The Americans (hatodik évad, FX)
Tavaly, a hatodik évaddal és tökéletes befejezéssel véget ért az utóbbi évek legnagyszerűbb (mégis elkeserítően ismeretlen) sorozata a hidegháborús Amerikában élő szovjet kémekről, akik nem jöhettek be a hidegről. A mesterien végigvezetett érzelmi hullámvasútról már többször áradoztam a Geekzen, és ezekkel az utolsó részekkel számomra végleg be is állt a legnagyobbak, vagyis a Drót, a Sírhant művek és a Breaking Bad társaságába. (Rusznyák Csaba)
Ash vs Evil Dead (harmadik évad, Starz)
Hail to the King, baby! Bruce Campbell és Lucy Lawless a
sidekickjeikkel kimaxolták a Gonosz halott-filmek koncepcióját,
nem egyszer, nem kétszer, hanem egyenesen háromszor egymás után. Mondani sem
kell, hogy a sorozat a második filmben megalapozott komolytalanságot,
vaskos, vérbő humort és a hétköznapi életben tahó, alapvetően gyáva és totál
lúzer, ám a démoni szörnyetegekkel szembeni harcban megtáltosodó, rövid
pillanatokra egyenesen hősies Ash Williams karakterét viszi tovább. Ezúttal
tovább bonyolítja a dolgot, hogy előkerül Ash addig sosem látott lánya, és
rengeteg hektó művérnek kell elfolynia, amíg végre átveszi apjától a
szörnyvadász örökséget. A Necronomicon ugyan a showbusinessben ezúttal végleg bezárul,
de soha parádésabb befejezést, mint tankkal arcon lőni egy víztorony méretű
pokolbéli szörnyeteget, majd ellovagolni egy posztapokaliptikus naplementébe
egy mély dekoltázsú androidnővel, egy Mad Maxbe illő járgány megerősített
fémketrecében. Groovy! (Nagy Krisztián)
Barry (első évad, HBO)
A Barry az HBO saját gyártású dramedyje egy bérgyilkosról, aki felcsap egy amatőr színtársulat tagjának, és megváltozik az élete. A sorozat jelenetről-jelenetre váltogat tragédia és a komédia közt, legjobb pillanataiban pedig egybefűzi a kettőt, mint amikor a főhős egy leszámolás után idétlen ruhában és túlárazott ajándékkal próbálja felkelteni remélt kedvesének figyelmét, de minden – előre borítékolhatóan – balul sül el. Ha leválasztjuk a remek karaktereket és az abszurd történetet, egy negyven éves férfi herkulesi-don quiotei küzdelmét látjuk, ahogy megpróbálja letéríteni az életét arról a pályáról, amelyen az kényszerűen robog immár húsz éve. A Barry egyébként Bill Hader gyermeke: ő írta, olykor rendezte a sorozatot, és egyébként ő játssza a főszereplő/címszereplőt is. Ez utóbbi alakításért egy Emmyt is bezsebelhetett 2018-ban. (Felkai Ádám)
Better Call Saul (negyedik évad, AMC)
Jobb sorozat talán akad a Better Call Saulnál, de precízebb,
átgondoltabb, elegánsabb aligha. Vince Gilligan csúcsformában vezényli végig a
gyötrelmesen lassú morális hanyatlást, mi pedig tehetetlen cinkostársként
kísérjük Jimmyt ezen az eleve elrendelt úton – tudjuk, hogy nem kellene
szimpatizálnunk vele, tudjuk, hogy éppúgy magával ránt minket a mélybe, ahogy
Kimet (a jelenleg futó sorozatok legjobb női karakterét)… de a sötét oldal
mindig vonzó, úgy meg főleg, ha egy ilyen csibészes mosolyú, furfangos, vidám
fickó a kalauzunk. A Mike/Gus-szál szintén fantasztikus, még ha (egyelőre?)
