Nálam már akkor a legjobban várt filmek listájának legelejére ugrott az Outlander, amikor még csak a szinopszisát olvastam. Predator a vikingek között, akire egy űrből jött harcos vadászik. Hát melyik filmgeek ne gerjedne be erre? Aztán a színészek listája, majd az előzetes képek még jobban felcsigáztak, de ezek után aggasztóan nagy csönd lett a produkció körül. Már éppen készültem elfelejteni az egészet, mikor egyszer csak újra felbukkant a hányattatott sorsú film, és az egészen kedvező kritikákat olvasva némileg meg is könnyebbültem. Végül elérkezett számomra is a várva várt pillanat, és a megtekintetés után szerencsére elégedetten hagyhattam el a fotelt.
Az Outlander nehéz szülés eredménye. A rendező, az akkor még a mostaninál is sokkal ismeretlenebb Howard Mccain fejében már a 90-es évek elején körvonalazódott egy a vikingek korában és körében játszódó Beowulf-szerű történet, ám a terv akkor még csak terv maradt. Majd 98-ban Dirk Blackman hollywoodi forgatókönyvíróval újra elővették a projektet és közösen nekiálltak kissé átdolgozni a sztorit, és hogy a végeredmény minél kevésbé hasonlítson a jól ismert középkori költeményre, úgy döntöttek, hogy sci-fi elemeket is bevonnak a történetbe. Az így született forgatókönyv fel is keltette a filmesek érdeklődését, már a helyszín (Új-Zéland) és a speciális effekteket készítő vállalat (WETA) is meg volt hozzá, de financiális problémák miatt a kamera mégsem tudott beindulni, így aztán az Outlander tovább tolódott, mígnem 2006-ra végül össze nem állt a stáb, valamint a korábbi tervekhez mérten jóval szerényebb költségvetés, és végre felhangozhatott hogy „Action!”, csak most Új-Skóciában.
Lángokban álló űrhajó közelít a Föld légköréhez, majd becsapódik egy norvégiai tavacskába, időszámításunk szerint 709-ben. A zuhanást a kétfős legénység egyik tagja éli csak túl, aki először egy berendezés segítségével gyorsan tájékozódik az új környezetről, majd ugyanezen berendezés által pillanatok alatt magáévá is teszi a helyi nyelvjárást, mindezt a szemén keresztül! (Banderasnak anno ez még egy egész estéjébe került!) A Kainan névre hallgató férfi ekkor még nem is sejti, hogy hajóján potyautasként magával hozta a Moorwen nevű szörnyet is, aki korábban végzett Kainan családjával is. Hősünket hamarosan vikingek ejtik foglyul, és eleinte a rivális viking csapat kémjének hiszik, de amikor Moorwen elkezdi tizedelni a tábor lakóit, Kainan (részben) felfedi az igazságot, és a vikingeknek nem marad más választásuk, mint összefogni a messziről jött harcossal Moorwen ellenében.
Az Outlander valóban olyan, mintha több, hasonló jellegű klasszikus film elemeiből lenne összegyúrva, de ha ezt jól csinálják, akkor ugye hol itt a probléma? Pedig a történet igazából túlteng a klisékben, sőt, ha őszinték akarunk lenni, valódi népmesei alapokon nyugszik az egész. A jóképű idegen megküzd a gonosz sárkánnyal, és cserébe elnyeri a királylány kezét és ráadásként még a királyság mindkét felét is. Ennek megfelelően nincs is igazi jellemfejlődés, a történelmi hűséghez sem nagyon ragaszkodtak, és a történet is a jól kitaposott úton halad a kiszámítható végkifejlet felé, de egy ilyen kevert műfajú szörnymozi esetében a hangsúly úgyis főleg az akción van, szóval előbbieket nem is igazán érdemes számon kérni tőle. Az akciót illetően pedig igazán nem lehet panasz, hiszen nem csak hogy bőségesen ellátnak vele minket, de ahhoz képest, hogy az eredetileg tervezettnél jóval kevesebb pénz állt rendelkezésre, a minőség megüti a ’big budget’ produkciók színvonalát is. Néhol egészen stílusos, véres és látványos összecsapások szemtanúi lehetünk, és szerencsére nem igazolódott be az sem, amitől személy szerint a legjobban féltem, miszerint a földönkívüli vadász csak egy újabb fantáziátlan és rosszul kivitelezett CGI monszta lesz. Sőt! Moorwen az utóbbi idők „legragyogóbb” filmes szörnye!
A színészválogatott kissé meglepő összetételű, sokan például csodálkoztak, hogy maga a Megváltó, mégis hogyan adhatta a nevét egy ilyen eretnekséghez, de én nem tartom kizártnak, hogy Caviezel az ilyen szerepek által tudatosan menekül az isteni beskatulyázás elől. Jóképű, sármos, jó fizikumú és nem mellesleg tehetséges színész, tökéletesen illett ebbe a szerepbe is. Ron Perlman, a megbízható kultfilm ikon miatt már eleve megéri beülni egy filmre, ezúttal is rövidebb szerepe volt csak, de az mindenképpen emlékezetes, mint ahogyan a brutális fizimiskája is. John Hurttől (aki szerény véleményem szerint az egyik legnagyszerűbb élő színész) igazi Shakespeare színész mivolta ellenére sem álltak messze a hasonló műfajú filmek, szerencsénkre. A szépséges királylány szerepében látható Sophia Myles a gyönyörű mosolyával pedig teljesen levett a lábamról.
Sok mindenbe bele lehetne (és bizonyára fognak is majd) kötni, de az én várakozásaimat így is magasan felülmúlta. A látvány, a hangulat, a zene, a tempó, mind hozta azt, ami a felhőtlen szórakoztatásomhoz szükségeltetett. A sztori talán tényleg túl egyszerű, a karakterek és a dialógusok sem valami kidolgozottak, és zavaró bakik is akadnak, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány hasonló jellegű film van a palettán, szóval a rajongói szív ilyenkor megborotváltatik. Sokan B-filmnek címkézik teljesen igazságtalanul, az Outlander ugyanis műfaján, azaz a sci-fi/fantasyn belül mindenképpen első osztályú alkotásnak tekinthető. Talán itthon nem jut majd be a mozikba, de DVD-n viszont mindenképpen kötelező vétel lesz, bár a magyar címétől már előre rettegek. És már egy kicsivel nyugodtabb lettem, amióta tudom, hogy Mccain és Blackman jegyzi a jövőre tervezett Conan forgatókönyvét.
2008 tavaszán az Athenaeum Kiadó Mangattack fedőnéven egy újabb manga attakot indított a zsebpénzüket mindenáron nikotin- és alkoholmentes dolgokra elkölteni igyekvő fiatalság ellen, vagy ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább értük. A célközönség ezúttal is főleg a tizenéves olvasótábor volt, de már gondoltak a mostohább sorsú 18 pluszos korosztályra is. Ám most még nem erről lesz szó, hanem egy kizárólag a tinédzsereknek, és azon belül is főként a lányoknak szánt sorozat nyitányáról, konkrétabban az A Káosz Kapui eddig megjelent két kötetéről.
Az az igazság, hogy mivel jómagam egyik fenti kritériumnak sem felelek meg, így sokat agyaltam rajta, hogy vajon egy tizenéves mangarajongó lány szemével próbáljam-e vizsgálni a mangát, vagy pedig úgy, hogy vajon mennyire képes egy magamfajta seinen mangákhoz szokott férfiállat figyelmét felkelteni, lekötni illetve megtartani? Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy megpróbálok egészséges középutat találni, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni.
Az eredetileg a Tokyopop által kiadott mű, a Mangaattack korábbi mangáival szemben már teljes mértékben japán alkotás, az író/rajzoló Ryoko Mitsuki első jelentős munkája, aminek utolsó, harmadik kötete még a tengerentúlon is várat magára.
A Káosz Kapui műfaját tekintve gótikus romantikus fantasy, amiben fodros ruhákba bújt gót loliták és lányos arcú fiúk főszerepelnek, és mindenféle bűvös igék és varázslatok segítségével próbálják megakadályozni a túlvilági lények elszaporodását. Nyilvánvalóan nem éppen nekem való alaphelyzet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen érdektelen volt számomra a sztori, és teljesen megértem, hogy a célközönsége miért is szereti, ha szereti.
A történet megszokott fantasy alapvetés, vagyis a jó és a rossz állandó küzdelme. Két fiatal leányzó, Mizéria és Clarissa egy palota kertjében, mindentől elzárva élik életüket, és igyekeznek a „hangolás” mesterségét minél magasabb szinten elsajátítani Rikhter nevű tanáruk segedelmével. A világ ugyanis a különféle harmóniák rendezettsége által működik, és a hangolás képességével lehet ezeket a harmóniákat összhangba hozni vagy éppen összekuszálni. Mizéria a 16. születésnapján a királyi palotában készül tanúbizonyságot tenni a képességeiről, amikor is hirtelen megszólalnak a harangok, és hatalmas káosz kerekedik a palotában. Éjlények támadnak a királyi udvarra és mindenkit lemészárolnak. Mizéria meglepve tapasztalja, hogy Rikhert áll a dolog mögött, aki el akarja őt is és Clarissát is rabolni, ám ekkor közbelép egy Zelfa nevű ezüsthajú fiú és megakadályozza, hogy Rikhter magával vigye Mizériát. A lány nem érti, hogy mi történik körülötte, ám később megtudja, hogy ő és Clarissa mindketten „élő kulcsok”, akik a gonosz Éjlényeket odaát tartó Káosz Kapuit nyithatják, illetve zárhatják. Rikhternek pedig az a szándéka, hogy a világra szabadítsa ezeket a démoni erőket. Zelfa mellesleg a Jishounin nevű szervezet tagja, akiknek pont az a céljuk, hogy az ajtókat zárva tartsák. Mizériával kiegészülve, a Jishounin elindul Rikhter és Clarissa után.
Az első kötet abszolválása után még nem igazán sikerült felfognom az olvasottakat, a történet ugyanis egy felvezetéstől nem szokatlan módon meglehetősen kusza. A szereplőkre, a helyszínekre, és az eseményekre vonatkozó információk túl nagy dózisban érkeztek, ezek megértését pedig a sajátos tinilányos manga nyelvezet sem könnyítette meg számomra. Sokszor nem volt tiszta, hogy éppen ki beszél és kihez, arról nem is beszélve, hogy sokszor az sem, hogy egyáltalán mit. Újabb nekifutásra azonban már halványan kezdett összeállni a kép. A második kötet, amiben a csapat tovább üldözi Rikhtert, már valamivel gördülékenyebb, több az akció, és kevesebb a szofisztikált, míves dialógus, de a sztori ekkor sem sokat mozdult előre az első kötet végéhez képest. Az utószóban egyébként a mangaka maga is elismeri, hogy az első kötet túl sűrű lett, ezért most több dolgot is szeretett volna letisztázni. Hát ez többé-kevésbé sikerült is, de én igazából nem látom, hogy hogyan lehetne az utolsó kötetben majd jól lezárni ezt a történetet. Ez persze nem is meglepő, mert az első könyv utolsó oldalaiból pedig az derül ki, hogy a művésznő eleinte hosszú távra tervezte a történetét, és akkor még ő sem teljesen volt tisztában a majdani hogyanokkal és a miértekkel. Hogy a kiadó, vagy saját maga döntött az előrehozott lezárásban, azt nem tudom, mindenesetre félő, hogy az utolsó könyvben már nem maradt elég helye a mindenki igényét kielégítő befejezésre. Ez valószínűleg még idén kiderül.
A rajzok az átlagos lánymangáknál valamivel szebbek, kidolgozottabbak, a gótikus környezet bőven adott lehetőséget az alkotói fantázia szabadon engedésére, ennek eredménye főleg a ruhák és a palota díszítésein vehető észre. A karakterek viszont már sablonnal készültek, és általában csak a ruha és a hajszín különbözteti meg őket egymástól. Gigantikus szemek és már szinte vágófegyvernek minősülő arcélek mindenhol, a második kötetben viszont már az éhes férfiszemeknek is tetsző női idomok és hiányos viseletek is felfedezhetőek. Érdekes módon az ún. „visszafiatalító” effektnek semmi nyoma, pedig a történet hangulata és humora akár indokolhatná is. A történethez hasonlóan, néhol kicsit talán a képi információ is több volt a kelleténél, de ez főleg a mozgalmasabb részeknél volt zavaró, és nem különösebben akadályozott az olvasásban.
A kötetek végén utószó, köszönetnyilvánítás, rövid életrajz és kísérletező rajzokkal teli oldalak is helyet kaptak, a második könyv végén pedig extraként, néhány színes oldalon egy kissé idétlen interjút is kapunk, valamint a mangaka saját gót baba gyűjteményéről egy galériát, amit kimondottan szép és érdekes ötletnek tartok.
Végezetül megpróbálok kétféleképpen értékelni. Ha most ezt a két kötetet a célcsoport szemével próbálom nézni, akkor biztos vagyok benne, hogy eddig teljesen elégedett lennék ezzel a mangával. Rajz szempontjából tetszetős, a történet pedig hangulatos, és úgy érzem, hogy van benne valami, ami miatt a mai tizenéves korosztály fiatal lányainak lelkivilágához közel állhat, ezenkívül a humor, a „cukiság” és a komolyabb tartalom arányai is megfelelően vannak felosztva benne. A horrorisztikus elemek miatt pedig talán még néhány erre fogékony fiúnak is nyugodtan ajánlható, bár ezek a képsorok azért nem fognak rettegéssel eltölteni senkit sem. Saját szemszögből vizsgálva viszont kissé zagyvaságnak tartom a sztorit, amiről bár elhiszem, hogy akár még jól is ki lehetne jönni belőle, a nyelvezete miatt már az első kötet végére enyhe fejfájásom lett az olvasástól. Eredetiség sem nagyon érhető tetten, és a fordulatok illetve az újszerű ötletek sem nagyon tobzódnak, a goth ruhás lányok pedig nekem már csak élőben jönnek be. Összefoglalva tehát, eddig érdekes, bár semmiképpen sem forradalmi manga, ami saját közönségében nagyon könnyen favorit lehet, de bizonyos kor felett már tényleg inkább valami alkohol tartalmúba fektessük be az árát. Persze nem komolyan, inkább egy másik mangába vagy képregénybe.
Kedvenc hidegvérű és rideg modorú japán bérgyilkosunk Duke Togo alias Golgo 13 visszatért! Méghozzá 15 évvel a remekbeszabott első egészestés animefeldolgozás, a The Professional után, ám ezúttal már csak egy, az egy órát sem meghaladó OVA ( = egyből videón kiadott anime) formájában. A rendező ugyanaz, a stáb nagyrészt ugyanaz, a színvonal viszont már sajnos egyáltalán nem ugyanaz.
Osamu Dezaki rendező és Mataichiro Yamamoto producer egyaránt lelkes rajongói Takao Saito mangájának és hősének, így a The Professional után szerettek volna egy anime-sorozatot is készíteni a tv számára, de ez végül különböző okok miatt mégsem jött létre. (A sorozat, ha nem is általuk, de azóta szerencsére megvalósult.) Az idő meg csak telt, és végül másfél animált Golgo nélküli évtized után újra elérkezett a lehetőség, hogy a dús szemöldökű mesterlövész új megbízást kapjon.
A Demokrata Párt jelöltjét Robert Hardy-t halálosan megfenyegeti egy Queen Bee (Méhkirálynő) álnevű terroristanő, aki egy drogkereskedéssel foglalkozó Dél-Amerikai gerillacsoport vezetője. Az elnökjelölt titkára felbéreli Golgo 13-at, hogy végezzen a fenyegetést jelentő nővel, de Duke előtte megpróbálja kinyomozni, hogy miért is akarja ez a vörös hajú amazon ennyire elszántan a politikus halálát. Amit talál, az egy zavaros családi és politikai ügy, ám ez mit sem számít, hiszen jól tudjuk, ha Golgo 13 elvállal egy megbízást, akkor azt mindenáron végre is hajtja!
Bár a Queen Bee rövidebb, a története elsőre mégis jóval komplexebbnek tűnik, mint az előző filmé volt. A sztori kissé döcögősen indul be, eleinte ugyanis még nem teljesen egyértelmű, hogy ki is ez a Méhkirálynő és mit is akar, majd a film félidejében fény derül az igazságra, aminek ismertetését most természetesen mellőzném. Innentől aztán szerencsére már gördülékenyebbé válik az egész. Golgo követi a prédáját a Dél-Amerikai dzsungelbe, de hiába hívják őket „megbízóknak”, ha egyszer nem bíznak az elsőszámú bérgyilkosban, ezért aztán mást is küldenek a nő után. A felállás így a következő: gerillák a ködben, egy elmebeteg veterán vezette halálkommandó a nyomukban, Golgo meg tulajdonképpen mindegyikük nyomában. Izmos főhősünk aztán John Rambót megszégyenítő dzsungelharcban leszámol a kíméletlen konkurenciával, ám a Méhkirálynő esetében másképpen jár el, és az átalakított M16-osa helyett inkább azt a fegyverét használja, amit a nadrágjában hord. A film végére aztán alaposan összekuszálódnak a szálak, kiderül a kegyetlen igazság, meghal, akinek meg kell halnia és az is, akinek nem feltétlenül kellett volna. Persze így aztán már az sem nagy titok, hogy Golgo ezúttal is teljesíti a megbízást.
A Golgo széria fő vonzereje maga Duke Togo, ám a Queen Bee készítése során a kedves alkotók mintha elfeledkeztek volna erről. Hősünket ugyanis szégyenletes módon a háttérbe szorították, olyannyira, hogy az amúgy sem túl bőbeszédű gyilkológépünk az ötvenvalahány percnyi játékidő alatt talán ha 5 mondatot ejt, és azok is többnyire tőmondatok vagy egyszerű helyeslések. De ez még csak hagyján, mert fizikai jelenléte is a minimálisra csökkent, mindez a terrorista nő javára. Az OVA-t így aztán nyugodtan hívhatnák Queen Bee: Golgo 13-nak is.
