"A világon a legrosszabb dolog annak tudata - rosszabb, mint a tény, hogy egy halom mikroorganizmustól származunk -, hogy nem valakik, hanem senkik vagyunk, bábok, nem pedig emberek." (Thomas Ligotti)
Nehéz túlbecsülni H. P. Lovecraft és követőinek hatását a kortárs kultúrára. A legkülönfélébb médiumokban dolgozták fel és hivatkozták meg műveit: regényekben, filmekben, társas-, szerep- és videójátékokban (kapcsolódó cikkjeink listája). Kritikai diskurzusa egyre szélesedik és egyre mélyebbre hatol: az Age of Lovecraft című esszékötet például egyenesen modern filozófiai irányzatok szemszögéből elemzi írásait. De véletlenül sem azért indítom Lovecrafttal Thomas Ligotti Songs of a Dead Dreamer and Grimscribe című kettős novellagyűjtemény kritikáját, mert utóbbi nem állna meg a saját lábán. Ellenkezőleg: Ligotti, bár nyíltan hivatkozza, sőt olykor konkrétan feldolgozza mestereit (Lovecraft mellett többek között Edgar Allan Poe, Robert W. Chambers, Philip K. Dick és Clive Barker hatása is érezhető rajta), egyedi, félreismerhetetlen és magabiztos írói stílussal rendelkezik. Éppen emiatt merül fel a kérdés: vajon miért relatíve kevéssé ismert e 90-es évektől kezdve temérdek World Fantasy és Bram Stoker-díjat nyerő író még ma is?
A feldolgozás-alapanyagra mindig éhes producerek, valamint a lovecrafti xenofóbia/rasszizmus témájától felélénkült, irodalmi diskurzusra amúgy is fogékony posztmodern képregényes és szépírói közösség - nagyon kevés kivételtől eltekintve - ugyanis még mindig nem találta meg magának Ligottit. Lovecraft Cthulhuja régóta népszerű mém, tetoválás- és plüssállat-dizájn, őt magát pedig már regényekben és tévésorozatokban is divat kritizálni (Victor LaValle, Kij Johnson, Matt Ruff), sőt ma már korábban kevésbé ismert kortársai - mint Clark Ashton Smith, Robert W. Chambers, Lord Dunsany, Arthur Machen - is új népszerűségnek örvendenek, és magyarul is egyre több minden olvasható tőlük. Ligotti sokkal modernebb rémtörténeteit viszont nagyrészt még mindig csak egy szűk közösség ismeri. (Egyszer már mi is írtunk róla , sőt egy magyar nyelvű interjú is megjelent vele , de a lényegen ez nem változtat).
Pedig Ligotti igazán érdemes a megismerésre - vagy inkább a fáradtságos meghódításra. Korunk örökös egzisztenciális szorongása, a globális fenyegetésekről harsogó tömegmédia és a fiatalabb generációk körében elterjedt, fanyar humorral csomagolt egzisztenciális para tökéletesen megágyaztak neurotikus, ember(iség)gyűlölő pszichohorrorjának.
SZÖVEGLABIRINTUSOK TITKAI
Ne szépítsünk, kezdjük a negatívummal: Ligotti minden, e kötetben megjelent írása nehezen megfejthető, küzdelmes olvasmány. Hosszas mondatfüzéreket, rengeteg ritka és idegen kifejezést használ, obskúrus (középkori olasz építészekre, 20. századi filozófusokra tett) utalásai nehezen kibogozhatóak. Imádja a többszörösen egymásba ágyazott narratívákat, él-hal a megbízhatatlan mesélőért, és minden erejével igyekszik önmagában sem bízó olvasót gyártani, akinek egyre gyanúsabbak lesznek a sorok között, sejtetve átadott információk, míg végül kénytelen visszalapozni, hogy jól emlészik-e, lehetetlen (vagy csak simán iszonyatosan szürreális és borzalmas), amit olvas… Szárazabb nyelvezetet kedvelők könnyen érezhetik modorosnak, erőltetetten választékosnak.
Ugyanakkor ezen jellemzők csak részben (és némi rosszindulattal) nevezhetők bőbeszédűségnek, kinövendő manírnak. Mindez ugyanis a bűvésztrükk része, a figyelem elterelése addig, amíg a kalapból előkerül a hagyományos eszközökkel megnevezhetetlen borzalom. Ligottit olvasni rejtvényfejtés és egy kicsit kényelmetlen élmény, mintha egy színpadon állnánk, a sötétből egy gúnyos tömeg nézne, és nem tudnánk, mit is kéne tennünk. A novellák expozícióját, felvezetését gyakran kihagyja, szándékosan teljes bizonytalanságban tartva az olvasóját, akinek jó ideig fogalma sincs, hogy a cselekmény milyen történelmi (vagy arra hasonlító kitalált) korszakban, valós vagy fiktív helyszínen játszódik-e - gyakran még a történet befejeztével sem.