kicsit ki is lóg az összképből. Egyébként meg a negyedik évad irgalmatlan
gyomrossal zárul, pedig nem történik benne semmi grandiózus – csak elhangzik
pár szó, és megdermed egy arc. (Rusznyák Csaba)
Bojack Horseman (ötödik évad, Netflix)
A Bojack Horseman 2018-as évadának központi témája az idegösszeroppanás. Ám hogy ennek okát visszafejtsük, befogadóként némileg meg kell magunkat erőltetni, és a sorozatnak ez a saját közönségébe vetett bizalma az, ami miatt még a remekül fejtetőre állított fiók-tréfáinal és tragikus sorsú ember-állat karaktereinél is jobban dicsérhető. Az ötödik évad kulcsepizódja egy temetési jelenet: egy rajzolt, humanoid ló húsz perces monológja egy ezerszer látott, de itt váratlanul elsütött, és a mondanivalót aláhúzó tucatpoénnal a végén. A Bojack hirtelen üt, de akkor nagyot, és még az aktuális közéleti témákat (me too mozgalom) is nem csak okosan, de ami talán fontosabb: empatikusan közelíti meg. (Felkai Ádám)
Chilling Adventures of Sabrina (első évad, Netflix)
Nagy várakozás előzte meg a Netflix új horrorsorozatát (a
több, mint ötven éve nemzetközi horrorfesztiválnak otthont adó katalán kisváros,
Sitges utcái tele voltak plakátolva vele), mely a kilencvenes évek egy kissé
bugyuta tinisorozatának (Sabrina the Teenage Witch) és forrásanyagának, a
hetvenes években futott, hasonló című képregénysorozatnak az újrafeldolgozását
és modernizálását ígérte. Ezt kicsit bonyolítja, hogy a képregényt már egyszer
újragondolták, nem is olyan régen, 2014-ben: az Archie Comics Chilling Adventures of Sabrina néven futó képregénye nagyon messzire tolta magától Greendale csetlő-botló, aranyos tinédzsereinek
ártatlan-aranyos kalandjait, és száznyolcvan fokos fordulattal a kőkemény,
zsigeri horror felé vette az irányt. A tévésorozat, különösen, hogy ez utóbbi képregényt jegyző Roberto Aguirre-Sacasa vezényelte le, pontosan e
két véglet között igyekszik egyensúlyozni. A tinédzserlét humoros-vicces
szituációit keveri Sabrina bozorkányvilágának rettenetes részleteivel, ahol a boszorkányok
a Sátánt imádják, a sajátjaikat falják fel elevenen, és a hétköznapi halandókat
egyszerű játékszereknek (élelemforrásnak és rituális áldozati kelléknek) tekintik.
A sorozat stílusos látványvilága tele van ötletekkel, a főszereplő Kiernan
Shipka pont annyira tűnik ártatlannak és édesnek, mint amennyire a megfelelő
kontraszthoz ez szükséges, a háttérből sötét terveket szövögető Lilith átható
tekintetű karaktere és színésze pedig telitalálat (akárha Anjelica Huston Morticiáját
látnánk az Addams-családból). A mellékszereplők is remekelnek, egyes epizódok
pedig meglepően merész témákat kezdenek feszegetni: kicsit olyan az egész,
mintha a Mesék a kriptából és egy tetszőlegesen választott tinisorozat (legyen
mondjuk a téma kedvéért a Riverdale) keverékét látnánk. Keserű és édes, savanyú
és csípős: nagyon izgalmas, de nem biztos, hogy mindenkinek az ínyére lesz.