Az animáció az a hagyományos, klasszikus fajta (itt-ott egy kis komputerrel rásegítve), ami a kornak és a célnak tökéletesen megfelel. Osamu Dezaki a The Professional-höz hasonlóan ezúttal is rengetegszer alkalmazza a saját védjegyének számító technikát, az úgynevezett "Postcard Memories” megoldást, ami tulajdonképpen festményszerűvé váló, kimerevített képeket takar. Érdekes és tetszetős megoldás, közvetve egy kissé talán vissza is idézi a képregények világát. A film végére sűrített akciószekvenciák a film csúcspontjai, a remekül animált harcok igazi 80-as évekbeli dzsungelháborús film hangulatát idézhetik fel bennünk, bár a kapkodós vágások, és a kicsit talán túlzásba is vitt sebesség-imitálás lehet, hogy néhány embernél epilepsziát okozhat, szóval az arra hajlamosak a biztonság kedvéért tartsanak a közelben szájpecket.
Normál esetben sosem hagyná el a számat az a három szó, hogy „túl sok szex”, de a Queen Bee esetében a készítők mondhatni kissé átestek a ló alfelére. Golgo-tól persze elvárható, hogy legalább egyszer megdöngesse a női áldozatát, de ez esetben az alig hatvan percre eső, funkció nélküli szexjelenetek száma itt már zavaróan sok. (És ugye a Méhkirálynő neve sem véletlenül az, ami.) Ezeket a rajzolt malackodásokat inkább macsós Golgo pillanatokkal kellett volna helyettesíteni.
Próbálom elfogult rajongói szememmel nézni és értékelni ezt a második Golgo 13 animét, de sajnos még így sem lesz jobb a közepesnél. Golgo-ból túl kevés, klisékből és tucat-karakterekből meg túl sok akad, és talán az egész egy kicsit kevésbé stílusosra is sikerült, mint a remek első darab. Szerencsére a jelenleg is futó 50 részes széria az eddigi epizódok alapján lassan akár már meg is érintheti a Tökéletességet, olyannyira közel van hozzá, bár annak meg még messze a vége. Mindettől függetlenül a Queen Bee a rajongóknak még így is kötelező!
Bár a Most Waited listáról ugyan csúnyán lehagytuk ezt a filmet, de a lényeg, hogy végre itt a Derek Yee által rendezett The Shinjuku Incident előzetese, angol felirattal! Jackie nagy testvér ezúttal komolyabb szerepben lesz látható, konkrétan a Jakuza egyik bérgyilkosát alakítja majd.
Bár Japánban számos autentikusnak tekinthető filmalkotás is született már a nindzsákról, azért az őshazában is előszeretettel misztifikálják túl az egyik elsőszámú popkultúrális exportcikküknek számító árnyékharcosokat. A történelmi nindzsák a valóságban ugyan nem voltak képesek természetfeletti dolgokra, de a misztikum köde mégis oly mértékben lengte körül titokzatos alakjukat, hogy mára már valóságos mítosz épült köréjük, kiapadhatatlan ötletforrásként szolgálva a könyvek, filmek, tv-sorozatok, mangák, animék vagy éppen a videojátékok számára.
Ebben a mítoszépítésben jelentős szerepe volt Futaro Yamada írónak is, aki az 50-es évek óta folyamatosan ontotta magából azokat a misztikus nindzsa történeteket, melyekben gyakran afféle varázserővel bíró feudális szuperhősökként ábrázolta ezeket a lopakodó harcosokat. (Yamada számtalan művét dolgoztak át filmre, mangára illetve animére is, az ő könyvein alapul például a Basilisk manga és anime, illetve az ezek nyomán készült, és idehaza is megjelent Shinobi című film is.) A Kunoichi: Lady Ninja alapja szintén egy Yamada mű, pontosabban az abból készült 11 kötetes mangasorozat (Masaki Segawa - The Yagyu Ninja Scrolls: Revenge of the Hori Clan), így ez a film is amolyan nindzsa-fantasy, melyben a történelmi tények a fantasztikummal vegyülnek, és amiben ha már a hitelességre és a sztorira nem is nagyon, a látványra viszont már annál inkább adtak.
Hitoshi Ozawa a másodvonalbeli japán filmek egyik fenegyereke. Színészként láthattuk Miike, Kitano és Kitamura filmjeiben is, de rendezőként is kipróbálta már magát. Mindössze második alkotói kísérlete volt ez a most tárgyalt film, ami egyébként egy alacsony költségvetésű v-cinema sorozat egyik (ha minden igaz, akkor a hetedik) darabja. Ezek az olcsó, videóra gyártott termékek nem is akarnak többek lenni, mint amik valójában: szórakoztató látványfilmek, egyszerű (a valós történelemből kölcsönzött, de túlnyomórészt mégis fikciós) történetekkel, a költségvetés nagyobbik részét felemésztő effektekkel, jobb/rosszabb képességű színészekkel, némi humorral és fedetlen női keblekkel. Akár Ninjasploitation-öknek is hívhatjuk őket.
Bár a cím szerintem kellően egyértelmű, azért a biztonság kedvéért tisztázom: a Kunoichi a női nindzsa. A női árnyékharcosok ha lehet, még titokzatosabbak voltak, mint a sötétben járkáló férfi kollégáik. Az eredeti kunoichik ugyanis elsősorban szépségüket és csáberejüket használták fel a megbízásaik során, de természetesen megfelelő pusztakezes és fegyveres kiképzésben is részesítették őket. Gyakran álcázták magukat például táncosnak vagy éppen gésának, így sokkal könnyebb volt a célszemély közelébe férkőzniük, hogy aztán annak vérét vegyék, vagy csak hogy megszerezzék tőle a szükséges információt. (Talán nem is véletlen, hogy a pinku filmek készítői is rengeteg fantáziát látnak az olykor a csupasz testüket is bevetni kész nindzsahölgyekben.)
A Kunoichi: Lady Ninja nonstop akció és effektparádé, ami már eleve kizárja a bonyolult alapsztorit, bár a második felében azért akad benne némi csavar is.
Aizu elvetemült ura Akinari, a nők megszállottja. Ha az emberek nem ajánlják fel önként a lányaikat a háremébe, akkor ő erőszakkal viszi el őket. A Hori klánhoz tartozó lányok egy zárdába menekülnek, de a Hét Lándzsa, vagyis a gonosz úr démoni képességekkel felruházott testőrsége megtámadja a szent helyet, majd miszlikbe vágnak mindenkit, ám az apácák vezetőjének beavatkozása megakadályozza, hogy az utolsó hét leányzót magukkal vigyék. A hamvas szűzlyeánykák mindegyikében ott lappang a nindzsaszellem, arra várva, hogy felébredjen. Ezért felbérelik a legendás harcost Yagyu Jubei-t (a félszemű nindzsa a legtöbbször filmre vitt japán történelmi karakterek egyike), hogy segítsen nekik megküzdeni a gonosz nagyúrral és rettentő erejű harcosaival. Ezután pedig repkedő nindzsák, csattogó pengék, cikázó villámok, démoni varázslatok, fogyatkozó testrészek meg persze szanaszét spriccelő vér mindenhol!!!
Bár így leírva nem tűnik valami nagy számnak, de az igazság az, hogy ez egy nagyon szórakoztató film! Egy a nem túl magas elvárásokat bőven túlhaladó nindzsa-móka, ami egy percre sem hagyja unatkozni a nézőt, vagyis hogy a pause gomb használatbavétele nélkül ki tudjunk slisszolni némi seritalért a konyhába, mert itt aztán rendesen pörgés van. Harc követ harcot, akció akciót, a szereplők pedig csak pont annyit beszélnek két adok-kapok között, amennyi feltétlenül szükséges a sztori egybetartásához. Az akciódömping ráadásul nem is válik egysíkúvá, mivel a készítők szerencsére voltak annyira pihentek, hogy folyamatosan újabb meglepő és mulatságos ötletekkel rukkoljanak elő. A nindzsatudatukra ébredt csajok képességei közül például elég csak a villámokat szóró mellbimbókra gondolni, de az abszolút favoritom a női szeméremtesttel elkapott (dragonbólos-kamehamás) sugárnyaláb, amit a nindzsaleányzó pillanatokon belül felöklendezett, hogy aztán a száján keresztül kvázi visszaokádja a feladónak. Ha ez nem japán film lenne, én meg egy már sokat tapasztalt filmbuzeráns, akkor talán még meg is tudnék lepődni rajta. De akad még jónéhány hasonlóan mókás képsor a filmben, például imádtam, ahogy Jubei egy rothadó hullákkal teli veremben a kardjával elhárít egy nyílzáport, mindezt az egyik nindzsalánnyal való kefélés közben. Hogy miért ott és miért akkor éltek nemi életet, annak persze meg van a maga (szintén nagyon vicces) oka.
A véres, néha egyenesen brutális harcok ugyan valóban nagyon látványosra sikerültek, de a gyors (film)vágások miatt az akció sokszor teljességgel követhetetlenné válik, néhol viszont kimondottan szépnek mondható a fényképezés. A szereplők megkülönböztetése sem mindig egyszerű, pláne, hogy mind a hét lány neve „O” betűvel kezdődik, és még az öltözködésük sem tér el, bár a cím ellenére, a film főszereplője mintha sokkal inkább Jubei lenne, ami persze nem baj, mert szeretjük Ozawa-t, még ha nem is egy Mifune. Mert a fergeteges színészi alakítások és a lenyűgöző performanszok sem igazán várhatóak el egy ilyen filmtől, bár rossz japán színész amúgy sincs, csak maximum olyan, aki már annyira jó, hogy képes elhitetni velünk, hogy rossz.
A Kunoichi: Lady Ninja a Futaro Yamada saját nindzsa-univerzumába tökéletesen beleilleszthető akciófilm, ami tulajdonképpen nem több, mint egy kellemes szórakozást nyújtani képes kis hülyeség, de mivel a cél amúgyis ez volt, ezért ennek a közepesen jó és a tök jó között lavírozó filmnek hajlamos vagyok jószívűen (műfaján belül) a jobbik osztályzatot adni.
A tavalyi ünnepi szezon idején emlékeztem meg eme nemes hasábokon Baltás Billyről, a bekattant Télapó-imitátorról, aki alaposan elbaszta minden útjába kerülő ember karácsonyát. Mindössze csak egy röpke évet kellett várnotok kedves olvasók, és máris itt a 87-es folytatás, vagyis a Csendes éj, halálos éj 2, bár ennek a filmnek már csak nagyon kevés köze van az ünnepekhez vagy a Télapóhoz, a gőzölgő trágyakupachoz viszont már annál több.
Billy már a múlté, emlékét belepte a hó, de mivel volt ugye egy öccse is, így aztán volt kinek örökölnie a családi elmebajt. Ugyanis az öcsre sem volt éppen túl jó hatással az árvaházi bentlakás meg a vasszigorú főapáca, nem is beszélve a bátyjával történtekről, így ő mondhatni sokszorosan is hendikepes, emiatt aztán jócskán túl is tesz a testvérén, már ami a mentális defektességet illeti. Ricky időközben felnőtt, és most egy elmegyógyintézetben csinálja naphosszat a semmit. Egy agyturkász érkezik hozzá, hogy kifaggassa, Ricky meg csak mesél és mesél, majd miután elmesélte az előző filmet, és végzett az "így lettem elmebeteg ámokfutó gyilkos" című kissé elnagyolt önéletrajzával, kinyírja a dokit, megszökik az intézetből (ne kérdezzétek hogyan), szerez egy Télapórucit meg egy fejszét, és elindul, hogy befejezze azt, amit a bátyja anno már nem tudott.
Na, ez aztán a spórolós film! A Silent Night, Deadly Night 2 első felét ugyanis szinte kizárólag az előző rész flashback formátumú összefoglalása teszi ki. Így aztán azon kevesek, akik azt már látták, nyugodtan előre is tekerhetik a film feléig, sok újdonságot ugyanis nem igen fognak látni addig. A film készítői arra hivatkonak, hogy a producerek mindössze csak az első rész újravágását és pár jelenettel való kiegészítését rendelték meg, mindezt komolytalan költségvetésből, de aztán a lelkiismeretes rendező pár nap alatt aztán mégis csak egy folytatást hozott össze belőle. (Szerintem az eredeti kérésnek is pont annyi értelme volt, mint ennek a filmnek.) Na de így sem nagyon tettek ki magukért a kedves alkotók, mert amit ők maguk forgattak, hát az valami zavarbaejtően kínos nagy marhaság lett. Jó, az első rész sem éppen a mélységéről és a magasságairól volt híres, de az azért mégis csak egy összeszedettebb film volt, és ráadásul minden esetlensége ellenére is kimondottan szórakoztató. De ez a zs-kategóriás utánérzés maximum a hozzám hasonlatosan magas tűrőképességgel megáldott (vagy inkább megvert) filmbuzik számára emészthető csak, akkor is csak szódával, de ha lehet, inkább alkohollal. A sztori unalmas, tele van lyukakkal, kimondottan vérszegény, de ami mindezeknél is sokkalta rosszabb, az úgy az egész komplett színészi gárda. A Mániákus Rickyt (a bátyó után őt is megilleti egy elkeresztelés) alakító Eric Freeman nevű antiszínész által előadott erőltetett arcjáték és hangképzés már nem is vicces, hanem sokkal inkább ijesztő. (Végig úgy feszít, mintha sokkolnák.) Ehhez persze kellettek azok a minimál dialógusok is, amelyek megértéséhez a kezdőknek szóló angol nyelvkönyv első három anyagának elsajátítása is bőven elegendő. Ricky szókincsének legnagyobb részét a tesóéhoz hasonlóan a "Naughty" és a "Punish" szavak teszik ki. Ehhez pedig hozzájön a még hallgatni is fájdalmas és a sátáni kacajra csak messziről hasonlító idétlen "Muhahaha" hangeffektus is, plusz az a hátborzongató perverz mosoly is, aminek a képe azt hiszem már örökre kísérteni fog. A rendező amúgy egy percig sem tagadta, hogy Eric Freeman egyszerűen csak a külsejével ütötte ki a szerepre szánt másik, jóval tapasztaltabb színészt. A film egyébként pontosan Freeman röhejes játéka miatt lett a maga módján kultikus, a valóban vicces "Garbage day!" mondata például hihetetlen népszerűségnek örvend az internetet többnyire csak hülyeségekre használó geekek körében.
Ricky őrülete és gyilkosságai előtt is értetlenül állok. Hogy ezt most tényleg komolyan gondolták vajon, vagy csak Lee Harry rendező (ez is milyen név már?) humora lenne ilyen rossz? Csak egy példa: Ricky tizenévesen az erdőben sétált, mikor látja, hogy egy piknikező párocska férfi tagja egy kicsit erőszakosabban közeledik a hölgyemény felé, még egy sallert is megküld neki, mire az cserébe nemi szerven billenti a szatírt, és alaposan leseggfejezi. Semmi Btk.-ba ütköző nem történt. De ezt látva Rickyben felidéződik az anyjával erőszakoskodó Télapó-gyilkos emléke (ez mondjuk nehezen hihető, mivel a szülei megölésének idején csecsemő volt még), agyában a biztosíték levágódik, és ezért végez a fickóval, méghozzá úgy, hogy a pasast a saját kocsijával elüti, majd oda-vissza áthajt rajta még párszor. Erre a mindezt közelről végignéző csaj egy sima köszönömmel reagál. Hát a fene tudja....
Oké, fogadjuk el, hogy tényleg kevés pénzből kellett dolgoznia a stábnak. Beszéljük be magunknak azt, hogy még ez is jobb, mint az első film szétszabdalása majd újbóli összefércelése. De az igazság az, hogy ami ebben a filmben rossz, az nem is igazán pénz kérdése volt. Mert ez egy szemet szúró logikai hibák, elkapkodott, átgondolatlan jelenetek, és pillanatok alatt összedobott bárgyú dialógusok egyvelege lett, ami sajnos még úgy is rossz fényt vet az előző epizódra, hogy tulajdonképpen ez félig ugyanaz a film. Vannak benne jelenetek, amiken ha elég hülyék vagyunk hozzá még nevethetünk is kínunkban, de akkor sem igazán érdemes vele próbálkozni, elég csak a Garbage Day videót és annak különböző fan made mutációit megnézegetni a neten. Azok jobbak, mint ez az egész, akarom mondani inkább fél film.
Senkit ne tévesszen meg a cím, ez nem egy a magyar klubcsapatok zavaros pénzügyleteit leleplezni szándékozó tényfeltáró riport, hanem egy újabb kultgyanús film Angliából, és egy újabb szerencsétlenül fordított cím. Merthogy a Futballmaffia (ami egyébként a keresztségben a kevésbé félrevezető Rise of the footsoldier nevet kapta) esetében a futball és a maffia között nem hogy nincs közvetlen kapcsolat, de ha pontosak akarunk lenni, akkor igazából se futballról, sem pedig maffiáról nincs benne szó. A fiatal brit rendező Julian Gilbey egy kegyetlenül őszinte és megrázó filmet készített a brit alvilág egyik legendás alakjáról, illetve annak pályafutásának három évtizedéről, és mindezt olyan fokú realitásra törekedve, hogy a film nagyon jó eséllyel pályázhat a „mindenidők legbrutálisabb gengszterfilmje” címre is. A Futballmaffia egy a bűn és az erőszak számtalan formáját felvonultató alvilági tárlatvezetés.
Carlton Leach alakját a film reklámszövegével lehet a legjobban összefoglalni: Futballhuligán. Kidobóember. Gengszter. Legenda. A 70-es években még a West Ham United harciasabb vérmérsékletű szurkolóit magába foglaló ICF (Inter City Firm – nevüket onnan vették, hogy a szurkolóknak indított különvonatok helyett Intercity-vel utaztak idegenbe) sorait erősítő Leach mindennapjait akkoriban főleg a balhék, a rivális szurkolókkal való véres hétvégi összecsapások tették ki. Majd miután a rendőrség bekeményített és komoly börtönbüntetéseket helyezett kilátásba a rendbontásokért, a futballhuligánok jelentős része arra kényszerült, hogy máshol vezesse le felesleges energiáit, ezért aztán sokan elszegődtek kidobóembernek diszkókba, bárokba. Carlton Leach is ezt az utat választotta, de hamarosan magába szippantotta az éjszaka, a nők, a partik és a kábítószerek bűvkörébe került, majd a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére az egyszerű ajtónállóból már nagystílű gengszterré lett. Bűnöző cimboráival együtt veszélyes társaságot alkottak, de az angol alvilág is olyan, mint a többi, nem bízhatsz senkiben sem, és ha úgy alakul, akkor nem kizárt, hogy a legjobb barátod fog majd hátba szúrni.
