A 2007-ES GEEKLISTA

Megmondjuk, mi volt a legjobb idén, mert mi értünk hozzá a legjobban
Chavez képregénylistája:

2007-ben igazán nem volt okunk a panaszra, az elmúlt évekhez képest jelentősen nőtt a választék. Bővült a szuperhős képregények kínálata, az új shonen (fiatal fiúknak szóló) és shojo (fiatal lányoknak való) sorozatok mellett megjelentek az első seinen (felnőtteknek szánt) mangák, európai és magyar alkotásokban sem szenvedtünk hiányt, és idén végre már a szakirodalom is megtalálható volt a palettán. A következő 10-es lista teljesen szubjektív, így csak a saját érdeklődési körömbe tartozó kiadványokat tartalmazza.

1. HÓDÍTÓK VÉGZETE
A fantasy-re felesküdött Deltavision kiadó, eredetileg csak könyvekkel foglalkozott, de pár éve már képregény kiadással is próbálkozik, bár eddig többnyire csak mérsékelt sikerű, többnyire a fantasy rajongók figyelmére számító kiadványokat kínált. A listám élén szereplő mű szintén a fantasztikus történetek szerelmeseinek szól elsősorban, de a Hódítók Végzete című nagyméretű fekete-fehér albumba belelapozva, minden képregény rajongó nyálelválasztása beindul. 196 oldalon keresztül, gyönyörű, nagyon aprólékosan kidolgozott művészeti alkotásokat kapunk, amelyek 3 lenyűgöző hősi eposzt keltenek életre. A Hódítók Végzete egy hamisítatlan európai ízű képregény, amely lenyűgöző rajzaival, és nagyszabású történeteivel a képregény gyűjteményünk egyik legszebb éke lehet. Ismerve a kiadó jövő évi terveit, úgy tűnik, hogy ezt még lehet tovább fokozni is. Kötelező vétel!

Kritika később.

2. 300
Tavasztól már Frank Miller másik főművét is olvashatjuk magyarul. A Képes Kiadó a hazai megjelenést a magyarországi filmpremierre időzítette, és bár a keménytáblás, szép kiállású albumnak rendesen megkérik az árát, az minden egyes fillért megér. A thermopülai csata képregényes újraértelmezése hatalmas, gyönyörűen megkomponált színes képeken át közvetítve jut el hozzánk, mindez Frank Miller összetéveszthetetlen stílusában. Alapmű.

3. TŰZHARCOS ÉS A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
A Képes Kiadótól már megszokhattuk, hogy (többnyire) csak igényes dologhoz adják a nevüket. A Tűzharcos És A Sötétség Mélyén a kiadó első próbálkozása az egyre népszerűbbé váló mangákkal, ehhez pedig sikerült egy kiváló művet találniuk, majd tálalniuk. Takizawa Seiho két hosszabb és egy rövidebb története a szerző tetszetős rajzaival kiegészülve, mindenki számára ajánlott olvasmány. Háborús környezet, UFO-k, tankok, és egy klasszikus történet feldolgozása az itthon megjelent első seinen manga lapjain.

4. ÉLNI
Természetesen a Mangafan kiadó is bepróbálkozott a seinen mangával, és nekik is sikerült egyből 10-est lőniük. Takahashi Tsutomu klasszikus egykötetes mangája remek rajzaival és izgalmas történetével kiválóan alkalmas a távolkeleti képregények nagy szemű lolitáitól rettegő laikusok megtérítésére. Az Élni egy nagyon addiktív mű, amit szinte lehetetlen nem egyszerre kiolvasni, ráadásul mindezt egy igazán kedvező árért cserébe tehetjük meg. Ezekután kíváncsian várom a Mangafan további felnőtt mangáit is.

5. VERTIGO 4
A Vertigo antológia egy igazán bátor vállalkozásnak tekinthető, mivel a hazai képregényolvasó tábor nagyobb része főleg a jelmezes szuperhősökre vevő. A felnőttesebb tartalommal bíró sorozatok három legismertebbjének egy-egy epizódját magába foglaló válogatás, az igencsak izgalmas negyedik kötettel le is vonult a színről. A Kingpin kiadó tervei szerint, a címek külön kötetekben jelennének meg majd a jövőben, bár ehhez elsősorban az is szükségeltetik, hogy az eddig kiadott Vertigo antológiák anyagilag megtérüljenek. Szóval, ha akartok még Prédikátort és Y, az Utolsó Férfit, akkor vegyetek Vertigo-t.

6. NAPIRAJZ
Merényi Dániel alias Grafitember interneten publikált stripjei már bőven megérettek arra, hogy kétévadnyit belőlük kötetbe foglaljanak, és megjelentessék végre papírformátumban is. A képregényrajongókat alaposan megosztó alkotások a humor egy olyan szegmensét képviselik, amelyre talán nem mindenki nyitott, de az biztos, hogy a Napirajz sikere nem véletlen. A már a blogon is kultikussá vált képsorok a Titkos Fiók kiadó jóvoltából egy izmos, több mint 300 oldalas könyvbe foglaltattak, hogy minden offline Tibor is magáévá tehesse. Ki merem jelenteni, hogy magyar kultképregény született, de ha csak a kifinomult, szolid humort kedveled, akkor kerüld el messzire.

7. A KÉPREGÉNY FELFEDEZÉSE
Scott Mccloud maga is képregényrajzoló, így mi sem természetesebb, hogy a képregények történelmét, fejlődését, típusait, valamint azok felépítését és működését taglaló művét is rajzolt képek formájában prezentálja. A képregények bibliájának is tekinthető vaskos szakirodalomnak minden képregényrajongó polcán ott a helye, ugyanakkor bátran merném ajánlani a képzőművészetek bármely ága iránt érdeklődők számára is. A Képregény Felfedezését a Nyitott Könyvműhely Kiadónak köszönhetjük, akik a 2008-as esztendőre is készülnek egy hasonló volumenű dologgal. Ámen.

8. BATMAN - PRÉDA
A Képes Kiadó folytatta a Batman történetek közlését is. Az ősszel megjelent Préda 120 oldala ezúttal is egy fordulatokban gazdag, sötét hangulatú sztorit rejt, mindezt a kiadótól már megszokott magas minőségben. A képregény írója a Batman történetekben már járatos Doug Moench, kiváló rajzait a magyar származású Paul Gulacy követte el. Aki a három részletben közölt Hush-t szerette, az cserkéssze be a Prédát is.

Kritika később.

9. STAR WARS – JEDI HISTÓRIÁK - A SITHEK ARANYKORA
A hazai Star Wars képregénysorozat 10. születésnapja pont egybeesett a Csillagok Háborúja bemutatásának 30. évfordulójával, e kettős ünnep mellett pedig már a sorozat hazai kiadója sem mehetett el szó nélkül, ezért erre az alkalomra egy különleges ajándékkal készültek meglepni a rajongókat. Az 5000 évvel a klasszikus trilógia előtt játszódó történet, igényes kivitelben, fényes papíron és igazán baráti áron került az újságosok polcaira. Mindez igencsak dicséretes vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a magyar Star Wars képregénysorozat minősége leginkább az összevízfestékezett WC papírhoz hasonlítható. A kísérlet sajnos be is bukott, így a történet folytatása már (az ígéretek ellenére) nem különszámként jelenik meg, hanem a kéthavi lapban folytatásonként. Nagy kár érte.

