magyar

Alig mászok fel a lépcsőn a moziszintre (idén először), máris sokkhatás ér: a Tégla üdvözlésképpen orvul, de barátságosan leordítja a fejem. Rendes ember: nyilván azért teszi, hogy legyen mivel indítanom a szemlebeszámolót. Köszönöm, Mr Tégla!

A Mammut-fikázás kötelező elem az efféle szubjektív tudósításokban, úgyhogy én ki is hagynám, legyen elég annyi, hogy már a helyszín(választás) is remekül szimbolizálja a magyar film jelenlegi elcseszett helyzetét, ezért nincs miért reklamálnunk. És igen, a sajtóiroda tényleg egy szőrmeboltban van!

Ma, vagyis tegnap kezdődtek el a játékfilmek vetítései. A sajtó nagytudású képviselői először Forgács Péter Saját halál című, videóra forgatott kétórás filmjét tekinthették meg, ezt – bár éreztem, hogy a geekz olvasóiban mérhetetlen hiányérzetet fogok az elmaradt beszámolóval kelteni – elblicceltem. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodjára már sokkal kíváncsibb lettem volna, elvégre a rendező eddigi munkái sem okoztak számomra csalódást (kedvencem a szuperszínes Tamara), de itt nem részletezhető okok miatt végül csak a következő vetítésre, Fliegauf Benedek Tejútjára jutottam be.

Ahogy a rendező a vetítés utáni beszélgetésen elárulta, a külföldi fesztiválokon vagy formalista blöffnek, vagy egy zseniális zen műalkotásnak szokták tartani a filmet. Nos, az utóbbit semmiképp nem merném megkockáztatni, ahhoz azért még ebben a minimalista formában is túl nyilvánvalóak a rendező szándékai. A koncepció lényege, hogy 7-8 perces beállításokat látunk, a kamera mozdulatlan, a tájképszerű totálokon általában egy-egy csigalassú emberi tevékenység vagy mozdulatsor figyelhető meg, miközben különféle indusztriális zörejek-zajok hallatszanak. Mélyelemzésre nem mernék vállalkozni, már csak azért sem, mert bárhogy is igyekeztem ébren maradni, a film kétharmadánál pár percre átváltottam stand by üzemmódba. (Ha valaki a konténeres epizód „tartalmáról” tud felvilágosítással szolgálni, az a kommenteknél tegye meg. Kösz!) A jobban sikerült kompozíciók képei viszont megmaradtak bennem, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi célt szolgál ez az egész „képzőművészeti kísérlet”.

Végül, a minden idők legborzalmasabb magyar moziplakátjával büszkélkedő Lányokat mutatták be azoknak, akik novemberben lemaradtak róla. Így jártam én is, és utólag sajnálhatom, mert Faur Anna filmje a ’97-es taxisgyilkosságról hibái ellenére is émelyítően hitelesen adja vissza a magyar rögvalót. Értékelni persze ezt csak azt tudja, aki az utóbbi 5-10-15 évben végignézte, hogy szenvednek a nagynevű magyar rendezők azzal, hogy életszerű karaktereket teremtsenek. Itt sikerül, a tapló taxisok, az elvadult kamaszok meg a teljesen tompa szüleik túlságosan is ismerősek. (Az a családi ebéd  a bevásárlóközpontban…!) A Lányok a Friss levegőhöz hasonlóan elsőfilm, és ahhoz képest nem látszik rajta. Színészei Zsótér Sándortól Mundruczó Kornélon át Péterfy Boriig zseniálisak, és Fullajtár Andreát csak azért nem említem, mert ő mindig az. A két francia színésznő is remek, csak az utószinkron ne lenne olyan zavaró... 

A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a rajongókat se feledjük), tökéletes illusztrációjává teszi a szériát a „magyar narancs” effektusnak.

