A műfaj rajongóit, ebben biztos vagyok, önfeledt böngészésre készteti ez a minden értelemben fantasztikus térkép, vizuális reprezentáció, izé, Ward Shelley lenyűgöző munkája. A nagyobb méretű változat megtekintéséhez kattints a képre.
Harminchat Hitchcock-film haláljelenetei egyetlen videóban, a csúcspontra, az erőszakos gyilkosság pillanatára szinkronizálva! Agyolvasztó, rettenetes, csodálatos. A halál munkában, másodpercenként 24 kockán megörökítve.
Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!
De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!
A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenre-képességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)
A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .
A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…
A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…
Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…
Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.
Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.
A korábbi, borzalmas olasz előzetesnél azért ez már sokkal de sokkal jobban fest, sőt, egyenesen kedvet csinál a filmhez (ez a dolga, nem?) Bár az eredeti talján képregénnyel csak köszönőviszonyban lesz, a film engem leginkább olyan, szörnyek tucatjait vászonra szóró nyolcvanas-kilencvenes évekbeli cuccokra emlékeztet, mint a Nightbreed. És az olyanokból sosem elég.
Bár szimpla Sikoly-koppintásként indul, a végére mintha a Scott Pilgrim és az ET keverékévé válna a film, legalábbis ezt sugallja a Detention vadiúj előzetese.
Folytatjuk a vakhalottas sorozatot, felkészülésként az ötödik film eddig nem publikált kritikájára. De egyelőre lássuk a második epizódban miféle huncutságokba keverednek látása-hagyott hőseink! Az első filmről itt olvashattok.
Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az ehelyütt tárgyalt film, az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.
De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.
Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábok szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.
Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az retardált kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.
Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel De Ossorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezésével is megelégedtem volna), másrészt De Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület-nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.
De Ossorio zombilovagos sorozatáról már közöltünk cikket, csakhogy az évtizedek homályából előkeveredett egy ötödik epizód, és az erről a bizonyos ötödik filmről készült cikkünknek a négy előzmény kritikájával szép sorban megágyazunk.
A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett.
Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.
A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.
A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).
A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszerelő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.
Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.
A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.
Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.
Eladó dévédék, poszterek, könyvek, akciófigurák, lobbikártyák ITT.
Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.
Felesleges megpróbálni letagadni, hogy a nyolcvanas évek legjellemzőbb mozis vadhajtása nem az afgán neorealizmus, hanem a slasherfilmek voltak. Sean Cunningham 1980-ban toccsant bele a véres tócsába a Péntek 13-mal, és sikerének hatására a slasherhullám, a kedvenc hullám vasúton, megállíthatatlanul végiggördült az évtizeden. A legdurvábban persze a nyolcvanas évek legelejét termékenyítette meg (azt hiszem ebben a kritikában előfordul majd még pár nemierőszak-metafora), ám 83-ra, a Sleepaway Camp elkészültének évére, a slasherláz kifulladni látszott. 85-ben majd a Rémálom az Elm utcában ad neki újabb löketet, és valami olyasmi írható a Sleepaway Camp számlájára, amivel Wes Craven klasszikusa szintén megpróbálkozik majd (utóbbi köztudottan jóval nagyobb sikerrel): a slasher-formula megcsavarásával, vadabbá, egzotikusabbá tételével.
Intermezzóként néhány szó a magyar kiadásról: a Sleepaway Camp két folytatása, a Sleepaway Camp 2 és 3 még a hősvideós időkben jött ki nálunk A halál angyala és A halál angyala visszatér címmel. A nemrégiben megjelent dvd magyarországi forgalmazója, a Navigátor film nem akarta megbolygatni a tradíciót, és ugyanebben a felállásban hozta ki a két filmet két külön dvd-n - a legelső, nálunk eddig forgalmazásba nem került, jelen kritika tárgyát képező Sleepaway Camp filmet pedig feltette a második rész mellé, mintegy extraként a lemezre. Érthető? Ha nem, rábasztál, én el nem ismétlem.
Angela (uszkve 5 éves), a bátyja (dettó) és az apukájuk (nem) önfeledten lubickolnak, amikor két felelőtlen tinédddzser általhajt rajtuk egy motorcsónakkal. Egyedül Angela marad életben. A kislányt a kissé excentrikus nagynénje fogadja be, aki egyedül neveli a fiát. Telnek az évek, szám szerint nyolc, és a nagynéni úgy dönt, hogy a nyári szünidő idejére fiacskáját és Angelát táborba küldi: tapasztalják meg ott, amit a k. olvasó az emberiségről már bizonyosan sejt, értsd: az ember, az bizony embernek farkasa...
A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.
A szexuális aberráció vezérfonala és a nemi identitás porózus természete mentén tapogatózik a sztori, és a borzalmas alakításokkal, gyér speciális effektekkel és elcseszetten megrendezett csúcspontokkal kiegészülve alkot torz egészet, amely a maga félresikerült módján mégis valahogy jóllakatja az embert. A tábor szakácsa egy kétméteres, kétszáz kilós pedofil; az egyik áldozatnak forró hajsütővasat nyomnak a csacsájába; és természetesen még ha akarnék sem feledkezhetnék meg a film utolsó beállításáról, arról a kb. harminc másodpercről, amely szó szerint magasabb szintre emeli ezt a kvázi-amatőr Péntek 13-koppintást, sőt, a maga beteg, váratlan direktségében lehengerlő.
Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.
A gyilkosságok se nem túl véresek, se nem túlságosan fantáziadúsak: „creative killing”-ről beszélni a filmmel kapcsolatban felesleges, Hiltziknek semmi érzéke nem volt az erőszak hatásos filmreviteléhez. A két folytatás ezen a téren könnyedén túltesz hírhedt elődjén, ám ettől függetlenül az első rész lezárását, azt a legendás fél percet nem tudják túlragyogni.
Ez a mexikói kannibálfilm állítólag a tavalyi év egyik legjobbja, és most hogy az amerikai forgalmazása beindul, valószínűleg hamarosan világszerte is beszerezhető lesz.
Íme Boyle színdarab-adaptációjának előzetese - a Frankensteint a napokban kezdi játszani a National Theater, a főszerepben a Sherlock-szériából ismert Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller. A bárót és a szörnyeteget estéről estére felváltva alakítják majd.
A filmiparban semmi sem szent, úgyhogy nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy Ching Siu Tung hongkongi szuperklasszikusának, a Kínai kísértethistóriának (A Chinese Ghost Story, 1987) most elkészült a re-make-je. Szerencsére Wilson Yip a rendező, generációjának egyik legtehetségesebbje - aki teheti nézze meg máig legjobb filmjét, a Bullets Over Summer-t.