10. SIN CITY 3
A Fumax-tól idén is kaptunk egy Sin City kötetet, sorrendben a harmadikat, ami gyakorlatilag nem más, mint a Rodriguez film egyik epizódjának storyboardja. Na jó, ez nem komoly, mert Frank Miller rajzait nézegetve, és szövegeit olvasgatva talán még a mozgóképnél is ütősebb élményben lehet részünk. Ha még nem láttuk volna a filmet, akkor azért, ha meg már igen, akkor pedig azért kötelező a cucc beszerezése. Meg hát Miller nem csak sörben jó.

Köbli Norbi filmes listája:

2007 legjobb amerikai filmjei*

A forrás (The Fountain, r. Darren Aronofsky)
Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia, r. Csupó Gábor)
Superbad (Superbad, r. Greg Mottola)
A Bourne-ultimátum (The Bourne Ultimatum, r. Paul Greengrass)
Véres gyémánt (Blood Diamond, r. Ed Zwick)
Az elhagyott szoba (Vacancy, r. Antal Nimród)
Felforgatókönyv (Stanger Than Fiction, r. Marc Forster)
Felkoppintva (Knocked Up, r. Judd Apatow)
Az utolsó jelentés (Breach, r. Billy Ray)
Nehéz idők (Harsh Times, r. David Ayer)

2007 legrosszabb amerikai filmjei*

Halloween (Halloween, r. Rob Zombie)
Átok 2. (The Grudge 2, r. Takashi Shimizu)
A Barbár – Legenda a szellemharcosról (Pathfinder, r. Marcus Nispel)
Férjhez mész, mert azt mondtam (Because I Said So, r. Michael Lehmann)
Vadidegen (Perfect Stranger, r. James Foley)
Fekete Dália (The Black Dahlia, r. Brian De Palma)
A másik én (The Brave One, r. Neil Jordan)
Az invázió (The Invasion, r. Oliver Hirschbiegel)
Faterok motoron (Wild Hogs, r. Walt Becker)
Ébredő sötétség (The Seeker: Dark is Rising, r. David L. Cunningham)

* 2007-ben Magyarországon, moziban vagy DVD-n bemutatott amerikai filmek.

Linkovic Csumoszky játéklistája:

10. CLIVE BARKER'S JERICHO (PC, X360, PS3)
Jobban nem is indulhatott volna: a marketing nem túl tolakodóan, ügyesen operált (a rejtélyes youtube-os áldoksiktól a titokzatos website-ig), a teaser videók stílusosan kimunkált horrorról árulkodtak, s a demótól végképp mindenki maga alá csinált (még ha nem is a félelemtől), ám a végeredmény kétségbeejtő lett. Az atmoszféra oké, hogy szándékosan nyomasztó, no de annyira, hogy a játékot is utáljam? Ilyen sivár látvánnyal a Blair Witch Project 2 óta nem találkoztam, az ergya pályadizájn pedig megadta a játéknak a kegyelemdöfést: a játékmenet olyan monoton, hogy az embernek a feje is belefájdul. Dacára az ügyesen kidolgozott részleteknek, a hangulatos menünek, a remek zenének és az ijesztő hangoknak, minden hiába. Ugyanis a Jericho élvezhetetlen játék, az év legnagyobb csalódása.

9. ASSASSIN'S CREED (PC, X360, PS3)
A PC-sek még mindig várják, de konzolra két hónapja kijött már az év egyik legjobban várt játéka, az Assassin's Creed. A némi sci-fi katyvasszal felhigított történet gyakorlatilag egy frankó középkori szimulátort szült, ahol korhű városok hajszálpontosan leképzett másaiban rohangászhatunk third person nézetben. A grafika gyönyörű, a perspektívák szédítőek, a főszereplő akrobatikus mutatványaival meg még perzsia hercegét is lealázza... de ennyi. Ez egy gyönyörű, ám frankón unalmas történelmi szimulátor - az év másik nagy csalódása.

8. OVERLORD (PC, X360)
Dungeon Keeper nyomdokait követő gonoszkodós istenjáték, látványosan konzolra fejlesztve. A PC port sajnos minden konzolátirat gyerekbetegségétől szenved, beleértve a kényelmetlen irányítást és a sokszor indokolatlan 3rd person nézetet. Az Overlord korántsem szólt akkorát, mint vártuk: szép és humoros, de monoton és nem elég gonosz.

7. TEAM FORTRESS 2 (PC, X360, PS3)
A csapatalapú hentelés legújabb ásza rajzfilmszerű grafikával, humoros gegekkel és kiegyensúlyozott játékmenettel, csak baromira híján van a gyári mappáknak. Reméljük ezt a lelkes pályagyártók pótolni fogják.

6. HALF-LIFE 2 EPISODE TWO (PC, X360, PS3)
Ugyan jobb, mint az előző, de ez továbbra is csak rutinmunka. Az unalomig ismert pályastruktúrát a Valve a kisujjából kirázza, ehhez képest viszont ijesztően sokáig pepecsel egy-egy résszel. A legnagyobb probléma az, hogy az epizódikus tartalom egyre céltalanabb - pedig az EP2 nem rossz játék, csak felesleges.

5. CALL OF DUTY 4 MODERN WARFARE (PC, X360, PS3)
Remélem már mindenkinek csömöre van a második világháborús játékoktól. Az Infinity Ward is így gondolta, s haldokló szériájának modern hadszíntereken adott vérátömlesztést. Nagyon vártuk, bár kisebb csalódás, hogy az egyszemélyes kampány piszkosul rövid (ez az új trend?), s valódi first person shooter helyett inkább egy árkádjátékhoz hasonlít.

4. HALO 3 (X360)
Nagyobb, hosszabb és vágatlan - nagyjából ennyivel leírható Master Chief kalandjainak befejező epizódja. A játék semmi lényegi újitást nem hozott, csak a szokásos Halo-élményt: ujjgyakorlat a Bungie-tól. Ráncfelvarráson csak a grafika és a multiplayer esett át, de éppen utóbbi miatt imádják tízezrek a Halo sorozatot - joggal. Hogy az eposz ezzel véget ért volna? Kötve hiszem.

3. PORTAL (PC, X360, PS3)
A játékosok mostanában nincsenek elkényeztetve, már ami a ténylegesen úttörő, előremutató játékstílusokat illeti. Ám az űr betöltésére az Orange Box bónuszaként debütáló Portal-nak minden esélye megvolt, idegesítő rövidsége miatt azonban "csak" egy üdítő színfolt lett a belsőnézetes akciójátékok palettáján.

2. CRYSIS (PC)
Idén minden pécés a Crysis-ra készült, a játékőrültek a teljes konfigot beújították, ám a fotorealisztikus dzsungelharc még a csúcskategóriás gépekben is kiakasztotta a barométert. Az ámulatba ejtő grafika kicsit háttérbe is szorította a történetet, ennek ellenére a Crysis nem csak egy felvágós techdemó. A kötetlen játékmenet és az óriási terek számtalan lehetőséget adnak a játékos kezébe, az okos AI és a gazdag pályadizájn pedig új távlatokat nyitott a lövöldözős játékok szférájában.