(Nagy Krisztián)
Daredevil (harmadik évad, Netflix)
A Daredevil első évada megmutatta, hogy lehet másképp is
kezelni a szuperhőstémát, mint a New Yorkot leromboló idegen invázióval
szembeszálló emberfeletti lények csetepatéjaként. Megadta a főcsapást, amelyen a
Netflix több más hőst is elindított, és bár az ő járásuk némileg bizonytalan volt,
egyesek pedig botladoztak, mégis: úgy tűnt, valami új születésének leszünk szemtanúi. Azután jött a Daredevil kiábrándító második évada, majd a nyomában
haladó Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist együtt csúszott vissza a
középszerűségbe. A hősök csapatát összehozó, hosszadalmas építkezéssel
felvezetett, iszonyatos potenciállal rendelkező Defenders pedig egyenesen katasztrófa
volt, a Midland Circle épületével együtt az összes odavezető sorozatba ölt
reményt is maga alá temette a Fenegyerekkel együtt. Innen már tényleg csak Matt
Murdock újjászületésével, újragondolásával lehetett visszajönni. Rosszul
fogalmazok: nem is annyira újragondolták a karaktert, hanem visszamentek az
első évad jól megalapozott gyökereihez. Földközeli, kézzelfogható problémák,
esendő, komplex, hús-vér szereplők, átívelő, logikus karakterdráma, ahol
minden tettnek következménye van, remekül koreografált, csonttörő,
véres-iszamos akciójelenetek (a kitörés a börtönből vetekszik az első évad
híres folyosójelenetével): EZEK egy igazán jó Daredevil-történet alkotóelemei. Vincent
D’Onofrio ismét parádés Wilson Fisk szerepében, aki mindig két lépéssel gyűlölt
ősellensége előtt jár, Bullseye (akinek ez a neve el sem hangzik a sorozatban)
felépítése, háttere és motivációi pedig legalább ugyanilyen izgalmas és
összetett ellenfelet állítanak a Fenegyerek útjába. A Daredevil harmadik évada
a tévés szuperhősök apoteózisának egyúttal a hattyúdala is: a Netflix és Disney
egyezség végeszakadtával kérdésessé válik, hogy mikor lesz ismét olyan a csillagok
együttállása, hogy ilyen magas minőségű szuperhőstörténetet láthatunk a
kisképernyőn. (Nagy Krisztián)
Final Space (első évad, TBS)
Tudom, tudom, hogy semmi köze a Rick és Mortyhoz, de mivel tavaly nélkülöznünk kellett Rick agymenéseit, egy hasonlóan merész hangvételű animációra nagyon könnyen rácsusszant a kiéhezett függő. A Final Space-nek különösebben nem volt nehéz dolga, első látásra szerelem lett belőle, akárcsak a tökkelütött főszereplőnk, Gary esetében, aki bármit megtenne a szíve hölgyéért, viszont bármibe fog, az balul sül el. Mindez sci-fi körítésben, jó adag idióta és elfuserált karakter kíséretében, állati klassz animációval, telibe találó blőd humorral - ennél nem is kell többet mondanom, ha még nem láttad, azért, ha láttad, akkor meg azért. Idén jön a második évad, és szerencsére az alkotó, Olan Rogers hat évaddal tervez - ha tudja tartani az iramot, akkor egy ideig el leszünk látva jósággal. (Nagylaki András)
The Expanse (harmadik évad, SyFy)
Az Expanse harmadik évada a Föld, a Mars és az Öv totális
háborújával meg Avasarala és Bobbie veszett iramú menekülésével úgy zuhant rá a
nézőre, mint egy fél tégla. Az írók karcsúsítottak az alapul vett regényen,
hogy feszesebb tempót diktálhassanak, aztán az utolsó részekkel szépen betrappoltak a
mindfuck birodalmába - de a legnagyobb teljesítményük talán az, hogy a sci-fi
akció csúcsra pörgetése közben sikerült megtartaniuk a fókuszt a karaktereken
és a köztük lévő viszonyokon (ennek Naomi, Alex és Amos voltak a legnagyobb
nyertesei). Egyetlen sorozat sincs a műfajban az utóbbi évekből, ami az
Expanse-nak akár csak a közelébe érhetne. (A SyFy dobta a sorozatot, de az Amazon szerencsére folytatja majd.) (Rusznyák Csaba)
Hilda (első évad, Netflix)
Az utóbbi időben egyre-másra érkeznek a színleg
gyerekeknek szánt, de valójában felnőtteknek készült animációs sorozatok