Argentóról negatívat írnom nekem felér egy érzéstelenítés nélkül elszenvedett vakbélműtéttel, ugyanis filmjei összes hibája ellenére az európai horror legfontosabb alakja a mai napig (hogy mennyire nagyra tartom, arról elég talán annyi, hogy a szakdolgozatom témája is Argento munkássága volt.)
Amit az utóbbi években művel, azt viszont már szinte elviselhetetlen nézni, cikibbnél cikibb, nézhetetlenebbnél nézhetetlenebb filmeket halmoz egymásra (Cartaio, Giallo, stb. - bár a Terza madre a maga trash-happening őrületével meglepően szórakoztató volt!) Az egykori mester most a 3D hullámot ("a kedvenc hullám vasúton") fogja meglovagolni, Drakula az évtizedek során több tucatszor megerőszakolt fikciós holttestét becsteleníti meg újra, ezúttal térhatással. A produkciót nálunk forgatják májustól (első jó hír) és tegnap kiderült az is, hogy Van Helsing professzor szerepét Rutger Hauer játssza majd. (második jó hír.) Kezdődhet egy potenciálisan elviselhető filmben való bizakodás, amelyet a kegyetlen valóság vasalt bakanccsal tapos majd a magyar ugarba.
Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!
A japán Madhouse Studios tavaly Iron Man és Wolverine sorozatokat dobott piacra, idén az X-Men kerül sorra, és az előzetesből ítélve nem is lesz rossz.
Mindenki kedvenc gusztustalan eurodetektívje márciusban visszatér a spanyol mozikba, az ottani tévék már buzgón nyomják a röpke előzeteseket.
Az amerikai tévében a hétvégén, a Daytona 500 közvetítésének szünetében ment le ez az előzetes.
Mikor a sárga Zil átfordul Zevulon feje felett (Viktor Verzsbickij) az Éjszakai őrség (Nocsnoj dozor, 2004) elején, aztán bődületes dördüléssel földet ér, csak hogy továbbrobogjon, azzal az európai zsánerfilm újkori megérkezését jelzi. Egy olyan érába, amely bizonytalan, és éppen ezért rendkívül izgalmas.
Roger Corman fedezte fel Coppolát, Jack Nicholsont, Jonathan Demme-t. És Corman fedezte fel Timur Bekmambetovot. Bár hogy „felfedezte”, ez a kifejezés jelen esetben némi pontosítást igényel: 2001-ben a létező legolcsóbbnál is rentábilisebb helyszínt és stábot keresett Arena című eposzának, amely az 1974-es Naked Warriors remake-je lett (az eredeti is Corman-produkció). Mindezt Kazahsztánban vélte megtalálni, a film levezénylésére pedig a kazah származású reklámfilmes csodagyereket, Bekmambetovot fogadta fel, akinek játékfilmes tapasztalata addig a Pesavári keringő (Persavarszkij valsz,1994) című, az orosz-afgán háborút témájául választó drámában merült ki. Utóbbi több nemzetközi fesztiválról is hozott el díjakat, de a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést.
Az Arena olyan film, amelyre egy meglett, bebetonozott karrierrel rendelkező alkotó huncut szégyenlősséggel tekint vissza, hiszen minden pályát el kell valahol kezdeni. Egyértelmű exploitation: a Gladiátor (2000) hátszelét meglovagolni próbáló, az eredetiségnek még morzsáját sem tartalmazó alacsony költségvetésű szemét. Ridley Scott eposzától mindössze abban különbözik – bár ez azért elég nagy differencia –, hogy a rendező a gladiátorszerepeket ujjnyi tangába öltöztetett egykori Playboy-modellekkel „játszatta” el. Tekinthetjük ezt a nőiség szégyentelen kizsákmányolásának, és tekinthetjük (mint ahogy tekintem is) zseniális húzásnak. Egy ilyen alkotástól szó szerint nem várunk semmit, és éppen ezért hathat meglepetésként, hogy Bekmambetov nem hajlandó megalkudni, a légből összegründolt filmnek igyekszik az efféle videóforgalmazásra szánt trashprodukcióktól teljesen szokatlan vizuális intenzitást adni. Persze ha nincs forgatókönyv az ember kezében és nem állnak a rendelkezésére valódi színészek, hiába hajtja magát: az Arena felépítménye összedől, ám rendezője tehetségének ígérete kicsorog a romjai alól.
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
A Lukjanyenko által teremtett mitológia sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a természetfeletti világot őrületes ügyességgel fűzi össze az emberi, banális univerzummal. Lehengerlő az egyszerűség, amellyel a témát megközelíti, földfelszín-közelbe rángatja le, ahogyan figuráit megfosztja mindenfajta potenciális mitikus elemtől. Lukjanyenkónak (és később a regényeket filmre vivő Bekmambetovnak) sikerül az, amire az ítészek és közönség évtizedek óta áhítoznak: kelet-európaiságunk (esetükben, ha szigorúan vesszük, az oroszság) és a kasszasikert hozó történet ötvözése.
Egy efféle történetben a szláv arcok szokatlan őszintesége varázsolja el azokat, akik mainstream-amerikai fantasy-kényelemre áhítoznak, és ezzel máris megvették a nézőt kilóra, mert ezek az emberek ott fenn a vásznon így majdnem mi vagyunk. Azonosulás gyorsabb és gyönyörűbb nem lehet.
Két láthatatlan világ áll egymással harcban évezredek óta, a Sötétség és a Fény katonái feszülnek egymásnak: vámpírok meg mindenféle szörnyek olyan természetfeletti képességekkel rendelkező emberekkel csapnak össze, akik életüket a humánum megőrzésére tették fel. Pár száz éve él csak a törékeny fegyverszünet, amelynek betartásáról az Őrség gondoskodik, és egyre több a dolguk, ráadásul Moszkvában, egy gyermek képében, megjelenni látszik az a kiválasztott, aki eldönti majd a csatát.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
Ám ami a legérdekesebb, hogy éppen ez adja az Éjszakai őrség egzotikumát, ez az egyik legbájosabb jellemzője. Szakít az elvárásokkal, már-már szabászollóval vágja ki az emberből a Hollywood által belénk ültetett megszokást: recseg-ropog mindenünk, mégsem bánjuk, hogy fáj, mert az utazás öröme, amelyre ezek az oroszok, kazahok minket elragadnak, kárpótol mindenért.
