Úgy látszik, ma Anthony Hopkins-nap van! El kell ismernem, ez egy meglehetősen hatásos előzetese annak a filmnek, amelyet nagyrészt nálunk forgattak és az utóbbi évek egyik leghatásosabb horrorjának ígérkezik. Hopkins totális Lecter-üzemmódban fog benne működni, ahogy látom. A könyv sem rossz.
Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...
Az alapvetés elég egyszerű (Resident Evil az űrben), ettől függetlenül a maga módján már az első rész is idegtépően hangulatosra és fröcsögősen vérbőre sikerült. A folytatás nagyszabásúbbnak látszik.
Ez a film akkora siker lesz, hogy a fal adja a másikat. :)
Szerző: Beregi Tamás.
Beregi nem normális. Vagy legalább is megszállott. Éppen emiatt szenzációs ez a könyv. Ha nem bűzlene gusztustalan-mód valamiféle marketingnek, azt mondanám, talán a legideálisabb karácsonyi ajándék idén a magamfajta későhuszas-koraharmincas komputerjáték-őrülteknek. Á, francokat, nem körözök a kelkáposzta körül: ez *a* legideálisabb karácsonyi ajándék!
Érdekes, hogy nemrégiben jelent meg angolszász nyelvterületen Tristan Donovan Replay – The History of Video Games című munkája, amely éppen azt a területet nem érinti, vagy csak minimális átfedéssel, amit Beregi kihagyott, és vice versa, hiszen Beregi a hősi kezdetektől eltekintve kizárólag a számítógépes játékokra koncentrál, a konzolokat hanyagolja. A Replay a megfelelő komplementere a Pixelhősöknek. De vissza az utóbbira, ami több szempontból is jobb könyv.
A borító már-már túl autoriter, monolitikus-fekete, színnel csak visszafogottan befreccsentve, ám mikor szemtől-szembe kerülünk azzal az információmennyiséggel, amit a könyv tartalmaz, onnantól a komor kéreg magától érthetődőnek hat: ez itt kérem kőkemény popkultúrális történelem, amelynek valódi jelentőségét majd tényleg csak az idő (további) múlása fogja megmutatni. És hogy alapos munka, az nem kifejezés.
A belbecs már színpompás, engem kissé a tíz-tizenöt évvel ezelőtt divatban lévő játékszaklapok layoutjára emlékeztet (Vagy most is ilyenek? Már nem tudom mikor vettem utoljára nyomtatott játékmagazint.) Nem kötözködés, sőt! A belívek szabálytalan változatossága tökéletesen illik a témához, egy Alien-módra a kulturális mellkasból előrobbanó jelenség-embrióhoz, amely aztán a környezetében elkezdett mindent felzabálni.
Beregi stílusa tényszerű, nem öncélúskodik: annyi a közölni való információ és olyan mennyiségű a könyvben felhasználásra kerülő illusztráció, screenshot és játékborító-reprodukció, hogy egész egyszerűen nincs hely stiláris játszadozásra. Szinte leírni sem tudom azt a bőséget, amely tartalmi és vizuális szempontból a lényege ennek a kötetnek. Játékok ezreit igyekszik műfajuk és elkészültük évének alapján besorolni, tartalmi alapvetésükkel minket megismertetni, a gamék evolúciójának fájára őket felaggatni. Szót ejt mindenkiről, aki élt és mozgott és jelentős volt játékfejlesztői területen, legyen akár grafikus, zeneszerző, programozó, MINDEGY.
A kiváló könyvből akkor lesz szuperkibaszottőrültjó, amikor végre elérkezik a hazai szcéna kitárgyalásához, és az ecceri-mucsai olvasó háta borzongani nem kezd, hiszen évtizedek távlatából felsejlik éppen azoknak az eseményeknek vagy éppen azoknak a fazonoknak az arca, akiket Beregi megidéz. Nyilván, az általam egyébként megvetett nosztalgia itt csorbítja objektivitásomat, de a fenébe is, emlékszem én a játékcsere-partikra, a Komputer Karácsonyokra, a Commodore Világra (utóbbinak egykori főszerkesztője, CoVboy (Kiss László) a mai napig a magyar számítógépes újságírás legjobb tollú szerzője, akinek stílusa nem csak komputerközeli- , de mezei újságírópályára is rálökött többünket.)
A könyv minden egyes példányához jár egy régi játékokkal csurig teli lemez. C64, Amiga, PC gamék százai várják rajta, hogy egykori élvezőik újra velük élvezzenek, és a lamer júzerek esetleg megmutassák a kölkeiknek, a fater mire verte az ABC Turbóját. Persze lehet kevésbé direkt is fogalmaznotok.
A Pixelhősök tökéletes. Szerelemgyerek.
Átkozott Michael Bay, az előzeteseivel mindíg jól felizgatja az embert, aztán a film maga állandóan valami felmpumpált bénaság. Ez a teaser is milyen jó má', aztán lefogadom, a film egy rakás baromság lesz...
Akinek ingerenciája támad bedobni velünk pár sört, az megtalál minket 11-én, szombaton este 8-tól a Moszkva téri Trombitásban. Utóbbi nem egy ember, hanem egy piálda.
A Plasztikmédiás Angeldaynek hála íme a szombati kerekasztal-beszélgetés teljes videója. Az esemény apropója Beregi Tamás (elárulom) szenzációs, a komputerjátékok történetével foglalkozó könyve - a kritikát róla épp most írom, és a Könyvesblogra és ide egyszerre fog kikerülni. A videóról csak annyit, hogy ahányszor CoVboyhoz került a mikrofon, vissza kellett fognom magam, nehogy örök fanboyként artikulálatlanul ordítozni ne kezdjek. :)
Pixelhősök kerekasztal from angelday on Vimeo.
A minapi langyos előzetes után az HBO internetre lökte ezt a sorozat forgatásáról készült mini-dokumentumfilmet, amely visszaadja a szériába, a készítőibe és a Sátánba vetett hitemet. Mikor megláttam a sárkánykoponyákat, már tudtam, én ebben csalódni nem fogok.
