek kibontását, mind a cselekményt illetően – ami szinte nincs is, hiszen az eddigi füzetek inkább csak afféle tablót festettek arról, hogy milyen az élet a járvány kitörése után. Vagyis a szereplők minden számban szembetalálják magukat egy konfliktussal, amit így vagy úgy, kisebb-nagyobb áldozatok árán legyűrnek (egyikük ezúttal is otthagyja a fogát, méghozzá egy sokatmondó, gyönyörűen szomorú jelenetben, három tökéletesen kitalált és megrajzolt panelen), aztán mennek tovább, de hiányzik a keret a közjátékok körül. Sebaj, remek sorozat ez így is, Jacen Burrows rajzai is ügyesek és kifejezőek (főleg az arcokra kiülő érzelmek terén), és különben is, lehet haragudni egy olyan képregényre, amiben egy fertőzött, kövér, kopasz állat egy letépett lópénisszel a kezében szaladgál? Na ugye.
Detective Comics 853 Történet: Neil Gaiman Rajz: Andy Kubert Kiadó: DC Comics
Természetesen mind tudjuk, hogy Batman valójában nem halt meg, de azzal nincs semmi baj, ha kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis… Tudja ezt jól Neil Gaiman, korunk egyik legügyesebb mesélője is, aki a Batman 686. részével indította útjára most véget ért, kétrészes történetét, melynek címe Whatever Happened to the Caped Crusader? (Ez persze Alan Moore klasszikusára, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow című Superman sztorira utal.) Az első szám egy ravatalozóban játszódott, amiben megjelentek a Sötét Lovag barátai, szövetségesei és ellenségei, hogy elbúcsúzzanak a koporsóba helyezett hőstől (és persze már itt nyilvánvaló volt, hogy amit látunk, az nem a valóság). Először Macskanő mesélte el Batman halálát, majd pedig – egészen másképpen – Alfred. Utóbbi különösen érdekes volt: ebben a verzióban a Sötét Lovag egy szánalmas, őrület felé sodródó megszállott, akinek inasa szupergonoszokat talál ki (színészi és sminkes tehetségét latba vetve maga lesz a nagy nemezis, a Joker), csupán hogy célt adjon munkaadója és barátja életének. Mivel tudjuk, hogy Batman, lévén az, aki, amúgyis folyton pengeélen táncol, ez egy roppant fájdalmas, keserű és szívszorító (valahol pedig mélyen gonosz és cinikus) változata a karakternek – ugyanakkor félelmetesen hiteles is, mert könnyű elfogadni, hogy Bruce Wayne ilyenné is válhatott volna, ha a körülmények hasonlóképpen alakulnak.
A második részben ugyanilyen lehetséges halálokat látunk (vagyis a képregény lényegében egy „Milyen lehetséges módokon halhat meg Batman?” gyűjtemény, telis-tele utalásokkal korábbi sztorikra), csak már jóval rövidebben, mindössze pár képkockában elmesélve. A Sötét Lovag hősiesen feláldozza életét a városért, Joker megöli saját méreganyagával a Gyilkos tréfára utaló kulisszák közt (aztán a Bohóc Herceg szomorúan közli, hogy halála nem volt vicces), vagy épp az összes létező ellensége összefog, és együtt vetnek véget életének. Ezen a ponton az olvasó mocorogni kezd a székében, és azt mondja, ez mind nagyon szép és jó (és ez nem irónia, tényleg az), de mi volna a lényeg, a tanulság, mit akar ezzel mondani az író? Nos, ez sajnos nem egészen világos. A végkövetkeztetés annyi, hogy Batman soha, semmilyen körülmények közt, de tényleg, még ha beledöglik, sem adhatja fel a harcot. Ami persze helyes meglátás, ennek így kell lennie, csak ez az egész olyan, mintha kimennék egy rétre, pár óráig elmélyülten bámulnám az eget, majd pedig megjegyezném, hogy az bizony kék. Szóval marad egy kis hiányérzet az olvasás után, annak ellenére, hogy az alkotók mindent megtesznek annak eloszlatására. Gaiman ír egy igazán gyönyörű, szabadon értelmezhető befejezést, nameg egy nagyon szép dialógust Bruce és elhunyt anyja között, és Andy Kubert is megint kitesz magáért: képei elevenek, hatásosak, érzelemgazdagok, pár oldal és panel pedig egészen fantasztikusra sikeredett (ld. az utolsó oldalakat, és a képet, amin Batman megpillantja anyját). Az az apró hiányérzet sajnos arra elég, hogy megakadályozza a sztorit abban, hogy klasszikussá, hivatkozási alappá váljon, de arra bőven nem, hogy elrontsa szórakozásunkat. Remek képregény.
Star Wars: Dark Times 13
Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Na végre! Csaknem egy évet kellett várnunk rá, hogy a Vector című Star Wars crossover sztoriszálának befejezése után tavaly júniusban szünetre távozott Dark Times szekere újra beinduljon. Azóta a finoman szólva is megkérdőjelezhető színvonalú (nem finoman szólva borzasztó szar) Clone Wars és a közepes Knights of the Old Republic mellett csak a kezdettől fogva megbízható, ötletes és fordulatos Legacy tartotta bennünk a lelket. De ezekről a címekről majd máskor, most lássuk, mit kínál nekünk a Dark Times. Ha valaki a címből még nem jött volna rá, bizony sötét idők járnak a galaxisban (mikor nem jártak?). A Birodalom átvette a hatalmat, Palpatine császár lett, Darth Vader segítségével pedig sikerült lemészárolnia majdnem az összes jedi lovagot. Majdnem. Az egyik túlélő Dass Jennir (még a Republic című sorozatban találkozhattunk vele), aki az univerzum fejre állása után szövetkezett egy egykori szeparatista katonával, Bomo Greenbarkkal, és segített neki megkeresni rabszolgaként eladott családját. Ám túl későn érkeztek, Bomo hozzátartozói mind meghaltak, annak ellenére, hogy Jennir jedihez nem méltó, kegyetlen és hidegvérű módszereket is bevetett a cél érdekében. Közben Darth Vadert is kételyek gyötrik: a Vectorban maga mellé akarta állítani a sith szelleme által megszállt jedi lovagot, Celeste Mourne-t, hogy együtt forduljanak Palapatine ellen – és most attól tart, mestere titokban tud kudarcba fulladt árulási kísérletéről…
Ebből is látszik, hogy Mick Harrisont szerencsére jóval több érdekli egy szimpla kalandtörténetnél, amiben a jedik kétségbeesetten menekülnek a Birodalom elől, és az üldöztetés helyett inkább a megváltozott körülmények közti lehetséges életmódok bemutatására koncentrál. Avagy mihez kezd a bukott Köztársaság egy jedije, ha a jelenlegi hatalom halálra ítélte, és esélye sincs rá, hogy eredményesen szembeszálljon vele? Élnie csak kell valahogy (már ha nem akar Isten háta mögötti mocsár- vagy sivatagbolygókon bujdosni), ezért afféle fejvadászszintre süllyed, és megbízásokat vállal el (konkrétan egy rabszolgakereskedő hálózat ellen), miközben tudja, hogy egyre távolabb kerül azoktól az eszméktől, amik egy jedit jedivé tesznek. Harrison egy roppant izgalmas irányba tart, aminek lényege a jelek szerint az lesz, hogy ezekben az időkben még a legszilárdabb erkölcsűek is csak súlyos kompromisszumok árán tudnak életben maradni – és hogy mit jelent ez egy lovag számára, azt egyelőre csak találgatni lehet. A történetnek ezt a főszálát nem mellesleg kiválóan egészítik ki Vader kétségei, és az uralkodóval való kétszínű, ármánnyal és félelemmel teli sakkjátszmája. Remekül megírt, roppant nagy lehetőségekkel kecsegtető sorozat ez, aminek fényét emelik Douglas Wheatley egyszerű, de szép és hatásos rajzai (ahogy a kellemesen visszafogott színezés is). Aki szereti a Star Wars univerzumot, annak ez a sorozat kihagyhatatlan – de aki szereti, ezt már úgyis tudja…
Viking 1
Történet: Ivan Brandon Rajz: Nic Klein Kiadó: Image Comics
Ó, te jó ég, ez már szinte túl sok. Szóval van egy új, dögös ponyva sci-fink, és most még kapunk egy vikingekről szóló sorozatot is (igaz, már van nekünk egy remek Northlanders a Vertigónak és Brian Woodnak hála, de az csak félig-meddig szól vikingekről). Az égiek valóban túl kegyesek hozzánk mostanában – mi mást kívánhatna még egy született geek? (Esetleg egy képregényt dögös tini vámpírlányokról, akik nem viselhetnek ruhát, mert… kit érdekel, nem viselhetnek, és kész. Na?) Az Image új képregényét már megjelenése előtt nagyobb felhajtás övezte, mint a kiadó sorozatait általában, azóta meg mindenfelé kultstátuszról és az év az egyik legjobb friss címéről pusmognak – azt kell mondjam, hogy nem minden ok nélkül. A történet középpontjában két testvér, Egil és Finn állnak, akik jó vikingekhez méltón öldökölnek és fosztogatnak, és közben elkövetnek egy hibát, ami a füzet végén kegyetlenül megbosszulja magát. Aztán bepillantunk még egy szigorú király életébe is, aki pimasz hercegnőjét nevelgeti – alighanem belőle lesz majd a későbbi szerelmi szál. Ez a képregény legjobb része: az apa és lánya dialógusa érdekes, eleven, és többet elárul a viking gondolkodásról és életmódról, mint egy rakás véres mészárlás. És ha már dialógusok: Ivan Brandon kicsit gyorsan ugrál az egyes jelenetek közt (noha röviden és hatásosan vezeti fel mindegyiket, és tetteiken keresztül ügyesen definiálja a szereplőket), de párbeszédei egyenesen sziporkázóak. Okosak, jól átgondoltak, virtussal, és ha kell, nagyszerű humorral telik, és van bennük egy olyan ambivalencia, ami igazán élvezetessé és gördülékennyé teszi őket: egyszerre modernek és archaikusak, márpedig ezt nem lehetett könnyű elérni. És hogy milyen jól fonja Brandon a történet kezdetének fonalait, arra jó példa az utolsó panel – nincs sok időnk megismerni a karaktereket, sőt, a két testvér az első füzet után még kicsit haloványnak is tűnik (a király-hercegnő pároshoz képest mindenképp), mégis elemi erővel csap le ránk az, ami ott velük történik.