Bekmambetov az Éjszakai őrségben páratlan, már-már művészi szintre emeli a vizuális öncélúságot. Mintha rettegne attól, hogy akár egy tizedmásodpercre is unalmassá váljanak képei – talán a szovjet éra filmes nyugodtsága ellen veszi fel így a harcot, az ellentéte akar lenni mindannak, ami régi. Sőt, Lukjanyenkóhoz hasonlóan ő maga is világot teremt: Moszkvája a színpompás patina, a technicolor-kedvű rothadás metropolisza, egy birodalom túlélőinek tobzódó élet- és halálvágyából építkező, gyönyörű pokla. Jeunet tudna ilyen világot alkotni, ha lenne mersze hozzá és persze, ha szláv lenne. Bekmambetov a túlzásaival, a felesleges tobzódásával meghaladja mesterét, ráadásul elhagyja a francia alkotásainak émelygős kedélyességét. Őrületes vizuális ambíciója zavarba ejtő, lehengerlő: túlságosan is sok a befogadni való, mégis, a film meséjének rokkant szürrealitásához éppen ez illik.
A történet allegorikus volta nyilvánvaló: Lukjanyenko és Bekmambetov szerint a posztkommunista Oroszország gonosz és jó szándékú freakek gyűjtőhelye, akik nem találják a helyüket, céljaikat, és éppen önmaguk létezésének fókuszálása végett van szükségük egy kiválasztottra, egy vezérre – természetesen az oroszoknak mindig is megvolt ez az igénye. Nesze neked nemzeti karakter. Csakhogy ezek a freakek, ellentétben a kommunista idők filmbéli bálványaival, képesek politikai befolyásoktól mentesen önálló döntéseket hozni – ugyanúgy véreznek, mint bármelyikünk. Morális ambivalenciájuk miazmaszerűen terjed szét: annyira emberiek, hogy szinte fáj, és még ha jót tesznek, azt is legtöbbször megjárják.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Bekmambetov és Lukjanyenko bővíti a mitológiát: a történet egyrészt a világot bármikor, bármilyen mértékben megváltoztatni képes Sors Krétája körül bonyolódik – a varázslatnak mindössze annyi a feltétele, hogy aki a krétát használja, kívánságát ott karistolja a falra, ahol élete egyszer régen zátonyra futott. A sztori másik fővonala hősünk, Anton, az Őrség oszlopos tagja és Szvetlana, az előző filmben felbukkant egyik kiválasztott szerelme körül bonyolódik, amelyet szabotál, hogy Anton fia, a másik kiválasztott, a sötét erők oldalára állt, és keresztbe tesz apjának és jövendő mostohaanyjának, amikor csak tud.
Maga a szinopszis egy, az Éjjeli őrségnél jóval konzervatívabb sztorit sejtet, és a felszínen valóban egy ilyennel van dolgunk. A többé-kevésbé konzervatív szerkezet azonban csak az alap, és az ereje érezhető: képes megtartani a szórakoztató szürrealizmusnak egy olyanfajta tombolását, amely láttán a nézőnek szó szerint leesik az álla. Sőt, a valóságnak ez a meseszerű, elképesztő széjjelbomlasztása már-már természetes állapotként hat, mi több végpontként: Bekmambetov a Nappali őrséggel megérkezik a fantasy világában arra a helyre, ahová eredetileg elindult.
A képi világ az elődénél letisztultabb, elegánsabb, élvezhetőbb. Túlzások ezúttal is előfordulnak, de nem akasztják meg a történetet, sőt, mivel már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy a varázslat belegyökeredzett a világ alapszövetébe, a túlpörgést csak mint mellékzörejt érzékeljük. Ellazulva lebegünk az entrópia felé.
Újra csak a figurák motiváltságának egyszerűsége és a tomboló fantázia fékezhetetlensége az a kombináció, amellyel Bekmambetov megnyer minket magának, és ezt teljes sikerre a követhető sztori segíti. Rajta kívül kevés filmes van a földkerekén, aki megkockáztatna egy afféle teljesen motiválatlan, csak és kizárólag a coolság gerjesztette jelenetet, mint mikor a főgonosz Zevulon első embere, a gyönyörű Alisa (Zhanna Friske) fel-alá száguldozik vérvörös sportkocsijával egy felhőkarcoló oldalán (!) Nincs rá ok, nincs rá motiváció, egyszerűen szenzációs, ahogy az egész kinéz, Bekmambetov ezért teszi bele a filmbe, mi pedig ahelyett, hogy szemforgatva tennénk a cinikus megjegyzéseket, ámulva bámuljuk a látványos nonszenszt. A kezéből eszünk.
Szupergiccs, szűretlen fantázia, és a megemelt költségvetésnek köszönhetően epikus pusztítás jellemzi a Nappali őrséget, amely Bekmambetov eddigi egyértelműen legjobb filmje: maga a tömegfogyasztásra szánt, légcsatornába terelt (irányított? az már oxymoron) szürrealizmus. Fináléja egyszerre idézi meg a legpusztítóbb blockbustereket, a hidegháború fenyegetését és a legtisztább emberi vágyódást. Varázslat.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A Wanted (2008) szintén adaptáció, Mark Millar hírhedt képregényének feldolgozása, csak éppen az összes felforgató motívum ki lett purgálva belőle. Bekmambetov addigi munkáinak és a képregény-eredetinek az ismeretében óriási csalódás, elhasznált klisék felmelegített bográcsa, amelybe minimális ízt újra csak Bekmambetov őrült vizualitása visz. Ám mivel a Wanted alapvetően a valóságban gyökeredzik, a rendező fantáziájának csapongása gyakran idegen testként hat a hidegen kiszámított filmben.
Bekmambetov csak mint producer működött közre a kritika által darabokra szedett Fekete villámban (Csornaja molnija), a filmet Dimitrij Kiszelev, Bekmambetov állandó vágója rendezte. Nem tudok a kritikuscsordával egyetérteni: a Fekete villám olyannyira szórakoztató, hogy hozzátenni lehetetlenség. Kétségtelen, hogy szégyentelen koppintása a Pókember-mítosznak, csakhogy Bekmambetovék oroszosan kicsavarják az egészet, és teszik mindezt olyan kedvvel és lelkesedéssel, hogy a filmre egy rossz szavam sem lehet.
Az átlagegyetemista főszereplő nem szuperképességekre, hanem egy repülő, ősöreg Volgára tesz szert, és ezzel száll szembe a világhatalomra törő archetipikus orosz nagyvállalkozó-milliárdossal (akit az Őrség-filmek gonosza, Verzsbickij alakít). Őrületesen profi produkció, egyetlen másodperc üresjárat nélkül; látványos, vicces, talán a legszórakoztatóbb film, amelyet idén láttam. A Nappali őrség ötletességét meg sem közelíti, szent igaz, ugyanakkor Bekmambetov elmondhatja, hogy a Fekete villámmal sikerült igazi (sőt, a mostaniaknál jobb) hollywoodi filmet készítenie – Oroszországban. Hogy ez áldás-e vagy átok, azt mindenki döntse el maga.