George R. R. Martin fantasy-eposzának első könyvéből az HBO minisorozatot készített, jövőre fogják bemutatni. A sorozatot, amely eddig négy darab Biblia-vastagságú kötetet ellett, csak felsőfokú jelzőkkel tudom illetni - én, aki egyébként nem vagyok fantasy-rajongó, fantasztikusan élveztem ezeket az intrikával és vasas vérízzel teli, a szokásos fantasy-baromságoktól mentes kemény regényeket. Az előzetes valamivel kevésbé monumentálisra sikerült, mint vártam...
Ez már megint egy mindenféle különösebb tartalmat nélkülöző bejegyzés, mindössze azért hoztam létre, hogy a kommentekben elmondhassátok és megbeszélhessük, hogy szerintetek melyek az év legjobb filmjei. A szerkesztőségi toplisták majd január elején kerülnek ki a Geekzre.
Ez csak egy, a valódi tartalmat mellőző, a velünk való szocializálódást gerjesztő poszt, amit párhavonta majd újra és újra megismételünk.
Elsődleges fenpédzsünk a fészbukos (where the cool kids are!), de twitteren is meg lehet találni minket, egyrészt a "hivatalos" twitteroldalunkon, másrészt az egyes szerzők magántwitterjeinél. Fent van Forgács doktor, Aertemis, Ramiz, Freevo és természetesen rosszhírű jómagam. Ilyen mennyiségű hülyeségnek a II. Ukrán Front sem tudna ellenállni.
December 22 nem jöhet el elég hamar - Charles Portis remekművének ez az új adaptációja olyannyira jól fest, amennyire egy film csak festhet... Pillanat, ezt hülyén fogalmaztam, de értitek mire gondolok... Íme 3 darab nyúlfarknyi előzetes, amelyek amerikai tévéreklámokként futnak.
Peter Chan (Warlords, Comrades - Almost A Love Story) rendezi ezt a nagyköltségvetésű harcművészeti filmet, amelyet már a forgatás során kismillió helyre sikerült eladni. A főszerepeket Donnie Yen, Takeshi Kaneshiro és a legendás Jimmy Wang Yu alakítják, utóbbinak 17 éve ez az első filmszerepe. Egyes sajtóhírek szerint a film Chang Cheh monolitikus mérföldkövének, a One-Armed Swordsman-nek lesz a re-make-je, bár a szinopszis ezt meghazudtolja: Kaneshiro egy detektívet alakít, aki két gyilkosság felderítése végett érkezik valami festői faluba, ahol első számú gyanusítottja a mindeféle sötét titkot takargató Donnie Yen lesz. Íme a minap a sajtó rendelkezésére bocsátott fotók - az összes közt nekem a második és az utolsó lúdbőrözteti végig a hátamat. Az ott Wang Yu, az eredeti One-Armed Swordsman...
Damian Nenow és a lengyel Platige Image animációs stúdió közös filmje a négy éve készülő Paths of Hate. Úgy néz ki, a héten végre valóban bemutatják, és az alább megtekinthető rövid, repülőgépes párbajt megidéző részlet rendkívül ígéretes.
PATHS OF HATE long trailer from Platige Image on Vimeo.
Az alábbi három villámkritika a Pest Estnek készült, de most már utánközölhetőek. Nem lesz nálunk az efféle kurtafurcsaság divat, de minek menjenek veszendőbe...
Egy komoly ember
A Coen testvérek legújabb, a mizantrópia általuk korábban már oly sokszor végigtúrázott mezsgyéjén vágtató szatírája a létezés legkellemetlenebb kérdésire igyekszik választ adni. Vagyis hogy éppenséggel nem: Coenék szerint az élet céljának, és egy esetlegesen létező isten kegyetlenségének okait kutatni teljességgel felesleges, hiszen az univerzum irányító ereje a káosz, és ha van valami, amiben bízhatunk, az a bizonytalanság. Jób könyvének parafrázisa és a kvantumfizika meglepően plasztikus kitárgyalása egyetlen filmben.
A lány, aki a tűzzel játszott
Lisbeth Salander figurája egy modernizált Paul Kersey, így a Stieg Larsson bestseller-szériájának alapján készült filmek sem többek, mint a Bosszúvágy női főszereplős mutációi. Szadizmusban és mazochizmusban fetrengő feminista fantáziák, amelyben a hősnő mártírrá lesz, kígyóként vedli le nemi jellegét, és lelkileg férfivá változik, a mostanában sikeres, magát túlságosan is komolyan vevő, depresszióbarát skandináv krimikörnyezetben. A trilógiának ez a második része még az első epizód nagyfilmes ambícióit is eldobja: eredetileg a svéd tévének készült.
Social Network
Rögtön feltárom a prekoncepciómat: Fincher egyik filmjét sem szeretem (nem, még AZT sem.) A vizualitása untat – olyan nála minden, mintha kávéval öntötték volna le -, a figurái műviek. A Social Network sem dobatta el velem az agyam: bár Aaron Sorkin forgatókönyve fordulatos és a párbeszédei egyszerre idézik meg a harmincas évek un. screwball komédiáit és az élet valós, kommunikációs abszurditását, Fincher rendezése nem engedi, hogy a néző a figurák közelébe merészkedhessen. Csilivili vádirat marad így a film, valamiféle modern szociális lélektelenségről a leplet lerántani igyekvő produktum, csakhogy gyenge a keze: rángatja ugyan azt a leplet, de nincs ereje ahhoz, hogy valóban leleplezze, amit alatta vélni lát.
Serena Bramble los angelesi videoművész etűdje, amelyet egy januári film noir vetítéssorozat felvezetéseként mutattak be. Valószinűleg a legjobb videoklipp-közeli cucc, amit idén láttam.