(Adventure Time, Rick & Morty, Samurai Jack, Final Space,
Disenchantment), azonban a Hilda az egyetlen, amely valóban olyan szellemben
készült, hogy gyerekeket célozzon meg. Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy
felnőttek is élvezhessék a sorozatot, sőt: ez az utóbbi idők egyik legnagyobb
szívűbb meséje (talán az Adventure Time óta), amely a barátságról,
nyitottságról és elfogadásról szól. A kék hajú kislány, Hilda a vadonban él az
anyukájával, és furábbnál-furább lényekkel köt ismeretséget, mígnem egy nap be
kell költözniük a városba, amikor egy barátságos óriás véletlenül eltapossa a
házukat (és ez szép párhuzamot húz azzal, amikor kiderül: ők viszont egy
eladdig számukra láthatatlan manótelepülés kellős közepén laktak, hasonlóképpen
riogatva az aprónépséget). Itt aztán újabb kihívások, barátok és csodák várnak
rá: elszabadult trollkölyköktől kezdve egy amnéziás viharmadáron keresztül a
lakások nem használt részeiben lakó házimanókon át. A sorozat telis-tele van
sziporkázó ötletekkel, és epizódról-epizódra építi fel a világ mitológiáját, így aztán ha egyszer belekezd az ember, nehezen fogja megállni,
hogy elindítsa a következő epizódot. (Nagy Krisztián)
Kidding (első évad, gyártó: Showtime, elérhető: HBO)
A Kidding a Showtime válasza a szintén általuk készített Californicationre. Amíg ez utóbbiban egy ördögi figura, egy szívdöglesztően jóképűre pimpelt Bukowski-klón rúgott seggen minden morális és társadalmi tabut, a Kiddingben az apródfrizurás Jim Carrey próbál kényszeresen megfelelni saját szigorú morális kódjának. A dolgok persze félremennek, a jó nem nyeri el méltó jutalmát, így a sorozat mélyén Jób meséjét találjuk, akit válogatott megpróbáltatásokkal tesz próbára a saját istene. Nagyszerű mellékkarakterek, kiszámíthatatlanul kacskaringózó történet. Kell neki némi időt hagyni, de utána könnyű elmerülni az egyszerre nevetséges és lúdbőröztető hétköznapi elmebajban. Jim Carrey pedig akkorát játszik, hogy a fal adja a másikat. (Felkai Ádám)
Magic for Humans (első évad, Netflix)
Justin Willman tizenkét évesen eltörte mindkét kezét, és orvosa tanácsára a rehabilitáció részeként kártyatrükköket tanult. Ez volt a kapudrog a bűvészet felé vezető úton. A Magic for Humans egy bűvészshow az utca emberének az utca emberétől. Nincsen vámpíros körítés, Justin Willman nem ölt frakkot, nem mozgatja furán a kezét, nem néz a kamerába szuggesztíven (aki erre a hagyományosabb megközelítésre vágyik, annak a szintén netflixes Death by Magicet ajánlom), hanem csak odasétál hozzád, és a jegygyűrűdet „belevarázsolja” egy buborékautomatába – mondjuk. A fél órás epizódok mind ilyen könnyű kézzel előadott, de hihetetlen szaktudást és fantáziát igénylő, tényleges környezetben lezavart trükköket mutatnak be egymás után, hogy percenként vakarod majd a fejed, és azon agyalsz: ezt meg hogy csinálta. Ha David Copperfield egy kicsit mindig túl sok volt neked, de szereted a rejtélyeket, és szeretsz eltöprengeni rajtuk, vagy egyszerűen csak szívesen néznél valakit, aki évtizedek alatt jutott lélegzetelállító szaktudáshoz és gyakorlathoz, ezt a műsort neked találták ki. (Felkai Ádám)
Maniac (első évad, Netflix)
A 2018-as év legnagyobb meglepetése egy háromnapos
gyógyszertesztelés története, mely a fájdalmas emlékek és érzelmi sebek kémiai úton
történő eltörlését szolgálja. Egy nem túl távoli jövőben (valójában egy
hatvanas évekbeli retrojövőben), mely leginkább a Transmetropolitan vagy a Demolition
Man elsekélyesedett, spirituálisan reménytelenül menthetetlen emberiségének
jövőképét villantja fel előttünk, két sérült lelkű ember menekül egy
gyógyszergyártó konszern hívogató ölelésébe. Owen (Jonah Hill) egy abuzív
családból származó, személyiségzavarokkal és öngyilkos hajlamokkal küszködő