Másodközlés - először a Filmvilág 2010 júliusi számában jelent meg.
"A Paranormal Activity és a Fűrész alkotóitól"... Ha el akarnak ijeszteni egy filmtől, akkor azt így kell beajánlani. Ennek ellenére az Insidious állítólag egészen jó, bár nekem a Patrick (1978) koppintásának tűnik. Íme a faszán túlrendezett trailer.
A filmtörténet leghíresebb interjúja (25 részletben), amelyből Truffaut a könyvét összeszerkesztette! Hitchcock elmond MINDENT, amit a filmkészítésről tudni kell - tapasztalatai és elméletei többet érnek, mint bármelyik filmes iskola. A francia állami rádió jóvoltából lesz közkincsé az egész - Truffaut franciául kérdez, Hitchcocknak a tolmács a kérdéseket lefordítja, amelyekre Hitchcock angolul válaszol.
Töltsd le az egészet egyben ITT.
Lau Kar Leung VS Wang Lung Wei... a Shaw Brothers filmjei rajongóinak mindkét név fogalom. Lau Kar Leung (szerény véleményem szerint) minden idők legjobb akciókoreográfusa és kungfufilm-rendezője, aki többször is forradalmasította a műfajt (lásd pl. az Eight Diagram Pole Fighter-kritikámat), és színésznek sem volt utolsó. Wang Lung Wei a stúdió későhetvenes-koranyolcvanas filmjeinek legjobb un. baddie-je, rosszembere, aki később maga is rendezői pályára lépett (a Hong Kong Godfather kritikánk már nem késhet tovább.) Az alábbi, káprázatosan megkoreografált bunyó Lau Kar Leung 1981-es filmjéből, a My Young Auntie-ből származik, amely hiába könnyed vígjáték csupán, a harci jelenetei lélegzetelállítóak.
Mert mi megyünk, és ha jönnél velünk, jelezd kommentben vagy emailben vagy twitteren. Íme az esemény állandó weboldala, tele képekkel (bilder).
Vajon valóban túllihegett film volt-e a Hibrid? Ki a frász rendezte a Frequency-t? Lehet-e olyan névvel, hogy Isaac Florentine, élvezhető b-akciófilmet csinálni? Melyik Shane Black legjobb filmje? Melyik a legélvezhetőbb Legenda vagyok-adaptáció? Rá tudom-e bírni beszélgetőtársaimat a Stieg Larsson-féle könyvek aggresszív-feminista olvasatának elfogadására? (Nem.)
Ilyen és ehhez hasonló horzsolós témákat vitatunk meg a Geekblog podcast-sorozatának új részének első felében, a második felét pedig John Carpenter munkásságának kivesézésével töltjük - pontosabban csak belekezdünk (és eljutunk a Ködig), hiszen a téma olyannyira sűrű, hogy kénytelenek leszünk majd a következő alkalommal folytatni.
Beszélgetőtársaim ezúttal Lehota Árpád és Rusznyák Csaba. Az új epizódot innen lehet letölteni, a korábbit pedig eminnen. Az új epizód minősége mérföldekkel jobb, ugyanis hozzánk vágtak egy diktafont.
DVD-k: A halál angyala és A halál angyala visszatér (Sleepaway Camp 1-2), Mad Mission, Durr-durr és csók (Kiss Kiss Bang Bang), Sötét angyal (Dark Angel), Nindzsa imája a halálért (Pray for Death), Üzenet az űrből (Message from Space). Könyvek: Zombie Spaceship Wasteland, Pike, Conquest of the Useless, Barbár állatok (Savages).
Tsui Hark legújabb filmje Raymond Lee 1992 Dragon Gate című filmjének 3D remake-je, bár 92-es film is már egy remake volt, az eredetit az isteni King Hu készítette 1967-ben. A legújabb változat főszereplői Jet Li, Wu Jing, Fang Siu Wong (Story of Ricky) és Zhou Xun lesznek. A forgatás nemrégiben fejeződött be, íme egy rövid making-of.
a Geekzé! Aki nem hiszi, járjon utána!
Peter Strickland nagyszerű filmje a tavalyi év legjobb magyar filmje ÉS egyben az utóbbi húsz év egyik legjobb magyar filmje is volt (na jó, pontosítok: volt benne némi magyar pénz is - isten ments hogy nézhető filmeket nagyobb összegekkel finanszírozzunk, ugyebár...). Strickland nemrégiben blogot kezdett írni: nemsokára nekikezd második filmjének (amely semmilyen értelemben nem lesz magyar), és így akar majd beavatni minket a részletekbe. A blogon tette azt is közhírré, hogy a youtube-ra felkerült a Varga Katalin forgatásán ellőtt kulisszák mögötti Super8-as anyag zene alá rendezett etűdje. A cucc 4 részes, íme az első epizód, a többi a videó-megosztón.
...ha nem ő rendezte volna, legalább is Boll szerint. A világszerte közútálatnak örvendő rendező saját imidzsének csapdájába esett: a fickó valójában rendkívül intelligens, és ha összeszedi magát, képes jó filmeket is csinálni, csakhogy a nagy pofájával (és kezdeti katasztrofális filmjeivel) sikerült magának olyan mély gödröt ásnia, amelyből nem nagyon tud kikecmeregni (képzavar, tudom.) Nemrégiben készült vele egy jól sikerült telefoninterjú, amelynek során sok érdekes dolog elhangzik.
...talán ideje rákérdeznünk: melyek a kedvenc Stephen King-filmfeldolgozásaitok? Eddig elkerültük a témát, mert egyrészt annyira lejáratott, másrészt King az utóbbi húsz évben rosszabbnál rosszabb könyveket szart - nem is nagyon érdemli meg a kritikai cincát. Csakhogy a dolog megkerülhetetlen, és igazság szerint az ember hálás neki: én például egyértelműen elmondhatom, hogy gyerekkoromban King regényeinek hatása terelt legerősebben abba az ízlésvilágba, amelyet manapság magaménak mondhatok.
Szóval? Melyik szerintetek az a King-adaptáció, amelyik sikeresnek mondható? Kedvcsinálónak íme a Könyvesblogról átmentett Állattemető-kritikám.
Állattemető (1983)
Van egy hely, oda ne menj. Ha odamész, ne csináld, amit nem kellene. Ha mégis megcsináltad, menekülj. Ha még erre sem vagy képes, viseld tetted következményeit. Az Állattemető Kingnek "A" legfélelmetesebb könyve, bizonyos szempontból éppen az egyszerűsége miatt (hadd tisztázzam: ez a legfélelmetesebb regénye, de hogy a legjobb lenne, azt nem állítom.)