És ez még mindig nem minden, a Viking korántsem elhanyagolható történetmesélési erényeit ugyanis még határozottan fel is múlja a nem mindennapi (és akkor még visszafogott voltam) képi világ. Nic Klein rajzai első pillantásra furcsák, és inkább passzolnának egy modern, hardcore bűnügyi képregényhez, mint egy középkori vikingsztorihoz, de ha legyűröd ezt a prekoncepciót, utána már csak annyi lesz a dolgot, hogy feltakarítsd az állad a földről. Klein kedvére csapong a különböző stílusok közt, egy-egy festményszerű panel után hagyományosabb ceruzarajz, majd pedig raszterezés következik, és kész csoda, hogy ez az eklektikus látványvilág végül összeáll egyetlen, egységes egésszé – de összeáll. Külön bravúr, hogy míg a főszereplőket igyekszik realisztikusan ábrázolni, addig áldozataik, főleg haláltusájukban vagy rettegésükben, szánalmas rajzfilmszerű vonásokat kapnak, ezzel is érzékeltetve teljes alárendeltségüket. Ez bizony kihagyhatatlan sorozatnak tűnik minden valamirevaló geek számára.
Astonishing X-Men 29: Miután Warren Ellis átvette a stafétabotot Joss Whedontól, az X-Ment egy alternatív univerzumból származó, és egy mesterségesen kreált mutáns frakció közti konfliktus gyújtópontjában találtuk. Ez az első sztori utolsóelőtti része, és hogy őszinte legyek, nem sok olyat tudunk meg belőle, amit az előző számból még nem tudtunk. Inkább csak afféle átvezetés ez a háttérből mozgató mumus (Forge) lelepleződése és a végső konfrontáció között – annak viszont tökéletes. Szokásosan dinamikus, ötletes, kellő mennyiségű humorral és tudományos hablattyal fűszerezve, és ami a legjobb, hogy Ellis kiválóan használja a karaktereket. Egyelőre ez egy jó képregény, de nem nagyszerű – ahhoz egy kirobbanó erejű finálé kell majd. És nem ártana az sem, ha Simon Bianchi panelkezelése kevésbé volna ilyen hektikus és ordítóan öncélú, de tudom, ez hiú remény. (Marvel)
Fantastic Force 1: Erre aztán nagy szükség volt. Már Mark Millar jelenlegi Fantasztikus Négyes történetfolyamának sem vagyok rajongója (és akkor még finom voltam), de annak legalább elvétve akadnak remek pillanatai – Joe Ahearne spin-offjának nem, az úgy rossz, ahogy van. A jövőből érkezett nyolc milliárd menekült (az élen a címbeli csapattal, ami többek közt a Hulk leszármazottját és Rozsomákot is tartalmazza) ugyebár átkerült a mesterséges Földre (Nu-World), ahol most ostoba és unalmas csatát vívnak holmi röhejes bürokráciai okokból. Eleve nem a legjobb húzás egy teljesen új minisorozatot egyrésznyi bunyóval kezdeni, de ha az még ötlettelen és unalmas is… A karakterekről meg jobb nem is beszélni, annyira jellegtelenek, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. És a rajz? Erőltetett, ronda, dinamikátlan Bryan Hitch imitáció. Felejtsük el gyorsan. (Marvel)
House of Mystery 12: Ez egy remek kis sorozat amióta csak indult, de most, hogy már egy éve szépen, színvonalasan, kellemesen ellötyög, megállapíthatjuk, hogy kétségbeesetten szükség van valami igazán erőteljes pillanatra, eseményre, valami olyasmire, amitől az embernek leesik az álla. És ha csak nem káprázik a szemem, nagyon úgy néz ki, hogy ez a sztori (The Space Between), aminek most a második részét olvashatjuk, szolgálni fog valami ilyesmivel, mielőtt véget ér. A karaktereket már mind ismerjük (Fig, az apa, Peter, és még féltucatnyi érdekes figura), szóval minden készen áll; és most már tényleg bonyolódni kezdenek a szálak, akár a házból nemrég kikerült Rinát vesszük, akár Petert, akivel kapcsolatban az író ügyesen hint el egyre több és több rejtélyt. Alakul a sztori, és persze most is kapunk egy pároldalnyi „történet a történetben”-t, ezúttal egy korokon és világokon átívelő szerelemről. Ha Matthew Sturges így folytatja, a House of Myster lassan tényleg kinövi magát az egyik legjobb sorozattá. (Vertigo)
Kick-Ass 6: Nem mondhatnám, hogy különösebben odáig vagyok a logikát és karakterrajzot folyton karóba húzó Mark Millarért, de el kell ismernem, hogy Kick-Ass című új sorozata (amiből három rész megjelenése után máris filmet kezdtek forgatni) tényleg olyan, amilyennek a reklámkampánya ígérte: dögös, cool, gonosz és pokolian vicces. Ha valakinek eddig kimaradt volna, a sztori a való világban játszódik, és egy lúzer tinédzserről szól, aki elhatározza, hogy ő márpedig szuperhős lesz (szóval igen, a Kick-Ass az a képregény, amiben Millar harsányan szétröhögi magát a szuperhíróságon). Jól szarrá is verik már első alkalommal, amikor kimegy parádézni az utcára egy röhejes zöld-sárga jelmezben. De aztán felnő feladatához, szuperhős-partnert is talál, meg igazi gengsztereket ellenségnek. A hatodik rész jobbára két másik szuperhős, Big Daddy, és a folyamatos mosollyal vérben úszó kislánya, Hit-Girl eredettörténetét meséli el, természetesen jókora túlzásokkal és hiteltelenségekkel, de ebbe a sorozatba ez tökéletesen passzol. Akárcsak John Romita Jr. sajátos, nyers, szálkás, szép képi világa. Ha minden igaz, még két rész van hátra – nem látom, hogy lehetne ezt elrontani. (Icon)
Scalped 28: Folytatódik a High Lonesome című sztori, ami nem is annyira egy összefüggő sztori, hanem egy-egy karakter részenkénti, részletesebb bemutatása. Ezúttal az öreg Catcher van soron, némi mellékszállal Falls Down rendőrtiszttel, aki egy zöldfülű FBI-os „segítségével” igyekszik fényt deríteni egy korábbi történetben látott gyilkosságra. De ez a rész azért olyan igazán fontos, mert végre minden kétséget kizáróan fény derül rá, hogy melyik szereplő ölte meg az FBI-ügynököket 1975 nyarán, egy máig tartó megszállott nyomozást szabadítva rá ezzel a rezervátumra. A gyilkos személye nem különösebben nagy meglepetés, de Jason Aaron nem is próbál úgy tenni, mintha az lenne – és azzal együtt, hogy korábban mind Gina Bad Horse-ra, mind Red Crow-ra ráterelte már a gyanút, ez itt a sorozat egyik kulcskérdésének igen szép megválaszolása. R. M. Guéra rajzai pedig továbbra is fantasztikusan nyersek, durvák és hangulatosak, úgyhogy a Scalped még mindig a jelenleg futó egyik legjobb amerikai képregény. (Vertigo)
Supergirl 40: Tavaly, Geoff Johns és James Robinson New Krypton című sztorijában feltűnt egy új szuperhős, Superwoman, akiről hamar kiderült, hogy nem annyira hős, mint inkább hidegvérű gyilkos. A kérdés csak az volt, hogy ki bújik meg a maszk alatt, és ez a kérdés olyannyira fontos, hogy Sterling Gates egy egész sztorit szánt neki a sorozatban (Who Is Superwoman?). Ez a negyedik rész, és ebben végre lelepleződik a gaz nőszemély – bár azt megnézem, Gates ezt hogy magyarázza ki, mert egy korábbi részben Superwoman alteregója hősnőnkkel beszélgetett, miközben maga Superwoman a város közepén tombolt. És egyáltalán, az író súlyos miértekkel és hogyanokkal is adós – de hogy ezekkel mihez kezd, az a következő rész titka, és addig is ez a füzet (ahogy a korábbiak is) egy színvonalas, szórakoztató, kellemes kis szuperhőskaland, dinamikus és ötletes akciókkal (remek az a jelenet, amiben Supergirl ereje nélkül, pusztán Batmantől tanult kézitusával kénytelen szembeszállni egy ellenségével), és korrekt rajzokkal. Nem váltja meg a világot, de nem is az a célja. (DC)
Második alkalommal jelentkezik a GeexKomix, vagyis ezen a héten hagyományt teremtünk! Ismét fejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények tengerében, és megmártózunk kalózok, szuperhősök, űrhajósok, gengszterek és katonák izgalmasabbnál izgalmasabb történeteiben. Pókember újra leveszi a maszkját, Batman még mindig halott, Rozsomáknak új sorozata indul, és ez még mind csak a jéghegy csúcsa: hisz belepillantunk többek közt Garth Ennis legutóbbi minijébe, és abba a képregénybe is, amit a tengerentúli kritikusok a tavalyi év egyik legjobbjának tartanak!
