2017 legjobb társasjátékai

A tavalyi év szinte ugyanúgy telt egy társasjáték-rajongó számára, mint az azelőtti: játék orrvérzésig, rekordbeállító Kickstarter-projektek (Rising Sun, Lords of Hellas, stb.), egyre növekvő játékostábor, egyre szebb dizájnok, egyre több applikációt használó játékok, és ami egy magyar gémernek a legfontosabb: nagyon sok magyar nyelvű megjelenés, köztük mainstreamebb (Scythe) és geekebb (Blood Rage) címekkel. Panaszra az árak elszabadulásán kívül semmi okunk sem lehet, úgyhogy az unalmasan szócséplő bevezetést ezennel lezárva következzék a Geekz csapatának toplistája, szigorúan szubjektív jelleggel (de a kommentekben ti is írjátok meg, mely társasjátékok voltak szerintetek a legjobbak a 2017-es termésből)!

Anachrony

Magyar fejlesztésű társasról mindig öröm beszámolni, pláne, ha annak doboza ilyen remek játékot rejt. A Trickerion mögött álló Mindclash Games srácainak második nagybetűs projektje az Anachrony, amely bátyjához hasonlóan a komplex, agyégető kategória sorait bővíti. Pusztulásra ítélt sci-fi világban küldjük ki munkásainkat, hogy saját ideológiánk alapján termeljék nekünk a pontokat, azonban ha valamiből híján vagyunk, oda se neki, kölcsönözhetünk a jövőbeli rokonoktól. Az időutazásra azonban oda kell figyelni, mert egy időben vissza nem juttatott cucc anomáliát okozhat! Látványra a játék szemkápráztató, szó szerint, mivel a grafikán sem spóroltak. Összetettsége miatt haladóknak ajánlott, de nekik nagyon. (Cikkünk a játékról itt.) (Desrix)

Arkham Horror: The Card Game - The Dunwich Legacy

A Fantasy Flight lovecrafti világba (illetve annak egy több játékban is felbukkanó, gonoszul szólva újrahasznosítható karakterekkel teli változatába) helyezett LCG típusú kártyajátéka 2016-ban jött, látott és győzött szerkesztőségünkben! Míg az Arkham Horror csak a Geekz közös toplistájának 19. helyéig jutott el, az Eldritch Horror pedig még addig sem (csak én szeretem jobban, mint elődjét), addig a kártyapakli-építős, de a történetmesélésre, választási lehetőségekre is nagy hangsúlyt fektető Arkham Horror: The Card Game-et nem csak a 2016-os év legjobbjai közé választottuk be, de a toplistán is elérte a 12. helyet, valamint megjelenése óta fáradhatatlanul fejezetenként vásároljuk és játsszuk.

Az alapdoboz rövidke kampányánál a The Dunwich Horror minden szempontból komolyabb: sikereink és döntéseink következményeivel folyamatosan, akár több epizóddal később is szembesülnünk kell, fejlődnek a pakliépítési lehetőségek (a karakterek viszonylag kiegyensúlyozottak, a pakliépítés élvezetes, habár a kompetitív LCG-knél jóval kisebb komplexitású). A legnagyobb öröm mégis az, hogy a relatíve egyszerű, könnyen tanítható játékmechanikát mindig újabb és újabb izgalmas ötletekkel sikerült az adott sztorihoz szabni, amely a sokadik csomag bontása után is képes az újdonság élményét adni (de jó, végig kell mennünk a vasúti kocsikon... hogy mi történik?...). (Borbíró Andris)

Battle for Rokugan

Pörgős, területfoglalós játék miriádnyi műanyagfigura és kockák nélkül? A kultikus Legends of the Five Rings világának feltámasztása (egyébként nem aprózzák el: a kártyajáték verzió már megjelent, a szerepjáték pedig már jó ideje tesztelés alatt)? Mindez egyszerre? Azt mondom, jöhet, és meglepő, mennyi mindent tudtak belezsúfolni egy kis méretű dobozba. A tábla gyönyörű, a pasztellszínek csodásak, bár a tokenek láthatóságát valami elütő kerettel feljavíthatták volna. A hét klán befolyásért és dicsőségért küzd Rokuganon változatos eszközökkel, gyalogos seregekkel, hajókkal, shinobikkal, békekötésekkel és a felperzselt föld taktikájával, miközben egy titkos küldetést is megpróbálnak beteljesíteni. A tokenrendszer fantasztikus, a körönként felhasználható hat tokenből egy mindig blöff, így már négy játékos esetén is igazi gyors, kaotikus, fordulatokban bővelkedő mészárlás zajlik az asztalon. Ez volt 2017 mindenféle különösebb csinadratta nélküli nagy meglepetése. (Nagy Krisztián)