A majomkéz-sztori parafrázisa, már-már népmesei, intő példabeszéd: ha olyasminek a birtokába jutsz, aminek nem bírsz a hatalmával, ne szórakozz vele. Persze mivel emberek vagyunk, hibákkal, vágyakkal tele, felelőtlenségünk következményei borzalmasak lesznek. A fiatal doktor és a családja megfizet azért, mert a férfi, modern emberként megszegi az ősök szabályait, pedig ezek a szabályok éppen valami még náluk is öregebb kordában tartása végett lettek felállítva. Így az orvos, a tudomány embere, elássa kislánya döglött macskáját abban a kies indián temetőben, ahol keserű a föld, és amikor a macska visszatér, ki tudja honnan, ő elégedett. És amikor a férfi csecsemő fiát belezi ki egy kamion, pont úgy, ahogyan korábban az állatot, ő, mivel ez a kötelessége, ugyanúgy a keserű földbe temeti, és várja, hogy a gyereke, vére a véréből, előkaparja magát a sírból...
Van valami egészen barbár ebben a könyvben, ami fájdalmasan zsigeri, fekete és metsző és egyenesen az idegvégződéseket rángatja. Valami nagyon emberiről mesél ez a regény, jobban, mint a témában bármi, amit valaha olvastam, a kevés közös dolgunk egyikéről, a halálról, és a naiv vágyról, hogy elkerülhetjük, legyen az ára bármi is.
A 2010-es Magyar Filmszemle legjobb filmje Szabó Csilla első rendezése, a Komoly dolgok volt, ez a könnyed, érzékeny és remek hangulatú majdnem-vígjáték. Akkor ezt írtam róla:
Mivel mostanában nagyon megy a Tvájlájt, hadd éljek egy vámpír-metaforával. Nincs annál jobb, mint mikor egy élvezhető magyar film, amelyről az égvilágon semmit sem tudsz, a hátad mögé lopózik, és beléd mélyeszti a fogát. Max. ha a Kate Beckinsale teszi ugyanezt. A Róbert Patiszont a csajok megtarthatják maguknak.
Példám tárgya Szabó Csilla Komoly dolgok című hetvenkét perces tévéfilmje - a mai nap sajtóügyileg amúgy is egészen a tévés munkáké. A filmnek nincsenek különösebb, világmegváltó ambíciói. Normális emberekről szól, normális problémákkal, ami persze egyben azt is jelenti, hogy kellemetlenül ismerős bajokkal. A szereposztás tökéletes. A dialógok teljesen életszerűek (vetítés után egyik kollégámból kikívánkozott: "némá, valaki tud itthon reális párbeszédet írni!"), a figurák szimpatikusak, és ami a legnagyobb pozitívum, a film VICCES. De nem ám kispolgári-reklám-álomvilágban-leledző-gusztustalan-kellemetlen-újmagyar-vígjáték módjára, hanem könnyedén, a szimpatikus karakterek hibáiból és az élet által rájuk vetett nehézségek alól való kilábalás adta harcból eredően. A lezárás, megint csak, mint az élet, elvarratlan szálakat húz maga után, és engem, enyhén szólva, sikerült beetetni: nagyon szívesen viszontlátnám ezeket a figurákat, nagy kedvvel beleütköznék a filmnek valamilyen folytatásába, akár sorozat, akár egy újabb egész estés film formájában.
Szóval ezt a filmet vetíti a budapesti Kino mozi február 11-én, 15-én és 26-án (mindhárom nap este 8-tól). Mivel a magyar film katasztrofális állapoTTYának köszönhetően nincs forgalmazója, hiba lenne a megtekintés ezen lehetőségeit kihagyni.
Ha ez a Cahiers du Cinema blogja lenne, valószinűleg Bergman legemlékezetesebb jeleneteiről vagy Truffaut legérzékenyebb pillanatairól tennénk közzé bejegyzéseket, de mivel ez a Geekz, a populáris-filmes alkultúra szottyos-lucskos védőbástyája, ezért úgy gondoltuk, talán a legjobb fej-széjjelrobbanásokról illene inkább megemlékeznünk, a Cinemassacre-s srácok tálalásában. Fincsi!
Mi itt a Geekzen baltásgyilkosos hévvel hódolunk a beteg állat zseni, Jack Ketchum oltárán, sőt, szórjuk szét a magját (pillanat, ezt esetleg nem ártana újrafogalmazni...), amerre csak járunk, lásd itt meg itt. Ketchum az egyik legbátrabb amerikai író, aki nemrégiben összeállt Lucky McKee-vel, a nagyszerű May (2002) rendezőjével, hogy összehozzanak valami valóban szörnyűségeset... A The Woman regényformában is nemsokára megjelenik Amerikában, a filmváltozat viszont már most botrányt kavar, lásd az alábbi videót, amely a Sundance-es premieren készült. A The Woman egyébként folytatása Ketchum két döbbenetes erejű horrorklasszikusának, az Off Seasonnek és az Offspringnek (utóbbiból tavaly csináltak egy nagyon gyenge filmet.)
Bár a kritikusok általában nem tartják a legsikerültebb munkájának, a Phenomena Argento kedvenc filmje saját alkotásai közt, és az évek során a rajongótábor is megkedvelte. A film teljes élvezetéhez a befogadó részéről a narratív logikával és lineáris történetvezetéssel kapcsolatos elvárásainak az ablakon való lendületes kihajítása szükséges (nem mintha Argento filmjei kapcsán ez először lenne elengedhetetlen, mindenesetre a Phenomena kapcsán határozottan ajánlott).
Potenciális befogadási nehézségeit csak fokozta, hogy Itálián kívüli forgalmazásba egy megcsonkított, majd fél órával rövidebb verzió került, amelyet Creepers címmel forgalmaztak. Természetesen csak az eredeti változat az elfogadható alternatíva, abban érvényesül megfelelő módon a bizarr képi világ és a hasonlóan szokatlan történet fúziója.
Első látásra a Phenomena a Suspiria mesedimenziójába rángat vissza minket: Jennifer (Jennifer Connelly), a tizenöt éves amerikai diáklány Svájcba érkezik, hogy egy előkelő magániskolában folytassa tanulmányait. Már az első éjszakája sem alakul problémamentesen: alvajárás közben tanúja lesz egyik diáktársa meggyilkolásának (előbb persze felriad az alvajárásból). Napközben a bogarakkal(!) szeret beszélgetni, sőt, egy veleszületett, telepatikus módszerrel ezeket irányítani is tudja, extrémebb szituációkban még szexuális ingert is képes bennük kiváltani. A mozgássérült entomológus, John McGregor (Donald Pleasence) ráveszi a lányt, hogy egyedi tehetsége, illetve az ízeltlábúak segítségével próbálja meg kinyomozni a környéken garázdálkodó sorozatgyilkos kilétét.