Az első rész minden idők egyik leghatásosabb és legjelentősebb horrorfilmje, egyben a hetvenes évek legjobb amerikai filmje is. A folytatás semmiféle, ehhez hasonló mérföldkő-jelleggel nem rendelkezik, ami akár még zavarba ejtő is lehet: a 74-es film hatására a néző nem egy efféle, behatárolt ambíciókat babusgató második részt várna. Míg a klasszikus eredeti – zseniális grindhouse-címe ellenére – minimális vérmennyiséget potyogtatott a vászonra, a Texas Chainsaw Massacre 2 egyenesen fetreng a kegyetlenségben és a gore-ban.
A TCM 1986-os továbbgondolása az ízlésbeli határokon bakanccsal tipró fekete komédia. Tobe Hooper az első részt is annak szánta, csakhogy a hetvenes évek közönsége nem volt a kannibálcsalád ámokfutásának szatírikus felhangjaira túlságosan vevő, a poénok elszálltak a fejük felett. A folytatás éppen ezért előtérbe hozza a humort, sőt a maga bumfordi, tomboló módján beledörgöli az orrunkat. A film vicceinek, hangulatának perverz természetes azonban megkíván egy bizonyos, a transzgresszióra fogékony ízlésvilágot – mikor gyerekként, először láttam, borzalmas Vicós videokazettán (a szinkront mintha egy repülőgép bekapcsolt turbinája mögött vették volna fel), utáltam a TCM2-t. Mára egyaránt megváltoztam én is, meg a véleményem is.
A Texas Chainsaw Massacre 2 egy őrületesen szórakoztató film – na persze csak azokat fogja elszórakoztatni, akiknek van némi affinitásuk az indusztriális, csilihúsnak való hullafelhasználáshoz, a koponyát fedő bőrrétegen való elcsámcsogáshoz és a láncfűrészes párbajokhoz. Ilyen fazon vagy? Na, akkor mehetünk tovább.
Hooper és a 74-es film forgatókönyvírója, Kim Henkel egy kannibálokkal teli város történetét álmondta meg folytatásképpen, ám a produkciós cég, a Cannon (Golanglóbusz, tudjuk) nem volt hajlandó a megfelelő költségvetéssel ellátni őket, sőt, Henkelt lecserélték L. M. Kit Carsonra, akivel teljesen átíratták a szkriptet. Így lett igazándiból a TCM2 a TCM-nek egyfajta paródiája.
Míg a 74-es film egy nihilista rémálom, amely az emberi degenerációból adódó társadalmi és egyéni izoláció végletes formáival játszadozik el, addig a folytatás, bár nem kevésbé vad (sőt!), ugyanennek a problémakörnek a vidámparki verziója. Egyetlen visszafogott alakítás sincs a filmben; mindenki úgy ágál, mintha levegő után kapkodna. Leatherface maszkját ezúttal Bill Johnson húzza magára, ő ugyancsak paródiáját adja a 74-es filmben megismert kultikus figurának: állandóan pörög-forog-táncol, hatalmas, idióta gyerek, aki a film protagonistáját, a rádiós műsorvezetőnőt egy ponton a (szerencsére kikapcsolt) láncfűrészével szeretné megdugni. Ahogy említettem, ez a film nem a szubtilisségéről híres.
Sokat elmond a TCM2 ízlésbeli túrakedvéről, hogy még csak nem is Leatherface a film legbetegebb figurája, hanem a bátyja, Chop Top (Bill Moseley), ez az őrült vietnámi veterán, akinek egy sebesüléséből kifolyólag vaslappal bélelték ki a koponyáját. Kedvenc szokása, hogy egy felhevítette acélkampóval a sebes fejbőrét vakargatja és az onnan lekarmolt bőrdarabkákat megeszi. Moseley pszichotikus rajzfilmfiguraként játssza, akiből már a legelső pillanattól elképesztő fenyegetés sugárzik.
Az eredeti filmből egyetlen figura lett átmentve, a családfő, a Szakács (Jim Siedow), aki sorra nyeri a texasi csiliversenyeket a meghatározhatatlan összetevőkből összerottyantott egytálételével - ez a csilifőzőcske az egyetlen olyan mozzanat a filmben, amely bármilyen szociális kritikának tekinthető, a kommerszkultúra megfricskázásának. Az otthon melegében persze a Szakács az öccseihez hasonló fröcsögős dilinyósként viselkedik – tiszta szerencse, hogy a nyomukban egy ugyanilyen eszement jár, Lefty Enright hadnagy, akinek az unokaöccsét a Sawyer család még az első filmben dolgozta fel. Dennis Hopper a legszebb kékbársonyos veszettséggel áll a figurához, ordít miközben izzad miközben zavartan bámul miközben talán azt sem tudja hol van miközben két kezében egy-egy berregő láncfűrésszel ered a kannibálok nyomába. A fináléban a Leatherface-szel vívott láncfűrész-párbaja egyenesen fenséges, csakúgy, mint Sawyerék földalatti labirintusának lenyűgöző díszlete.
Tom Savini effektjei pályafutásának majdhogynem legsikerültebbjei – némelyik olyannyira reális és szadista mód fantáziadús, hogy gyerekként és (kvázi) felnőttként is rosszul lettem tőlük: ebből a szempontból nem változott a filmhez való hozzáállásom. Minden egyéb perspektívából azonban igen; most már kimondottan szeretem ezt az eszement, ízléstelen, gyakran kimondottan undorító, vad filmet, amely elődjének hangulati reciproka, (egyben az egyik utolsó igazán jó amerikai horrorfilm) és úgy sejtem, Hooper pontosan valami ilyesmit akart összehozni.
Valahogy Daniel Craig és Harrison Ford nagyon összepasszol... Újabb amerikai konceptfilm (egy potenciálisan sikeres, hajánál fogva előrángatott ötlet köré írtak forgatókönyvet), de remélem, működik, mert a főszereplőket kedvelem, és a scifi a westernnel való elkeverése általában jól szokott sikerülni (lásd pl. a Tremors-t.)
Általában nem bírom Danny McBride-ot, de tagadhatatlan, hogy ez az előzetes nagyon vicces és McBride jónak tűnik a szerepben. Az szintén szerencse, hogy a film inkább tűnik a hetvenes-nyolcvanas évek Sword and Sorcery-mozijai paródiájának, mint a szrönyű Gyűrűkúrásnak.