Amazing Spider-Man 590-591
Történet: Dan Slott Rajz: Barry Kitson Kiadó: Marvel Comics
Eltelt már egy kis idő az első cikkünkben említett Character Assassination óta, úgyhogy bízom benne, hogy mindenkinek sikerült nagyjából túltennie magát rajta. Persze tudom, ez nem olyan könnyű, hiszen Marc Guggenheim művei általában képesek rá, hogy maradandó károsodást okozzanak a képregény geekek agysejtjeiben – de szerencsére mindig lehet rá számítani, hogy Dan Slott rehabilitálja a pórul járt rajongókat. Amióta tavaly nyárom megírta a remekül sikerült New Ways to Die-t, ő a One More Day óta döglődő Pókember elsőszámú reménysége. Ez a kétrészes sztori most a hálószövő kapcsolatát vizsgálja a Fantasztikus Négyes tagjaival – és hogy erre miért van szükség? Természetesen azért, mert a One More Day után senki, de tényleg senki nem tudja Pókember valódi kilétét (na jó: azóta a bosszú angyalais csapattársai előtt már levette a maszkját), ami kicsit furcsán veszi ki magát egy olyan baráti kapcsolatban, amit Peter a Fáklyával ápol. Utóbbi nem tudja hová tenni, hogy nem emlékszik Póki valódi nevére és arcára, noha egészen biztos benne, hogy nem olyan régen még birtokában volt ennek a tudásnak. Ez persze poénokat, élcelődéseket és konfliktusokat szül, méghozzá az ún. Makroverzumban. Azt ugyanis a fantasztikus család és a hálószövő egyszer együtt látogatták meg, és most együtt is térnek vissza, miután vészjelzést fognak az ottaniaktól. Nem megyek ebbe mélyebben bele, mert nincs semmi jelentősége: az ott kialakuló csetepaté csak egy ürügy a bizalmi kérdéshez, ami Pókember kiléte körül forog. Ez természetét és hangulatát tekintve egyébként sokkal inkább egy Fantasztikus Négyes, mint egy Pókember sztori, de végülis utóbbi identitása áll a középpontban, és ez egyébként sem számít. Ami fontos, az az, hogy egy igazán szórakoztató, ötletes és jól megírt képregényt kapunk.
Slott remekül bánik a fantasztikusokkal – persze legalapvetőbb tulajdonságaik mentén írja őket, de ezt egy ilyen vendégszereplés esetében nem is lehet másképp. A Johnny és a Peter közti civódás végig egy sajátos bájt kölcsönöz a történetnek, még akkor is, ha egyébként egy viszonylag komoly konfliktuson alapul, aminek feloldása… nos, erre hirtelen szavaim sincsenek. A Fáklya a család szentségéről beszél, a jelenet pedig ölelésekkel végződik – vagyis minden jog szerint az egésznek émelyítően giccsesnek kellene lennie, de ehelyett gyönyörűen bájos és érzelemgazdag, ugyanakkor mégis ízlésesen visszafogott lesz. Ahogy a fantasztikusok mint valami rég látott kisöcsit ölelik keblükre Petert, az olvasó nem tud nem bárgyún vigyorogni, és konstatálni magában, hogy ez az elmúlt kb. két év Pókember-termésének legszebb pillanata – az elismerés egyébként Barry Kitson rajzolót is megilleti, aki rendkívül kifejező mimikát kölcsönzött a szereplőknek. Ki kell azonban még térnem két dologra: egyrészt arra, hogy a Makroverzumban másképp telik az idő, mint hőseink világában, így miután pár óra elteltével visszatérnek az utóbbiba, rá kell ébredniük, hogy ott két hónap telt el. Ügyes fogás ez arra, hogy a sorozat egyes, bő egy éve stagnáló szálait végre valaki érdemben előrelendítse, mindössze pár oldal leforgása alatt. Peter így egy új status quo-ba csöppen, amiben vannak lehetőségek – végre (végre!!!) hosszú idő után talán ismét tartani fog valahová ez a képregény. A másik dolog, hogy hősünk a sztori tanulsága szerint tökéletesen tisztában van vele, hogy a világból kitörölték a titkos identitására vonatkozó bizonyítékot. Ez bizony furcsa, és abba az irányba mutat, hogy az írók talán bele akarnak piszkálni a hálószövőnek a One More Dayben Mephistóval kötött alkujába (még Mary Jane is felbukkan pár szó erejéig…). És ha esetleg tényleg retconálni akarják a retcont, akkor én leszek az első, aki tapsolni fog hozzá.
Batman: Battle for the Cowl 2
Történet és rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Nocsak-nocsak, úgy látszik, a háromrészes minisorozat előrehaladtával Tony Daniel lassan felnő a feladathoz, és bebizonyítja, hogy a DC nem döntött rosszul, amikor rábízta az idei év talán legfontosabb Batman sztorijának megírását (és megrajzolását). Az első szám, ahogy azt legutóbbi összefoglalónkban említettem, kissé kapkodó, összeszedetlen és kidolgozatlan volt, de Daniel mostanra láthatóan eldöntötte, hogy mely karakterek igazán fontosak neki, kikkel és mivel akar pontosan és részletesen foglalkozni. Úgyhogy, bár az első rész sem volt rossz, ez mindenképpen egy nagy előrelépés. A sztori jobbár leszűkült Kétarcúra, Pingvinre, a Fekete Maszkra, és az egykori-jelenlegi Robinokra. Előbbiek a Gotham feletti uralomért harcolnak, utóbbiak pedig – mind a maguk módján – Batman köpenyéért, és a jogért, hogy magukra ölthessék, és folytathassák a halottnak hitt Bruce Wayne soha véget nem érő, bűn elleni hadjáratát. Az előző számban felbukkant két lehetséges utódjelölt, akik most annak rendje és módja szerint le is lepleződnek. Egyikük (természetesen az, aki lőfegyverekkel járőrözik, és gyilkosságtól sem riad vissza) Jason Todd, az egykori, a másik pedig Tim Drake, a jelenlegi Robin (egyik sem nevezhető nagy meglepetésnek, de Daniel szerencsére nem is próbálja annak eladni) – mindeközben a denevér Jason előtti társa, Dick Grayson, azaz Éjszárny, továbbra sem kívánja átvenni Bruce helyét. A Pingvin és Kétarc pedig közben totális háborúba keverednek egymással, nem is sejtve, hogy az indulatokat a Fekete Maszk szítja köztük, természetesen saját javára.
A Battle for the Cowl 2 rövid akciójelenetek füzére, de szerencsére ezek az akciók egyáltalán nem öncélúak, hanem nagyon is határozottan mozdítják előre a cselekményt – és pontosan ez az a tudatosság, aminek hiánya alatt oly érezhetően nyögött az első szám. Jason és Dick összecsapása kulcsfontosságú előbbi súlyos, korábbi nézőpontjával szembemenő döntésének meghozatalában, Tim és Jason harca elmérgesíti a helyzetet, és nagyon csúnya következményekkel járhat (és nem csak az egyik Robint látszólag halálos sebe miatt), a gengszterek háborúja pedig nyilvánvalóan kijelöli majd az első fő ellenséget annak, aki végül átveszi Bruce helyét (nem kell nagy látnoknak lenni, hogy kitaláljuk, ez szinte bizonyosan Dick lesz). A sztori tehát pörög, nincsenek üresjáratok, felesleges drámázások és elnyújtott dilemmák, és végre minden karakter pontosan úgy viselkedik, ahogy azt egy ilyen szituációban logikusan elvárhatjuk tőlük. És még a rajzok terén is fejlődés tapasztalható: Daniel a testfelépítés és a méretek hangsúlyozásával szépen érzékelteti például, hogy Tim bújik meg a Batman gúnya alatt, nem Bruce, és bár az akciók nem különösebben látványosak, a hangulatfokozó képek fantasztikusan sikerültek. A Fekete Maszk istenként való pózolása a lángoló Gothammel a háttérben (itt a színező is nagyon kitett magáért), illetve az elszánt Dick visszatérése a denevérbarlangba, noha tipikus, sablonos szuperhős-pillanatok, mégis (vagy talán éppen azért, hisz hol máshol legyenek ilyenek) elemi erejűek. Reméljük, az utolsó rész legalább ilyen jó lesz.
Battlefields: Dear Billy 1-3
Történet: Garth Ennis Rajz: Peter Snejbjerg Kiadó: Dinamyte Entertainment
Két dolog van, aminek Garth Ennis valósággal a megszállottja: a vallás és a háború, és mindkettőről annyi képregényt írt már, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy bármelyik témában újat tudjon mondani – és mégis, újra és újra képes új szemszögeket találni hozzájuk. A vallást most hagyjuk, minket itt és most a háború érdekel. A Battlefields három, egyenként három részből álló, és önálló történettel rendelkező minisorozatot takar, melyek közt a kapcsolódási pont a második világháború, és persze azon belül a szokásosnál kissé eltérőbb témaválasztás. Az első mini, a The Night Witches, egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagjáról, és egy Oroszországban előrenyomuló német egység egyik katonájáról szólt, akiknek története persze az utolsó füzetben kényelmetlenül összefonódott. A végeredmény egy nagyszerűen megírt, szépen rajzolt, helyenként sokkoló, de túlzásokba soha nem eső háborús dráma lett, és ezt a színvonalat Ennisnek sikerült megtartania a második, Dear Billy című minihez is. Ennek középpontjában egy Carrie Sutton nevű nővér áll, akit sok társával együtt a japánok megerőszakolnak, majd pedig lelőnek. Ő az egyetlen túlélő, és miután felépül, folytatja nővéri munkáját, sőt, még találkozik a címbeli Billyvel, egy jóképű, kedves katonával is – ám az érzelmi sebek, amelyeket a japánok ejtettek rajta, mélyek és gyógyíthatatlanok, és nyilvánvalóan tragédiához vezetnek majd. Amikor pedig egy japán katona kerül a kórházba, ahol dolgozik, lehetősége nyílik a bosszúállásra is.