Bizonyos szempontból a Phenomena a logikus összekötő láncszem a Tenebre pengeéles, kristálytiszta művilága és az Opera barokk hiperaktivitása között. A film gerince két, párhuzamosan haladó narratív szál, amely egy rendkívül brutális, félórás fináléban kulminál. Az eklektikusnak nevezhető szereplőgárda (Argento ex-barátnője, Daria Nicolodi, Dalila Di Lazzaro és a Szoba kilátássalból átmenekült Patrick Bauchau), Sergio Stivaletti fájdalmasan realista effektjei, illetve a Goblin, Claudio Simonetti és Simon Boswell néha andalító, néha disszonáns zenéje mind hozzájárul ahhoz, hogy a Phenomena egyedi élmény legyen. Sajnos utóbbi az, ami a film legnagyobb hibája is egyben, bár ez inkább Argento számlájára írható: először a Phenomenaban használ heavy metal betéteket, de míg pl. az Operaban, csodával hatásos módon, ezek illeszkednek a film szövetébe, és remek kontrasztot adnak Bill Wyman gyönyörű dallamainak, addig a tárgyalt alkotás nézése közben ezek mint narratív fekvőrendőrök funkcionálnak; kivetik a nézőt a történetből, egyszerűen nem illenek ide.
A Phenomenat általában tartalmatlan ujjgyakorlatként szokták besorolni; minden belső sémát nélkülöző alkotásként beskatulyázni. A mélyanalízis ezt a teóriát megcáfolni látszik. Argento kegyetlen precizitással igyekszik ábrázolni, a horror-felszín alatt, hogyan morzsolódik, esik szét egy családi egység: Jennifer sztárszínész apja mint nemkívánatos csomagot küldi a lányt Svájcba, mivel ő éppen egy filmet forgat; anyja már korábban elhagyta őket, és Jennifer természetfeletti mentális képességei Argento saját érzelmi problémáinak kivetülései (a film forgatását megelőzően vált el).
Maga a film passiótörténet, melynek utolsó fázisában a lány egy primordiális katyvaszba, oszló emberi hús és csontok förmedvényébe zuhan; egy anális univerzum kegyetlen leképezésébe, amelyben megszűnnek a különbségek, ahol a részek egymással felcserélhetőek lesznek, és amely átveszi a genitális univerzum szerepét. Ez a teljes bemocskolódás/megtisztulás szükséges ahhoz, hogy felkészüljön a Szörnnyel való végső összecsapásra. Végül, miután vérfogyasztó borzalmakon esett át és meggyilkolta nemezisének rémfiát, Jennifer egyfajta szűzi, zen-közeli nyugalmat kap ajándékba (vö. megvilágosodik), és az utóbbi által biztosított koncentráció segítségével harcol meg igazi ellenségével. Bár természetfeletti képességeinek kiváltó oka valószínűleg testi serdülése és szexuális érése – ezért a filmet nyugodtan be lehet sorolni a cronenbergi un. body-horrorok közé -, a fináléra – ezekkel természetesen összefüggő - mentális gyarapodása lesz a meghatározó faktor.
A filmben hallható nyelvek és dialektusok (angol, francia, olasz) és a történések helyszíne, a Richard Wagner Leánykollégium (szép kis kontraszt) is arra utal, hogy Argento a film alapvetésével a család idealizált vízióját teszi mérlegre: az egység nyomás alatt hogyan morzsolódik szét, a folyamat áldozatai pedig a gyerekek, akik az izoláció miatt és a szüleiktől elhagyatva vagy tudnak a körülményekhez idomulni, vagy elvesznek. “Francba a múlttal”, jelenti ki Jennifer a film elején, ám később megbánja ezt a felelőtlen kifakadását, mert a múlttól megszabadulni nem lehet, lehetetlen előle elmenekülni: a szülei/az ősök bűneiért kell majd többek között neki is megfizetnie.
Élménybeszámoló a Hungarocomixról, a nindzsafilmek idegrohamszerű áttekintése, melyik a legjobb Predator, most szar-e az Eredet vagy sem, Scott Pilgrim valóban megérdemelte-e a buktát, Seth Rogen való-e főszereplőnek, hogyan végződik a Preacher, Amerika kapitány sikeres lesz-e az arab államokban avagy mégsem - ilyen és ehhez hasonló érdekes és érdektelen filmes valamint képregényes dolgokról hallhattok véleményt Rusznyák Csaba, Bozók Gyuri valamint jómagam tolmácsolásában a Geekz legelső podcastjában, amellyel mostantól próbálunk rendszeresen, kéthetente jelentkezni. Véleményeiteket hányjátok ide alább.
Legújabb "szerzeményünk", -Yezy- szintén belekezdett a saját filmnaplójába, emitt. Szinte csak ázsiai filmeket néz a szentem, nagyon egészséges. A szerkesztőség többi tagjának filmnaplóit az oldalsávok egyik rubrikájában találjátok.
A Hammer Films visszatért! Christopher Lee el se ment! És most, hogy a stúdió, amelynek hírnevét köszönheti, elkezdett visszamászni az élők világába, Sir Lee nem késlekedik ebben kisegíteni. A The Resident jófajta albérlős thrillernek látszik (The Tenant, Pacific Heights, stb.), majd meglátjuk mit hoztak ki belőle.
Magyarország kevés olyan (a kettőből az egyik) fesztiválja közé tartozik, amelyik többet ér a Deákné (mozi)vásznánál. Alább olvasható a nevezésre felbujtó felhívás, uncut.
VÁRJUK A NEVEZÉSEKET!
2011. május 31-ig nevezhetsz Magyarország egyik legjobb filmes rendezvényére. Olyan nagy- és kisjátékfilmeket, animációs és dokumentumfilmeket várunk, melyek 2009. január elseje után készültek. A Nevezési szabályzatot a további részletekkel*innen*, a Nevezési lapot pedig *innen*, vagy honlapunkról töltheted le. A versenybe került filmek listáját augusztus közepén hozzuk nyilvánosságra. Várjuk a filmeket, találkozzunk 2011 szeptemberében a Jameson CineFesten!
------------------------------
JAMESON CINEFEST - MISKOLC INTERNATIONAL FILM FESTIVAL
Cím: 3530 Miskolc, Széchenyi utca 48. | Telefon/fax: (+36) 46 412-228
e-mail: info@cinefest.hu
2011. szeptember 17-25./September 17-25, 2011
Telefon (+36) 30 9277726
Hazai bemutató: 2011. január 6.