1. BIOSHOCK (PC, X360)
Csúcsra szöktetett elvárások és turbó fokozatra kapcsolt marketing előzte meg a Bioshock megjelenését, s a fejlesztőgárda vállára ezzel óriási felelősség nehezedett. A karmesteri pódiumról az a Ken Levine dirigált, aki a System Shock 2-vel örökre bevéste nevét a techno-horror nagykönyvébe. A Bioshock az előd által kitaposott ösvényt követi, egy fikarcnyit sem engedve annak színvonalából, ám a műfaji forradalom ezúttal elmaradt. Nem mintha ez bárkit érdekelne, hiszen a Bioshock személyében a pszichotikus horrorok új királyát üdvözölhetjük.

Bajtai András filmes listája

5. TEJÚT (Tejút, r.: Fliegauf Benedek, 2007)
Flieaguf számomra a legjobb fiatal magyar filmrendező, a Rengeteg és a Dealer után új „ambient-filmje”, a Tejút (komoly fesztiválsikerek után) szintén nem okozott itthon sem csalódást. A Tejútról Pilinszky János egyik kései versének részlete jut eszembe: „Akár egy kivilágított / vesztőhely, leszorított tarkó, / oly szép és idegen a látvány.” Fliegauf filmje, ahogyan a fiatal rendező sajátos műfajmegjelölése ígéri, tényleg nem pörög, ám ez kit érdekel, mert a Tejút olyan, mintha egy fegyelmezett és visszafogott képeskönyv fejezeteit néznénk hosszan-hosszan bámulva, belefeledkezve az „idegen” és „szép” látványba, míg el nem sodródunk magunk is a fehér űrben.

4. 13 (13 Tzameti, r.: Géla Babluani, 2005)
Nem véletlenül emlegették a korai rideg és metsző Polanskit e film kapcsán, a 13 szerintem is az utóbbi évek egyik legjobb thrillere, amely valóban Polanski profizmusát idézi; kristálytiszta és hidegvérű alkotás, amely leginkább a középső fél órában látható öngyilkosság-a-négyzeten-típusú oroszrulett-bajnokság miatt került ide a listára, de a felvezetés és a levezetés is legalább ennyire sikerült, még akkor is, ha baromira kiábrándító. Brad Pitt már le is csapott a filmre, hamarosan tehát érkezik majd az amerikai remake, fúj.

3. 300 (300, r.: Zack Snyder, 2006)
A látvány, a látvány! Mi mást lehetne tenni, mint leborulni előtte és betelni vele újra meg újra!?

2 A ZODIÁKUS (Zodiac, r.: David Fincher, 2007)
Mivel imádom a hetvenes évek filmjeit, nem volt kérdéses, hogy Fincher új filmjét is szeretni fogom. A zodiákus egyszerre kiváló hangulatfilm, a fenyegetettség trükkösen jelenvaló, én mindvégig azt éreztem, hogy a gyilkos bárhol, bármelyik pillanatban felbukkanhatna és lecsaphatna. Nem beszélve arról, hogy a rejtélyekért is megőrülök, és az, hogy nem kapták el a fickót, csak még élénkebbé teszi a filmet. Számomra nagy öröm és élmény volt elveszni a részletek, elméletek, nyomok és konspirációk kacskaringós útvesztőjében. Fincher tökéletesen demitologizálta az ismeretlen elkövető alakját, amely lehet, hogy sokaknak nem tetszett, de a biblikus Hetedik után szerintem kifejezetten ügyes húzás volt.

1. NAPFÉNY (Sunshine, r.: Danny Boyle, 2007)
Danny Boyle komor és rideg scifijét lehetetlen volt nem imádnom, annak ellenére, hogy nem igazán vagyok a műfaj nagy rajongója, de mit lehet tenni, ha az angol rendező tényleg a legjobbaktól tanult, a Nap vakító és őrjítő fénye mögött mindvégig ott lebeg Stanley Kubrick mesterien elegáns vizuális szuggesztivitása (2001: Űrodüsszeia) illetve Ridley Scott kérlelhetetlen cinizmusa és precízen visszafogott kegyetlensége (Alien). Boyle tehát jól döntött, elhagyta a műfaj bárgyú és röhejes meseszerűségét, de a klausztrofób hangulatot és a magával ragadó látványvilágot megtartotta, miközben mértani pontossággal adagolja az egyre nyomasztóbb fordulatokat, a recept pedig bevált: a Sunshine-t még a szükséges klisék felhasználása sem tette tönkre. Ki kell még külön emelnem a soundtracket, ami a mai napig nem jelent meg, pedig nagyon sokat ad a filmhez, az Underworld és John Murphy jegyezte filmzene durván karcos zajait és patetikus dallamait egyaránt nehéz elfelejteni. (Lásd addig is az Underworld Oblivion With Bells című albumáról a To Heal című szerzeményt.)

Bajtai András sorozatlistája

5. DEXTER - 2. évad
Ezt a sorozatot már jól körbejártuk itt a blogon, az első és második évadot is külön-külön, amelyek közül nekem sokkal jobban tetszett az első, de azért a második évad is megérdemli, hogy itt legyen, főleg a második fele miatt, és még azért is, mert remélem, hogy a harmadik évadban majd megint helyreállnak a másodikban kisiklatott dolgok, és Dexter ott folytatja a munkát, ahol abbahagyta.

Kritika az első évadról / a második évadról

4. A SZÖKÉS - 3. évad
Habár csak nyolc epizód ment le eddig belőle a sztrájk miatt, azt azért kijelenthetjük, hogy a készítők tartják a megszokott színvonalat, sok-sok fordulat, váratlan meglepetés, titkok, és izgalom, idegölő suspense, amiben ez a széria mindig is kiváló volt. Az új helyszín nekem amúgy is különösen tetszik, meg mindig is szerettem a sittes-dolgokat, és a töltények még nem fogytak el, tehát nem vaktöltényeket puffogtatnak, remélem, hogy mindez kitart majd az évad végéig.

3. TELL ME YOU LOVE ME - 1. évad
Az HBO párkapcsolati drámasorozata nekem tuti befutó, miközben Hollywood csupa sziruppá és giccsé rontotta az évek alatt ezt a fontos és kikerülhetetlen tematikát, az HBO helyreállítja a kibillent egyensúlyt: összetett karakterek és emberszagú problémák, a sorozat hitelessége már-már földöntúli. Aki szeret mások és a maga magánéletében vájkálni, az ki ne hagyja. A Tell Me You Love Me nem zavaróan lelkizős, hanem sokkal inkább őszinte és valódi. Igazi ritkaság.

2. ODAÁT – 3. évad
A természetfeletti sorozatok etalonja, vagyis: van még élet az X-akták után! A Winchester-tesók vadásznaplója az évadok során csak egyre jobbá és összetettebbé válik, és aminek külön örülök, hogy az egyes epizódok fölött átívelő központi mitologikus-epikus szálat is egyre határozottabban bontogatják a készítők. Talán ennek a sorozatnak a hiánya fáj leginkább a sztrájk miatt.