Ennis tehát a cím ellenére ezúttal nem a csataterekre vezeti az olvasót, hanem a háború egy ritkábban tárgyalt területére, a háborús bűnök okozta sokkra és a soha el nem múló utóhatásokra. Ez Billy esetében is igaz, aki szintén egy traumatikus élmény után kerül Carrie ápoló kezei alá, és kettejük kapcsolatát is ezek a múltbeli sorscsapások határozzák meg. Szerelmük nem szép, tiszta és bizalmas, mint valami rózsaszín lányregényben, hanem fájdalmakkal, szenvedéssel teli, és természetesen képtelenek megosztani egymással az átélt traumákat. A három rész alatt folyamatosan látjuk, ahogy Carrie egyre mélyebbre süllyed kínzó emocionális viharába és bosszúhadjáratába, és Ennis nagyon ügyesen ábrázolja ezeket a lelki folyamatokat. Nem direktben, szájbarágósan közli, hogy épp milyen állapotban van főszereplője, hanem okosan megírt dialógusokon, elejtett megjegyzéseken és beszédes arckifejezéseken keresztül (jó példa erre, amikor a harmadik részben a katonák a háborúról beszélnek a nő társaságában). Utóbbi persze már főleg a dán Peter Snejbjerg érdeme. Rajzai egyszerűek, sehol egy felesleges részlet vagy sallang, és ez lehet, hogy egyeseket eltántorít, de ami igazán fontos, hogy minden vonása (különösen a mimikák terén) roppant kifejező, és Rob Steen színezővel együtt mesterien önti képekbe a főhős egyre üresedő érzelmi világát (mellesleg John Cassaday borítói is gyönyörűek). A cím egyébként nem véletlen, a képregény valójában egy „illusztrált levél”, amit Carrie ír Billynek, és az olvasó már az első oldalak után sejti, hogy ez egy szakítólevél lesz – de téved, mert Ennis ennél sokkal sokkolóbb, noha a témát tekintve kézenfekvő befejezéssel sújtja a karaktereket és az olvasót.
Daredevil Noir 1
Történet: Alexander Irvine Rajz: Tomm Coker Kiadó: Marvel Comics
Ejha, ez aztán egy olyan cím, egy olyan párosítás, amire senki nem számított volna. Fenegyerek és a noir! Marvel, könyörgöm, gondolkozz (tudom, sokat kérek…)! Amikor Brian Michael Bendis évekkel ezelőtt átvette a Fenegyerek sorozatot, az egyébként is gyönyörűen merült bele a noir zsánerébe, és ott van azóta is, immár Ed Brubaker irányítása alatt. Szóval a Marvel ötlete, hogy egy-egy mini erejéig noir környezetbe helyezze híres szuperhőseit, nagyon is jó, érdekes és életképes olyan címeknél, mint a Spider-Man Noir és az X-Men Noir, de a Fenegyerek esetében, ami egyébként is noir… mi értelme van? És mi jöhet még ezután? „Daredevil Superhero”? Az lenne csak igazán kreatív… Mégse ítéljünk elsőre, hiszen akár unalmas ötletből is születhetnek remek történetek. De hopp, sajnos itt nem ez a helyzet. Alexander Irvine képregényével nem az a legnagyobb baj, hogy hangulatát tekintve simán játszódhatna a jelenben, és része lehetne a mostani Fenegyerek sorozatnak (két különbség van csak ahhoz képest: 1930-at írunk, Matt Murdock pedig nem ügyvéd, hanem magánnyomozó – ami kézenfekvő egy noir esetében, és persze meglehetősen ötlettelen is). Hanem az, hogy színvonalát tekintve a lába nyomába sem ér.
A sztori szerint a főhős és társa irodájában feltűnik egy femme fatale (naná), aki egy Orville Halloran nevű gengszterfőnök barátnője – csakhogy immár nem akar az lenni, és ehhez kéri Matték segítségét. A helyzetet bonyolítja, hogy a bűnöző szolgálatában megjelenik a városban egy kegyetlen bérgyilkos, aki sosem hibáz (Célpont, természetesen), és hogy Orville épp háborúra készül Wilson Fisk ellen. Irvine tehát a plafonig halmozza az unalomig ismert noir kliséket, és elvárja, hogy hálásak legyünk érte (és közben ráadásul az egész képregényben alig történik valami, a cselekmény épp csak jottányit mozdul el a kiindulási ponttól). Ezt pedig nehéz tolerálnia olyasvalakinek, mint jómagam, aki oda meg vissza van ezért a műfajért. A Daredevil Noir unalmas, kiszámítható, és az eredetiségnek még csak a szikrája sem található benne – és az eredetiséget itt még csak nem is általánosságban értem (ennyire naiv nem vagyok), hanem csak a normál Fenegyerek sorozathoz képest. Ezzel pedig vissza is jutottunk kezdő felvetésemhez, hiszen az egész képregény létjogosultsága alapjaiban kérőjeleződik meg. Az egyetlen pozitívumot Tomm Coker képei jelentik, amik leginkább a megbecsült Fenegyerek-rajzoló, Alex Maleev munkáira rímelnek, azaz realisztikusak, visszafogottak, cseppet sem trendi szuperhősösek, roppant stílusosak, és nagyszerűen használják az árnyékokat – ráadásul gyönyörűen hangulatos, noir- és retro jellegű színezés jár hozzájuk. De a tetszetős külső, mint mindig, kevés, ha üres belső jár hozzá…
Irredeemable 1
Történet: Mark Waid Rajz: Peter Krause Kiadó: Boom! Studios
A szuperhős-képregények piacának abszolút uralkodója a két legnagyobb amerikai képregény-kiadó, a Marvel és a DC, ennek ellenére azok a történetek, amik a téma frissebb, a szokásosnál eltérő megközelítését választják, szinte rendre a kisebb cégeknél látnak napvilágot. Most a Boom! Studios van soron, aminek új sorozatát a jelenleg a Pókemberben is tevékenykedő Mark Waid írja. Az Irredeemable egy olyan kérdést feszeget, amit az író már felvetett a kultikus Kingdom Come című minisorozatában, 1996-ban: mi történik, ha egy nagyerejű szuperhős letér a törvény, az igazság, vagyis a „jó” ösvényéről, és pusztításba kezd? (Ez a téma egyébként Brian Michael Bendis Powers című zseniális noir-sorozatának egyik sztorijában is előjött.) Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen? És persze: ki és hogyan fogja megállítani? Úgy hangzik ez, mint egy minisorozat: egy nagy hősből nagy gonosz lesz, akit egykori társainak le kell kapcsolniuk. Csakhogy ez egy ongoing sorozat, vagyis számíthatunk rá, hogy a sztori ennél sokkal bonyolultabb, fordulatosabb, és mindenekelőtt, kidolgozottabb lesz. Waid azt ígéri, hogy pontos jellemrajzokkal, pszichológiai folyamatokkal támasztja majd alá a világ szeretett szuperhősének gonosszá válását, ami egy rendkívül ígéretes koncepciónak tűnik.
Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a megtévelyedett Plutoniannal (akit egyébként Waid egyértelműen Supermanről mintázott) történt valami a múltban, aminek hatására most egykori társaira vadászik, és sorra, kegyetlenül öldösi őket, nem kímélve családjukat sem – s minthogy az egykori hős ereje nem ismer határokat, senkinek fogalma sincs róla, hogyan állíthatnák meg. Waid in medias res kezd a történetbe, és a döbbenetes erejű nyitójelenettel azonnal elkapja az olvasó üstökét. A kegyetlen, szuperdinamikus akció után Waid lassan csöpögtetni kezdi az információmorzsákat egy bámulatos ügyességgel felépített jelenetben, amiben egy rakás szuperhős sietősen vallatja egy társukat Plutonian esetleges sebezhetőségével kapcsolatban. Lehet, hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de a flashbackekkel tűzdelt oldalak, amelyeken éles kontrasztban áll egymással a képregények aranykorára emlékeztető, mosolygós, imádott hősökkel teli múlt, és a sötét, vérrel és kétellyel teli jelen (a különbséget persze a színező is hathatósan érzékelteti), egyetlen pillanatig sem engedik lankadni a figyelmet, és még egy olyan szomorú, megkapó fordulattal is szolgálnak, ami valósággal letaglózza az olvasót. Azt azért el kell ismerni, hogy nem sokminden történik ebben az első részben, hiszen annyit tudunk csak meg, hogy egy egykor feddhetetlen szuperhős valami miatt bekattant, és most veszélyt jelent mindenkire. De a képregény hangulata és kivitelezése annyira eltalált, hogy ez csak az első végigolvasás után tűnik fel, addig csak faljuk az oldalakat. Egyelőre a sorozat egyetlen kisebb hátulütőjének a rajz tűnik: Peter Krause képei meglehetősen konvencionálisak, egyszerűek, és nem is mindig olyan dinamikusak, mint amilyennek lenniük kellene (ld. az utolsó pár oldalt) – de legalább a panelkezelés terén egészen kimagasló munkát végzett.
Rawbone 1
Történet: Jamie Delano Rajz: Max Fiumara Kiadó: Avatar Press
Jamie Delano, a Hellblazer veterán írója ebben a hónapban egy vadonatúj sorozattal jelentkezik az Avatarnál. Rawbone című képregénye kalózokról szól, és tekintve, hogy Delano nem az a nagyon finomlelkű író, az Avatar meg nem az a kiadó, ami fél a brutális, erotikus és szélsőséges tartalmaktól, könnyen kitalálhatjuk, hogy ez bizony egy igazán vérgőzös, kőkemény comicnak ígérkezik. A történet egyrészt egy La Sirena nevű nőről szól, aki egy kegyetlen kalózkapitány, és aki egy rabszolgahajó elfoglalása után rabul ejti egy nagyhatalmú pap gyönyörű lányát, a házasság előtt álló Ophelia Strongot. A vonzalom köztük kölcsönössé válik, de a leszbikus erotika nem bimbózhat sokáig, mert a történet másrészt Billy Blue-ról, egy angol katonáról szól, aki egy kisebb hadsereg részeként lerohanja a gaz kalózokat. La Sirena fogságba esik, Ophelia pedig visszakerül jövendőbelije karjaiba – ez lehetne akár happy end is, de ez nem az a fajta sztori. A férfiak, többek közt apja és „szerelme” szemében is megszentségtelenített Ophelia számukra egy megvetnivaló ribanc szintjére süllyed, és a hajó legénysége az ő kínzásával igyekszik rávenni a kalózkapitányt, hogy vezesse el őket rejtett kincseihez.