Ezen túl novellái végére gyakran szétroncsolja a prózáját, megcsúfolja a kitalált történetek alapját, a mesélő és hallgató közti bizalmat, vagy éppen kifordítja az elbeszélő karakterét és szerepét, így belülre kerül a maszk, kívülre az ismeretlen. A novellákat általában fondorlatos, burjánzó mesélői stílussal indítja (általában első személyben), majd a cselekmény végén egy-két pimaszul rövid bekezdésben beomlasztja a fikció talapzatát, melyet az olvasó addigra feltételezésekkel, implicit információkból összeállított. Mindezt pedig csak egyes elszórt megjegyzések készítik elő arról, hogy nem ismerjük a narrátort, akiben addig kényszerűségből megbíztunk. Ugyanezt a hatást növeli azzal is, hogy szinte soha nem használ dialógusokat (engem, aki utálom a kortárs magyar írókra is jellemző dialógusundort, ez mindig nagyon zavar), a karakterek közti kommunikációt is mindig mesélő stílusban, tartalmukat és lefolyásukat önkényesen megfogalmazva ismerteti.
Az olvasó így magára marad a semmiben, egy biztonságtól, kapaszkodóktól üres térben, ahová hiába próbálja kiterjeszteni, extrapolálni a cselekmény utolsó mozzanatait - azok ésszerű emberi elmével abba az irányba nem folytathatók, talán már addig sem voltak egyértelműen értelmezhetők. De ürességet érzünk azért is, mert a narrátor sokszor elárul minket: olykor elhallgatott információkkal, gyanútlanságával, bűnösségével, máskor amorális vagy éppen egyenesen inhumán voltával. Ha mi vagyunk a szörny, az kognitív disszonanciát kelt, így megszűnik a közösség érzete az elbeszélővel, de emberi ésszel fel nem fogható, általunk elképzelhetetlen tapasztalatai miatt gyakran az áldozattal is, ha van egyáltalán áldozat, mert a későbbi novellákban a horror ezen alapeleme meghaladottá válik a rettenet globálissá növelése érdekében.
… A MÉLYSÉG VISSZANÉZ BELÉD
Gyakran olvasni horrorfilmek kapcsán, hogy a félelem kiváltó okát (és így a filmek hatásmechanizmusát) alapvetően háromféle csoportba lehet sorolni: fizikai sérüléstől való rettegés, ösztönös undor, valamint - “legelegánsabbként” - elnyomott lelki szorongásunkkal való szembesítés. Ligotti persze főleg ez utóbbiban utazik, de az explicit erőszakot és az undort is készségesen felhasználja, ha erősíteni tudja vele az emberi egyedi és fajként való létezés értelmetlenségének, obszcenitásának és jelentéktelenségének nyomasztó üzenetét. Úgy tűnik, ez maradt hátra a vallásos filozófiák beképzelt emberközpontúságának elvetése után, sosem lebomló lelki salakunkként.
Értéktelenségünknél nincs ijesztőbb, sugalmazza azt bármi. Ligotti a mindenséggel méri az emberi sorsot, és könnyűnek találja azt, ez az üzenete minden történetnek, akármiről is szóljon. Egyszer egészen egyszerű és durva alapra épít - a rém: gyermekek elmegyógyintézetbe zárt sorozatgyilkosa, aki mintha nem értené tetteit, "bolondozásnak" hívja őket -, máskor Lovecraft örökségének ponyvás mentalitású, egészen humoros feldolgozása - a rém: randevúzó, virágokért rajongó “klasszikus kultista”, aki nem tudja megállni, hogy ne adjon bepillantást a hölgyeknek az odakint, az űrben sarjadó, jobb híján virágokhoz hasonlított valamikbe -, legtöbbször azonban kopott kisvárosra emlékeztető, mégis groteszk, kiúttalan álomvilágába helyezi hőseit, akik nyugalmat és tudást keresnek, de csak rémet találnak - önmagukban. Legkedvesebb motívumai - a maszkviselés és a bohóc- vagy udvari bolod-lét - éppen eme identitásvesztést és mindenre kiterjedő, nyomasztó súlytalanságot tükrözik.
Ligotti Kafka mindent átható szorongását, és Sartre, Camus 20. századi, egzisztencialista félelmét a kozmikus rettenettől és a 80-as években kiteljesedett testhorrortól kölcsönzött undorral elegyíti. Ez a beteges érzés megjelenhet testundorként, szexundorként, roncsolási vágyként is, nem csak fizikai-lelki-szellemi embertelenedés jeleként, és sokszor a narrátor először a külvilágban, majd magában is felfedezi a “férget, aki rág”. Áruló a világ, és áruló a saját szellemünk. (Ligotti később saját filozófiájáról külön könyvet is írt, a sokatmondó The Conspiracy Against the Human Race, azaz Összeesküvés az emberi faj ellen címmel.)