A Futballmaffia két jól elkülöníthető részre osztható. A film első kétharmada Carlton Leach felemelkedését mutatja be nekünk, hogyan válik a szurkolói szubkultúra egyik arctalan hőséből az éjszakai élet császára, mindössze 2 szűk évtized leforgása alatt. Leach, mint valami essexi Tony Montana lépdel felfele a ranglétrán, ám a forrófejű, a drogok és a szteroidok hatására a családjával is egyre erőszakosabban viselkedő férfi idővel már valamivel mérsékeltebbé, óvatosabbá válik, míg barátai ezzel szemben egyre mélyebbre ássák magukat az alvilágban, kapzsiságuk, kiszámíthatatlan viselkedésük és határtalan agresszivitásuk miatt később meg is ütik a bokájukat. A harmadik harmad már rájuk koncentrál, egészen pontosan a haláluk körülményeire, vagyis a kriminalisztikában a rettendoni hármasgyilkosság néven elhíresült eset hátterére. 1995. december 7-én Essex egy elhagyott részén egy Range Rover-ben három férfi holttestére bukkant néhány helyi gazda. A férfiak mind Leach barátai, belső körének tagjai voltak. Leach legjobb barátját Tony Tucker-t, a kegyetlenségéről hírhedt Pat Tate-et, és a kissé ostoba Craig Rolfe-ot kegyetlenül kivégezték. A gyilkosságért letartóztattak ugyan két férfit (akik a mai napig ártatlannak vallják magukat), de az eset még máig nem tisztázódott. A film ezért három lehetőséget is számba vesz, és ezeket próbálja meg dramatizálni, de ugyanakkor egyik verzió mellett sem teszi le a voksot, a nézőre bízza a döntést. Carlton ekkor már a háttérben marad, többnyire csak a filmet végigkísérő narrációja kommentálja az eseményeket.
A nálunk még kevésbé ismert szereplőgárda kiválóan teljesít, a Carlton-t alakító Ricci Harnett (28 nappal később) igazi alázattal kezelte a szerepét, hitelesen hozza a pillanatok alatt állattá válni képes szurkoló, gengszter és férj szerepét. Harnett amúgy a szerepért képes volt rövid idő alatt jelentős izomzatot felpakolni magára, hiszen az igazi Carlton Leach konkrétan testépítő alkattal bír. A Tony Tucker-t alakító Terry Stone (alias Terry Turbo) kissé lökött, majd idővel egyre indulatosabb figurája talán még nála is meggyőzőbb, de az igazán lenyűgöző teljesítményt egyértelműen a némileg már ismertebb Craig Fairbrass nyújtja az ultrabrutális Pat Tate megformálásával, amint könyörületet nem ismerő agresszív gépezetként hozza a frászt mindenkire, nem utolsó sorban a nézőkre is. A filmben ezenkívül remekel még az angol független filmek elmaradhatatlan mellékszereplője Frank Harper is.
A reményteljes rendező/író Gilbey tökéletes pontosságra törekedett, mondhatni igyekezett mindent az utolsó részletig a lehető legautentikusabban visszaadni, és ebben természetesen nagy segítséget nyújtott az igazi Carlton Leach is, aki cameozik is egyet a filmben (ő az ICF egyik tagja). Azonkívül alaposan odafigyeltek arra is, hogy semmi anakronisztikus dolog ne legyen észrevehető a filmben, a ruhák, a frizurák, a korszakhoz illő zene, a tégla nagyságú mobiltelefonok, a háttérben parkoló autók is mind passzoltak az adott időszakhoz, de még a városképről is eltűntették az akkor még nem létező épületeket, parabola antennákat. Elképesztő, de még a rettendoni hármas, lövések által szétroncsolt arcainak minél pontosabb imitálására is nagyon nagy figyelmet fordítottak (tanúsíthatom, láttam az eredeti képeket). És ha már itt tartunk, mint említettem, a film valami szokatlanul véres és brutális. Bár gondolhatnánk, hogy ezek csak hatásvadász, túlzó elemek, de maga a film, és a valós háttér azonban alaposan rácáfol erre. A realitás itt új értelmet nyert, a folyamatos káromkodás, a tomboló erőszak és ezek véres végeredményeinek premierplán bemutatása a való (al)világ tükre, bizonyítván, hogy ilyenek is tudunk lenni. A Futballmaffia kíméletlen film, ami alaposan megosztotta a kritikusokat is, sokan elítélték a brutalitása, erős nyelvezete miatt, de a nézőket nem lehet átverni. A valóság kegyetlenebb tud lenni, mint a filmek, és bár a Futballmaffia valóban nem ajánlható mindenkinek, a felháborodás helyett inkább tanulni kellene belőle.
A DVD
A Futballmaffia a Cinetel jóvoltából kétlemezes verzióban is hozzáférhető, méghozzá bőséges extratartalommal, mindegyik alatt magyar felirattal. Az első ránézésre inkább egy horrorfilmet ígérő borító a címfordításhoz hasonlatos baklövés, bár tény, hogy egy horrorfilmeket megszégyenítő vérontással van dolgunk. A szolidan animált menü pedig hangulatos, de teljesen hétköznapi.
Hang
5.1-es DD magyar és angol hang közül választhatunk, mindkettő gyönyörűen és erőteljesen szól, a zenés részeknél szinte egy diszkóban érezhetjük magunkat. A szinkront viszont csak lustáknak, illetve mazochistáknak ajánlom, Stohl András hangja gyakorlatilag kiheréli a Carlton Leach erős cockney akcentusban beszélő nehézfiú karakterét, de amúgy is, ha már egy realista filmről van szó, akkor csakis az eredeti hanggal lesz igazán hiteles a dolog. Ez utóbbi esetben viszont készüljünk fel egy nem túl választékos káromkodásorgiára és a „cunt” szó másodpercenkénti felhangzására.
Kép
A filmben a különféle korszakok megidézése miatt többféle kameratípust használtak, így bizonyos jelenetekben természetesen jelentősen megváltozik a minőség, de a film legnagyobb része digitálisan lett rögzítve, így a természetesen 16:9-es transzfer több mint megfelelő, bár a kép élei azért nem fognak véresre vagdosni minket, de ez valószínűleg direkt.
Extrák
Az filmet tartalmazó lemezen a film előzetese, és további Cinetel kiadványok bemutatója.
Így készült: Ez a 78 perces werkfilm végre egy igazán érdekes és információdús extra. A történetről, a karakterekről, a színészekről, a stábról, a forgatás technikai hátteréről, a trükkökről, egyszóval mindenről kapunk bőséges információt. A rendező és a filmet társíróként jegyző testvére, valamint a színészek egytől-egyig kimondottan szimpatikusak, és igazán kötetlen módon beszélnek, és még a kötelező egymásnak való hajbókolás is olyan, hogy mindig jut mellé egy kis odaszúrás a másiknak. A kisfilmből egyértelműen megállapítható továbbá, hogy Terry Turbo nem teljesen normális, ő maga is bevallja, hogy a szerepe néhol már átvette az irányítást a személyisége felett. A werkfilm legemlékezetesebb jelenete kétség kívül az, amikor a jelenet szerint Ricci Hartnett-nek be kell törnie egy parkoló autó szélvédőjét, ám a vicces kedvű rendező az Ennyi! után rákiált, hogy „Ricci, mégis mi a francot csinálsz? Nem mondtuk, hogy azt a kocsit szét kell törnöd!” Érdemes megnézi a hirtelen lefagyott színész arckifejezését, priceless.
Bakik a forgatáson: Közel húszpercnyi, klasszikus baki válogatás, ahol láthatjuk, hogy az elszúrt jelenetek többségéért nem meglepő módon ismét Terry „Turbo” Stone a felelős.
Szereplőválogatás: Ez az extrák legkevésbé érdekes része. Kb. 20 percnyi sűrített káromkodás, méghozzá a legszalonképtelenebb formából, gondolom a fordító pironkodott is rajta eleget. A felvételeken ugyanis a főbb szereplők jó hosszúra nyújtott, improvizált sértegetései, veszekedései, provokálásai láthatóak, méghozzá olyan élethűen, hogy az ember szinte már azt lesi, hogy mikor esik egymásnak a két színész, és veri véresre egymást úgy, ahogy azt a filmben is láthatjuk. Érdekességnek jó, de a dolog nagyon hamar unalmassá válik.
Törölt és kibővített jelenetek: A 30 percnyi válogatásban nem véltem felfedezni olyat, aminek a hiánya fájó lenne a végleges vágásból.
Interjú Carlton Leach-el: Az igazi Carlton Leach 22 percen át beszél a filmről, a forgatásról, egykori életéről, és néhai barátairól. Ezekből többek között megtudjuk, hogy a film létrejötte valójában Terry Stone-nak köszönhető, hogy Carlton ma is szívesen emlékszik vissza a huligán időkre, és ami a legfontosabb, hogy kihangsúlyozza, a filmben történtek nincsenek felnagyítva, ami történt, az így történt. Az igazi Carlton higgadt és bizalomkeltő férfiember, akin néhol még az elérzékenyülés jeleit is felfedezheti az avatott szem, valljuk be, nem éppen ilyennek gondolnánk a film alapján ezt az igazi nehézfiút.
Összegzés:
Kőkemény gengsztermozi az európai kultfilmek szülőhazájából, a filmhez méltó, igényes kiadásban, kedvező áron. A film maga minden bizonnyal a hazai közönséget is megosztja majd, de talán ez így is van jól. Lehet, hogy nem teljesen hibátlan, de mint az a filmből is kiderül, a világ sem az.
DVD kiadás:
Kiadó: Cinetel Megjelenés: 2008. Szeptember 10. Bolti ár: 2990 Ft
Alant megtekinthető a Péntek 13 remake legújabb, színes, szagos, szélesvásznú előzetese. Jason Voorhees szellemét a nem is reménytelen Marcus Nispel idézi meg.
Most eltekintek attól, hogy idesírjam azt, hogy az elmúlt évtizedek során mennyire félreértelmezték az igazi skinhead szubkultúrát, és hogy micsoda szégyen, hogy néhány idiótának sikerült azt a saját fajgyűlölő ideológiájával alaposan megmérgeznie, ezzel igencsak hamis képet alkotva a közvélemény előtt az igazi skinheadekről. Akkor most egy kis hevenyészett történelemóra: a 80-as évek eleje zűrös időszak volt Nagy-Britanniában. A Thatcher-éra idején a gazdaság megroppanása, a növekvő munkanélküliség, az ingatlanválság, az értelmetlen áldozatokkal járó falklandi háború és az ezekből fakadó általános társadalmi elégedetlenség hatására felerősödött az országban az idegengyűlölet, mivel a kallódó munkásosztálybeli fiatalság egy része a bevándorlókat okolta életük kilátástalanságáért. Ezért a szabadidejükben főleg kocsmákban, focimeccseken és koncerteken lébecoló, egyszerű melós fiatalokból álló fehér skinheadek körében egyre népszerűbbek lettek a nacionalista eszmék. Nekik még a szintén az eredeti (úgynevezett '69-es) skinheadek közé tartozó, fekete bőrű jamaikai „rudeboy”-okkal is megromlott a viszonyuk, az igazi ellenség azonban a legnagyobb számú bevándorló közösség, vagyis a pakisztániak lettek. Ezidőtájt rendszeressé váltak az úgynevezett „paki bashing”-ek, vagyis a jobb módban élő pakisztáni bevándorlókat ért erőszakos inzultusok, de bármily furán hangzik is, itt még mindig nem igazán beszélhetünk rasszizmusról, hiszen ez a gyűlölet nem is igazán faji alapú volt, azt sokkal inkább csak a társadalmi egyenlőtlenségek felett érzett irigység váltotta ki.
Shane Meadows (Dead Man’s Shoes) saját gyermekkorának egyik fejezetét idézte meg a 2006-os Ez itt Angliában, ami megrázóan őszinte képet fest a fent vázolt korszakról és a munkásnegyedekben élő fiatalok mindennapjairól, de a film elsődleges célja mégsem ezek bemutatása akart lenni.
Már a film legelső képsorai tömény és kontrasztos összefoglalást adnak erről az időszakról: A Toots and the Maytals zenéjére vonuló, tüntető és verekedő fiatalokat, Diana és Károly esküvőjének képeit, pakisztániak lakta házak betört ablakait, újhullámos zenekar koncertjét, lepukkant proli lakásokat, az újonnan megjelenő CD lemezeket és otthoni számítógépeket láthatunk, valamint a Vaslady-t amint elsüt egy ágyút, majd láthatjuk, amint egy leszakadt lábú angol katonát visznek a társai hordágyon, valahol a Falkland-szigetek kies pusztaságában. Igen, ez itt Anglia.
1983 nyara, egy angol iparvárosban. A 12 éves Shaun anyjával él, szeretett apját elveszítette a háborúban, nincsenek barátai, az iskolában állandó zaklatásoknak van kitéve, ő maga pedig egész egyszerűen gyűlöli saját jelentéktelenségét, kiszolgáltatottságát. Élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor néhány, nála pár évvel idősebb fiatal skinhead befogadja maga közé, és Shaun végre barátokat és egyben családot is talált magának. A hovatartozás jegyében a banda hamarosan a külsején és öltözködésén is változtat, az így már teljes mértékben beintegrálódott Shaun pedig még egy barátnőt is talál magának. Az idillnek azonban vége szakad, amikor megérkezik a börtönből frissen szabadult Combo, a banda régi vezére. Combo jelenléte erősen feszélyezi a társaságot, már a felbukkanásának estéjén kínos csönd követi, amint a jamaikai származású Milky előtt némi rasszista felhanggal beszél egy színes bőrű börtöntársáról. A fiatalok érzik, hogy valami olyan furakodott be az addig felhőtlen és békés társaságukba, ami csak idő kérdése, hogy mikor zúzza azt szét. Hamarosan be is következik, amitől féltek. Combo egyik alkalommal indulatosan kikel a bevándorlók ellen, és választás elé állítja a még a húszas éveiben sem járó fiatal skinheadeket. Álljanak mellé, vagy távozzanak. Amikor a háború értelmetlen áldozatairól beszélt, Shaun legérzékenyebb pontjára tapintott, ezért a 12 éves fiú és még néhány zavarodott, kevésbé érett társa ott marad, a csapat addigi vezetője, a megfontoltabb Woody nagy csalódására. A társaság két részre szakad. Combo ezután fokozatosan kezdi beletáplálni a nacionalista, idegengyűlölő dogmákat a fiúba, aki készségesen el is hisz mindent, de valójában mindezt csak azért, mert a férfi személyében egy igazi apafigurát talált magának. Shaun is részt vesz a balhékban, büszkén teszi ki az angol zászlót az ablakba, de ugyanakkor hiányoznak neki régi barátai is. Shaun megtévesztett lelkét végül egy tragédia bekövetkezte tudja csak helyrebillenteni.
A film első felében még a magányos, kirekesztett kisfiú sorsát követjük, akinek keserű helyzetét pont olyan könnyen át tudjuk érezni, mint később a barátok és a hovatartozás megtalálása felett érzett örömét is. A Shaun-on végbement lelki és külső változásnak még édesanyja is kimondottan örül, bár a rövid hajat már kevésbé tolerálja. (Érdekes jelenet, amikor a látszólag nagyon dühös anya a fiával együtt a csapat törzshelyére csörtet, hogy a hajvágást számon kérje, majd ezután meglepő módon megköszöni a srácoknak, amiért vigyáznak a fiára, és elmondja nekik, hogy mennyire örül, hogy rájuk bízhatja.) Azonban a kiszámíthatatlan Combo hirtelen felbukkanása mintha bombát dobott volna erre az idillre. Combo viselkedése még a nézőt is zavarba hozza, amikor például először megjelenik, közvetve megsérti Milky-t, majd másnap letolja a többieket, amiért nem védték meg barátjukat. Bár büszkén állítja magáról, hogy ő is egy '69-es skinhead, de később pont a kiszámíthatatlansága okozza azt a tragédiát is, ami végül képes volt felnyitni Shaun szemét, és ami miatt egyik napról a másikra vált felnőtté.
Coming-of-age film, társadalmi korkép, egy kevés, a szubkultúrrával kapcsolatos ismeretterjesztés, szájbarágás- és politikai véleménynyilvánítás-mentes társadalomkritika. Shane Meadows szinte tökéletes filmet csinált. Először is elképesztően tehetséges színészeket sikerült találnia. A Shaun-t alakító, 13 éves Thomas Turgoose előtte még nem hogy filmben nem játszott sohasem, de még anno az iskolai darabba sem kerülhetett be a rossz magaviselete miatt. Ez volt az első szerepe, amit legendákat megszégyenítő, őszinte játékkal alakított. Érdemes lesz odafigyelni rá, mert ahogy Combo is mondja a filmben Shaun-nak, egy igazi gyémántot találtunk. Combo-t nagy kedvencem, Stephen Graham (Blöff) formálja meg elképesztően hihetően. Indulatos szónoklata a 3 és fél millió munkanélküliről szinte még engem is meggyőzött, hogy csatlakozzam hozzá. Más ismertebb név ugyan nem található a stáblistán, de kimerem jelenteni, hogy gyakorlatilag hibátlan alakításokkal teli a film. A zene megint csak telitalálat. Az ős skinhead zenéket a jamaikai gyökerű ska és reggae (Toots and the Maytals, The Specials), valamint egy kis klasszikus politikai indulatpunk (UK Subs) képviseli, de emellett megtalálható természetesen a korszakra jellemző újhullámos aktuális slágerzene (Soft Cell) és a film egyes jeleneteinek hangulatát meghatározó instrumentális, szomorkás dallamvilág is. Minden dal, minden hang a legtökéletesebben lett elhelyezve. A történet rendkívül őszinte, túlzásoknak, csapongásnak, erőltetettségnek nyoma sincs, a mondanivaló pedig nem mászik egyből a képünkbe, azt nekünk magunknak kell kiszedegetni belőle. Talán a film befejezése lehet néhányak számára elégedetlenségre okot adó, én viszont úgy érzem, hogy a rendező remekül döntött, amikor felesleges hatásvadászattól és csöpögésveszélyes szentimentalizmustól kímélt meg mindenkit. A lényeg ezúttal nem az, ami történt és ahogy történt, hanem inkább az, ami miatt történt, és hogy mindez milyen hatással volt Shaun-ra. A film záró képsoraiban úgyis ott van minden a kisfiú szemeiben. Ez itt Anglia, Shaun pedig csalódott benne.