Vagyis a nagy dirrel-durral, és rengeteg puskaporral érkező felmentő sereg korántsem valami idealizált, romantikus katonákból áll, hanem fosztogató állatokból, akik mellesleg egy betanított majommal próbálják megerőszakoltatni a kalózok karjaiból kimenekített menyecskét. Így aztán Delano arra készteti az olvasót, hogy az egyenruhás „jófiúk” helyett a két nővel, a kalózkapitánnyal és Opheliával azonosuljon. Utóbbival könnyű, hiszen pusztán egy szerencsétlen áldozat, akit lassan szétmarcangol a kalózok és a korona közti ellenségeskedés, előbbit pedig, noha a narráció hamar közli velünk, hogy egy kegyetlen kívülálló, és biztosak lehetünk benne, hogy rengeteg ártatlan vér tapad a kezeihez, Ophelia babusgatása közben, azaz gyengéd oldaláról ismerjük meg. A szerepek tehát felcserélődnek, a kontraszt jól érezhető, és egy remek kiindulási pont a sorozathoz. La Sirena karakterében pedig rengeteg lehetőség rejlik. Egy gyönyörű, kegyetlen, választékosan káromkodó, kőkemény kalóznőről van szó, aki még részletes háttér felrajzolása nélkül is izgalmas (köszönhetően a remek dialógusoknak, amiket az író az ő és minden más szereplő szájába ad), és csak Delano kreativitásán múlik, hogy milyen messzire megy vele. Igaz, a többiek első blikkre nem túl izgalmasak: Billy Bue egy átlagos katona, a társai gonoszságait rosszalló jófiú, Ophelia pedig csak egy szegény, sóhajtozó áldozat, akiről semmit nem tudunk. Persze ez még csak az első rész, bőven lesz idő elmélyíteni a karaktereket később is, itt a lényeg az alapok felvázolása volt – arra pedig aligha lehet panaszunk. A rajzokat Max Fiumarának köszönhetjük, és aki olvassa mondjuk Joe Kelly Four Eyes című sorozatát, azt tudja, hogy fantasztikusan teremt hangulatot. Képei szépek, kidolgozottak, a gyönyörűen élénk, de egymással abszolút harmóniában lévő színek pedig igazi élettel töltik meg őket. Még egy új cím, amire a kezdetek alapján érdemes lesz odafigyelni…
Scalped 27
Történet: Jason Aaron Rajz: Francesco Francavilla Kiadó: Vertigo
Hadd kezdjem azzal, hogy a Scalped a jelenleg futó amerikai sorozatok egyik (?) legjobbika, és ha még nem olvasnád, először szégyelld magad egy ideig, aztán pedig azonnal kezdj hozzá. Jason Aaron brutális, vérmocskos, hardcore indián noirjával talán csak az épp szünetelő Criminal (Ed Brubakertől) és a napokban véget ért 100 Bullets (Brian Azzarellótól) vetekedhet, illetve vetekedhetett. A Scalped egy kies, bűnben és koszban fürdő rezervátumban játszódik, ahová hosszú évek után tér vissza Dahsiell Bad Horse, mint beépített FBI-ügynök. Feladata, mellyel a személyes vendettára szomjazó Nitz ügynök bízta meg, hogy lebuktassa a rezervátumot vezető, látszólag legalitásba vonult gengszterfőnököt, Red Crow-t. Azóta a sztori egy rakás új karakterrel és történetszállal gazdagodott, hiszen Aaron minden számmal megbonyolítja az eseményeket, és minden számmal egyre mélyebbre löki szereplőit a teljes kilátástalanságba. Merthogy ez egy roppant depresszív képregény, amiben mindenki gyilkos, őrült vagy szociopata, de legalábbis hihetetlenül agresszív és antipatikus – ugyanakkor mélységesen szánalmas is. Ugyanis az egész rezervátum a reménytelenség és a bűn melegágya, és minthogy a szereplők mind itt nőttek fel, esélyük sem volt, hogy kitörjenek belőle. Aaron fokozatosan tárja fel a figurák múltját, keserű, tragikus és véres történeteket mesélve, amelyeknek végterméke egy olyan mélységesen kiábrándító világ, amelyben mindenki a téboly és az öngyilkosság határán táncol – többnyire drog- vagy alkoholmámorban.
Ez a szám Nitz ügynököt veszi górcső alá, aki két 32 éve agyonlőtt és megskalpolt kollégájának gyilkosait keresi – még mindig. Most végre megtudjuk, milyen kapcsolat fűzte a két ügynökhöz, miért ez a fél életen átívelő gyűlölet és megszállottság. Egy olyan ember portréját kapjuk, aki teljesen elszakadt a külvilágtól, exfeleségeitől, gyerekeitől, barátaitól, mindenkitől, és csak bosszúhadjáratának él – szóval ő is egy meglehetősen szánalomra méltó figura, aki már egykori önmagának árnyékánál is kevesebb. Nehéz ezt a fajta, mindent kizáró, mindent elsöprő megszállottságot, és annak pontos okait egyetlen füzetben ábrázolni, és ha Aaron többet szán rá, valószínűleg jobban is működött volna, de így is közel tökéletes – feladatát, vagyis hogy részletesebben bemutasson egy újabb mellékszereplőt, gond nélkül ellátja, és a hangulat is szokás szerint a helyén van. R. M. Guéra helyett viszont ezúttal egy vendégrajzoló, Francesco Francavilla felelt a képregény képi világáért, ami így némileg kevésbé nyers és durva, mivel az ő vonásai finomabbak, letisztultabbak. Még egy szeletet kaptunk tehát a rezervátum vigasztalan életéből, a kép egyre teljesebb – és egyre sokkolóbb.
Unknown Soldier 6
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo
Jó tudni, hogy vannak még amerikai írók, akik, ha már háborúról van szó, képesek manapság is továbblátni hazájuk terror elleni hadjáratánál – főleg, hogy tudjuk, pl. Frank Miller is egy olyan Batman sztorin dolgozik, amin a Sötét lovag az Al Qaeda tagjaival száll majd szembe (Holy Terror, Batman!, a – művészi – bukás borítékolható). Joshua Dysart fél éve indult sorozata (mely sok külföldi ítész szerint a tavalyi év legjobb új képregénye) azonban az afrikai Ugandába kalauzolja el az olvasót, ahol egy pacifista orvos, Lwanga Moses történetét követhetjük nyomon. Az országban régóta tartó, véres harcban áll egymással a kormány és az ellenzék, aminek természetesen az ártatlan civilek isszák meg leginkább a levét. És amikor a békés, ám különös rémálmoktól gyötört Moses veszélybe kerül, mintha megszállná valami, ami pár nap leforgása alatt kegyetlen gyilkológépet farag belőle. Aki nem tudná, az Unknown Soldier a DC egy ezüstkori sorozata volt, melynek címszereplője a második világháborúban elveszti testvérét, és összeroncsolódik arca, ezután pedig az álcázás mesterévé válik, és a csataterektől távol, a háttérben ténykedve iktatja ki a háborús bűnösöket. Dysart új verziója a DC felnőtteknek szóló Vertigo imprintje alatt fut, és nyilvánvaló, hogy a régi és az új „katona” közt lesz valami furcsa kapcsolat, amit az író egyelőre nem kíván megmagyarázni – noha az ötödik részben már voltak rá utalások, amik alapján az egykori katona szelleme/tudata/akármije egy pszichológiai programozásnak hála irányítja Mosest a veszélyes helyzetekben.
Ezzel a hatodik résszel egyébként lezárult Dysart első története, amiben Moses egy katolikus lányiskola tanulóit igyekezett megvédeni a harci zóna kellős közepén – a meglehetősen véres és kegyetlen cselekmény azonban, bármily erőteljesre is sikeredett, csak egy ürügy volt, hogy a főszereplő ijesztő transzformációjának katalizátoraként szolgáljon. Ezalatt a hat rész alatt végigkövethettük, hogy hogyan válik egy melegszívű, pacifista emberből brutális ölőgép, ami bosszúból úgy kínoz hosszú napokon át egy gyilkos katonai vezetőt, hogy az végül köszönetet mond neki, amikor végre cafatokra lövi a fejét. És ez csak Moses háborújának kezdete, hiszen a sztori végén Dysart egy újabb, egyszersmind nagyobb célpontot jelöl ki neki. Az Unknown Soldier egy fantasztikusan jól megírt képregény, feszültségteljes dramaturgiával, remek dialógusokkal és hamisítatlan, vérgőzös, afrikai hangulattal. Hardcore akciódráma, ami jóval többet kínál a puszta öldöklésnél, hisz a vak is látja, hogy Dysart milyen csodás magaslabdákat dobott fel magának, amiket a remélhetőleg hosszú sorozat folyamán majd módszeresen le-lecsaphat. Ott van Moses kapcsolata feleségével, aki szereti őt, ugyanakkor lassan kezdi elborzasztani, hogy milyen emberré vált a férje, ott van a főszereplőben lévő pacifista és gyilkos közti izgalmas ellentét, új, kegyetlen vérontást ígérő missziója a tömeggyilkos katonai vezető ellen, és egy rakás miért és hogyan a karakter elemi természetének változásával és az eredeti „katonához” fűződő viszonyával kapcsolatban. És persze nem feledkezhetünk el az olasz Alberto Ponticelli nagyszerű atmoszférát teremtő, nyers, durva, realisztikus rajzairól, és viszonylag egyszerű, de profin kiszámított, rendkívül hatásos panelkezeléséről sem. Igen, ez tényleg az elmúlt év egyik legjobb új sorozata.