A Sztrugackij testvérek Piknik a senki földjén című regényét többször, többfajta adaptáció is sújtotta: a Tarkovszkij-féle, az ugyebár klasszikus, a PC- és konzolverzió már nem annyira. Utóbbinak a produkciós cége, a GSC produkálja ezt a ruszki tévésorozatot, íme az előzetes.
.png)
A legendás Panna Rittikrai visszatér a rendezői/koreográfusi székbe (aki nem ismerné az 1984-es Born To Fight-ot, azonnal szerezze meg valahonnan), és ennek a trailernek az alapján a film még őrülten brutálisabb (értsd: szenzációsabb) lesz a szokottnál is. Bár az is igaz, hogy az utolsó pár filmje sajnos nem sikerült a legjobban, honfitársai beelőzték (Gareth Evans ugyan született brit, a thai pénzből és szinészekkel készült Merantau például mérföldekkel jobb volt az Ong Bak 2-nél és 3-nál egyaránt, utóbbiakat Rittikrai rendezte), ám úgy néz ki, a Bangkok Knockouttal hozza a régi formáját. Full Contact!
Sammo Hung volt 86-ban a Golden Harvestnél a tai lo tai, a „legnagyobb testvér”, értsd: az atyaúristen. Csak füttyentenie kellett, és minden és mindenki a rendelkezésére állt, legyen szó akár óriási költségvetésről, a cég teljes díszlet- és kosztümtáráról vagy az akkori, hongkongi sztárállatkertről. 1986-os szuperprodukciója, a Millionaire’s Express (Foo gwai lit che (szó szerint: Gazdagok vonata)) az összes effajta lehetőségét a végletekig kihasználja.
Míg nyugaton a nyár és a karácsonyi szezon a mozis csúcsidőszak, addig Hongkongban a kínai újévre gyúrnak a filmesek (ezt mindig január 21. és február 21. között, a február 4-éhez legközelebb eső újhold napján tarják.) A világban seftelő kínaiak milliói igyekeznek ekkor hazajutni, családi körben ülni meg az ünnepet, és ők is, meg akik eleve otthon maradtak, azok is gigantikus tömegekben mennek moziba, és leginkább a hazai sztárok friss filmjeire kíváncsiak. 86-ban a Millionaire’s Express volt a film, amellyel a Golden Harvest újévkor robbantani szándékozott.
Un. ensamble-filmek készülnek manapság is mindenütt – filmek, amelyekben nincs igazán főszereplő: a forgatókönyv számos színésznek megadja a lehetőséget, hogy egyformán kitűnhessen. Az amerikaiak imádták az ilyen mozikat a hatvanas években, és a super-ensamble komádiáikkal, amelyekben szinte csak sztárok virítottak (pl. It’s A Mad Mad Mad World, 1968), kisajtolták ezekből a filmekből az utolsó dollárt is. A Millionaire’s Express ezeknek a hongkongi változata. Amerre csak néz az ember, sztárt lát: olyasvalakit, akiért az ázsiai filmek rajongói még manapság is megőrülnek, hiszen a nyolcvanas évek volt a hongkongi filmipar minőségi csúcspontja. Bocs, de Brad és Angelina nekem semmit nem jelent.
Sammo Hung, Yuen Biao, Kenny Bee, Richard Ng, Lydia Shum, Eric Tsang, Lam Ching Ying, Cynthia Rothrock, Richard Norton, Wu Ma, Yukari Oshima, Rosamund Kwan, James Tien, Wang Lung Wei, Jimmy Wang Yu, Shek Kin, Yuen Kwai, Hwang Jang Lee, Yuen Hua, Lau Kar Leung... Fú, és a felsorolásnak még csak a felénél sem tartok. Jackie Chan kivételével mindenki feltűnik ebben a filmben, aki számított akkoriban, hasonló sztárparádét csak az 1991-es Banquet mondhat magáénak, csakhogy az meg már nem igazán nevezhető filmnek, a Banquet valóban nem más, mint hírességek celluloidra rögzített pofavizitje (egy gigantikus kínai árvíz túlélőinek megsegítése végett készült.) Kenny Bee szerepét Sammo először Jackie Channek szánta, de nem tudtak megfelelő időpontot egyeztetni, ugyanis Jackie épp az Istenek fegyverzete első részét forgatta.
Ekkora sztárparádé mellett szinte mondani sem kell, hogy a forgatókönyv esetleges, ugyanakkor meglepő, hogy – megint csak: a több tucat híresség a filmbe suvasztása ellenére – legalább ennyire működik. Kissé epizodikus, de ez egy, a maximális szórakoztatáson kívül mást semmit fel nem vállaló (épp elég ez is!) akciókomédiánál nem probléma.
A XX. század elejére pozicionált sztori egyszerű: Shanghaiból indul a kizárólag milliomosokat szállító expresszvonat, amelynek utasaira és értékeire rengeteg bandita feni a fogát. Sammo egy szerencsevadász/stricit játszik (akinek a lelke természetesen jó, hogyan is lehetne vele másképp azonosulni), aki visszatér szülőfalujába, azzal a nemes céllal, hogy a sínek felrobbantásával a falu mellett elhaladó vonatot megállítsa. Így az utasok kénytelenek lesznek napokat tölteni a faluban, és ott természetesen pénzt költeni, felvirágoztatva a helyi gazdaságot, ennek szirmaiból remélhetőleg Sammo pénztárcájába is hullik. Hősünk azonban nem számol a falu újonnan megválasztott, talpig becsületes vezetőjével (Yuen Biao), a korrupt, útonállóságra avanzsáló rendőrfőnökkel (Eric Tsang) és embereivel, meg azzal a több tucat banditával, akiknek szintén a vonatra fáj a foguk.