A film nem ítélkezik, nem mondja ki hangosan, hogy a nacionalizmus és az idegengyűlölet a társadalom rákfenéje, azt sem hangoztatja folyamatosan, hogy az igazi skinheadek nem rasszisták. De még a könnyen formálható, torzítható fiatal lélek számára veszélyes bandaszellemet sem kritizálja, se nem méltatja. A film mindössze egy megrázó történetet mesél el a magányról, a barátságról, az ártatlanság elvesztéséről, és még csak véletlenül sem az erőszakról vagy a gyűlöletről. A kora 80-as évek Angliája egy másik világ volt, és egy másik társadalom zűrös időszaka. Az ami akkor ott volt, ha más formában is, de most talán leginkább Kelet-Európára, és nem utolsó sorban hazánkra jellemző. Csak szokás szerint itt már mindennek olyan sajátos, keserű hazai íze van. Ez itt Kelet-Európa, ez itt Magyarország.
This is England. UK, 2006. Rendezte és írta: Shane Meadows. Fényképezte: Danny Cohen. Eredeti zene: Ludovico Einaudi. Vágó: Chris Wyatt. Szereplők: Thomas Turgoose, Stephen Graham, Joseph Gilgun, Andrew Shim, Vicky McClure és mások.
A közelmúltban Lucasék újabb nagyszabású multimédia projektbe vágták a fénykardjukat, Star Wars: The Force Unleashed címmel. A fő attrakció persze maga a videojáték (a várva-várt game még csak a napokban lesz elérhető a konzollal rendelkező kiváltságosoknak, de az előzetes kritikák alapján azonban úgy tűnik, hogy elmarad a pajzsraemelés, ugyanis eddig többnyire erősen közepes értékeléseket kapott), de ezúttal is kapható lesz majd Lego, akciófigura, matrica, Jedi-s pizsama, Vader-es tejesköcsög, Erő-s pista, miegymás. Na és persze könyv és képregényadaptáció, hogy legalább a sztorit élvezhessék azok, akiknek nem futja a legújabb csodamasinákra, vagy csak már kiveszett belőlük a játékosság.
A Dark Horse nem húzta az idegeket, és egyből egy TPB-ben dobta piacra a képregényváltozatot, így a történet szerencsére egyben abszolválható, valamint tökéletesen érthető és élvezhető a játék ismerete nélkül is. (Ez mondjuk evidens, ha már előbb jött ki, mint a játék.) Ugyanakkor a játékkal kapcsolatban sem lő le túl nagy spoilereket, mivel a történet hosszabb akciózást igénylő részeit a képregény ügyesen átugorja, de még így is marad bőven olyan (fény)kard-ki-kard, ami meg valószínűleg a játékba nem fért bele, szóval mindent összevetve a két médium tökéletesen kiegészíti egymást. Hogy a könyv ezzel szemben miféle többletet nyújthat, az mondjuk nem is sejtem, de ezt most hagyjuk.
Az Elszabadított Erő kettő évvel a yavini csata, tehát nagyjából a IV. epizód előtt játszódik, amikor is a Sith Sötét Lordja, leánykori nevén Darth Vader egyik jó képességű fiatal tanítványát megbízza, hogy eredjen a még élő és bujkáló Jedik nyomába és vadássza le őket. (Ez valójában még csak egy teszt, hogy Vader lássa, megérte-e a gyerekbe feccölni azt a sok energiát.) A Starkiller nevű (trivia: az első SW film forgatókönyvében még Luke szerepelt ilyen néven, de később megváltoztatták, így később már nem ölte, hanem járta a csillagokat, pont, mint a hős Csaba vezér) tanítvány egyébként nagyon titkos, még a Császár elől is el kell dugni, mert Vader folyton azzal hitegeti a srácot, hogy eljön az idő, amikor majd együtt rúgják ki a vén csont kezéből a botot, és akkor majd kettejüké lesz az egész messzi-messzi galaxis. (Úgy látszik, hogy Vadernek ez a koaliciós megoldás a vesszőparipája.) Starkiller teszi is a dolgát, ám véletlenül lebuknak a főnök előtt, ezért Vader kénytelen kinyírni a tanítványát, és elviselni a letolást. Ám Vadert nem olyan fémből faragták ám! Titokban megmenti Starkillert és egy újabb megbízást ad neki. Épüljön be az éppen éledezni látszó ellenállási mozgalomba és hitesse el velük, hogy ő egy jófiú, mert így majd könnyebb lesz az egészet belülről szétrobbantani. A hitelesség kedvéért ehhez néhány birodalmi létesítményt is szét kell zúznia, de annyi baj legyen, a biztosító majd állja. A jó tanítvány követi is a parancsot, és szép lassan célhoz is ér, ám Starkiller ekkor még nem tudja azt, amit a képregény írója már igen: hogy ez a Vader mekkora egy számító, sunyi gazember is valójában!
A sztorit eleinte Starkiller hű bádogdoboza, a Proxy nevű droid tálalja, akit a sztori elején egy (ekkor még ismeretlen) szőke csaj és Bail Organa szenátor halászik ki a corellia-i hóból, hogy aztán egy kiadós olajcsere után kifaggassák a korábban történtekről. Majd hamarosan kiderül, hogy a csajszi, akit Juno Eclipse-nek anyakönyveztek, nem más, mint Starkiller sofőrje, és onnantól, hogy Proxy kikerült az elmesélt történetből (egyenest bele a hóba), már ő regél tovább. A képregény története az EU (nem az Európai Unió, hanem a kiterjesztett SW univerzum) szempontjából hatalmas jelentőséggel bír, hiszen most először láthatjuk, hogy hogyan és hol is született meg valójában az ellenállás, és kik is voltak a Lázadók alapítói. Természetesen a főhős eredete sem marad homályban, rövid visszaemlékezésben megtudjuk, hogy Vader miképpen futott is össze ezzel a rosszéletű suhanccal. A Star Wars történeteken és videojátékokon már alaposan megedződött Haden Blackman (akár még SW-os név is lehetne) által írt sztori végig feszültséggel és izgalmakkal teli, mondhatni erősen akcióorientált, ami nem csoda, elvégre nem egy Chat-programhoz írták, hanem egy hentelős akciójátékhoz. Ennek ellenére a cselekmény kellően csavart és szövevényes, mégis könnyen követhető. Hőseink bejárnak eget és földet, láthatunk új bolygót és régit, valamint ismerős és még ismeretlen arcokkal is találkozhatunk. Ez utóbbiak közülük a Rahm Kota nevű sokadik még élő Jedi nem túl érdekes karakter, csak egy újabb, valaha szebb napokat is látott (szó szerint!), folyton bölcselkedő alkesz fénykardforgató, ám a most először látott titokzatos Shadow Guard nevű harcos már több, mint izgalmas jelenség. Ezek a Császár Royal Guardjainak fekete ruhába öltöztetett változatai, akik állítólag foglyul ejtett és "átállított" Jedik, a Császár kiküldött feladatmegoldói, ráadásul a vibropengék helyett ők már menő kétpengés fénylándzsát vagy mit használnak. Ahogy Yoda mester is mondaná: számos kihasználásra váró lehetőséget érzékelek bennük. Remélem is, hogy még viszontlátjuk őket, mert a régi trilógiában is a szótlan Royal Guardok voltak a legszimpatikusabbak, a fekete pedig sokkal jobban áll nekik, mint a piros. A Starkiller és Juno közötti pillanatnyi románcot egy kicsit erőltetettnek érzem, de lassan megszokhatjuk, hogy kötelező romantika nélkül már nincs SW sem. (Juno ráadásul olyan szexi a náci egyenruhára emlékeztető uniformisban, hogy ihaj!) A befejezés monumentálisra és katartikusra sikerült, és az előzetes félelmeimnek ellentmondva, egyáltalán nem lett elcsépelt, akár még filmben is működne.
A rajzokat elkövető triumvirátus (Brian Ching, Wayne Nichols, Bong Dozo - eh, még egy SW-os név) közül Ching neve cseng ismerősen a hazai közönségnek, hiszen az itthon is megjelent A Régi Köztársaság Lovagjai széria jelentős részének rajzai is az ő tehetségét dicsérik, mint ahogyan néhány későbbi Köztársaság számot is ő jegyez. A rajzok amúgy nagyon szépek, bár Star Wars képregényben láttunk már szebbet is, azoknak akik a hazai megjelenéseket is követik, pedig nem lesz szokatlan (...leszámítva, hogy itt nincs festékpaca és elkenődés, ellenben vannak kontúrok, és minden szín könnyen felismerhető).
Bármilyen is legyen a játék, valószínűleg nem a történetén csúszik majd el a dolog, bár nem kizárt, hogy konzolon a sztori erősen alárendelődik a villámszórásnak és rohamosztagos-falhozpaszírozásnak. Eltekintve azoktól a nüansznyi kis hibáktól, amiket akár annak a számlájára is írhatunk, hogy egy videojátékhoz készült sztoriról van szó, az utóbbi idők egyik legjobb Star Wars képregényéről beszélhetünk. Tökéletesen beleilleszkedik a két trilógia között hagyott még homályos időszakaszba, és kimondottan sok és érdekes adalékot ad hozzá a mitológiához is. A The Force Unleashed nem egy, a sokadik fárasztó tölteléksztori közül, ami az utóbbi időben jellemezte a Star Wars képregényeket, hanem egy igazi hiperűrugrás a Star Wars univerzum és a Star Wars képregények történelmében.
Neve: Duke Togo. Hivatása: Profi bérgyilkos, mesterlövész Kora: Ismeretlen Születési helye: Ismeretlen Fegyverzete: Átalakított, távcsövel felszerelt M-16 Kódneve: Golgo 13
A Golgo 13 a Lone Wolf And Cub mellett, a japán popkultúra másik nagy klasszikusa. Takao Saito seinen mangája 1969 óta jelenik meg folyamatosan a Big Comic magazin lapjain, a kötetek számát tekintve pedig már valahol úgy a 150-ik környékén jár, ezzel a Golgo 13 az egyike a leghosszabb ideje futó felnőtt mangasorozatoknak. (A különféle válogatásokat és a telefonkönyveket megszégyenítő vastagságú gyűjteményes kiadásokat is beleértve, a G13 napjainkra már több, mint 200 millió eladott példányszámot tudhat magáénak!) A népszerű sorozat pályafutása természetesen nem állt meg az olcsó papíron, hanem betört egyéb médiumokra is. A franchise eddigi termése: két élőszereplős mozifilm (1973-ban Ken Takakura, 1977-ben Sonny Chiba főszereplésével), egy egész-estés és egy 60 perces anime, egy jelenleg is futó 50 részesre tervezett animesorozat, valamint három videojáték.
A Golgo 13 világát egyértelműen a hidegháborús hangulat ihlette, mint ahogyan az is elég nyilvánvaló, hogy Duke Togo alakja amolyan japán válasz akar lenni James Bond-ra, bár a piperkőc brit kollégával szemben Duke nem egy kém, hanem egy hidegvérű, szótlan bérgyilkos. Számára nincs teljesíthetetlen megbízás, ha kell, akár egy ország elnökét is hajlandó és képes likvidálni, mindezt politikai és morális kételyek nélkül. Ha Golgo-t felbérelik ellened, máris halott vagy! Ugyanakkor James Bond-hoz hasonlóan ő is legalább olyan gyakran használja a másik „fegyverét” is. Nincs az a femina, ki ellen tudna állni neki, ám ő nem flörtöl, nem udvarol, mégis nők százai hullanak a lába elé és közé, nem ritkán még maga a célszemély is. Mese nincs: James Bond egy pöcs Duke Togo-hoz képest!
Az első anime 1983-ban készült és nem csak tisztes korának köszönheti, hogy az egyik legnagyobb animeklasszikusként emlegetik a mai napig. Érdekes technikai megoldások, tökéletesen eltalált hangulat, kiváló zene, valamint tömény akció és gátlástalan macsóság, pont úgy ahogy kell.
Leonard Dawson, a hatalmas Dawson olajkonszern elnöke visszavonulni készül, ezért fiára Robert-re hagyja a vállalat vezetését. A ceremónia közepette hirtelen egy golyó süvít át a légtéren, majd pedig rögtön ezután Robert koponyáján. A gyászoló apa bosszút esküszik, és hatalmának valamint pénzének felhasználásával hajtóvadászatot indít fia gyilkosa, azaz Golgo 13 után. Az FBI, a CIA, de még a Pentagon is a hírhedt bérgyilkos nyomába ered, nem is beszélve az emberfeletti képességekkel rendelkező kígyóemberről Snake-ről, valamint a Gold és Silver névre hallgató bizarr zsoldos párosról. Duke azonban ezzel mit sem törődve folytatja a megbízások teljesítését. Szicíliában kell megkeresnie és múlt időbe tennie egy Dr. Z. nevű maffiafőnököt, akiről azonban senki sem tudja, hogy néz ki. Duke a lánya felől próbálja megközelíteni ezt a titokzatos idegent.
Szex és erőszak. Ezzel el is mondtam mindent. A Golgo 13 - The Professional nem akar világot megváltani, nem penget érzelmi húrokat, és nem is akar több lenni, mint ami: rajzolt és animált szórakozás, főleg férfiaknak. Bár túl sok G13 mangát nem olvastam, de az rögtön feltűnt, hogy maga a sztori itt is erősen ponyvajellegű, némi noir-os beütéssel, és itt-ott erős túlzásokkal. Adva van a „badass” főhős, akinek nincsenek gyengéi, folyton hűvös és szenvtelen, és bár akadnak segítői is, még az ő haláluk sem különösebben érintik meg őt. Kétségkívül egydimenziós figura, aki szinte mást sem csinál, csak öl és kefél, de hát pont ezért kedveljük. A másik oldalon ott a fiáért bosszút kiáltó nagy hatalmú olajmágnás, akinek megvan hozzá a hatalma, hogy minden létező fegyveres szervezetet fia gyilkosának nyakára küldjön, és aki még a saját lányait is hajlandó felhasználni a cél érdekében. A bosszúvágy elvette az eszét, és még azzal sem törődik, amire pont saját lánya hívja fel a figyelmét, hogy Golgo csak egy bérgyilkos, de vajon ki volt a megbízó? Duke Togo rutinosan vágja ki magát a nehéz, sőt lehetetlennek tűnő helyzetekből, majd a következő pillanatban már ő van előnyben. Megállíthatatlan, két lábon járó halálos fegyver, aki számára nincs ellenfél.
Mivel az anime 83-ban készült, az animáció még kissé régimódi és darabos, ugyanakkor nagyon emlékeztet a mangára. Osamu Dezaki rendező (Black Jack) és alkotói stábja nagy hangsúlyt fektetett a stílusosságra és a megfelelő hangulatra. A ponyva effektus kiemelésére gyakorta használnak osztott, illetve sokszorozott képet, hatásos közeliket és a bullet time-ra emlékeztető lassított felvételeket, vagy éppen a manga világát felidéző kimerevített és sebességvonalakkal kissé eltorzított állóképeket. Az olyan jelenetek pedig, mint amikor egy autós üldözés során Golgo napszemüvegén, illetve autójának szélvédőjén visszatükröződnek a város neonfényei (mindez a kiváló kortárs zenével párosítva), igazi 80’s hangulatot árasztanak magukból. A Golgo 13 - The Professional egyike a legelső olyan anime-knek, amiben 3d-s számítógépes animációt is alkalmaztak. (Ez a dolog az anime-k esetében még több mint 10 évvel később is elég újszerű dolognak számított.) Ez esetben még nem kevert CGI-ról beszélünk, a helikopteres jelenetben ugyanis mind a helikopterek, mind pedig a város 100%-osan számítógép által generált (lásd az utolsó képet). Ez a pár másodperc amúgy mai szemmel nézve talán már egy kissé megmosolyogtató, de a maga korában bizonyára padlóra ejtette a nézők bizonyos hányadának állát. Ami pedig a szexet illeti, a filmben számos erotikus közjátékkal találkozhatunk, de ezek egyike sem lépi át a közönségesség és az öncélúság határát, azonban az erőszakos jelenetekkel együttvéve, mindenképpen indokolt a korhatárbesorolás.
Bár a karakter jelentősége nyilván nagyobb Japánban, mint nyugaton (ahol a mangából még mindig csak nagyon kevés jelent meg), a Golgo 13 világméretű sikerének záloga valószínűleg ugyanaz lehet, ami miatt például az önismétlő James Bond filmek is még mindig eladhatóak tudnak lenni így több, mint 40 év és huszonvalahány epizód után. Ez pedig mindössze két szó: szex és erőszak.
Lucio Fulci, az exploitation európai ezermestere karrierje során számos műfajban alkotott, egyetlen alkalom erejéig még a 80-as években második virágkorát élő sci-fi világába is tett egy kirándulást. A műfaj akkoriban (valószínűleg még a hidegháborús hangulat hatására) elég lehangoló jövőt jósolt az emberiség számára. Az irodalom és a filmipar többnyire egy poszt-apokaliptikus, vagy egy fasiszta irányítású disztópikus társadalmat képzelt el, ahol az erőszak globális méreteket ölt, és ahol a fejlett technika ugyanannyira szolgálja az emberi faj épülését, mint pusztulását. Mivel az európai filmesek már akkor is az amerikai szuperprodukciók költségvetésének csak szánalmas töredékével rendelkezhettek, ők a látványos külsőségek helyett inkább a mélyebb tartalomra és a mögöttes mondanivalóra helyezték a hangsúlyt. De a zsánerfilmesek némelyike jó szokás szerint megpróbált épületet felhúzni az ürülékből, és az elgondolkodtató helyett, inkább csak simán szórakoztató filmeket forgatni. Fulci is erre törekedett, amikor leforgatta a Menekülő Ember című filmet. Akarom mondani, a The New Gladiators-t.