Gőzöm sincs, Alexandre Aja hogyan értékeli a saját karrierjét, azt meg végképp képtelen vagyok elképzelni, hogy évekkel ezelőtt, amikor a rendezésbe belekezdett, mit szeretett volna elérni. Valószinűleg nem csupán arról akart elhíresülni, hogy remake-eken kívül soha a büdös életben nem rendezett semmi mást.
Ennek ellenére jelen pillanatban így áll a dolog; ez főleg azért elszomorító, mivel emögött a kreatív szempontból önmagát még legkevésbé sem megerőltetni vágyó attitűd mögött egy tehetség bújik meg, aki ért az izgalomkeltéshez, a hangulat-kreáláshoz, és nyilvánvaló szerelmese a horrornak.
A Haute Tension kismillió nyolcvanas évekbeli slashert koppintott (arról már nem is beszélve hogy a forgatókönyv pofátlanul lopott Dean Koontz Intensity c. regényéből, amelynek addigra már készült egy feldolgozása), a Hills Have Eyes nem ért fel Wes Craven klasszikusával, a Mirrors egy eleve harmatos koreai film gyér re-make-je lett, a Piranha 3D pedig...
A Piranha 3D egyes jelenetei már-már nevetséges módon szórakoztatóak. A film felénél van egy igazi un. show stopper – egy jelenet, amely eltart vagy húsz percig és valószinűleg a legvéresebb jelenet, amelyet amerikai filmben valaha láthattunk. Ahogy eszkalálódik, ahogy össze van vágva, ahogy el lett játszva – ergo ahogyan filmre vitték -: nos mindez olyan széles szarrágó vigyort varázsolt a pofaberendezésemre, amilyet film már régóta nem. Aztán vannak apró, gonosz ötletek a Piranha 3D-ben, amelyek szintén a hozzám hasonló beteg agyak ízlésvilágába illenek és láttukra az ember a tartóztathatatlan röhögésen kívül más reakciót sem nem akar, sem nem képes kipréselni magából.
Egyszóval a film – úgy a felétől – óriási móka, főleg ha figyelembe vesszük mennyi, a mainstream-hollywoodi filmektől szokatlan, minőségi cici díszíti. A színészgárda sem utolsó, a nyolcvanas évek tinifilmjeinek királynője, Elisabeth Shue végig simulós sheriffegyenruhában pucsít, Adam Scott szimpatikus férfifőhős, a mellékszerepekben pedig olyan műfaji veteránok ágálnak, mint Christopher Lloyd (totális Brown doki módban) és Richard Dreyfuss.
Ennek ellenére a dolog valahogy nem áll össze nekem (tisztában vagyok vele, hogy ez nem kritikai kategória, de a Geekz nem a Cahiers du Cinema, úgyhogy pofa be.) Azt hiszen leginkább Aja ambíciójának hiánya zavar, hogy megelégszik egy hetvenes évekbeli klasszikus újraforgatásával (a finálé egy az egyben Joe Dante Piranha-jából lett átemelve, és éppen ezért olyan izgalmas, amilyen.) Persze, a 2010-es Piranha készítői sosem állították, hogy egy vérben és csöcsökben tocsogó filmlecsónál többet szeretnének összerittyenteni, mégis zavar a vákum, amelyben az akarás mintha nem is létezne; kellemetlen egy kreatív állapot, amelyben lemondunk arról, hogy valami olyat alkossunk, ami valóban a sajátunk. És erre alapozni egy karriert, urambocsá’ egy életművet? Ha Alexandre Ajának ez elég, hát lelke rajta.
Ábécésorrendben.
Bad Lieutenant: Port of Call New Orleans. Csak azért mert szupernyugodtan beszél, és ezzel egyfajta guru benyomását kelti, Herzogról az a tévképzet alakult ki, hogy nincsen humora. Aki valaha végighallgatta valamelyik hosszabb interjúját vagy elolvasott egy, a rendezőről szóló interjúkötetet, az tisztában van vele, hogy éppen az ellenkezője igaz. Herzog a filmrendezők egyik legviccesebbje. A Bad Lieutenantnak (1992) ez a se nem folytatása, se nem parafrázisa pedig az év legszórakoztatóbb filmje: abszurd poénok hegye, amelynek a tetején a szenzációs alakítást nyújtó Nic Cage trónol, aki az Arizónai ördögfióka (Raising Arizona, 1989) óta nem volt ennyire jó.
A fantasztikus Róka úr (The Fantastic Mr. Fox). Wes Anderson kreatív szempontból azt hiszem ezzel a filmjével megmentette a karrierjét. Az elsőtől az utolsó másodpercig ötletekkel és varázslatos vizualitással teletömött stop-motion animációs tökéletesség.
A feláldozhatók (The Expendables). Kritika emitt.
Heartless. Philip Ridley az urbánus káoszra önmaga érzelmeinek teljes erejű feltárásával reagáló, a tisztaság után kétségbeesetten kapkodó horrormeséje helyenként esetleg túlságosan naívnak hathat ebben a cinikus mozikorban, ám éppen emiatt a Heartless azon kevés 2010-es filmek egyike, amely képes katarzist kelteni.
Outrage. Kitano visszatért, csak éppen nem úgy, ahogy azt tőle egy évtizednyi köldöknézés után elvárták. Az Outrage jakuzafilm, ez tagadhatatlan, mindössze annyi a bibi, hogy az író-rendezője kiírtotta belőle azt a fajta költőiséget, amely a korai munkáit ítészkörökben oly népszerűvé tette. A film másfél óra extrém erőszak és sunyi, gátlástalan cselszövés nihilista katyvasza, egyetlen szimpatikus figura vagy akár csak könnyed pillanat nélkül. Kitanónak már nincsenek illúziói.
Red Hill. Apokaliptikus (de nem apokalipszis utáni!) modern ausztrál bosszúwestern: lényegretörő, nagyon brutális és baszott izgalmas. Ennyit tudni róla épp elég.
Stool Pigeon. Dante Lam lassan nyugodtan nevezhető auteur-nek: akciódrámái (pl. The Beast Stalker, Fire of Conscience és természetesen a Stool Pigeon is) a rendőr-bűnöző viszony keresztmetszetén át a becsület, a magány és a kötelesség gyilkos erővel lefelé (halálba, pokolba, feledésbe) rángató betonsúlyát igyekeznek széjjelvésni - mi lehet a közepén, mi adja a modern maszkulin egzisztencia kétségbeesett hajtóerejét? Passiójáték, amelynek az első percétől sejthető, hogy nem lesz jó vége, legalább is a szereplői számára, a finálé ugyanis pont az a fajta féktelen-hongkongis, amelyben megy a csapkodás-kaszabolás-amputálás, hullanak a testrészek, a nézőnek meg tátva marad a szája.