Sammo Hung rendezői zsenialitását dícséri, hogy képes ezt az egész káoszt, féltucatnyi sztoriszálat és sztárok meg statiszták százait összefogni, sőt nemcsak összefogni, de az évtized egyik legszórakoztatóbb filmjét szőni belőlük. A félelmetesen korán elhunyt kíváló forgatókönyvíró, Barry Wong főleg a helyzetkomikumra épít, de sima slapstick is van a filmben dögivel, és éppen a rendezés könnyedtségének valamint a szinészekből áradó elképesztő szimpatikusságnak köszönhető, hogy a poénok nem hatnak bárgyúnak, sőt, egy-két szenzációs is eldörren (mikor Eric Tsang és a csapata megtámadja a száguldó vonatot, húsz évvel ezelőtt is, meg most is szó szerint dőltem a röhögéstől.) Ilyen sztárfelhozatalnál elkerülhetetlen, hogy egyes momentumok ne egyértelmű kikacsintások legyenek a hongkongi filmtörténelemre, például mikor a Wong Fei Hung apját alakító Jimmy Wang Yu meg a kisfia és a 99 epizódot megért fekete-fehér Wong Fei Hung-szériában a mester állandó ellenségét alakító Shek Kin és a gyereke ugyanabban a kupéban utazik. Természetesen belekötnek egymásba...
Sammo Hung akciókoreográfusi zsenialitását dícséri, hogy a harci jelenetek és a stuntok ugyanolyan főszereplőjévé lépnek elő a filmnek, mint a sztárok. Sammo amúgy is minden idők legjobb akciórendezője (Lau Kar Leung, Yuen Kwai, Yuen Woo Ping és Ching Siu Tung mellett), így akkoriban, karrierjének csúcsán nem csoda, hogy semmi nem fogta vissza, teljesítménye behozhatatlan, utánozhatatlan. A harcok változatossága, ereje és lendülete lélegzetelállító, bonyolultságuk őrületes. A film negyedórás fináléja tele szenzációs bunyókkal, amelyeknek párosításai joggal lettek klasszikussá: Sammo Cynthia Rothrock ellen, Richard Norton Yukari Oshima ellen, Yuen Biao Dick Wei ellen...
A tudásnak és akrobatikának egyetlen tomboló fergetege ez a lezárás, és mégis, egy korábbi pillanat az, ami legjobban megragad a nézőben, még a film elejéről. Szinte csak egy odadobott momentum, mintha semmiség lenne: mikor Yuen Biao, miután kimentett egy lányt egy égő házból, a ház tetejéről, mintegy tíz méter magasságból leugrik, minden védelem nélkül. A kőkemény talajon ér földet, aztán felpattan (nincs vágás), odarohan a tűzoltókhoz és parancsokat kezd osztogatni.
Na szóval az ilyesmik miatt... Hongkong Forever.
Zack Galafini... illetve Snyder munkásságának megvannak a rajongói, bár én a csávóban nem látok mást egy, a közepesnél jobb vizuális érzékkel megvert számítógépbuzinál. Ez a CGI-filmje is tele lesz csecse-színpompás akcióval, meg lesz neki egy legkevésbé sem eredeti forgatókönyve, benne papírvékony kliséfigurák. A Fűrész-generációnak persze több nem kell. Ha jól látom a Sucker Punch egy az egyben filmre vitt videojáték lesz, ezeket meg a Del Toro mondta épp a minap, hogy nem kellene erőltetni, egy szuverén kommerciális művészeti formát meg kellene hagyni a saját médiumában.
Alább a Tilos Rádió Free Cinema című műsorának különkiadását tölthetitek le, benne Berzerker kolléga és jómagam. Kismillió horrorfilmen zakatolunk végig, dvd-ket ajánlunk, illetve olyan filmeket, amelyek Halloweenes hangulatba hullasztják a halandót.
Mostantól a teljes adás egyetlen kényelmes csomagban letölthető! (Az adás az első file 14. percében kezdődik.)
.jpg)
Évről évre meg kell állapítsam: nincs kecmec. Csak a legkeményebbek maradnak talpon, csak a legtökösebbek, csak azok, akiben a tesztoszteron úgy buzog, mint...
Micsoda? Mi van? A 2010-es Halloween Horror Cselendzs nyertese, Nik, egy csaj? Sőt, már másodszor nyeri meg a versenyt (először 2008-ban aratott), megszégyenítve az összes csávót. Bizony, Nik kitartóbbnak és horroristábbnak bizonyult mindünknél, tucatszám nézte és értekezett az ijeszőbbnél ijesztőbb (vagy leggyakrabban csak szarabbnál szarabb) horrorfilmekről. Úgyhogy nem is szaporítom a szót. NIK = BAJNOK!!!
A nyomában pedig ott loholt a szintén fantasztikus teljesítményt produkáló második és harmadik helyezett, Bankó és Tepes. Szép munka volt, uraim. Ők is és Nik is vendégünk egy korsó sörre valamelyik következő szerkesztőségi ülésünkön (haggyámá, ennyi fér a büdzsébe!)
Az amerikaiak világuralomra törése titkos írtóakciók által: ez a Modern Warfare-széria legújabb, enyhén szólva szenzációsan festő új epizódjának lényege. Íme az új trailer, kellemes Rolling Stones-szal aláfestve.
A trainspotting agyalágyult brit szokása a japánokhoz is begyűrűzött, mert ők aztán minden hülyeséget átvesznek. A "trainspotting" kifejezés arra a hobbira utal, amelynek során a vonatrajongók figyelik, melyik szerelvény mikor indul, mikor megy át egy bizonyos ponton, illetve igyekeznek a kedvenc vonatjaikkal utazni. Na és most a japánok ebből a vérforralóan izgalmas elfoglaltságból nagyfilmet csináltak, amelynek narratívája kimerül abban, hogy vonatok mennek erre, meg vonatok mennek arra... és amikor már azt hiszed, elég vonatot láttál egész életedre, megpillantasz egy vonatot, amelyik AMARRA megy!