1. DRÓT - 4. évad
Minden idők legjobb sorozatának negyedik évadában háttérbe szorították az éppen alkoholmentes családi életet élő McNulty-nyomozót, aki az ötödik évad teasere szerint a záró évadban újra a pohár után nyúl. (Alig várom!) De nem tudok nem szó nélkül elmenni amellett, hogy habár a szociológiailag továbbra is hiperfelkészült negyedik évad még mindig pontos és összetett képet nyújt az éppen aktuális problematikáról (oktatás), mégiscsak egy olyan intermezzónak tűnt, amely a befejező évadot (illetve annak hatásosságát) készítette elő, hogy aztán végül, még egyszer, utoljára összeálljon majd a régi csapat és újra bedrótozzák a rosszfiúkat.

Parraghramma. Filmes! Listája:

10. ÓPIUM - EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA (magyar-német, Szász János, 2007)
Amikor kapuzárási pániktól lomhán riadozva a mélyen tisztelt Főszerkúrat kérdeztem izibe (ha csak perceptuálisan is, de) elsajátítandó, potenciális jelöltekkel kapcsolatban, Szász János dolgozatára csak annyit mondott: „unalmas”. Tulajdonképpen igaza volt, Sade markitól McMurphyn keresztül a koreai kiborgokig bezáróan már annyi celluloid kettyóssal fárasztották eleddig a jóravalót, hogy nem pusztán a kollektív érdeklődés lanyhult irántuk, de a hivatalos deviancia komoly értékvesztésen is átesett. Az Ópium eme tematikai hendikep mellett komoly történelmi sántasággal vonszolja végig zsibbatag cselekményét, hisz a lélekgyógyászat prehisztorikus koponyalékelések (trapenáció), és a törtető Moniz doktor 1935-ös keltű barbarizmusa (prefrontális leukotómia, vagy trendin becézve lobotómia) közötti, kíméletesebb időszakába (1913) kalauzol – ilyetén orvosi szúróeszközök dramaturgiailag fontos jelenlétében. Hogy ez mér nem ütött senkinek százas szöget a homloklebenyébe a kedves írók közül, az azért mindegy, mert a Gizella és Dr. Brenner között lángra lobbanó (egyszerre brutálisan zsigeri és szó szerint költői) érdekszerelem talán pont a maga kissé halvérű és nyers megjelenítésében szól leghitelesebben a pszichózis, a szégyentelen tehetség és a szánalmasan emberi irigység többnyire misztifikált szentháromságáról.

9. TRANSFORMERS (amerikai, Michael Bay, 2007)
Mivel nem vagyok oda túlságosan dobhártyaszaggatóan túlkoreografált, s közben következetesen patetikus filmjeiért, sokszor megfordul bennem Trey Parkerék végcinikusan álromantikus dalocskájának vonatkozó sora: „Why does Michael Bay get to keep on making movies? (I guess Pearl Harbor sucked…)” Hát ezért. Nemtom, állt-e valaha valami jobban Bay bá kezében, mint az őszinte hancúrozásban artikulálható infantilizmus. Ráadásul a korábban irritáló hősies-hazafias monológokat ilyen játékos pléhmonstrék gépszájába adva akaratlanul is kihallatszik némi (ön)gúny, amin nem nevetni egyenesen illetlenség.

8. 28 HÉTTEL KÉSŐBB (28 Weeks Later, angol-spanyol, Juan Carlos Fresnadillo, 2007)
Nem. Nem és nem. Erről a könnyedén túlideologizálható moziról egyszerűen nem vagyok hajlandó írni.

7. EASTERN PROMISES (angol-kanadai-amerikai, David Cronenberg, 2007)
A maestronak az Erőszakos múlttal sikerült olyan alacsonyra tennie a lécet, ami fölött lényegében képtelenség nem átbicegni. Az Eastern Promises ugyan ennél ambiciózusabb munka, de az év – késes támadóival egyszál faszban megmérkőző Mortensen lifegvényeivel levédett – bunyójelenetét leszámítva még így is áthatja az a szalonképesség, ami az ortodox Cronenberg őrülteket könnyedén lohaszthatja lefele. A testi deformitások metaforikus alkalmazását talán csak ideiglenesen nyugállományba küldő direktor maffiafilmje elegáns(an egyszerű) sztorijával és karcos karaktereivel azért bizodalomra okot adó lépés, talán épp back to the roots.    

6. A GAZDATEST (Gwoemul, dél-koreai, Joon-ho Bong, 2006)
Joon-ho Bong úgy válik szép lassan a szatíra egyik leginvenciózusabb mesterévé, hogy idegen pályákon arat kiütéses győzelmeket tágszemű kollégáival szemben. Az elégikus-rögrealista Memories of a Murder a rekonstrukciós bűnügyi filmek etalonja lett már debütálásakor (Zodiákus? Na ne. Légy szíves ne viccelj.), idén pedig az inváziós blockbusterekben verhetetlen Hollywoodi fenegyerekeknek vitt be a kis koreai egy olyan kollektív gyomrost, melyet nemzeti és műfaji hovatartozásokra való tekintet nélküli iróniája miatt egyszerűen nem lehet eléggé komolyan venni. (Mert hisz kurvavicces.) És ha a rendező szociális érzékenységéhez még hozzá vesszük a földkerekség egyik legkiválóbb aktorát, Kang-ho Songot (valamint a cast hozzá mérhető, további jómunkásembereit), biztosak lehetünk a garantált minőségben.

5. AZ ÁLOM TUDOMÁNYA (La Science des Reves, francia-olasz, Michel Gondry, 2007)
Aki azt hitte, hogy Michel Gondry csak Charlie Kaufman jobbján tud a low-budget miliőt telhetetlen giccsig túljárató, édin szürreális nyelven szívhez szólni, az vagy hazudik, vagy nem látta Az Álom tudományát. A legigazabban bájos romantikus az Ameliet ihlető Chungking Express óta. Már azok közül, amit láttam, of course.

4. FEKETE KÖNYV (Zwartboek, holland-német-belga, Paul Verhoeven, 2006)
Hogy szalad az idő: pont 15 éve vágta terpeszbe Sharon Stone szépen epilált alsó végtagjait, tágra nyitva saját karrierjének kapuját. Érdekes mód (vagy törvényszerűen), azóta sem neki, sem az Elemi ösztönt dirigáló Verhoevennek nem nagyon volt hasonló mérvű szakmai sikerben része (jó, persze-persze, a Showgirlst és a Macskanőt leszámítva), talán ezért lihegett már erősen a nyakunkban a szükség valami mocskosan dögösre. A Zwartboek nem próbálja az 1992es instant classic erotikus perverzióit túllicitálni, de pont nem túl szövevényes beépülős-háborús sztorija a szemérmetlen szépségű Carice van Houten vezényletével minden erőlködés nélkül leköti még az – éveken epikusan túlnyúló kalandfilmeket annyira nem is nagyon szerető – magamfajta figyelmét is. Árulás, meg ármány, meg szerelem, meg szex, meg hasonló izék között relativizálódik a hazafiasság és a hűség ideája.  