The Captain is Dead

A Pandemic jött, látott és győzött, mostanra már saját játékzsánert alapított, amelyet rengetegen követnek (rád nézek Defenders of the Realm és Defenders of the Last Stand), de saját magáról is számos rókabőrt lehúzott (Pandemic: Reign of Cthulhu, Pandemic Legacy, Pandemic Iberia), amelyek ráadásul meglepően jól sikeredtek. A The Captain is Dead is ezt a vonalat folytatja, csak éppen az eddig eléggé hiányolt science-fiction köntösben, erősen építve a Star Trek toposzokra: a kapitány halott, a legénység maradéka pedig kétségbeesetten próbálja beindítani a térugró hajtóművet, hogy maga mögött hagyja az ostromló hajók gyűrűjét, és a fedélzetre besugárzott fegyveres idegeneket. 

Választási lehetőségekben ugyancsak bővelkedünk, tizennyolc szerepből válogathatunk a takarítótól kezdve a vörösingesen keresztül az admirálisig: mindegyikük más speciális képességekkel rendelkezik, és más játékstílust igényel. A dizájn rendkívül egyedi, az átlátszó műanyagra nyomott karakterek óriási ötlet, a műanyag fotontorpedók pedig hatalmasat dobnak a hangulaton. A játék alapvetően nehéz, de a tematikából adódóan még veszíteni is óriási élmény, és ha a játékosok szem előtt tartják a valódi célt (ami nem feltétlen a hajón egyre gyülemlő anomáliák, meghibásodások, a pajzs csökkenése és az idegen katonák felgyülemlése, hanem a hajtómű újraindítása), akkor még esélyük is van a győzelemre. (Nagy Krisztián)

Dracula’s Feast

Annak idején, amikor még csak épp belecsöppentem a társasjáték hobbiba, a The Resistance nagy reveláció volt a partijátékok terén. Azóta az úgynevezett social deduction játékokkal Dunát lehet rekeszteni, mert az előállításuk nem túl bonyolult, és jó illusztrációkkal vagy népszerű tematikával szinte mindent el lehet adni, különösen Kickstarteren. Épp ezért lehet fura, hogy egy ilyen Kickstarteres játékot választottam, de több érv is szól mellette: nincs játékos elimináció, valóban van esély kitalálni ki kicsoda, abszolút családbarát, és garantáltan senki sem fog megharagudni a másikra játék közben. Dracula borzasztóan unatkozik, és álarcosbált rendez a kastélyában, ahová meghívja a falusiakat is, ám néhány szörny is besurran, hogy tönkretegye a szórakozást. 

A cél az, hogy minden másik játékosról meg tudjuk mondani kicsoda, ezen felül minden szörnynek van egy saját küldetése is (a Draculát csodáló lúzer Alucard például akkor nyer, ha valaki azt hiszi róla, hogy valóban ő Dracula), bármelyik teljesítése esetén megnyertük a játékot. A szabályok borzasztóan egyszerűek: meg lehet kérdezni valakitől, hogy egy adott karakter-e, erre igazat kell mondani (egy igen/nem kártya átadásával), táncra lehet kérni valakit (ekkor a két játékos megmutatja egymásnak a kártyáját), bár ezt vissza lehet utasítani, harmadik opcióként pedig meg lehet gyanúsítani a többieket, megnevezve mindegyikük karakterét (ha tévedtünk, fel kell fednünk a karakterünket, de játékban maradunk). Ennyi az egész, ha meguntuk, bevethetjük az opcionális szabályokat és a kiegészítőt (Cthulhu and Friends). Gyors, vicces, egyszerű: pont amit egy partijátéktól elvárunk. (Nagy Krisztián)

Gateway Uprising

Egy Kickstarter próbálkozást már elbukott, de aztán végül a CMON karolta fel, tőlük meglehetősen (és meglepően) szűkre szabott büdzsével: vékonyka játéktérlapok, szerény méretű doboz, kisméretű kártyák. Ennek egy része a játékmenetből fakad, másik része pedig a játékosbarát árból, szerencsére azonban a játékmenet kárpótol ezért. Sosem voltam a deckbuilder játékok nagy rajongója, ám itt nem egyszerűen magunk előtt gyűjtögetjük a lapokat, hanem Gateway városának általunk kiválasztott negyedeiben küzdünk a többi lázadóval, a gonosz kormányzó városi őreivel és a falakon átzúduló szörnyhordákkal. 