antihős, aki mégis valamiféle mentőkötélként szolgálhat a minden érzelmi
kapcsolatát szabotáló, a húga haláláért önmagát vádoló Annie (Emma Stone) számára,
amikor az elméjüket összeköti egy mesterséges intelligencia. A programot
megalkotó Mantleray doki azonban arról az anyjáról mintázta a kísérletet
lefolytató MI személyiségét, akivel meglehetősen beteges kapcsolatot ápol, így
természetesen a tesztelés nem várt irányt vesz, és megkezdődik az őrült és
hajmeresztő érzelmi-mentális hullámvasút. Stone és Hill a jól bevált
karaktereik szöges ellentétét öltik magukra, a különböző pszichotrópikus
valóságokban pedig zseniálisak a szerepeikben: házaspárként
egy ellopott lemúr nyomában, egy földönkívüli fenyegetés elhárítása közben vagy
egy fantasy világban elfekként és alakváltókként. A képi világ és a rendezés elképesztő,
Cary Joji Fukunaga legalább olyan jó munkát végzett, mint a True Detective első
évadában. A történet mély, rétegzett, és totálisan kiszámíthatatlan irányokba
vezet: vita nélkül 2018 legjobb lezárt minisorozata. (Nagy Krisztián)
Santa Clarita Diet (második évad, Netflix)
Visszatért a tavalyi év egyik legjobb horrorkomédiája (így
visszatekintve nem is teljesen értem hogyan maradhatott ki a 2017-es
listánkról), melynek számomra az egyik legnagyobb szenzációja, hogy kiderült,
Timothy Olyphantnak (nem tudod ki az? Sürgősen pótold be a következő kultikus
sorozatokat: Deadwood, Justified) remek komikusi vénája van. Mi több, egyenesen
lubickol a társadalmi elvárások és az emberhúsra éhező, soha virgoncabb
felesége megfékezésének kötelékében szorongó kisember szerepében, miközben
megpróbálja fenntartani egy normális, átlagos, kertvárosi élet illúzióját. Sheila
(Drew Barrymore, akinek ugyancsak jól áll a komédiázás) ugyanis szó szerint
elkezd szétesni, ha nem kapja meg a rendszeres nyershúsadagját, ráadásul úgy
tűnik, a zombifertőzés elkezd terjedni, és hogy le ne bukjanak,
kénytelenek levadászni Sheila agresszívabb és óvatlanabb sorstársait. Ha ez nem
lenne elég, visszatér az első évad meglepetés- és vendégszínésze, Nathan
Fillion is, így hát a vérgejzíres-kisujjcsontszopogatós szórakozás mindenkinek garantált.
(Nagy Krisztián)
Trust (első évad, FX)
Danny Boyle és Simon Beaufoy tévésorozatos projektje pont olyan lenyűgöző, amilyennek vártuk, reméltük. A Trustnak már az első öt percében, meg úgy általában, a kisujjában több stílus és mersz van, mint Ridley Scott ugyanezen témát feldolgozó tavalyelőtti mozifilmjében (A világ összes pénze). A színészek, élükön az öreg mocsadék Getty szerepében lubickoló Donald Sutherlanddel és az élete alakítását hozó Brendan Fraserrel kiválóak, a gyönyörű színekben pompázó dinamikus képi világ és a pezsgő korabeli soundtrack pedig csalhatatlan érzékkel tapasztja egybe a gonosz cinizmus, a gyomorszorító dráma és a kíméletlenül robogó thriller közti műfaji és hangvételi kicsapongásokat. (Rusznyák Csaba)
A Series of Unfortunate Events (második évad, Netflix)
Abban a helyzeti előnyben vagyok, hogy már a harmadik, befejező évadot is láttam, így bátran mondhatom, hogy a Lemony Snicket-gyerekkönyvek feldolgozása nem okoz csalódást azoknak, akik már az első évadban megszerették. Az elnyűtt, karneválszerű képi világ, a segítségnyújtásra megdöbbentően képtelen karakterek, a komikusan gonosz Olaf gróf valójában mind egy három évadon át, epizódról-epizódra kígyózó Bildungsroman részei. Lemony Snicket meséje így voltaképp a végső gyerekregény, amely témánként számol le a gyermekkor illúzióival. Mindezt érdekes eszközzel éri el: a befogadó minduntalan reméli, hogy a műfajból következő írói ígéret szemben áll a történetben folyamatosan hangoztatott bukás ígéretével. Ezzel pedig végső soron a remény működésének kettősségére világít rá, hogy tudniillik egyszerre visz