3. POKOLJÁRÁS (Calvaire, belga-francia-luxemburgi, Fabrice Du Welz, 2004)
Nézhetetlen blöffenet. Csak és kizárólag emós-tarisznyásbölcsészeknek ajánlanám, akik eme esendő söpredék mivoltukat mámorító görcsösséggel élhetik meg – például a férfiszerelem ilyetén bizarr leképezéseiben gyönyörködve. Szerintem.

2. A FAUN LABIRINTUSA (El Laberinto del Fauno, mexikói-spanyol-amerikai, Guillermo Del Toro, 2006)
Idei listák esetében ennek a címnek a hiánya – a megrögzött francoista veteránokat, valamint a menthetetlen látáskárosultakat leszámítva – főbenjáró bűn. Guillermo Del Toro szinte számlálhatatlan párhuzamokkal lazán keresztül-kasul karistolt, az 1944-es Spanyolországba invitáló filmje úgy testesíti meg a már-már fölényes eleganciájú agyonrétegeltséget, hogy soha, egy huszonnegyed másodpercre sem ront a nézőre lekezelő rámutatásokkal, vagy büszkén interpretáló sorokkal. (Mindegyik) felszínén megmarad nemes egyszerűségű, vétózhatatlan igazságokkal lelkesítő, de sokkal inkább lehangoló tündérmesének, illetve kortörténeti drámának, ennek köszönhetően A Faun labirintusa elsődleges kettőségének puszta bevállalásával már tiszteletet érdemel. Mindegy, hogy csak a partizánoknak szurkolsz, vagy az önzetlen és áldozatkész Ofélia próbatételeit szemlélve harapod el a nyelved, hogy a Faunban a mitológia gyermeki naivitásból táplálkozó megtestesülését, esetleg az utolsókat rúgó fasizmus trónjára törő, konkurens ideológia lidércét véled látni, Vidal kapitány válogatott kegyetlenségein szörnyülködsz, netán az ártatlanság és az árulás ördögi körében őrlődő karakterekkel szimpatizálsz, ha emberből vagy, a film végén, a főcímzene felcsendülésekor kicsit el fog kenődni a szenvtelen szemlélődés és analitikus kívülállás sminkje. 

1. KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer, belga, Koen Mortis, 2007)
Féloldali béna basszeros(?), aki ön és közveszélyes apját leszíjazva, kényszerzubbonyba bugyolálva mutatja ki a gondoskodó szeretetet, és aki mellékállású főbuzi. Fasisztoid-skizotip skinhead kísérő(?)gitáros, aki vérontás nélkül csak a basszeros kopaszdagadt muterjával képes dugni, vokális teljesítményét pedig fél ajkának idült merevsége korlátozza. Süket szóló(?)gitáros, aki sütikészre szedált állapotban, valahol a megyehárom és a totális szervezetlenség között labdarúg, pontosabban randalíroz az aktuális mezek és játékvezetői síp hathatós ignorálásával. Igen, de ki diktálja a tempót? Mielőtt a tamok és a cinek mögé elképzelnétek a halmozott testi-szellemi fogyatékkal élők lehetőleg számos irányból amputált csimborasszóját: inkább Driesra vessetek egy pillantást. Ő a talán nem csak látszólag egészséges, decens exdobos, aki íróként már komoly sikerek birtokában éldegélte kifinomult, uncsi életét, míg a nyomorékok lelkes különítménye fel nem kérte a ritmus szekció élére. És ő van olyan cinikus geci, hogy már csak önző (és destruktívan) kedélyterápiás megfontolásból is a később Feministák névre keresztelt formációhoz verődjön. Aki a lúzerség valamiféle apoteózisát és egy (akár szakmai sikerrel, akár csak erkölcsi diadalocskával kecsegtető) szokvány bandakarriert remél, az látó- és hallótávon kívül kerülje el Koen Mortier (nomen est omen) könyörtelenül morbid, ébenfekete filmjét. A belga(-holland?) kezdeményezés ugyanis nem ismer semmilyen tekintélyt. Miközben az észbontó stilizációk és érzelemgazdag szeméremsértések premierplánjaival áthágatik minden létező és sejtett toleranciaküszöb, a tradíciók és a kortárs benelux elkorcsosulás olyasféle allegorikus élethalálharcát pisloghatjuk végig, amilyenhez fogható élmény legutóbb tán csak a Texasi láncfűrészes mészárlás alkalmával adatott meg filmbarátnak. Vagy akkor se.

(Ezúton is köszönet Beyondernek, aki felhívta erre a szívtelen következetességű, zseniálisan groteszk ámokfutásra a figyelmemet.)

Beyonder top10

Listámban, szolidaritást vállalva (mehehe) azokkal, akik nem tudják vagy akarják a fájlcserélőket használni, csak olyan filmeket szerepeltetek, amelyek hazai mozi- illetve dvd-forgalmazásba kerültek, vagy legalább egyszer vetítették valamelyik fesztivál keretében.

10. FEKETE KÖNYV (Zwartboek, r. Paul Verhoeven)
Soha ilyen szórakoztató film nem készült még a náci megszállásról. Verhoeven történelmileg megalapozott dráma helyett fordulatos kalandfilmet csinált. A top10-es helyezésnek azonban csak egy oka van: Carice van Houten.

9. A MÁSOK ÉLETE (Das Leben der Anderen, r. Florian Henckel von Donnersmarck )
A tavalyi év tanulsága: megtanultak filmet csinálni a németek.

8. RÉMÁLMOK NYOMOZÓJA (Akumu Tantei, r. Shinya Tsukamoto)
Nincs Tsukamoto három legjobb filmje közt, csupán egy tökéletes horror. Nem “j”-s, hanem olyan igazi, amiben az atmoszféra, a hangulat a legfontosabb.

7. ÓPIUM – EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA (r. Szász János)
A tavalyi év legjobb magyar filmje, két nagyon nagy európai színésszel, hibátlan képi világgal és tűpontos rendezéssel.

6. A BOURNE-ULTIMÁTUM (The Bourne Ultimatum, r. Paul Greengrass)
Az év legtökösebb akciófilmje, amelyből kispórolták az üresjáratokat. Tömény macsóság humor és romantika nélkül. Greengrass tempója eszméletlen, de a merészsége is, amivel az átlagnéző lázongása ellenére kitart kedvenc shaky-camje mellett.

5. VASKABÁTOK (Hot Fuzz, r. Edgar Wright)
A Grindhouse-hoz hasonlóan ettől a filmtől is pont annyit kaptunk, amennyire számítottunk, ami éppen elég, ha egy Wright-Pegg agymenésről van szó. Az év akcióvígjátéka, az év legügyesebb parafrázisával.

4. GRINDHOUSE (r. Robert Rodriguez és Quentin Tarantino)
A jószolgálati és önkéntes filmtörténészek, akik csak az aljából válogatnak (hála az égnek!), újabb rég elfeledett zsánercsaládot túrtak elő és dobtak be a köztudatba. Már csak ezért is járna nekik a listás hely, de úgy meg pláne, hogy gond nélkül meg is oldották a kitűzött projektet.