Wolverine: Weapon X 1
Történet: Jason Aaron Rajz: Ron Garney Kiadó: Marvel Comics
Kellett ez nekünk, hiszen nincs még elég Rozsomák sorozatunk… Ha valaki esetleg nem tudná, hogy a karakterről szóló első egészestés mozifilm bemutatójáig mindössze két hét van hátra, az csak pillantson rá a jelenleg megjelenő Marvel képregényekre, és győzze számolni, hogy a kanadai mutáns, aki a legjobb abban, amit csinál (de amit csinál, az nem valami szép), hányban tűnik fel közülük. Dörög-kattog-zörög a kiadó roppant marketinggépezete ezerrel, és akárhogyan nézem is, Rozsomáknak egyáltalán nincs szüksége semmilyen új sorozatra, úgyhogy erre a most indulóra sem fordítanék különösebb figyelmet, ha nem az az úriember írná, akinek Scalped című zseniális képregényéről fentebb áradoztam: Jason Aaron, aki bármit is ír, én vevő vagyok rá. Igaz, a közelmúltban volt egy Rozsomák minije, ami finoman szólva sem sikerült valami átütőre, de fátylat rá, jöjjön a tiszta lap. A Weapon X a karakter múltjával kíván foglalkozni (a pár hete itthon is megjelent Mutánsvilág című történetben ugyebár visszanyerte végre teljes emlékezetét), ami nem a legjobb ómen, hiszen ugyanezzel foglalkozik Daniel Way baromi unalmas, a kontinuitást és a karaktert hónapról hónapra karóba húzó förtelme, a Wolverine: Origins. De Aaronnak van két nagy előnye Wayjel szemben: tud írni, és a múltat csak katalizátorként használja, van annyi esze, hogy ne rondítson bele.
A sorozat első ötrészes sztorija a The Adamantium Men címet viseli, és talán már ennyiből is kikövetkeztethető, hogy a főcímbeli szervezet, a Weapon X, amely hősünk elpusztíthatatlan gyilkológéppé változtatásáért is felelős volt, visszatért kísérteni. Logan egy régi harcostársa, a nyugdíjba vonult Maverick (utoljára az említett Wolverine: Originsben láttuk) figyelmezteti őt, hogy a szervezet adamantiummal kapcsolatos titkai kikerültek a feketepiacra, ahol meg is szerezte őket egy katonai szerződésekből élő, és magánhadsereget fenntartó vállalat (a régi Vasember mumus, a Roxxon). A többi könnyen kikövetkeztethető: Roszomák utánajár a dolognak, azzal a feltett szándékkal, hogy felkeresi azokat, akik tökéletes gyilkológépeket akarnak kreálni, és emlékezteti őket, hogy már létezik egy… Az első rész cliffhangere alighanem hatásosabb lenne, ha a cím és az előzetesek nem lőtték volna le már hónapokkal ezelőtt mindazt, amit Aaron itt meglepőnek szánt, de ez nem igazán az író hibája, sok mást pedig nem róhatunk fel a képergénynek. A sztoriról egyelőre nem lehet tudni, csavaros és érdekes lesz-e, vagy „csak” egy jó öreg kaszabolásorgiát kapunk, innen még bármelyik irányba elmehet Aaron. Viszont a hangulat nagyon is a helyén van, jól eltalált a narráció, és az is látható, hogy az író pontosan tudja, mitől működik Rozsomák karaktere. Igaz, első jelenetében mintha nem találná az egyensúlyt a véres, cool (és kicsit talán erőltetett) akció és az ezzel nehezen összeegyeztethető komikum között, de ennyi még megbocsátható. Logan ugyanis pont úgy viselkedik, ahogy elvárható tőle: egy számtalan tragédiát átélt, valahol mélyen legbelül összetört ember, aki azonban rég túlvan már azon, hogy siránkozzon afelett, amivé az élete vált, és csak egykedvűen tudomásul veszi az újabb konfliktusokat, amik újabb belezésekben végződnek majd. Ami a rajzokat illeti, Ron Garney képei meglehetősen egyszerűek: céljukat ugyan elérik, de egy pillanatra sem emelkednek az aktuális szuperhős-trendeknek automatikusan benyaló átlagmunkák fölé. Nehéz egy rész után ítéletet mondani, mert ebből még bármi lehet, bőven rejt magában lehetőségeket és veszélyeket is. Legkésőbb fél év múlva már többet tudunk, addig is nem árt követni…
Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…
21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.
Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre. 
A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani. 
John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt. 
Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait. 
Péntek van, ez pedig itt a 13. GeexKomix, úgyhogy ezen az újfajta „péntek 13-on” csupa szaftos, kemény, vérmocskos képregényről lesz szó. Óriás, kannibál békák inváziója után visszatérünk a dühkórtól sújtott Angliába, és ha kiélveztük a vérben és belekben nyakig tocsogó Rozsomák látványát, tanúi lehetünk egy pocsék autókereskedő bűnben való elmerülésének is. Na jó, lesz egy tipikus szuperhősös képregény is, de még az is őrültekről, gyilkosokról és gonoszokról szól. Ez itt a Dark, Bloody GeexKomix 13! Fáradjatok beljebb, csak húzzatok egy nejlonkabátot, hogy ne vérezzétek össze a ruhátokat. 
A mozifilmekhez készült képregényes folytatások/előzmények és egyéb tie-inek valami oknál fogva nem szoktak jól sikerülni, de kivételek szerencsére akadnak. Ilyen Michael Alan Nelson 28 Days Later című minisorozata is, ami meglepő módon pont a Danny Boyle-féle 28 nappal később folytatása. Ez viszont több szempontból is érdekes: egyrészt ugye a filmnek már elkészült a folytatása ugyanazon médium keretein belül (28 héttel később, és ha lehet hinni a híreknek, egy-két éven belül jön a 28 hónappal később is), másrészt meg elkészült a folytatása képregényben is. Utóbbit, ami a két mozifilm közt képzett hidat, a horrorguru Steve Niles írta 28 Days Later: The Aftermath címmel, és 2007 áprilisában adta ki a Fox Atomic Comics, ügyesen hozzáidőzítve az egy hónappal később bemutatott második mozifilmhez. Sem a film, sem a képregény nem foglalkozott azonban a 28 nappal később szereplőivel, ami talán nem is baj, hisz így kötöttségek nélkül, szabadabban mozoghattak a sztorival. Michael Alan Nelson azonban úgy döntött, továbbviszi a fiatal fekete nő, Selena történetét, aki Jimmel együtt menekült meg az első film végén. Az eredmény több mint kielégítő, még akkor is, ha a felállás túlságosan is hasonlít James Cameron Aliensére: egy csapat haditudósító be akar hatolni a fertőzés szívébe, vagyis a karanténba zárt Angliába, hogy utánajárjanak a történteknek, és ehhez a terepet immár jól ismerő túlélő, Selena segítéségét kérik. A nő persze eleinte elküldi őket a pokolba, de végül kötélnek áll, és egy karddal felszerelkezve nekivág a fertőzöttektől nyüzsgő vidéknek. 
Újabb kedvesnek, bájosnak és édesnek tűnő állatos képregény, ami nem az, aminek látszik – bár a figyelmes szemlélődő már felfedezheti a borító vérvörös hátterében virító halálfej-koponyát, ami igen határozottan arról árulkodik, hogy az alatta lévő kutyuskák ellenére a Beasts of Burden nem gyerekkönyv. Sőt, ami azt illeti, horrorral van dolgunk, és nem is akármilyennel. A helyszín egy kisváros, Burden Hill, ahol egy csapat beszélő kutya és macska éli életét a képregény lapjain soha meg nem mutatott emberek világában. Ace, Red, Rex és a többiek épp önfeledten társalognak hétköznapi dolgokról, amikor egyiküknek egy béka pottyan a fejére – és a következő pillanatban valóságos békaeső kezd záporozni az égből. Ezek a békák ráadásul kannibálok, és miután az egyik kutya eltűnik, a többiek behatolnak az erdőbe, hogy megkeressék – és itt kezdődnek az igazi bajok, merthogy úgy néz ki, hőseinknek egy békainvázióval van dolguk. Azt amúgy említettem már, hogy a kutyák (de legalábbis néhányuk) a mágiában is jártasak? 
A gonosz uralkodik. Ha valaki még nem tudná (ááá, ilyen ezen a geekekkel teli oldalon biztos nincs), a Secret Invasion után Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vált Amerika első számú rendőrévé, a S.H.I.E.L.D.-et leváltott H.A.M.M.E.R. igazgatójává, és nem utolsósorban az új, őrültekből, pszichopatákból és gyilkosokból álló Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Az erről szóló, idén indult sorozat, a Dark Avengers pedig az utóbbi hónapok során a Marvel egyik legjobb címévé nőtte ki magát. Miért is? Mert tele van hihetetlenül szemét, gonosz rohadékokkal, akiket egyszerűen pokoli jó móka megfigyelni, ahogy mindenféle, a szuperhősökre jellemző visszafogottság nélkül kaszabolnak, a harcok szüneteiben meg egymás közt marakodnak. De a legszebb az egészben az, hogy míg folynak az ilyen-olyan perpatvarok az aktuális rosszfiúkkal (akik ugye még a rosszfiúknál is rosszfiúbbak – vagy rosszlányabbak, hisz az első történet antagonistája Morgan le Fay volt), az író, Brian Michael Bendis, a háttérben gyönyörűen szövögeti az egyes karakterekkel kapcsolatos sztorikat. A kilencedik szám fókuszpontjában Ares, a háború istene, Osborn nagydarab verőlegénye áll, akinek fiát Nick Fury éppen az Osborn elleni harchoz toborozta csapatába (ld: Secret Warriors). Ares erre most rájön, és meglátogatja Furyt, hogy tisztázzák a dolgot – de nem holmi csihipuhival, Bendis ennél szerencsére jóval okosabb író. Nála a dialógusok könnyedén tudnak akkorát ütni, mint egy szuperököl, és a jelenet, amiben a csapat rejtekhelyére hatalmas fejszéjét hadonászva, törve-zúzva becsörtető isten végül rábízza fiát Furyra, egyszerűen mesteri. Eleinte folyton alulnézetből látjuk Arest, kiemelve hatalmas, isteni mivoltát, majd amikor halkan elmeséli, hogy halvány gőze sincs, hogyan neveljen fel egy fiút, hirtelen esendő emberré válik, és úgy is hagyja el végül a helyszínt. 