A tét nem kevés: a városvezetés által betiltott mágia felszabadításáért küzdünk, bármi (a többi játékos felaprítását is beleértve) áron. Na persze ha a szörnyek lerombolják a várost, nem lesz mit uralni, így egyszerre három fronton harcolunk. Ettől eltekintve a játék alapjai megfelelnek a zsánernek, fix dekkekből és szcenáriónként változó nyolc másik pakliból toborozzuk kompániánk tagjait, amiket aztán a pusztulásuk után vissza kell forgatni a kezünkbe, a választott vezetőnk speciális tulajdonságait is figyelembe véve. Mindezt Sean Andrew Murray elképesztően fantáziadús illusztrációival életre keltett világában tesszük, ami már önmagában is megér egy misét. (Nagy Krisztián)

The Godfather: Corleone's Empire

Eric M. Lang a legmenőbb tervezők egyike, egyik sikeres játékot készíti a másik után (Chaos in the Old World, Blood Rage, The Others, Rising Sun). Ezt az sem árnyékolja be, hogy a folyamatos újdonságkeresés helyett inkább a bevált ötletek variálása, módosítása jellemző rá - sőt, nagyon is tudatosan építi ezzel branddé nevét, stílusát. A rajongók még a talán gyengébben sikerült darabokban (TO) is örömmel fedezhetik fel a "langos" fogásokat, az igazi klasszikusok (CitoW, BR) pedig óhatatlanul követőket hívnak életre.

The Godfather kifejezetten biztonsági munka, ennek ellenére a tematika és mechanika összefonódása, annak jó helyre tett hangsúlyai, remek baráti torzsalkodást és békülést (új, közös ellenfél esetén!) eredményező elemei miatt magabiztos, frankó eredmény született. Ki ne szeretne autóbombákat robbantani, nyílt utcán embereket legéppuskázni, vagy éppen a háttérbe húzódva, frontul szolgáló üzletekben pénzt mosni, meggazdagodva hatalomhoz jutni? Játékosok széles köre találhatja meg a számítását vele: agyon lehet tervezgetni, deriválni, de könnyedén pörgethető is, néma csendben és feszülten is végigármánykodható, de röhögve-szitkozódva-besörözve is működik. (Borbíró Andris)

Legend of the Five Rings: The Card Game

Amióta 2015-ben a Fantasy Flight Games rátette a mancsát a Legend of the Five Rings jogokra, tudjuk, hogy nem csupán a híres szerepjátékot, de a gyűjtögetős kártyák egyik ősöregét is felújítják majd. A Magictől népszerűségében alig lemaradó játékot az amerikai kiadó által bevezetett Living Card Game formátumban kaptuk kézhez tavaly ősszel, és panaszra szemernyi okunk sem lehet: a LotFR:LCG gyönyörű látványvilága, összetett, előretervezést megkívánó, bár emiatt hosszadalmas játékmenete bármelyik korábbi LCG-vel felveszi a versenyt. (Habár ez nem csoda, az alapanyag is kifogástalan volt.) A játék legnagyobb vonzereje, a fantasybe oltott feudalizmuskori Japán világa mellé nagyszerű és komoly agymunkát igénylő mechanizmusok társulnak, amiket elsőre ugyan nem könnyű átlátni, de amint sikerül, a lehetőségek egész tárháza nyílik ki a játékosok előtt. (Utána pedig a tárcájuk, a zsákszámnyi, eljövendő kiegészítő miatt.) (Desrix)

A Mars terraformálása

Picit csalok: ez a játék eredeti nyelven 2016-ban jelent meg, azonban a magyar nyelvű kiadása, illetve a színvonala mindenképp erre a listára predesztinálja. Egy focicsapatot kitevő svéd család ötletének és keze munkájának gyümölcse A Mars terraformálása, amelyben, minő meglepetés, a Marsot fogjuk a földi létformák számára élhetővé tenni. A külcsínen még meglátszik az elsőjátékos kiadás (sőt), azonban a játékmenetről és a mechanikákról már lesüt, hogy profi gémerek rakták össze. Draftolás, lapkombinálás, lapkalehelyezés, nyersanyaggyűjtés és egyéni képességek gondoskodnak az újrajátszhatóságról. A kombinálásra alapuló, a gondolkodást, tervezést igénylő eurójátékok egyik legsikerültebb darabjával állunk szemben, még akkor is, ha az eredetiség éppen nem erénye. (Desrix)