előre, és okoz csak még több szenvedést. Megroppantóan depresszív alkotás, gyomorbaverően felnőtt motívumokkal és témákkal, no meg persze remek humorral. A színészek isteniek, a főszereplő gyerekek kiválóan játszanak, nem túlzás, hogy még az utolsó évadra totyógóssá cseperedő baba is (ez utóbbi nyilván inkább a rendezés érdeme, de akkor is). Neil Patrick Harris pedig önfeledten alakítja a ripacskodó főgonoszt, de képes a karakter mélységeit, annak szívbemarkoló tragédiáját is megragadni. Remekmű minden szempontból, minden korosztálynak. Az eredeti célközönség miatt viszont ezúttal kifejezetten hasznára válna a magyar szinkron. (Felkai Ádám)
The Terror (egy évad, AMC)
Dan Simmons világsikerű regényéből az AMC forgatott egy tízrészes, a teljes könyvet felölelő sorozatot, méghozzá a láthatóan átlagos büdzséhez képest ügyesen megugorva az önvédelmi eszközként is használható könyv adaptációs problémáit. A Trónok harcából ismerős színészek mellett jutott bőven reflektorfény másoknak is, köztük a Cornelius Hickey-t alakító Adam Nagaitis villant nagyot és emlékezeteset. A sorozat hangulatosan ábrázolja a hosszú éj, az örök fagy és a rideg kősivatag fogságába esett expedíció hányattatásait, a remény apránkénti elapadásától kezdve a totális őrület elszabadulásáig. Az örömbe némi üröm is vegyül, mert a The Terror nem hibátlan (a közepén kifejezetten lassú és vontatott, több helyen esetlen), de egy próbát mindenképp megér, már csak a történelemlecke miatt is. (Nagylaki András)
Wild Wild Country (első évad, Netflix)
A valóság sokkal bizarrabb, meglepőbb és szörnyűségesebb,
mint bármilyen kitalált történet. A Wild Wild Country című dokumentumfilm egy Indiából a nyolcvanas években száműzött gurut követ, aki Oregon államban telepedik
le egy törvényesen vásárolt telken, Antelope negyven fős kisvárosa mellett, hogy
egy több tízezer fős, utópisztikus paradicsomot hozzon létre. Amerikai
állampolgárságú, fehérgalléros követői (jogászok, pénzemberek, mérnökök)
segítségével hatalmas építkezésbe fog, hogy megvalósítsa a közös álmot, amely
aztán fokozatosan egy elképesztően mély, mocsárszerűen mindenkit magába
szippantó rémálomba fordul. A korabeli, most megszólaltatott szemtanúk beszámolóiból
rajzolódik ki annak képe, ahogyan a helyiekkel megeső első összezördülések után valóságos
hadsereget képeznek ki, majd először a törvényes kereteken belül, azután azokon
túllépve próbálják magukhoz ragadni a kisváros irányítását, hogy a dolog végül az
évtized legnagyobb állampolgársági csalásában és egy komplett város
megmérgezésében csúcsosodjon ki. A karizmatikus Bhagwan (később Osho)
hatása olyan hatalmas volt, hogy még ma is érezhető, a könyvesboltok polcairól
most is bármikor leemelhetők a tanításai, a hívei pedig minden tény és
bizonyíték dacára összeesküvést emlegetnek. Az emberi manipulálhatóság és hit
egyik legerősebb, alaposan dokumentált esete ez, mindenkinek tanulságos megnéznie.
(Nagy Krisztián)
Yellowstone (első évad, Paramount Network)
Taylor Sheridan a Hell or High Water után ismét a kortárs
vidéki Amerika illúziómentes portréját, egy életmód lassú kiszenvedését
ábrázolja, ismét a kisemmizés, a civilizációs agresszió sosem múló folyamatáról
mesél. A helyszín a rozsdába rohadó Texas helyett ezúttal a montanai határvidék
– merthogy ez még mindig a határvidék, hiába épült fel köré egy egész ország.
Kevin Costner szenzációs a helyi, féllegális keresztapa szerepében, ahogy a
Drótra jellemző politikai machinációk, fenyegetések és kéz-kezet-mos attitűd romlott
hálójában vergődve igyekszik jövőt biztosítani a családjának – pedig maga is
tudja, hogy a családjának rég vége, csak sokáig húzódik a haldoklása. Gyönyörű,
szomorú, nyers és melankolikus bűndráma-eposz, az év talán legjobb új sorozata.
(Rusznyák Csaba)