A noir nagy rajongójaként, mint valami messiást vártam a Vertigo új imprintjének, a Vertigo Crime-nak az indulását. Egy kiadó, ami fekete-fehér hardcore bűnügyi történeteket dob piacra, a régi ponyvaregények, normál képregénynél kisebb méretében, keményfedélben? Ez nem sülhet el rosszul. Nem is sült, de olyan túlságosan jól sem. Az első két kötet, Ian Rankin Dark Entriese (John Constantine-nal a főszerepben) és Brian Azzarello Filthy Rich-e egyszerre jelent meg, és mivel utóbbit a nemrég véget ért, zseniális 100 Bullets szerzője írta, az elvárások természetesen magasak voltak. Talán nem is csoda, hogy Azzraello (aki egyébként az említett sorozaton kívül még nem nagyon tett le igazán emlékezetes comicot az asztalra) leverte a lécet. A történet középpontjában Richard „Junk” Junkin, egy egykori egyetemista futballsztár áll, akinek karrierje egy sérülés következtében szakadt félbe. Junk most ügynökként dolgozik egy autókereskedésnél, és munkáját szánalmasan pocsékul végzi – főnöke végül inkább azzal bízza meg, hogy kövesse vad, szexi lányát, Victoriát, és akadályozza meg, hogy zabolátlan viselkedésével és botrányaival folyton a pletykaújságok címlapjára kerüljön, sárba rángatva ezzel a családi- és cégnevet. Junk alámerül New York klubvilágába, és ahogy az már az ilyen sztorikban lenni szokott, hamarosan minden szar az ő nyakába borul. 
Ah, egy Mark Millar képregény… egy NAGYON tipikus Mark Millar képregény. Ehhez kellett 8 rész? Tényleg? Hogy legyen egy finálénk, ami arról szól, hogy… miről is? Igazából semmiről, ahogy az egész sorozat marhára nem szólt semmiről. De tényleg, jól meggondolva az Old Man Logannak szinte nincs is története. Millar nem mesélt, hanem szimplán csak kiélte magát, és szépen, egymás után bemutatta megalomán ötleteit (egy disztipikus jövővel kapcsolatban, amit fél évszázaddal a hősök bukása után a szupergonoszok uralnak), amiket egy utazás és egy bosszú harmatgyenge szálai kötöttek össze, miközben otromba módon egymásra hajigálta a Rozsomák karakterével kapcsolatos legnagyobb sablonokat. Igen, hősünknek már megint leölték egy csaját – úgy látszik, a Marvel Univerzumban egy nő számára az érvagdosás és a főbelövés sem olyan atombiztos öngyilkossági módszer, mint a Logannel való kavarás. De hogy az írók egyszerűen képtelenek ettől elvonatkoztatni, és folyton ezt rángatják elő motivációnak egy kiadós kaszaboláshoz, az több, mint kiábrándító. Persze Millarnak ritkán számítanak bármit is olyan apróságok, mint karakter és motiváció, neki a lényeg az, hogy igazán tökös és cool jeleneteket írhasson. Így az Old Man Logan fináléja a maga primitív módján, egyetlen dologról szól: Rozsomák nagyon kemény. Rozsomák nagyon durva. Rozsomák nagyon dühös. Rozsomák nagyon kegyetlen. Rozsomák öl. 
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában. 
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni. 
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében. 
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk. 
Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt. 
Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit. 
„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.
Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt. 
Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában. 
Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését. 
Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.
A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd. 
Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…
Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni. 
Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt. 
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre. 
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis. 
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is. 
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket. 
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás. 
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan. 
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét. 
Már alig vártátok a pénteket, mi? Na nem holmi vacak hétvége miatt, hanem mert tudjátok, hogy most van ideje az új GeexKomixnak. És ha ideje van, akkor itt is van: ezúttal Santitóval merülünk nyakig a mainstream amerikai képregények világába, ahol találtunk többek közt egy új Star Wars, egy új Mike Mignola és egy új Predator képregényt, modernkorba ültetett görög mítoszokat, fejbelőtt, és órákig kínzott Pókembert, őrült, tömeggyilkos „Supermant”, és természetfeletti gyilkosságok egész sorát. És ez persze még nem minden… 
Közeleg a 600. Amazing Spider-Man, és mindjárt itt van Joe Kelly American Sonjának befejező része is. Ez a sztori egy kicsit elkapkodott motivációval (Póki: „hipp-hopp, úgy döntöttem, kicsinálom Norman Osborn – csak mert”), de ettől függetlenül kifejezetten ígéretesen indult, és bár volt egy-két bukkanó az úton (az a bizonyos bosszantó „gyikossági kísérlet”, és a zavaró tény, hogy hősünk pókösztöne hol működött, hol nem, attól függően, dramaturgiailag épp hogy volt kívánatos), egészen eddig tisztességgel helytállt. És nagy baj szerencsére most sincs vele, csak sajnos olybá tűnik, hogy Kelly a képregény karakterei közt feszülő izgalmas és meglehetősen összetett viszonyrendszert lebutítja egy egyszerű fekete-fehér, jó-rossz alapra, amiért nagy kár. Egyrészt ugye ott van Norman és fia, Harry kapcsolata, amit a jobb írók mindig is színesnek, bonyolultnak, és többrétegűnek ábrázoltak – mindeddig így tett Kelly is, de most az egykori Zöld Manó érzéseit a velejéig gonosz, „hulljon a férgese” szintre degradálja. Ehhez jön még Harry és a terhes Lily viszonya, amiben szintén sok lehetőség volt (már majdnem kezdett úgy tűnni, hogy a röhejes Menace karakternek lesz valami értelme), és ami szintén egy „gonosz vigyorral felfedem előtted a nagy átverést, aminek szánalmas áldozata vagy”-féle fordulatban hamvad el. Mindez az American Son eddig ügyesen szőtt szálainak, érdekesen gyúrt karaktereinek arcul köpése. Kár. 
Sosem értettem igazából, hogy egy olyan kiapadhatatlan kincsesbányát, mint a görög mitológia, miért nem aknázott még ki az utolsó morzsáig egy képregényíró sem, most hirtelen csak Bill Willingham ugrik be (Thessaly: Witch for Hire), Neil Gaiman Sandman-je is érinti ujjbeggyel a téma felületét, a Marvel gyalázatos Héraklészét és Árészét meg inkább gyorsan felejtsük is el. Dráma, szerelem, vérfertőzés, intrika, csodák, hősök: úgy tűnik Peter Milligan, aki bár már veteránnak számít a Marvel (X-Force, X-Statix) és a DC (Enigma, The Human Target) berkeiben, de még nem sikerült igazán nagyot dobbantania, ezúttal beletenyerelt a lehetőségbe, ami Willingham-et is ismertté tette. Hiszen amit a Greek Street első, 1 dolláros vevőcsalogató áron piacra dobott számában találunk, az bizony felkérés egy táncra, le lehet porolni a klasszikus tudásunkat, előrángatni az elfeledett hősöket, hiszen a londoni Soho-ban játszódó történet egy magical underground-ot sejtet, amit ógörög hősök, boszorkányok és szörnyetegek népesítenek be. A közelebbi helyszín a kulturális olvasztótégely aranymetszése, a Greek Street, ahol még egy híres magyar étterem is található (The Gay Hussar), és hongkongi bandák csapnak össze olaszokkal. 
Alternatív szuperhőstörténelemből láthattunk már eleget, a sort maga a Marvel kezdte a What if…? füzetekkel, majd a DC folytatta az Elseworlds történetekkel és láttunk már Supreme Power-t Straczynskitől és Black Summer-t Warren Ellistől. Miben nyújt tehát újat az Irredeemable, milyen jóvátehetetlen dolog történt Mark Waid (Kingdom Come, 52, Captain America) alternatív univerzumában létező omnipotens Superman alteregó életében? Miért pusztít el milliós városokat, vadássza le hajdani társait és tartja rettegésben az egész világot Plutonian, Amerika hajdan szerény, hatalmas szívű cserkészfiúja? Maga a mód némileg taszít, ahogy a képregényszakma valóságos szupersztárja már előre hideg fejjel megtervezett pénzfialó gépezetet épít a címre (speciális 500 példányos korlátozott kiadás, a trade-ek egyszerre csak négy számot foglalnak magukban, négyféle borítóvariáns, „Mark Waid is Evil” pólók), kollégájához, Mark Millarhoz hasonlóan, aki a középszerből éppen csak kiemelkedő Kick-Ass-t adta el úgy Hollywoodnak, hogy a csak hatodikszámánál tartó (nyugodtan nevezhetjük így) brand,még be sem fejeződött. 
Matt Wagner remekül indult sorozata a harmadik negyedévében elfáradt kicsit, úgyhogy pont jókor jött a 11. számmal beköszöntött téma- és hangulatváltás. Igaz, a címszereplő mágus és a rejtélyes, kifürkészhetetlen Phantom Stranger évszázadokon átívelő szerelmi (vagy valami afféle) története, háttérben a történetelem vérzivataros eseményeivel, eredetibb és izgalmasabb koncepció, mint egy újabb természetfeletti nyomozós sztori, de mivel a kivitelezés mindeddig hibátlan, megbocsáthatjuk Wagnernek a kisebb ambíciókat. És persze fontos szempont az is, hogy a sorozat jellegének változása korántsem ad hoc, hanem nagyon is indokolt és következetes, hiszen a főszereplő eddigi kalandjainak következményeként kerül sor rá. Madame Xanadu egyébként egy régi DC karakter, még a ’70-es évek végéről, aki sok „kollégájához” (így legutóbb az „ismeretlen katonához”) hasonlóan megtalálta útját a mainstream univerzumból a kiadó imprintjének, a felnőtteknek szóló Vertigónak a világába. A Merlin által megátkozott varázslónő (eredeti nevén: Nimue) története most ért el arra a pontjára, amin eredeti inkarnációjának feladatát veszi magára – azaz segítséget nyújt azoknak, akik valamiféle természetfeletti veszedelemmel néznek szembe. Az eddigi részek szépen megágyaztak ennek a koncepciónak: Nimue évszázadokon keresztül sodródott, járta a világot, kultúrákat ismert meg, birodalmak felemelkedését és bukását élte át, és mivel látja a jövőt, hosszú ideig őrlődött, hogy beavatkozzon a történelem menetébe, vagy se. A 10. számban végül elérkeztünk a XX. századba, hősnőnk pedig végre megtalálta békéjét és célját egy mágikus bolt (illetve nyomozóiroda) formájában. 