Halloween már itt kaparja az ajtót, úgyhogy ebben a hátralévő egy hétben még horror-orientáltabbak leszünk a szokásosnál is. A vasárnapi ebéd desszertjeként íme Romero über-szuper-klasszikusának eredeti előzetese: nekünk, zöldfülű rajongóknak manapság fogalmunk sem lehet róla, micsoda jelentőséggel bírt ez a film 42 évvel ezelőtt, mozikba kerülésének idején, és micsoda ügyességgel harapta el az idők szavát. Amellett, hogy Vietnámi háború-allegória és a középosztály a hatvanas évek káoszára adott reakciójának metaforája, nos, emellett, egész egyszerűen, szenzációs, műfajteremtő horrorfilm is.
Mark Gattis nem tud a seggén megülni (helyes!): nem elég hogy az utóbbi idők legjobb horrortörténeti sorozatát narrálja és szerkeszti a BBC-n (A History of Horror), feltűnik az új Sherlock Holmes-szériában Mycroft Holmes szerepében, de még ennek a H. G. Wells-klasszikusnak a legfrissebb adaptációjában sem rest szinészkedni. A regénynek volt egy szenzációs, több részből álló, 1974-es magyar tévéváltozata is, gyerekkoromban VHS-en szarrá néztem.
Bár az alapvetés ismerős (egy haldokló férfi utolsó napjainak krónikája), az előzetes olyannyira varázslatos, hogy Innaritú szinte bizonyosan valami különlegeset hozott ki a sokat látott témából. Bardem pedig - megint csak: kizárólag a trailer alapján mondom - valószinűleg szenzációsat alakít.
Ez a film engem kb. annyira érdekel, mint a következő Tarr Béla (hogy ez mekkora mennyiséget jelent, azt az olvasóra bízom), de feltételezem vannak köztetek akik buknak a MILF Courteney Cox-ra...
Ezt írtam erről a Dream Home-ról az Udinei Filmfesztiválról szóló riportomban: "Biztos vagyok benne, amint forgalmazásba kerül, óriási botrányt fog gerjeszteni, arról már nem is beszélve, hogy újraéleszti majd a Category III-filmeket. Mivel kénytelen voltam sajtószobában nézni, hiszen a vetítésről lemaradtam, nekem a dvdscreener jutott: a kép sarkában ott virított a "for HK censor" felirat. Lesz munkája vele, a Dream Home ugyanis annyira kegyetlen, véres film, amilyenhez hasonlót utoljára nem is tudom mikor láttam. Ja de: a francia L'enterieur-höz tudnám hasonlítani, nem csak brutalitásában, hanem témájában is: ezúttal is egy magányos nő a főszereplő, aki tudja mit akar, és elhatározza, hogy megszerzi, minden áron."
Nicolas Cage-et ki nem állhatom (kivéve az Arizónai ördögfiókában, ami az egyik kedvenc filmem), de ez a jövőre az amerikai mozikba kerülő, egyértelműen a grindhouse-hangulatot erőltető marhaság annyira szórakoztatónak tűnik, hogy inkább nem ellenkezek, vezetek én is dühösen.
Stallone Expendables-e a legjobb amerikai akciófilm a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének reneszánsza óta. Az Expendables elrendez, elsimít és meggyógyít dolgokat. Ennyire jó.
Nem volt túlzás a film reklámkampányának arra a bizonyos igényre való rájátszása, hogyaszongya talán nem ártana a kulturális gesamt-tudatba visszaplántálni a férfias karakternek, mint példaképnek fontosságát. A film-médium a huszonegyedik század elején pöcsszőr-mentes tinivarázslókat, metro- és aszexuális vámpírokat meg hasonló, a nemiségtől irtózó vizihullákat tesz meg hőseiül. A dolog mögött egyrészt az életképtelen politikai korrektség, illetve a kockázatkerülés monetáris igénye rejtőzik, amely találkozik a tömegek a szexualitást fenyegetésként megélő frusztrációjával. Pedig az élethez hozzátartozik a szűzhártya felszakadása, az első magömlés, a fájdalom, a vér, a szenny, a kéj. Ettől szép.
Stallone pedig igyekszik a maszkulin identitást munkásságának ezen a kései szakaszán újratelepíteni. Igen, egy rágógumi-mozival, egy, az akciófilmes ambíción túlnőni még véletlenül sem igyekvő filmmel - de amit ezeken a műfaji határokon belül művel, ahogy a zsáner motívumait csúcsra járatja, időnként urambocsá’ kifigurázza, az szívet melengetően szórakoztató, gyakran lenyűgöző, és a maga leplezetlen őszinteségében, megvallom, gyönyörű. Hogyne, tagadhatatlan hogy az erre az igényre való rájátszás részben pr-fogás is, ám a film sikere azt bizonyítja, az igény valós.
Az Expendables igazából tényleg egy nyolcvanas-évekbeli akciófilm. A forgatókönyv nincs túlbonyolítva (ami nem jelenti azt, hogy ne lenne sűrű és feszes) és a figurák háttere sincs különösebben kibontva. Csak amennyire kell - egyesek ezt esetleg hibaként róhatják fel, csakhogy a készítőknek éppen egy ilyen film összehozatala volt a célja. Stallone-nál az akció az expozíció, ami a létező leghelyesebb műfaji-mesélési mód, és csak nagyon kevesen tudják tökéletesen művelni. Stallone, aki vénségére (igen, kimondom) mesterrendezővé képezte magát, képes rá.
Egyedül Statham figurájának jut a magánéletét kitárgyaló hátországi jelenet, és még abban is ő húzza a rövidebbet. Stallonénak és az embereinek nem opció a polgári szöszmötölés, a bajtársiasságon kívül számukra más nem létezik. A főhadiszállásuk egyszerre kocsma, garázs és tetováló-szalon - a sűrített maszkulin fetisizmus bázisa, mint ahogy törzsi jelekkel veszik magukat körül és törzsi jeleket vesznek magukra. Back to the roots, amennyire csak lehet.
