Remélhetőleg nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy Magyarországon képregénykiadásba belevágni elég rizikós vállalás. Nagy kiadók is kudarcot vallottak ezzel, mert egész egyszerűen a nyolcvanas évek képes regényadaptációi még fantasztikus művészekkel (Zórád, Korcsmáros vagy Sebők) sem tudtak megalapozni egy kulturális fogyasztóközeget, amelyre a később érkező szerzők építhettek volna. Ugyan volt ennek ellenére is Bobónk, Góliátunk, sőt Pókemberünk, Denevéremberünk és X-Professzorunk, mára a kilencedik művészet a nagyközönség szemében mégis megrekedt a gyermeteg szórakoztatás szintjén. Külföldön a képregény a puszta szórakoztatóipar és az experimentális művészet két végletét kitöltő skála minden rovátkáját elfoglalja, míg idehaza sokáig képregényfesztiválok és -börzék karanténjába volt kényszerítve pár száz példányos kiadványokkal, amelyeket fillérekért kibérelt iskolapadok mögül árultak. Szó sincs róla, hogy ezek nem képviselhettek volna értéket (éppen ellenkezőleg!), de a maroknyi és jobbára fővárosi keménymagnál nagyobb közönséget képtelen volt megszólítani.
Ez a trend szerencsére kezd megváltozni, részben, mert a hazai képregényes közösségnek vannak végletekig elhivatott, szerelemből munkálkodó tagjai, akik alulról szervezve, kifejezetten a célközönségüknek, előrendeléssel adnak ki képregényeket, mint például a Kingpin a Pókember-füzeteit, részben pedig, mert profitorientált cégek is kezdik felfedezni, hogy igenis van igény jó minőségben kiadott, keményfedeles kötetekre - így az Eaglemoss nemrég debütált DC-sorozata is sikernek tűnik. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy hazai alkotók a saját munkáikkal is kezdenek kitörni az iskolák és művelődési házak falai közül: az alternatív történelmi díszletek között játszódó Kittenberger vagy a sosemvolt magyar nyolcvanas éveket feltámasztó pusztapokaliptikus Cafe Postnuclear már pár ezres példányszámban, egyenesen a nagyközönségnek készült. Az ugyanezt a célt a zászlajára tűzött Világvégi mesék magánkiadásban látott napvilágot, ami eegyrészt mindenképpen tiszteletet érdemlő vállalkozás, másrészt egy használt autó vásárlása helyett emellett dönteni egy igazi megszállottság mellett letett véreskü.
Szűcs Gyula (vele korábban interjút is készítettünk) abból a generációból származik, amelynek a tagjai gyerekkoruktól kezdve a már-nem-is-annyira-vasfüggöny mögé beszűrődő popkultúra radioaktív sugárzásában sütkéreztek, akárcsak a gyíkok (vagy akár egy kaméleon, habár a biológiai szaktudásomon tátongó lyukak miatt nem tudnám szabatosan felidézni, vajon hasonló-e a rajongásuk mértéke). Ebben a szűkös alternatív kultúrasugárzással melegített keltetőben születtek meg az itteni fejekben is a Godzillák, a Hulkok, a késpenge ujjú Freddie-k, sőt, a nukleáris baromfik. Innen nőtt ki az EpicLine magazin Fekete Hollója, a Budapestet szakadatlan őrző Rádiumember, a Hellboy köpenyéből kibújt Deveraux és minden más idea és teremtmény, ami ennek a kreatív generációnak az elméjéből előpattanhatott.
A Világvégi mesék a horror és a posztapokaliptikus zsáner mellett tette le a voksát, és olyan történeteket tartalmaz, amelyek más formában már napvilágot láttak, ilyen-olyan okokból mégsem találták meg az őket illető vagy megfelelő méretű közönséget. Az ennek orvoslására vállalkozó kiadvány gerincét az a Paneldzsungel alkotja, amelyet az egykori legendás (többek között azért, mert egyetlen szerkesztőségi tag sem találkozott vele személyesen, csak egy olyan fényképet láttunk, amin állítólag ő van) Geekz-tag és jakuza-szakértő, Chavez, avagy polgári nevén Wajzer Csaba jegyez.
Az ő gyermeke volt annak idején a Random virtuális képregényantológia, amely kizárólag digitális, ingyenes formában kínált (és még mindig kínál) olvasnivalót, de ez a nemes kísérlet végül nem érte el a kívánt eredményt. Innen született az ismeretség a Gombalovas-testvérekkel, akiknek egyike dolgozott most együtt vele, hogy a talán nem is olyan távoli jövőben bekövetkező atomháború utáni lakótelepek túlélői életének egy szeletét villantsa fel. A paneldzsungelen átutazó pár elszakad egymástól, amikor egy fosztogató banda támad rájuk, és a férfinak olyan szörnyűségekkel kell szembenéznie a kiégett belsejű lakóházak folyosóin, hogy kérdésessé válik, túléli-e a találkozást a panelek új világához tökéletesen alkalmazkodott csúcsragadozókkal.
A pár oldalas Lakatos István-szösszenet Lionel nyulat és az ő hűséges Buflikutyáját mutatja be egy zombikkal benépesített pusztaság közepén, és csak remélni tudom, hogy egyszer valóban megszületik belőle a régóta ígért képregénymusical. Az antológiát az egyébként nagyon tehetséges fejlesztőcsapat, az Antler Games Saltlands című asztali táblás társasjátékának (melyről a véleményünket itt találjátok) univerzumán alapuló rövid története zárja.
Az antológia leghúsosabb darabja nyilvánvalóan a Paneldzsungel: ez él a legjobban egy képregény technikai és tartalmi elemeivel, miközben egy remek, ponyvásra vett B-film cselekményét sűríti magába. A szándék eleve ez is lehetett, ráadásul a jól megválasztott, betegesen sárgás és szürkés színezés nagyszerűen kiszolgálja a történet hangulatát. Egyértelműen papíron van a helye, nem pedig online felületen. Ehhez képest a Speed Limit ugyan stílusos darab vicces csattanóval, mégsem több egy szép ígéretet magában rejtő töredéknél, a Felperzselt só pedig eredetileg csupán a társasjáték Kickstarter-kiadásához adott ajándék volt, ráadásul a rajzolója vajmi keveset ért a képregény nyelvezetéhez. Ez meg is látszik rajta: vizuálisan nagyon is rendben van, ahogy a társasjáték képi világa is, csak épp a recsegő-ropogó dialógussokkal teli története maradt torzóban.
Hangulatában azonban a kiadvány elérte a célját, és étvágyat csinált a folytatásokhoz, amelyek viszont már remélhetőleg célirányosan az antológiához fognak készülni. A Világvégi mesék legnagyobb érdeme mégiscsak az, hogy bebizonyította: az ilyen kötetekre igenis van igény, és egyáltalán nem akkora botorság anyagi kockázatot vállalva szerencsét próbálni a képregénykiadás posztapokaliptikus pusztaságában.