A hasonló témájú filmeken edződött (Exterminators of the Year 3000, 1990: The Bronx Warriors, Vendetta dal futuro) Elisa Briganti sztorija ugyanis nagyon erősen emlékeztet a 3 évvel később készült Schwarzenegger filmre, melynek történetét eredetileg Stephen King vetette papírra. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojása, abba most nem mennék bele, mert a két film komolyanvehetősége között azért akad némi különbség. A média örökérvényű kritikája a Menekülő Embernél sokkal nyilvánvalóbb, míg Fulci filmjénél ezt aligha találjuk meg, és kétlem is, hogy a mester bármi ilyesmit szeretett volna a filmjébe beleláttatni.
A jövőben két nagy világméretű televíziós vállalat harcol egymással a nagyobb nézettségért, méghozzá úgy, hogy minél erőszakosabb tartalom sugárzásával próbálja meg a vérre szomjazó nézői igényeket kielégíteni. Az egyik vállalat úgy próbál meg az élre törni, hogy olyan modern gladiátorjátékokat szervez, ahol a harcoló felek lovasfogatok helyett motorbiciklikkel csapnak össze, és amihez az emberanyagot elítélt bűnözők szolgáltatják. A show sztárjának a Kill Bike című műsor bajnokát, a felesége meggyilkolásával megvádolt Drake-et akarják megtenni, de a kékszemű főhős igencsak ellenálló magatartást mutat, és folyamatosan szökni próbál a börtönszerű kiképzőbázisról. Gladiátortársai sem igazán kedvelik őt eleinte, de később a dolgok mégis úgy alakulnak, hogy végül cinkostársakká válnak. A tévétársaság egyik munkatársnője ugyanis meglepő dolgokra bukkan a műsort irányító számítógép rendszerének mélyén. Ebből nemcsak az derül ki, hogy Drake valójában ártatlan, és hogy a gladiátoroknak a műsor végén mindenképpen szevasz-tavasz, de egy kis nyomozás során fény derül a show hátterében álló szörnyű titokra is, ami olyannyira szörnyű, hogy inkább le se írom.
Nekem olybá tűnik, hogy nemcsak a színészek, de maga Fulci sem tudta igazán, hogy a végén mi fog kisülni ebből az egészből. Az amúgy nem túl komplikált történet a legvégére alaposan magába gabalyodik, és mire odáig jutunk, hogy megpróbáljuk megérteni az aktuális történést, rájövünk, hogy már nem is igazán érdekel minket. Mégpedig azért, mert a kissé vontatott első óra után már végre akciót akarunk, meg vért, beleket, és ha egy mód van rá (Fulci-ról beszélünk!) akkor legalább egy szemkiszúrást is minimum. De akcióból sajnálatosan kevés van, és bár az utolsó fél órára spórolt motoros gladiátorharc kimondottan szórakoztató lett, a „jön a motor, falnak megy és felrobban” rutin hamar unalmassá válik. Ami pedig a gore-t illeti, a rendező tisztában volt vele, hogy ez a műfaj mennyit bír el, de azért így is akad itt például egy torokszorító toroknyiszálás és egy pofás pofaleolvadás is. A főszerepben látható szépfiú, a Dallasból ismert (már akinek) Jared Martin teljesen kimeríti az antimacsóság nem is létező fogalmát (a neten valaki azt írta róla nagyon találóan, hogy ő a szegény ember James Caan-ja), a nála jóval ismertebb kultsztár Fred „The Hammer” Williamson pedig ezúttal még másodhegedűsnek is túl jelentéktelen és szürke. (Olyannyira, hogy a film végén a többi gladiátorral együtt egész egyszerűen nyoma vész, és azt se tudjuk meg, hogy egyáltalán él-e vagy hal?). De hogy valami jót is mondjak: Riz Ortolani egyszerű, ám nagyon hangulatos főtémája számomra sokkal maradandóbb élmény volt, mint maga a film.
De az az igazság, hogy a korához képest is gyengének számító trükkök (technocol rapiddal ragasztott, és led diódákkal kivilágított Blade Runner utánérzés díszletek, utólag odarajzolt bénítósugár, római látkép mögé vetített futurisztikus háttér), a színészi tehetség teljes hiánya (mesterkélt dialógusok és erőltetett gesztikulációk), valamint a forgatókönyv időnként megmosolyogtató megoldásai (a lenyelt mikrochip hatására hősünk a gondolataival olvasztja meg a rácsokat. Wtf?!) ellenére sem tudjuk ezt a filmet teljes szívből utálni. Sőt! Teljesen érthető a kultikussá válás miértje.
A The New Gladiators a legtöbb spagetti-sci-fi-hez hasonlóan rendelkezik ugyanis egy olyan sajátos naiv bájjal, ami miatt nem válik az egész egy idegesítő marhasággá, és nem esik át az „annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába sem. Megfelelő hozzáállással a film bénaságai könnyen elnézhetőek, melyek amúgy is sokkal inkább a pénz, mintsem a kreativitás hiányának számlájára írhatóak. A Menekülő Ember nélkül talán sokkal nagyobb klasszikus is válhatott volna belőle, így viszont csak egy hülyeség, de legalább szórakoztató hülyeség. Talán nem ez Fulci legrosszabbja, de azért vigyázat, csak úszóknak!
A film még az alábbi címeken is fut: Fighting Centurions, Rome, 2072 A.D., Warriors of the Year 2072, I Guerrieri dell'anno 2072
Csak idő kérdése volt, hogy a noir-os hangulatú, remek számítógépesjáték mikor kerül át a monitorokról a filmvásznakra. Most végre megtörtént és itt az igencsak kellemes előzetes is. Payne szerepében Mark Wahlberg, bemutató pedig ősszel.
Úgy látszik, hogy (a most még) Madonnáné, alias Guy Ritchie megunta a papucsférj szerepet, és újra rendezőként szeretne ismert lenni. Az októberben bemutatásra kerülő filmje a szokásos trendi akció/vígjáték lesz, telis-tele erős akcentussal bíró brit színésszel. Az előzetes nem rossz, de a hátasdobás nálam legalábbis elmaradt.
Az idei év első felében robbant a hazai manga/manhwa piac. Gyakorlatilag az összes keleti képregénnyel foglakozó kiadó bejelentett valami újdonságot, illetve folytatta a már megkezdett sorozatok közlését is. Így a 2008 első félévében megjelenő keleti típusú képregények száma már eléri a tavalyi összkínálat közel felét. Ki merte volna ezt megjósolni úgy 3 évvel ezelőtt? Ennek a manga-kaboomnak a legkellemesebb meglepetése számomra egyértelműen a kultikus Berserk hazai megjelentetése volt. Mert hát hiába a combos kínálat, ha a felnőttebb korosztálynak szánt képregények valahogy még mindig nem képesek erős gyökeret verni a hazai ízlés szikes talajába. A nagyméretű fába való fejszevágást a Delta Vision kiadó követte el, aki már a hagyományos képregények világában is próbálkozott, szintén nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot (lásd a 2007-es Geekz toplista képregényes szekciójának élvonalát, illetve a soron következő Metabárokat), sőt, a távol-keleti képregények világába sem most kirándultak először.
Ha Delta Vision, akkor bizony fantasy, így nem meglepő, hogy műfaját tekintve a Berserk is ide sorolható. Miura Kentaró fő műve tulajdonképpen biztos befutó lehetne, hiszen a világszerte több mint 30 millió eladott példányával, a Berserk a világ egyik legnépszerűbb seinen (felnőtt) manga sorozatának számít. De amíg nálunk a mangák még mindig elsősorban a fiatalabb fiúk és lányok szórakozása, addig egy olyan széria bevezetése, ami explicitása miatt bőven kívül esik ezeken a körökön, és amelynek finise még a 32. kötet tájékán sem látszik, egyenlő az üzleti halántékon lövéssel.
A Berserk 1988-ban debütált egy 48 oldalas önálló történet formájában (Prototípus), ami még egy díjat is termett az alkotónak. Majd 1990 végén megjelent az első pár kötet, ezekután pedig egy manga-antológiában fejezetenként adagolva folytatódott, és folytatódik a mai napig is. (Persze ezek a fejezetek összegyűjtve, kötetekbe foglalva is napvilágot látnak.) A Berserk hamar népszerű lett az olvasók körében, ezt bizonyítja, hogy a manga egyik fejezetéből egy 25 részes anime sorozat is készült, kiemelkedő minőségben, a mangához képest kicsit visszafogottabb stílusban.
Miura-szan saját bevallása szerint rengeteg dolog hatott rá, és végül ezek vegyítéséből hozta végül létre a Berserk univerzumát. A mangaka fő inspirációjának a Guin Saga című folytatásos japán fantasy novellát tartja, de ugyanakkor számos elemet emelt át filmekből, más mangákból és animekből, sőt, állítása szerint olykor még a környezetében lévő emberek, de még a hírekben látott dolgok is megihletik.
A Berserk világa az alapvetően az európai sötét középkoron alapuló, látszólag hagyományos sötét fantasy környezet, telis-tele varázslókkal, királyokkal, páncélos lovagokkal, elvetemült haramiákkal, emberi és embertelen lények által benépesített várakkal, kastélyokkal, erdőkkel, dungeon-ökkel (erre mi a megfelelő magyar szó?). Főhőse Guts, a félszemű Fekete Bajnok, aki amolyan magányos farkas típusú, halk szavú antihős. Bal alkarja mesterséges, múltja sötét, akárcsak a lelke, nyakán rejtélyes billog, hátán pedig gigantikus méretű bárdkard, melynek egyetlen csapásával akár féltucatnyi ellenfelet is képes megfelezni, szó szerint. A férfi múltja sötét titkokat rejt, melyek később fokozatosan feltárulnak majd. A mangafolyam az ő, és alkalmi társai vérben és bélben gázoló kalandjait követi nyomon. A Berserk alapja nem a jók és rosszak harca, sokkal inkább a rosszak és a még rosszabbak közti állandó és véget nem érő kegyetlen harc. Ennek megfelelően a manga kimondottan véres és erőszakos, ezek meg ugye még rajzolt formában sem ajánlottak az ártatlan gyermeki léleknek, így tehát nem árt komolyan venni a 18+ figyelmeztetést! A magyar kiadás egy izmos, 232 oldalas védőborító nélküli, papírborítású kötet, egyszerű, de ízléses külsővel. Az olvasási irány maradt az eredeti jobbról-balra. Az első könyv három fejezetet tartalmaz, melyekből az első kettő csak amolyan kóstoló, a harmadik viszont már egy hosszabb történet nyitánya.
A Fekete Bajnok című felütésben Guts egy olyan városba érkezik, amit egy rakás haramia, és azok félelmetes, nem evilágról származó vezére tart rettegésben. Guts először rendet tesz az egyik helyi fogadóban, ahol akaratán kívül megment egy kis szárnyas tündért, Puck-ot, aki ettől fogva mindenhová követi titokzatos megmentőjét. A pokroc modorú Guts persze a háta közepébe se kívánja az idegesítő társaságot, még hogyha annak segítsége olykor nem is jön rosszul. Hősünk később aztán megküzd ezzel az elpusztíthatatlannak hitt rablóvezérrel, de mindezt nem a város érdekében teszi, sokkal inkább úgy tűnik, hogy Guts számára nem teljesen ismeretlen a félelmetes kígyószerű lény.
A Billog című fejezet inkább csak egy átvezetés, és főleg a hentelésről szól. Guts útja során felszáll egy szekérre, amin egy pap és annak lánya utazik. Egy erdőbe érve a férfi nyakán lévő billog vérezni kezd, ami után az erdőben egykoron elesett harcosok csontvázai életre kelnek, és támadásba lendülnek.
A Vágy Őrangyala egy hat részen át tartó történet első epizódja. Ebben Guts ismét egy olyan városba érkezik, amit egy zsarnokoskodó vezető tart uralma alatt. A várost irányító gróf kénye-kedve szerint végezteti ki az általa eretneknek kikiáltott civileket. Amikor a Fekete Bajnok összetűzésbe keveredik a gróf katonáival, egy a külseje alapján valaha iszonyú kínokat átélt ember segít neki a menekülésben, majd elmondja Guts-nak, hogy azt akarja, hogy ölje meg számára a grófot.
Mint mondtam, ez az első kötet csak amolyan bevezető Guts és a Berserk univerzumába. Ebben ismerhetjük meg a férfi hatalmas erejét és méretes szerszámát (természetesen a bárdkardról beszélek), valamint a sorozatban végig jelenlévő Puck-ot is. Puck sokkal inkább mesei figura, mintsem egy hentelős fantasy-be való sidekick, de komikus alakja ennek ellenére mégis kellemes színfoltja a néhol már csömört okozni képes túlzott macsóságnak és a folyamatos miszlikbe aprításnak. A többi szereplő egyelőre még csak másodszereplő, illetve a kard élére hányandó nyersanyag. Miura rajzai nagy szépek és végtelenül részletesek, bár érdemes megjegyezni, hogy a mangaka az idők során folyamatosan fejlődni fog, így a rajzok jól nyomonkövethetően egyre kidolgozottabbak, egyre kifinomultabbak lesznek majd. A rajzokon itt-ott érződnek a Miurát ért hatások, különösen szembetűnő H.R. Giger ihletése, ami főleg a szörnyeknél vehető észre.
Nagyszerű, hogy egy ilyen kiváló sorozat, mint a Berserk is megjelenhet nálunk, ugyanakkor a korábban már említett dolgok miatt, kicsit aggódom is a jövőjét illetően. A Delta Vision ráadásul szeretné kéthavonta kihozni az újabb köteteket, így a pénztárca sem nagyon jut majd levegővételhez, mindenesetre még mindig jobb, mintha féléveket kellene várni az újabb adagra. A magyar kiadás amúgy hibátlan, gépelési hibát ha jól emlékszem mindössze egyet találtam, a 2000 forintos ár pedig nagyon kedvező egy ilyen vastag kötetért. Az első könyv ugyan még kicsit kevés lehet a meggyőzéshez, de érdemes neki a továbbiakban is esélyt adni, hiszen a Berserk nem véletlenül lett a világ egyik legnépszerűbb mangasorozata. Tessék felfedezni a felnőtt mangákat és képregényeket!
Amikor először láttam meg a The Machine Girl előzetesét, már tudtam, hogy eléggé kétesélyes lesz a dolog. Mert bár nyilvánvalóan kiváló szórakozást ígér egy szemrevaló japán leányzó, akinek egy hatalmas géppuskát applikáltak a baljára, hogy azzal szó szerint véres cafatokká lője az ellent, de ugyanakkor mindez magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a dolog hamar sekélyessé, és túlzottan öncélúvá válik, amit már a felénél megun az ember. Az előzetes és Noboru Iguchi rendező korábbi filmjei alapján már nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, a baj pedig pontosan az, hogy végül azt is kaptam, amire számítottam, de sajnos semmi többet.
Ezúttal mintha a nagyobb elvárások terhe nyomta volna a rendező vállát, és ha nem is szalonképesebb, de valamivel konzekvensebb filmet akart volna készíteni, mint például a hasonló analógiájú Sukeban Boy. Az alapsztori egy hagyományos bosszútörténet, ami a filmet tekintve természetesen most is csak másodlagos: Ami öccsét és annak barátját halálba szekálják az iskolai nehézfiúk, erre a lány bosszút esküszik. A dolgot nehezíti, hogy a gyilkos fiatalok vezére egy ősi nindzsa klánból leszármazott jakuzafőnök fia, és az egész családja olyan hibbant, hogy a Texasi Láncfűrészes Mészárlás famíliája órákat vehetne tőlük. Ami első találkozása velük a lány bal alkarjába került. Ekkor a meggyilkolt öcs (szintén meggyilkolt) barátjának szülei egy a csonkra szerelhető géppuskával ápgrédelik Ami-t, majd ők is csatlakoznak hozzá a bosszúhadjáratban.
Értem én, hogy az ilyen típusú filmekben felesleges bármiféle ésszerű dolgot is keresni, de számomra akkor is nagyon zavaró volt, hogy ez az extrém gore-orgia, sokszor átcsap egy fárasztó és bugyuta paródiába. Mert míg jól elnevetgéltem a csontvázig legolyószórózott nindzsán, vagy az ujj-sushin, addig bizonyos részek esetében már úgy éreztem, mintha az effektek minősége és mennyisége akarná diktálni az iramot. Az egy dolog, hogy az erőszak öncélú, de amikor ezeknek a túlzott és céltalan használata elkezdi aláásni a film alapjait, az már egyáltalán nem tesz jót neki. Goreból is megárt a sok.
A trükkök a maguk szintjén kezelve egyébként szenzációsak, és bár nem árt óvatosságra inteni az érzékenyebb nézőket, azt kell, hogy mondjam, ez a fajta komolyanvehetetlen abszurditás általában véve sokkal szórakoztatóbb, mint a The Machine Girl történetét jellemző fekete humor. Bár elismerem, régen röhögtem akkorát, mint amikor megláttam az Ami-ék által legyilkolt tinédzser nindzsák gyászoló szüleiből összeálló csapatot, a Super Mourners Gang-et (Szuper Gyászoló Csapat)!
Mivel maga a történet és a karakterek is csak alibiből vannak, színészi alakításokról sem igazán beszélhetünk, elnagyolt és túljátszott szerepekről annál inkább. Az Ami-t alakító első filmes Minase Yashuro civilben szofterotikus J-idol, akinek a kamera előtti tapasztalata kimerül a fürdőruciban való hempergésben, társnője Asami pedig ugyanezt csinálja, csak fürdőruha nélkül. De mégis szeretjük őket, mert mindegyikük ultraszexi és a Shakespeare drámák amúgy sem állnának nekik jól.