Pár hete indult csak újra útjára a Dark Horse-nál az Aliens sorozat, és most megérkezett a szintén újraindított Predator első száma is – méghozzá ugyanattól az írótól, John Arcuditól. Arcudi tehetséges fazon, ezt bárki tanúsíthatja, aki olvassa a B.P.R.D.-nál írt remek történeteit, és persze az említett Aliens is ígéretes kezdetnek bizonyult. Viszont ezzel a Predatorral, ezzel gondok vannak, és sajnos nem is kicsik. Pedig a felvezetés még egész pofás. A helyszín a véres konfliktusokkal, belharcokkal és terroristákkal teli Dél-Afrika, egy ilyen környezet pedig tökéletes egy Predator-sztori számára. A képregény egy zsoldosokkal kísért vállalati konvoj elleni támadással indul, amit terroristák kezdenek el, de persze a rusnya földönkívüliek fejeznek be. Semmi különös, pofonegyszerű felütés, de ennél többre nincs is szükség. Eztán jönne a főszereplők bemutatása, a mellékszereplők fokozatos eltűnése, és a keményfiúk ráébredése arra, hogy itt bizony vadásznak rájuk. Arcudi azonban nem pöcsöl ilyen apróságokkal: gyorsan megmutatja nekünk a biztonsági csapat tökös, nemtörődöm, kihaénnem főnökét, akinek feladata, hogy vállalatvezetőket szállítson egy veszélyzónában A pontból B pontba, meg a tökös, hurrápatrióta katonai összekötőt, és felvázol köztük egy teljesen érdektelen konfliktust, aminek a füzet végére érve úgy tűnik, hogy egyébként sem lesz semmi szerepe a későbbiekben. 
Star Wars rajongóként mindig öröm látni, ha új képregény indul arról a bizonyos régi, messzi-messzi galaxisról – még akkor is, ha korántsem képes mind megfelelni az elvárásoknak. Ahogy az első jelek szerint ez sem. Az Invasion 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódik, és voltaképp a jelenleg is futó Legacy történelmi előzménye: egy távoli galaxis menekült népe, a Yuuzhan Vong megtámadta, és idővel elpusztította a Birodalom megdöntése után létrejött Új Köztársaságot (ennek krónikája a 19 részes The New Jedi Order című regénysorozat). Tom Taylor sorozata a konfliktus kezdetéről szól, amikor az idegenek az ismert galaxis határvilágait ostromolják. És, na igen, ennél több nem is nagyon történik az első részben. Dirr, bumm, bamm, itt a Yuuzhan Vong, fusson, ki merre lát. Egy Artorias nevű bolygót rohannak le elsőként, amelynek királyi családja szétszakad a támadásban: a fiú, Finn, a harcok elején szerencsésen felbukkanó Luke Skywalkerrel a jedi akadémiára megy, a lány fogságba esik, az apa pedig, királyhoz méltón, természetesen a vélhetően rövid életű ellenállás vezetője lesz. 
Lunáék két éves futamra tervezték szuperhősjellegű akció-fantasy sorozatukat, ami azt jelenti, hogy a The Sword a következő számmal alighanem megkezdi a fináléját. Lehet, hogy ideje, mert a legutóbbi rész az első jele volt annak, hogy az amúgy kiváló képregény mintha kezdene kifulladni. Dara a családját lemészárolt három halhatatlan közül immár a másodikkal szállt szembe (Knossosszal, aki a négy elem közül a földet uralja) címbéli kardjával, az egyetlen fegyverrel, ami ártani képes nekik – és a kreatívan indult, de túl hosszan elnyújtott harcjelenet végül buta ötletekkel, és a sorozat (a téma és a műfaj ellenére) földhözragadt realizmusához képest képtelen hülyeségekkel érte el a mélypontját. Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez csak egy egyszeri botlás volt, amit az alkotók ezzel az ismét nagyszerű füzettel korrigálnak. Tehát Dara és Knossos harcának fináléjáról van szó, amibe az utolsó testvér, Malia is beavatkozik – és mindenki nagy meglepetésére nem a fivére oldalán. Maga az összecsapás Lunáékhoz méltón dinamikus, ötletes, véres és intenzív, és továbbra is fantasztikus, ahogy a szereplők aktuális, sorsdöntő cselekedetei előtt megakasztják a cselekményt, és egy flashbackkel mutatják be, erősítik meg a motivációikat, illetve az esemény érzelmi hátterét. 
Mike Mignola Hellboy univerzuma egyre terjeszkedik, és terjeszkedik. A jószívű vörös démon után először jött a B.P.R.D., majd belekóstolhattunk Lobster Johnson kalandjaiba, most pedig Sir Edward Grey kap saját minisorozatot, aki annak idején még a Wake the Devilben bukkant fel először egy kisebb mellékszerepben. Érdemes megfigyelni azt a tudatosságot, amivel Mignola építgeti az univerzumát: egyrészről minden sorozata ugyanolyan (különleges képességű, vagy legalábbis roppant jól képzett emberek rejtélyes, természetfeletti esetekben nyomoznak), másrészről viszont teljesen más. A Hellboy a címszereplő személyes végzetét követve mutatja be ezt a veszélyes világot, a B.P.R.D. a szörnyek elleni epikus, sokszor globális küzdelemre koncentrál, a Lobster Johnson a ’30-as évek ponyhvahőseinek reinkarnációja, a Witchfinder pedig a viktoriánus korabeli Angliát idézi meg, vagyis a jól megszokott horrorisztikus hangulatot ismét teljesen új korba és környezetbe helyezi. Sir Edward Grey, őfelsége, a királynő legmegbecsültebb és leghíresebb nyomozója, megmagyarázhatatlan halálesetekre igyekszik fényt deríteni Londonban, 1879-ben. Az áldozatok egy korábbi kutatóexpedíció tagjai, akik rábukkantak egy földalatti városra, egy régi, emberiség előtti civilizáció romjaira – és persze annak rendje és módja szerint, hullani is kezdtek, mint a legyek. 
Véget ért végre Warren Ellis és Simon Bianchi első sztorija az anno Joss Whedon és John Cassadey neve alatt indult sorozatnál. Végre, mert a hatrészes Ghost Box már majdnem egy évvel ezelőtt indult, így az utolsó felvonás mostani érkezése nagy túlzással sem nevezhető kis, elegáns késésnek. És a legszörnyűbb az, hogy még csak nem is feltétlenül érte meg a várakozást. A Ghost Box sztorija olyan végtelenül egyszerű, hogy az már szinte fáj, és igazából Ellis szokásos tudományos blablája (mesterséges mutánsokról és alternatív világokról) sem teszi összetettebbé – legfeljebb intelligensnek tűnik, de valójában nem az. Vegyesek az érzéseim egy újabb őrültté/gonosszá tett régi karakterrel (Forge) kapcsolatban is, úgy látszik, manapság ez a divat X-fronon – lásd még Bishop pálfordulását a Messiah Complexben. Szóval a történetben egyszerűen nincs annyi, hogy igazoljon egy hatrészes comicot, és végül az egész csak Ellis eleven dialógusai, viszonylag ötletes akciói, fanyar, jópofa humora és remek karakterkezelése miatt lesz élvezhető. Sajnos azonban a mérleg másik oldalán ott vannak még Simon Bianchi ordítóan öncélú panelkavalkádjai, az olykor egészen rettenetes és túlzó mimikák, és a kaotikus színek. Összességében egyáltalán nem rossz, de messze nem is győzött meg arról, hogy az új alkotópáros elődjének nyomdokaiba léphet. 
Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Frank Quitelytől ilyen eszméletlenül gyönyörű képeket – pedig nem volt ám csúnya az All Star Superman sem. De amit ezzel a sorozattal művel, az maga a csoda. Fantasztikus dinamizmus, erőteljes arcjátékok, markáns vonások, lendületes, kreatív panelelrendezés – és mindezt Alex Sinclair bámulatba ejtő színvilága koronázza meg. De a Batman and Robin persze nem csak a rajzai miatt kötelező olvasmány. Grant Morrison új sorozatának második része még az elsőt is felülmúlja, és ez nem kis szó: egyrészt itt van egy egyszerre félelmetes és röhejesen abszurd szupegonoszbanda, akivel hőseink frenetikusan bizarr csetepatéba keverednek. Másrészt Morrison remekül használja a karaktereket, Batman és Robin (korántsem felhőtlen, és ebben a számban első forráspontjára érő) kapcsolatának ábrázolása a képregény szíve és lelke, de Aflred is nagyszerűen működik, mint a bátorítás és a logika hangja. Harmadrészt pedig, az író végre szembeállítja Batmant Gordonnnal (aki persze rögtön tudja, hogy ez a Batman nem az a Batman), még ha csak rövid időre is – de tudjuk, h
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból). 
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi. 
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!) 
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is. 
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül. 
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére. 
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett. 
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre. 
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál. 
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján. 
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott. 
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk. 
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén. 
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt. 
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk. 
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is,
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként. 
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben. 
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta). 
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről. 
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak. 
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle. 
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében). 
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat… 
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját. 
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért. 
.jpg)
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége. 