Persze, ami látványosan szar, az még nem feltétlenül szórakoztató. Emlékezzünk kegyelettel ehelyütt azon szerencsétlenekre, akik az RTL Klub legendás Első generációja láttán szenvedtek soha nem múló mentális traumákat. Azzal a mutáns förmedvénnyel szemben a Tűzvonalban aránytévesztései és melléfogásai kifejezetten tolerálhatóak, főképp az életszagú(bb) karakterek és a szerencsésen megválogatott színészgárda miatt. Na jó: azt túlzás lenne állítani, hogy az angyalföldi 8-as körzet figuráit mind a magyar rögvalóból emelték át, de hogy több közük van hozzá, mint a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban sohasemvolt műanyag Ikea-birodalmának, az is biztos. Külön kiemelendő a régi nagy öreg, Kálmán bá’ (Hollósi Frigyes alakítja, kiválóan), de a többi közrendőr személyiségét is egy műfaji sorozattól elvárható gondossággal rajzolták meg. A félreértések elkerülése végett: szó sincs valamiféle realizmusról, az anyjával élő rigolyás főhadnagy (Cserna Antal), az önértékelési zavarokkal küzdő, szolgálaton kívül underground színdarabokban játszó rendőrnő (Hábermann Lívia), vagy a nettó seggfej kerületi kapitány (Trokán Péter) pusztán érdekes, jól karikírozható figurák, akikből, ha nem tolnák el közös jeleneteiket állandóan a bohózat irányába, még többet is ki lehetne hozni. A körzeten kívülről érkező szereplők, a kommandósok, a fejesek vagy a rosszarcú bűnözők már sokkal klisé-ízűbbek, de a színészek itt is mentik a menthetőt. (Még szép: Balikótól Jordánig a fél Nemzeti Színház ott van a társulatban.)

A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)

Magyar produkció lévén talán nem meglepő, de ezúttal is a történeten vérzik el a vállalkozás. Egy dolog, hogy irreálisan hosszú az expozíció, a negyedik-ötödik részig csak az alapozás folyik, de az eleinte háttérben zajló konspirációk is csak addig tűnnek izgalmasnak, amíg féltávnál hirtelen az összes rejtélyt fel nem fedik az írók. Ugyanígy a főgonosz figurája is érdektelenné válik miután elkezdenek monológokat adni a szájába. (A Tűzvonalban mellesleg megvalósította a régi szittya álmot: világnyelv lett a magyar, hiszen itt még az utolsó szerb bérgyilkos is perfektül keni Kazinczy nyelvét.) A fordulatok eloszlása egyenetlen, ahogy az utolsó hat résztől kezdve az egész évad színvonala is meredeken zuhan a finálé mélypontjáig. A készítőknek persze van mentségük, hiszen Stohl balesete miatt át kellett a hátralévő részeket írni, csak ha ennyire nem megy a gyors munka – márpedig nem megy, mert ettől a ponttól 50%-kal kevesebb a szellemes mondatok száma, és 100%-kal több a logikai következetlenségeké –, akkor miért nem lehetett elhalasztani a forgatást? Hova kellett annyira sietni, hogy megérte az addig – magyar viszonylatban – nézhető sorozatból egy összegányolt bugyutaságot csinálni?

Hogy hasonló szintű amatőrség-e az első évad vége után azonnal (ma este) folytatni a sorozatot, majd elválik, mindenesetre a tény, hogy ezúttal nem kell az expozícióval vesződni és, hogy végig ugyanazok az írók jegyzik az epizódokat, na meg az új szereplők személye (László Zsolt, mint „főgonosz”: hmm) némi bizakodásra adhat okot arra nézve, hogy legalább rosszabb nem lesz a folytatás. Jó lenne most olyan optimista okosságokat írni, hogy hát a Tűzvonalban még nem az igazi, de akár előhírnöke lehet az első valóban színvonalas, irónia nélkül is fogyasztható magyar zsánersorozatnak, ahol nem lehet pénzhiánnyal takarózni, és a „sajátos magyar viszonyok” sem hátrányként, hanem a kreativitást serkentő, kihasználandó előnyként jelentkeznek, de ez csak önáltatás lenne. A Tűzvonalban nem előzmény, csak egy sajátos hungarikum.