A filmben az összes japán filmes sztereotípia helyet kapott, így a nindzsák, jakuzák, cuki iskolai egyenruhás csajszi, méterekre és literszámra spriccelő vér, harcművészet, szamurájkard, nemi erőszak(kísérlete), egyedül talán a szex maradt ki, nyilvánvalóan okkal. Tehát ha vevők vagyunk az ilyesmire, akkor tobzódhatunk a mókában, de valami még akkor is hiányzik. Persze tudom, hogy a The Machine Girl még csak véletlenül sem akar több lenni, mint aminek látszik, de aki hozzám hasonlóan már több ilyen jellegű filmet is látott, annak ez már valahogy kevés. Pontosan az történt, amitől féltem: a vérzivatarok és a testrész-esők, a közéjük beékelt vékony kis történettel együtt egy idő után unalmassá válnak, a meglepetések elfogynak, végül a másfél óra leteltét egy kellemes, de nem túl maradandó élménnyel nyugtázhatjuk.
A The Machine Girl valójában olyan, mint egy olcsó seinen (felnőtteknek szóló) manga, amibe a lehető legtöbb exploitation elemet belesűrítették, hogy aztán az átmeneti élvezetet okozó egyszeri abszolválás után a kukában, vagy legfeljebb a polc mélyén kössön ki. Guilty pleasure a javából, házibuliban haverokkal remekül el lehet rajta sörözgetni, de aligha hiszem, hogy időtálló klasszikus lesz belőle.
The Machine Girl. Japán, 2008. Rendezte: Noboru Iguchi. Írta: Noboru Iguchi. Producer: Yoshinori Chiba, Yoko Hayama, Satoshi Nakamura, John Sirabella. Fényképezte: Yasutaka Nagano. Vágó: Kenji Tanabe. Zene: Takashi Nakagawa. Szereplők: Minase Yashiro, Asami, Taro Suwa és mások.
Az oroszok már nem a spájzban vannak, hanem szorosan Hollywood háta mögött, és éppen a nyakába lihegnek. A kiváló Éjszakai őrség/Nappali őrség olyannyira lenyűgözte a tengerentúli filmeseket, hogy Timur Bekmambetov rendezőt gyorsan el is orozták maguknak, ráadásul az Őrség-trilógia harmadik részébe már amerikai kezek is fognak kontárkodni.
Az Inhabited Island című új, nagyköltségvetésű orosz produkció ismét a tudományos fantasztikum műfajából érkezik, a film alapjául szolgáló regényt (Lakott sziget) pedig az a Sztrugackij testvérpár jegyzi, akiknek a zseniális Sztalker alapanyagát (Piknik az árokparton) is köszönhetjük. A film az év végén debütál Oroszországban, addig pedig itt az első rendes előzetes.
Náci zombik a tenger fenekéről! Hát melyik hozzám hasonlatos B-film buzinak ne kezdene el csorogni a nyála egy ilyen alapkoncepció hallatán? Márpedig a 77-es Shock Waves pont ezzel az elsőre nyerőnek tűnő kombinációval próbálkozik. Az alkotók, hogy biztosra menjenek, még két igazi kultszínészt is beszereztek, de aztán úgy látszik, hogy itt el is fogyott a pénz meg az ötlet, mert hiába a remek összetevők, ha a kaja a végén teljesen sótlan. Mert ebből bizony kispórólták mindazt, amitől ez a film egy értékes klasszikus lehett volna, és nem csak egy szórakoztató, de jogosan elfeledett, szimpla grindhouse darab.
Egy hajó legénysége egy tengeren hánykolódó csónakra bukkan, benne egy szintén hánykolódó nőszeméllyel (Brooke Adams). A cudar kondícióban lévő nő elkezdi mesélni a történetét, ami során megelevenedik előttünk a borzalom. Vagyis a borzalmasan lassú felvezetés, amiből megtudjuk, hogy egy személyszállító hajóra útközben egyszer csak éjszakai sötétség borul, és mindez persze a nagy büdös semmi kellős közepén. A töksötétben hirtelen összeütköznek valamivel, a hajó pedig megsérül. Mikor világos lesz, a hajón tartózkodók észreveszik, hogy egy sziget mellett kötöttek ki, és a közelben pedig egy hatalmas hajóroncs is figyel. Ráadásul a lepukkant hajó még lepukkantabb kapitánya (a jó öreg John Carradine) is eltűnt, így aztán a társaság elindul a szigetre, hátha odament a vén hülye. Odkünn a parton megtalálják az öreg hulláját, beljebb a szigeten pedig egy elhagyatott szállodát, aminek egyetlen lakosa egy titokzatos, erős germán akcentussal bíró, hajlott korú férfi (Peter Cushing). A társaság kénytelen ott tölteni az éjszakát, ám mikor másnap rábukkannak egyik társuk holttestére, mellette pedig egy SS jelvényre, kérdőre vonják a vén germánt, aki felfedi az igazságot. Elmondja, hogy a háború alatt a németek kísérleteket folytattak a fronton elesett katonákon, és olyan elpusztíthatatlan zombikból álló különleges SS osztagokat fejlesztettek ki, amik képesek voltak speciális körülmények között is végrehajtani az akciókat, ráadásul mindezt fegyverek nélkül. Az öreg náci tiszt a vízi alakulat parancsnoka volt, majd a háború után a feleslegessé vált állománnyal a fedélzeten kihajózott, és mivel több parancs nem érkezett, az egészet a tenger fenekére süllyesztette. A náci vizizombik most azonban visszatértek, a többi meg sejthető.
Ken Wiederhorn, a Return Of The Living Dead 2 rendezőjének debütáló filmje tulajdonképpen nem rossz, csak egy baj van vele, kicsit vontatott, és hát horrornak elég szelíd. A B-filmes alapsztori szerintem nagyon jó, de a lehetőségek sajnos ki(vízi)aknázatlanok maradtak. A film első felében alig történik valami, majd mikor megjelennek a tengerből az árják, és végre felpörögnek az események, az akciójelenetek akkor is csak többnyire a szigeten, és a szállodában való kergetőzésekben merülnek ki. Sajnálatos módon ugyanis hiányzik a gore, ezek a zombik ugyanis nem a harapós fajtából valók, ők csak simán vízbefojtják az áldozataikat. És hiába néz ki baromi pofásan, ahogyan a temetői sír helyett a hullámsírból kelnek fel, ha az elpusztítási módjuk is olyan röhejes. Friedrich von Zombiékat ugyanis úgy lehet elpusztítani, ha simán lekapjuk a szemükről a retro buvárszemüveg-szerű izét, amitől aztán hirtelen megvakulnak, és végül a földre rogyva egyszerűen kiszáradnak a napon. Tehát az illogikus és az idegesítően ostoba cselekedetek természetesen itt sem hiányoznak, mint ahogyan a karakterek is tipikus másodosztálybeli zombifilm kellékek: van itt macsó főhős, klausztrofóbiás szépfiú, idegesítő faszkalap, és persze csöcstartóban ugrabugráló főhősnő is. Peter "Van Helsing/Tarkin Nagymoff" Cushing viszont remek a szerepében, de ez ugye nem okoz senkinek sem meglepetést. Minden hibája ellenére azt azért meg kell hagyni, a filmnek van egy sajátos bája és hangulata, de hogy nem ezen fogjuk összefosni magunkat, az is biztos.
A Shock Waves az a fajta B-film, aminél sajnálunk, hogy alacsony büdzséből készült, mert az alapvetés tele van olyan lehetőségekkel, amik megérdemelték volna, hogy a készítők a végsőkig elmehessenek velük. Persze a film még így is remek móka, és ha van türelmünk az első feléhez, akkor azért jól is fogunk szórakozni rajta, de reméljük, hogy a téma egyszer még terítékre kerül. Talán az egyre bizonytalanabb jövőjű Worst Case Scenario alakjában, vagy esetleg egy használható remake formájában. Nekem aztán teljesen mindegy, csak náci zombikat akarok látni a vásznon!!!!! Akár a vízből, akár a tűzből, de felőlem aztán a Hold sötétebbik oldaláról is jöhetnek, csak jöjjenek!!!
Amikor évekkel ezelőtt napvilágot látott a hír, miszerint Romero elkészíti a 20 évvel korábban abbahagyott zombi szériájának következő epizódját, a rajongók először orgazmusközeli állapotba kerültek, majd bőszen nekiálltak vágni a centit. Aztán megérkezett a Holtak Földje, és bár a film remekül odaillett a sor végére, valahogy mégsem szólt akkorát, mint ahogyan azt sokan várták, sőt, a nézők és a kritikusok egy jelentős hányada egyenesen szentségtörésnek és hullagyalázásnak kiáltotta ki a negyedik filmet.
Valójában semmi baj nem volt vele, csak sokan nehezen tudták megemészteni a zombi-evolúció lehetőségét, és ráadásul az akkortájt reanimálódó zombifilm-zsáner rövidtávfutó bajnokai mellett, a Holtak Földje csoszogó rohadékai az újabb generáció számára már kevésbé voltak trendképesek. Véleményem szerint a film minden hibája ellenére is méltó lezárása volt a nagyszerű sorozatnak. De bukás ide vagy oda, Romero úgy látszik rákapott a bomló hús ízére, ugyanis két évre rá újabb zombifilmet forgatott, és most tényleg úgy tűnik, hogy sikerült jókora csorbát ejtenie a szakmai hírnevén.
Az nyilvánvaló volt, hogy a korábbi filmeket már nem lehet ugyanazon tematika alapján folytatni, így véres-beles nagyfaterunk (Copyright by Wostry apánk) visszament a kályhához, és onnan indította útjára az újabb zombi inváziót. És tette mindezt a napjainkban oly divatos kézikamerás, ál-dokumentumfilmes (és nem utolsó sorban költséghatékony) eszközök felhasználásával, de a dolog sajnos visszafele sült el. A realitás és a hihetőség ugyanis teljesen hiányzik a filmből, márpedig ennek a módszernek pont ez lenne a lényege. Helyette kapunk egy már-már paródiába hajló amatőr horrorfilmet, és egy minden korábbinál nagyobb adag társadalomkritikát, amit Romero olyan erőszakosan próbál a szánkba rágni, hogy attól előbb kapunk hányingert, mint az imbolygó kamerától.
A Diary of the dead egy afféle realista road movie akar lenni. A főszereplő hölgyemény narrációja a film elején közli, hogy amit most fogunk látni, az az utókornak állított mementó, ami az út során forgatott jelenetek és a netről letöltött híradások összevágásából készült, utólag hozzáadott drámai belassításokkal és némi zenei aláfestéssel. (Tyűha, hogy mikre nem volt idejük?!)
A film nem túl bonyolult sztorija szerint egy csoportnyi főiskolás fiatal éppen saját horrorfilmjét próbálja leforgatni egy erdőben, mikor hírek érkeznek a rádióból: a holtak nem maradnak holtak többé, sőt mi több, köztünk járnak és az élőkre fenik rothadó fogaikat. (Az okokra szokás szerint most sem kapunk semmiféle magyarázatot.) A társaság természetesen szedi a sátorfát, és ócska kis lakóbuszuk szárnyán hazafelé veszik az irányt. De a Jason névre hallgató ifjonc úgy érzi, hogy ha már itt a világ vége és kéznél van egy kamera, akkor legalább legyenek az események rögzítve, hogy a világ többi részén élők elsőkézből értesülhessenek a fejleményekről, és ne a hivatalos média elferdített igazságait szopják be. A célra pedig a legmegfelelőbb eszköz nem lehet más, mint az internet, ahová rendszeresen fel is töltögeti a kis házi videókat. (Persze a technikai feltételek mindenhol adottak, a net is működik, sőt a zombiinvázió idején is mindenki a neten lóg.) De mivel a zombik nem csak színészkednek, így az út és vele együtt a forgatás nem teljesen veszélytelen, ráadásul ember embernek farkasa, de ezt úgyis tudtuk.
Mint az a fentiekből is kiderült, ezúttal a mindenható média és az egész információs társadalom a kritika elszenvedője. Romero nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a néző képébe tolhassa a vélt igazságot, miszerint az ember még a nyakig érő szarban is a szenzációt hajhásza, valamint az információt szomjazza. Ezzel viszont sikerült az egész filmet a mondanivaló alá rendelni. Mert amikor azt kell látnom, hogy a zombival harciaskodó Jason az istennek sem hajlandó letenni azt az átkozott kamerát, hogy esetleg a saját életét mentse, vagy hogy a többi önjelölt operatőr sem feszül meg ilyenkor a nagy segíteni akarásban, akkor hirtelen nem is tudom, hogy most csak egy béna horrort nézek, vagy ez is a része Romero megmondani akarásának. Előbbi gyanúmat hivatott erősíteni a csupa ismeretlen névből álló gyér színészgárda is, akik olyan kínosan hiteltelenül játszanak, hogy az már jobban fáj, mint egy zombi általi tökönharapás. Még csak véletlenül sem találni szimpatikus figurát köztük, nemhogy olyat, akinek a túléléséért akár egy kicsit is szurkolnánk. Egytől-egyig úgy viselkednek, mint akik még sosem láttak horrorfilmet, és úgy tűnt, hogy a friss tapasztalatokra is magasról tesznek, ésszerű viselkedés egyenlő zéró. Az állandóan olcsó bölcsességeket osztogató, piás Robin Hood-wannabe tanár urat pedig személy szerint a legelső zombi karjaiba odalöktem volna a többiek helyében. A stáblistán azért találni nagyobb neveket is: Stephen King, Tarantino, Wes Craven, Del Toro és Simon Pegg a hangjukat adták a produkcióhoz, mint hírbemondók. Innen is gratula annak, akinek sikerül bármelyiküket is beazonosítania.
Maga a történet szokás szerint sokszor megrágott sablonok sokaságából épül fel, ami egy zombifilmnél persze nem olyan meglepő, de amikor például a várost kisajátító fekák vezére végül enged az élelmet és fegyvert követelő, és addig távozni nem akaró heroinának, majd csillogó szemekkel lazán odalöki neki, hogy: „Azt hiszem, mi sokban hasonlítunk!”, akkor azt hittem, hogy azonnal eret vágok magamon. És ha ez még nem lenne elég, akkor további ünneprontásnak ott vannak a számomra felfoghatatlanul indokolatlan poénkodások is, amik sehogy sem illenek bele a filmbe. Mert ha valamit már annyira valószerűnek akarnak feltüntetni, akkor nem értem, hogyan lehet olyan jelentekkel beleszarni az egész koncepcióba, mint pl. a süketnéma Amish fickó robbantás utáni beköszönése, majd teljesen röhejes halála, vagy akár az amatőr horrorfilmben lévő ruhaletépés valóságban való megismétlődése. Viccesnek vicces, csakhogy ez nem a Shaun Of The Dead. A film a gore terén sem remekel igazán, a túlzott CGI használat sajnos itt is a valóságérzet rovására ment. De a rendező legalább egy dologban következetes maradt, ugyanis már a film eleji horrorforgatás közben elhangzik a Romero-i hitvallás az egyik szereplő szájából: "Dead things don’t move fast!" De mindez mit sem számít, ha a nagy forgatási láz közepette ezek a szerencsétlenek azt sem veszik észre, ha egy bomlott húsú és agyú szépen lassan belegyalogol a képbe, hogy belekóstoljon a kedves kollegába. Kit izgat? A lényeg, hogy használható legyen a felvétel.
A Diary of the dead még az előző filmnél is megosztóbb alkotás lett. Elnézve ugyanis néhány netes kritikát, úgy tűnik, hogy ennek a filmnek is megvan a maga nem éppen csekély létszámú rajongói tábora. Én nem tudom, hogy ők mit láttak ebben a szörnyszülöttben, mert szerintem Romero ezúttal tényleg nagyon elszúrta. Ez a film olyan, mintha Michael Moore és Uwe Boll közösen rendezte volna meg. Én itt néhány kikacsintáson kívül nem találtam benne semmit, ami Romero-ra utalt volna. A legrémisztőbb pedig az, hogy az öreg már tervezi a folytatást, de nagyon remélem, hogy a forgatás előtt még gyorsan elolvassa ezt az írást, és kétszer is átgondolja, hogy mi, merre, meddig és hová! Jóindulatom és egykori rajongásom jeléül, valamint a hajlott korára való tekintettel adok neki két csillagot. De azért több ilyet már ne, jó?
Amerikában a leghírhedtebb sorozatgyilkosok mára gyakorlatilag az amerikai popkultúra részeivé váltak. Minél termékenyebb, és minél kegyetlenebb sorozatgyilkosról van szó, a neve annál jobban eladható márkanévnek számít. A filmipar szívesen építgeti tovább kultuszukat, de érdekes módon képregényben eddig valahogy ritkán kerültek terítékre. Egy kis amerikai független kiadó, az Abnormal Entertainment nekifutott a témának, és egy antológiasorozat formájában próbálja meg bemutatni a világ legrettegettebb, és legismertebb sorozatgyilkosait. A (Tales Of Killers Who Are…) SERIAL című széria még csak az első számnál tart, és a képregény szó ebben az esetben inkább csak a formátum meghatározása, mivel nem konkrét történetekről van szó, ezek a szösszenetek sokkal inkább csak a gyilkosokhoz kapcsolódó rövid áttekintések, összefoglalók, gondolatok.