Sztori épp hogy csak van. Valami közép-amerikai szigetet kellene felszabadítaniuk a helyi zsebdiktátor meg a fazon nyakán ülő amerikai pénzember uralma alól. Utóbbit Eric Roberts alakítja kb. úgy, mintha Gordon Gekko ment volna karibi szabadságra. Két évtizeddel korábbról visszamaradt skiccek ők maguk is, ám ezt bánni nem lehet, mert Stallone a figurákat olyan örömmel, a maradéktalan szórakoztatni vágyás őszinteségével veti elénk.
A nosztalgiafaktor ennek ellenére nincs túlerőltetve, az Expendables elsősorban akciófilm akar lenni - és az is, de még milyen - nem emlékkönyv. A Stallone-Schwarzenegger-Willis jelenet, amennyire szórakoztató (akárhányszor látom, a végére vigyorgok, mint a vadalma), olyannyira felesleges is. Vagyis ez talán így nem igaz... Stallone a rajongók kedvéért, a nyolcvanas évek akciófilmjein felnőtt generáció kedvéért tette a filmbe. Akkor hogyan is lehetne felesleges? A ráncok azon a három arcon igazi, kiérdemelt, megharcolt sikerről és életekről mesélnek.
Az akciójelenetek szenzációsak. Stallone őrületes érzékkel rendezi őket, amelyben segítségére van, hogy a vágás már-már fájdalmasan dinamikus. Emlékszünk az utolsó James Bond-film követhetetlen akciójeleneteire? Az Expendables bunyói, tűzharcai, pusztítása egy hajszálnyira vannak tőle, csakhogy éppen ez a hajszál az, illetve a tény, hogy Stallone ezt a hajszálat nem lépi át, ami megkülönbözteti a szakembert a hack-től. A film tele van elképesztő pillanatokkal, és a tombolás vagy ötletes, vagy hurrikán-szerűen magával ragadó. Gyakran mindkettő. És itt jön be az, amiről korábban beszéltem, hogy Stallone az akcióval építi a figuráit: a csapat összes tagja megkapja a lehetőséget, hogy ő kerüljön az armageddon középpontjába: Statham, mikor a szakadt, duplafedeles repülőgép orrgéppuskájából megszórja a kikötőt; mikor Jet Li és Dolph Lundgren szétkungfuzza egymást; mikor Terry Crews végre előveszi a híresen hangos géppisztolyát. A csendes, legtöbbször vicces, ám gyakran profán pillanatok sem hiányoznak: mikor Couture a karfiolfüléről mesél, vagy mikor Mickey Rourke felidézi, amit embernek soha nem kellene megélnie. Stallone nagyszerű vezérnek bizonyul, a filmben és a kamera mögött egyaránt: mindenkinek megadja ami jár.
Nekünk is, persze. Kösz, Sly.
Rendkívül érdekes 1984-es rádióinterjú, 6 részletben, a sci-fi klasszikus szerzőjével és a kultfilmrendezővel. Az alkotói folyamat egyik legizgalmasabb kivesézése.
A filmről kritikánkat itt olvashatjátok.
Negyedszerre rendezzük meg lassan nemzeti intézménnyé váló versenyünket, amelynek során a halál- és szociális kapcsolataikat megvető vállalkozó kedvűeknek október 31 éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézniük, amennyit csak tudnak, és minden egyes filmről egy nyúlfarknyi kritikát kell ide, ennek a bejegyzésnek a kommentjei közé vetniük. Halloween éjszakáján aztán összeszámoljuk hogy ki hogy teljesített, és kihirdetjük a nyertest, AKI ELNYERI..... elismerésünket. A korábbi Horror Cselendzsekről emitt meg emitt olvashatsz (a 2007-es elveszett).
Bár a horror enyhén szólva stagnál manapság és mindenféle fantáziátlan Fűrész-kópia torture porn-szeméttel vagyunk elárasztva, természetesen akadnak olyanok is, akik valami eredetit szeretnének összehozni (lásd még pl. Sean Byrne-t és filmjét, a The Loved Ones-t). Simon Rumley az új generáció legtehetségesebbje, ahogy azt már a The Living and the Dead-del is bizonyította. Második filmjére, a Red, White & Blue-ra csak felsőfokú jelzőket szór mindenki, várom nagyon.
Eddig csak a teaserrel legyezgettek minket, de a napokban nyilvánosságra hozták ezt a hosszabb részletet az új, három részes Go Nagai-féle OVA animéből (2011 elején jön ki) és hát... lássuk csak... óriásrobotok, extrém vérontás, könnyed hentai, heavy metal... Szóval ez elég jó lesz. :)
Fuck. Me. Sideways.
Charles Portis leírhatatlanul jó (de azért leírtam) regényének a Coen-testvérek által megrendezett adaptációja karácsonykor kerül majd a mozikba. Az 1969-es változatban egyedül John Wayne volt jó - meg is kapta alakításáért egyetlen Oscarját - ám ahogy elnézem, ebben az új verzióban MINDEN klappolni fog. Jeff Bridges mint Kakas Cogburn? Tökéletes. "Fill your hands, you sonovabitch!"
Egy Daniel Kanemoto nevű rajongó felkérés nélkül főcímet kreált a minden emberfia által áhítva várt zombiszériához.
THE WALKING DEAD "Opening Titles" from Daniel Kanemoto on Vimeo.
Benny Chan - legalább is így első blikkre - ki fogja javítani a hibát, amit a City Under Siege-dzsel elkövetett (bár igazság szerint nem is annyira rossz az a film, engem leginkább a szuperhülye, klasszikus, Wong Jing-féle 1994-es Future Cops-ra emlékeztet.) A Shaolin nagyon hangulatosnak látszik, tele szenzációs harcjelenetekkel, a szereposztás pedig parádés: Andy Lau Tak Wah, Wu Jing, Fan Bingbing, Nicholas Tse, sőt, ha jól látom valami szakácsszerep erejéig Sing Lung is belepofátlankodott a filmben. :)
Végig, az előzetes bámulása közben arra gondoltam, hogy nagyon jól sikerült érzékeltetniük ezzel a pár perccel, milyen egy epikus finálé, erre a végén kiírják, hogy "epikus finálé"! Na mindegy... Bár eleve egy olyan trailer sem lehet rossz, amelyik Bill Nighy-val kezdődik.
Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.
Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.
1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.
A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.
Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.
Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendás Kozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.
Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...
A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...
A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.) Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.
Alexander Semenov orosz amatőrfilmes pár perces Transformers-fricskája (ami valószinűleg demóreelnek készült) szórakoztatóbb, mint az utolsó, istentelen, hat órás Michael Bay-szemét.
Transformers from repey815 on Vimeo.
A Hammer Films produkcióiról írt többi kritikánk elolvasásához kattints a cikk végén a "Hammer" címkére!
A három jómódú londoni polgár a viktoriánus képmutatás mintapéldái: míg otthonuk életét a puritanizmus jegyében irányítják, éjjelente kuplerájokban dorbézolnak. Egy idő után már ez sem elégíti ki őket, és a sátánista Lord Courtley meghívására részt vesznek a főúr okkult ceremóniáján, melynek során inniuk kell a Drakula előző filmbéli halálakor felfogott vérből. A túlvilági machinációktól megrettenve a felső-középosztály agyonveri a nemesit, hozzájárulva ezzel Drakula feltámadásához. A gróf zokon veszi szolgája kivégzését, ezért mindhárom gyilkos lányát vámpirizálja, csak hogy később az apáikra eressze őket…
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, e film elkészültekor a Hammernél teljes a bizonytalanság a cég által bejáratott brit gótikus horrorfilmek tematikai továbbvitelét illetően. Változtak az idők, egyre drasztikusabb filmek láttak napvilágot világszerte, és a Hammernek követnie kellett a trendeket. A Taste the Blood of Dracula-n jól érezhető ez a korábbi megoldásokhoz vonzódó, az újat csak nehezen elfogadó – de azért végül mégis elfogadó – hozzáállás.
Lee szinte csak mint életre kelt lábjegyzet van a filmben jelen. A mai napig váltig hangoztatja, hogy a stúdió kizsarolta tőle a részvételt (bár Lee az ilyen és ehhez hasonló, Hammer-gyűlölő hozzászólásait mindig egy csipet sóval illik fogyasztani), amely eredetileg egyébként sátánista thriller lett volna, ám a befektetők ragaszkodtak a sztori „drakulásra” alakításához.
A film szubtextusa mára kedvesen idejétmúlttá vált (már ha lehet egyáltalán egy vámpíros horrorfilmnél ilyesmiről beszélni): a hippikorszak lázadó fiatalságának eszméjét kommercializálva Hammerék zászlajukra tűzik: „Le az idősebb generációval! Le a fasiszta apákkal!” A film rendezője a magyar származású Peter Sasdy, aki legjobb munkáit televíziós területen alkotta (ilyen pl. a Nigel Kneale forgatókönyve alapján készült hátborzongató The Stone Tape (1972)). A tempót sikerül jól megszabnia és általában az ijesztőnek szánt jelenetekben is ügyesen időzít, sőt, az alacsony költségvetés okozta nem éppen rózsás látványvilágot is sikerül tetszetősen megjelenítenie, természetesen a kitűnő operatőr, Arthur Grant hathatós közreműködésével. Ami igazán keresztbe tesz a filmnek, az a fentebb már megemlített, menet közben toldozott-foldozott forgatókönyv, és ezért nem sorolható a Taste the Blood of Dracula a legjobb Hammer-produkciók közé.
A legendás Hammer Films produkcióit végigkritizáló sorozatunkat három meglehetősen rövid, évekkel ezelőtt született írásommal kezdem, pusztán lustaságból. Ha ez a három lement, a többi már a szokásos hosszúságú lesz. :)
"In my early teens, I went with groups of friends to go see certain films. If we saw the logo of Hammer Films we knew it was going to be a very special picture... a surprising experience, usually - and shocking..." -- Martin Scorsese
Hogy a vérszopó gróf nyughelyét örökre lepecsételje, Muller püspök (Rupert Davies) egy hatalmas keresztet aggat Drakula kastélyának kapujára – mindhiába, ugyanis a helyi pap (Ewan Hooper) véletlenül mégiscsak feléleszti halálálmából az emberiség ellenségét (aki a Dracula – Prince of Darkness végén zuhant a kastélyárok jeges vizébe). A papot szolgájává téve Drakula (Christopher Lee, ki más?) fertőzni kezdi Muller városát: először Zenát, a kocsmároslányt (Barbara Ewing) vámpirizálja, majd Muller unokahugára, Mariára (Veronica Carlson) kezdi fenni a fogát. A püspök Maria vőlegényével szövetségben megpróbálja elpusztítani a grófot, ám egy többszáz éves vámpír eszén nehéz túljárni…
A Hammer Dracula-sorozatában ez a negyedik film (megelőzi őt a Dracula (1958), a Brides of Dracula (1960) és a Dracula – Prince of Darkness (1966)) szeretne hangulatában és dinamikájában méltó lenni elődeihez, ám az atmoszféra-teremtés annyira lefoglalja, hogy elfelejt eredeti fordulatokat vinni a történetbe. A film igazán maradandót a fényképezés és zene frontján nyújt, köszönhetően a stúdió öreg rókáinak, Arthur Grantnek és James Bernardnak. Freddie Francis – kiváló operatőr, de középszerű rendező, akinek a Dracula Has Risen from the Grave még az egyik legjobb munkája - az első három filmet instruáló nagy Terence Fishertől vette át a stafétabotot. „Szerelmesfilmnek” tekintette ezt a negyedik Drakulát, amelyben a gróf figurája csupán mint „zavaró tényező” van jelen. A helyenként szaggató tempó és Drakula ténykedésének a korábbi epizódokból átmásolt fordulatai megerősíteni látszanak ezt.
Eddigi Geekz-csúcs. Persze portáloknak a közelébe sem jön, de azé' nem rossz, itt a háztájiban. :)
A Fantasmania és a Geekz által közösen meghirdetett játékunk nyertese Göbölös Ákos. Gratulálunk! Emailben mennek a nyeremény átvételének részletei.