3. A FAUN LABIRINTUSA (El labirinto del fauno, r. Guillermo del Toro)
Újat már nem érdemes elmondani róla. Kegyetlen, szép – kegyetlenül szép. És mellesleg fokozottan igaz rá, ami a listám többi filmjére is: meg lehet nézni egy monitoron is, csak nem érdemes.

2. A FORRÁS (The Fountain, r. Darren Aronofsky)
Felesleges érvelni mellette. Felesleges hasonlítgatni. Ez nem olyan film. Csak akkor fogod gicsnek nevezni, ha semmit nem értettél meg belőle.

1. KELL EGY DOBOS (Ex drummer, r. Koen Mortier)
Ilyen gyönyörű ívben idén senki nem hugyozta szembe a közízlést. Vércinikus, brutálisan vicces, anarchista és okos. A Taxidermia ehhez képest könnyed, délutáni matiné.

Ramiz filmes listája

10. CSUKLÓNYISZÁLÓK (Wristcutters - A Love Story, r.: Goran Dukic)
Ez pedig a lista végi kakukktojás, azaz a bónusz film volna. Játszik benne Tom Waits, ami nekem már magában elég lett volna ahhoz, hogy elfogultan ítélkezzek, de a többi szereplő és a történet kedves humora legalább ennyire belopta magát a szívembe. A kritikusok felrótták neki, hogy részleteiben emlékeztet például a Trainspottingra, az After Life-ra, a Donnie Darkóra, de ennek a hasonlítgatáshoz szerintem kár ragaszkodni, mert a végeredmény összeáll, van stílusa és egyénisége. A bohókás sokszínűség, a furcsa történet és az előkerülő abszurd helyzetek ellenére is egy őszinte egyszerűséggel rendelkező romantikus filmről van szó, melyet némi balkáni hangulat (a rendező horvát) és egy csipetnyi szürreál fűszerez.
A Wristcutters egy egyszerű film, amit fölöttébb élvezetes nézni. Ennyi. (És mondtam már, hogy játszik benne Tom Waits?)

9. RETRIBUTION (r.: Kiyoshi Kurosawa)
Míg Kelet-Ázsiában is egyre inkább a nagy költségvetésű, híres színészekkel készült művek jönnek divatba (mostanában gyakran történelmi témájúak), addig Kiyoshi Kurosawa szorgalmasan készíti kis költségvetésű, szándékosan minimalista, műfaji kereteikből gyakran kilépő, zsánerfilmes alapokra épített krimi-thrillereit és horrorait. A Retribution alapvetően az előbbi kategóriába tartozik, de a természetfeletti elem nem csak fűszer benne, hanem nagyon fontos alkotó, az egyik legfontosabb szereplő benne ugyanis egy szellem…
Egy piros ruhás, sápadt nő kísérti végig a filmet és a Kurosawa kedvenc színésze által játszott nyomozót, aki állhatatosan próbálja kideríteni, ki és miért követi el a látszólag összefüggő „tengervizes gyilkosságokat". Mindenki másképp gyanús, Kurosawa pedig szűken, alaposan megválogatva adagolja az információkat: még a főszereplővel sem enged azonosulni, így pedig állandó gondolkodásra késztet. Néhány ötlet, ügyes rendezés, és egy tehetséges, rutinos színész: „csak" ennyi kell egy jó filmhez.

8. A TÖKÉLETES TRÜKK (The Prestige, r.: Christopher Nolan)
Az atmoszféra nagyon fontos összetevője a mozgókép mágiájának, a The Prestige-ben pedig nagyon elkapták ezt. Két órás játékideje végig feszültséggel töltött: a két bűvész szellemi és szakmai párbaja tökéletesen leköti a néző figyelmét, ezt pedig akció, gyilkosságok és más kényelmes hatáselemek nélkül nem könnyű elérni. Christopher Nolan, a rendező, már a Mementóval is bizonyította tehetségét a néző figyelmének legkötésére, és most sem vall kudarcot, a színészekre pedig szintén nem lehet panasz (Christian Bale és Hugh Jackman remekelnek, Michael Caine ekkora rutinnal nem tud hibázni, Scarlett Johansson meg úgyis olyan csinos, hogy mindegy, hogy játszik – egyébként nem is rosszul).
Ilyen körülmények mellett már csak a forgatókönyv vághatta volna haza a filmet, de szerencsére ez sem történt meg: az (amúgy könyvadaptációból származó) történet kellően csavaros és fordulatos, a szereplők árnyaltak, nincsen pozitív és negatív oldal, a vége felé pedig egymás után jönnek a csavarok, a néző pedig nem igazán tudja, mire is számítson, ami a legjobb dolog egy krimivel kapcsolatban.

7. RESCUE DAWN (r.: Werner Herzog)
Vietnam aránylag ritkán került vászonra az utóbbi években, inkább a közel-keleti konfliktus foglalkoztatja az amerikai rendezőket. Werner Herzog a Rescue Dawnnal azonban visszatér a dzsungelbe, ahol napjaink konfliktusaihoz hasonlóan szintén gerillaharc ellen kellett küzdeniük az amerikai seregnek, nem mellesleg idegen és ellenséges terepen. A film jó érzékkel nem a harcra és nem is az őrületre helyezi a hangsúlyt - olyanból már úgyis van elég -, inkább csak elmeséli egy vietnámi bevetés során lezuhant pilóta kalandjait (a forgatókönyv egyébként igaz történet alapján készült). A stílus szándékosan egyszerű, demitizáló, naturalisztikus, de nem véres (kimaradtak például a kínzásjelenetek), a megőrülést például soha nem láttam még ennyire szárazon és távolságtartón megmutatni – és milyen remekül működik!
A Rescue Dawn legfőbb erényei a kiegyensúlyozottsága, a színészei (főleg Christian Bale) és az érezhetően rutinos, biztos kezű rendezés. Talán nem válik klasszikussá, de mindenképpen az év legjobb filmjei közt a helye.

6. 30 DAYS OF NIGHT (r.: David Slade)
2007 legjobb horrorjának mindenképpen toplistán a helye, de ez a film az idei gyenge mezőnyből egyébként is túl magasan kilóg ahhoz, hogy csak emiatt kerüljön ide. A slasherek eszköztárát gátlástalanul és őszintén felhasználó látványos hentjelenetek és az ismerős szentimentálisan drámai elemek tömör és tökösen kíméletlen előadásmódja valami olyat hoz vissza a klasszikus horrorok világába, amit az okoskodó, világmegváltó vagy éppen egyszerűre szánt mai próbálkozások már régen elfelejtettek. Kifejezetten kellemes, már-már felszabadító érzés nézni a filmet, ráadásul külön öröm, hogy bár (az I Am Legenddel szemben) borzongatóan ijesztőre sikerült vámpírok zombifunkciót töltenek be, mégis a hagyományos Drakula-mítosz romantikájából is került egy leheletnyi a befejezésbe. Yikes!