Az első, a füzet felét elfoglaló epizód az Egyesült Államok egyik legnotóriusabb és egyben legismertebb sorozatgyilkosának, John Wayne Gacy-nek hat éven át tartó „pályafutását” hivatott nagyvonalakban összefoglalni. A gyilkos bohóc néven is ismert férfi 1972 és 1978 között 33 fiatal fiút erőszakolt és gyilkolt meg, miközben a közösség megbecsült tagjaként, a hétköznapi kispolgárok egyszerű életét élte. Becenevét annak köszönhette, hogy egy időben rendszeresen fellépett a környékbeli gyermekzsúrokon, mint Pogo, a bohóc. A Crawlspace (a ház alatti árokszerű hely, ahová Gacy is rejtette legtöbb áldozatának holttestét) alcímmel ellátott fejezet a Gacy elfogásához vezető utat, és az azt követő eseményeket foglalja össze nagy lépésekben, valamint egy oldal erejéig ismertetőt kaphatunk Gacy becserkészési és fojtogatási módszereiről is. A vastag, girbe-gurba és elnagyolt vonalakkal megrajzolt képregény olyan, mintha egy lelkes amatör munkája lenne (valószínűleg tudatosan), de így is van benne valami nyomasztó, amitől az egész mégis komolyan vehetőnek tűnik. A vonalak kereteiből itt-ott kilépő piszkos színezés, és a gyakran alkalmazott raszteres textúrák is tovább erősítik ezt az érzést. Összességében David C. Hayes (író) és Kurt Belcher (rajz) munkája nem túl érdekes, és igazából a hangulatában erősebb, mint tartalmában. (Azt azért megjegyezném, hogy a legutolsó képen ábrázoltakkal szemben, Gacy nem villamosszékben végezte, hanem méreginjekció által. Utolsó mondata csak ennyi volt: "Csókoljátok meg a seggem!".)
A folytatás már sokkal ígéretesebb. A két évvel ezelőtt kivégzett Angel Resendiz-t leginkább vasúti gyilkosként szokták emlegetni, mivel 2 évig tartó ámokfutása alatt főleg vonaton utazgatott és áldozatai is elsősorban a vasút közelében élők közül kerültek ki. A mexikói illegális menekültként az USA-ban élő Resendiz-re 15 gyilkosságot tudtak rábizonyítani, bár állítása szerint több áldozata is volt. Az író Kurt Belcher egyébként nem véletlenül ezt választotta témájának, annakidején ő maga is sokat utazott azokon a vonalokon, ahol Resendiz folytatta áldatlan tevékenységét. A stílusában leginkább Ben Templesmith-t (30 Days Of Night) idéző Daniele Serra rajzai, annak rozsdás, piszkos színvilágával együtt, baljós hangulatot árasztanak. Maga a képregény a Gacy-éhez hasonló, az elfogással (ez esetben inkább feladással) bezáródó rövid áttekintés, melyet ötletesen az érkező, majd az elhaladó vonat képei foglalnak keretbe. A vérfoltos, karcos képek nagyszerűen kitalált kompozíciókat rejtenek magukban. Resendiz alakját eleinte még csak árnyékként láthatjuk, majd a rendőri kézre kerülés után megláthatjuk sátáni ábrázatát is, mely nyilván csak afféle művészi túlzás, én legalábbis az igazi Resendiz-ről készült képek egyikén sem véltem felfedezni semmiféle hasonlóságot a rajzolt változattal, de hát ez egyátalán nem baj. Daniele Serra tehetséges rajzoló, sok sikert kívánok neki innen is, remélem viszontlátjuk még ezt a „vérmocskos” rajzstílust. A Resendiz epizód a SERIAL legjobbja, minden tekintetben.
Az utolsó felvonás kicsit eltér a többitől, hiszen ezen fejezet írója valójában nem más, mint maga a gyilkos. Ezeken az oldalakon ugyanis Albert Fish levelének sorait olvashatjuk, amit ő maga írt az általa meggyilkolt, majd elfogyasztott 10 éves Grace Budd szüleinek. A megrázó tartalmú levél, amiben Fish leírja a kislány elcsábítását, meggyilkolását, és annak elfogyasztási módját, már önmagában is kellően sokkoló. Ehhez Ryan Yager rajzoló már nem is kívánt sokat hozzátenni, így a többnyire semmitmondó, elmosódott rajzait kollázs-szerű képekkel keverte össze, és ezeket tette a hátborzongató sorok alá. Mindezek kellemesen bizarrá varázsolják ugyan a képregény oldalait, de mégis erősen öncélúan művészieskedőnek tűnik tőlük az egész.
A régi ponyva képregények mintájára készült borítót szintén Kurt Belcher készítette, és sokban eltér a Gacy történet lapjain látható rajzaitól. A borító színezését Horváth Henrik, a Geekz-crew jóbarátja követte el, akinek ezúton is gratulálunk, és természetesen köszönöm a fentiekben boncolt füzetecske egyik példányát is.
A SERIAL sajnos még nem elég meggyőző egy próbálkozás. A téma sokkal többet kíván, mint néhány összecsapott megemlékezést. A Resendiz epizódot leszámítva pedig még a rajzok sem igazán valami lehengerlőek. A csekély oldalszám nyilvánvalóan szűk keretet szab, de talán érdemesebb lenne, ha füzetenként csak egy-egy emberi ragadozó kerülne kivesézésre. Kezdő alkotók bemutatkozására tökéletes, képregényként viszont még kevés, de a dolog egyátalán nem reménytelen. (Közben megtudtam, hogy az alkotók azóta már megegyeztek egy kiadóval, akik a folytatást már egy nagyobb terjedelmű kötetben képzelnék el. Hajrá!)
Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!
A Fiatal Huligánok valójában egy trilógia címe. Az 1996-os nyitó epizódot Kazuyuki Izutsu rendezte, de mivel a film nem került forgalomba a szigetországon kívül, így erről nem sokat tudni. Az 1997-es Innocent Blood (Ártatlan Vér) alcímre hallgató folytatást már Miike rendezte, mint ahogyan az egy évvel későbbi Nosztalgiát is, ami valójában a 97-es film előzménye, és amit most a Black Mirror kft. jóvoltából mi is megtekinthetünk. (A két film egyébként külön-külön is tökéletesen élvezhető.)
"Ez a kedvenc filmem" - hirdeti a DVD borító Miike vallomását, és a film megtekintése után nem nehéz rájönnünk, hogy miért pont ezt a gyermekét szereti a legjobban. Riichi Nakaba önéletrajzi ihletésű regényét, Miike saját fiatalkori emlékképeivel szőtte át, ennek eredményeként pedig megszületett a kultrendező egyik legkomolyabb és legszemélyesebb hangvételű filmje.
1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.
A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!
A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.)
A Fiatal Huligánok egy csodálatos coming-of-age film, ami megfelelően keveri az ifjúsági filmek könnyedségét, a társadalmi drámák súlyosságával, és ugyanakkor megmutatja Miike emberibb arcát is. Talán az absztrakt jakuzatörténetekhez szokott rajongók kevésbé értékelik ezt a nagyszerű filmalkotást, de a Fiatal Huligánok - Nosztalgia attól még Takashi Miike egyik legjobbja.
A DVD
Az utóbbi néhány megjelenés botrányosan ronda borítói után, most egy hatalmas vállonveregetést küldök a Black Mirrornak. A dizájn kellően puritán, hibamentes, az egyszerűségével, és rozsda hatású színvilágával remekül illeszkedik a film hangulatához. Ez tökéletesen igaz a menükre is, ahol a remek Good Night Baby kísér végig minket. (Nem tehetek róla, rajongok ezért a dalért.)
Hang
Az 5.1-es magyar szinkron a szokásos Black Mirror minőség, de itt most valahogy egész jónak találtam a magyar hangokat, persze mindenképpen ajánlott az eredeti hanggal való megtekintés is. Emellett találhatunk még egy 5.1-es, és egy DTS ES japán hangsávot is, amiből utóbbi természetesen sokkal combosabban szól, bár igazi térhangzást egyiktől sem várhatunk. Összességében mindegyik megfelelően teljesít. A magyar felirat szerencsére mellékelve van.
Kép
Figyelembe kell venni, hogy egy v-cinemával (alacsony költségvetésű, kizárólag videópiacra szánt film) van dolgunk, ezért a videóalapanyagból kifolyólag a kép kissé életlen, és a színek sem túl élénkek. Ez már így is a felújított transzfer, ennél jobb minőség valószínűleg nem létezik belőle. De megnyugtatok mindenkit, a kép még így is bőven kielégítő.
Extrák
Extraként csak néhány Black Mirror előzetes került fel, és bár ezért az árért már ez is becsülendő, azt azért egy kicsit sajnálom, hogy a filmhez kapcsolódó, és sokmindent tisztába tevő rövid Miike interjú nem kerülhetett fel a lemezre.
Summa-duma
Miike rendhagyó módon mutatkozott be nálunk, de ennek csak örülni lehet. A Fiatal Huligánok DVD mindenkinek erősen ajánlott vétel, hiszen ezért az igencsak kedvező összegért, egy varázslatos filmet kapunk, tisztességes kiadásban. Remélhetőleg a Black Mirror kiadó továbbra is lát fantáziát a különc rendező munkásságában, és hamarosan egy egész Takashi Miike gyűjtemény figyelhet majd a polcunkon. Hajrá Fekete Tükör!
A The Executioner folytatása a jól bevált japán szokás szerint nem váratott magára sokat, hiszen még ugyanabban az évben bemutatásra került, mint a kultikus első rész. Teruo Ishii rendező azonban valamiféle ismeretlen erő által befolyásolva úgy döntött, hogy a második epizódot teljes mértékben a humorra hegyezi ki, így aztán Sonny Chiba gyilkos harcművészetéből a folytatásban sajnos elég keveset kapunk, ami ugye már csak azért is furcsa, mert a film a Karate Inferno alcímre hallgat. A legfurcsább azonban az, hogy a film a fingós-hugyozós prosztó humora ellenére is működik, de persze azon sincs mit csodálkozni, hogy több rész végül nem készült belőle.
A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:
„Vészhelyzet van. Hívja össze mind a hármukat!” – hangzik fel Arashiyama felügyelő (Ryo Ikebe) szájából a film első mondata, és rögtön utána meg is tudjuk, hogy mi történt hőseinkkel a legutóbbi kalandjuk óta, amikor is felszámolták a kábítószercsempész maffiát. Ryuichi Koga (Sonny Chiba) azóta a Nemzeti Védelmi Erők légideszantosa lett, Hayabusa visszament a jakuzákhoz bérgyilkosnak, Sakura-t pedig megint meg kell menteni, ezúttal egy bibircsókos, aranyfogú sárkánytól, vagyis a feleségétől.
Sabine Kaufman-tól, egy nemzetközi jótékonysági szervezet elnöknőjétől ellopták a Fáraó Csillaga nevű, 1 milliárd yent érő ékszert. A rablók a nő kislányát is magukkal vitték, és további egy milliárdot követelnek váltságdíj gyanánt. Az ékszert biztosító társaság elnöke (Tetsuro Tamba) nem szívesen fizetne ki ennyi pénzt, ezért megbízza a csapatot, hogy szerezzék vissza a Fáraó Csillagát és a kislányt is. Az akciót a trió annak rendje és módja szerint elszúrja, a kislány kiszabadul ugyan, de sem az ékszert, sem pedig a pénzt nem tudták visszaszerezni. Kaufman asszony közben megegyezett a rablókkal, és visszavásárolta tőlük a Fáraó Csillagát. A csapat persze elégedetlen, mivel így a fizetségük is elmarad, ezért Ryuichi titokban ellopja az ékszert, de hamarosan kiderül, hogy az csak egy hamisítvány, és az igazit egy szuperbiztonságos bankban őrzik. Így a társaság számára nem maradt más megoldás, mint betörni a bankba, kijátszani a biztonsági rendszert, és megfújni a szajrét.
Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.
A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.
A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.
Annak ellenére, hogy a sztálingrádi csata a második világháború legjelentősebb fordulópontjának számít, meglehetősen kevés filmes feldolgozást ért meg idáig. A Szovjetunió a háború utáni években természetesen elkészítette a maga egyoldalú, pátosztól és propagandától túlcsorduló saját verzióit, de a téma még a hidegháború után sem igazán keltette fel a nemzetközi filmesek érdeklődését. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy akárcsak a háborúhoz, a háborús filmekhez is pénz, pénz és pénz szükségeltetik, márpedig az újkori történelem legvéresebb és legtöbb áldozatot követelő csatájának történetét, vagy annak bizonyos fejezeteit csak gigantikus költségvetésből lehetne vászonra vinni. (Mivel az amerikaiak nem vettek részt a sztálingrádi harcokban, így értelemszerűen ők nem nagyon láttak fantáziát a dologban, hiszen semmiféle patriotista csillagos-sávos gúnyát sem tudtak volna ráhúzni.) Az Ellenség a kapuknál is csak nemzetközi összefogással jöhetett létre, és a közel 70 millió dolláros költségvetésével máig az egyik legdrágább európai filmnek számít.
Ez a film sem magáról a Sztálingrádi csatáról szól, annak mindössze csak egy kis szeletét kapjuk, bár ezen keresztül a világháború menetét megfordító ütközet és annak körülményei is kellő alapossággal megismerhetők.
1942 őszén a német előrenyomulás megtorpant egy Volga parti városnál. Sztálingrád stratégiai szempontból kevésbé volt jelentős, de mivel a Nagy Vezér nevét viselte, a Vörös Hadseregnek presztízsből mindenáron meg kellett védenie a németektől. Ebbe a városra már aligha emlékeztető katlanba érkezik meg Vaszilij Zajcev (Jude Law), a kiváló mesterlövész. Eredményességének köszönhetően egy Danyilov nevű politikai tiszt (Joseph Fiennes) felfigyel rá, és igazi nemzeti hőst, követendő példaképet próbál faragni az egyszerű urali pásztorfiúból, akinek híre ezután villámgyorsan terjed a várost védők között. Természetesen az ellenség is tudomást szerez az új szovjet hősről, ezért Sztálingrádba rendelik legjobb mesterlövészüket, König őrnagyot (Ed Harris). Miközben a csata egyre elkeseredettebb méreteket ölt, megkezdődik a két férfi párbaja az üszkös romok között.
Bár jó szokás szerint itt is az „Igaz történet alapján” reklámszlogennel akarnak minket lenyűgözni, ebben azért van némi túlzás. Vaszilij Zajcev létező személy volt, egy valóban nagyon eredményes mesterlövész, akinek sikereit (több bajtársáéval egyetemben) a Vörös Hadsereg propaganda célokra használta, hogy javítson az elkeseredett védők morálján. Arra azonban, hogy a filmben látható mesterlövész párbaj a valóságban is megtörtént volna, már nincs kielégítő bizonyíték. A dokumentumokban, feljegyzésekben ugyanis nyoma sincs König őrnagynak, és bár maga Zajcev is röviden megemlíti a párbajt az életrajzában (az ő állítása szerint a német lövészt Heinz Thorvald-nak hívták), nem kizárható annak lehetősége sem, hogy mindez csak a szovjet propagandagépezet agyszüleménye volt. Igaz vagy sem, a történet mindenképpen elég érdekes ahhoz, hogy filmre érdemesnek találtasson.
A tehetséges, de igen csak lusta francia rendező, Jean-Jacques Annaud (A Rózsa neve rendezője 32 éve tartó pályafutása alatt mindössze 11 filmet készített.) filmje szerencsére nem próbál meg állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Az Ellenség a kapuknál nem háborúellenes film, mint a legtöbb háborús alkotás. Nem tesz különbséget a felek között, odafigyel rá, hogy 1942-ben a Szovjetunió még nem a Gonosz Birodalma volt, ezért nem is található benne semmiféle utalás a későbbi „új ellenségre”. A csata támadók és védők között zajlik, a film cselekménye pedig igazából akármelyik háborúban is játszódhatna.
Mivel a film az eseményeket az orosz fél szemszögéből láttatja, így a német fél elkerülhetetlenül is negatívnak lett beállítva, kegyetlen és barbár inváziós hordának, de ugyanakkor erős kritikát kapunk az akkori orosz politikai- és hadvezetést illetően is. A film elején látható orosz roham, amely során csak minden második katona kapott fegyvert, erős kétségekkel fogadható, a visszavonuló katonákra géppuskatüzet zúdító NKVD azonban már bizonyítottan nem csak fikció, mint ahogyan a Sztálini felelősségre vonás elől egymás után az öngyilkosságba menekülő katonatisztek nagy száma sem.
Az Ellenség a kapuknál tehát elsősorban nem a két nemzet háborújáról szól, hanem több kis személyes háborút mutat meg. Vaszilij egyszerű fiatalember, komolyan veszi a háborút, de egyáltalán nem az eszmék elkötelezettje. Danyilov már annál inkább, de Vaszilijra ugyanakkor barátként is tekint. A két férfi egyaránt harcol, mindegyik a maga eszközével. Kettejük kapcsolata csak akkor inog meg kissé, mikor színre lépe a gyönyörű katonalány Tánya (Rachel Weisz), akibe mind a ketten azonnal beleszeretnek. Vaszilij a maga kis egyszerű módján inkább visszahúzódva, zavartan figyeli az egyetlen szépséget a háborúban, míg Danyilov már valamivel rámenősebben közelít a lányhoz. A klasszikus szerelmi háromszög végül nem vezet drámai csatározásokhoz, bár a dolog megoldása még így is kellően tragikus. König őrnagy tapasztalt, profi katona, viselkedéséből egyértelműen kiderül nemesi származása. Kimért viselkedésű, megfontolt mesterlövész, aki nem egyértelműen Németország dicsőségéért harcol, sokkal inkább személyes ügyének tekinti a párbajt. A film egyik legemlékezetesebb karaktere a szintén mesterlövész Kulikov, akit Vaszilij társának osztanak be. Ő is öreg róka már, a háború előtt még König őrnagy németországi iskolájában tanult lőni, ám a háború kitörése után megtapasztalhatta a szovjet kémelhárítás módszereit is. Illúziómentes, vagány figura, sajnos csak rövid ideig élvezhetjük a jelenlétét.
Ami a színészeket illeti, Jude Law és a gyönyörű Rachel Weisz teljesítménye kikezdhetetlen, de Joseph Fiennes itt igazán megmutatta, hogy bátyjához hasonlóan neki is jutott tehetség bőven. Ed Harris-t pedig felesleges is lenne dicsérni, sokoldalú, nagyon tehetséges színész. König őrnagy szerepe tökéletesen illik rá, játékának köszönhetően a karakter rendkívül összetetté vált, egyszerre sugároz büszkeséget, gonoszságot, rettentő intelligenciát. A várost védő hadseregparancsnok Hruscsov szerepében Bob Hoskins-t láthatjuk, aki szintén emlékezetes alakítást nyújt, bár véleményem szerint a filmbeli Nyikita elég messze van a valós történelmi alak személyiségétől. (Itt jegyzem meg, hogy Hruscsov Sztálingrádban egyszerű komisszár volt, sosem vezette a város védelmét.) Mindenképpen kiemelném Ron Perlman rövid, de annál feledhetetlenebb epizódszereplését. Kulikov cinikus rosszfiú figuráját Perlman könnyen sajátjának érezhette, hiszen számtalan hasonló karaktert játszott már el a karrierje során. Rövid, de kellemes cameo.