New Angeles

A cyberpunk témában utazó New Angeles voltaképpen kakukktojás, mert 2016 végén jelent meg, emiatt azonban tavaly lemaradt, és semmiképp sem hagyhattam ki. Az Android világát alapul vevő játékban megacégek fejeseiként kell helyt állnunk: egyfelől a riválisaink előtti meggazdagodás a cél, másfelől viszont a kizsigerelhető fogyasztói társadalommal való óvatos egyensúlyozás, hiszen egy szárazra szívott testből már nincs mit tovább szipolyozni. Eme kellemes mérleghintázás mellé betársul még egy rejtett, a kormánynak dolgozó áruló is, csak hogy még vidámabb és kiszámíthatatlanabb legyen a dolog. Meglepetés, hogy ezt az egész trollkodós stílust egy Pandemic-szerű euró játékmenetébe implantálták, és ezzel létrehoztak egy különleges és nagyszerű játékot. (Cikkünk a játékról itt.) (Desrix)

One Night Ultimate Alien

A gyilkosos, vagy másnéven maffiás játékról ezerszer nyúzták már le a rókabőrt, jogos tehát a kérdés, van-e még mit csavarni a jól bejáratott témán? Hát, jelentem, van! A One Night Ultimate sorozat már a vérfarkasos verzióval is bizonyította, hogy az újabb iterációban átgondoltság, fantázia és egy adag remek móka bújik meg, a marslakós változata pedig még több variációt hoz a műfajba. A puritánok most persze fujjoghatnak, hiszen valóban agyament és nyakatekert szerepekkel és hatásokkal van dolgunk, azonban a káoszba egy applikáció visz rendet (vagy még nagyobb káoszt), így nincs szükség mesélőre, aki levezényelje a jómódú falusiak és a köztük álcában rejtőzködő idegenek párharcát. További szimpatikus vonás, hogy csak egyetlen éjszakát játszunk le, úgy kell visszafejteni (és összezavarni) az események fonalát, tehát akárki veszítsen is, 10 perc múlva indulhat a következő parti. (Desrix)

Pandemic Legacy: Season 2

Az első rész annak idején akkorát durrant, hogy kilőtte magát a társasjátékos szubkultúra világranglistájának élére. Csoda, hogy egy lépés-optimalizálós, félszáraz euró volt képes a tévésorozatok epizodikus, sztori-orientált jellegét ilyen szépen egy társasba simítani. A második részre azonban változtatni kellett: az alapok ugyanazok, viszont más az felállás, más a lépték, a nehézség, a hangulat, vagyis érezhető a különbség az elsőhöz képest. Az újdonság ereje sajnos elveszett (és még ebben is a filmek világára hajaz, lásd a folytatások örök vesszőparipáit), de ettől függetlenül egy élvezetes, emlékezetes útra invitál a Pandemic Legacy második évada. (Desrix)

Unicornus Knights

Seiji Kanai a kisdobozos kártyajátékok nagymestere (Love Letter, Cheaty Mages, Say Bye to the Villains), még ha időnként nyugati ízlésre is kell szabni a képi világukat, ezúttal azonban egy másik játéktervezővel társult, hogy egy nagyobb és egyúttal jóval komplexebb játékot tegyen le az asztalra. A hangulat és tematika a klasszikus fantasy animéket követi: Cornelia hercegnőt elűzték a birodalmából, ám hű bajnokait maga köré gyűjtve elindul, hogy visszaszerezze a jussát a gonosz zsarnoktól, és békét hozzon az alattvalóinak. A hercegnő eléggé önfejű, a lehető legrövidebb úton indul el, és abszolút nem érdekli kivel kell szembeszállnia: ha a játékosok nem takarítják el az útjából az ellenfeleket (tizenöt meglehetősen színes egyéniségű gonosz állhatja utunkat az ágyútöltelék katonák mellett), és nem gyengítik meg a végső ellenfelet, a kis hercegnő nagyon hamar a fűbe harap. 

Beletelt egy kis időbe, míg rájöttünk, hogy nem véletlenül van tizenkét választható karakter, ugyanis hullanak, mint a legyek, a titok abban rejlik, hogy milyen sorrendben és kombinációban vetjük be őket. Ez a játék sava-borsa: a véletlenszerűen felrakott pályán nagyon átgondoltan kell megszervezni minden lépést, és bizony áldozatokat kell hozni a győzelemhez. Az utóbbi évek egyik legfrissebb koncepciójú kooperatív játéka. (Nagy Krisztián)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!