Túl bizarr, hogy létezzen, túl ritka, hogy megszűnjön.

Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.

Nagyon úgy néz ki, hogy Neppék nem történetben, hanem kultuszban gondolkodtak, meg akartak felelni minden nézői nosztalgiának. Gyakorlatilag az összes fontos szereplőt visszahozzák a gengsztermacskáktól a vámpírdenevérekig, amivel még nem is lenne probléma, de sokuknak, mint például a 4 patkánynak, nincs semmilyen dramaturgiai funkciója. Vannak, hogy hadd örüljünk. Az eredeti filmben kis túlzással annyi a történés, mint egy James Bond filmben, a látszólag mellékvágányt jelentő epizódok is fontos részei a cselekménynek, még ha ez csak a végén derül is ki. Itt kapunk egy hosszú expozíciót – egy Stanley nevű újságíróegér a dzsungelben felfedez egy vad macskapopulációt, akik megtudva, hogy a társaikat leigázták az egerek, elindulnak a kiszabadításukra –, majd minden fordulat és izgalom nélkül hirtelen véget ér a film. Ami még ennél az aránytalanságnál is érthetetlenebb, az az, hogy Grabowski figurája közben csak mellékszerepet kap.

A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.

A Macskafogó 2 nem az a film, amiről anyázva jövünk ki és követeljük vissza a pénzt. Alkalmas arra, hogy a negyven év alattiak nosztalgiáját kielégítse, és még az is lehet, hogy a mai gyerekeknek is tetszeni fog – pár százezer nézője biztos lesz. De hogy nem fogjuk röhögve idézgetni a mondatait, az is biztos.

Ternovszky és Nepp védelmében: embertelenül nehéz egy kultuszhoz hozzányúlni. Kockázatos szimplán reprodukálni az eredetit, bátran – de az esszenciáját megőrizve – eltérni tőle, még inkább. Kár, hogy meg sem próbálták.

---

Bár ilyesmit nem szoktunk csinálni, íme a film egy másik kritikája, villámkritikája, Harmi kolléga tollából:

Grabowski visszatér, 21 évvel az első opusz után. A történet kibontása silány a hatalmas be- és felvezetéséhez képest, ám a párbeszédek és a figurák a régiek. Míg a klasszikus filmből olyan állapotban kerültünk ki, mint Teufel a macskafogóból, a második résznél korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mintha már nem hatna olyan erővel a gépezet, mint az első részben: lelkesen, de cseppet keserű szájízzel távozunk.

A macskák és egerek színe nem fakult, a rajzfilm képileg nem akarta meghódítani a világot, de megállja a helyét. Mi több, a szinkronhangok kiválóak (Darvas, Dörner, Reviczky, Szombathy, Kern, Haumann, Mikó, Sinkó) és a beszéd az, mely viszi az összes pálmát és az egész filmet. Erős poénokkal és izgalmas fordulatokkal megspékelt a macskák és egerek közös nyelve, mely igazán hű marad az első részhez. A hang, és a zene kellemes, újra itt a jazz, és a betétdalok sora (utalnak is Malek Miklós zeneszerzőre), bár a búcsúszám (ifj. Malek) a főcím alatt hagy a nézőben kérdéseket és némi kívánnivalót maga után...

A Rudolf Péter hangján megszólaló Stanley Livingstone és a vad Torzonborz történetének vége nem olyan vaskosan kidolgozott, mint a bevezetése. Nagyot ígér, gyorsszerelem a vég. És nem értjük, miért. Grabowski már idős szuperhős, és helyébe az oly lenézett újságíró, Stanley Livingstone kerül, aki valójában csak a történet bonyodalmának generálója.

A hibák ellenére nem felejthetjük el, mennyire nagy dobás volt az első rész, és mennyien nézték ronggyá. Jó lenne, ha az új rész apropóján újra a mozikban találnánk őkelmét.