A film zenéjét sok kritika érte, és bár kétségtelen, hogy James Horner motívumai sokszor gyanúsan emlékeztetnek a Schindler listájának fő hegedűtémájára, ez az orosz katonai és párt indulókra, kórusénekekre épülő score tökéletesen helyt áll a film jelenetei alatt.
A film kimondottan hihető képet nyújt a háború pokláról. A harci jelenetek a Ryan közlegény megmentése óta elterjedt nyers és naturalista módon vannak tálalva, de nélkülöz mindenféle öncélú mészárlást. Maga a háborús atmoszféra szinte tapintható, az összeomlott épületek, a kiégett járművek, a közlekedésre használt földalatti csatornák és csövek, vagy az utcákon heverő sárban és vérben úszó holttestek képei nagyon hatásosak, láthatóan maximálisan törekedtek az eredeti helyszínek és események lesújtó látványának és hangulatának minél pontosabb lemásolására. (A sors furcsa fintora, hogy a filmet éppen Németországban, Berlintől nem messze forgatták.)
A háborús filmek valójában csak háborús környezetben játszódó filmek, hiszen magát a háborút elég nehezen lehetne élvezhetően hagyományos játékfilmre álmodni, a különféle hadműveletek és ütközetek bemutatására pedig léteznek sokkal alkalmasabb médiumok is. Éppen ezért felesleges teljes körű történelmi hűséget elvárni ezektől az alkotásoktól. Az Ellenség a kapuknál sem tekinthető a sztálingrádi csata hiteles és pontos korrajzának. Rengeteg túlzás, elferdítés, anakronizmus, és egyéb más hiba található benne, de a történet és a kivitelezés minősége szerencsére tökéletesen elfedi ezeket, és ugye nem minden egyes néző történelemtanár.
A legzavaróbb hibák igazából a film vége fele jelentkeznek. Már maga a szerelmi háromszög is kissé idegen a film alapvetésétől, de érdekes módon mindez még képes is működni. Elvégre a hormonok a háborús ostromállapotok között is tombolnak. A probléma sokkal inkább a film utolsó felvonása, amely mindenáron meg akar felelni a hollywoodi elvárásoknak. Az egyébként végig nagyon szigorú film, a lezárás szakaszában egy csapásra klasszikus népmesévé szelídül, ahol a főhős elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik, és a szerelmesek pedig szikrázó napsütésben találnak rá egymásra, hogy aztán bizakodva tekintsenek az új reményt hozó boldog jövő felé. Persze most túlzok, de ez a giccses, és túl pozitívra vett szemlélet sehogy sem illik a film és a téma egészéhez. Igazából ha csak az utolsó pár percet kivágták volna, már az is elegendő lett volna.
A film nem a sztálingrádi védőknek állít emléket, nem a háború értelmetlenségét akarja sokadszorra is a szánkba rágni, nem is az elvakult eszmék veszélyességére próbálja felhívni a figyelmet, hanem egész egyszerűen egy állítólagos párbaj történetét igyekszik úgy elmesélni, hogy az hihető és eladható is legyen egyben. Ez sikerült is, és az Ellenség a kapuknál a legjobb háborúsfilmek között tartható számon. Közel sem tökéletes alkotás, de többnyire mentes azoktól a hibáktól, amelyeket főleg az amerikaiak által készített háborúsfilmnek álcázott szentimentális propagandafilmjeikből már megszokhattunk. Elfogulatlan, remekül kivitelezett és rendkívül szórakoztató film, rettenetesen elbaltázott utolsó képsorokkal.
.jpg)
A Diary of the dead egy afféle realista road movie akar lenni. A főszereplő hölgyemény narrációja a film elején közli, hogy amit most fogunk látni, az az utókornak állított mementó, ami az út során forgatott jelenetek és a netről letöltött híradások összevágásából készült, utólag hozzáadott drámai belassításokkal és némi zenei aláfestéssel. (Tyűha, hogy mikre nem volt idejük?!)
Mint az a fentiekből is kiderült, ezúttal a mindenható média és az egész információs társadalom a kritika elszenvedője. Romero nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a néző képébe tolhassa a vélt igazságot, miszerint az ember még a nyakig érő szarban is a szenzációt hajhásza, valamint az információt szomjazza. Ezzel viszont sikerült az egész filmet a mondanivaló alá rendelni. Mert amikor azt kell látnom, hogy a zombival harciaskodó Jason az istennek sem hajlandó letenni azt az átkozott kamerát, hogy esetleg a saját életét mentse, vagy hogy a többi önjelölt operatőr sem feszül meg ilyenkor a nagy segíteni akarásban, akkor hirtelen nem is tudom, hogy most csak egy béna horrort nézek, vagy ez is a része Romero megmondani akarásának. Előbbi gyanúmat hivatott erősíteni a csupa ismeretlen névből álló gyér színészgárda is, akik olyan kínosan hiteltelenül játszanak, hogy az már jobban fáj, mint egy zombi általi tökönharapás. Még csak véletlenül sem találni szimpatikus figurát köztük, nemhogy olyat, akinek a túléléséért akár egy kicsit is szurkolnánk. Egytől-egyig úgy viselkednek, mint akik még sosem láttak horrorfilmet, és úgy tűnt, hogy a friss tapasztalatokra is magasról tesznek, ésszerű viselkedés egyenlő zéró. Az állandóan olcsó bölcsességeket osztogató, piás Robin Hood-wannabe tanár urat pedig személy szerint a legelső zombi karjaiba odalöktem volna a többiek helyében. A stáblistán azért találni nagyobb neveket is: Stephen King, Tarantino, Wes Craven, Del Toro és Simon Pegg a hangjukat adták a produkcióhoz, mint hírbemondók. Innen is gratula annak, akinek sikerül bármelyiküket is beazonosítania.
Maga a történet szokás szerint sokszor megrágott sablonok sokaságából épül fel, ami egy zombifilmnél persze nem olyan meglepő, de amikor például a várost kisajátító fekák vezére végül enged az élelmet és fegyvert követelő, és addig távozni nem akaró heroinának, majd csillogó szemekkel lazán odalöki neki, hogy: „Azt hiszem, mi sokban hasonlítunk!”, akkor azt hittem, hogy azonnal eret vágok magamon. És ha ez még nem lenne elég, akkor további ünneprontásnak ott vannak a számomra felfoghatatlanul indokolatlan poénkodások is, amik sehogy sem illenek bele a filmbe. Mert ha valamit már annyira valószerűnek akarnak feltüntetni, akkor nem értem, hogyan lehet olyan jelentekkel beleszarni az egész koncepcióba, mint pl. a süketnéma Amish fickó robbantás utáni beköszönése, majd teljesen röhejes halála, vagy akár az amatőr horrorfilmben lévő ruhaletépés valóságban való megismétlődése. Viccesnek vicces, csakhogy ez nem a Shaun Of The Dead. A film a gore terén sem remekel igazán, a túlzott CGI használat sajnos itt is a valóságérzet rovására ment. De a rendező legalább egy dologban következetes maradt, ugyanis már a film eleji horrorforgatás közben elhangzik a Romero-i hitvallás az egyik szereplő szájából: "Dead things don’t move fast!" De mindez mit sem számít, ha a nagy forgatási láz közepette ezek a szerencsétlenek azt sem veszik észre, ha egy bomlott húsú és agyú szépen lassan belegyalogol a képbe, hogy belekóstoljon a kedves kollegába. Kit izgat? A lényeg, hogy használható legyen a felvétel.
Az első, a füzet felét elfoglaló epizód az Egyesült Államok egyik legnotóriusabb és egyben legismertebb sorozatgyilkosának, John Wayne Gacy-nek hat éven át tartó „pályafutását” hivatott nagyvonalakban összefoglalni. A gyilkos bohóc néven is ismert férfi 1972 és 1978 között 33 fiatal fiút erőszakolt és gyilkolt meg, miközben a közösség megbecsült tagjaként, a hétköznapi kispolgárok egyszerű életét élte. Becenevét annak köszönhette, hogy egy időben rendszeresen fellépett a környékbeli gyermekzsúrokon, mint Pogo, a bohóc. A Crawlspace (a ház alatti árokszerű hely, ahová Gacy is rejtette legtöbb áldozatának holttestét) alcímmel ellátott fejezet a Gacy elfogásához vezető utat, és az azt követő eseményeket foglalja össze nagy lépésekben, valamint egy oldal erejéig ismertetőt kaphatunk Gacy becserkészési és fojtogatási módszereiről is. A vastag, girbe-gurba és elnagyolt vonalakkal megrajzolt képregény olyan, mintha egy lelkes amatör munkája lenne (valószínűleg tudatosan), de így is van benne valami nyomasztó, amitől az egész mégis komolyan vehetőnek tűnik. A vonalak kereteiből itt-ott kilépő piszkos színezés, és a gyakran alkalmazott raszteres textúrák is tovább erősítik ezt az érzést. Összességében David C. Hayes (író) és Kurt Belcher (rajz) munkája nem túl érdekes, és igazából a hangulatában erősebb, mint tartalmában. (Azt azért megjegyezném, hogy a legutolsó képen ábrázoltakkal szemben, Gacy nem villamosszékben végezte, hanem méreginjekció által. Utolsó mondata csak ennyi volt: "Csókoljátok meg a seggem!".)
A folytatás már sokkal ígéretesebb. A két évvel ezelőtt kivégzett Angel Resendiz-t leginkább vasúti gyilkosként szokták emlegetni, mivel 2 évig tartó ámokfutása alatt főleg vonaton utazgatott és áldozatai is elsősorban a vasút közelében élők közül kerültek ki. A mexikói illegális menekültként az USA-ban élő Resendiz-re 15 gyilkosságot tudtak rábizonyítani, bár állítása szerint több áldozata is volt. Az író Kurt Belcher egyébként nem véletlenül ezt választotta témájának, annakidején ő maga is sokat utazott azokon a vonalokon, ahol Resendiz folytatta áldatlan tevékenységét. A stílusában leginkább Ben Templesmith-t (30 Days Of Night) idéző Daniele Serra rajzai, annak rozsdás, piszkos színvilágával együtt, baljós hangulatot árasztanak. Maga a képregény a Gacy-éhez hasonló, az elfogással (ez esetben inkább feladással) bezáródó rövid áttekintés, melyet ötletesen az érkező, majd az elhaladó vonat képei foglalnak keretbe. A vérfoltos, karcos képek nagyszerűen kitalált kompozíciókat rejtenek magukban. Resendiz alakját eleinte még csak árnyékként láthatjuk, majd a rendőri kézre kerülés után megláthatjuk sátáni ábrázatát is, mely nyilván csak afféle művészi túlzás, én legalábbis az igazi Resendiz-ről készült képek egyikén sem véltem felfedezni semmiféle hasonlóságot a rajzolt változattal, de hát ez egyátalán nem baj. Daniele Serra tehetséges rajzoló, sok sikert kívánok neki innen is, remélem viszontlátjuk még ezt a „vérmocskos” rajzstílust. A Resendiz epizód a SERIAL legjobbja, minden tekintetben.
Az utolsó felvonás kicsit eltér a többitől, hiszen ezen fejezet írója valójában nem más, mint maga a gyilkos. Ezeken az oldalakon ugyanis Albert Fish levelének sorait olvashatjuk, amit ő maga írt az általa meggyilkolt, majd elfogyasztott 10 éves Grace Budd szüleinek. A megrázó tartalmú levél, amiben Fish leírja a kislány elcsábítását, meggyilkolását, és annak elfogyasztási módját, már önmagában is kellően sokkoló. Ehhez Ryan Yager rajzoló már nem is kívánt sokat hozzátenni, így a többnyire semmitmondó, elmosódott rajzait kollázs-szerű képekkel keverte össze, és ezeket tette a hátborzongató sorok alá. Mindezek kellemesen bizarrá varázsolják ugyan a képregény oldalait, de mégis erősen öncélúan művészieskedőnek tűnik tőlük az egész. 
Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!
1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.
A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!
A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.) 
A DVD
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 7.
A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:
Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.
A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.
A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.
Annak ellenére, hogy a sztálingrádi csata a második világháború legjelentősebb fordulópontjának számít, meglehetősen kevés filmes feldolgozást ért meg idáig. A Szovjetunió a háború utáni években természetesen elkészítette a maga egyoldalú, pátosztól és propagandától túlcsorduló saját verzióit, de a téma még a hidegháború után sem igazán keltette fel a nemzetközi filmesek érdeklődését. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy akárcsak a háborúhoz, a háborús filmekhez is pénz, pénz és pénz szükségeltetik, márpedig az újkori történelem legvéresebb és legtöbb áldozatot követelő csatájának történetét, vagy annak bizonyos fejezeteit csak gigantikus költségvetésből lehetne vászonra vinni. (Mivel az amerikaiak nem vettek részt a sztálingrádi harcokban, így értelemszerűen ők nem nagyon láttak fantáziát a dologban, hiszen semmiféle patriotista csillagos-sávos gúnyát sem tudtak volna ráhúzni.) Az Ellenség a kapuknál is csak nemzetközi összefogással jöhetett létre, és a közel 70 millió dolláros költségvetésével máig az egyik legdrágább európai filmnek számít. 
Ez a film sem magáról a Sztálingrádi csatáról szól, annak mindössze csak egy kis szeletét kapjuk, bár ezen keresztül a világháború menetét megfordító ütközet és annak körülményei is kellő alapossággal megismerhetők.
A tehetséges, de igen csak lusta francia rendező, Jean-Jacques Annaud (A Rózsa neve rendezője 32 éve tartó pályafutása alatt mindössze 11 filmet készített.) filmje szerencsére nem próbál meg állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Az Ellenség a kapuknál nem háborúellenes film, mint a legtöbb háborús alkotás. Nem tesz különbséget a felek között, odafigyel rá, hogy 1942-ben a Szovjetunió még nem a Gonosz Birodalma volt, ezért nem is található benne semmiféle utalás a későbbi „új ellenségre”. A csata támadók és védők között zajlik, a film cselekménye pedig igazából akármelyik háborúban is játszódhatna. 
Az Ellenség a kapuknál tehát elsősorban nem a két nemzet háborújáról szól, hanem több kis személyes háborút mutat meg. Vaszilij egyszerű fiatalember, komolyan veszi a háborút, de egyáltalán nem az eszmék elkötelezettje. Danyilov már annál inkább, de Vaszilijra ugyanakkor barátként is tekint. A két férfi egyaránt harcol, mindegyik a maga eszközével. Kettejük kapcsolata csak akkor inog meg kissé, mikor színre lépe a gyönyörű katonalány Tánya (Rachel Weisz), akibe mind a ketten azonnal beleszeretnek. Vaszilij a maga kis egyszerű módján inkább visszahúzódva, zavartan figyeli az egyetlen szépséget a háborúban, míg Danyilov már valamivel rámenősebben közelít a lányhoz. A klasszikus szerelmi háromszög végül nem vezet drámai csatározásokhoz, bár a dolog megoldása még így is kellően tragikus. König őrnagy tapasztalt, profi katona, viselkedéséből egyértelműen kiderül nemesi származása. Kimért viselkedésű, megfontolt mesterlövész, aki nem egyértelműen Németország dicsőségéért harcol, sokkal inkább személyes ügyének tekinti a párbajt. A film egyik legemlékezetesebb karaktere a szintén mesterlövész Kulikov, akit Vaszilij társának osztanak be. Ő is öreg róka már, a háború előtt még König őrnagy németországi iskolájában tanult lőni, ám a háború kitörése után megtapasztalhatta a szovjet kémelhárítás módszereit is. Illúziómentes, vagány figura, sajnos csak rövid ideig élvezhetjük a jelenlétét.
Ami a színészeket illeti, Jude Law és a gyönyörű Rachel Weisz teljesítménye kikezdhetetlen, de Joseph Fiennes itt igazán megmutatta, hogy bátyjához hasonlóan neki is jutott tehetség bőven. Ed Harris-t pedig felesleges is lenne dicsérni, sokoldalú, nagyon tehetséges színész. König őrnagy szerepe tökéletesen illik rá, játékának köszönhetően a karakter rendkívül összetetté vált, egyszerre sugároz büszkeséget, gonoszságot, rettentő intelligenciát. A várost védő hadseregparancsnok Hruscsov szerepében Bob Hoskins-t láthatjuk, aki szintén emlékezetes alakítást nyújt, bár véleményem szerint a filmbeli Nyikita elég messze van a valós történelmi alak személyiségétől. (Itt jegyzem meg, hogy Hruscsov Sztálingrádban egyszerű komisszár volt, sosem vezette a város védelmét.) Mindenképpen kiemelném Ron Perlman rövid, de annál feledhetetlenebb epizódszereplését. Kulikov cinikus rosszfiú figuráját Perlman könnyen sajátjának érezhette, hiszen számtalan hasonló karaktert játszott már el a karrierje során. Rövid, de kellemes cameo.
A legzavaróbb hibák igazából a film vége fele jelentkeznek. Már maga a szerelmi háromszög is kissé idegen a film alapvetésétől, de érdekes módon mindez még képes is működni. Elvégre a hormonok a háborús ostromállapotok között is tombolnak. A probléma sokkal inkább a film utolsó felvonása, amely mindenáron meg akar felelni a hollywoodi elvárásoknak. Az egyébként végig nagyon szigorú film, a lezárás szakaszában egy csapásra klasszikus népmesévé szelídül, ahol a főhős elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik, és a szerelmesek pedig szikrázó napsütésben találnak rá egymásra, hogy aztán bizakodva tekintsenek az új reményt hozó boldog jövő felé. Persze most túlzok, de ez a giccses, és túl pozitívra vett szemlélet sehogy sem illik a film és a téma egészéhez. Igazából ha csak az utolsó pár percet kivágták volna, már az is elegendő lett volna.