True Grit. A részleteket őrületes precizitással kidolgozó, a lágy humort és a kalandot tökéletesen elegyítő gyönyörű, lírai adaptációja Charles Portis remekművének. Annak ellenére, hogy páran otthagyják benne a fogukat, ez a Coen testvérek legmainstreamebb filmje.
Varga Katalin. Kritika itt.
Clive Barker: Vérkönyvek, első és második kötet (The Books of Blood).
A borítók (így újévkor ne káromkodjunk, úgyhogy visszafogom magam) több mint problematikusak, a fordítás szintén, mégis a tény, hogy majd harminc év késéssel kezembe foghatom Barker újító erejű novelláskötet-sorozatának első két könyvét, olyanfajta megnyugvással tölt el, amelyet az ember legfeljebb egy potenciálisan halálos végkimenetelű baleset túlélése után érez.
Beregi Tamás: Pixelhősök.
J. G. Ballard: Karambol (Crash)
Ballard örök témája, hogy hogyan változtatja meg az egyént a modern élettér. A Karambol klasszikus regény két emberről, akik egy technokrata világban kutatnak érzelmeik után, és ehhez az autó mint katalizátor van segítségükre. Aktuálisabb, mint valaha.
James Ellroy: A nagy sehol (The Big Nowhere)
Ellroy az isten. Egy szexuálisan deviáns, erőszakimádó, gyakran gyerekes isten, és írjon bármit is, én elolvasom. A nagy sehol a híres „L.A.-kvartett” összetartó téglája – talán nem akkora remekmű, mint a Szigorúan bizalmas vagy a hihetetlen, Magyarországon ezidáig ki nem adott White Jazz, de majdnem.
Robert A. Heinlein: A hold börtönében (The Moon Is A Harsh Mistress)
Most őszintén, hogy lehet egy ilyen szenzációs címet félrefordítani? Na mindegy. Heinlein műfaji mérföldköve végre Magyarországon is megjelent, elég ok ez az elégedettsére. Politika, a mesterséges intelligenciához való óvatos hozzáállásra való felhívás és az egyén személyes szabadságának korlátait felmérő-feszegető futurista gondolatrobbanás. A science-fiction egyik legnagyobb klasszikusa.
Don Winslow: Barbár állatok (Savages)
Don Winslow könyve ott van a legtöbb külföldi, 2010-es toplistán, joggal. Eddigi könyveivel izgalmasan-szépen építgette az utat ennek az akciórohamnak, amely szó szerint letehetetlen. Szenzációs, véres, vad ponyva.
Dan Simmons: Hyperion
Az epikus űropera (persze van másmilyen űropera?), vallásfilozófiai eszmefuttatás, a Canterbury mesék és a Sötétség szíve keveredése: Isten és az élet értelmének keresése egy olyan univerzumban, ahol az emberiség szánalmas ambíciói túlnyúlnak lehetőségein. Heinlein könyve mellett az amerikai science-fiction másik megkerülhetetlen mérföldköve. Remélem a folytatás kiadása sem késik soká.
Baráth Katalin: A fekete zongora
Baráth Kati, a kis pikszi, azon kevés magyar krimiíró közé tartozik, aki nem kizárólag műfaji toposzokból építkezik és reménykedik benne, hogy a hangulati elemek majd elviszik hátukon a történetet. A Fekete zongora átgondolt bűnügyi regény, amelyben elsősorban a sztori a lényeg. Hát ilyet Hungáriában!
Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje
Willeford Ellroy és Jim Thompson mellett a kedvenc szerzőm, úgyhogy ez a többé-kevésvé feledésbe merült regénye kimondott ajándék. A Springer testér fekete miséjét még nem a fridzsider-mód nihilista Willeford jegyzi (aki majd olyan könyveket tesz le az asztalra, mint a Hoke Mosley-regények), de már ez a fiatalabb verziója is tisztában van vele, hogyan működik a világ: nincsenek illúziói, tudja, hogyan kell fogni a kést.
Most komolyan, ahhoz, hogy valaki ennyire kiismerjen egy játékot, mennyit kellett gyakorolnia? És ha évek óta ki sem lépett a szobájából, használt-e katétert?
Geekfétis! Két szuper filmeskönyv karácsonyra - hogy festenek, mi van bennük (betűk és képek)? Íme első un. "kidobozolós" videónk!
Ha sosem láttad még Joe Dante zseniális Gremlins-ét, akkor kommunista vagy, és semmi keresnivalód ezen az oldalon. Ha viszont láttad a filmet, akár csak egyszer is, nem valószinű hogy az alábbi kis jelenetet, amelyben Phoebe Cates megosztja a nézőkkel gyermekkori traumáját, valaha is elfelejted.
Valami olyasmit mondok, ami sosem hittem hogy elhagyja a számat: várom ezt a Kevin Smith-filmet.
Kösz, hogy egész évben velünk voltatok és olvastatok minket - mi megyünk tovább, mint az úthenger, és magunkkal rántunk benneteket! Szentestére íme a legjobb karácsonyi horrorfilm trailere (korábban már írtunk róla).
Tegnaptól saját Youtube-os csatornával is rendelkezik a Geekz. Érdemes rá feliratkozni, mert egyrészt korábbi videóinkat mind idegyűjtjük majd, másrészt az összes jövendő riportunk, kidobozolásunk (hogy az mi, majd meglátjátok) és mozis sáskajárásunk (szintén: majd meglátjátok) is erre a csatornára töltődik majd fel. Természetesen, ettől függetlenül mind be lesz kötve ide a Geekzre egy-egy poszt formájában.
Holnap, 18-án szombaton a Hungarocomix magyar képregénykiállítás és vásár keretében 12 óra 30-tól az Index munkatársa, Szűcs Gyula (ex-Geek) beszélget Rusznyák kollégával és velem a múlt, a jelen és a jövő képregényfilmjeiről a Jövő Házában, az emeleti "Mondo" teremben. Ha olyasmi kifejezések hagynák el a szánkat, mint pl. "dekonstrukció", nyugodtan gyertek ki a kerekasztalhoz és adjatok egy pofont.
Te díszítsd csak nyugodtan a fát, csomagold az ajándékaidat, majszold a bejglit, látogasd meg anyádékat - az igazi férfiak viszont nem a Jézuskára várnak, hanem Szegálra meg a Vandammra! Kung Fu Kriszmesz!
Már az eddigi trailerek sem haboztak belénk táplálni az arra vonatkozó infót, hogy Benny Chan új filmje micsoda sztárparádéval rendelkezik majd, és ez a sorban harmadik előzetes is csak elmélyíti ezen érzetet. Gazdag film lesz, vizuális és spirituális szempontból egyaránt - spirituálisan csak annyira persze, amennyire egy kommerszfilm az lehet.