Mindezek ellenére Ligottinak van humora is: cinikus, kiábrándult, gonosz humor, melyet egyszerre használ a nihilizmusa enyhítésére és az emberi lét abszurditásának aláhúzására. Így testesítheti meg nála egy elátkozott nadrág a halál elkerülhetetlenségét, és űzhet ugyanakkor gúnyt eredendő anyagiasságunkból és vágyunkból valami fenségesre. Csak Ligottinál lesz egy szellemtörténet legkényelmetlenebb eleme a karácsonyi ünneplés modoros, gépies, emberdaráló családi rituáléja, vagy egy emberfeletti erőkkel bíró sorozatgyilkos történetében a legijesztőbb mozzanat áldozatának egy hétköznap reggele, az első üres tekintettel félig szívott cigarettával, mely pillanatban Ligotti az emberi lét céltalanságát és monotonitását találja meg.
TISZTELET A MESTEREKNEK
Ha régi mesterekről van szó, Ligotti nyíltan tiszteleg, utánoz és átértelmez - hiába, amikor írni kezdett a 80-as években, bőven dübörgött már a posztmodern. Már legelső kötetében megírta, Poe-hoz és Lovecrafthoz hasonlóan, a maga irodalmi témájú esszéjét a rémtörténet-írásról magáról (igaz, kis csellel és öniróniával).
Poe mesterségének címere a halál, jelentkezzen holló, macska vagy békés borospince képében - a halál mint az emberi élet szerves része, annak végén kérhetetlen írásjelként. Poe rettenete az ember, az egyén halála, eltűnése a világból.
Lovecraft mesterségének címere a csáp, mely a felvilágosodás világképének beképzeltségéről tanúskodik, hiszen az emberi tudás idő- és térbeli határain kívülről nyúlik be. (Nem mi voltunk itt először, nem csak mi vagyunk itt, és minderről szinte semmit sem tudunk!) Lovecraft rettenete a világ embertelensége, és az univerzum megismerhetetlensége.
Ligotti mesterségének címere a maszk (A vörös halál álarcát talán féltucatszor is megidézi csak ezen kötetben), a bábu - legyen az gyerekjáték, kirakati baba vagy marionettbábu -, az alvajáró. Poe, Chambers és Lovecraft örökségét azonban saját céljaira használja: megszállottan, egy bányász elszántságával mélyíti ezen allegóriákat. Ligotti rettenete az ember üressége, az emberi lélek felszínessége, sőt az egész természet banalitása, önző erőszakossága. Nem a halál, nem a világűr vagy a tenger mélyén szunnyadó ősi lények embertelenek, hanem az ember maga.
EGY HALOTT ÁLMODÓ DALAI
Ligotti fikciója önpusztító, olyan értelemben, hogy elképesztő hatásosságának, globálisságának ára az olvasó és a szöveg (vagyis végső soron az író) közti bizalom elkoptatása. Horrorjának Achilles-ina a végtelen nihilizmusa. Magát sem tudja mindig komolyan venni. Történeteinek vége nem hiába zavarbaejtően kurta-csonka: minden karakterét zsákutcába kormányozza, a cselekmény belső rendjét felrúgja, ha csak teheti. Márpedig ha semmi sem számít, se a hősök, se az olvasó, sem a világ rendje, azzal, hiába hódítja meg közben bravúrosan a posztmodern irodalom és az egzisztenciális horror csúcsait, megfojtja közben magát a prózát is.
Sokatmondó, hogy egy novellája végén a feloldozó, vigasztaló esemény a hős öngyilkossága - és itt valóban megkönnyebbüléssel jár, nem az őrület tragikus betetőzése, mint Poe-nál, Lovecraftnál. Ilyen fordulatot nem lehet büntetlenül akárhányszor megírni, ennyire sötét világképre előbb-utóbb nincs már mit festeni, hogy az még jelentős, érdekes legyen. De az olvasó nem csak depresszióba zuhanva fordulhat el ettől, de természetes védelmi mechanizmusai miatt is, mely gúnyolódásra csábít. Ligotti ezért néha tudatos menekvést kínál: az írásról szóló írásaiban leleplezi a trükköt, néha fanyar humort vet be, szerzői kézjegyeit pedig tudatosan hangsúlyozza, ismétli, kissé bevonva az olvasót is az előadásba. Lassanként azonban ezen fogásokkal is csak erodálja horrorjának alaposan kidolgozott, gyötrelmesen hatásos működési elvét.
Ligotti örökre meghódított egy csúcsot, egy űrbe nyúló jéghideg, fekete sziklaszirtet, néhány lépéssel túl az emberség határain. És kétlem, hogy bárki tovább tudna haladni ezen az úton. Innen nincs tovább.
PS: Bocs a címlapképért. Nincs más fotó a fickóról, erről is csak egy kis felbontású.