5. FIDO (Fido, r.: Andrew Currie)
A zombifilmek divatja Romero óta nem akar kihalni, újra és újra előkerül ez a népszerű, lassan már zsánerré váló horrortéma. A Fido azonban nem az élőhalottak még tovább gyorsításával, fegyverhasználatával vagy más „korszakalkotó" ötlettel próbál érvényt szerezni magának, inkább visszatér Romero módszeréhez: komolyabb, társadalomkritikai és erkölcsi kérdéseket vet fel a rothadó, ostoba emberszerű lények kapcsán, miközben az izgalmas történetről és a bőségesen adagolt (nem csak fekete) humorról sem feledkezik meg.
A környezet amúgy a háború előtti Amerika kertvárosi álomvilága a hozzá illő autókkal, ruhákkal, bugyuta oktatófilmekkel és zenével (a jó öreg dzsessz…), ami újabb színeket ad a Fido amúgy is érdekes palettájához, nálam pedig a Kék bársony (látszólag) békés kertvárosi idilljét és a Fallout hangulatát idézi és más hasonlóan kellemes képzettársításokat okoz. És ami a legfontosabb: jó volt nézni, nem unatkoztam és nem is tudtam előre minden csavart. Többszöri újranézésre is alkalmas!

4. A MÁSOK ÉLETE (Das Leben Der Anderen, r.: Florian Henckel von Donnersmarck)
A bukás után itt a következő remekbe szabott német történelmi film. A helyszín az NDK, a szocialista rendszer összeomlása előtt néhány évvel. A Stasinak dolgozó főszereplő a katedrát otthagyva vállalja egy híres író megfigyelését, akit rendszerellenességgel gyanúsítanak. Hősünk hithű szocialista, szemrebbenés nélkül tart előadást egy nem éppen humanista módszerekkel kihallgatott és megtört férfiról, szakmai és politikai elhivatottságát eleinte könnyedén az íróval és feleségével szembeni szimpátiája fölé tudja helyezni. Lassanként azonban, ahogy egyre jobban megismeri a telepoloskázott lakában élő pár életét, nézeteit, vergődésüket a hatalmát kihasználó Stasi tiszt kezében, aki magának akarja a nőt, és belső ellentétüket (az író is hisz a szocializmusban, de a valóságban működő rendszer hibáit túlságosan is jól látja), egyre nehezebb helyzetbe kerül.
A melodráma veszélyét a németekre jellemző szikársággal, óvatos színészi játékkal és leheletfinom humorral kerüli el a film, ami hamar beszippantja a magát megfigyelő és megfigyelt szerepébe egyaránt könnyen beleélő nézőt. Mi, magyarok, különösen közel érezhetjük magunkhoz a történéseket, a hasonló történelmi helyzet mellett már csak azért is, mert a filmben is többször elhangzó adat szerint az NDK-nál csak Magyarországban volt magasabb az öngyilkosságok száma akkor Európában. A mások élete legnagyobb ereje visszafogottsága: emiatt üt akkorát és marad annyi ideig az emberrel a film vége után.

3. NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country For Old Men, r.: Ethan és Joel Coen)
A Coen fivérek visszatértek ahhoz, ami híressé tette őket. A No Country… stílusát és hangulatát tekintve leginkább a Véresen egyszerűhöz és a Fargóhoz áll közel, és még ha hűséges könyv-adaptációról van is szó (nem olvastam), érződik rajta a hamisíthatatlan Coen-íz: kicsiben kezdődő és fokozatosan eldurvuló csúszás lefelé a lejtőn, egyenesen a pokolba. Vannak hidegvérrel végrehajtott és elmesélt gyilkosságok bőven, van teljesen őrült és a világ törvényein kívül mozgó pszihopata is (akárcsak a Fargóban a szőke fickó) és van rezignált seriff is, aki tudatában van a soha el nem tűnő kegyetlenségnek is, amit nem múló szomorúsággal és emberi léptékű gondolkozással próbál visszaszorítani, ha nem is legyőzni. Csakhogy itt ez már nem lehetséges, az érzéketlen és megállíthatatlan gonoszsággal szemben esélye senkinek sincs, a sors vakon osztja le a lapokat mindenkinek (és ez nem az igazságnak és a tisztességnek kedvez), az öregeknek pedig különösen nincs helyük az esélytelen harcban. Pesszimista, nyomasztó, durva, kegyetlen látkép egy krimitörténet viseltes köntösében, zseniális rendezéssel és színészekkel.

2. KELETI ÍGÉRETEK (Eastern Promises, r.: David Cronenberg)
Cronenberg képtelennek tűnik melléfogni: a komolyabb témákat boncolgató és a némileg könnyedebb helyzetek, történetek köré felépített filmjei egyaránt hatásosak és emlékezetesek, melyekbe a mester anélkül tudja belecsempészni világnézetét és műveinek logikai szabályrendszerét alapvetően befolyásoló Cronenberg–alaptételt – hol központi, hol kisebb szerepben –, hogy az bármikor erőltetettnek vagy unalmasnak hatna.
A londoni orosz maffiát bátorság volt filmre vinni, és amennyire kívülállóként meg lehet állapítani, meglehetősen hitelesre sikerült. Az oroszok beszédmódja, viselkedése, temperamentuma, még gesztusai is teljesen hitelesnek tűntek. Akciójelenet kevés van, de nagyon tökösek (szó szerint, ha-ha), az emberkereskedelem témájában rejlő szentimentalitás pedig kellően rövid pórázon tartott. De hát a lényeg úgyis az, hogy hogyan is áll össze mindez, Cronenberg neve pedig elég garancia: rutinosan, a folyamatos feszültséget fenntartva vezeti elő a történetet, útközben jónéhány sokáig emlékezetes jelenettel megajándékozva a nézőt.

1. FEKETE KÖNYV (Black Book, r.: Paul Verhoeven)
A második világháború Európában még mindig egy filmen kevéssé feldolgozott korszak: nehéz emberközelbe hozni a cselekményt, az eredmény könnyen giccsbe hajlik. Verhoeven biztos kézzel nyúlt a témához, és egy izgalmas, fordulatos kalandfilmet készített, mely túlzások és félelem nélkül dolgozza fel a felmerülő, nagyon is komoly erkölcsi kérdéseket, de legnagyobb erénye szórakoztató és izzadtságszagtól mentes mivolta, mert emberi sorsok drámáján kérődzni könnyű, de ez a mágia keveseknek sikerül.
A Verhoevenre jellemző sallangmentes, egyszerűségében szép meztelenség természetesen megjelenik a Black Bookban is, a zseniális ötletekre épített, önmagukban is emlékezetes jelenetek pedig, amiből a néző oly nagy örömmel gyűjt csokrot a film közben, már csak a habot jelentik a tortán. Remekül megírt párbeszédek és jellemek, egymás után következő klasszis jelenetek - nem emelhetek ki egyet se külön, mert akkor írnom kéne mellé húsz másikat is... Tényleg nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla.

Ringsider filmes listája:

2007-ben látott legjobb filmek, nem értéksorrendben!

BRICK (2005, USA, Rian Johnson)
A középiskola csatamezeje mint noirközeg? Pontosan ez jutott eszébe Rian Johnsonnak, akinek debütáló munkájában pelyhes állú tinik foghegyről vagdossák egymáshoz a csodásan megírt, vaskos „Chandler-dialógusokat". Jó, az első percekben egy kicsi tényleg olyan, mintha egy színjátszószakkör játszaná újra A halál keresztútján-t, de mire lepereg a mozi, a teljesen egyedi hangulatnak, az okos adaptálásnak és nem utolsósorban a fantasztikus főszereplőnek köszönhetően azt veszed észre, hogy az utóbbi évek legjobb noirja vasmarokkal ragadta meg a szíved.

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006, Olaszország, Michele Soavi)
Van-e igazán helye a férfinak a modern világban? Erre keresi ismét a választ Michele Soavi, de ne várjunk túl sok könyörületet és optimizmust attól az embertől, aki miután leforgatta a világ egyik legjobb filmjét, 13 évet várhatott a következő mozis lehetőségére. Soavi teljes vizuális és elbeszélői zsenialitásával űzi végig férfikarakterét műfajokon és a fél világon, a megdöbbentő hidegséggel és vasfegyelemmel feltálalt koromsötét fináléig. Mestermunka!

CSILLAGPOR (Stardust, 2007, UK/USA, Matthew Vaughn)
Ki hitte volna a Torta rendezőjéről, hogy 2007-ben elkészíti az elmúlt évek legjobb mesefilmjét? Vaughn a humort, az érzelmeket és a mesei fordulatokat kifogástalan ritmus- és stílusérzékkel adagolja, aminek hála, teljes pompájában ragyog fel szemünk előtt Neil Gaiman fényűző gazdagságú fantáziavilága.

BOSSZÚHADJÁRAT (Sha Po Lang, 2005, Hongkong, Wilson Yip)
A Bullets Over Summerrel beköszönt Wilson Yip visszaforgatta az idő kerekét, és egy olyan irgalmat nem ismerő akciómozit forgatott, amelyhez foghatót a kilencvenes évek óta nem nagyon pipáltunk. Ez a kérlelhetetlen nihilizmusból, neonoir fényekből és káprázatos közelharcokból font acélsodrony húsba vág, csontot zúz, és garantáltan nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoz.

ROCKY BALBOA (2006, USA, Sylvester Stallone)
Abban, hogy a napokban minden jóízlésű filmrajongó ragyogó szemmel és bizakodással csordultig telt szívvel nézi újra meg újra a 2008-as Rambo vágatlan német bemutatóját, óriási szerepe van a Rocky Balboának. Ez volt az a csodás film, amellyel Stallone visszahozta becsületét, és amelyben hatalmas életbölcsességgel, rengeteg szeretettel és Hollywoodban szokatlan őszinteséggel mesél az egykori szupersztár öreg napjairól. Aki alatt nem feltétlenül csak egy nehézsúlyú bokszbajnokot kell érteni.

VASKABÁTOK (Hot Fuzz, 2007, UK, Edgar Wright)
Még akkor is, ha a szinte tökéletes Shaun of the Dead színvonalát csak megközelíteni sikerült, az év legjobbjai között kétségtelenül ott a helye Wright és Pegg második egész estés zsánermutatványának. Senki sem adagolja a műfajfilmhez a humort olyan remek arányérzékkel mint ők, így lesz az év legmenőbb akciófilmje a műfaj gátlástalan paródiája és diadaléneke is egyben.

SZÁMŰZÖTTEK (Exiled/Fong juk, 2006, Hongkong, Johnnie To)

HALÁLOS HAJSZA (Running Scared, 2006, USA, Wayne Kramer)
Közel egy év késéssel érkezett és visszhang nélkül távozott a honi mozikból ez a rabló-pandúr közegbe illesztett urbánus rémmese, amely fékevesztett tempójával, váratlan brutalitásával, kellőképpen szögletes társadalomkritikájával és néhány zsíros kacajával lopta be magát a szívembe.

FEKETE KÖNYV (Zwartboek, 2006, Hollandia, Paul Verhoeven)
Az egyik legnagyobb élő mesemondó, Paul Verhoeven visszatért szülőhazájába, hogy ott forgasson egy, a védjegyének számító, szaftos extrákkal teletűzdelt, második világháborús kém-thrillert. Teszi ezt olyan játszi könnyedséggel, hibátlan tempóval és zsánertisztelettel, amire talán rajta kívül senki más nem képes ma a világon.

Wostry Ferenc filmes listája:

Az év filmje

No Country For Old Men (rendezte: Joel és Ethan Coen)

a további nagyszerűek, ábécésorrendben:

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (rendezte Michele Soavi)

BEFORE THE DEVIL KNOWS YOU'RE DEAD (USA, rendezte Sidney Lumet)
Oké, a csávó elmúlt nyolcvan, de még mindig jobb, mint a sok nagypofájú zöldfülű. Olyannyira konzekvens a film, hogy már túlságosan is az, és a végére túlzásokba esik, ám addig egy végtelenül hidegfejű, a pátosznak vagy a szentimentalizmusnak még csak a látszatát is elkerülő jeges tökönrúgás marad (hogy lehet egy tökönrúgás jeges? Egyszer nyisd ki nagy lendülettel a hűtőszekrény ajtaját!). Seymour Hoffmann egyébként egy zseni, csak mondom mellékesen.

EASTERN PROMISES (kanadai-brit, rendezte David Cronenberg)
A Cronenberg-project megy tovább, ugyanaz a cél, mint harminc évvel ezelőtt: test és lélek minden létező interakcióját megjátszani, végigvinni, kielemezni, változásukat figyelemmel kísérni. Hogyan mutál a tudat a külső hatásra, a gonoszság közelében, a végletes elvetemültség mocskában - és ha már változik, mi az, ami a korábbi állapotból megmenthető? Meg kell-e menteni bármit egyáltalán? Lehet hogy a morál csak illúzió? Szakadjon a hús, változzon a hús, főleg, mivel - az utolsó beállítás erre enged következtetni- , lehet hogy sötét az új flesh, de az is csak ugyanolyan állapot, mint a többi. Mi tesz emberré? Cronenberg még mindig tudni akarja.

3:10 TO YUMA (USA, rendezte James Mangold)
Lehet, hogy csak re-make, de ha minden ilyen re-make ilyen lenne, nem nyavajognánk. Az eredeti, izgalmas cowboy-krimit megfejeli a spagetti westernek realizmusigényével (véres erőszak, mocsok, szar és por amerre a szem ellát), valamint két olyan szinészt ültet nyeregbe, akik képesek a sztori, főleg a remek finálé érzelmi potenciálját kellőképpen kiaknázni.

ZWARTBOEK (holland, rendezte Paul Verhoeven)
A Fekete könyv (mert már hazánkban is elérhető, dvd-n) alapjában véve nem több egy második világháborús kalandfilmnél, csakhogy Verhoeven beleereszti a saját obcesszióit, az extrém erőszakot, a nézői konfrontálódást kierőszakoló erotikus jeleneteket (vagy látott már valaki olyan háborús akciófilmet, amelyben a hősnő a pinaszőrét borotválja?), meg egyáltalán, a minden létező emberi testnedvvel és végtermékkel kapcsolatos fétisét (az a szarosbödön, ó, az a szarosbödön!). Exploitation keveredik a klasszikus narratívával meg a high arttal - valószinűleg csak Verhoeven képes mindezt élvezhető formában elegyíteni. És Van Houten a leggyönyörűbb nő, akit az utóbbi pár évben a vásznon látni lehetett.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!